Magyar Adorján
Az Ősműveltség

Marmar




Régebben, mivel a b és az m ajakhang egymásnak közvetlen rokona, azt hittem, hogy az m-l n-l, m-r, megfordítva l-m, n-l, r-m, r-n, alakú szavak is a palóc szócsoportba tartoznak.  Utóbb azonban észre kellett vennem, hogy létezett mar, mor, mal, avagy megfordítva ram, rom névalakú őstörzsünk is, illetve hogy ennek neve legalább ilyen szótaggal kezdődött.  Vagyis, habár az ilyen nevű őstörzsünk a palócoknak valóban rokona kellett legyen de mégsem volt vele teljesen azonos.  Láttuk föntebb, hogy például a székelyek és a kazárok kultusz-szócsoportja is azonos volt de hogy mégis e két nemzet egymástól némileg különbözött, habár tudjuk azt is, hogy őstörzseink egymásnak egyként mind rokonai voltak mert hiszen mindnyájan a tulajdonképpeni magyar törzsből ágaztak szét.

A mai észak-nyugat-afrikai, hámita fajú berberek régi neve marmar volt, mivel őket régi írók marmarida-knak nevezik.  Marokkó és Marakes is e nevét róluk kapta, míg a régi írók e tájat Mauritániának, lakóit mauri-nak is, később mór-oknak nevezik.  Marokkóban ma is él egy merid nevű berber törzs és itt ma is áll Melilla városa.  Ma Marokkóban is az arabok uralkodnak, a berberek pedig leigázottak, habár e ma sémita nyelvű uralkodók is fajilag nagyrészt berberek, valamint az ország műveltsége régebbi elemei is a berberektől származnak, mivel Afrika e részébe az arabok aránylag későn hatoltak csak be.

Természetesen nem következik hogy minden nép amelynek neve e szócsoportunkba illik, aszóban levő őstörzsünkből is származott, mégis fölhozok itt nehány ilyen népnevet, mert jövő kutatások döntendhetik el, ezek közül melyek voltak őstörzseink közül valók, ha idővel el is árjásodtak avagy sémiesedtek is.  De mindenesetre az oroszországi mordva vagy mordvin nevű nép az ugor fajú és nyelvű rokonnépeink egyike.  Fölemlíthető az újzélandi maori valamint az egész maláj népcsalád is, valamint ezek közül a madagaszkári malgas.  Mindenesetre pedig föltűnő, hogy a régi egyiptomiak önmagukat romeszu néven nevezték, nyelvük pedig kámita-sémita keverék volt, de amely nevük egyezik a Róma városnév és ennek regebeli alapítójának Romulus-nak neve, sőt fivére Remus neve is.  A cigányokat nyelvük alapján ugyan indiai eredetűeknek kell tartanunk, tény azonban, hogy viszont ők magukat Egyiptomból származóaknak állítják, amiértis szokás volt őket, „fáraó népe”-nek is nevezni.  Ezzel pedig meglepően egyezik, hogy a cigányok magukat rom nemzetbelieknek nevezik, holott a tudósok csak újabban, egyiptomi iratokból tudták meg az egyiptomiak romeszu nevét, amiről tehát a cigányoknak még nem lehetett tudomása.  Tudjuk viszont még azt is hogy úgy régen mint manapság is népek néha nyelvet cseréltek.  csak az a kérdés eszerint, hogy a cigányoknál is történt-e ilyen nyelvcsere ?  Hol és mikor ?  Indiából Egyiptomon át jöttek-e Európába és azelőtt egy ideig valóban egyiptomiak is voltak de indiai nyelvüket megtartották, avagy egyiptomiak voltak de Indiába kerülve, ott indiai nyelvet fogadva el, csak ezután jöttek Európába ?  Fölemlíthető még a ma cseh nyelven beszélő morva nép neve is.  Tény, hogy több tudós a berbereket Elő-Ázsiából (Kánaán, Palesztina, Szíria) származtatja (például Movers „Die Phönizier” című művében).  Itt volt pedig a Bál a Nap- és tűzistenségével egyező Molok, Moloh, szintén Nap- és tűzistenség, amelynek e neve alapján következtethető, hogy itt egykor valamely marmar törzsünk is élt, amelynek része utóbb Észak-Nyugat Afrikába is elhajózott.  A mondai hagyomány szerint ez istenségnek egykor Palesztinában nagy bronzszobra állott, amelyet megtüzesítettek, amiután tátott szájába emberáldozatul gyermekeket dobtak, de szerintem csak már sémita korban, mivel igazi ősnépeinknél ilyen borzalmak, kegyetlenségek még nem léteztek.  A szobornak tűzzeli kapcsolatba hozatala azonban arra mutat, hogy e Moloh valóban tűzistens ég kellett legyen és hogy tiszteletében eredetileg is volt vele összefüggőleg valamilyen tűz-szertartás, ha kegyetlen emberáldozatok nélkül is.  A tudósok a Moloh nevet a sémi melek = király szóból származtatják, ami annyiban mindenesetre helyes hogy őseink a Napistent királynak is szokták volt tekinteni, de nekünk eszünkbe juthat meleg szavunk, mert hiszen úgy a Nap mint a tűz is közvetlen összefügg a melegséggel, hővel.  Viszont minden a Földön létező tűz tényleg a Napból vagyis a Napból származott erőnyből jön létre.

Az asszírok Szíriát és Palesztinát Martu országnak nevezték.  Kérdés, hogy e név egy ottani marmar népről, illetve ennek m-r kiejtésű de Molohhal azonos istensége nevéről származott-e, vagyis Mar, Marah, Mart névről, amely istenség tehát egyúttal a zord, romboló, öldöklő Hadisten, Hadúr is volt.  Tény mindenesetre, hogy az etruszkok és rómaiak Mars hadistenségüket még Marmar néven is nevezték.  Amely névvel közvetlen azonosul a magyar marcona és mord szó, amelynek értelme: komor, haragos és zord.  (Ezen zord a mord szavunknak pontos szarmata párhuzama.)  De ide tartozik a német Mord és morden = gyilkosság és gyilkolni szó is, továbbá a latin-olasz mors, morte = halál, a magyar méreg, mérges, a magyar mar, marni = harapni és a latin-olasz mordere = harapni is.  Másrészt mivel a magyar morog, morogni, latin-olasz mormorare és német murren = morogni: hangutánzó szavak is, eszerint itt mindez az élő természettel is közvetlen összefüggésben levőnek bizonyul, mivel hiszen a morgás haragot is jelent.  (A kőrös harag szó viszont a morog párhuzama: h-r, m-r.)  Kétségtelennek tartható, hogy a Márk, Marcus és Márton, Martinus férfi személynév is ezen, Hunorral is azonos, marcona, mord és Mar, Mars, Mart, Marmar nevéből származott, ami mellett szól még az is, hogy a kereszténységben is Szent Márk jelképes állata az oroszlán, amely állat viszont a harc jelképe is volt.  Az arabban harb = harc, háború;  az oroszlán pedig: rettenetesen harapva öl.  Szláv mertvo, mrtvo = halott.  Latin morosus = haragos, morbus = betegség, amely utóbbi szó kétségtelenül a mors = halál szóval függ össze.  A finnben is murha = gyilkosság, murisa = méreg de nevezik myrkky-nek (mürkkü) is, míg mörise = morog.  Az oromoban is martuma = harag.

De származhatott ez asszír Martu ország az elnevezése a régi magyar mart = part szóból is, ahogy népünk a partot ma is nevezi (például Vörösmart helység- és Vörösmarti családnév), mivel Szíria és Palesztina vagy Kánaán a szárazföld belsejében fekvő Asszírországhoz képest valóban tengerparti táj volt.  Ezen mart szavunk az avar szócsoportbeli part (párta, pártázat, párkány, perem) szavunknak pontos párhuzama, de fölhozható hogy ugyanezen mart szavunkkal egyezik a latin-olasz margo, margine = szél, valaminek széle, tehát partja is.  Az hogy e latin szóban t hang helyett g hang van, viszont azzal egyezik, hogy az avar párkány szóban is t helyett k van.  Ezen mart, margo szavak megfordítottja a magyar ráma, német Rahmen (rámen) = ráma, míg ugyanezeknek n-es kiejtése a finn ranta s a német Rand = szél, valaminek széle.  Viszont ide sorolandó a magyar mellék, mellette szó is, ugyanúgy mint a magyar népi mál szó amely szintén melléket de egyúttal mélyedést is jelent, habár e szavakban r helyett f hang áll.

Idézem itt Fáy Elek már többször említett művek 227-228. oldalairól szószerint az alábbiakat, amelyek e sorait illetőleg Hitzig „Urgeschichte und Mythologie der Philister” (Leipzig, 1845.) művére és főkép ennek 203. oldalára hivatkozik :

„Hitzig azt igyekezik bizonyítani, hogy a filiszteusok fővárosa Gáza legfőbb istene, a Krétából származott Marna isten, akit szerinte azonosnak tekintettek, az ugyanottani Dagon halistennel, szintén halisten.  Hapedig az igaz, akkor az őshazákba vezeti vissza a márna halfajnevünk eredetét s valószínűvé teszi, hogy e szó az egykori Duna-Tisza-közi jazigoktól reánk maradott örökségünk.  A gázai Marna vagy máskép Mar isten: dominus imbrium = záporok uraként tiszteltetett, akinek kultusza az ottani 8 isten (octas, vagy ogdoas) sorában, valamennyiét fölülmúlta.  Ezért úgy sejtem, hogy ezen isten neve lehetett a jazigok azon csatakiáltása, amely — rosszul megfigyelő ellenfelek útján — „marha” alakban jegyeztetett föl.  A gázai Marna istent azonosnak tartják a szíriai Bál-Haldimmal.  Ez utóbbi név pedig magában látszik foglalni hal szavunkat is és hogy valóban ez is keresendő benne, azt a halnak ott általánosan istenül fogadásán kívül még az teszi valószínűvé, hogy a föníciektől, károktól kirajzott karthágóiak nyelvében az isten szó hal volt.”

Megjegyezem :  Fáy a magyarság őshazájának Elő-Ázsiát véli.  Az pedig igen valószínű hogy a jazigok, avagy talán egy velük szövetséges marmar törzs, csatakiáltása nem marha! hanem Marna! volt.  Aminthogy ismeretes miszerint szokás volt régen az illető istenség nevét kiáltva, a csatába, ütközetbe rohanni, tudjuk pedig hogy a Közép-Korban keresztények is „Jézus!” nevét kiáltva rohantak a harcba.

A márna egy a pontyfélék közé tartozó hal, latin neve barbus Cuv., de nevezik egyszerűen barbo-nak is, azért mert szája körül szakálhoz, bajuszhoz hasonlítható négy tapogató szála van.  Egy a Mazuri tavakban élő halfaj neve szintén marena, németül Marene.  Ezek édesvíziek de van a tengerben is egy kígyó alakú, veszedelmesen harapós, sőt mérges harapású hal, amelynek neve morena, murena, említém pedig már az oroszlánnal kapcsolatban is mar, marni igénkét, amihez tehető, hogy latin-olasz mordere, morsicare = harapni, morsus, morso = harapás.  Mindez pedig közvetlenül visszavezet bennünket a magyar méreg szóhoz (venenum, Gift).  (Fontos adat, hogy a márna ikrája, különösen nem sokkal az ívás ideje előtti időben veszélyesen, esetleg halálosan is, mérges.)  Láttuk viszont, hogy kőrös szócsoportunk szerint, vagyis kőrös őstörzseinknél, a halál, mélység, tenger, hal és süllyedés miként hozatott egymással kapcsolatba, egyrészt költőileg de másrészt természeti valóság alapján is.  Észrevehető pedig, hogy ugyanezeknek egymással ugyanígy kapcsolatba hozása marmar őstörzsünknél is megvolt.  Mivel íme: latin-olasz mors, morte = halál, mare = tenger, finn mere, német Meer, szláv more szintén = tenger, míg viszont a magyar merül és az ezzel tökéletesen azonos latin mergo = merül ige elmerül, illetve immersio, immergo alakban, süllyedés értelmű is, mindamivel pedig a hal márna stb. nevei egyeznek.  Igen valószínű tehát, hogy ha a jász, a marmar vagy talán még más törzseink is, csata kezdetén Márna Halál-Istennő nevét kiáltották, ezzel őt mintegy segítségül hívták, hogy ellenségeiket ő is pusztítsa, megölni segítse, sőt e név kiáltozásával az ellenséget ijeszteni is akarhatták.  Ismeretes ugyanis, hogy a régi népek egymás istenségei létezhetését nem zárták ki sőt hogy néha a mások istenségeinek áldoztak is, annál is inkább, hogy — bizonyára a műveltebbek — azzal is tisztában voltak, hogy bizonyos istenségek, ha más-más név alatt is tisztelve, de tulajdonképpen azonosak.  A jazigok, azaz jászok, legfőbb ellenségei a rómaiak voltak ugyan, de tudvalévő, hogy a rómaiaknak egész légióik is voltak nem rómaiakból hanem meghódított népek harcosaiból.  Továbbá, bizonyosnak tekinthetjük, hogy mivel, példaképpen, a legjellegzetesebb vízistennő víztisztelő besenyők Vízanyája: (Ves-enyő, Biz-ana) volt, ezért lehetséges lett, hogy más törzsbeliek is ha mondjuk, valamely nehezebb vízi munkát végeztek, mégis Besenyő Vízistennőhöz fordultak kérelemmel, még ha esetleg kunok voltak is, akik a Vízistennőt Temenye, Danonya (avagy más) néven nevezték is.  Ugyanúgy, ha például a kőrös törzsbelieknek volt is Kalán, Halanya (vagy más) nevű halálistennője (például Indiában Káli: a fekete), de ha a marmar törzsek Márna nevű istennője jellegzetesebb halálistennő volt, akkor, bizonyos esetekben, mint például számukra végzetessé is válható csatában, ha más törzsbeliek voltak is, ez istennőt mégis a Márna nevén hívták segítségül.

De valószínűvé válik mindezek szerint még az is, hogy marmar őstörzseink kultusz-szócsoportjában a víz neve is mer, mír szóalak kellett legyen, amit igazol a különböző nyelvbeli mer, mar, mor, a finnben is meer (hosszú e-vel) = tenger és tó szó.

Láttuk, hogy kún szócsoportunk tenger szava tulajdonképpeni jelentése hullámozó volt, a teng igénkből képezetten, amelynek értelme ide-oda való mozgás: tengés-lengés volt, aminthogy a hullámzás is mindig az anyagnak csak egyhelybeni ingása, nem valóságos haladása.  Valamint láttuk, hogy a Balaton név, illetve ballaton szó is az őspalóc szócsoportbeli balla, valla igéből származott, amely szintén ide-oda, azaz hullámzó mozgást, ingást jelentett, aminthogy az olasz balla, ballare ige is tánc értelmű.  Kiemelem, hogy épen a sajátságos, ma „csárdás”-nak nevezett magyar tánc legfőbb jellegzetessége, hogy a táncosok csak ide-oda lépegetnek, de egyhelyben maradnak.  Az olaszban pedig a ballare ige jelenti még valamely tárgy ide-oda való lötyögő, lődörgő mozgását is.  Láttuk, hogy őstörök szócsoportunkban a ladik (ebből a szláv Iádzsa = hajó) szó tulajdonképpeni jelentése is ingás volt, aminthogy a latyak, löty, lety szavak és a Ladoga, Léda, Ladon nevek értelme is lé, víz, tó, tenger és hullámzás volt.  Holott a több nyelvben, és így a magyarban is, meglévő tánc (az olaszban danza, ejtsed danca) szó a teng, tantalog és tenger szavainkkal azonos.  Ezen népies tantalog igénk: ingadozva ide-oda való bandukolást jelent és így az őspalóc ballag = ingadozva megy igénkkel is rokon.  Hogy azonban a balla = táncol szóval hangtanilag azonos valla szóalak szintén ide-oda való, azaz hullámozó mozgást jelentett, mutatja a szintén több nyelvben meglévő Welle, val, a finnben vellamo = hullám szó;  amely finn szó viszont — amint láttuk — a mi kőrös szócsoportunkbeli hullám szavunk pontos párhuzama s amely utóbbival viszont a görög halsz = tenger szó azonosul.  Mindezen összefüggések azonban ugyanígy megvoltak marmar szócsoportunkban is, mivel a mer, mar, mor tengert jelentő szó szintén jelentett egyúttal hullámzást is, ha ez ma el is homályosult.  Nyoma azonban fölismerhetően még megvan a hullámos mintázatot jelentő márványos, olasz marmorato, német marmorirt szavakban.  Úgyhogy következtetnünk kell miszerint maga a márvány, latin marmor, török mermer szó is a különböző márványfélék többé-kevésbé hullámos azaz márványos mintázatairól származott.  Ezenkívül bizonyos selyemszövetek hullámos mintázatát is, a németből átvéve, de a franciából származólag, mi is moaré selyem-nek nevezzük, amely szó még arra is mutat, hogy a mor, mar avagy mormor, marmar szónak tenger jelentésén kívül határozottan még hullámzás jelentése is kellett legyen.  Azt pedig föntebb mi már többször láttuk, hogy őseink a Világmindenséget, Világvégtelenséget költőileg tengerként is fogták volt föl, aminthogy nyelvünkben a tenger, tengernyi szónak ma is van végtelenség értelme, habár ma már csak mennyiségre, kevésbé szélességre, terjedelemre, távolságra alkalmazva.  Fölhozható, hogy az oromoban marmarszu = kószálni, tévelyegni, ami szintén ideoda járkálást, ide-oda mozgást jelent.  Az egyiptomiaknál viszont egy tó neve volt Mer, avagy talán Mör is, mert e név elgörögösítve: Mőrisz lett.  Ezen mer, mar, mor = tenger szóval viszont pontosan azonos a több nyelvben meglévő mors, morte, morir, mrtvo, mur (német Mord = gyilkosság) halált, meghalást jelentő szó, ugyanúgy mint a kőrös szócsoportunkbeli halál szavunkkal a görög halsz = tenger.  De egyezik a mor halált jelentő szó a halat jelentő márna, morena szavakkal is.  Ugyanúgy mint a mi halál szavunkkal a hal (állat) szó;  láttuk pedig, hogy hal (meghal) igénknek erdélyi tájszólásokban süllyed értelme is van, míg az oromoban halfaja = mélység, nagy mélység.  Viszont jelen szócsoportunk mor, mar, mur halált jelentő szavainak meg a merül és márt szavaink felelnek meg, amelyeknek tehát, a mint föntebb is már megsejtettük, eredetileg csak süllyedés értelmük volt.  Hullám szavunk szintén azonosítható a görög halsz = tenger és az oromo hallaja = mélység, nagy mélység szóval, de hogy halál szavunknak is kellett legyen u magánhangzós kiejtése, ezt eléggé bizonyítja egyrészt hull igénk és hulla = holttest főnevünk, másrészt finn-ugor rokonnépeink kul, khul halál jelentésű szavai, a vogulok Khul-ater halálistensége e neve s a finn kuolema = halál.  Mindezekhez tehető azonban, hogy al, alsó szavaink sem másak mint a hal süllyedést, halált és halat jelentő szavunk hehezettelen változatai.

De észrevehető még az is, hogy a tenger és hullámzás értelmű mer, mar, mor szóalaknak magyar remeg szavunk csak megfordított kiejtése;  pedig láttuk, hogy a marmar, mermer szónak is volt hullámzás értelme, márpedig úgy a hullámzás mint a remegés is: ide-oda mozgás; föntebb pedig már volt szó arról is, hogy a réz akár harang, akár lemez, akár pálca alakúan, hangadásra kiválóan alkalmas.  Láttuk, hogy mivel őseink igen jól tudták, hogy a hang is rezgés, azaz hullámzás, azért a réz és rezeg, reszket szavaink azonossága nem véletlen.  De nem véletlen tehát az sem, hogy remeg szavunkkal tökéletesen azonos az olasz rame = réz, illetve észre kell vennünk, hogy ezen olasz szó is ősnyelvünkből származott, éspedig valamely marmara törzsünk nyelvéből.

Fölhozom itt vogul rokonaink mír = világ, mindenség szavát.  Őseink tehát, amint említém, a világvégtelenséget tengerként fogták volt föl, aminthogy a törökben ma is tengiz = Ég és Isten, míg a szumerban dengirra jelentette a „mennyei óceánt”, dingir pedig ennek megszemélyesítését, istent.  De ugyanígy egyezik marmar szócsoportunkban a vogul mír- = világ, világmindenség a tenger mer, mar, mor nevével.  Amiből kitűnik, hogy az orosz mír = világ szó is ősnyelvünkből kellett származzon.

De föl kell itt hoznom még mereng, merengés szavunkat is.  Ezt a merülés, elmerülés szavunkból származtatják és nyelvújításkorinak tartják.  A szó olyasvalakire alkalmazható aki gondolatokba, főképpen szép, kellemesekbe, szeret, szokott, elmerülni.  Ám ezesetben is tény, hogy merül igénk a mély, mélység szavunknak csak r hangos változata, az elmerülés és a mélység fogalma pedig egymással összefügg.  Úgy a merül mint a mély, mélység szavunk pedig mindenképpen a víz, a tenger és hullámzás fogalmával is kapcsolódik és így ezekkel kerül tehát kapcsolatba a mereng szó, ha csak távolabbról is.  De vajon-e szó valóban csak nyelvújításkori-e ?  Vajon csakis a merüléssel, mélységgel van-e összefüggésben ?  Nem függ-e talán méginkább össze a tenger marmar, mermer, azaz hogy hullámzás, e nevével ?  Mert hiszen a merengés mi más mint gondolatok ide-oda való csapongása, kalandozása, hullámzása ?  De lehetséges még az is hogy ezen mereng szavunk úgy az elmerüléssel mint a gondolatok váltakozásával is összefüggésben keletkezett, mivel e mindkét dolog egymáshoz hasonló hangulatú.

Említettem, hogy a remegés (szolim-szarmata szóval rezegés, reszketés) is ide-oda való mozgás és a hullámzáshoz hasonló.  Amiértis megokolt, hogy ezen remegés szó a hullámzást is jelentő marmar, mermer szónak csak megfordítottja.  Igen valószínű azonban eszerint, hogy rémség, rémület, rémülni szavaink is csak a remegés szó változatai, annak ellenére is hogy van rém = ijesztő, rémítő lény főnevünk is, de amely valószínűleg csak műszó, vagyis a rémítő szóból képezett fejlemény, ha akár milyen régi is.  Hihető, hogy rémülni is csak ugyanazt jelentette mint: félelemtől remegni, ijedtségtől megremegni.  Tény viszont, hogy ezen rém- szótövünknek a mereng szavunk is csak megfordítottja, amely utóbbiról föltételeztük, hogy hullámzás értelme is lehetett.

Ezen rem-, rém-, mer- ide-oda mozgást hullámzást is jelenthető szavunknak azonban l-es kiejtése is van, amely ugyan már csak tájszólásban él, de Ballagi szótárában még megtaláljuk hogy limba = hinta és limbálódzó azaz himbálódzó valami, továbbá hogy limbál, limbáz = himbál, himbálódzik.  Szintén l-es kiejtésű szavaink: leng, lengedez, lendül, míg a lomb, lomp szavaink, amellett hogy lengés értelmük is van, de már átmenetet képeznek a lebeg, libeg, lobog palóc csoportunkba tartozó szavakhoz.  Aminthogy a marmar és a palóc szócsoport egymásnak közeli rokona is, mivel az m és a b, mindkettő ajakhang lévén, egymásnak szintén közvetlen rokona.

Leng igénkben m helyett n, r helyett pedig l hang van, de ring, ringatódzik és reng igénk ismét r mássalhangzós, ugyanúgy mint remeg igénk is.  Viszont láng szavunk, valamint a francia langue (lang), olasz lingua (lingva) = nyelv szó is csatlakoztatható ezekhez mert a lángok mozgása, lobogása is lengés, lengedezés-szerű, és — amint már említém — lángnyelvek-ről, nyaldosó lángokról ma is beszélünk, nyal igénk pedig amellett hogy szintén marmar szócsoportunkbeli, a láng = láng és nyelv szavak megfordítottjának is tekinthető.  Olasz lambire = nyalni, oláh limba = nyelv, amely szavak, mivel bennük n helyett m van de utána még b is, ezért ismét átvezetnek a palóc szócsoport leg, lap, lebeg, libeg, lobog szavakhoz.  Ezekkel szemben a finn laine = hullám, mivel n hangos, amellett hogy a leng szavunkhoz vezet vissza;  a lengés, lengedezés is pedig ide-oda mozgás, miként a hullámoké, de amely laine szó lány, leány szavunkkal is azonosul és így azt is eszünkbe juttatja, hogy hiszen a hullámokat őseink halfarkú leányokkal, a sellőkkel is jelképezték volt, amely sellő szavunk viszont a sallong, sallang ide-oda való hullámzó mozgást is jelentő szavunkkal is azonos.

Láttuk hogy szolim-szarmata szócsoportunkban a ráz, rezeg, reszket szóalakok az apróbb és gyorsabb, élesebb hullámzást, a rezgést, ellenben a sell, sall szóalakok a lassúbb, szélesebb, enyhébb vonalú hullámzást jelentették, illetve jelentik mai is.  Észre vehető pedig, hogy a marmar szócsoportban is (amelyet tehát malmal-nak avagy akar maláj-nak is nevezhetnénk) az r kiejtésű remeg és rémül szó szintén az apróbb és gyorsabb, reszketésszerű mozgást jelenti, holott a lágy l-es kiejtésű finn laine a lanyhább, azaz enyhébb, hosszabb, lassúbb, laposabb hullámzást.  Az olaszban ugyan mar-morto = holt tenger, amely elnevezéssel a szél elállta utáni, egyideig még megmaradó de már ellaposodó, ellanyhuló, elhaló hullámzást illeték, de világos, hogy ezt helyesebb kiejtéssel mar-mollo = lágy tenger, azaz hogy lágy hullámzásnak kellene nevezniök, mivel latin-olasz mollis, molle = lágy de jelenthet enyhét, lanyhát is.  Egyébként pedig, holott olaszul mare = tenger de maroso = nagy hullám.  Láttuk, hogy a só szal, szol neve kőrös szócsoportunkban hal volt.  Innen származott a Halstatt név is, az ottani sóbányák után, de láttuk azt is, hogy a görög halsz szó is jelenthet úgy tengert mint sót is;  a tenger pedig sós.  Görög hálosz = só, halme, halműrosz = sós lé, viszont az olaszban salamura (szalamúra) = sós lé, holott marina, marinura is = sós, ecetes lé.  Láttuk hogy az oromoban hallaja = nagy mélység, a nagy mélység és a tenger pedig egymással természetesen eszmetársul.  Marmar szócsoportunk szerint a mar, finn meer szó = tenger, de hogy ilyen szóalaknak só jelentése is kellett legyen, kétségtelenné teszi a latin maria = sós lé, az oromo mareki és tigrei (Abesszínia) maresz = leves szó.  Világossá válik tehát, hogy Mármaros, Máramaros vidékünk, illetve megyénk, e neve is az ottani nagy sóbányákról származott.  Hogy viszont Maros folyónk e neve, amely már a rómaiak idejében is Marisus volt, nem lévén a Maros vize sós, ezért nem származhatott a só nevéből, ez kétségtelen.  Ellenben minden valószínűség szerint úgy ez mint a Mura, Morva, Morava, Marica stb. folyónevek is e folyók némelyütti gyorsabb folyása következtében keletkező mo­raja, morajlása után keletkezett.

Az említett lanyha magyar és mollis, molle = lágy, l-es kiejtésű, tehát lágyult és lanyhaságot, enyheséget, lágyságot kifejező szavak azonban átvezetnek bennünket marmar szócsoportunk egy igen nagy kiterjedésű és mind l-es kiejtésű alszócsoportjára, amelyből itt táblázatot hozok, de amely még más nyelveket is figyelembe véve, bizonyára még sokkal szaporítható volna:

Magyar lankad lanyha langyos
finn lämpä (lempe) = meleg
magyar lomha, tájszólásban lamha (Ballagi), ugyanez r-es kiejtésselrenyhe
oromo nulga = lassú, renyhe
latin mollis = lágy
olasz molle = lágy
német mild = enyhe
magyar mályva, növény amelynek magvaiban és szárában nyálkás nyirok van;nyúló: a nyálkaszerű nyirok nyál, nyálka
finn nälje (nelje) nyál nuole = nyal
oromo mello = gabonaféléből készülő pempőszerű, pépszerű étel: málé
magyar málé = csíráztatott és pempő szerűvé szétmállasztott, édes étel (gabonaféléből szintén)
albán amel = édes; a kezdő a hang valamikor nyilván csak névelő volt
görög mel = méz
olasz melma = iszap, iszapszerű, nyálkás anyag
olasz miele = méz
magyar maláta: árpából készülő, mézszerű anyag
oromo male és malka = rothadás
finn maali = festék
magyar lenge lengedik = enyhül (tájszólás, Ballagi.)
olasz languido = gyönge, erőtlen
finn lanista = lankaszt laimea = lanyha, erőtlen lempea = szelídlienti = enyhül, szelídül, lágyul
szerb-horvát lieno, leno = lusta
latin lentus = lusta, lassú
olasz lento = lassú lene = erőtlen, lomha
olasz melassa = édes, mézszerű anyag
magyar mállik: régen csak lágy, nedves anyag szétmállására alkalmazott szó, ma szárazanyag morzsálódására tévesen alkalmazzák
török linián = záptenger tengermocsár, olaszul: laguna
finn lampi, lamikko = tavacska
olasz limo = iszap, sár
német Lehm (lém) = iszap Leim (lájm) = enyv
finn liimo (límo) = enyv
oromo melau = rothadás
szerb-horvát muly = iszap
magyar malasz = áradás után visszamaradó iszap (Ball.)
finn maalaa = fest
német malen = festeni

Nem sok kereséssel azonban e táblázatot még akár a magyarból is, akár más nyelvek­ből, tovább szaporíthatnók.  Ballaginál pél­dául lanya is = lanyha.  Láttuk pedig már föntebb is a fonás, fonál és a nő összefüggésbe hozását, ennek ősnyelvünkbeni kifejeződését és hogy a sors fonalát is mythoszi nőalakok fonják, akik­nek pedig úgy germán Norna mint görög Moira neve marmar szócsoportunkbeli.  Említettem hogy a germán Nornák régibb neve Nurnír, hogy finnül nuora = zsineg, szál, zsinór (si-nór; a szórész csak hosszúságot, húzódást, jelent), hogy finn nuorikko = fiatal menyecske, de hogy latin-olasz nurus, nuora is = meny, me­nyecske;  ezen olasz nuora szó pedig betűszerint azonos lévén a finn nuora szóval, ebből világo­san kitűnik, hogy a nő-fonál-sors mythosz is ősnépeinktől származott.  E szavak ugyan r-es kiejtésűek de viszont láng, leány, tájszólásos lián szavunk l-es.  Az erdei, fákra fölfutó növény hosszú, szál- avagy kötélszerű indáit, illetve az ilyen egész növényt is ma nemzetközileg is lián-nak nevezzük.  Finn norea, norja = hajlékony, a hajlékonyság pedig minden fonál- és szálszerű valaminek egyik legfőbb tulajdonsága.  Magyar népdalaink pedig a leányt hajladozó nádszálhoz is hasonlítgatják, mondván például ilyeneket hogy

... hajladozó nádszál,
bár felém is hajladoznál !

A len növénynevünk is vehető szál, fonál értelműnek mert a len a fonni való szálas anyagot adó növények egyik legjellegzetesebbje, legjobbja.  De a latin-olasz lana szó viszont a fonáshoz szintén általánosan használatos állati gyapjú neve.  A finn lampaa = juh, ami szintén marmar, de m-es szó.  Világos hogy ebből származott a német Lamm, tájszólásos Lampel = bárány szó.  De honnan akkor a dél-amerikai láma, szintén kitűnő gyapjat adó állat e neve ?  Brehm („Tierleben”) írja a spanyol Pedro de Cieza nevű író 1541. évi írása nyomán, hogy a szó az indián bennszülöttek nyelvéből származik, amely pedig a szintén jellegzetesen gyapjúadó juh finn lampaa nevével egyezik.  Finn lina = len, innen latin-olasz linum, lino és német Lein (lájn) = len, míg német Leine (lájne) bár jelent szintén lent is de jelent zsinórt, zsineget, tehát szálat, is.  Miután pedig a nő a fonással oly közvetlenül összefügg, eszerint kétségtelen, hogy mind e szavaknak a láng, leány, lián szavunkkali azonossága nem véletlen, ami annál világosabb, hogy a finn lanka szó = fonál;  ami hiszen lány, lányka, leányka szavunkkal szinte betűszerint azonos.

Honnan a lengyel nemzet e magyar neve ?

Nyelvünkben méla irodalmilag ma inkább csak ábrándozó gondolatokba elmélyedést jelent, de régibb nyelvünkben még szomorkodó elmélázást is jelentett.  Innen mélabús szavunk.  Ezzel egyező, hogy a görögben melasz, melania = fekete, feketeség, ahonnan a ma már általános melancholia = mélabússág, bánatosság;  mivel a szomorúságot, búbánatosságot költőileg a sötétséggel, a vígságot a világossággal hozzuk kapcsolatba:  „Sötét bánat” és ezzel ellentétben „ragyogó jókedv”, valamint az olaszban is „raggiante di gioia” = örömtől sugárzó.

Bár van édes ízű és piros színű málna is és e málna szavunk az édesség mel-, mal- nevével is azonosuló, a legtöbb málnafaj azonban fekete színű, amiért e málna szó a feketeség említett melasz, melania nevével is kétségtelenül összefügg.  De a málnaféléknek van r-es kiejtésű neve is: olasz mora = málna, de jelenti e szó a málnára hasonlító faepret, más nevén szeder-et is.  Ugyanúgy a latinban is morum málnát és szedret jelent.  Viszont az olaszban mora, moro jelent fekete hajú és kissé sötétebb bőrszínű embert sőt afrikai szerecsent (négert) is, míg a régibb olaszban moro, rnoresco arabot is jelentett, amely név összefolyt az észak-afrikai maurok, mauritánok, marmaridák nevével is.  Ámde a messzi észak-ázsiai vogul rokonaink nyelvében is murch = málna, a finnben pedig marja = bogyó, murama = szeder (faeper), amit aszerb-horvát nyelv is murva-nak nevez.  Úgy a málna mint a málnára hasonlító szeder termése mintegy számos egymással összenőlt gömböcskéből álló.  Ami viszont a mirigy szavunkra vezet át, mivel több mirigy is ilyen, vagyis többé-kevésbé összeálló vagy összenőtt gömböcskéből képezett.  Ezért egy bizonyos ilyen mirigy német neve Bris (bríz), amely szó avar szócsoportunkba tartozó és a mi berce, bere, bertő, berkenye, borbolya, boróka = gömböcske és bogyó szavaink rokona, ugyanúgy mint a szintén német Beere = bogyó szó is.  Viszont a német Bris szóval teljesen azonos a francia briser (brizér) = összetördelni, szét-mor-zsálni, aprózni, holott a franciában, olaszban — de marmar szóval — rompre, rompere = eltörni, amely utóbbi két szóval meg a mi romlás, rontás, rombolás, rombolni és rom szavaink egyeznek és amelyek például leromlott avagy lerombolt épület kövei legurulása hangját, „romrom”, is kifejezik.  Az olasz rompere szó mp-je s a magyar rombol szó mb-je v hanggá kopásával: olasz rovinare = rombolni és rovina = rom.  Habár ez utóbbit mondják latinosan ruina-nak is, de amely szó egy latin ru- = ront, rombol igetőből származott, amely megvan a szerb-horvát rusiti = rombolni igében is.  Szerb mrva = morzsa, német Brösel is az de utóbbi avar szó.

Morzsa, morzsol, morzsál szavaink egyeznek az apró gömböcskékből álló, mirigyre hasonlító, málna és szederfélék mora nevével.  Továbbá a finn marta szó: töredéket, tördelést jelent.  Látható tehát, hogy innen kellett származzon egyrészt az olasz martoriare = összemorzsolni, aprózni és gyötörni szó, valamint a latin-olasz martyrium, martirio = vértanúság szó is, habár ezt a görög martűrosz = tanú szóból származtatják, de tévesen mivel ez nem más mint „népetimologia”, de amely téves származtatáson alapszik a vértanu magyar műszavunk is.  E származtatásnak határozottan ellent is mond az olasz martoriare = morzsolni, gyötörni szó, ugyanúgy a finn marta = tördelés, a magyar morzsálás, sőt a görög marmarosz = morzsoló, szétmorzsoló is, továbbá ugyanúgy a szerbhorvát mrszkati = morzsolni szó is, habár ez már magánhangzókihagyásos.  De amely szavaknak megfelel a — bár l-es kiejtésű de marmar szócsoportbeli — német zer-malmen = szét-morzsolni, szét-mállasztani szó is.  Az pedig magától értetődővé válik, hogy az olyan r-es szavak mint morzsa és morzsol, morzsál: száraz és inkább kemény anyag aprózódását jelentették, legalábbis őseredetileg, míg a lágy I-es kiejtésű szavak, mint máll, mállik és málé szavaink, a nedves és lágy anyag mállását, mállasztását fejezték ki, aminthogy az édes málé-étel is a nedvesen lágyuló, csíráztatott gabonából készül úgy hogy ezt előbb péppé, pempővé szétmállasztják, habár utóbb, lepénnyé alakítva, fölületét, hogy jobb ízű legyen, meg is pirítják.  A magyarban a murva szó is igen apró kavicsot avagy igen apró kőtörmeléket jelent bár jelent még száraz de szintén apró növényi törmeléket is, amelyet egyébként törék-nek is neveznek.  Holott például a szerb-horvát murva = szeder, már nem helyes szó, mivel a szeder (faeper) bár, miként a málna, csupa gömböcsből álló de lágy és nedűdús.  Ugyanígy helyesebb a magyar málna szó mint a málnát jelentő olasz mora szó inkább ennek fekete színére vonatkozhat.  Az afrikai oromo nyelvben is murmura = morzsa.  Habár mirigy szavunk is r hangos, de tény, hogy a mirigyek egyes gömböcsei nem egészen lágyak, keménykések és hogy ha az ilyen mirigyet ujjaink között tartva nyomkodjuk, úgy olyan érzésünk van amelyet, hangokkal ugyan, de e mirigy szavunk igen jól fejez ki.  Továbbá a mirigyeket illetőleg kiemelhető még, hogy ezek latin neve: glans, kicsinyítve glandula, de amely szónak, ugyancsak a latinban, megfelel a galla = makk szó, úgyhogy világos miszerint e latin szavak a magyar golyó, tájszólásos goló, továbbá galacsin, gölődi, galagonya stb. és a török gülle = golyó szavakra vezetendők vissza.

Etruszk malnasz = alma, holott a latinban is malum, malus, az olaszban is mela (méla) = alma.  Úgyhogy e szavak is egyrészt az édesség mal, mel szavára vezethetők vissza (ami a szemere méz, méd marmar párhuzama), de mindez alapján megsejthető az is, hogy a gömb neve is a marmar szócsoportban mel, mal, malla lehetett, a kicsi gömbé mil, mir is, ami aztán a palóc bal, ball, boló és a kőrös gol, gal = gömb párhuzamát is képezte.  Sőt megsejthető még az is, hogy alma szavunk is a mal szó egymássalhangzós változata.

Említve volt már föntebb, hogy a germán — azaz hogy csak germánnak vélt — fonó sorsnőistenségek Norna vagy Nurnir e neve a fonás finn nuora, nuori = zsineg, szál, fonál értelmű szavaiból származott, amelyekkel azonos a magyar: sinór, zsinór, zsineg szó, amelyben a si, zsi- szórész a hosszúság, húzódás kifejezője s amellyel azonos a folyást, csúszást is jelentő magyar Sió folyónév és a siet, siklik ige, ami a finn-ugor eredetű = hókorcsolya, lábszán szó eredetét is képezi.  Úgyhogy világossá válott miszerint nem a magyar zsinór szó származott a német Schnur(snúr) szóból, hanem megfordítva.  (E zsinór szavunk kiejtése sinór volt, ahogy tájszólásokban ma is él; lássad Ballagi szótárában is.)  Úgyhogy világossá válott még az is, hogy a germán Nornák eredetileg és tulajdonképpen a fonás és a szál megszemélyesítései voltak és hogy a sorssal — amint már említém — azáltal kerültek összefüggésbe, hogy őseinknél a fonál a színszálakkal (kromoszómákkal) lett költőileg összehasonlítva, amely szálak valóban minden élőlény testi és lelki örökségét és tehát elkerülhetetlen sorsát is határozzák meg;  amiről őseinknek már mind tudomása volt, de amit későbbi népek már nem tudván, a költői regéket szószerint vették és így náluk az elkerülhetetlen sorsról szóló mindenféle babonás hiedelmek, mesék jöttek létre.  Említve volt föntebb az is, hogy a germán Nornák szép, fiatal nőknek képzeltettek és hogy a fiatalság a vékonysággal és e réven a fonállal is kapcsolatba hozatott, amit máig is tanúsít az, hogy a német jung = fiatal szóval azonos német sich verjüngen = vékonyodni mondás, de amit a leghatározottabban bizonyít ezenkívül még az is, hogy a finnben nuora = fonál, nuore = fiatal, muorikko pedig = meny, fiatal menyecske, holott az olaszban betűszerint nuora = meny (az anya fia felesége; a latinban is nurus).  A legmeglepőbb egyezés tehát, hogy a németben a Schnur szó, azonkívül, hogy zsinórt is jelent, de jelent még menyet is, amely szó tehát ugyanúgy kezdő s hanggal megtoldott mint a magyar sinór, de emellett egyezik a finn nuora = fonál és az olasz nuora = meny, valamint a finn nuore = fiatal, szóval is.  Ám, mivel minden fonál egyik fő jellegzetessége hogy hajlékony is, ezért a finn norea, norja = hajlékony, szó is azonos a finn nuora = fonál szóval.  Ami, hogy semmi esetre sem holmi véletlenség, látszik abból, hogy ezen marmar szócsoportunkbeli egyezésnek kún és jász szócsoportunkban pontos párhuzama van meg a következő szavakban: Magyar haj (hajzat, hajszál) szavunkkal azonos hangalakú a hajlik, hajlong igénk, de ezenkívül még a kajla = hajlott, görbe jelentésű szavunk is.  A finnben, kevés értelemeltolódással, heilu, heilű = himbálódzik, leng, ingadoz.  Láttuk hogy kígyó szavunknak népünknél ma is van kijó kiejtése, a kígyó pedig a legjellegzetesebben hajló, hajlongó állat, amiértis az ide-oda hajlongó vonalt „kígyóvonal”-nak is szoktuk nevezni.  Úgyhogy kitűnik miszerint az arab haiji, haje (valamint az ezzel hangtanilag azonos szerb-horvát gúja) = kígyó szó is ősnyelvünkből származott.  Említettem már, de ismételem, hogy a hosszú haj, ha nem fésülgetik állandóan: hosszú, hajlongó, kígyószerű fürtökbe csapzódik, amit különösen hosszúhajú de magukat már kevéssé gondozó nőknél láthatunk.  Úgyhogy ezekszerint világosan kitűnik miszerint a kigyóhajzatú Medúzáról (az-az gonosz boszorkányról!) szóló görög monda is őseink mitológiájából, azaz költészetéből, származott, vagyis egy hasonlatukon és egy, ősnyelvünkben megvolt szójátékon: a haj, haj­lik és a haj = kígyó szavak azonosságán alapult, habár a kígyó haj neve ma már csak az arabban van is meg, míg nálunk már csak kíjó változata él.  Föntebb azonban el volt mondva, hogy a folyásnak, csúszásnak és úszásnak ősnyel­vünkben voltak sijó, sajó, hijó, hajó alakú nevei is, amelyekből a kígyó kijó neve származott, mivel ez állat mozgása csúszó és szinte folyásra is hasonlító, de másrészt ugyaninnen szárma­zott a hajó, tájszólásos hijó, szavunk is, mivel hajó vízen úszó mozgása is csúszáshoz, sikláshoz hasonló.  De medúza a neve — és nem ok nélkül — azon ismert tengeri állatoknak is, amelyek fölső része bár kalapra is hasonlít de hasonlítható főhöz is, mert róla, hajzatszerűen, hosszú szálak csüngenek.  E látszólag ártatlan állatok a valóságban azonban veszedelmes ragadozók, mivel táplálékuk apró halak és más tengeri állatok, amelyeket e tapadó szálaikkal fognak meg, amely szálak némely medúza fajnál csalánszerűen égető, maró nedvet termelő mirigyekkel is fegyverkezettek, sőt egy Phisalia pelagica latin nevű, ezen igen hosszú, ragadós szálai oly erős és fájdalmasan égető, maró mérgűek, hogy ez állat az emberre is veszélyes.  Habár tehát a medúzák szálai összességükben hajzatra is hasonlítanak de az egyes szálak, mérges voltuk miatt, mérges kígyókhoz is hasonlíthatók, ami ismét Medúza kígyós hajzatát juttatja eszünkbe.

A Medúza nevet illetőleg pedig: Bár ez nem tartozik marmar szócsoportunkba, de mégis föl kell itten hoznom a következőket: Métely szavunk jelenti a juhoknak egy májféreg által okozott betegségét, amely féreg a vízzel, valamint a vízben és víz közvetlen közelében termő nedves fűvel kerül a juhokba.  De métely-nek nevezünk szennyes és fertőző, mérges ragály-anyagot is, valamint mételyező-knek a szellemi mérget, szellemi rosszat, szellemi mételyt, ragályt, például erkölcstelenséget avagy káros eszméket terjesztő egyéneket is.  Viszont a szerb-horvát nyelvben metily  a neve bizonyos a vízben termő de víz közvetlen közelében is megmaradó és mérgesnek tartott fűnek, amely azonban valószínűleg csak az említett métely-betegséget okozó féreg lárvái terjesztője.  Ballagi szótárában találjuk, hogy nálunk tájszólásban métő ugyanaz mint métely.  Vagyis ezen métő szó tehát határozottan a mérgező anyagot magát jelenti s amely szóból azután a métely és mételyez szavaink származtak.  Vagyis: métely az amit a métő okoz, mételyez pedig az aki vagy ami a métőt terjeszti.  Amiből kitűnik, hogy a marmar szócsoportunkbeli méreg szavunk szemere megfelelője: métő, aminek méteg változata is létezhetett.  Úgyhogy ha mármost a Medúza névvel a métő szó azonos hangalakú, ez azt teszi valószínűvé, hogy ezen Medúza név tulajdonképpeni értelme is méreg, mérgező lehetett;  márpedig főkép vén, gonosz nők szoktak mérgezők avagy mások számára is méregkeverők lenni.  Láttuk hogy a medúza állatok is mérgezők és hogy ezek hajszerű, kígyószerű, hosszú szálai tartalmazzák a maró mérget.  A finnben is mürkkü = méreg, murha = gyilkosság, a latinban murena egy kígyóalakú, mérges harapású hal neve;  mordere = harapni, marni;  mors = halál, a németben Mord = gyilkosság, az oromoban pedig marata = kígyó.  Mindebből egészen okszerűen következtethető, hogy tehát métő szemere szócsoportunkbeli szavunk a méreg marmar szócsoportbeli szavunknak pontos párhuzama: m-r helyett m-t, avagy m-d.

Az oromo marata = kígyó szó azonban, mivel a kígyó mozgása hullámzó („kígyózó”) is, ez bennünket a hullámzás és a tenger mar, mer, marmar, marmor nevére is emlékeztet, de láttuk azt is, hogy a tenger sötét mélysége a Halál Országaként is volt fölfogva.  A tengerben él a már szóban volt kígyószerű és mérgező harapású, sötét sziklaüregben lakó morena, murena nevű hal.  A halál nevei a latin-olasz mors, morte, a szláv mrtvo = halott és tulajdonképpen a német Mord = gyilkosság is.  Mind amiből okszerűen következik hogy marmar őstörzsünk nyelvében a sötétség, mélység, és a sötét világűrt is megszemélyesítő nőistenség neve Morana, Marana kellett legyen és aki ugyanaz volt mint például a besenyőknél Iszonya.  Sebestyén Gyula „A regösök” című művében (Budapest 1902. Lássad különösen 224. és 239. oldalon) említi a szlávok és szlovén szlávokkal határos németek tavaszi azon halálkihordásnak nevezett népszokását (németül Todaustragen), amely tulajdonképpen a sötétség és a tél halálát jelenti.  E szokás lényege, hogy e célra készített szalmabábut, amelyet rongyos női ruhába öltöztettek, némelyütt rút, nagyfogú álarccal is elláttak, március hónap valamely napján a faluban körülhordozzák és ezután vízbe dobják.  E szokás, amint Sebestyén könyvéből kitűnik, különösen Morvaországban általános, a morva szlávoknál, akik népviseleteik és egyéb adatok szerint is, csak nyelvileg elszlávosított magyariak.  A szóban levő szalmabáb neve moran, murena, de nevezik szláv szóval smrt = halál néven is, amely szóban szintén az elébe tett sz hangot találjuk, amelyet ha elhagyjuk de viszont a szóba szlávosan elhagyott magánhangzókat helyükre visszatesszük, akkor a mort, morot szintén halál jelentésű szót kapjuk.  Észrevehető tehát, hogy a szlávok ezen moránája nem más mint marmar őstörzsünk Morana istennője, aki viszont Medúzával is azonos, habár utóbbi is a görögöknél is már majdnem, annyira boszorkánnyá aljasítva maradott csak fönn mint a mai szlávoknál, akiknél már legföljebb a sötétség és a tél megszemélyesítésének tekinthető még.

Halál kőrös szócsoportunkbeli szavunkkal viszont — amint ezt is már említém — összefügg az hogy erdélyi tájszólásokban halni igénk nemcsak meghalást hanem süllyedést is jelent, mivel őseink a meghalást költőileg elmerülésként is fogták föl: kőrös szócsoport szerint tehát hal = meghal, hal = süllyed, hal = vízi állat, marmar szócsoport szerint mor, mer = meghal, merül = süllyed, morena, márna = vízi állat.  Holott láttuk is hogy az oromoban betűszerint hallaia = nagy mélység (az olasz az abisso = nagy mélység szóval fordítja az olasz-oromo-olasz szótárban), de amely szóval szintén betűszerint azonos a germán mythologia halál-istennője Halja, Hela, Ne-Halenia e neve.  Világos tehát, hogy a régebbi görög mythologia még csak egy Gorgoja (Medúza a másik neve, amikor már három képzeltetett); akit a nyugati Okeán-tenger egy nagy messzeségében levő sötét szigetére képzeltek, azonos marmar őstörzsünk Marna istennőjével.  A szlávban mrák, helyrehozva marák, = sötétség.  Görög gorgosz = rémítő tekintetű, mord nézésű, viszont az olaszban betűszerint gorgo = örvény, nagy mélység, míg — amint már szintén említém — a régi magyarban is horhó ugyanezt jelenté;  a nagy örvények pedig valóban horhó, horkoló, gorgó hangot hallatnak.

A magyar nyíl és a vogul nal = nyíl szóval azonos az ugyanezt jelentő finn nuole szó is.  Ezekkel még tökéletesen és okszerűen azonos a finn neula = tű és neulo = varr szó, úgyhogy következtethető miszerint a német nähen varrni ige csak kiejtéskopás által lett néhen, majd további kopás miatt már csak nén kiejtésűvé, vagyis hogy valamikor nélen, nílen kiejtésű lehetett.

Említve volt már hogy a malom, régi magyar molna (innen: molnár), olasz molino, mulino, német Mühle (műle), szerb-horvát mlin = malom szavak, bár mind lágy l hangos kiejtésűek és marmar szócsoportunkbeliek, de tulajdonképpen helytelenek mert azon ősidőkből származólag, amikor a gabonafélék szárazon kenyérlisztté való őrölése, azaz mozsolása még ismeretlen volt, illetve csak a nedvesen, lágyan csíráztatott, mállasztott, szétmállasztott és málé-nak nevezett étel volt ismeretes (latin-olasz mollis, molle = lágy), lettek e szavak átvive a már szárazon is morzsoló, morzsáló és őrölő ősi kézimalmokra majd a nagy vízi-, szél- avagy taposó malmokra is.  De lágyan mállasztás könnyebb a szárazon morzsolásnál.  Úgyhogy például a magyar mállaszt, szét-mállaszt valamint a német zer-malmen ugyanezt jelentő ige is eredetileg szintén csak lágyani mállasztást jelentett, míg ma, helytelenül, már szétmorzsolás, szétmorzsálás értelemmel is használatos.  Megjegyzendő: az őröl igénk őr- töve, bár vehető kőrös szócsoportunkbeli egymássalhangzós szónak is (k, h, g, gy nélkül), de ugyanígy marmar szócsoportunkbelinek is, vagyis m, n nélkülinek.  A morzsa, morzsol szavak pontos avar megfelelője nyelvünkben a már szóban volt bertő, berce, bere = igen apró gömböcske, ikra, rovarfélék tojáskája, igen apró bogyó, a francia briser (brizé) = apróbbra tördelni, morzsálni, valamint a német Brösel, tájszólásos Presel (prézel) = morzsa s innen a magyarban, a németből átvéve: prézli.  Mindezekkel szemben a latin pistrinum = malom szó tisztán besenyő szócsoportbeli s egy az olaszban fönnmaradott pestare, pistare (pesztáre, pisztáre) = ütögetve, kalapáccsal, kővel avagy mozsárban apróra, összemorzsálni, amely olasz ige rokona a magyar paskolni vagy megfordítva: csapkodni, amely szavak a mozsárbani, szintén ütögetve történő morzsálásra is vonatkoznak.  Már említettem azt is, hogy a mozsár szavunknak kellett létezzen morzsár, morzsál kiejtése is, aminthogy a németben is Mörser, az olaszban is mortaio = mozsár, de amely szót ejtenek mortaro-nak is;  mindamelyek tehát ismét marmar szócsoportbeliek és ismét a martirium, martoriare = vértanúság, gyötrelem és a mors, morte = halál szavakhoz vezetnek át.  De így egyúttal a föntebbi mar, mor, morena stb., tengert, hullámzást, halat, halált, kígyót, sötétséget és a szóban volt nőistenség Márna vagy Morána nevére is visszavezetődünk.  Föltűnhetett pedig az olvasónak az e szavaknak és névnek a kereszténység Máriája nevéveli azonossága, akik pedig szűz-anyaként tiszteltetik és „regina coeli” = Ég királynéja-nak is neveztetik és számtalan esetben régi nőistenség helyébe tétetett.  A névhasonlóság pedig nem véletlenség.  „Szemere” fejezetünkben is elmondottam volt, hogy az abszolút nőelvűségi fölfogás szerint minden létező kezdete és oka az örök anyag volt, amelynek az erőny csak terménye, szüleménye.  Ellentétben a hímelvi fölfogással, amely szerint anyag tulajdonképpen nem is létezik, merthogy ez csak összetömörült erőny de amely ismét szabad erőnnyé is oszolhat.  A nőelv szerint őskezdetben viszont csak az ősanyag, vagyis az ősnőiség, létezett, amely az erőnyt, a hímséget, létre hozta, költőileg és jelképesen szólva: szülte.  Említettem azt is, hogy ezen eszméből származott, eredetileg szintén csak költőileg és jelképesen szólva: a szűzangaság gondolata is, amely szerint a nőistenségként megszemélyesített ősanyag az erőnyt tehát önmagából és szűzen szülte, mivel ennek létrejötte előtt még nem létezett erőny amely megtermékenyítette volna, más szóval, hogy: megtermékenyítés is csak azután válott lehetségessé amiután erőny, vagyis hímség, már meglett.  E fölfogást azután őseinknél a nőelvűek abban látták igazolva, hogy némely bár alacsonyabb rendű, állatnál, mint például a méheknél és a levéltetveknél, szűzenszülés (parthenogenesis) valóban van.  Említettem azonban azt is, hogy a nőelvű szemere őstörzsünk egyik szent állatánál, a méhnél, a méhanya, a „méhkirályné”, szűzen csak heréket, azaz hímeket képes létrehozni (megtermékenyítetlen petékből, azaz tojásokból), míg új méhkirálynét és munkásméheket (utóbbiak is nőstények de nemi szerveik nem lévén teljesen kifejlődve, nincsen nemi életük és bizonyos idő után szűzen halnak meg).  Elmondottam miszerint azért van az is, hogy a hitregékben is a szűzanya fiat szül, nem leányt; aminthogy némely buddhista hitrege szerint is Buddha anyja, Mája királyné, habár van királyi férje, de Buddhát szűzen szüli.  Ugyanígy, a kereszténységben is, bár Mária férje Szent József, de fiát Mária szintén szűzen szüli.  A buddhista regék szerint a fiú, vagyis Buddha, Mája oldalából fényesen, ragyogóan kel ki, ami meg viszont azzal egyezik, hogy a Föld és a bolygók is a Nap oldalából, azaz egyenlítőjéről, a központfutó erő következtében válottak le, bizonyára még fénylő, tüzes állapotban.  Csakhogy így a Nap van nőiségként fölfogva s fia a Föld hímségként.  Viszont láttuk hogy őseink még szabad regeköltése idejében ilyen jelképezés is lehetséges volt.  Említettem hogy vogul rokonaink mythologikus énekeiben, ugyanazon énekben is előfordul, hogy a Nap hol férfi-, hol nőként fogva föl, valamint említettem azt is, hogy a japániaknál a Nap: Amateraszu nőistenségben személyesítve meg és, hogy a németben is a Nap, nőiségként: die Sonne.  Amivel ellentétben azonban a Biblia szerint Adám a Nap, aki oldalából, azaz „oldalbordájából”, teremti meg Isten, vagyis az örök Természet Törvénye, Évát, azaz a Földet.

Kiemelhető a Mária és a Mája név föltűnő hasonló volta.  Továbbá: ha a szűzanyától megszülető gyermek alatt a Nap — az erőny, a világosság — értendő, akkor a szűzanya alatt az örök, nagy végtelen világűr tengerét kell értenünk, amely, mielőtt az erőnyt megszülte: csak sötétnek, feketének képzelhető, aminthogy a világűr valóban ilyen is, aminthogy ahol az erőny nincsen, ott csak sötétség lehet; lévén a fény is erőny.  Emlékeztetek itt a besenyők, polippal is jelképezett, megsejtett, Iszonya istennőjére is, valamint az indiaiak Káli istennőjére is, aki neve jelentése is: fekete, sötét.  Eszünkbe kell pedig jusson, hogy a marmar szócsoport szerinti szláv mrak szó, amely magánhangzósra helyrehozva marák volna, a Mária névre szintén hasonlít, valamint hogy a mór, moro szó értelme is: fekete (a görögben melán, bár lágyultan l hanggal, de = sötét és fekete).  Valamint emlékeztetnem kell arra, hogy a Kálival azonos, „Efezoszi Diana”-nak is nevezett sokemlőjű Kybele istennő szobra arca, keze és lába, ami burkolatából kilátszik: fekete márványból való.  Továbbá itt is újból megemlíthetjük a híres, censtohovai „Fekete Máriát”, amely képen Mária szintén feketearcú s amely képről megsejtettük, hogy még kereszténységelőtti korból származhatott és hogy a kereszténység Mária-képként csak átvette, de amihez tehető, hogy úgylehet a kép már kereszténység előtti korában is Mara, Mária avagy Marmar nevű és feketének képzelt ős-nőistenséget ábrázolt volt.  Tény mindenesetre, hogy a Mária név úgy az említett szláv mrák, azaz hogy marák avagy morák = sötétség, illetve feketeség, mint a tenger mar, mer, mor nevével is összevethető.  Amihez tehetjük, hogy a Keleten Máriát még Miriam-nak is nevezik.  Miután pedig a vogulban mír = világ, mindenség, amely szót az oroszok is, valamely finn-ugor néptől ugyanez értelemmel átvették, ezért tehát a Mária vagy Míria, Miriam avagy hasonló nevű ős-nőistenség a sötét, végtelen tengerként is elképzelt világűr megszemélyesítése is lehetett.  Azt tudjuk hogy a Csillagok azaz Napok e Mindenség Tengerében levő ősanyagból lettek, amiszerint jelképesen ezek valamint Napunk is, a Mindenség Tenger, azaz Mária, szüleményei: fiai, valamint bizonyos, hogy ha a Csillagok és Napunk bármily hosszú millió, millárd és milliárd éves életűek is, de mivel minden aminek kezdete volt, véges is kell legyen, ezért ha a Csillagok és a Nap a sötét Mindenségből keltek ki, abba is kell visszaenyésszenek, a Halálba tehát, (Halja, Ne-Halennia), vagyis, marmar néven Mória, Mária, Moréna, fekete, örökkévaló végtelenségébe.  Ezért képzelték, de bizonyára már csak a borzalomkedvelő árja hinduk elhatalmasodása után, a fekete Káli istennőről Indiában azt hogy minden földi élő s így az ember is, az ő gyermeke de mind akiket ő föl is falja.  A mi népmeséinkben ellenben csak az mondva, hogy a mesehőst és mesehősnőt, vagyis a szerelmes párt, a leány anyja, aki gonosz alvilági boszorkány, halálra üldözi, ezek azonban elmenekülnek, őseink jelképes beszéde szerint nyilván azért mert az élet is örök, vagyis ha egyének meg is halnak, ha az élet itt avagy amott ki is vesz de mások élnek, van élet másutt, az élet folytonossága, az erőny és az anyag egyesülései, soha meg nem szűnnek.  Sőt van olyan népmesénk is — Erdélyben, katona koromban magam is hallottam — amelyben a szerelmes párt az alvilági boszorkány, általa ellenük támasztott rettentő áradatban, esőben, óriási fekete gödény képében (pelikán madár) üldözi, ők a nagy vízben már alig tudnak előrejutni, „a vízben tocskolva-locskolva” a nagy gödény őket utoléri, rettentő száját már kitátja, hogy őket elnyelje, de a mesehősnek van egy „háromszögletű” bűvös kendője, ezzel a gödény felé nehányat legyint, amitől az elerőtlenedik, a vízben elterül és már csak hápogni bír, az eső pedig eláll, az ár eltűnik, ők megmenekülnek.  Megjegyezendő: Amint erről már részletesebben is írtam, a gödény lúdnál nagyobb vízimadár, aránytalanul nagy szájjal és bő torokkal.  Bár az ismert gödény fehér, de miként Ausztráliában ma is él fekete hattyú, úgy ősidőkben élhetett valahol fekete s a mainál is nagyobb gödény.  A gödény szó első szótagja megfordítva dög.  Hogy e szó a kún szócsoportban valamikor általánosan is halál jelentésű kellett legyen, bizonyítja az albán dek = halál szó.

Ki kell azonban itt különösen emelnem a Mária és a Mája név hasonló voltát.  Ha mármost a megszülető fiú (Jézus, Buddha) ősmythologiánkban még a Nap volt, akkor az anya alatt érthető a nagy, végtelen világűr, de ugyanígy a Tejút is vagyis egy, amint láttuk, tehénnel is jelképezett Hera-Juno-féle ősanyag-nőistenség, lévén Napunk a Tejút egyik fényes Csillaga, amiértis jelképesen annak fiaként is fogható föl.  A csillagászok a világűr más világködeit (nebulák, galaktikák) megfigyelve és ezek egyrésze örvényszerű voltát észlelve s a miénkkel, a Tejúttal, összehasonlítva, azt is megállapították, hogy ez is spirálisan örvénylő alakulatú.  Miutánpedig a Nap a mi galaktikánk egyik Csillaga, eszerint, mivel Mária-Mája a Nap anyja, így Mária-Mája, illetve Hera-Juno alatt, galaktikánk is érthető.  (Annak helyén többször kiemelém, hogy Hera-Juno tejelő tehénnel is jelképeztetett, hogy a Tejút a görögöknél Hera, Heraklesz szoptatásakor, elföccsent tejéből lett, hogy Heraklesz is a Napnak erőnyforráskénti megszemélyesítése volt; amihez tehető még hogy görögül galaktika = tejség.)  Mindamiből aztán következtethető, hogy marmar szócsoportunkban a mar, marmar szóalak valamely kiejtése örvénylést, göndörséget, spirált, kuszaságot és tehát kaoszt is jelentett;  a Kaosz, azaz kazár szóval a Kusza vagy Kosza képezte pedig világunk kezdetét: születését.  És íme: a szerb-horvát nyelvben fönn is maradott a marmar szócsoportbeli mrsziti, zamrsziti = kuszálni, összekuszálni ige, amely habár ma már magánhangzókihagyásos, de eredetileg kétségtelenül mar-, mur-, avagy mor- kezdetű volt és így tehát a kuszaság és a kaosz, azaz a Tejút, a galaktika, neve is volt.  Ha pedig e szót lágyultan l mássalhangzósan ejtjük, akkor meg a tej szintén marmar szócsoportbeli szláv moloko, mleko, német Milch és a fejés latin mulgeo, német melken szavait kapjuk, ami meg átvezet az édesség és a méz különböző nyelvekben fönnmaradott mel, maI, málé = neveihez.

Mindesetre azonban, amit itt e legutóbbi oldalakon elmondottam, homályos sőt némelyütt ellentmondó is és ezért tehát nem oly határozott és világos mint általában az egyéb elmondottaim.  Ennek oka egyrészt az is, hogy őseink a még szabad rege- és mythoszköltés őskorában ugyanegy dolgot tetszésük szerint különbözőképpen is jelképezték volt és tehát egymástól eltérő szimbolikájú regékben is fejezték ki, de másrészt ha ezredévek, tízezredévek alatt, különösen az e regéket átvevő de azok jelképes értelmét már nem ismerő újabb népeknél, e regékben zavarok is keletkeztek, ez igen érthető dolog.

Hogy a Mária-Jézus hitrege egyébként mily régi, erre nézve ide teszem Spamer „Weltgeschichte”-jából (Világtörténelem. 1893. évi kiadás, I. kötet, 64. oldal) ezen indiai ábrázolatot, amelyen a kisded Buddha tüntetve föl, anyjával Májá-val.  Amely kép nem csak annyiban egyezik a kereszténység Jézus és Mária ábrázolataival, hogy ebben is Jézust kisdedként hasonlóan szokás föltüntetni anyjával Máriával, hanem annyiban is, hogy mindkettejük feje köré dicsfény (aureola) téve.  De föltűnően hasonló egymáshoz a Mária és a Mája név is.  Viszont, amint már említve volt, van olyan buddhista hagyomány is amely szerint Mája, bár férje is volt, de fiát szűzen szülte, ugyanúgy mint ahogy a keresztény hagyomány szerint is, Máriának bár volt férje, József, de fiát ő is szűzen szülte.  Azt pedig annak helyén szintén elmondottam, hogy Buddha utóbb a Magada városa közelében levő gyönyörű kertben találkozik a szépséges de erkölcstelen életű Amra nevű hetérával, akit erkölcsös életre térít.  Holott a Bibliában is olvassuk miszerint Jézus is találkozik a szép de erkölcstelen életű, Magdala városabeli, Máriával, akit bűnbánásra s erkölcsös életre térít.  A Magadai Amra és a Magdalai Mária vagyis Mária Magdaléna név, valamint a történés is egymással teljesen egyező;  csakhogy a buddhizmus a kereszténységnél 500 évvel régibb.  (Lássad: „Buddhas Leben und Wirken.” Nach der chinesischen Bearbeitung in das Englische durch Samuel Beal, in deutsche Verse übertragen von Th. Schultze. Leipzig.)

Visszatérve ezekután mégegyszer az örvénylően kuszálódó és így e kuszaságból kialakuló, görög szóval kaosz-ból (a világködből) keletkező világra, fölhozom itt a káoszra, kuszaságra, világkialakulásra vonatkozni látszó e szavakat:

Marmar :
A szerb-horvátban mrsziti = kuszálni;  az oromoban marmaru, marmarszu = göngyölni, kószálni, keringeni, maru, marru = csavarni, tekerni;  az olaszban marame = kuszaságban levő holmi;  spanyol merino = kósza;  olasz ramingo, remengo = kósza.

Székely-kazár:
Kusza, kószál, kacskaring, kóc, kócos;  görög, kaosz;  szerb-horvát kosza = haj, hajzat, kustravo = kócos, göndör.

Magyar:
Gomolyog, gombolyag, kanyarog.

Kún:
Göngyöl, kondorgat, göndör, kender, kanyarog, teker.

Szemere:
Söndörget = sodorgat, csavargat, csámolyog = kószál, csondorgat, csondorít = kavargat, összecsavar, csömpöly = kuszán csomóba csavarodott szőr.  Megfordítva: latin-olasz miscere, mescolare (miszcere, meszkoláre) = keverni;  olasz miscuglio (miszkullyo) = keverék, zagyvaság.

Kabar:
Kavar, kever, habar, háborog, kóvályog

Pannon:
Bandukol, vándorol.

Szolim:
Zűr, zűrzavar, zúr, zurzavar; zurbol = vizet zavar.  Megfordítva olasz ricciuto, tájszólásos rizzo (riccsúto, ricco) = göndör.

Besenyő:
csavar, zavar; megfordítva: facsar.

Őstörök:
Tűr = csavar;  latin-olasz torquere, torcere = csavarni.

Palóc: Bolyong.

Amint már láttuk, a szerb-horvát mrsziti, zamrsziti = kuszálni, összekuszálni szó a szláv magánhangzókihagyás előtt marsziti, mersziti kiejtésű kellett legyen és tehát a kuszaság, örvénylés és a világköd marmar elnevezésével függött össze.  Ami mellett bizonyít az hogy az oromoban is marmaru, marmarszu = göngyölni, becsavarni, kószálni, keringeni, maru, marru = csavarni, marsza = kör, marsze = kerek.  Az olaszban, marame = összevisszaságban de halomban heverő de inkább rossz minőségű holmi.  A spanyolban merino = vándor, kósza, kószáló, amely szó megfordítottja az olasz ramingo, velencei tájszólásban remengo = vándor, kósza, kószáló.  Őseink eszmevilágában a kacskaringó (spirális) vonalnak, az örvénylésnek és ezekkel kapcsolatban a kuszaság fogalmának is, valószínűleg azért volt nagyobb szerepe mert — amint erről föntebb már volt szó — tudomásuk volt arról, hogy a világ, illetve világok kuszán örvénylő nebulákból (világködökből: káoszokból) alakultak és jöttek létre.  Ugyanis az e művemben ismertetett szócsoportokban föltűnően sok az olyan szó amely az örvénylésre és kuszaságra vonatkoztatható, ha e szavak között több már némi értelemeltolódást szenvedett is;  eltekintve attól, hogy népművészetünkben ma is oly általános az örvénylőséget mutató ilyen alak (az 1 számmal jelölt faragásokon, a 2-vel jelölt hímzéseken).  De ez alábbi táblázat természetesen még távolról sem teljes, mivel hiszen különböző nyelvekből kétségtelenül igen sok szóval volna még szaporítható.

Sejthető azonban, hogy avar őstörzsünk szócsoportja szerint az örvénylő ősköd neve fergeteg, forgatag, vorgatag avagy verge, virge-szerű szóalak lehetett, mert például a németben ma is Wirbel = örvény, Wirre = zűrzavar, míg a szlávban vir = örvény.  Viszont mindez bennünket a malomhoz is visszavezet mert minden malom lényege a forgó malomkő.  Láttuk hogy a malom régi magyar neve molna is volt (innen: molnár), valamint említém, hogy az árja nyelvek molino, mulino, Mühle stb. szavai is erre vezetendők vissza, de hogy mind e szavak eredetileg a nedvesen, lágyan való mállasztásra vonatkoztak és csak utóbb lettek a már szárazon morzsáló, morzsoló malomra is átvéve, amit a morzsa igen apró törmeléket, részecskéket kifejező szavunk is igazol.  Láttuk, hogy mállaszt szavunk a csakugyan mállasztva készülő lágy és édes máléétel e nevével kapcsolódik, de amely név ugyanígy kapcsolódik még a latin-olasz mollis, molle = lágy, valamint a latin, olasz és görög meli, mel, miele = méz valamint az albán amel = édes szóval; mindamely utóbbi marmar szócsoportunkbeli szavaknak a méz és a szláv méd = méz szó csak szemere szócsoportunkbeli párhuzama.  Úgyhogy a mai, a gabonát szárazon őrlő malmok neve helyesebben morna-, morzson-szerű szóalak volna.  Ámde észrevehetjük ezekután azt is, hogy a görög müriász, müriád = sok, végtelen sok, értelmű szó is a morzsa szó egy változata.  Viszont, mivel a görögben meline a latinban milium = köles, — a köles pedig egy igen aprószemű régebben nagyon általánosan termelt gabonaféle, amelyből a köleskása nevű étel készült — ebből látjuk hogy a ma nemzetközi milió, millió, million szó sem egyéb mint a morzsa szó egy l-es, azaz lágyult kiejtésű változata.  Mil, mel avagy lim, lem tehát a szem szó párhuzama s eszerint úgy kicsi mint mag értelmű is.

Hogy a fénynek, világosságnak, és így természetesen a Napnak is, kellett legyen marmar szócsoportbeli neve, magától értetődő, de emellett szól a latin-olasz merus, mero = világos, fényes, valamint az olasz miraggio (miráddzso) = délibáb és mirabile, meraviglia, (meravillya) = csodálatos, csoda szavak, mert láttuk, hogy csoda szavunk tulajdonképpeni értelme is fény volt.  De ide sorolandó az olasz mirare = nézni szó is, mivel a látás és a fény összefüggése is természetes.

A lap marmar neve kétségtelenül lam, lem kellett legyen, vagyis I-p helyett I-m kiejtésű szó, s aminthogy lap szavunknak is volt lep, lip kiejtése (lepke, lebeg, be-lep, el-lep, libeg; megfordítva pille, pilla) ugyanígy kellett legyen ezen lam szónak is lem kiejtése.  Szerb-horvát lim = bádog.  Ezt ma is tanúsíthatja lemez szavunk, amelynek Ballagi lemeg változatát is fölsorolja, amely változat viszont lebeg, libeg (a lantiban is libratio = libegés, innen meg libellula egy libegő repülésű szitakötőféle rovar e neve) igénkkel azonosul, mivel hiszen a lebegést, libegést főképp lapalakú, azaz lepalakú, kiterjesztett és lebegtethető, libegtethető felületek, amilyenek a szárnyak is, eszközölik.  Fölhozza Ballagi még, hogy tájszólásban lam = lefityegő rongyos része valaminek.  Mivel pedig a rongy egyúttal lapszerű is, ez meg a lom = haszontalan holmi szavak eredetére is világít és átvezet a lomp, lompos és lomb szavainkra, amelyek származékai tehát a német Laub = lomb és Lumpe, lumpig = rongy és rongyos szavak is.  Mind amely szavak tehát lágyult l-es kiejtésű marmar szócsoportbeliek, habár az mp és mb-s kiejtésűek a palóc szócsoportba is átmenetet képeznek.  Továbbá: az olaszban is lama = lemez, penge, lamarino = vastagabb bádog, míg a szerb-horvátban lemezs a neve az eke pengéjének vagyis az ekevasnak.  Fölhozza Ballagi még azt is, hogy tájszólásos lemes = lapos, ami egy lem főnév létezettségét teszi teljesen kétségtelenné, de szinte kétségtelenné teszi még azt is, hogy a lencse szavunk is eredetileg lemcse kiejtésű kellett legyen, vagyis hogy egy lem szóból a kicsinyítés -cse ragjával megtoldva ugyanúgy jött létre mint például szem szavunkból szemcse, és hogy tehát tulajdonképpeni értelme lapocska, korongocska: lemezke, lemke volt.  Holott az n-es kiejtésű vagyis len alakú szavak inkább a kör, karika, gyűrű alakot jelentették, de eszerint ugyanúgy nőiségi, jelentésűek voltak mint ahogy őseinknél nőiségi jelkép volt a lap is.  (Kivéve természetesen a kerek Aranytükröt, amely a Nap és a lelkiismeret jelképeként szerepelt; ámbár láttuk hogy volt őseinknél olyan jelképezés is amikor a Nap nőként volt fölfogva.)  Hogy a len növény (latin nevén linum) nőiségként lehetett őseinknél fölfogva, annak ellenére is hogy virága ötszirmú, valószínűnek tarthatjuk azért is mert kicsi, szerény megjelenésű, hajlékony szárú növényke, de azért is mert hiszen fonással, fonállal, szövéssel azért van közvetlen összefüggésben mert belőle kiváló minőségű szálas, fonásra alkalmas anyag készül, de ezenkívül maga a len és linum szó meg azonos a lány, leány, tájszólásainkban lián, liány szavainkkal, amihez tehető, hogy a fonásra szintén használt állati gyapjú neve a latinban, olaszban szintén lana, másrészt a hosszú, mindig szálszerű, kötélszerű, hosszú indákkal a fákra fölfutó, kúszó növények ma nemzetközi neve is lian, liana s ezenkívül a németben meg Leine (mai kiejtéssel lájne) = zsineg, zsinór.  De a lány és fiatal nő fonállali összehasonlítását illetőleg minden kétséget eloszlat, hogy lány, lányka szavunkkal szinte betűszerint egyezik a finn lanka = fonál szó.

Láttuk pedig föntebb, hogy őseinknél nemcsak minden hajlékony szál, fonál hanem a kör, a karika s a gyűrű is nőiségi jelkép volt.  Hogy viszont emezek marmar szócsoportbeli neve is len, lén avagy lan, lán, avagy lun szóalak lehetett, valószínűvé teszi lánc szavunk is, mert a lánc amellett hogy hajlékony szál-, kötélszerű (német Kette = lánc), de csupa karikából, azaz gyűrűből, álló, és amelyek épen azért mivel kissé hosszúkásak, vagyis szemalakúak, ezért annálinkább nőiségi jelképnek tekinthetők voltak.  A lánc e karikáit általánosan nevezzük is „láncszemek”-nek.  Sejthető továbbá még az is, hogy a latin-olasz nullus, nulla = semmi, semmis, hiány értelmű szó sem más mint ezen len, lan, lun szóalak megfordítottja, de amely latin-olasz szó, tudjuk, még a nulla számjegy neve is, amely jegy pedig szintén karika, de hosszúkás karika alakú, olyan tehát mint a közönséges láncszem és eszerint a leghatározottabban nőiségi jelkép is.  De tudjuk már, hogy őseinknél ezenkívül is a kör a karika: a hiány, negatívum, az üreg, luk, valamint a végtelenség és a végtelen világűr, továbbá a befogadni képesség, a magába kívánó, magába hívó, magába szívó, telni vágyó űr jelképe is volt, aminthogy láttuk miszerint a kún, jász és kabar szócsoportjaink szerint a hiú, híján = űr üresség, hiány és a hí, hív, hívás és kíván, kívánság szavak is egymással pontosan azonosulnak.  De ugyanúgy mint ahogy a latin vocare, vocans (vokáre, vókansz) és vacuum, vacans (vá-ku-um, vákansz) = híni, hívás, és űr, üresség, üresen levő, latin szavak meg vágy szavunkkal azonosulnak.  Viszont láttuk hogy a régi magyarban is vék majdnem azonos értelmű a lék, luk szavunkkal, amennyiben jelent lukat de üreget, hiányt is (lássad Ballaginál is).  Megfordítása adja a hüvely szavunkat, amely meg a hív, hívás és kíván szavainkkal azonosul.  E vék szavunkból származott a véka = űrmértékedény, de amely vék szavunkkal azonos a vak szavunk is, amely eredetileg szintén űr és hiány jelentésű volt, úgyhogy a latin vacuum szónak ősnyelvünkből való, illetve a vék, vak szavunkból származása kétségtelenné válik.  Mi pedig már értjük, hogy mindezen kabar szócsoportunkbeli párhuzamai a magyar léh, léha = üreg, hüvely és megfordítva hél, héla, hőle, hülye, hólyag (lássad mind e szavakat Ballaginál is), továbbá a németben is hohl (hól) és Höhle (hőle) = üres, üreg, barlang, továbbá még magyar luk, lik, lék, lok, lak (mert földbe vájt lukak és barlangok is ősi lakok voltak, a lakot pedig népünk itt-ott lok-nak ma is nevezi).  És a németben is Leck, Loch, Lücke, Lukke (lekk, lohh, lukke) = luk, lukas, kerek ablak, hézag (l-h, l-k, föntebb h-l).  Mind amely kőrös szócsoportunkbeli szavak a kör, kerek, karika szavainknak (k-r) csak lágyult, l-es kiejtései.

Visszatérve marmar szócsoportunkhoz és a latin-olasz nullus, nulla szavakra, azt is megállapíthatjuk, hogy ezek a nőt, szüzet jelentő lány, leány, lián szó megfordítottjainak is tekinthetők, de ugyanígy a latin Luna = Hold szó is, mert Luna, azaz Diana-Artemisz, Holdistennő a Holdat szűz-, azaz lányként személyesítette meg.  De kiemelhető itt is, hogy a Hold név avagy szó azonosul a hel, hól, hólyag, megfordítva loh, lik, lék szóalakokkal, amelyek űrt, nyílást, ürességet, rést jelentvén, tehát szintén nőiségűek.

Mi már tudjuk, hogy vár és város őseinknél nőiségként volt fölfogva, már azért is mert régen a városok, valamint minden, a védhetőség céljából megerősített hely is, kerítéssel élő és tövises sövénnyel, majd fallal is, volt körülvéve.  Miután pedig nemcsak a vár, a város hanem a védelem a védekezés is nőségként volt fölfogva: innen származott nálunk több Leányvár helységnév valamint a németországi Magdeburg városa e neve is.  Láttuk azt is, hogy a kör, kerek, kerít, kert szavainkból származtak a különböző nyelvekben meglévő azon város és várnevek amelyekben a kart, karta, gart, gorod, grad szó fordul elő.  Láttuk még azt is, hogy az avar szócsoportunkbeli vár = kör szóból származik mai vár és ebből város, váras szavunk.  Itt pedig most, látván hogy a nő, a lány neve marmar szócsoportunk szerint lan, len, lin, leán, lián szóalak volt, okszerűen kell következtetnünk hogy az oroszsági Kremlin, bár ma kopottan: Kreml, észtországi Fellin, lengyelországi Lublin, németországi Berlin, írországi Dublin vár-és városnevek, de bizonyára még több ilyen is, ősnyelvünkből, illetőleg északi rokonnépeink nyelvéből, kellett származzanak, mivel hiszen a finnben ma is linna = vár, erődítmény.

Összevetve mély szavunkat a múlik igénkkel és a német Mulde = mélyedés, gödör szóval, és mivel nyelvünkben a múlás, elmúlás szónak még halál, meghalás értelme is van, ezekszerint azt is következtethetjük, hogy marmar szócsoportunkban a halált és a tengert egyaránt jelentő mor, mar, mer, mort, mord szóalakoknak és a Morena, marona, Murena halál-, sötétség- és tenger-istennő névnek megfelelően de l-es kiejtéssel, volt egy mul, muld, mély szólak is, szintén halál és mélység jelentéssel, mert őseinknél, amint ezt föntebb már többször említém, a halál és a mélység, mélybe süllyedés egymással eszmei összefüggésbe volt hozva, vagyis láttuk hogy a hal állat, a mélység (az oromo nyelvben hallaja = nagy mélység), a székelyek tájszólásában a hal ige ma is egyaránt = meghal és süllyed, a halál és a hallgatás, örök hallgatás, gyönyörű költői eszmekört képezett, amelyben a hallgatás idetársítását az okolta meg, hogy a halott örökre hallgat, a hal pedig azért hallgat mert tüdeje nincsen, amiértis népi mondásunk: „Hallgat mint a hal”.  Említém azt is, hogy vogul rokonainknál ma is a tenger a Halál Országa is és költőileg bizonyára az volt őseinknél is, de egyúttal a Halak Országa is.

Ide teszem e kis táblázatot:

hal: halál, meghal
hal: mélység (az oromoban)
hal: süllyed (Erdélyben)
hal: vízi állat
hal: hallgat
mor: múlik, halál
merül: süllyed
mély: mélység, a németben Mulde = gödör, mélyedés
múlik: meghal
márna, morena: hal állat
molcsat, mulcsat: a szlávban = hallgat

A víz neve marmar szócsoportunk szerint valószínűleg mír, nír, megfordítva rím, rín szóalak is volt, mert a tenger meer (hosszú e-vel) neve is, valamint még sok más is, emellett szól.  Ma is van Rima nevű folyónk, a németben pedig rinnen = folyni, de amely német szó egyezik az egyszerű és megfordítva ír szóval amelyekről föntebb mutattam ki hogy eredetileg folyást, csurgást jelentettek, ugyanúgy mint ahogy az olaszban, spanyolban a rio = folyó, míg az olaszban rigagnolo (rigánnyolo) = patakocska, vagyis ugyanaz amit mi ér, erecske néven nevezünk, úgyhogy kitűnik miszerint testünk vérerei ér neve is ide sorolandó, de ugyanígy a szláv riéka, réka = folyó is, míg viszont ered szavunk az ér szavunkkal tartozik együvé.  Viszont mi már láttuk, hogy a folyás szemere szócsoportbeli rió = folyó szó pontos párhuzama.  De föl kell itten még említenem a nyírfát is.  Nyír és nyirok szavunk az említett rin folyást jelentő szónak csak megfordítottja.  Ma nyelvünkben nyirok nedvességet jelent, következtethető azonban hogy régen a marmar szócsoportban lé és víz értelme is volt.  A nyír ugyanis arról nevezetes fa, hogy tavasszal, ha kérgét meghasítják avagy megfúrják, belőle bőven folyik édes ízű s igen kellemes illatú lé, amelyből illatszer is készül.  Világos tehát, hogy e fa nevét a nyír = lé, víz szó után kapta, amely szónak a német rinnen = folyni, csak megfordítottja.  De ugyanilyen világossá válik még az is, hogy a vese német Niere (níre) e neve is ősnyelvünk marmar szócsoportja vizet jelentő nír, nyír szavából származott, mivel hiszen a vesék testünk vízkiválasztó szervei, de amely vízben (vizeletben) a testünkbe kerülő káros, mérgező anyagokat is kiválasztva, eltávolítják, amit tehát őseink igen jól tudtak.  Továbbá: tény hogy a latin-olasz renes, reni (rénesz, réni) = vesék szó sem egyéb mint a német Nieren = vesék szó megfordítása;  holott a szómegfordítás a mi ősnyelvünk egyik legfőbb nyelvtörvénye volt, ami a mai magyarban még meglehetősen fönnmaradva, de ami az árja nyelvekben nem lévén meg, ebből is az következik hogy ezen egymás megfordítását képező szavak ősnyelvünkből kerültek a latinba, olaszba, németbe.  Egyébként a német Niere = vese szó is a német rinnen = folyni megfordítása.  Hogy viszont mai vese szavunk ves változatából származott, azt már föntebb a finn és ugor rokonnépeink vesi, vete, vit = víz szavaival kapcsolatban kimutattam, amelyekből a német Wasser, waschen (vassen) = víz és mosni, továbbá a szláv voda és oromo biszan = víz szavak is mind származtak.  Föntebb is már elmondottam volt, hogy a latin-olasz viscera (viszcera-visera) = a test belseje szó, csak későbbi téves értelmezés, félreértés következménye, mert e szó eredetileg csak a vesék neve volt, holott a belső részeké: interiora;  valamint elmondottam azt is, hogy ugyanilyen félreértés következménye bél, belek szavunk mai értelme, mert e szó eredetileg testünk belső szerveit általában jelentette, holott azok neve amit e szó alatt ma értünk, régen húr, húrok volt, amely szavunkból egyrészt a hurka = bizonyos kolbászféle, szó származott, másrészt a húr szavunk is, mivel régen e húrok állati „belek”-ből, azaz helyesen: húrokból, készültek, sőt e húr szavunk hurok szavunkkal is összefügghet, mert az állatok fogására való erős, elszakíthatatlan hurkok is régen állati húrokból készültek.

Mivel pedig itt a veséről volt szó, úgy itt is fölemlítem, hogy búb és bab szavunk eredetileg gömbör, többé-kevésbé gömbölyded valamit és gömbölyded kidudorodásokat jelentett, ahogy például a bóbita és bibircs szavaink is, de ugyanígy a buborék szavunk is.  Úgyhogy világossá válik miszerint a török böbrek és a szerb-horvát bubrek, bubreg = vese szó is ősnyelvünkből származott, lévén a vese is búb.

Eddig is többször foglalkoznunk kellett már ősnyelvünk azon egymássalhangzós szavaival amelyek a kétmássalhangzós szavak megfelelői s valószínűleg ősei is.  Ilyen megfelelés van például a nír és rin kétmássalhangzós szóalakok és az ír és egymássalhangzós szóalakok között is.  Előbbi az ír, írni igénkben általános használatú ma is, amely a nedves, folyékony anyaggali írást nevezi meg, például a fazekasok, föntebb is már leírt és rajzban is bemutatott iraló-ja, amelynek segítségével a folyékony festéket csurgatva, a cserépedények díszeit festik.  (Itt megjegyzem hogy fest, festet besenyő szócsoportunk szerint ugyanaz mint szarmata-szolim szócsoportunk szerint csurog, csurgat.  Hogy viszont a szláv piszati = írni szó is a fazekasok említett csurgató azaz pisilő, iralásán alapuló besenyő szó, ezt már annak helyén kifejtettem.)  De megvan ír igénk a tintával (azaz író-val) és tollal való írás neveként is;  amely írás ellentéte a szárazon karcolt rovás.  Valamint megvan ír szavunk főnévként a folyékony avagy fenős gyógyító orvosság ír nevében is, amely írral szintén iralnak is, továbbá megvan azon kellemesen kissé savanykás ízű lé neveként, amely a tejfölből akkor válik, vagyis folyik: iral, irul ki amikor abból vajat köpülünk, amely lé neve író.  De ide sorolhatók még er, ered szavaink is.  Ellenben a második, a szóalak nyelvünkben ma már nincsen meg mert a rí, ríni sírást jelentő ige inkább a kiáltás értelmű rikolt, rivall, rikácsol igénkből látszik származni, vagy legalábbis ezekkel rokon, de fönnmaradott az olasz és spanyol rio, rigagnolo, rivolo = folyó patak, patakocska szavakban sőt a szláv reka, rieka = folyó szavakban is.

A régi németben és kelet-német tájszólásokban ma is molt, mold = föld, holott egyébként az általános németben Feld jelenti ugyanezt.  Világos, hogy ezen régi német és mai kelet-német molt, mold szó nem egyéb mint a palóc szócsoport föld szavának pontos marmar párhuzama, vagyis f-ld alakú szónak m-ld megfelelője.  Azt már láttuk, hogy északi rokonnépeink nyelvében is pelto, pöld, pöldo jelent földet, ami a német Feld = föld szó ősnyelvünkbőli származását teszi kétségtelenné.  Mindezekhez tehető hogy a finnben viszont multa is földet jelent, ami meg a német molt, mold = föld szó ősnyelvünkbőli származottságát szintén bizonyítja.  Azt is mi már tudjuk, hogy őseinknél a föld nőiségként volt fölfogva s láttuk is, hogy a ma, tovább a mágy, méd, mét szavaknak is egyaránt volt nő, anya és föld értelme.  Pontosan így volt ez pedig molt, mold = föld szóalakkal is, mert íme a latinban mulier, az olaszban moglie (molye) = nő, asszony, feleség, amely szavak hogy valamikor egyszerűen csak nő, anya értelműek voltak, mutathatja még az is, hogy a latinban multus, az olaszban molto = sok, sokaság;  mi pedig már tudjuk hogy őseinknél a sokaság, számosság és a szaporodás, szaporaság is: nőiségként volt fölfogva.  A nőiséggel, anyasággal viszont természetszerűleg kapcsolódik a tej is, aminthogy a szlávban, németben viszont moloko, mleko, Milch = tej, valamint a latinban, németben mulgeo, melken = fejni.  A tejjel viszont ugyanilyen természetszerűen kapcsolódik a meleg, ezzel pedig az édesség és tehát a méz és ennek meI neve.  Mind amely szavak marmar szócsoportbeliek, de viszont mi már láttuk hogy a méznek méz, méd szemere szócsoportbeli ezen neve meg a nőiség méd és mat (Mädel, mater stb.) szavaival ugyanily pontosan kapcsolódik, de ismételhetem, hogy régi nyelvünkben a méd, mégy, mét szó földet is jelentett.  (Homokmégy, Halmágy, Kecskemét, megye.)  Láttuk pedig hogy a pépszerű, kenődhető, fenődhető és ragadós, lágy dolgok is őseink eszmevilágában egyrészt a nőiséggel, másrészt a földdel is kapcsolódtak, amiről többek között a málé = pépszerű, édes étel, valamint az olasz melma = iszap, pép megfordítva limo = iszap, német Lehm (lém), Leim (lájm) = iszap, anyag és enyv, szavak is tanúskodnak.


_________________