Magyar Adorján
Az Ősműveltség

Avar

Kiegészítések



Hozok itten nagybányai Perger János 133 évvel ezelőtt megjelent, rendkívül érdekes könyvéből egyet-mást (Nagy Bányai Perger János: „A' magyar és hazája régenten.” Pesten, 1831.), hozzáfűzve a magam megjegyezéseit is.  Ahol szövegét szószerint idézem, ott ennek akkori helyesírását is meghagyom.  Az idézettekből némely dolog, ha nem is vonatkozik a régi magyar várakra de a szerző által mondottak érdekes volta miatt, mégis itt hozom.  A Perger név németes ugyan, de a könyv tartalmából világosan kitűnik írója magyar érzelmű volta, ami kétségtelenül azt jelenti, hogy csak valamely őse lehetett német, míg a család, magyarokkali összeházasodás útján már régóta magyarrá lett és csak, amint az történni szokott, a családnév maradott meg idegennek.

Irja :  „Igaz ugyan, hogy a' Deák nyelvnek Hazánkba való bejövetele, 's elterjedése, s' az emiatt hazánkba sereglett sok idegen által Polgári alkotmányunk már az első zsengéjében tetemes változásokat szenvedett;  ezen változások azonban, a' mint a' következések mutatták, inkább rontottak, mint jobbítottak Hazai alkotmányunkon.” (74. oldal)

Könyve 77-78. oldalain úgy véli, hogy a magyar nemesség azzal vette kezdetét, hogy az itt talált és meghódított népeket „nem nemesekké” tették, míg maguk a nemességet képezték.  Amely véleménye azonban szerintem annak ellenére is téves, hogy ez különben valóban így szokott történni.  A honfoglalók az itt talált, náluknál sokkal számosabb ősmagyarságot, amely hozzájuk önként csatlakozott, a vérszerződés szerint, magukkal egyenjogúakká fogadták és tulajdonképpen az itt uralkodott nem-magyar fejedelmek uralma alól fölszabadították.  A mai értelemben vett nemesség és nemnemesség csak I. Istvánnal illetve a keresztény Nyugat szokásai behozatalával vette kezdetét.  Csakhogy ekkor éppen ellenkezőleg: a „Hazánkba sereglett sok idegen” tétetett meg nemességnek, uralkodó s földbirtokos osztálynak, míg maga a leigázott magyarság jutott szolgaságra.

Másrészt azonban őseink fölfogása szerint, amint ezt a szó maga is tanúsítja, attól függött a nemesség hogy ki milyen nemből, nemzetből származott.  Szent István előtt és tehát az idegenek és idegen szokások, törvények behozatala előtt, csak azok voltak „nem-nemesek” akik nem tartoztak a nemzethez, vagyis az idegenek, valamint azok akik valamely bűnük miatt a nemzetből kiközösíttettek, habár utóbbiak is ezáltal csakis a nemzetbeliséggel járó jogaiktól voltak megfoszthatók de nem származásuktól.  A legképtelenebb és a Természettel ellenkező dolog az ami a már keresztény királyok által, nyugati mintára, hozatott be, hogy ők „nemességet adományozhattak”, természetesen elsősorban az általuk behozott idegeneknek, akiket pedig éppen a minduntalan „pogánylázadó” magyarság leigázhatása céljából hoztak be.  A valóságban tehát nemességet éppúgy nem „adományozhatni” mint ahogy ha manapság az amerikai Egyesült Államokban a szerecseneket teljesen egyenjogosítják is a fehérekkel, de hiába adományoznának nekik fehérségi oklevelet, azért mégis feketék maradnának.

Irja Perger :
„Jóllehet polgári Alkotmányunkat, amint a' mely némelly részben az Ország kezdetétől fogva veszi eredetét, mindjárt azon időtől fogva kell tekinteni: minthogy azonban, a' mint említettük, a' Királyi Uralkodás' kezdetében Polgári Alkotmányunk kevéssé más formát kapott;  s minthogy mint egy akkor rendeltetett el állandóul;  ugyan azért részemről a' Polgári AIkotmány' régi állapotja' megváltozását egyedül a' Királyi Uralkodás kezdetétől fogva veszem vizsgálóra.  Melynél fogva első Okát tartám a' Magyar Polgári Alkotmány régi állapotja változásának `s hanyatlásának azt, hogy régi Királyaink a' Királyi Hasznokat (Jura Regalia) a' milyenek voltak a' Malmok, halászatok, dézmák, `s a't.  valamint szinte a' Köz-Társaság' Jószágáit, vagyis a' Várakhoz tartozó Jószágokat, melyeknek kormányzása a' Királyi Uralkodás kezdetével a Királyokra ruháztatott, a' Váraktól elszakasztván, azokat részszerént az Eklézsiáknak, részszerént más Privátusoknak örökös jussul (jure haereditario) elajándékozták.
[Saját megjegyezésem:  A kereszténység és vele a nyugati, idegen jogrend behozása előtt a nemzet, a törzsek földeivel, házaival, váraival, egyszóval: ingatlanaival, a fejedelmek nem rendelkezhettek és amit a keresztény királyok Erdélyben még sokkal később sem bírtak elérni.  Ott az ingatlanságok fölött továbbra is kizárólag a törzsek, nemzetségek tanácsa rendelkezett, más szóval: minden ingatlan azoknak akik rajta éltek csak birtokosa, használója volt, de nem tulajdonosa; tulajdonosa mindig a közösség maradott.  Viszont ami ingó vagyont, aranyat, kincset szorgalmával, eszével valaki gyűjtött, annak tulajdonosa is volt, mivel ezzel mást el nem nyomhatott mert más földjét, házát meg nem vásárolhatta, sem kastélyokat, várakat nem szerezhetett és így tehát mások megélhetését sohasem veszélyeztethette.]
     „Mert jóllehet dicséretes dolog volt régi Királyainknak a szent Hit terjesztésében való abbeli munkálkodása, hogy az Eklézsiákat sok szép jószágokkal felgazdagították, mindazáltal, mivel azon hasznoknak, `s jószágoknak természete, `s elrendeltetése a' Magyar Polgári Alkotmány' akkori állapotjával a' legszorosabb öszszeköttetésben állott, azoknak elidegenítése, `s elszakasztása a' Polgári Alkotmánynak nyilvános változását vonta maga után.”
[Megjegyezésem:  Ha bármily latinos, cikornyás nyelvezettel és szépítgetéssel is ír, de soraiból mégis az tűnik ki, hogy a királyok az idegen vallás terjesztése, az idegen Egyház és idegen egyházi emberek erősítése érdekében alkotmánysértést, igenis törvénytelenséget követtek el amidőn a várak földjeit, vagyonát szedegették el, hogy ezt a behozott idegeneknek ajándékozgassák és hogy ezzel igenis az országot és a magyarságot gyöngítették, rontották.  Igy, szépítgetően pedig azért volt kénytelen írni mert különben az Egyház akkori még nagy hatalma, valamint a magyarságot leigázott osztrák császári mégnagyobb hatalma megtorlását vonta volna magára.]
     „Ugyanis a' régi időben semmi zsoldos katonaság nem lévén a Hazában, minden zsold fizetés nélkül azok tartoztak a Hazát védelmezni, kik abban földet bírtak [Megjegyezésem: Csakhogy az egyháziak, papok, szerzetesek, bár a földeket, jószágokat megkapták de hadkötelezettek soha sem voltak];  azok közül némelyike Táborban állottak, mint a' Nemzetségek, `s Serviensek, mások ismét részszerént Táborban is állottak, de leginkább a' Királyi Várakat védték, mint a' Vár Katonák;  a Vár Jószágai pedig oly természetűek lévén, hogy azokat csak az bírhatta, ki a Várakat védte, `s a' ki az által a Várszolgálatra le is volt kötelezve, természetesen következik, hogy azoknak örökös ajándékozása, `s azáltal a' Váraktól való elszakasztása által a' Várak szükséges őrizet nélkül maradtak, következésképpen az Ellenség beütéseinek `s az Országban való pusztításának tágas utat nyitottak, melyből eredett rosszat nagyította a' Királyi haszonnak elidegenítése is;  mivel a Magyar Királyok akkoriban fényes Udvart, `s temérdek sokaságot tartván magok körűl [Megjegyezésem: de nem-magyarokat;  lévén ezek mindig pogány-gyanúsak, hanem csupa idegeneket, főkép németeket, lévén ezek igen biztos, régi keresztények], minekutána a Királyi hasznok [öröklődő, örökre birtokba adott] elidegenítettek, azon udvari népek is kik különben a' Haza' védelmére nem voltak egyenesen rendelve, `s akik leginkább a Királyi Hasznokból tartottak, a Várak jószágaira szorúltak, következésképpen a Várak védelmi ez által is csorbulást szenvedett;  az Ország javára fordítható Királyi Hasznok pedig ezáltal végkép elenyésztek.
     Második okának vélem lenni a' Polgári Alkotmány változásának, `s majd úgyszólván le roskadásának azt, hogy a Királyok látván a' Vár Jószágainak elidegenítéséből szükségképpen származandó rossz kövekezéseket, azon hasznokról, `s Jószágokról szóló örökös Királyi Adományokat megsemmisítették `s azon Jószágokat az örökös [öröklődő, örökre birtokba adott] Birtokosoktól [Megjegyezésem: akik majdnem kizárólag betelepített idegenek voltak] vissza szedni kezdették, melyből következett, hogy azok, kiktől azon jószágok elszedettek, nem csak az Országot hazafiúi tűzzel nem védelmezték, hanem úgyszólván az Országnak, a' Királynak, `s a' közjónak ellenségéve lettek `s ez volt leginkább oka a' borzasztó Tatár pusztításnak is.
     Okának tartom a' Polgári Alkotmány megváltozásának azt is, hogy mindenutána Királyaink a Vár Jószágait örökös jussal a' Váraktól elidegenítették, `s a Privátusoknak [idegeneknek, nem hadköteleseknek] ajándékozgatták, a' Vár földjiből bírt Jobbágyok, `s Katonák vagyis Castresisek, kik aztán közönségesen Jobbágyoknak is hivattak, elébbeni szabadságaikat, mely a' Polgári Alkotmánnyal összeköttetésben levő Királyi Privilégiumokban gyökereztetett, elvesztvén a' Privátusok által igen nyomattattak, melyből későbben, Ulászló Király alatt következett az úgynevezett Paraszt Zendülés, vagyis Kurucz háború is.  [Megjegyezésem:  E régi időben jobbágy alatt még nem értendő rabszolgasorsú földműves, hanem a várak földeit művelő, de egyébként szabad magyar nép, valamint ezek hadképes ifjúsága, a várvédő katonaság, vagyis a tulajdonképpeni egész magyarság, amely azonban utóbb a betelepített idegen uraknak és papságnak alárendelve s ezek által adóztatva, jutott azon rabszolgaságba, amelyet utóbb jobbágyságnak neveztek és amely sorsa ellen méltán lázadott is.]

Majd fölhozza Perger még azt is, hogy a vármegyék, azaz a várföldek területéből az idegenek telepítésére területek szakíttattak el.  A várak és ezekkel a magyarság még inkább gyöngíttettek, a betelepített idegen népségek pedig az ország törvényeit semmibe sem véve, a király védelme alatt, saját törvényeik szerint éltek, végül aztán maguk a királyok is külföldi idegenek lettek.  Történt pedig mindez így az idegen kereszténység érdekében de az ország és a magyarság kárára.  Végül kimondja a szerző még azt is tisztán és világosan, hogy „ki-ki láthatja, hogy a Várban vagy amellett lakókból `s királyi Privilégium által fölszabadítottakból, lettek későbben a Városi Polgárok;  a Várok' vidékén vagyis a' Várak Megyéjén lakókból pedig lettek a' Jobbágyok.”  Vagyis: utóbb a behozott idegenek már a nekik juttatott területekkel sem érték be, hanem egyrészükben a nagyobb biztonságot adó várak közelébe sőt azokban magukba is telepedtek de megtartva privilégiumaikat itt is.

Eléggé ismeretes, hogy miként másutt is, úgy az ősmagyaroknál, a hadifoglyok és az elítélt bűnösök tétettek volt rabszolgákká.  Perger is írja hogy azonban a már keresztény magyar királyok, és így már István is, azon munkálkodott hogy a keresztény rabok fölszabadíttassanak.  Ugyanezen a római pápa is igyekezett, vagyis hogy ezek sorsát könnyítse „de csak a keresztényekét, mivel a Pogány valláson levőket még inkább akarta, hogy a' Keresztények hatalma, `s rabláncai alatt nyögjenek” [lásd Kéza Krónikáját, 142. lap]  Mi következik tehát ebből is ?  Elsősorban is az, hogy itt nem szeretet volt mérvadó hanem csakis egyházi érdek, mivel a fölszabadítás nem-keresztényekre nem vonatkozott.  De még kevésbé volt mérvadó az ország és a magyarság érdeke, mert itt is a magyarságot gyűlölő idegenek szabadíttattak föl, valamint a mindenféle elitélt aljas elem, a gazemberek, akik, hogy fölszabaduljanak, természetesen azonnal megkeresztelkedtek és tehát szabadokká is lettek.  Hogy mindez mennyire káros volt, bizonygatnunk fölösleges.  Mi több, hiszen ez meglehetősen még sokkal később is hasonlóképpen volt.  Mert hiszen kik voltak mindenkor az osztrákbehívók, a Habsburg-pártiak ?  Kik voltak akik szabadságharcainkban árulók lettek és a Habsburgokhoz pártoltak ?  Elsősorban is a buzgó vallásos keresztények, akik nem akartak avagy nem mertek az Egyház érdeke ellenére a katolikus Habsburgok ellen küzdeni s a magyarabb protestánsok mellé állani, nehogy lelkiüdvösségüket, Mennyországba juthatásukat veszítsék.  Vagyis: az önzők, akik inkább a maguk sorsával törődtek mint hazájuk, nemzetük sorsával.

De észrevehető itt az elmondottakból még az is, hogy a földművelő, várépítő és várvédő őslakosság tehát a magyarság volt és hogy éppen az idegen, innen-onnan jött, betelepített nép, a mindenféle kósza lovag volt a nomádhajlamú népség, amely nem dolgozni jött hanem azért, hogy földek és földművelő nép fölött uralkodva, meggazdagodjon.

Szerző ezt könyvében nem mondja, de amint erről már föntebb is írtam, vármegye szavunkat várföld, várfölde értelműnek tartom.  Megye vagy mégy szavunk szerint föld értelmű volt, amit igazol a legteljesebben az, hogy a déli osztjákok, tehát egy velünk rokon de oly távoli nép, nyelvében is még, meg = föld („A magyar nyelv” folyóirat 1940. februári száma, 40. oldal.)

Ezen meg, megy avagy mégy = föld szó fejti meg tehát nemcsak megye, vármegye szavunkat, hanem például a Homokmégy falu nevét is.  Ámde az olaszban is maggese (maddzséze) = szántóföld, különösen pedig az ugar, vagyis az olyan amely egy évig műveletlenül, pihenni hagyva, vagyis az amit magyarul ugar-nak nevezünk (Az olasz nyelvnek gy hangja nem lévén, helyette szükségszerűen dzs hangot ejtenek).  Megye szavunkat, mert a szerb-horvát medzsa = határ szóval egyezik, természetesen onnan általunk átvettnek állítják, holott, miként számtalan más esetben, kimutatható, hogy a dolog itt is megfordítva történt;  nemcsak azért mert hiszen a szó osztják rokonaink nyelvében is megvan, hanem még más okokból is:  Megye, azaz tehát mégy szavunk tulajdonképpeni magyar szócsoportunkba tartozó.  De ennek kun megfelelője: határ, amely utóbbi bár mai irodalmi nyelvünk már csak határvonal értelemmel használja, de ugyanezt népünk széltére használja ma is földterület értelemmel is, és például amikor azt mondja „Debrecen határában legelő ménes”, ilyenkor nem a debreceni földek határvonalára gondol, hanem a Debrecen városához tartozó földterületre.  Ugyanúgy itt:

Kinyílott a piros pipacs virága,
Kis pejlovam csak a földet kapálja.
Kapálj lovam, úgysem kapálsz több nyáron
Kolozsvári hegyes-völgyes határon.

El kell mennünk Boszniába, harcolni,
Ott fog a mi piros vérünk kifolyni.
Nem lesz itt ki árva fejem sirassa,
Ki fölöttem sűrű könnyét hullassa.

Ne sírj anyám, ne sírjatok leányok,
Kivirul még az Ég Napja reátok,
De fölöttem borúsak a Csillagok,
Bosnyák puska golyójától meghalok.

Kedves rózsám, ha föl akarsz keresni,
Boszniai csatatérre gyere ki,
Ott feküszöm csipkebokor tövében,
Bosnyák puska golyója a szivemben.

Kétségtelen hogy itt sem a Kolozsvárhoz tartozó területek határvonaláról van szó hanem a területről magáról.  Egyébként Ballagi is még fölhozza, hogy e szó jelentése még:  „falu, város, megye egész földterületei is”.  Vagyis látjuk, hogy úgy a határ mint a megye, mégy avagy mágy szavunk eredeti értelme még föld volt és hogy határvonal értelme csak későbbi fejlemény, hogy csak e későbbi származékjelentésével ment át a megye szavunk a szerb-horvát nyelvbe, ahol medzsa kiejtéssel — mivel gy hangja a szerb-horvát nyelvnek sincsen — határvonal értelme van.  Holott viszont a határ szavunk a szerb-horvátba még régebbi földterület értelmével ment át, mert e nyelvben, a nép nyelvében hotár földterületet, a hivatalos nyelvben pedig kotár földterületet azaz megyét, kerületet jelent.

Ha pedig ezen megye vagy mégy szavunkból — amely minden bizonnyal mágy alakban is megvolt, aminthogy az olaszban ma is megvan a maggese szó — a gy hangot elhagyva, egymássalhangzós szóvá vezetjük vissza, akkor a nőiséget, anyaságot és szintén földet is jelentő me, ma szót kapjuk;  tudjuk pedig, hogy őseinknél a föld, valamint a Föld is, nőiségként volt fölfogva, „anyaföld”-nek, megszemélyesítve „Földanya”-nak is neveztetett, valamint tudjuk, hogy a finnben ma = föld.  Viszont ha ugyane szóból az m hangot hagyva el, így is azt egymássalhangzós szóvá visszük vissza, akkor meg az ágy szót kapjuk, amely szintén mindenképpen nőiségi szó s régen talán föld jelentése is volt.  Ma is ágy avagy ágyás: a kertekben bizonyos kisebb részt jelent, amely különös gonddal megmunkálva, megtrágyázva, bizonyos növény termesztésére való.  Ezenkívül ágyék szavunk nőiségi, mert bárminek völgyeletét, különösen pedig embernél, főképpen nőnél a két láb közötti völgyelet jelenti.  Mi több, ha ezen égy avagy ágy szavunkat megfordítjuk, akkor a szumer , keményebb kiejtéssel és a görög , tehát ismét föld jelentésű szavakat kapjuk;  tudvalévő pedig, hogy a görögöknél Gaia, másként , latinosan Gea, a Földistennő neve is volt.  Viszont a németben meg Gau = megye, tehát szintén: föld.  Ámde az sem véletlenség tehát, hogy az olaszban a maggese szó ugarföldet jelent, mert hiszen ugar, tájszólásos gar, szavunk első szótagja mi más mint az ágy avagy égy megfelelője s az említett gí, gé = föld szó megfordítottja ?  Világos tehát, hogy ezen ugar, igar szavunk azonos egyrészt a szumer igara, agara = föld, akar = szántóföld, másrészt pedig a latin ager, olasz agro és német Acker = föld, szántóföld szavakkal.  Meglepő tény azonban, hogy a sumérban agarin = anyaméh (uterus), ami ismét a legjellegzetesebben nőiségi.  (A szumer szavakat lássad: Kimnach Ödön: „Magyar-szumer kézi szótár.” Karcag, 1905., amelyben az is föltűntetve hogy minden egyes szó mely forrásműből véve.)  A föld és anyaméh egymássali összefüggésbe hozását pedig az okolja meg, hogy anyaméh ugyanúgy termő valami mint a föld is.  Valószínűnek tarthatjuk tehát, hogy például Szilvány és Száldobágy és más helységeink nevében az ágy végzés értelme is tulajdonképpen föld volt, de hogy utóbb ez telep értelmet is kapott, vagyis hogy Szilvány = szilvaföld, szilvásföld, Szárdobágy pedig = olyan hely, olyan falu amelynek száldobja van.  A Halmágy falunevet értelmezhetjük úgy halmágy-nak azaz halasföldnek mint halm-ágy-nak is, azaz halmok közötti völgyeletnek is.  Száldobnak nevezték a fatörzs-darabból való dobot, amelynek csak keskeny, hosszanti nyílása volt, amely nyíláson át vájták ki belsejét.  Az ilyen dobnak igen messzire hallatszó hangja volt, és más-más, aszerint hogy hol verték, amiértis különféle jelzések adására használták.

Fölhozható még, hogy habár a szerb-horvát nyelvben a medzsa szó határvonal jelentéssel is bír de hogy például Dél-Dalmáciában a művelhetésre teraszozással alkalmassá tett hegyoldal egyes teraszjait (avar szóval bizonyára: párkányait) is medzsa néven nevezik, de ugyanígy a teraszok falazását is, amely értelmek és szó tehát kétségtelenül ősnyelvünk mégy, megye = föld, földterület szavából származott.  Hogy azonban ezen ős-szavunk milyen régen mehetett át árja nyelvekbe, mutatja az hogy az olaszban is mezzo, fra-mezzo (meddzo) = köz, közte, közötte, közbül.  Amely szó átvezet ennek közép értelmére is, de amihez tehető, hogy a latinban is medius, a németben Mitte szintén közép jelentésű.  Ennek pedig pontos kazár szócsoportbeli párhuzama nyelvünkben a köz, közte és közép szavaink.

Lehetséges, hogy mesgye = határt képező ösvény, szavunkat a szlávból vettük át, ami azonban semmit sem változtat azon, hogy maguk a szláv medzsa, medzsu, mezsdu szavak viszont ősnyelvünkből származtak.

Mindezen szavak azonban már szemere szócsoportunkhoz vezetnek át, és pedig a már sokszor említett azon a sziszegőhangokból a t, d hangokba való átmenet révén is.  Azt is tudjuk már, hogy a német Mädel, Mädchen (médel, médhen) = lány, angol maid (méd) = lány, szűz és megfordítva dam, dáma szavak mind nőt jelentő szemere szócsoportbeli szavak, ugyanúgy valamint az árja nyelvekben meglévő mater, Mutter = anya szavak is, amelyek hogy valamikor negatívum azaz völgyelet sőt árok jelentésűek is kellett legyenek, ezt legjobban az ezekkel teljesen azonos magyar meder szó bizonyítja.  Láttuk azt is, hogy a görögösített Szemirámisz név eredetileg Szemiramet, Szamuramat alakú volt és Vénusszal illetve a mi Tündér Ilonánkkal avagy Szemerénkkel azonos nőiségistennő nevével volt azonos, de amely szumer-asszir istennő nevében a met, mat rész szintén nő jelentésű volt.  Úgyhogy kétségtelennek tarthatni miszerint a női szeméremrésznek is kellett legyen a szemere szócsoportban mél, még alakú neve, ami azután összefüggésbe került a madeo, madido, mota, muta, mud nedvességet és iszapot jelentő latin, olasz, finn és angol szavakkal, illetve mindezek egykori ősével, de ugyanígy a med, met = méz, továbbá még a meta = cél szóval is, mert ismeretes szokás ma is, hogy a versenyfutók célját szallag képezi, amelyet az elsőnek érkező, vagyis a győztes, átszakít.  Ugyanígy útvonalak, hidak, stb. megnyitásakor is kifeszített szallagot szokás — ma, helytelenül, inkább ollóval átvágni — eredetileg, átszakítani;  ami a szűzhártya átszakítását is jelképezte.  Továbbá, mi már tudjuk azt is, hogy a föld neve a szemere szócsoport szerint, ha megfordított alakban is, a szláv zem, zemlya szavakban valamint a görögöknél Szemele Földistennő nevében maradott fönn, amely utóbbi viszont a Szemere szavunkban, illetve Föld- és Nőiségistennő nevünkben is fölismerhető s azonosul a szemérem és szemérmetesség szavainkkal is.

Ami az avarok művészetét illeti, következtethető hogy — legalábbis őseredetileg — főképp a náluk tisztelettárgyát képező dolgokat föltüntető jelképekből állott.  Elsősorban is a tűz jelképe szerepelhetett, vagyis az egyenlőszárú kereszt, továbbá a kör, a körbe foglalt kereszt vagyis a Nap e jelképe, aztán a fenyőfa, valamint a juh,a kos és ez utóbbival kapcsolatban a kacskaringó (spirál), ami a göndörséget (avar szóval barkaságot, pürgeséget) is jelképezte.  Színeik mindenbizonnyal a tűz színei voltak, vagyis a piros, a sárga azaz arany, de mivel van kék láng is, tehát a kék is, a fenyő színe miatt a zöld is, sőt amint ezt neve mutatja: a barna, továbbá a fekete; ez utóbbi kettő mint az égettség: pörkölődöttség, és a korom és a varjú, vagyis a tűzlehozó madár színe; mert valószínű, hogy az avaroknál ez a fekete holló neve volt; bár a varjú is barna.  Úgyhogy díszítményeik rendkívül gazdagok lehettek és változatosak.  Hiszen csak az itt a megelőző oldalon föltüntetett, csupa keresztből álló mintát is akár százféleképpen is változtathatjuk és színezhetjük.  E keresztes mintát bizánci papokat ábrázoló festményeken a pap palástján is láthatjuk, de szerintem ez is avar eredetű, ugyanúgy mint a Hubertus-rege, a keresztvetés szokása, a boszniai-hercegovinai nők föntemlített tetovált kör, kereszt és fenyőág jelei, valamint, ahogy ezt is láttuk, a csillárok készítése is.

Ismertetnem kell azonban itten még a gyertyás, világító csillárok egy egészen más, szerkezetűkben is teljesen eltérő s eszerint őseredetükben is egészen más, és népünknél meglévő, Kalotaszegen különösen igen használatos alakját.  (Lássad például: Malonyai Dezső: „A magyar nép művészete” című műve „Kalotaszeg” kötetében.)

Ezen csilláraink az eddig szóban voltaktól lényegesen eltérőek, éspedig azért mert míg amazok alapalakja a kör, tehát nőiség, utóbb ezért jelképesen várként, városként, valamint ágyként, vagyis így is nőiségként fölfogva, szűz tűzpapnő által gondoztattak is.  Emezek lényege viszont nem kör hanem rúd-, botalak, tehát hímségi jelkép.  Ezenkívül pedig keresztalakot is képeznek, ami a tűz jelképe volt, aminthogy rajtuk valóban lángok égnek.  Vannak egyszerűbbek, két gyertya számára valók, valamint fejlettebbek, négy gyertyásak is.  Eme csillárok nagy régisége mellett szól, hogy csakis fából készülnek, minden fémalkatrész nélkül, holott a körcsillárok viszont kizárólag fémből, azaz rézből, bronzból készültek, vagyis a Bronz- vagy Rézkornál régibbek nem lehetnek, holott a tisztán fából valók készülhettek már a Kőkorban is; aminthogy valószínűleg az Új-kőkorszakban (Neolithicum) keletkeztek is.

Amint ez itteni rajzaimon is látható, a gyertyákat helyükön ruganyos, hajlított lécecskék rögzítik, illetve szorítják oda.

Bizonyosnak tarthatjuk tehát azt, hogy eme csilláraink voltak a mai nem kör- hanem karcsillárok ősei is, amelyeken régebben szintén még gyertyák égtek de amelyek ma természetesen villanyra rendezvék be.

Megjegyezhető még a következő egyezés:  Az ősi avar körcsillárok karikaalakjuk miatt nőiségi jelképek voltak, rajtuk pedig olajégők égtek.  Úgy az olaj, mint folyadék, valamint a csésze, amelyben égett: nőiség.  Ellenben ezen rúd alakú s keresztet is képező csillárok csakis hímségi jelképként foghatók föl.  És íme, ezen rúdalakú magyar népi csillárainkon csakis gyertyák égtek;  márpedig a gyertya, rúdalakú lévén: szintén hímségi jelkép.

Szóvá kell itt tennem a rómaiak tűz- és villámistensége, azonosságát a lettek, litvánok és szlávok Perun, Perkun, Perkunasz tűz- és villámistenségével.  Úgy ez mint a Vulcanus név is pedig ősnyelvünkből származik, csakhogy holott a Vulcanus név a pelazg azaz palóc szócsoportba illő név, a más három ellenben világosan avar szócsoportbeli.  A szumerban is vul és bil = tűz (bár jelent a szumerban bar is tüzet), míg ugyancsak a szumerban gun, más rokonnépeink nyelvében kun, a vogulban kum, hum = hím, férfi, amely szó a latin homo = ember, férfi szó őse is, és amely a magyar hím és kan, erdélyi kam = kan szavakban is él.  Csakhogy rokonnépeink nyelvében a kún szónak, valamint ennek kán, hán változatainak még fejedelem, király jelentése is van (amiből a német König, germán Kunig, Kuning = király szó is származik), úgyhogy a vulkán név értelme sem más mint Tűz-ember, Tűz-férfi, Tűz-király és egyúttal Tűzisten is.  De hasonlóképpen van ez a Perun, Perkun, Perkunasz nevekkel is.  A kezdő per szótag világosan azonosul egyrészt a szumer bar = tűz szóval, másrészt a magyar perzsel, pörzsöl és a már magánhangzókihagyásos szláv przsi = perzsel, és német brennen = égni szavakkal, amely utóbbi kettő eredetileg kétségtelenül pörzsi, perzsi, bernen, burnen kellett legyen, aminthogy az égés neve az angolban ma is burn;  aminek a vul = tűz szó csak lágyult l-es kiejtése, míg viszont a szumer bar = tűz egyezik az olasz brucia (brúcsa) = ég, a magyar parázs és olasz bragia (brádzsa) = parázs szavakkal.  Mindebből viszont még az is következik, hogy bár a magyar perzsel, pörzsöl már nem közvetlen tűz értelmű és nem közvetlen égést jelent, de, hogy eredetileg égést is kellett jelentsen, következtethető a német brennen és anbrennen valamint az olasz bruciare és abrustolire = égni és odaégni, pörkölni szavakból.

Hogy a tűz, égés, világosság és a villám egymással kapcsolatba hozottak, ez természetes dolog, amit sok más szón kívül a szumer pil = tűz és a magyar világosság és villám szavak azonossága is mutat, de mutatja akár a szumer pil = tűz és a német Blitz = villám szó is, vagypedig az angol burn, amely egyaránt jelent égést és ragyogást, fénylést.  Ezért természetes dolog hogy a Vulcanus és Perun, Perkun, Perkunusz istenségek is úgy a tűz mint a villám megszemélyesítései is voltak.  Ez utóbbi istenség nevében a kun rész viszont ugyanaz mint az előbbiben a kán, vagyis = férfi, ember, király, Viszont az -usz vagy -asz végzés nem más mint a mi az névelőnk de amely, amint már sokszor láttuk, ősnyelvünk ragozó szellemének megfelelőleg, régen ragként, a szó végén állott, ami az albán, oláh, bolgár és oromo nyelvben ma is így van, vagyis amely nyelvekben névelőnek megfelelő rag ma is a szó végén áll, valamint ahogy a latin és görög nyelv -usz, -asz, -osz, -isz szóvégzése is, habár elhomályosultan, de szintén szóvégi névelő, azaz: névutó, volt.  Mindami szerint tehát a szóban levő Per-kun-asz istenségnév jelentése is: A-tűz-férfi vagy A-tűz-király.  Viszont a Perun nevet illetőleg: lehet hogy ez csupán a Perkun név kopott kiejtése, de lehetséges hogy itt az -un rész csak a mi régi, már sokszor említett -on képzőnk u hangos kiejtése, amiszerint a Perun név értelme égő = tűz volna.  Valószínűnek tartható ugyanis, hogy úgy a szláv ogany = tűz, a görög aglaie = fény, ragyogás szó valamint az indiai Ágni tűzisten neve is a mai ég és Ég szavaink származékai.  De Ágni, ugyanúgy mint Vulcanus és Perun, Perkunasz, egyúttal villámisten is.  Viszont a latin ignis = tűz szó a mi égni igénkkel teljesen azonos.

Eléggé ismeretes már, hogy a kereszténységben a régi, ősvallási istenségek, amennyiben az ezekre való emlékezés nem volt teljesen feledtethető, ott ördögi, gonosz, sokszor földalatti szellemekké alakítottak át, annál inkább tehát az olyan tűz- és villám sőt földalattinak is képzelt istenségek amilyen Vulcanus-Prometeosz, illetve Perun-Perkunasz, voltak.  Ennek egyik kétségtelen bizonyítéka már maga a kereszténység ördögfejedelmi Lucifer neve is, amelynek latin nyelvbeli jelentése: Világosság-hozó, Világosság-adó.  De ugyanilyen bizonyítékot szolgáltat még a finn perkele = ördög szó, amely hiszen betűszerint azonos a perkel, pörköl, párgol szavunkkal, de amely perkel igénknek, amint láttuk, régen tüzel, éget értelme is volt.  Mi több, a finnben perhana is = ördög, amely szóban a hana rész azonos a kan, kun = hím, férfi szavunkkal, amely viszont a Vulkán és Perkun tűzisten nevekben is ott van.

Magyarázatra szorul azonban az, hogy az Égből származó tűz avagy a villám, miért, miképpen hozatott kapcsolatba a földalattisággal, földalatti vagyis vulkánikus tűzzel ?  Amely kérdésre már Fáy Elek is, többször említett könyvében, azt hiszem, eléggé elfogadható választ adott.  Amely válasza, itt miegymással kiegészítve, a következő:  Az ősök igen jól tudták, látták, hogy tűz a földalatt is van, amit a tűzhányó hegyek vagyis a vulkánok is világosan tanúsítottak.  De tudták, látták azt is, hogy a felhőkből tüzes villámok csapnak le, vagyis tehát az Égből, ahol hogy tűz igenis kell létezzen, azt mutatta a nap valamint mutatták a Csillagok is.  Amint Fáy is mondja:  az ősök tehát azt is képzelhették, hogy a viharok számtalan villáma, villámcsapása az égi tűznek a Földbe oltása, amiértis azután Hefaisztosz-Prometeosz-Vulcanus (régibb nevén Volkán) egyúttal a villám és földi tűz istenségévé, megszemélyesítésévé lett.  Igaz ugyan hogy ez így csak együgyű (naiv) és csak látszólagosságon alapuló megokolás, amely a valósággal nem egyező, de azt tartom, hogy ez csak későbbi, vagy csak jelképezésből származó, vagypedig tudatlanság következtében keletkezett magyarázat, elképzelés volt.  Annyi azonban tény, hogy minden tűz, azaz minden erőny a végtelen világűrből: az Égből, származik, aminthogy Napunk tüze is a világűrből kelt, míg viszont Földünk a Napból kiválott rész lévén, így a Föld mélyében még meglévő tűz is a Napból eredvén: tulajdonképpen tehát szintén a világűrből, vagyis az Égből való.  És íme: a „Mensch und die Erde.” című német mű VII. kötete 40. oldalán fölhozva, hogy az óceániai polinézek regéi szerint Maui istenség pirostollú madár képében a tüzet a Napból hozta le.  Ami, ha jelképes beszédből lett is mai szószerinti hiedelemmé de a valóságnak, a görög-római hiedelemnél mindenesetre jobban megfelel.  Ámde a görögöknél, rómaiaknál is Zeusz-Jupiter, vagyis a főisten tiszteltetett villámszóróként, amiértis Jupitert „Jupiter tonans”-nak is nevezték volt.  Ő tehát nem a villám megszemélyesítéseként szerepelt, hanem annak kezelőjeként, aki a villámokat a Földre veti, szórja s így tehát a tüzet a Földbe oltja, amiszerint a tűz itt is az örök nagy Egységből, a Mindenségből, az örök, nagy Égistentől, Egyistentől származtatik.

Könyvében Fáy Elek is azt fejti ki részletesen, hogy az ősök fölfogása szerint a vulkánikus, földalatti tűz az égből a villámok által oltódott a Földbe.  Aminthogy a szumer vul = tűz szó összevethető a latin fulgur = villám szóval, de ugyanígy egyrészt a magyar villám, másrészt a fullánk szóval is, mivel a fullánk, szúrva behatoló valamiként: a nyillal és így a villámmal is, vagyis az „Isten nyila”-val is — ahogy a villámot népünk általánosan ma is nevezi — összehasonlítható.  A fullánk szó eredeti értelme úgylehet fúr-láng volt, amely fúr szórésznek szúr de egyúttal tűz értelme is lehetett, aminthogy tűz szavunknak is van tűz (főnév) de egyúttal tűz (ige) = szúr értelme is;  a szúrás és fúrás pedig egymáshoz hasonló cselekvés, működés.  Úgy-hogy a villám költőileg úgy nyílként mint fullánkként is fölfogható volt, amely fullánk avagy nyil tehát az égi tüzet oltja, fullasztja a Földbe, de amely tűz azután a tűzhányókban a Föld mélyéből itt-ott ki is tör.  És íme: a hitrege (mythosz) szerint is Jupiter-Zeusz Volcanus-Hefaisztosz-Prometeoszt, ennek engedetlensége miatti haragjában, az Égből ledobta (a villámcsapás!), aki így leesvén, egyik lábát törte s amiértis őt sántánnak képzelték.  A rege szerint ugyanis a főisten nem akarta hogy az emberek a tüzet megismerjék, hogy őket ez rosszra ne térítse.  Prometeosz-Volcanus azonban, aki az embereket alkotta s ezek tehát mintegy gyermekei is voltak, sajnálta hogy hidegségben, sötétségben szenvednek, számukra a tüzet az Égből lehozta, lelopta, más fölfogás szerint a tűzgyújtásra megtanította.  Meglepő egyezés tehát, hogy népmeséink viszont „sánta ördög”-ről beszélnek.  De mind ami a kereszténység azon hitregéjében is folytatódik, amely szerint Lucifer (= Világossághozó vagy Világosságadó) valamikor angyalfejedelem volt, de aki Isten ellen föllázadott, ám legyőzetve, az Égből letaszíttatva, most csak tüzes pokol, vagyis az Alvilág fejedelme de istennek mindenben most is ellensége;  láttuk pedig miszerint a kereszténység az ősvallás istenszemélyeit gonosz szellemekké, ördögökké alakította át, annálinkább tehát a tűz istenségét, akit már az ősvallás a földalatt is tartózkodónak képzelt.

De mindez elmondottból, ha már bármennyire elhomályosodottan is, de kikövetkeztethető, hogy őseink igenis tudták, miszerint Földünk maga, valamint a benne rejlő tűz is a Napból származik, valamint hogy a Nap pedig az örök Mindenségből.

Annyi kétségtelen, hogy a rúd- és egyúttal keresztalakot is képező csillárok csakis hímségi jelképként szerepelhettek, de viszont ugyanilyen kétségtelen, hogy a kör- illetve váralakúak, meg csakis nőiségiek lehettek, eltekintve attól hogy maga a láng avagy a lángok, viszont hímségi jelképként voltak fölfogva, úgy a rúd mint a köralakú csillárokon, mert hiszen láttuk hogy, általában, még a nőelvűeknél is a tűz, az erőny és a Nap is az ősnőiség, vagyis az ősanyag, szűzenszűlt fiaként volt fölfogva s hogy őt az ősanyag azért szülhette csakis szűzen, mivel az abszolút nőelvi fölfogás szerint az erőny az anyag szüleménye: az anyag által létrehozott valami s eszerint őseredetileg még nem létezett hímség amely megtermékenyíthette volna, ami tehát a szűzanyaság fogalma eredetét is képezte.

Ami a körcsillárt illeti, fölhozható, hogy hiszen az öröktűz őrzője is mindig nő kellett legyen, éspedig szűzleány, ami ismét az ősnőiség szűzvoltával látszik kapcsolatban lenni.  Mit több, hiszen a kupola is, amely alatt az öröktűz szentélye volt, ismét nőiségi jelkép, másrészt az hogy a körcsillár volt fölül, az oltár pedig, amely hímséget is jelképezhetett, alatta, így ez nőelvűségre is utalhat.  Úgyhogy mindebből még arra is következtethetünk, hogy az avarok minden tűztiszteletük és tényleges férfiuralmuk mellett is, tulajdonképpen nőelviek lehettek, illetve hogy náluk az egykori matriarchatusnak a vallási dolgokban még élő nyomai voltak.  Avagy hogy ez legalábbis azon törzseiknél volt még így, amelyek tűztiszteletében ezért tehát nem rúdcsillár hanem körcsillár használtatott.

Az öröktűzőrző papnőt illetőleg igen érdekes adat a következő: A „Der Mensch und die Erde” című mű VII. kötete 422. oldalán olvasható, hogy régen Németországban igen sok körcsillár létezett, csakhogy ezek nagyobb része a háborúkban, forradalmakban odaveszett.  Hogy volt olyan is (valószínűleg már újabb készítmény) amelynek közepén is égett egy láng és az Jézust, a körön levő 12 pedig a 12 apostolt jelképezte, ami tehát már teljesen keresztény gondolat.  De hogy voltak olyanok is amelyek közepén Szűzmária-szobrocska volt, és hogy az ilyen csillárokat Marienleuchter vagy Muttergottesleuchter = Máriacsillár, Istenanyja-csillár, néven nevezték.  Világos tehát hogy ez volt a régibb átkeresztényesítés, amely az őseredethez még közelebb állott, a másik pedig — Jézussal és az apostolokkal — a későbbi átalakítás.  Minden kétségen fölüli viszont, hogy Máriacsillárok, avagy Istenanyja-csillárok, tehát az avar csillárok származékai voltak, amely utóbbiak közepén az öröktüzet meggyújtó s ezt gondozó szűz papnő szerepelt, illetve akinek itt hálószobácskája s ágya is volt, aki tehát a hímséget, az ezt megszemélyesítő Nap- és Tűzistent szűzen szülő, szűzen létrehozó ősanyagistennőt is jelképezte.  Aki azután a kereszténységben egészen magátólértetődőleg lett a fiát Jézust szűzen szülő Szűz-Máriával azonosítva.

Ám nem hagyhatjuk itten megemlítés nélkül azt sem, hogy tűz, tiszta és szűz szavaink egymással hangtanilag azonosak, ami viszont meg arra is enged következtetni, hogy az abszolút nőelvieknél valamiképpen még a tűz is nőiségként lehetett fölfogva, aminthogy láttuk is, hogy például a vogulok regéiben a Nap néha nőként is volt fölfogva, hogy a japániaknál a Nap Amateraszu istennőben személyesíttetik meg, amely fölfogás maradványa lehet a német „die Sonne” is.

Volt már említés arról, hogy az etruszk nyelvben az enna szó nőiséget jelentett, személynevek végen pedig a származást, de nem az apa hanem az anya utánit (Porsenna, Vivenna stb.) jelentette.  A latinban perenne, perennis, perenna = állandó, örökké tartó, Perenna pedig nőnév.  Vajon ez nem etruszk eredetű-e ?  De mivel a latinban ez örök és állandó értelemmel maradott fönn, ez nem azért van-e, mert az öröktűz az etruszkok nőelvű törzseinél (rutul, rét, razenna) szintén nőiségként volt fölfogva ?

Igaz ugyan, hogy a rómaiak Vesta tűzistennője neve a görög Hesztia-nak csak romlott kiejtése is lehet, de ha nem az, akkor ez azt jelenti, hogy a besenyőknél, és tehát az itáliai szabinoknál is, a tűz neve vész volt; amit aztán a Vesuvius tűzhányó e neve valamint a magyar bősz, német böse és szláv beszno = bősz szavak is igazolnak.  A görögöknél azonban a hesztia szó tulajdonképpen a tűzhely, házi tűzhely neve volt, amely szó a német Hitze (hicce) = hőség szót juttatja eszünkbe, de méginkább a magyar , és hőség szót amelynek hiszen általános kiejtése is van és ami például több Hévíz = hővíz = meleg forrás, helységnevünkben is megvan, de megvan a görög Hefaisztosz tűzistenség nevében is.  Amihez tehető, hogy az oromoban is hoha, hohuma = hő, hőség.

Föltűnő sok a tűzre is vonatkoztatható kőrös szócsoportbeli szó, ami azt jelentheti, hogy valamilyen tűztisztelet a kőrösöknél is volt.  Ilyen szavak a magyar gerjed, aminthogy népünk szokta is mondani „tüzet gyújtani” helyett hogy „tüzet gerjeszteni”; de maga gyúl szavunk is kőrös szócsoportbeli.  Fölhozható, hogy a nyári napfordulati tűzünnep neve a németeknél Julfeuer, Julfest.  A szlávban gori = ég, a németben Glut, glühen = izzás, izzani, de amely szavak a magánhangzóelhagyás előtt gul, gyül, gül alakúak is lehettek.  Ezek megfordított alakja a latin lux = világosság és a görög lüknosz = mécses.  Említettem, hogy már a régiek is használtak üveglencsét, avagy az üvegszerű hegyikristályból készülő lencsét tűzgyújtásra, ami megfejti azt hogy a Biblia szerint az oltár tüzét „égi tűz” gyújtotta meg.  Mind ezzel egyezik egyrészt, hogy csak a magyarban azonos az Ég neve az ég igével, valamint az is hogy gyúl szavunk is azonos a gyűl szavunkkal;  tény pedig hogy a lencse azáltal gyújt hogy a napsugarakat gyűjti.

Benedek Elek magyar mesegyűjteménye „A legszerencsésebb óra” című meséjében, szempontunkból igen érdekes indíték a következő: Erdő szélén barát (szerzetes) nagy kereszttel a hátán jár ezer esztendő óta szüntelenül föl és alá.  A keresztet sem letenni, sem megállani nem képes.  Ebből csak akkor szabaduland meg ha valaki rákiált: „Elég!”, ami azonban titok; senki sem tudja.  — Ismeretes a Bibliából, hogy Jézus is hátán kellett vigye keresztjét, amelyre megfeszítették.  Amivel hozatik kapcsolatba a nálunk és másutt is meglevő szokásos mondás, hogy „Viselnem kell keresztemet.” avagy: „Hordja a keresztjét.”, amit akkor szokás mondani ha valakinek valamely elkerülhetlen és állandó szenvedést avagy állandó terhes állapotot kell viselnie.  Különben is pedig a kereszt a szenvedés jelképe.  Amely fönti meseindíték azonban nem Jézus bibliabeli kereszthordásából származott, ha utóbb ezzel azonosíttatott is, hanem egy Prométeusz-féle tűzistenség büntetése regéjéből, vagyis a dolog megfordítva történt: egy ősi rege alkalmaztatott Jézusra is.  Amit mutatnak a következők is: Ha e regeindíték a Bibliából származott volna, akkor bizonyára nem tétetett volna Jézus Krisztus helyébe barát, hanem megmaradott volna vele kapcsolatban.  Aminthogy van számos népi Krisztusmonda is, amelyek nagyrésze nem is bibliai eredetű.  Vagyis éppen ellenkezőleg: nemhogy Krisztus helyébe másvalaki tétetett volna, hanem: nem a Bibliából származó regék is Krisztusra alkalmaztattak.  Továbbá, láttuk hogy a verést szenvedő s a tűzgyújtáshoz használt két faágdarabot jelképező keresztre feszített Tűz- és Napisten mondája Ázsiában, sámán-vallású rokonnépeinknél is megvan, éspedig a sámán-dobbal kapcsolatban, ahol a Tűz- és Napisten Bar neve is fönnmaradott, ahol a dobot feszítő és őt magát keresztalakkal jelképezve: hátát verik, amivel egyezik, hogy a Biblia szerint Jézus is megkorbácsoltatott.  De ahol a sámándob keresztjénél még a kereszt kris neve is megvan, aminek neve a mai horvát nyelvben is krízs.  Láttuk pedig, hogy Bar Nap- és Tűzisten barata = Tűz-atya néven is neveztetett, amely név hiszen a barát szóval betűszerint azonos: mi pedig már tudjuk hogy ezen Barata Nap és tűzistenség szenvedését, büntetését azért kell viselje mert ő, az emberek szerető barátjaként, hogy ezeket a tél hidegétől, az éj sötétségétől megváltsa, apja a Nagy Égisten tilalma ellenére, a tűz ismerésére s a tűzgyújtásra megtanította.  Amiért keresztre köttetett, de nem örökre, hanem — mondjuk — „ezer esztendőre”.  Viszont csak a későbbi, már nem fajunkbeli, kegyetlenebb természetű népek nem találták a verést, kereszthordást, keresztre kötöztetést eléggé kegyetlen büntetésnek és ezért helyébe a véres, keresztre szögeztetést tették.  Valószínűnek tarthatjuk még azt is, hogy az eredeti ősregében maga a Nagy Isten mondja, vagy mondatja valakivel, az „Elég!” szót és bocsát meg fiának; aminthogy a görög rege szerint is Zeusz főisten utóbb megbocsát Prometeosznak, megengedi hogy őt Heraklesz fölszabadítsa, amiután őt az Égbe visszafogadja;  aminthogy Jézus is föltámad és apja mellé az Égbe visszatér.  Megjegyezhető azonban hogy már a görögök sem találták Prometeosz sziklára láncoltatását eléggé kegyetlen büntetésnek, amiért is a máját véresen marcangoló sast is hozzátették.

De nem csak a szerzetesek barátneve azonos a Tűzisten Barata nevével, hanem az avar szócsoportba tartozik a franciscanusok, azaz ferences barátok e neve is, amelyet hiszen Szent Ferenc, e baráti rend alapítója neve után kapott a rend.  Aki neve azonban Giovanni = János volt és a Francesco-Franciscus = Ferenc nevet csak utóbb vette föl !  Holott a latinban frater, a németben Bruder = fivér, de emellett a frater szó szerzetest is jelent, ugyanúgy mint a magyarban a barát szó;  amely név és szavak viszont mind avar szócsoportbeliek, mi több, Szent Ferencnek állítólagos családneve is Bernardone volt !  Annál meglepőbb egyezés tehát, hogy a Franciscus névnek éppen magyar Ferenc megfelelője egyezik betűszerint a latin és görög ferens és fero hozót, hozást jelentő szavakkal, ami, láttuk, a Lucifer = világossághozó nevű, az Égből letaszított és ördöggé lett főangyal nevében is megvan;  holott hiszen a rege szerint, a Tűzisten volt az aki az emberek számára a tüzet hozta, amikoris magát megégette, vagyis: így is szenvednie kellett.  Említettem pedig, hogy az égetett seb a legfájdalmasabb, valamint hogy fáj szavunk pontosan egyezik a német Feuer = tűz szóval, amelyet irodalmilag ugyan fojer-nek ejt.  Lehetséges-e tehát hogy ennyi és többfelőli egyezés, mind csak véletlenség legyen ?  Avagy véletlenség volna még az is, hogy éppen a ferences barátok csuhája barna, olaszul bruno, németül braun, holott a barnaság az égettség színe is.  Úgyhogy: kénytelenek vagyunk föltételezni, miszerint, ha akármennyire is már csak öntudatlanul, de a ferences barát rend alapításakor és e rend szokásaiban is ősavar, vagyis kereszténységelőtti hagyományok érvényesültek.

A fönti egyezésekhez kell még toldanom a német Freund (frojnd vagy frájnd) = barát szót is, amely a latin ferens = hozó, szóval és a magyar Ferenc névvel is egyező, és eszerint helyesebb értelmű is, holott a német Bruder és a szláv brat (amely utóbbiból a magyar barát szót tévesen származtatják) már értelemtolódásos származékok mert fivér jelentésűek, mivel Barata Nap és Tűzisten az embereknek nem fivére hanem igenis jóakaró, jóttevő barátja s ezenkívül apja is, ami a görög mythologiában azáltal fejeződött ki, hogy Prométeusz alkotta agyagból az embereket.  Mi pedig tudjuk, hogy őseink fölfogása szerint az emberek atyja s egyúttal gondviselője, megváltója, jóttevője, szeretettel pártfogója is a Napisten, de semmiképpen sem fivére.

Ismeretesek az erdélyi Raksóné-, másként Rabsonné-mondák, amely, a regék szerint igen szép nővel, a szintén regebeli Furusina is azonos.  Előre kell azonban itt bocsátanom, hogy a székelyek nyelvjárásaiban a szó még nem használtatik, mint mai irodalmi nyelvünkben, csak valaki feleségére vonatkozóan (például Szilágyi, Kovács, Halasi: Szilágyiné, Kovácsné, Halasiné) hanem általánosan nő értelműen is, például: oláhné, szászné nem azt jelenti hogy valamely oláh avagy szász férfi felesége, hanem azt hogy: oláh nő, szász nő, de aki leány is lehet.

A Rabsóné-regékből elég itt egyet fölhoznom: Parajd közelében, hegytetőn várrom látszik, amelyet a nép Rabsóné vára-nak nevez, merthogy valamikor ott gyönyörű vár állott és Rabsóné volt úrnője.  Szeretett négylovas hintóján Kolozsvárra templomba járni, de az út nagyon rossz karban volt.  Az ördög egyszer fölajánlotta neki, hogy egyetlen éjszakán át a hosszú utat szép simára javítja de ezért „két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt” kért tőle.  Rabsóné beleegyezett, a jó út meglett és az ördög, amit kért megkapta.

Mi már tudjuk, hogy Rabsóné nem más mint Tündér Ilona Földistennőnk de itt ezen egyik avar nevén nevezve, valamint tudjuk azt is, hogy a Nap és Tűzisten csak a kereszténységben lett ördöggé átalakítva.  Valamint megértjük mi már azt is, hogy a vár itten a „leányvár” (Trója), amelyet be kell venni s megértjük azt is, hogy a két „aranyhegy” itt a két emlőt (illetve a két „aranycsillag”-ot vagyis a két csecsbimbót) jelenti, az „ezüstvölgy” pedig az ágyékot és ebben a fehér szűzhártyát (amely utóbbit az ezüstös párta is jelképezte) jelenti.  Mindamiből világosan következik, hogy az eredeti mythosz valamikor még arról szólott, hogy a Nap- és Tűzisten Rabsónét nejéül kívánta s hogy miután a szabott föltételt teljesítette, őt meg is kapta.

Érdekes, hogy Erdélyben az ördögnek még Burugó (idegen nyelvi hatás folytán Burgó-nak is ejtve) neve is van, amely név alatt mesékben, regékben is előfordul.  E neve alatt pedig nem más mint a tűzszerszám fúrója azaz forgó furkó-ja megszemélyesítése, amely a gyors ide-oda forgás és súrlódás következtében valóban bur-bur, surrogó-burrogó hangot hallat.  Amely hang ki is fejeződik a magyar fúró szóban de ugyanígy a török burgi s a német Bohrer (bórer) = fúró szavakban is, amelyek más megfelelője a latin forare = fúrni.

A Rabsóné és Burungó névnek Erdélybeni gyakori előfordulásából az is következtethető, hogy az avar birodalom bukása után Erdélybe avar törzsek is menekültek.

Verseny szavunk is valószínűleg avar eredetű de régen még nem azt jelentette amit ma, hanem a versenypályát magát (értelemeltolódás).  Láttuk, hogy az avaroknál nagy szerepe volt a lónak, sőt hogy például Egyiptomba a lovat éppen a hikszosz-avarok hozták be.  Említettem, hogy a ló arab farasz, oromo farda, német Pferd és magyar paripa neve is avar eredetű.  Valószínű eszerint, hogy az avaroknál lóversenyek is szokásban voltak, talán lóháton is de bizonyára olyan kétkerekű szekérféléken, amelyeknek ilyen négyküllős bronzkerekeik voltak.  A versenypályák pedig többnyire nem szabályos köralakúak hanem hosszúkásak.  Azt pedig mi már tudjuk, hogy az avar szócsoport szerint a kör neve vár avagy ver szóalak volt, aminthogy a szerb-horvát nyelvben fönn is maradott a verige = lánc szó, de amely e végzésével többesszámot jelentő s egyes számban veriga kellene legyen; amiszerint eredetileg e szó a lánc egyes karikáit kellett jelentse, vagyis: veriga = karika, verige = karikák, azaz: lánc.  Mi ugyanis tudjuk, hogy iga szavunk is, habár a magyar szócsoport szerint, de szintén kör, kerekség értelmű volt, amely iga szavunk nyelvünkben nemcsak az igavonó állatok nyakára való igája nevében maradott fönn, hanem a guriga, taliga s karika szavainkban is, amely taliga szavunk, amint láttuk, régen a még küllőtlen tál-alakú kerék neve volt.  Ellenben láttuk már azt is, hogy a szem, szen avagy akár seny szóalaknak hosszúkás vagyis elipszisalak jelentése is volt, mert ilyen az emberi szem nyílása is.  Amiszerint kitűnik tehát, hogy verseny szavunk is régen a hosszúkás versenypályák neve volt, ugyanúgy mintahogy például keringeni igénk körben haladást, futást jelentett, versengeni pedig hosszúkás pályán való haladást futást.

Miután pedig ver avar szóalak, iga magyar, seny szemere, tál pedig őstörök, de ezeket a fönti szavakban mégis együtt is találjuk.  Összetett szavakban, ez is tehát igen világos bizonyítéka annak, hogy habár minden őstörzsünknek megvolt a maga szócsoportja, de ami nem jelentette azt, hogy más-más törzs szavait nem értették volna, úgyhogy sokszor ha valamit pontosabban akartak meghatározni, akkor esetek szerint, más szócsoportbeli szavakat is fölhasználtak, például az avarok ha azt akarták kiemelni, hogy egy versenypálya nem szabályos köralakú hanem hosszúkás, akkor azt verseny avagy akár varsány néven nevezték.  Varsány nevű helységünk ma is van.  De ugyanígy, habár az őstörök szócsoport szerint, amint láttuk, tal, tál lapot, esetleg kerekded lapot is, jelentett, de ha ki akarták emelni, hogy szabályosan kerek lapról van szó, akkor az iga szót is hozzátéve, taliga szót mondottak.

Mind ami mindenesetre igen nagy szómennyiség ismeretét tételezi föl, illetve az agyvelő beszélő- és emlékező-központjai s ezzel kapcsolatban az egész agyvelő nagyobb teljesítőképességét is, illetve őseinknek bizonyára a mai átlagnál magasabb észbeli teljesítőképességét is föltételezi.