Magyar Adorján
Az Ősműveltség



Az itt még elmondandók részben olyasmik amiket az illető fejezetben megírni feledtem, részben pedig olyanok amelyeket csak későbben tudtam, állapítottam meg.

Olvastam valahol, még fiatal koromban, talán valamely Jókai-regényben, egy Erdélyben létező, vagy létezett, hegyről, amelyen barlang nyílik át, úgyhogy ezen a túlsó völgybe átláthatni.  Vagyis hogy ez valóságos átjárót is képez.  Bizonyosnak tartható tehát, hogy a Benedek Elek magyar mesegyűjteményében, a „Jankalovics" című mesében (amelyről ő a tartalomjegyzékben megemlíti, hogy Gaál Gy. „Magyar mesegyűjtemény"-e I. kötetéből vette) előforduló Világvámja indítéka eredetét e hegy képezte, vagyis hogy e meseindíték ott is kellett keletkezzen.  Az indíték a következő :  Van egy hegy amelynek két oldalán, innen is onnan is, egy-egy óriási de rettentően csúf öregemberarc van, iszonyú nagy szájjal és és lapátnyi fogakkal.  E hegy neve Világvámja.  Rajta túl vannak a „zengő fák" („Az Aranymadár" című meséből ide került indíték), amelyekről a mesehősnek gallyakat kell hozni s ahová csak a Világvámja két száján át juthatni.  Ez azonban senkit át nem ereszt, azaz hogy aki szájába merészkedik, azt összeharapja, megeszi.  De a mesehőst egy Jankalovics nevű, csodás tudással és képességekkel bíró törpe az átjuthatás módjára kitanítja: Amikor odaér dicsérje a Világvámját hogy milyen szép, hogy még soha olyan szép öregembert nem látott.  De mondja: szeretné látni másik arcát, hogy az is olyan szép-e ?  A dicséret neki nagyon tetszend és ezért a mesehőst átengedi.  Ezután szerezze meg a gallyakat, visszatértében pedig dicsérje meg a másik arcot is hogy milyen szép és kérje hogy engedné vissza, mire ez vissza is engedi.  Mikor aztán a mesehős már átjutott és elég távolságban volt hogy magát biztonságban érezhesse, megfordult és Világvámjának odakiáltotta : — Hé, te Világvámja !  Sohasem láttam olyan csúf vén embert amilyen te vagy !  Haragudott Világvámja e csúfondárosságra nagyon és dúlt-fúlt, reszketett, de mást nem tehetett, nagy szelet fújt a mesehős után, de már nem árthatott neki, „széllé változott maga is és azóta nincsen Világvámja."

A mese szerint tehát már nincsen.  Hogy egy hegy széllé változzon, oly túlságosan képtelen gondolat, amilyen a régi, még romlatlan, az ízléstelenséget még el nem viselő mesékben elő nem fordult.  Akár természetes volt-e tehát az átjáró barlang, akár talán mesterséges alagút, de bennünket e haragban való reszketés vezethet a dolog eredeti állítására, amely az lehetett, hogy a Világvámja hegy haragjában reszketve, ezáltal a barlang, avagy alagút, bedőlt; amely „reszketés" tehát, jelképesen, földrengést jelentett.  A Világvámja által fújt szél ellenben nem képtelenség, mivel némely barlang szádából valóban szokott többé-kevésbé erős szél fújni, így például a boszniai Popovo-Poje völgy Vjetrenica nevű barlangjából, amely nevét is erről kapta, mivel a szerb-horvátban vjetar = szél.  Annál inkább fújhat szél, vagyis léghuzat, olyan barlangból amelynek két bejárata van.  Viszont a vám elnevezés is teljesen megokolható, mivel, különösen régebben, hegységek hágóinál, folyóvizek gázlóinál, hídjánál, kompjánál avagy másféle átjáróknál, az illető ország avagy a tulajdonos fejedelem vagy hatóság, szokott az átkelőktől és ezek árui után vámot szedni, ami megfizetése nélkül senkit át nem engedtek.  Természetes dolog viszont, hogy a fizetés alól az átkelők, különösen a kereskedők, sokszor különféle ravaszkodásokkal, csalásokkal szoktak kibújni igyekezni, de hogy viszont a vámosok, ha ilyesmit észrevettek, régebben az illetőt kirabolták, esetleg meg is ölték, míg újabban büntetést fizettetnek.

Föntebb írtam már arról is, hogy kapu szavunk tulajdonképpeni értelme is kapó, bekapó, tátó volt, ugyanúgy mint ahogy ajtó szavunk is a régi ajt, ajtani = nyílik, tát, nyitni igénkből származik, ugyanúgy mint az ajak, ajkak is.  Tény hogy régi kapuink, különösen amíg szalmával födöttek voltak, tátott szájú, bekapni kész emberi arccal valóban összehasonlíthatók is voltak, amely hasonlósághoz nagyon hozzájárultak ősi építészetünk ívein a fokok, amelyeket Huszka József, aki ezeket először leírta „pálcatag"-oknak nevezte, azért mert ezek az ív egész mélységén is végig vannak.  Említém, hogy fok szavunk tulajdonképpen azonos egyrészt a fog főnevünkkel de másrészt a fog, megfog igénkkel és így a német fangen igével is, holott kap, bekap, elkap igénk meg a latin capio megfogást, megragadást jelentő igével azonos, amelyeknek a német packen = megfogni, megragadni, csak megfordított kiejtése.  Finn vangitse = elfog, vanki = fogoly.

A föntebbi szalmaföldeles kaput ábrázoló rajzott itt ismételem.

A Világvámja elnevezés Világ része magyarázata az lehet, hogy ezen egykori átjáró igen nagy területek összekötője volt.  Magyarázatra szorul azonban még maga a vám szavunk.  Igen valószínűnek látszik, hogy valamikor e szónak is bekapás, megevés, tátongás értelme volt, mert ezen, a pannon szócsoportba illő szó, vagy szórész, egyrészt a kún szócsoportba illő ham, hamm, avagy hámm bekapást befalást jelentő szó párhuzamaként fogható föl, másrészt egyezik a latin-olasz fames, fame (fámesz, fáme) = éhség szóval.  Amihez tehető, hogy a rómaiaknál az átjárókat, ajtókat vomitorium néven is nevezték, habár e szó még hányást, kihányást is jelentett, mindenesetre azonban föltűnik e szavaknak (fám, von) a vám szavunkhoz hasonlító volta.  Amihez teendő, hogy a finnben vamma = seb, amely szó tehát nyílást is jelenthetett.

Meglepő viszont az hogy a rómaiaknál az ajtók, de különösen az átjárók istensége a kétarcú Janus volt.  Ugyhogy a és megordítva áj, ás (ásít!) szavaknak valamikor szintén tát, tár, nyit értelme kellett legyen, aminthogy a latinban janua = ajtó, átjáró sőt megnyitó is.  De egészen bizonyosnak tekinthető, hogy nem a mi Világvámja meseindítékunk származott a rómaiak Janusából, hanem hogy ezt ősnépeink valamikor régen, vitték Itáliába.

Ami pedig az itt szóban volt mesében a törpe manó „Jankalovics" nevét illeti, ez csak későbbi hamisítás a Hétsüngösszakálú-Kapanyélfaszú Manó név helyébe, amiről föntebb részletesen írtam.  Ez is tehát ugyanúgy illendőség okából történt mintahogy másutt az igazi név helyébe Hétsüngösszakálú Kapanyányi Manó, sőt Pancimanci név is tétetett.


__________



Mindahhoz amit ősfajunkról vagyis a ma „keletbalti"- vagy „kelet-európai"-nak nevezett de tulajdonképpen „magyar" fajnak nevezhető fajról, valamint az emberről általánosságban, elmondottam, itt még miegymást hozzá kell tennem.  Megírtam — Eickstedt német embertantudós nyomán — hogy e faj nemcsupánhogy az emberiség ősfaja is, illetve hogy az emberiség ősi alapfajához ma is a legközelebb álló s amely faj a magyarságnak ma is 60-70 százalékát teszi.  Említettem, hogy a magyarságnak ezenkívüli százalékait e fajnak csak változatait képező dinári, alpesi és turáni faj teszi és hogy benne az idegen fajú (északi és földközi fajú) elem csak két százalékban van jelen.

Úgy afrikai mint ázsiai népek a majmokról azt regélik, hogy ezek valamikor emberek voltak, de munkakerülés, lustaság miatt és azért mert ha mire szükségük volt, nem munkával hanem lopással szerezték, ezért válottak majmokká.  Amely népi hagyomány tehát épen ellenkezője a félműveltség és az embertanban, élettanban magukat ki nem ismerő emberek hiedelmének és állításának, amiszerint az ember majmoktól származott volna.  Amaz afrikai és ázsiai népek e mai hagyománya valamikor, természetesen, jelképes rege volt, amely őseink tudásán, élettani ismeretein alapult, és ezt mi is így kell fölfogjuk, valamint nem is egyénekre hanem a fajokra vonatkozóan, ami nem is tized-, hanem ezred-, sőt milliomodévek alatt végbement folyamat volt.  Tudjuk igen jól, hogy a kéz tökéletesebb munkaképességét, ügyesebb fogdosóképességét legfőképpen a hüvelykujj behajlíthatósága teszi, amely tulajdonság nélkül a kéz finomabb fogdosásra, munkára nem képes.  De tudjuk azt is, hogy az ilyen hüvelykujjú kéz már sok millió évvel ezelőtt, a még kétéltű, úgynevezett kézállatoknál (chirotheriumok) is megvolt, ami az embernél megvan mindmáig is, holott az emberhez közelálló majmoknál, valamint a más állatoknál még inkább, épen a hüvelykujj korcsosodva el a legnagyobb mértékben, ami a nemhasználás, tehát a nemdolgozás, természetes következménye.  A testi lustaság, munkakerülés velejárója azonban a szellemi lustaság, gondolkozni lustaság is, ennek következménye viszont az is, hogy az agyvelő — a gondolkodás e központja — is a fejlődésben elmaradott, sőt ha már fejlettebb volt is de a nemhasználás következtében elkorcsosodott, elcsenevészesedett, visszafejlődött, ugyanúgy mint a majmoknál és más állatoknál a hüvelykujj is.  Márpedig az ember: embervoltát elsősorban is kiválóan teljesítőképes agyvelejének és kezének köszönheti.

Miután ezt így magam is már elég régen kikövetkeztettem, ezután olvastam több helyen az afrikai népek valamint némely ázsiai nép azon hitéről, hogy a majmok lustaság következtében lezüllött emberek és hogy például „az orangután beszélni is tudna de nem akar, mert attól tart hogy akkor dolgoznia is kellend."  Vagyis ami mai csak babonás hiedelem, az egy ősi de elveszett magas szellemi műveltségben létezett tudás elhomályosult, elromlott maradványa.  Mert hiszen mi más a beszéd mint magasabb szellemi képesség egyik megnyilvánulása és ugyanígy mi más a munkátóli, dolgozástóli félelem mint lustaság ?

Az élettantudomány haladásával és ebben az ontogenesis — nevezhetjük biogenesisnek is — fejlődésével, megállapítottuk, hogy minden egyén, állat, növény, ember, kialakulása ideje alatt, megszületése előtt valamint, de gyermeknyi korában megszületése után is, futólag, végig csinálja faja kialakulását, csakhogy holott a faj milliomodévek alatt alakult ki, az egyén kialakulása nehány hónap avagy év alatt fejeződik be.

Hogypedig a majmok közül az embertől távolabb állóak még valamely már némileg emberszerű de a mai embernél még sokkal kezdetlegesebb fajból keletkeztek de szintén hanyatlás útján, bizonyítékok erre is hozhatók föl, valamint arra is, hogy a más állatok is valamikor az emberhez még sokkal közelebb állottak mint ma.  Hogy viszont az emberszabású majmok, amelyek közé a gibbon is sorolható, valóban már igazi emberekből elvadulás, elállatiasodás, tehát hanyatlás folytán, jöttek létre, ennek több élettani bizonyítéka mellett, a leghatározottabban Selenka Emil, embertantudós — bár eléggé figyelemre méltatott — e rajzán látható adata bizonyítja (Lássad ezt például Wilhelm Bölsche: Die Abstammung des Menschen című művében is, Stuttgart, „Kosmos" kiadás), amely rajzon látjuk hogy a gibbon embriója megszületés előtt mennyire, szinte ijesztően, emberi !  Holott a fölnőlt gibbon már teljesen állatszerű, azaz majomszerű.  Hogy a gibbon embriója ilyen volta miatt már Bölsche is arra gondolt, hogy nem az ember származott a majomtól hanem megfordítva, erre nézve hozhatom itt Bölsche eme sorait:  „Soliesse sich für die heutigen Menschenaffen sagen dass sie vom Menschen abstammen, anstatt, dass umgekehrt."  Magyarul:  „Eszerint a mai emberszabású majmokról mondható volna, hogy az embertől származnak, ennek megfordítottja helyett."  Mi viszont ezt már tényként állapíthatjuk meg, aminek nehány élettani bizonyítékát itt is fölemlíthetem:  Látjuk a rajzon, hogy a gibbon-embriónak mily szép, fejlett koponyája van, amilyen a fölnőtt gibbonnak már nincsen, hogy az embriónak emberi orra van, ami a gibbonnál már majomszerűen lapos.  A gibbon arca erősen előreálló (prognat), holott embriójáé nem ilyen, hanem emberszerű (ortognat).  Ami azonban a legmeglepőbb, az hogy ezen embriónak fejlett, emberi, előreugró álla van, holott nemcsak az emlősállatoknak, a majmoknak hanem a neandertali s a neandertaloid vademberek álla is mindig hátrafutó (lássad ezt itt a gibbonfejen is).  Ami amellett bizonyít, hogy tehát a gibbon még emberi őse: beszélni is tudott, mivel hiszen ismeretes, hogy az előreugró áll a nyelvizom emberien fejlettségét, mozgékonyságát teszi lehetővé, vagyis hogy az előreugró áll és a beszélőképesség egymással a leghatározottabban összefüggésben van.

De hogy az ember nem származhatott az emberszabású majmok valamelyikétől hanem hogy ez megfordítva történt, ennek élettani bizonyítéka többek között az is, hogy bár az embernek sincsen ugyan már farka, mivel farokcsigolyái erősen elkorcsosodtak, de az emberszabású majmokéi még sokkal elkorcsosodottabbak, holott kizárt dolog hogy az ember farka, illetve farokmaradványa, újból növekedni, nagyobbodni kezdett volna.  Ugyanígy az emlős állatok teste törzsrésze jóval hosszabb az emberénél, több gerinc-csigolyájú, illetve az ember törzse megrövidült.  De az emberszabású majmok törzse az emberénél még rövidültebb, holott kizárt dolog hogy a két lábon járó, függőleges testtartású ember törzse újabban ismét hosszabbodni kezdett volna, a célszerűség ellenére is !


Kőrös:  A régi magyarban lák = tó, mocsár (Lássad: Ballagi: „A magyar nyelv szótára.")  E szó azonos a latin lacus (lákusz) = tó szóval, míg a mai olaszban lago (lágo) jelenti ugyanezt, viszont a szerb-horvátban lokva = tócsa, pocsolya.  De mivel a magyar szó még egyszerű, egyszótagú, holott e más nyelvbeliek már kétszótagúak, eszerint okszerű következtetés, hogy a magyar az ős-szó.  Mi több: úgy a magyarnak mint e más nyelvbelieknek a török göl és a mongol kul = tó, csak megfordítottja;  viszont a szómegfordítás a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye volt, ami már magában is azt mutatja, hogy az említett más nyelvekbeli szavak is a mi ősnyelvünkből kellett származzanak.

Mind e szavak pedig kétségtelenül összefüggésben vannak azzal hogy erdélyi tájszólásokban hal, halni igénknek süllyedni értelme is van, amivel viszont az afrikai kámita oromo (másként galla nyelv) hallaja = mélység szava függ össze, amiről föntebb már részletesen volt szó.

A latin locus (lókusz) = hely szó is a mai lak, lakás, lakhely, népi lok = lak szavunkkal függ össze mivel az ősi lakások nagyrészt barlangok és földbevájt lukak voltak, amely utóbbiakról föntebb már többször és részletesen írtam.  Egyébként hely, tájszólásos hel, szavunk is megfordítva a lak, lok, locus szavakat adja.  Láttuk pedig annak helyén azt is, hogy a német Loch, Leck, Lücke (loh, lek, lükke) = luk, lék, hézag szavak is ősnyelvünkből származtak, ugyanúgy mint ezek megfordítottjai, a német hohl (hól) = üres és Höhle (hőle) = barlang, üreg, amely német szavak őse viszont a régi magyar hőle = üres (Ballagi) és hülye, amely utóbbi tulajdonképpeni értelme: üres fejű volt, mintahogy régibb nyelvünkben hél, héla meg = üres és háztető alatti üreg, padlásüreg, volt (Ballagi).  Viszont ugyanígy kétségtelen az is, hogy a szerb-horvát lúk = ív és lúka = öböl, kikötő szavak is idetartozóak, ugyanúgy mint az olaszban megfordítva cala (kála) = öböl, kikötő.  De az említett hól, hől üres és üreg jelentésű szavaknak hólyag, tájszólásos hólag szavunk is megfelelője.  Mivel pedig a hólyag gömbölyű is, ezért világos hogy golyó, tájszólásos goló, valamint a török gülle = golyó szavak is közvetlen ide tartoznak, amelyekből azután a latin, bár már magánhangzókihagyásos globus = golyó szó is származott.  Annak helyén pedig már láttuk, hogy mindezekkel a latin halo s a szláv kolo = kör, is azonosak.  Minden nyelvész előtt pedig ismeretes az l és az r hangok majdnem azonossága s egymássali számtalan váltakozása;  ami rávezet a magyar kör, kerek, kerék, karika, korong, gurul, görbe, kerít, kert, stb., stb., továbbá a török, mongol kiri, kűren = szekér, kör, de az oromo karkara = környék és a görög krikosz = karika, gűrosz = görbe, német Kreis (krájz) = kör, stb., stb. még szinte számtalan sok szóra.  Illetve: ismét és ismét látjuk, hogy az emberi nyelvek kiinduló ősalapja a mi ősnyelvünk volt.

Visszatérve itt a most föntebb valamint e művemben már többször szóban volt embertani dolgokra, ide teszem a következő nehány képet.  Az első igen érdekes összehasonlítást tesz a már megszületett de még gyermek-gorilla s a már teljesen fölnőlt gorilla között, amely összehasonlítás szintén vaserős bizonyítékát adja annak hogy nem az ember származott a majomtól hanem megfordítva a majom, még kezdetleges és elfajuló (degenerálódó), vagyis rossz irányba fejlődő embertől.  A gyermek-gorilla fejalkata alig különbözik egy ugyanilyen hoszszúkoponyájú, laposorrú de mindenesetre már teljesen ember afrikai szerecsen koponyájától.  Vagyis: a gyermek-gorilla fejalkata még meglepően emberi.  Ami egyébként ugyanígy áll a más emberszabású majmok kicsinyei fejalkatára is.  De mit látunk még ezen a gorillakoponyákon ?  Elsősorban is azt, hogy, habár, a fölnőlt gorilla koponyája tömegében több mint kétszerakkora a gyermekgorilláénál de az agyvelőt tartalmazó tulajdonképpeni agykoponya (calotta) semmit sem nagyobbodott !  Ennek látszólagos nagyobbodását csak az képezi, hogy rája hatalmas csonttarajok fejlődtek, amelyek az izmoknak, főképp a nagy halánték-rágóizmoknak adnak tapadási fölületet, amire azért is van szükség mert a fej arcrésze is előreállóbbá és súlyosabbá lett (prognatia), nagy fogakkal, főképp a gorilla félelmetes fegyverét képező rettenetes szemfogakkal, amit eme második képünkön látunk igen jól, valamint azt is, hogy a fölnőtt gorilla állkapcsai a fiatalénál, aránylag is, mennyire nagyobbak, erősebbek (első kép), úgyhogy ezek a gorilla száját félelmesen harapó, úgy védelmi mint támadó fegyverré alakították, amelynek az oly nagy erejét a föntemlített óriási halánték-rágóizmok adják.  Mindaminek aztán következménye, hogy a fölnőtt gorilla — amint ez ismeretes is — a fiatalnál csak harcképesebb de semmivel sem értelmesebb, habár tapasztalatokban gazdagodván, cselekedetei okszerűbbeké válanak is.

A gorilla feje tehát nem azért magas (lássad ezt a 3. számú képen), mintha agykoponyája volna ilyen magas, hanem csak mert nála a fejtetőn fölfelé álló csonttaraj van (lássad ezt úgy az 1. mint a 2. számú képen), amelyre kétfelől a hatalmas halántékrágóizmok tapadnak.  Holott az alacsonyabbrendű emberfajok nak koponyája, bár eléggé alacsony de ilyen csonttaraja nincsen sem annyira nagy halántékrágóizmai nem fejlődhettek.  Ellenben a 2. számú képen (balról) egy ilyen emberfaj koponyáját látjuk, amelynek fejteteje nem olyan egészen gömbölyded mint a fölsőbbrendű, gömbölyűfejű fajoké (e rajzocskán a) hanem fölfelé kissé élesebben ívelt (a rajzocskán b), ami a hosszúfejű fajoknál szokott így lenni s ami az utóbb kifejlődő, szóban levő csonttaraj képződése előfutárja is lehetett.  Viszont ezáltal is kétségtelenné válik, hogy az ősembernek ilyen csonttarajos koponyája sohasem volt és hogy ez csak egy később keletkező, egyoldalú specializálódás.  Mivel pedig a fejletlenebb emberfajok fejtetején sincsen ilyen csonttaraj de agyuk illetve agykoponyájuk is még igen fejletlen, ezért fejük igen alacsony és homlokuk még egyáltalán nincsen, amit igen jól ábrázolva a 4. számú képen látunk, ahogy az egészen alacsonyrendű neandertaloid és majomember fajokat a tudósok ábrázolni, vagy ábrázoltatni, szokták.

gorilla Mi több, az 1. számú képen látjuk még azt is, hogy a gorilla koponyáján még hátul is van csonttaraj, csakhogy itt vízszintesen futó, vagyis a koponyatető csonttarajával keresztbe haladó irányú, amely elöl szintén a halántékrágóizomnak szolgál tapadófelületül, hátul pedig a fejet tartó nyakizomnak, szintén tapadófelületül, mivel az erősen prognátarcú gorillafőnek igen erős nyakizomra van szüksége, hogy ugyanis a nagy állkapcsok és nagy fogak előre és lefelé húzó súlyát tartani bírja.  Ezért van az állatoknak és a fejletlenebb hosszúkoponyájú, előreálló arcú emberfajoknak is vastagabb, erősebb nyakizma.  Amire a gömbölyűfejű, nem előreálló arcú fajoknak, amilyen a magyar is (keletbalti, dinári, alpesi, turáni), azért van sokkal kevésbé szüksége, mivel ezeknél a függőleges állású nyakon a fő majdnem teljesen egyensúlyban van. (Lássad a rajzot.)

Látjuk az 1. számú képen még azt is, hogy a fölnőtt gorillának erős szemöldökcsontdudorai is vannak, miként más majmoknak és a neandertaloid és majomember-féle, valamint az ausztralida emberfajoknak, kisebb mértékben az északi fajnak is.  Holott ez teljesen hiányozik a gorilla-gyermeknél, az emberi gyermeknél valamint alig van néha nyoma a „keletbalti"-nak nevezett tulajdonképpeni magyar fajnál.  Mind ami teljesen kétségtelenné teszi, hogy ilyen szemöldökcsontdudorai az igazi, gyermekszerű megjelenésű ősembernek sem voltak.

Az itt elmondottakhoz teszem a következőket:  Föltűnik, hogy holott a csimpánsz majomnak igen nagy fülei még az europida emberfajokénál is kisebbek, visszafejlődöttebbek.  Sőt az europidák füle nemcsak hogy nagyobb de ezeknél eléggé gyakori az úgynevezett „darwincsücsök" is, ami nem más mint az egykori még hegyes fülkagyló hegye maradványa, amit azért neveznek így mert Darwin írta le és magyarázta meg jelenlétét legelőször.

Tény hogy az europida emberfajok, egyébként is, leginkább a nagyfülű csimpánzhoz hasonlíthatók, míg feketebőrű és igen kicsi fülű afrikaiak inkább a szintén feketebőrű és kisfülű gorillához.  Úgyhogy következtethető még az is hogy azon emberszerű de még négykezű, bár már értelmes őslények, amelyektől származunk, talán még kétéltű korukban, már a Kőszén-korban, válottak szét különböző ágakra, amelyekből azután a mai keletbalti, ebből a más europidák vagyis a fehér fajok is, származtak, egy más ágból a fekete afrikaiak, más ágból a nem fekete de szintén afrikai törpe fajok (pigmeusok), ismét más ágból az ázsiai mongolidok, mindamely fajok tehát, habár egyeredetűek de külön-külön, egymástól függetlenül, érték el a teljesen emberi színvonalat.  De más ágak viszont ezt nem is avagy alig érték el, mint a más különféle emlősök, a majmok, a majomember, a neandertaloidok, mindamelyek nemhogy fölfejlődtek volna, hanem elzüllöttek, mindinkább elállatiasodtak.

kacsacsőrű emlős

Némelyek az emlősöket a hüllőktől származtatják, aminek azonban sokminden ellentmondója hozható föl, úgyhogy valószínűbbnek látszik, hogy a származás e rajzocska szerint történt, vagyis hogy az emlősök a kétéltűektől származtak, míg a hüllők, bár szintén a kétéltűektől de sokkal régebben, illetve ezeknek egy régebbi, mind a négy végtagján ötujjú ágából, amilyen kétéltűek ma már nincsenek.  Aminek egyik legfőbb bizonyítéka az, hogy atlasz-nyakcsigolyájuk (a legfölső) nem a koponya egy bütykével ízül, mint az összes hüllőknél és az ezektől származott madaraknál, hanem kettővel úgy mint a kétéltűeknél.  Az ausztráliai csőrönd (Ornithorhynchus anatinus) is, az ismert kacsacsőrű emlős, sem képez a hüllőkből valóban átmenetet, hanem a kétéltűekből az emlősök felé való olyan fejlődés-irányzatot amely nem egészen tisztán ezek felé, hanem némileg a hüllőirányba is húzott.  Ez állat, habár csőre is van, mint némely hüllőnek, mint például a papagáj- avagy ragadozó madárszerű csőre a teknősbékáknak, és habár bőrszerű héjú tojásokat tojik mint a hüllők de emellett kezdetleges emlői is vannak, amelyeknek még nincsenek csecsbimbóik, amiértis kicsinyeik a tápláló váladékot még nem szopják, hanem csak nyalják.  Hogy azonban ez állat mégis határozottan az emlősök közé tartozik, mutatja nem csak az hogy bőrük szőrös, hanem méginkább az, hogy koponyájuk az atlasz-csigolyával ugyanúgy két bütyökkel ízül mint a kétéltűeknél és az emlősöknél.  Ami az emezek közé tartozó embernél a teljesen függőleges testtartás létrejöhetéséhez is hozzájárulhatott mivel így a fej a nyakon biztosabban állhatott egyensúlyban, habár ehhez bizonyára ugyanennyire avagy méginkább hozzájárulhatott az hogy az ember talponjáró (platigrad).  A teljesen függőleges testtartás sem a hüllőknél sem a madaraknál nem sikerült teljesen (a fönti rajzon a ember, b dinosaurus, c madár), valószínűleg azért mert ezek mind ujjonjáróak (digitigrad-ok).  Kivételt csak a pingvinek képeznek, akiknél a teljesen függőleges testtartás ugyan megvan, de mivel ujjonjáróak, járásuk ügyetlen, bizonytalan, tipegő.

Annak azonban, hogy az emlősök közvetlenül a kétéltűektől származtak, és nem a hüllőkön át, nemcsak csontalkatukban találjuk bizonyítékát, hanem a lágyrészekben is.  Ismeretes ugyanis, hogy az emlők nem egyebek mint nagymértékben kifejlődött faggyúmirigyek, amilyenek pedig az emlősök egész bőrfölületén mindenütt vannak, habár csak a kezdetleges állapotukban.  Említém hogy hasonló mirigyeik a kétéltűeknek is vannak, sőt hogy például az amerikai pípa nevű békának a hátán levő ilyen mirigyei tejszerű váladékával kicsinyeit ezekkel táplálva neveli föl.  Holott ilyen mirigyeik a hüllőknek már egyáltalán nincsenek, vagyis a hüllők, a kétéltűektől fejlődvén, e mirigyeket teljesen elveszítették amiértis pikkelyes bőrük száraz.  Márpedig a legvalószínűtlenebb, hogy a kétéltűekből fejlődve, a hüllők e mirigyeket elveszítették de utóbb emlősökké alakulva, ismét ilyen mirigyeket kaptak volna !  Más lágyrész-bizonyíték az, hogy minden kétéltű végbélnyílása kerek és ilyen az összes emlősöké is, holott az összes hüllőké s így az ezektől származott madaraké is, a testhez viszonyítva keresztben állóan, hosszúkás.  Márpedig ismét teljesen valószínűtlen, hogy bár a hüllők a kétéltűektől származván, ilyen hosszúkás végbélnyílásúakká lettek, de utóbb emlősökké fejlődvén, végbélnyílásuk újból kerekké változott volna.  Mindenesetre valószínűbb, egyszerűbb, természetesebb következtetés, hogy az emlősök a kétéltűekből fejlődvén úgy a kerek végbélnyílást mint bőrük faggyúmirigyeit is megtartották.  A békák kerek végbélnyílását lássad például Brehm: „Tierleben". 1900 évi kiadás. VII. kötet. „Kriechtiere und Lurche." 721. oldal.  Igaz ugyan hogy a mai kétéltűek első végtagjain, azaz kezein, mindig csak négy ujjuk van, holott az ember mind a négy végtagján ötujjú, valamint kimutatható lévén az összes emlősökről, hogy eredetileg ugyanilyenek voltak, amiszerint tehát lehetetlen hogy az ember és az emlősök olyan kétéltűektől származtak volna amilyenek ma élnek;  ujjak pedig, ugyanúgy mint gerinc-csigolyáik is, elkorcsosulhatnak, egymással összenőlhetnek, avagy teljesen el is tűnhetnek de újak nem képződhetnek.  Ismeretes ásatag csontmaradványokból, hogy eredetileg a lovaknak mind a négy végtagján öt ujja volt, csakhogy ezek, egy ujj kivételével, idővel, elkorcsosultak, el is tűntek.  Mivel pedig az összes hüllőknek első végtagaikon (kezeiken) is öt ujjuk van, mint az emlősöknek, főképp ezért kövekeztetik tehát némelyek, hogy az emlősök a hüllőkből lettek.  Ellenben épen mivel ujjak visszafejlődhetnek, végkép el is tűnhetnek, ezért okszerűen következtethető, hogy eredetileg, ősrégi időkben minden kétéltűnek is még öt ujja volt, kezén is (sőt talán hat is!), amelyek közül egyet idővel elveszítettek, ami tehát nem zárja ki azt, hogy valamikor léteztek kezükön is ötujjú kétéltűek.  Hogypedig ilyen kétéltűek ma nincsenek, annak egyszerű oka pedig az lehet, hogy emlősökké fejlődtek !  Azok utódai tehát mi és az emlősök vagyunk !  Azoknak tehát csak ásatag (fossilis) maradványaira akadhatunk.

Sem az emlősök, sem az ember nem származhatott tehát olyan, kezein négyujjú, kétéltűektől amilyenek a ma élők, ámde hogy ősidőkben éltek olyan kétéltűek is, amelyeknek mind a négy végtagjukon öt-öt ujjuk volt ezt az iszapba (amely utóbb kővé válott) mélyedett és ezúton fönnmaradott nyomdokaik teszik kétségtelenné, amely nyomdokok azon ősidőkből származóak, amelyekben emlősök még nem léteztek.  (Amit ezen Edgar Dacqué „Urwelt, Sage und Menschheit" című könyvéből vett ábrázolat is mutat, amelyen a később megszáradó iszap repedezése is jól látható.)  E nyomdokon azt is látjuk, hogy a hüvelykujj már akkor is behajlítható s tehát fogásra, fogdosásra alkalmas kellett legyen, mert itt a hüvelykujj mozgatására szolgáló izom gömbölyded lenyomata is igen jól látszik, valamint látjuk itt még azt is, hogy ezen ősállat is talponjáró volt, más kifejezéssel élve: lábfőn és kézfőn járó, mivel kétségtelen hogy a nagyobb nyomdokok a lábakéi, a kisebbek a kezekéi;  ha e „kezek" az ember mai kezénél sokkal tökéletlenebbek voltak is.  Tény viszont hogy a mai békák kétéltűek és mind talponjáróak, amiből következtethető, hogy az első emlősök is ilyenek voltak és csak utóbb válott nagyrészük ujjonjáróvá, de épen az ember is, mindig talponjáró maradott, aminek köszönheti hogy amidőn már kétlábonjáróvá és teljesen függőleges testtartásúvá válott, járása akkor is biztos maradott.  Ellenben látjuk hogy a szóban levő nyomdokokat hátrahagyott állat járásához még „kezeit" is használta volt;  ugyanúgy mint a mai békák.  Amit azonban e nyomdokokon, igen fontosként még meg kell állapítaniuk, hogy úgy a láb mint a kéz nyomdoka gyermeki, sőt valósággal embrionális kezek alkatára emlékeztető, (rudimentálisak) vagyis: kezdetlegesek.  Ami pedig az ontogenesis törvényei szerint amellett szól, hogy ezen ősi kézállatok (chirotherium-ok), ha nem is épen közvetlenül, de valamiképp az emberiség őselődei sorába tartoztak.

Megjegyezhető itt még az, hogy e nyomdokon a hüvelykujj erősen elálló, terpeszkedő tartása oka az lehetett, hogy így a láb-és kézfejek az iszapon kevésbé süppedtek.  Holott a többi, még embrionális, ujj ilyen szétterpeszkedésre kevésbé volt képes.  Viszont azon ősidőkben Földünkön — amint láttuk — még sokkal több volt a víz, de melegebb lévén, sokkal több volt a vízpára, a felhő s esőzés is — ami a kétéltűek kialakulására igen alkalmas állapot volt — de ami miatt sokkal több volt a mocsárterület, úgyhogy a kétéltűeknek, a vízből kijőve, iszapos területeken igen sokat kellett járniok.

Ezen chirotheriurn-nyomok fölött már viták is folytak Kétségbe vonták hogy ezek kétéltűektől származók volnának mivel első végtagjukon is ötujjúak, mint a hüllők.  Amely ellenvélemény azonban igen könnyen megdönthető:  Minden hat avagy öt ujjnál kevesebb ujjú láb- avagy kézfő már visszafejlődés következménye.  Ha mai kétéltűeknek lábain még öt, kezein csak négy ujjuk van, akkor innen az ötödiket visszafejlődés által veszítették el.  Ami a kétéltűekből lett hüllőknél nem történt meg.  A cápafélék közül a négyuszonyúaknak, valamint négyuszonyú baramundának is, e négy uszonyukban hatnál is jóval több sugara van.  Amely négy uszonyból a kétéltűek, hüllők és emlősök négy végtagja lett, a sugarakból pedig ujjaik lettek, de utóbbiak számban csökkenve. (Lássad: Brehm: „Tierleben". 1900. évi kiadás. „Fische" kötet. 461, 476, 482. old.)  Viszont ezen kézállatoknak kétéltűektől és nem hüllőktőli származását, illetve őskétéltű s nem őshüllő voltukat az bizonyítja, hogy egyetlen hüllőfélének sincsenek ilyen embrionális jellegű, húsosan hengerded ujjai, ezenkívül a hüllők ujjai mindig karmosak, a karmok nyomai pedig az iszapban láthatóan megmaradtak volna, holott a szóban levő nyomdokoknál ilyesmi nincsen.  Viszont számos mai kétéltűnek igenis van húsosan hengerded és teljesen karomtalan ujja.

Más ellenvetés az, hogy a kézállat-nyomdokok „állítólagos hüvelykujja tulajdonképpen nem is hüvelykujj, hanem a kéz- illetve a lábfő ellenkező oldalán levő kisujj, csakhogy ez megnövekedve és behajlíthatóvá válva, teljesen a mi hüvelykujjunk szerepét vette föl." E föltevés pedig a nyomdokok egymáshoz viszonyuló helyzetéből következtetve.  Ha azonban ez igaz is, úgy ez a dolog lényegén nem változtat, vagyis azon nem hogy fogásra alkalmas kéz már azon ősidőkben is létezett, öt ujjal, sőt az emberi kézzel tökéletesen azonos alakúan, habár emlősök akkor még nem is léteztek.  Kétségtelen pedig az is, hogy az ember mindent amit a művelődés terén elért, hogy a Föld urává válhatott, bár elsősorban magas fejlettségű agyvelejének köszönheti, de majdnem ugyanennyire a fogdosni, dolgozni, finom műveleteket végezni képes kezeinek is, amelyeket mindmáig megőrizett, holott a más emlősök ezeket vagy teljesen elveszítették, vagypedig elkorcsosodni hagyták, éspedig elsősorban is az oly fontos, behajlítható hüvelykujj elcsenevészedni hagyásával sőt sok esetben teljes eltűnni hagyásával is.

Ide teszem egy a latin nevén Rhina squatina nevű cápaféle ez ábrázolatát amelyen az állat hasoldala felől tüntetve föl.  Holott ez is már ragadozó (de tudjuk hogy van még ma is tisztán növényevő, tehát nemragadozó cápafaj is), mégis föltűnő ennek testalkatának az emberéhez hasonlítható volta.  A két első uszony a karoknak és kezeknek felel meg, a két hátsó viszont a lábaknak és lábfejeknek.  Látszanak az uszonyokon sugarak is, amelyekből az ujjak alakultak, míg ami a farkat illeti, tudjuk hogy az emberi ébrénynek (embriónak) szintén még hosszú farka van, valamint hogy a cápákéhoz hasonló kopoltyúi is képződnek, de hogy nála úgy a farok mint a kopoltyúk is, a megszületés előtt visszafejlődnek és eltűnnek.  [Ezzel szemben a valóság az, hogy a magzatnak nincs se kopoltyúja, se farka, s a darvinisták kénytelenek voltak elvetni az elgondolást, miszerint az embrió végig megy a törzsfelődési folyamaton.  Ernst Haeckel hazudott és hamisított, s ezt 1875-ben el is ismerte.]

Ámde ha az emberi ébrényt, amidőn az tehát még cápaalakú, úgy kinyújtanók amilyen helyzetben e rajz cápája van, akkor az ez állathoz nagyon is hasonlítana, mivel ismeretes hogy kezei és lábai még uszonyalakúak.  Sőt bizonyosnak tartható, hogy vannak és voltak olyan, még növényevő, nemragadozó, az emlősök ősei sorába is tartozó cápafélék amelyek az ember ébrényéhez a Rhina squatinanál sokkal inkább is hasonlítottak.  [A magzat fényképén azonban a legnagyobb jóindulattal se látni se uszonyt, se cápa alakot.]

33 napos magzat 56 napos magzat

Még fiatalabb koromban a tengerben sokat halászván és számos cápaféle halakat is sokat fogván, ezeket tanulmányozgatva, rájöttem hogy az ember ősei sorában valamely ős-cápaféle is kellett szerepeljen de amely még nem volt ragadozó;  aminthogy ma is létezik még tisztán növényevő cápa is.  Ismert tény, hogy a cápák agyveleje a más halakénál fejlettebb.  Mivel pedig a cápafélék a más halaknál régibbek, annak ellenére is tehát, hogy a más halak a cápáknál sokmindenben fejlettebbek, tökéletesebb szervezetűek, mégis a szervek e legfontosabbikát illetőleg elhanyatlottak, visszafejlődtek, tökéletesen ugyanúgy tehát mintahogy például a gorilla is több tekintetben fejlettebb az embernél de épen a két legfontosabb szervét, az agyvelőt és kezét illetőleg, elhanyatlott, visszafejlődött.  A legtöbb cápafélének alsó és fölső szempillája is van, sőt mint az emlősöknek és madaraknak, még egy harmadik, a más kettővel keresztbe pislogó hártya-pillája is (amely utóbbi az embernél teljesen visszafejlődve, már eltűnt).  Mindami a többi halféléknél már nincsen meg, vagyis elveszett.  Ez pedig azt bizonyítja, hogy az emlősök és így az ember is, nem valamely más halfélét kell felmenő őseinek tekintsenek, hanem a kétéltűek előtt, valamely cápafélét, amelytől a szempillákat is örökölték, habár az ember a hártyaszempillát már el is veszítette, illetve ennek nála a belső szemszögelletben már visszafejlődött maradványocskája van még meg.

Továbbá:  A cápáknál párosodás is van, holott a más halak ebben is visszaestek a kagylók színvonalára, amennyiben, miként ezek, ikráikat valamint termékenyítő ondajukat csak kibocsátják.  Sőt a hímcápáknak hímtagja is van, habár egészen másképpen is mint az emlősöknek.  Ezenkívül a nőstény petevezetékének egy helyen némi öblösödése is van, amely tehát már kezdetleges anyaméh.  Itt némely cápafaj petéi nemcsak továbbfejlődnek hanem ki is kelnek, úgyhogy némely cápafaj: elevenszülő.  Sőt az említett petevezeték-öblösödésben e cápafajoknál még kezdetleges méhlepény (placenta) is képződik.  Bizonyosnak kell tehát tartanunk egyrészt azt, hogy a kétéltűek, majd az emlősök is, ilyen cápaféléktől, és nem a más halféléktől, származtak, éspedig kétségtelenül nemragadozó, vagyis növényevő cápafajtól, amilyen ma is él még.  De következik mindebből végül még az is, hogy kellett létezzenek növényevő s ötujjú elsővégtagokkal, azaz kezekkel, bíró kétéltűek is, amelyekből azután a szintén növényevő s ötujjú kezű ősemlősök is származtak; ezekből pedig az ember.

Az ontogenesis terén is még meglehetősen sok kikutatni, kinyomozni való van hátra, habár meglehet hogy van sok olyan megállapítás is már amelyről, helyzetem következtében, csak nekem nincsen tudomásom.  Például:  Említém, hogy a cápafélék között olyanok is vannak amelyeknek szempilláik vannak.  Holott a szempillák főcélja az hogy a szemhártyát a kiszáradástól védjék, illetve hogy a rövid időközönkénti pillantgatás útján állandóan nedvesen, tehát lágyan, ruganyosan, tökéletesen átlátszóan tartsák.  Pedig minderre a vízben nincsen is szükség, amiért a más halféléknek szempilláik nincsenek is.  A vízben élő cápafélék miért képeztek hát szempillákat ?  Éltek-e ezek ősei valamikor, ha nem is a szárazon, de talán iszapos területek felszínén de a levegőn is ?  Aminthogy számos széles uszonyú, és a rájaféle cápafajok ma is, habár a víz mélyén, de iszapos felületen avagy homokon fekve élnek.  Tény hogy az emberi embriónak, és így az emlősállatokénak is, bár szemei már vannak de szempilláik még nincsenek, viszont a szempillák később létrejövén, eleintén sok emlősállatnál csak a megszületés után több nappal nyílanak meg.  Azt jelenti-e ez, hogy az emlősök valamikor sötétségben éltek, hogy a Földön egy időben minden világosság eltűnt volt, avagy csak azt, hogy némely emlősök kicsinyei szempillái csak azért nyílanak meg napokkal a megszületés után mert barlangban avagy szüleik által vájt sötét üregben jönnek a világra, ahol látásra még nincsen szükségük ? Vagypedig a barlangban, üregben születés azért is szükséges még mert ez emlősök valamikor egy sötétségkorszakban éltek ? Aminthogy ma is vannak még főképp éjjeli életet élő emlősök is.  Viszont ma tudjuk azt is hogy a Sarkak milliomodévek alatt helyüket változtatják, amiértis valamikor különböző tájakon, és így Magyarországon is, fél-fél esztendeig volt éjszaka, de hogy ilyen helyen a félévig tartó nappalon át is a napsugarak csak igen harántosan esvén a földre, ezért itt a nappalok is nemcsak hidegebbek de kevésbé világosak is.

Azon körülmény, hogy számos emlős megszületésekor teljesen szőrtelen és csak később szőrösödik meg, amellett szól, hogy az emlősök ősei szőrtelenek voltak mint a békafélék, habár amikor ez emlősök világrajönnek, kétéltű jellegük már nincsen is.  Igaz ugyan, hogy az embernél az is megvan, hogy közvetlen a megszületése előtt testén finom szőrözet jelentkezik, ami azonban a megszületés után eltűnik.  Csakhogy ez nincsen minden emberfajnál így és tudtommal a teljesen szőke, úgynevezett „keletbalti", vagyis a tulajdonképpeni magyar faj gyermekeinél sincsen meg ezen megszületés előtti szőrösödés.  Amiszerint tehát e fajnál azon bizonyos majomember- és neandertaloid-kor, vagyis a szőrös vademberkor sohasem volt meg.

Föltűnő az ontogenesis szempontjából az is, hogy a madarak is kicsikorukban tollatlanok, aztán pihések, azaz tehát tulajdonképpen szőrösek, és csak utóbb tollasodnak meg, amiszerint náluk is a tollasodás korát egy szőrösödés kora előzhette meg.  Ellenben semmi nyoma a madarak testén pikkelyeknek, kivéve a lábukon, ahol viszont ugyanolyan pikkelyeik vannak mint hüllő-őseiknek.  Ez meg azt bizonyítja, hogy őseiknél az egész test pikkelyesedése sohasem is volt meg, hanem csak a lábakon, más szóval, hogy az egész testfelület pikkelyesedése az őshüllők nem minden ágánál volt meg.  Vajon igaz-e, hogy a tollak csak átalakult pikkelyek ? Vajon a tollak nem csupán rokonai-e a pikkelyeknek, de nem azokból lettek ? Tény viszont hogy emlősök még élnek ma is, amelyek testfölületét pikkelyek borítják, amiről — amint láttuk — a „körömbőr"-ről szóló mondák is beszélnek.  Sőt hiszen még az embernek is, bár inkább csak idősebb korban, de szintén csak a lábain fordulnak elő itt-ott pikkelyszerű, habár lágyabb bőrképződmények, kisebb lencsenagyságúak, amelyek azonban hámlanak is, mint a hüllők pikkelyei, mint a madarak lábpikkelyei, sőt tudjuk hogy például a kígyók vedlenek is, amennyiben egész bőrfelületük egyszerre válik le, minden pikkelyükkel együtt.

Föltűnő még a következő dolog is: A gerincesek igen régi őseinél a négy végtag meglehetősen egyforma hosszú.  Ám a kétlábon járó őshüllőknél a két első, a „kezek", megkisebbedtek, a „lábak" viszont megnagyobbodtak.  Például az iguanodonnál ez körül-belül ugyanolyan mértékben történt meg mint az embernél.  De voltak olyan dinosaurusfélék is, amelyek „kezei" annyira meg voltak kisebbedve hogy már semmire sem lehettek használhatók.  És íme: Tudjuk hogy a madarak hüllőkből, éspedig kétlábon járó dinosaurusfélékből lettek, márpedig a tyúk, a kacsa, a liba s még némely más madárféle kicsinyeinek, amikor ezek a tojásból kikelnek, szárnya oly kicsi és csenevész mint ama dinosaurusok teljesen elkorcsosult „kezei" is.  Tény pedig, hogy épen eme dinosaurusoknak voltak teljesen madárszerű lábaik is, úgyhogy a tudó-sok egyetértenek abban, hogy a madarak ilyen kétlábonjáró dinosaurusfélékből származtak és hogy ezek között már tollasok is létezhettek, ha röpülni még nem is tudtak, aminthogy kicsi korukban a tyúkok, kacsák, libák sem tudnak.  De meglehet hogy ezen madárszerű dinosaurusok tulajdonképpen még nem is voltak tollasak hanem csak pihések, mint az említett madarak fiókái, habár később már létesültek olyanok is amelyeknek szárnyaikon és farkukon már valóságos tollak is lettek, úgyhogy szárnyaikkal kétlábonfutásukkor csapkodva, futásukat így könnyítették és gyorsították, szintén ugyanúgy ahogyan ezt az említett madarak fiókái is teszik, habár a levegőbe emelkedni még nem képesek.  Tény hogy eme madaraknál is tollak legelőször szárnyukon és farkukon nőlnek, de utóbb fölnőltebb korukban szárnyaik nagyon megnövekedvén, így már repülni is képes madarakká válanak.  Az ontogenesis törvényei szerint mindez azt bizonyítja, hogy a madarak a kétlábonjáró dinosaurusfélékből lettek.  Tény pedig az is, hogy voltak olyan kétlábonjáró dinosaurusok is amelyeknek, miként a madaraknak, belül üres, csőszerű s tehát igen könnyű csontjaik voltak.

Annak helyén szó volt már csodaszarvasregénkről, valamint arról, hogy a Csodaszarvas őseinknél vezetőállatként is szerepelt de egyúttal a házasságkötéssel és a nemzetalapítással is regebelileg összefüggésbe hozatott.  Ami viszont a természetben azzal okolva meg, hogy a szarvasfélék párzási ideje a tavaszi napéjegyenlőségkor van de ami ősidőkben az embernél is így volt, sőt aminthogy ma is azt tartjuk hogy „a szép tavasz a szerelem ideje." Ez időben a szarvasok minden esztendőben egy bizonyos helyükön, éspedig főképp valamely folyó, tó vagy tenger szigetén, szoktak összejönni, de ami ugyanígy volt régen az embernél is.  Mivel pedig a szarvasok terhességi ideje is, miként az embernél, szintén kilenc hónap, ezért úgy a szarvasok mint az emberek kicsinyei is, a téli napforduló idején, vagyis Karácsony ünnepe táján, ami ma is a gyermekszületés ünnepe, jöttek a világra.  Elmondottam volt azt is, hogy a szarvassal összefüggőleg a nemzetalapítás regéje, ha némileg romlottan is, de megvan északi rokonnépünknél, a voguloknál, is, de hogy ennek nyoma fölismerhető a görögöknél szintén, amennyiben Heraklesz is űzi az aranyagancsú, ezüstpatájú kerinai szarvast és eljut Szkitiába, ahol a szkíták őseit nemzi.  Mivel pedig Heraklesz a régi görögöknél és a föníciaiaknál meg Makar és Magar néven is neveztetett, így benne a mi nemzetalapító Magorunkra ismertünk, annálinkább hogy úgy Magor, mint a görögöknél Heraklesz, tulajdonképpen Napisten, emez pedig őseinknél az emberiség apja, valamint őseink nyelvében magyar = ember.

Utóbb azonban mindezen a természetteli öszszefüggések, átvevő más népeknél, valamint a kereszténység hatása következtében, mindinkább elhomályosodván, a nemzetalapítás helyébe gyakran városalapítás, majd már csak templom- avagy kolostoralapítás került, aminthogy már nem is mindig szarvas hanem esetleg ló, tehén, bika, sőt disznó avagy macska, a kínaiaknál például róka, került, habár láttuk azt is, hogy a kínaiak e rókája onnan származott, hogy kabar őstörzseink egyik kultusz-állata a róka volt, amely kínai rege viszont azért igen értékes mivel ebben a róka a mesehős leányokhoz vezeti, akik közül ő egyet feleségül vesz; vagyis itt a vezetőállat még házasságszerező is lévén, így a mi őseredeti csodaszarvasregénkhez még közelebb álló.  Ugyanígy van ez a közismert „Csizmáskandúr" mesében is, amelyben a vezető és házasságszerező állat: macska.  Viszont mi már láttuk, hogy kabar őstörzseink egyik kultuszállata, a háziállatként is tartott gepárd volt, egy macskaféle tehát, amelyet Ázsiában némelyütt ma is tartják és hogy ha vele, kisebb, szekeret is húzatnak, hogy lábaik ki ne sebesedjenek, ezekre bőrcsizmákat adnak, ugyanúgy mint szibériaiak a szánvonó kutyáik lábaira.  Vagyis e „Csizmáskandúr" mese is tehát kabar eredetű.

Elmondottam már föntebb is, hogy oroszországi rokonnépeinknél (mordvinok, votyákok, cseremeszek, zürjének) egészen újabb időkig élő szokás szerint a Keremet nevű Szent Kertet, illetve ennek helyét, (amelyben azon kis házikó is állott amelyben az istenség bálványát tartották és amely tehát a templomok őse is, de amely kertben az áldozások szertartásait valamint a házasságkötéseket is tartották) úgy határozták meg, hogy valamely állatot - lovat, tehenet, bikát- szabadjára engedtek, de követték, vagyis az állat által magukat vezettették, majd ahol ez megállapodott, esetleg le is feküdött, ott alapították meg a Szent Kertet, mivel úgy vélték hogy ez az istenség akarata.  Mi pedig regös énekeinkből is tudjuk hogy a Csodaszarvas is magát az Ég küldöttének mondja, valamint hogy ő azon Törvényt is megszemélyesíti amely „legényt a leánynak, leányt a legénynek" rendel.  Magától értetődik az is, hogy a hely ilyenképpeni megválasztása onnan származott, hogy eredetileg az emberek Szent Szigete (s ezen a Szent Kertje), amelyen a párosulás történt, ugyanaz volt mindenütt amely a szarvasoké is, amelyet tehát az emberek számára a szarvasok jelöltek volt ki, sőt amely szigetekre vezető gázlót is a szarvasok mutatták meg, de ahol gázló nem volt, ott valamikor, minden valószínűség szerint a leányok a szarvasünők, a legények pedig a szarvasbikák hátán, beléjük kapaszkodva, úszhattak át a szigetre.  Azt is láttuk pedig hogy a helyre mindig előbb a nőstény-szarvasok illetve a leányok érkeztek és utóbb a hímek illetve a legények.  Emlékeztetnem kell itt újból népmeséink azon indítékára amely szerint Tündér Ilonának avagy Gyöngyszínű Ilonának, kertben avagy másutt, az alvó királyfit költögetnie, ébresztgetnie kell, ami bizonyára annak emléke, hogy ősidőkben, amikor a nemi ösztön egy esztendőben csak egyszer, tavasszal, ébredett, ez ekkor is előbb a nőknél történt, és hogy ez azért is volt így, mivel akkoriban még gyakori volt nemcsak a nőuralom és nőelvűség hanem az is hogy a nő valóban erősebb is volt, sőt tehát a szerelemben is a kezdeményező (ami némely oroszországi rokonnépünknél máig is megvan).  Érthető tehát hogy akkoriban és ilyen törzseknél, a férfiaknál az erectio is csak különböző szerelmi játékok („költögetés") útján volt előidézhető.

Valószínűnek tartható még az is hogy őseink a szarvasokon lovagoltak is, aminthogy északi népek a rénszarvasokon ma is, amiszerint tehát a Szent Szigethez is őseink, úgy a nők mint a férfiak, szarvasok hátán is érkezhettek.  Mivel viszont tulajdonképpeni magyar faj (a „keletbalti"-nak nevezett) kisebb termetű, sőt mivel régebben az ember átlag is mainál kisebb volt, régen pedig éltek az óriástermetű szarvasfajok, ezért elképzelhető még az is, hogy őseink a szarvasok fején is, a szarvakba kapaszkodva, is szoktak volt ülni.  Amire némely népmesénk is utal (például a „Vörös tehén" meséje), valamint a szarvas szarvai között megjelenő Nap és a szarvas szarvai között ringó bölcső, benne a kisdeddel.

Ide teszek még nehány példát :

A görög rege szerint Apollon megbízza Kadmoszt, hogy amint meglátand egy fehér tehenet, ezt kövesse s ahol ez lefeküszik, ott alapítsa Thebe városát.  Ami ezután így meg is történik.

A római rege szerint Aeneasznak isteni jóslat adja tudtul, hogy azon helyet amelyen várost kell alapítania, egy négylábú állat mutatandja meg neki.  Mikor egyszer egy emsét (nősténydisznót) akar áldozni, ez valahogy elmenekül, egy dombra fut föl, ahol megmalacozik.  Erre Aeneasznak eszébe jut a jóslat és Alba-Longa városát e dombon alapítja.

A mi, már keresztény, regénk szerint Szent Gellértnek hímszarvas mutatja meg a helyet amelyen a bakonyi monostort alapítja.

Ortutay Gyula „A magyar nép művészete" című művében, habár ő is az „ázsiai nomádság" tana áldozata s ennélfogva ős is majdnem mindent általunk másoktól „átvett"-nek kénytelen vélni, de némely rendkívül értékes adatot, illetve régi magyar tárgyi-néprajzi dolgokról vett fényképet mutat be.  Például több olyan kapuszárnyat amelyeken a lécek fölső végén még ott vannak a holdacskák (e rajzon a), amelyek hogy miként képeztek kapuinkon holdnaptárat, föntebb magyaráztam meg.  Továbbá (a 41. oldalon) bemutat Dálnokról (Háromszék-megye} egy igen régi ajtófélfa-maradványt, amelyen még igen tisztán látható e minta (a rajzon c), úgy alkalmazva hogy ez az egész félfa egyrészét borítja, holott más székely kapukon ugyanezen négyágú csillagszerű jász minta csak keretdíszként van meg (e rajzon b), amit már a „Magyar építőízlés" című művemben is bemutattam és magyaráztam.  Viszont, holott a más székelykapuinkon e csillagalakok domborúak is, eme ajtófélfán úgy a kimélyített alap mint az alakok is simák, laposak.  Habár minderről már föntebb, különösen „Jász" fejezetemben írtam, itt azért ismételem, hogy hozzátehessem, hogy mivel ezen négyágú csillagalakot avagy négyszirmú virágot ábrázoló díszünk úgy Erdélyben mint Alföldünkön is megvan, éspedig amott is emitt is egészen hasonlóképpen ajtófélfafelületet borítóan, így ez is arra vall hogy jászok nemcsak Alföldünkön hanem Erdélyben is éltek.

Bemutat Ortutay régi magyar, azaz őseurópai, széktámlákat is, amelyek azonban újabb időkben majdnem mind már ízléstelenül agyoncifrázottak és nyugati, főként német, hatás folytán teljesen elbarokkosítottak és így a néprajzi tudomány és ősműveltség-kutatásunk szempontjából teljesen értéktelenek.  Közöl azonban nehány egyszerűt, tehát ősjellegűt és tehát értékeset is.  Például az e rajzon 1 számmal jelölt bizonyára ősrégi alak.  Ezen a középen levő kerek lyuk a széktámlát megfoghatásra teszi alkalmassá.  Utóbb hogy e lyuk még alkalmasabb legyen, olyan alakúvá lett amilyennek ezt a 2-vel jelezett széktámlán látjuk, majd stilizálás útján ebből szívalak lett. (A rajzon 3 számmal jelezve.  Mind a három széktámlarajz Ortutay nyomán)

Közli Ortutay két ilyen, szarvasagancsból készülő, lőportartó (eredetileg bizonyára mást tartottak bennük, talán aranyport!) képét is, amelyeken az általunk már jólismert és szemere őstörzseink szimbolikájából származó, a Nap fölülete szemcsésségét (granulatioját) föltüntető stilizált és leegyszerűsített ezen díszítményindítékát látjuk ábrázolva.  Természetesen azonban e dísz értelmét ma már 800 éves kereszténység után, sem népünk már nem tudja sem Ortutay nem sejthette.

Számos kopjafát (temetői fejfát) is mutat be Ortutay, de amelyek közül elég itt e kettőt hoznom.

Bemutat említett művében számos szép láda és bútorfestést is, amelyek között gyakori az általunk már tárgyalt olyan is amelyben virágcsokor is van, amelynek pedig közepén, fönt, tehát a főhelyen, vagyis koronázó virága: szekfű.  Vagyis a székelyek szent virága, míg emellett kétoldalt, következetesen egy-egy gyöngyvirág van, vagyis a tulajdonképpeni magyar törzsek szent virága.  Mindamely ilyen díszítésű ládák és bútorok kivétel nélkül erdélyiek, úgyhogy egészen világos miszerint e dísz valamikor a székelység és a magyarság testvérnép voltát és egységét, egyesülését akarta jelképezni.  Mivel pedig az ilyen ládák és bútorok egy-két századnál nemigen régibbek, eszerint ezen virágdíszből még az is sejthető, hogy az ősvallásunkból származott jelképek Erdélyben a nép között még egy-két század előtt sem mentek volt feledésbe.  Sőt következtethető még az is, hogy ezekről a nép itt-ott még ma is tud valamit.  Csakhogy néprajztudósaink elmulasztják a népet minden általa használt díszítőindíték felőli hagyomány, hiedelem, monda vagy babona felől kikérdezni s minden elmondottat pontosan föl is jegyezni.  Vagyis e tudósaink is ugyanazon hibában vannak amelyben fiatal koromban, Erdélyben jártamkor én is voltam.  De elmulasztják ezt e tudósok nagyrészt azért is mert tévhitük szerint: „mi ázsiai nomádok voltunk" és tehát úgyis mindent amink van csak németektől, szlávoktól sőt oláhoktól, „vettünk át".  Igaz viszont, hogy a nép az úri néprajzi gyűjtők iránt nagyon bizalmatlan és hogy, amint ezt egyik néprajztudósunk egy cikkében panaszolja is: „sokszor semmit sem akarnak elmondani." Igen jól tudom pedig, hogy ez nagyrészt azért van, mert papjaik az ilyen „pogány" és „hiábavaló" dolgokat nagyon kárhoztatják sőt őket az ilyesmikért szidják, valamint mert félművelt emberek, idegenek avagy már gyárakban is dolgozott munkások, őket hagyományaik, hiedelmeik miatt, amelyeket „ostobaságok"-nak mondanak, kinevetik, gúnyolják.

Az is ma már közismert, hogy oláhok újabban ami magyar néprajzi, népművészeti, népi építészeti anyag: összegyűjtik, lefényképezik és múzeumaikban kiállítják és így az oláh házakból (de magyarokéiból is!) a festett bútorokat is és mindezt „a román nép művészete kincsei"-nek mondják, nevezik és német, angol, francia nyelven is megjelenő propaganda-könyveikben ismertetik, azt azonban mindig elhallgatva, hogy mindezt, különösen pedig az erdélyi festett ládákat és bútorokat sohasem készítették oláhok, hanem csakis magyar, illetve székely, mesterek, akik ezeket a vásárokon is széltére árulták, ahol magyarok, székelyek, oláhok és szászok egyaránt vásárolták.  Amikor pedig e tény már túlságosan nyilvánvaló, akkor azt szokták ellenvetni hogy „hiszen az egész székelység csak elmagyarosított román!" Holott a történelmi valóság az, hogy az osztrák uralom alatt századokon át, mivel az oláhság mindig minden lehető pártfogásban részesült, a magyarság pedig hatalmi eszközökkel elnyomatott, üldöztetett, ezért egész vidékek amelyek régen magyarok voltak, eloláhosodtak.  De természetesen csak nyelvileg, mert fajilag megmaradtak gömbölyűfejű magyaroknak, illetve nem válottak hosszúfejű, földközi fajú igazi oláhokká, akik ugyanolyanok mint például az ugyane fajbeli délolaszok.  Ezen eloláhosodottak ma is egész néprajzukban a régi magyarokkal, székelyekkel azonosak, illetve például csizmájukat, abaposztóból való nadrágjukat, amely gyakran vitézkötéses zsinórozással is díszített, hímezett szűrüket, kankó-kabátjukat, hímezett ingüket, karimás fekete kalapjukat, báránybőr-süvegüket stb., stb., nem örökölték a rómaiaktól hanem régi magyaroktól, székelyektől, kunoktól, jászoktól, besenyőktől.  Habár viszont kétségtelen az is, hogy az eloláhosodás mindig egyúttal nagy szellemi, népéleti, néprajzi és műveltségi hanyatlást és aljasodást is okozott ha nem is egészen az igazi oláhság oly alacsony színvonalára.  De bizonyosnak tartom azt is, hogy az oláh értelmiségben is, amelynek létezése is alig több száz évesnél, a kiválóbb egyének nem is földközi fajúak, hanem eloláhosított magyarok, székelyek, kunok, jászok, besenyők utódai.  Ugyanúgy mint ahogy Svédországban is, — amint már fölhozám — habár ott az északi fajú igazi germánság még többségben van, de már csak az alacsonyabb néprétegekben, holott az értelmi és vezető fölsőbb elem már mind kevésbé ilyen, hanem a legigázott lapp őslakosság származéka, ha ma svédül beszél is és magát svédnek hiszi is.

De ismételem itt is: Az oláhok csak gyűjtsék szorgalmasan és őrizzék meg gondosan a néprajzi anyagot, mert számunkra dolgoznak.  A tudomány halad és az igazság nem lesz örökre elhallgatható s meghamisítható.

Ortutay említett művében a Kalotaszegre vonatkozó képekből kitűnik egyrészt az, hogy ottan újabban a régi magyar népi faépítészetet teljesen kiszorítja a könyvekből, német kiadványokból majmolt svájci faépítészet, amelynek pedig díszítményei csupa reneszánsz és barokk ízlésű, lombfűrésszel készülő cifraságok, eltekintve attól, hogy maga a tetőszerkezet is más.  De kitűnik másrészt az is, hogy Kalotaszegen a régi, szép, nyugodt és méltóságteljes megjelenésű népviselet mennyire degenerálódó, elízléstelenedő, hogy például a szoknyák és kötények szegélyein való egykori sima, piros, néha sárga, szallagok helyét ma már mindenütt a boltban vett, gyári szallagok foglalják el de amelyek végig természetutánozó rózsákkal és mindenféle más virágokkal cifrázottak, amely virágos mintázatok azonban magátólértetődőleg mind gépszövésűek.  Valamint az ingkötő zsinórok bojtjai is ízléstelen gyári gyöngyöshálóval borítottak.  Mind ami az egész női népviseletet nyugtalan megjelenésűvé, agyoncifrázottá: ízléstelenné, teszi.  Csak Ortutay XX. táblája egyik képén látjuk még a régi, szép, nyugodtan harmonikus kalotaszegi női népviseletet, de e kép is Malonyai Dezső „A magyar nép művészete" című, sokkal régebben megjelent művéből való.


Pannon: A görögben fönikosz = piros, amely szónak megfelel a finn és észt punaise, punane = piros.  E pannon vagy pún szóval azonos a föníciaiak vagy fönikek e neve, akiket még pún néven is neveztek és akikről mi már tudjuk hogy valóban pannon eredetűek voltak, ha később el is sémiesedtek.  Valamint megtudtuk azt is hogy ezen pannon őstörzsünk főbb kultusz-színe a piros volt.  Viszont a görög följegyzések szerint a föníciek bőrszíne is vöröses volt, és láttuk hogy a régi egyiptomiak magukat mindig vörös bőrszínűvé ábrázolták.  Ilyen bőrszínű emberfaj Amerikában is él, amiért ezt magyarul is rézbőrű-nek is szoktuk nevezni, míg németül Rothaut, olaszul pellerossa = piros bőr, is a nevük, ami viszont az angol redskin fordítása.

Magyar fon, fonni igénk vogul és finn megfelelője pan, puno = fon.  Láttuk hogy e magyar igénk tulajdonképpen a von = húz igénkből származik.  Úgyhogy világossá válik miszerint a német spinnen = fonni ige is ősnyelvünk pannon szócsoportjából származott, de a húzást, vonást, folyást, hosszúságot kifejező, már többször említett kezdő s hanggal megtoldva.  Magától értetődő, hogy fonál és vonal szavaink is a fon és von igéink származékai.  De világossá válik eszerint hogy a latin-olasz funis, fune = kötél szó is ősnyelvünk pannon szócsoportjából származott, de ugyanúgy mint a szerb-horvát vuna = gyapjú szó is, mert hiszen a magyar fon szó is bolyhosságot, szőrösséget kifejező szó.

Láttuk hogy a különböző népek mythologiájában többnyire szó van a Napisten nagy hajzatáról sőt sokszor „aranyhajá"-ról is, ami a napsugarak költői jelképezése volt.  Ilyen nagy aranyhaja van vogul rokonnépünk Napistenének is, míg nálunk az ősvallásunk Napistenéből lett mesebeli királyfiaknak, Szép Miklós, Világszép Úrfi és Szép Palkó mesehősöknek van nagy aranyhaja, amellyel egyik népmesénk hőse magát és lovát a nagyjégeső ellen is betakarja.  A feketehajú voguloknál a hajzat aranyhoz