Magyar Adorján
Az Ősműveltség




Ezen őstörzsünket azonosnak tartom a szarmatákkal, mert véleményem szerint e törzs szócsoportja az s, sz, z, zs, c, cs és l, r mássalhangzók által képezett volt, de úgylátszik, e törzs igen közeli rokonságban volt a szemerékkel és miként ezek, gabonatermeléssel is foglalkozott.  Említém már „Szemere" fejezetünkben is ősnyelvünk azon sajátságát, amely szerint az olyan szavaknál mint szemere vagy szemele, az r illetve l hang a szem szó közébe is ékelhető volt, amiáltal a szem szó szerm avagy szelm kiejtésűvé válott.  Láttuk, hogy szemere őstörzseink a Földistennőt — aki egyúttal lég, víz, gabona, nőiség, szerelem és Holdistennő is volt — nevezték Szemere, Szemiramét, Szamuramat (Szemirámisz), valamint, lágyult l-es kiejtéssel Szemele néven is, aminthogy Szemele volt a görögöknél is a Földistennő egyik neve.  Viszont kétségtelen, hogy a szláv zemla, zemlya = föld szó sem egyéb mint szem, szemere vagy szemele szavaink származéka.

Világos tehát, hogy a bő gabonatermő Szerém, Szerémség (elszlávosított, magánhangzókihagyásos nevén Szriém) és ennek régi rómaiaknál fővárosa Sirmium (ma Mitrovica) neve is a szemere vagy szimere szavunkból keletkezett, de amelynél az r hang már közbeékelve s amiből valószínűvé válik, hogy a Szerémség termékeny síksága is régen a szóban lévő szolim, más nevén szarmata őstörzsünk által lakott volt, sőt, habár természetesen ők is a Csallóközből származtak, de innen kivándorolván, ezutáni legrégibb települő helyeik is itt voltak, valamint valószínű még az is, hogy tulajdonképpen szemere őstörzsünkből származtak is.

Szerém szavunkkal egyező a szerény szavunk is, de ezenkívül, amint erről már „Szemere" fejezetünkben is szó volt, a felvidéki magyarság nyelvében ma is szemere lány = szerény, szende, szemérmetes lány.  Sőt a Zrínyiek e neve sem más mint boszniai származásuk helysége Szerény avagy Zeríny (ma Zríny) nevének elszlávosított, magánhangzókihagyásossá tett származéka, aminthogy régi okmányokban, Zrínyi Miklóst ábrázoló képeken, e hősünk neve sohasem fordul elő „Zrinski"-nek írva, ahogyan őt a horvátok ma nevezik és horvát hősnek állítják, hanem mindig Zrini, Serini alakban.  Bár kevéssé ismert, de valóság, hogy Bosznia északibb, sík, a Száván alóli részét régebben még az ottani horvát lakosság is Alfeld-nek nevezte, azaz tehát Alföld-nek, ami tanúsítja, hogy Bosznia e gabonatermelő sík része régen, a görög háborúk előtt, még magyar, azaz szarmata, lakosságú volt, ahonnan ez őslakosság csak a török elől menekült el és ahová ennek helyébe a török uralmat már rég elfogadott és nagyrészt mohamedán vallásra is térő szlávság telepedett, míg a kevés ottmaradott őslakosság nyelvileg elszlávosodott.  De ilyen, a törökök elől elmenekült boszniai magyarok, azaz szarmaták voltak tehát a Zrínyiek, azaz Szerínyiek is.  Én azonban még az első világháború után is ismertem egy boszniai magyart, aki csak jugoszláv katonaságnál tanult meg szerbhorvátul, eggyel pedig leveleztem is, aki magyarul de már csak horvát helyesírással tudott írni.

A finn szilme = szem szó is tehát szem szavunk l közbeékeléses alakja, ugyanúgy mint ahogy a szerb-horvát szrám = szégyen szó sem más mint a sám szó r közbeékeléses alakja.  Láttuk, hogy viszont a németben Scham (sám) = szégyen.  Ugyszintén említém, miszerint a szerb-horvát kremen = kova szó is a magyar kemény szó ilyen közbeékeléses alakja.  Láttuk hogy a finnben kova = kemény, míg a szlávban kamen = kő; mindamely szavak az egytagú magyar , régi ka, kó ős-szavunk származékai.

Tény viszont, hogy sok esetben igen nehéz meghatároznunk, hogy valamely sz-r-m avagy sz-l-m alakú szó eredetileg csak ilyen közbeékelésű-e s tehát tulajdonképpen szemere szó-e, avagy tényleg sz-r avagy sz-l eredetű s tehát szarmata-szolim szócsoportbeli.  Mindezt azonban jövő kutatások még kivilágosíthatják.

Annyit eddig is meg tudtam állapítani, hogy ezen szarmata vagy szolim nevű őstörzsünk életében és vallásos kultuszában a következő dolgoknak kellett nagy szerepe legyen :  A növények közül a szőlő-nek, a szilvá-nak és valószínűleg a szil-nek.  Az állatok közül szerepelt a ló és a galamb, míg az ásványok közül az arany és a réz.  Viszont bizonyosnak tartom, hogy e törzseink foglalkoztak gabona- de főképp rozstermeléssel is.

Szőlő szavunkat illetőleg, amely egyezik a kis-ázsiai és kánaáni szolim nemzet e nevével, de r-es kiejtéssel összevethető a Magyarország területén is élt egykori szarmata-éval is, hozom itt Fáy Elek könyvéből e hosszabb idézetet :

„Ugyanezen vidékek [Észak-Afrikáról van szó] marmarida, másképp még tamazig, tomahú és tahenú neveket is viselt.  Ezen utóbbi népnév pedig bennünket magyarokat szintén közelről érdekelő nyelvi vonatkozást foglal magába [a tahenu nevet művében másutt tehén szavunkkal azonosítja].  Ezen kár telepek [a kár nevű nemzetet érti, amely szerintem kőrös őstörzseink egyike volt] azonban főleg az Atlanti-óceán partjamenti mauritániai, valamint az ettől délre eső tengerparti vidékeken fordultak elő legtömegesebben.  Itt volt a már említett Tingiz város [e nevet másutt tenger szavunkkal hasonlítja össze, amely város mai neve is Tanger; viszont a törökben tengiz is = tenger].  Az ettől délre eső paradicsomi buja növényzetű vidékeken — Movers szerint — egykor szakadatlan láncolatban födték a szőlő-telepek (Movers F.: »Die Phönizier.« I. kötet. Bonn, 1841. II. köt. 1 része (Polit. Gesch. u. Staatsverfassung.) Berlin, 1849. II. köt. 2. része (Geschichte der Colonien.) Berlin, 1850. II. köt. 3. része (Handel und Schiffahrt.) Berlin, 1856. De lássad: II. kötet 528. oldal.), annyira, hogy — amint mondja — a legkülönbözőbb szőlőfajok elvadult maradványai ma is lépten-nyomon fölbukkannak a növényzet között.  Ezt tudva, rendkívül érdekesek az e vidéken egymást követett ó-kori helynevek: Szoloeisz, Szoloencia, Zeliz vagy Azila (lássad szintén Movers: II/2. 534. és 537. oldal.), mint amelyek — úgy látszik — mind a magyar szőlő szavunk idegen ajkú elferdülései.  Szőlő szavunk ősrégisége valószínűvé tételére itt egyelőre a következőket hozhatom föl :  Creutzer szerint egy Szyleusz nevű szőlőhegyi szörnyeteget Herkules megölt.  (Creutzer Friedrich: »Symbolik u. Mythologie der alten Völker.« Leipzig u. Darmstadt, 1821. II. kötet, 236. oldal.)  Szilén (-- vagy --) Bakkusznak, a boristennek nevelője és tanácsadója; míg a többi szilének [Creutzer szerint a szatírok ősei], a kíséretéhez tartozó egyéniségek.  Creutzer szerint: már a régiek sem tudták a Szilén név értelmét (ugyanott III. köt. 208. oldal) és teljességgel nem voltak tisztában a viselői által megszemélyesített fogalmakkal sem és csak annyit tudtak még, hogy azok eredete a Keleten keresendő.  Creutzer (Bocharttal egyetértve) a Szilén név összefüggését látja a kánaáni jó bortermelő Szilóh város nevével, amelyre vonatkozólag a haldokló Jákob áldásában — midőn a Júda törzs majdani szilói boldog életét látnoki szemmel megfesti — a következők foglaltatnak :  »Nem távozik a jogar Júdából és a törvénypálca lábai közül, mígnem eljő Silóba s övé a népek hódolata.  Odaköti a szőlőtőhöz csikaját, a venyigéhez szamara vemhét;  borban mossa öltözetét és szőlővérben ruháját.« (Mózes I. könyve XLIX. rész, 10. és 11. vers. Füredi Ignác fordítása.)  A föntebb említett szőlőhegyi szörnyeteg Szyleusz nevére eléggé hasonlít a Torontál-megyei Szeleus község neve, amely a régebbi magyar Szőlős nevéből az ottani oláh és szerb lakosság ajkán elferdülve képződött.  E példát szem előtt tartva, részemről igen valószínűnek tartom, hogy az említett Szoloeisz, valamint az ezekre hasonlító Szoloencia, Szolousz, a ciprusi és szicíliai Szoli városnevek éppen úgy szőlő szavunk elferdülései lehetnek, mint a föntebb említett afrikai Zeliz vagy Azila [talán: szőlő].  A tudósok mind e neveket a sémi szala vagy széla = szikla-ból származtatják.  Mint ahogy az említett helyeken mint sziklás hegyeken, legnagyobbára u.n. Promontoraumokon fekszenek.  De bár a szőlő szavunk összefüggése a sémi szala vagy szélával igen valószínű, [ahogy arról a szala szónak az ősidők óta híres bortermelő Zala vagy helyesebben Szala megyénk nevével egyezése is tanúskodni látszik] azért az említett helyneveknek a szőlő szavunkból való keletkezése annyival valószínűbbnek látszik előttem, mert valamennyien szőlő- és bortermelő vidékek hegyein (promontorium) fekvő helyeket jelölnek."

Hogy Afrika nyugati partjain régen oly számos sz-l alakú s tehát szőlő szavunkkal egyező városnév létezett, valamint hogy ott mindmáig oly sok elvadult szőlőfaj található, ez szerintem arra mutat, hogy ott más törzseinken kívül, különösen nagyszámban éltek szőlőt is termelő szolimek.  Ha viszont Bakkusz boristenségnek „nevelője" és „tanácsadója" neve is Szilénosz volt, akkor ez meg arra mutat, hogy ezen Szilénosz nem más mint magának a szőlőnek, szőlőtőnek megszemélyesítője s úgyszintén „a többi szilének", vagyis Bakkusz kísérői, is a szőlőtők megszemélyesítései, de ugyanúgy a szintén Bakkusz kíséretéhez tartozó „bakkánsnők" is.  Föl kell pedig itt hoznom a következőt:  A szőlő, hosszan indázó, tehát szál-szerű növényként - amely fákra fut föl, valamint karókra, a hímség e jelképeire, is fölfuttatik, föl is kötöztetik, -- ezért tulajdonképpen nőiségi jelképként is szerepeltetett, annál is inkább, hogy virágai és termése, a szőlőszemek, fürtöket, tehát számosságokat, képez, ami őseinknél szintén nőiségként volt fölfogva, sőt minden szőlőszemben is több mag van.  Bár a legtöbb szőlőfaj bogyói gömbölyűek, a gömb viszont hímségi jelkép volt, de van sok szőlőfaj, amelynek szemei kisség hosszúkásak, somalakúak (nőiségi jelkép), mi több, az úgynevezett „kecskecsecs-szőlő" minden szeme nemcsak hoszszú de még hajlott, vagyis görbe is, és némileg valóban a kecske csecséhez hasonlítható.  Mindezekkel ellentétben viszont a szőlő minden egyes virágocskája ötszirmú;  az öt pedig páratlan szám lévén, őseink szimbolikája szerint hímséget jelentett, habár elvétve, előfordul e virágocskák között négyszirmú is.  Mind e jelenségek lehettek tehát annak okai, azon határozatlanság okozói, hogy a boristenség kísérőit az ősök hol férfi- hol nőalakoknak képzelték.


Az egykor Jeruzsálemet megalapított szolim őstörzsünk nagyszerű szőlőtermelése maradványai Palesztínában tehát napjainkig is megvannak még.  Lássad a Bibliában az óriási szőlőfürtről szóló följegyezést.  Jeruzsálem, azaz Hiero-Solime, helyesen: Ur-Szolime: Szolim-Város.

Hogy viszont szolimek Kánaánban is éltek, sőt hogy Jeruzsálemet, a zsidók bejövetel előtt, is szolimek alapították, ez ismeretes, amint hogy a város régi neve is Ur-Szolime volt, viszont hiszen a Bibliából is tudjuk, hogy Kánaánnak egyenesen jelképe volt a csodálatosan nagy szőlőfürt !

Említi Fáy, hogy a tudósok a fölsorolt szil-, szal-, szel- kezdetű névalakokat a sémi szala vagy széla = szikla szóra vezetik vissza.  Habár ez szerintem a valóságban nincsen is így, de azért a szőlő és a szikla közötti összefüggés valóban kellett legyen.  Mi több, hiszen ezen sémi szala vagy széla szó egyezik szál szavunkkal is, míg viszont láttuk, hogy a németben meg Säule = oszlop, úgyhogy következtethető, miszerint létezett ősnyelvünkben, illetve szolim-szarmata szócsoportunkban, egy sz-l alakú szó, amely szikla értelmű volt, vagyis hogy az említett szikla értelmű sémi szó ebből származott;  arról pedig a tudósok természetesen nem szereztek tudomást, hogy a magyarban a kő-szál szó ma is megvan, sőt hogy ezenkívül, bár r-es kiejtéssel, de szirt = meredeken fölálló kopasz szikla (Ballagi: „A magyar nyelv szótára."), valamint, hogy a finnben is, de l-es kiejtéssel salvoime (szalvoíme) = szöglet, sarok;  holott szöglet szavunk a szikla szavunkkal, sarok pedig a szirt szavunkkal azonos.  Míg viszont minden sarok, szöglet tulajdonképpen ék is, ezen ék szavunk pedig a szavunknak csak megfordított kiejtése, minden szikla meg egyúttal egy nagy kőék is, és amely ék szavunkból azután a német Ecke (ekke) = sarok szó is származott.  Továbbá: ha a héberben szegol = szőlőfürt, míg a régi palesztínai, kánaáni pénzek neve tudvalevőleg sekel, sikel, latinosítva siclus volt (sziklusz), úgy ebből következtethető, hogy miként más pénznemek neve is a rajtuk levő ábrázolatról, jelképről származott (például: florint-fiorinoforint, Kreuzer-krajcár, Krone-korona, leu-lei stb.), úgy e régi palesztínai, kánaáni pénzeken is valamikor, az ország jelképeként, szőlőfürt volt ábrázolva, de másrészt föl kell tűnjön nekünk ezen szegol = szőlőfürt szónak szakál szavunkkali egyezése is, márpedig a szakál is: fürt, aminthogy hajfürt-ről is beszélünk.  Viszont ezen fürt szavunkkal meg a német Bart szó hangtanilag azonos teljesen, és amelynek szakál, de fürt értelme is van;  csakhogy e kettő már avar szócsoportunkbeli szó.  Viszont úgy a szakál mint a szikla, a sziklusz mint a héber szegol szó is székely szócsoportunkbeli, mi pedig „Székely" fejezetünkben láttuk, hogy a székelyek még nehány századdal ezelőtt is szakálviselők voltak, valamint hogy szőlőtermelők is lévén, náluk e növényük vallásos tiszteletben is részesült és Tündér Ilona Földistennő egyik jelképeként is szerepelt, csakhogy ezt ők Gizel, Kiszela néven nevezték.  Törökül kiz = lány, güzel = szép.

Mivel a szőlőtermése csupa többmagú bogyó és mivel a latinban solanum (szolánum) a neve több jellegzetesen többmagú bogyóka-termő növénynek, ebből következtethető, hogy a golyó kőrös szócsoportbeli e nevének a szolim-szarmata szócsoportbeli neve valamely szoló, szőlő, sziló szóalak kellett megfeleljen.

Mi már magától értetődőnek fogjuk találni, hogy a Bakkusznak megfelelő bor-, hímség- és napistenség a szolim-szarmatáknál nem neveztetett kabar eredetű Bak, Bakkusz, Bagaiosz féle neveken hanem valamilyen Szol, Szor vagy Szár alakú néven, aminthogy a latinban, olaszban tényleg sol, sole, a csehben szlunce, a szanszkritban szuria a Nap neve.

Ellenben kérdéses hogy a szarmata név tehát Szárm-mata, Szár-mata vagypedig Szarm-ata összetétel volt-e, vagyis hogy ez a napistenség avagy a földistennő neve volt-e ?  Hogy eszerint a szarmaták maguk is nőelviekként Földistennőjük után nevezték-e magukat avagy hímelvűekként Napistenük után ?

Tény hogy a rómaiak idejében a mai Erdély délnyugati végében állott Sarmisegetusa (Szarmiszegetúza) városa (Várhely; az ottani mai oláh és szerb lakosság nyelvén a szintén vár jelentésű Gradistye neveztetik.), amely név eredeti értelme aligha volt más mint Szarmata-sziget avagy Szármok-szigete, amely vagy folyóvíz szigetén álló erődítmény volt, vagypedig vizet is tartalmazó mesterséges árkolással volt körülvéve.

Tudjuk, hogy a szőlő, amíg nem teljesen érett, erősen savanyú, sőt hogy levelei, még zöld szárai, különösen pedig kacsai is, savanykás ízűek.  Láttuk hogy a savanyúságnak őseink eszmevilágában mily nagy és megokolt szerepe volt, aminthogy a tulajdonképpeni magyaroknál szerepelő meggy és az egres, a szemeréknél szerepelő som és a leánysom, is savanyúak, ma pedig megtudtuk, hogy az élet keletkezésénél a nucleinsavaknak mily fontos szerepe van, vagyis hogy nucleinsav nélkül nincsen is élet.  Ezért, mivel a szőlő székely neve régen valamely szigel, szekel avagy megfordítva gizel, kiszel szóalak kellett legyen, lett a szerb-horvátban kiszelo = savanyú.  De így tehát a savanyúságnak kellett lennie valamely szolim-szarmata szócsoportbeli nevének is, aminthogy meg is találjuk a törökben és ebből származólag a szerb-horvátban a szirke, szircse = ecet szót.  Továbbá:  az aludttejből kiváló savanykás lé, a savó, latin-olasz neve is serum, siero (szérum, sziéro), a szerb-horvát neve pedig szurutka.  A német sauer = savanyú viszont nyilván a mai só, savó, savanyú besenyő kiejtésű szavainkból származott, amelyekbe u hang toldódik, de ugyanezen ősegyszerű szavunk l hanggali megtoldása is létezik a finn suola (szuóla), latin sol, olasz sale (szól, szále), német Salz (szalc) és szláv szol = só szavakban, amelyek tehát mind szolim szócsoportunkbeli eredetűek és szőlő szavunkkal is azonosulnak;  viszont népünknél a Dunántúl bizonyos szőlőfaj neve szala.  Ma a sós ízt nyelvileg is a savanyútól határozottan megkülönböztetjük, ami azonban régen még nem volt így, és Erdélyben gyakran hallottam is például az igen sós ételre azt mondani hogy „nagyon savanyú".  Ami azonban nem is egészen helytelen, mivel hiszen a savanyúságok is bizonyos sóféléktől származnak.  (Sav szavunk nyelvújítási mű-szó s a savanyú-ból elvonással képeztetett.)

Ismételek itt egyetmást egy a II. világháború előtt „A szőlő szó" cím alatt nyomtatásban is megjelent cikkemből :

Késmárky István a „Magyarság" című lapban, 1929. Június 9-i számában „A magyar történelem új korszaka" című cikkében többek között azt is mondja, hogy „szőlő" szavunkat őseink egy a Kaukázusban is járt török néptől vették.  Amely véleményét az alábbiakban teljesen megdönthetjük :

A szőlő neve a törökben üzüm és aneb, amely szavak szőlő szavunkra egyáltalán nem hasonlítanak.  Holott a finnben szilmikko = bimbó, amely finn szó pedig a tulajdonképpen gömböcske és bogyó jelentésű szőlő szavunkkal összefüggésben van, ugyanúgy mintahogy a magyar bimbó, pimpó, bingyó alakú szavaink egyúttal virágbimbót és bogyót, bogyócskát is jelentenek (lássad e szavakat Ballagi szótárában), ami azért van mert hiszen a növények gömbölyded bogyói és bimbói egymáshoz gyakran nagyon hasonlítanak.  Szoktuk mondani hogy „szőlőszem, mákszem" stb., amely szem szavunk azonban egyúttal a látószerv, a szem, neve is.  Ugyanúgy a finnben is, míg szilmikko = bimbó de szilme = szem (látószerv), úgyhogy ezen szilmikko szó tulajdonképpen = szemecske;  viszont az -ikó kicsinyítő rag a magyarban is megvan;  például ház, Anna, szem, házikó, Annikó, szemikó stb.  Vagyis tehát a bogyót, gömböcskét és bimbót de egyúttal a látószervet is jelenthető sz-l, sz-l-m alakú szó ősnyelvünkben -- amelyből a finn is származott -- már megvolt és ezt tehát nem kellett a törökből átvennünk.  Hogy ősnyelvünkben ugyane szó megvolt sz-r-m, sőt sz-r-n alakúan is, ezt mutatja például a bő gabonatermő Szerémség e neve, továbbá a szláv zerm, zrno, zrino = gabonaszem, mákszem, homokszem szó, de ugyanígy a szégyen és szeméremrész jelentésű német Scham (sám) szónak megfelelő szláv szrám = szégyen és szeméremrész szó is.  Azt pedig, hogy minden búzaszem a női szeméremrészre mily tökéletesen hasonlít, már a „Szemere" fejezetünkben fölhoztam, valamint említettem a nőiséget megszemélyesítő, Vénusszal azonos szumer-asszír Szemiramat, görögösített Szemirámisz, e nevével azonos magyar szemérem, tájszólásos szemírem, sőt Csík-megyei szemíram szavunkkali azonosságát.

Magyarországon a dunántúli és dunamenti erdőkben, ősidőktől fogva tenyészik a szőlőnek egy vad fajtája (latin nevén Vitis silvestris), amelynek hosszan indázó szára 20 méternyire sőt hosszabbra is megnő.  E növényről érdekes cikket találunk a „Budapesti Hírlap" 1915. évi november 26.-i számában, ahol egyúttal az is megemlítve, hogy ez semmiesetre sem elvadult kultúrszőlő, mert ha az volna úgy egyházas kellene legyen, a Vitis silvestris azonban kétházas növény, ami csalhatatlan bizonyítéka eredeti származásának, vagyis annak, hogy ősidők óta ott tenyészik.  Egyházas növények azok amelyeknél hímvirágok és termő- azaz nővirágok egyazon növényen vannak, kétházasok amelyeknél egyik növény csak hímvirágokat hoz, a másik csak nővirágokat, mint például nálunk is a kender.  Ezzel, pedig, ha azon alapon állunk, hogy hazánk őslakói vagyunk, az állítást hogy a szőlő ismeretét és nevét törököktől és a Kaukázusból vettük volna, máris megdöntöttük.

Nyelvünkben a szőlő szó nem áll elszigetelten, ahogyan a nyelvekben az idegenből átvett szavak állanak, sőt elég rokonát találjuk.  Eltekintve attól, hogy tájszólások szerint szőlő, szőllő, szöllő kiejtése van, például a moldovai csángó-magyarok nyelvében már igen eltérő változatban él, amely a már említett i magánhangzós finn szilmikko szóra emlékeztet.  A moldovai csángóknál ugyanis sziliú = szőlő (Jerney: „Keleti utazás." I. köt. 27. old. és Gegő: „Moldovai utazás.", valamint Gyárfás: „A jász-kunok története." II. köt. 241. old.), úgyhogy szilva szavunk is eszünkbe kell jusson, mert a szilvafélék ősei, a kökény- és mirobalán-félék is körülbelül szőlőszem nagyságú gömbölyű bogyók, habár egymagúak.  Ezenkívül Ballagi mondja, hogy magyarul szala = szőlőfaj, igen édes ízű terméssel.  Továbbá magyarul egy a szőlőéhez hasonló gömbölyű és bódító hatású bogyókat termő növény neve zolna.  Viszont a szőlő levéből készülő bornak is van bódító és részegítő hatása.  Mi több, van olyan zolnaféle is amelynek bogyója igen mérges, más fajtákból viszont, különösen régebben, többféle orvosság is készült.  Bár a zolnák (más nevükön csucsorok) nem tartoznak a szőlőfélék közé, de vannak a szőlőhöz hasonlóan indázók és kúszók is.  Úgyhogy mindezt tudva, egyenesen meglepő, hogy a zolnafélék latin neve is solanurn (szolánum), ami szintén arra mutat, hogy a szolim szócsoportban a golyó, bogyó neve valamely szoló, zoló, szala, sziló, szőlő alakú szó kellett legyen.  Lehetséges pedig, hogy az udvarhelyszéki kapuk jellegzetes indás és bogyókat is mutató díszei is tehát valamely zolnaféle stilizált ábrázolatai.  E kapukról és díszeikről föntebb már részletesen is volt só, rajzokkal is kísérve.

Épen ott ahol a szóban levő vad szőlőfaj ma is előfordul, a Dunántúl, van Zala-megye, helyesebb és népi nevén: Szala, vagyis kétségtelen tehát, hogy e név a szőlő már említett magyar szala névváltozatával, de egyúttal a szolim-szarmata őstörzsünkkel is, közvetlen összefüggésben van, és amely vidék e törzsünk régi hazája is volt.  Találunk pedig e vidéken még ilyen helységneveket is mint Salonvár és Szill (utóbbi már Somogyban).  Ami azonban állításaim a legmeglepőbben igazolja: az hogy a mai Zalaegerszeg mellett, a ma is híres bortermelő vidéken, már a rómaiak idejében is állott Sala (Szala) nevű város. (H. Kiepert: „Atlas antiquus." Berlin, 1863. IX. tábla.)  A föntebbiekből világosan láttuk, hogy a magyar Szala név a magyar szala = szőlő szóból származott;  hapedig a Szala név e bortermelő vidéken már a rómaiak idejében is megvolt, úgy ezáltal minden kétséget kizáróan bebizonyul, hogy e vidéken a magyar nyelv már a rómaiak idejében is élt.  Mindezekhez végül még tehetjük, hogy a föntnevezett német atlasz szerint Kaposvár közelében (Somogy-megye) a rómaiak idejé- 942