Magyar Adorján
Az Ősműveltség




Az eddigiekben is nehányszor már meg kellett említenem palóc őstörzsünket, mondván hogy ők voltak a történelem titokzatos pelazg népe ősei.  Amihez tehető még, hogy a palócok voltak avar őstörzsünk legközvetlenebb rokonai is, valamint hogy náluk is volt tűztisztelet, ha ez náluk nem is játszott oly nagy szerepet mint az avaroknál.  Az avarok és palócok közeli rokon volta vallásos jellegű szavaikból, illetve szócsoportjaikból is kitűnik, amenynyiben a palóc szócsoport az avarokétól csak annyiban különbözik, hogy a palócok az r hang helyett inkább l avagy ly hangot ejtettek, amiszerint tehát a palóc vallási szócsoport a p, b, v, f és az l, ly mássalhangzókból képezett volt.  Jellemző volt azonban beszédükre még a sok diftongusz is: aó, oú, ié, üő, öű, ami a palócok beszédének ma is egyik jellegzetessége de ami náluk már sok ezredévvel ezelőtt is megvolt.  Viszont, amint ezt észre vehetni, ha kisebb mértékben is, de ez némely más őstörzsünknél is megvolt.  Más sajátsága a palóc beszédnek úgy manapság mint volt már ősrégi időben is, hogy a magyar magas és hosszú á hangot ők bár szintén hosszúnak de mélyhangúan ejtik, olyannak mint a magyar mély a hang, amely náluk tehát: a.  Ellenben a magyar rövid a hangot bár ők is röviden ejtik de magashangúan, olyannak amilyen a magyar á hang, amely náluk tehát: å.  Vagyis tehát éppen megfordítva mint ahogy ez az általános magyar beszédben van.  Ők például nem mondják hogy apám házában, hanem äpam hazabän, vagy nem adjad a lapátot, hanem ådjåd å låpatot; amit így is írhatunk le: haazaabán, vagyis itt a két első a bár hosszú de mély, az utolsó pedig bár rövid de magas ejtésű, mintha á volna.  Ez ugyanígy van némely nem magyar népnél is, például a Ragúza városi (ma Dubrovnik) és környékei beszédben, éspedig úgy az itteni olaszban mint az itteni horvátban, habár az ilyen kiejtés itt már kiveszőben, de sokkal jobban tartja ez magát Albánia északi része albán beszédében, és így Szkutari (Shkoder), Észak-Albánia e legnagyobb városában is, de amely kiejtésmód nyomait némelyütt az arab beszédben is észlelhetni, vagyis azt hogy az á hang rövid, az a hosszú.  Úgyhogy következtethető miszerint az olyan népnek amelynek kiejtése ilyen: vagy ősei voltak palócok, azaz pelazgok, vagy jászok, avarok, és ha másnyelvűekké lettek is, de e kiejtésmódot megtartották, vagypedig valamikor igen erős palóc, jász vagy avar hatás alatt éltek.

Ezen palóc szócsoportunk is két alapelemből áll: hímségiből és nőiségiből.  A hímségi szóalakok többnyire p-l avagy b-l mássalhangzókkal képezettek, a nőiségiek pedig megfordítva: l-p avagy l-b alakúak.  Ellenben az f-l avagy l-f alakú szavak hol hímségi hol nőiségi dolgot jelentenek, de hogy e kétféleségük oka mi, hogy nem csak később keletkezett zavar-e, nem tudom.  Viszont a v-l avagy l-v alakúak mindig nőiségiek, aminek magyarázata az, hogy a völgy, völgyelet mindig két oldalból, két egymásmelletti lapból áll, (v-l, l-p) a völgy pedig, mint a domborulat vagyis a hegy (positivum) ellentéte (negativum), csakis nőiségként volt fölfogva.  (Már itt is megjegyezem, hogy latin vallis, olasz valle = völgy.)  Azt is láttuk már, hogy őseinknél a kettősség, párosság is nőiségként szerepelt, de hogy különben is a lap már magában is, a rúd ellentéte lévén, nőiségként fogatott föl.  Ámde megjegyezendő, hogy a p-l, b-l hímségi s l-p, l-b nőiségi szóalakok a nemmagyar nyelvekben ma már annyira összezavarodottak, hogy e szóalakok hímségi vagy nőiségi volta szabályszerűsége e nemmagyar nyelvekből már föl sem ismerhető, aminthogy eddig ilyen szabály föl nem is ismertetett.  Holott a magyarból ez ma is megállapítható, habár némi zavar már itt is van, ami majdnem ezredéves kereszténységünk következtében már érthető.  Mégis a magyar nyelv és ősvallási gondolkodásunk behatóbb ismerése nélkül e tényt, vagyis szabályt sohasem állapíthattam volna meg.

Ezen palóc fölfogás szerint is tehát, miként általában más törzseink fölfogása szerint is, a karó vagy rúd hímségként volt fölfogva és vonatkozott oszlopra, kőszálra, habár kevésbé határozottan a hegyre is, ez utóbbira azért nem mindig, mert a halom, a domb nőiségként: az emlő jelképeként, is fölfogható volt, természetesen különösen akkor ha több egymáshoz hasonló alakú domb vagy hegy állott egymásmellet.

E palóc szócsoportunk egyik igen határozottan hímségi szavai például a pilis és pölös, amelyeket népünk ma is hímtag értelemmel használ, habár irodalmi nyelvünkből már kivesztek, de amelyeknek megfelel a görög fallosz, latinos kiejtéssel fallus szó, valamint az oláh pula is, amelyek egyaránt hímtag jelentésűek.  De ugyanide sorolhatók a latin, francia, olasz, német palus, palo, pilastrum, pilotis, pilone, pilato, Balke vagy Balken, Pfal szavak is, mert cölöp-, oszlop-, gerenda-, rúdszerű valamit jelentenek.  Ezeken kívül latin pilum = lándzsa, pileus pedig magas posztóföveg (a cilinder őse) neve volt, amilyet csak szabad embereknek, előkelőknek volt szabad viselniök;  amint a cilinder napjainkig is úri viseletnek számított és amelyet különösen ünnepélyes alkalmakkor volt szokás föltenni.

De már itt is mindjárt észre vehetünk egy a latinban meglévő zavart, amennyiben hogy palus = cölöp, de ugyanezen palus (pálusz) szó jelent mocsarat is, holott a mocsár vizenyős, iszapos lapályként csakis nőiségként fogható föl.  Ha mármost -- amint ez ismeretes -- a görögöknél, régebbi korban, valamely hímistenség szobra, azaz bálványa, még csak egyszerű cölöp, nőistenségé pedig egyszerű falap (deszka) volt, akkor egyrészt észrevesszük, hogy e szokás is ősnépeinktől, éspedig minden valószínűség szerint éppen palóc, azaz pelazg, őstörzsünktől származhatott, de másrészt észreveszszük még azt is, hogy bálvány szavunknak miért van „idolus" azaz istenségszobor, de egyúttal cölöp, gerenda értelme is, aminthogy ezen bálvány szavunkat népünk máig is használja oszlop, cölöp, különösen pedig kapubálvány értelemben, habár ez utóbbi nevezi még kapufélfa néven is, de emígy inkább csak akkor ha ez nem is oszlop és egyenlőoldalúan négyszögletes avagy kerek cölöp, hanem lapos.  Ide sorolandó még pálca szavunk is, habár amely szavunkat, ugyanúgy mint bálvány szavunkat is a szlávból származtatták, azért mert a szerb-horvátban is palica = pálca és balvan = bálvány, gerenda, holott a -ca, -ce, megfordítva -acs, -ecs kicsinyítő rag nyelvünkben is megvan.  Holott bálvány szavunk bál- része magyarázza meg az elő-ázsiai és észak-afrikai Bál vagy Bel hímistenség nevét is, amely istenség pedig kétségtelenül azonos az eddig is már szóban volt emberiség-ősatyákkal vagyis Napistenekkel.  Spamer szerint is („Weltgeschichte." I. köt., 259. old.) „Bál a Nap alkotó ereje megszemélyesítése."  Ismeretes, hogy ez istenségnévnek a sémi nyelvekben úr, fejedelem értelme is van.  E név pedig kezdő b hang nélkül áll igénket adja, amely a főistenség neve is kellett legyen: Ál, Áll avagy Él alakban (láttuk, hogy az ősistenség neve mindig azonosult a napistenség nevével de mindig egymássalhangzósan), aminthogy Allah az arabban ma is Isten jelentésű s aminthogy „Halotti Beszéd"-ünkben is Eleve (= eleven = élő) szó vagy név áll Isten helyett, és aminthogy a sémi nyelvekben Éli, Eliun is = Isten.  De láttuk már azt is, hogy istenségneveinknél ugyanazon névnek több értelme is szokott lenni, amiszerint valószínű, hogy az Allah névnek még: a Lah = a Leh = a Lehellet, azaz: a Szellem értelme is volt.  Viszont eszünkbe kell jusson, hogy a szumerban alava = szobor, amely szó áll igénkből származott, mint ahogy a latin statua = szobor szó is a latin sta = áll igéből.  Láttuk, hogy a szumer alava szó végéről már hiányozik az n hang, holott ez a mi eleven, halovány, ingovány, oltovány (él-ő-van, hal-ő-