Magyar Adorján
Az Ősműveltség


Avar



Ma is élő barkó nevű néprészünk volt a történelemből ismert avarok őstörzse, habár ezen avarok kitudja hány ezredévvel azelőtt vándoroltak, költöztek volt ki a világba, majd tértek ismét vissza az őshazába.  A Gömör-megyében lakó barkókat a palócság egyrészének tekintik, ami, ha nem is egészen de részben azért helyes mert a barkók és palócok egymásnak ugyanolyan közvetlen rokonai mint a székelyek a kazároknak.  A barkók és palócok majdnem azonossága nem csupán mai tájszólásuk egyező voltából tűnik ki, hanem abból is, hogy ősvallásukbeli kultusz szócsoportjuk az f, u, b, p és az r mássalhangzók által képezett volt, amelytől a palócoké csak abban különbözött, hogy itt az r helyett l mássalhangzó szerepelt, de viszont az r és az l hang egymásnak közvetlen rokona.

Ámde nem csupán az újabb történelemből ismert avar, másként várkun, nevet viselt nemzet származott azon őstörzsből amelyet ma barkónak nevezünk, hanem például az egy ideig Egyiptom fölött uralkodott hixoszok is, ami kevesek előtt ismeretes, helyesebben szólva: kevesen tudják miszerint a hixoszok is egy avar törzs voltak.  De ugyancsak barkó azaz ősavar származásúak voltak az ősi, árjaelőtti perzsák, továbbá az ugyanottani pártusok, valamint az ezektől származott perzsiai és indiai parszik is.  Mind e népek tűztisztelők voltak és Perzsia, azaz a ma Irán nevet fölvett, mohamedánság előtti ország egész műveltségét is ők alapították.  Tűztisztelők voltak azonban az őspalócok is, habár e tűztisztelet náluk nem is játszotta annyira a főszerepet mint az avaroknál, és némileg különbözött is ezekétől.

Az avaroknál a tűz nevét a par, pár, bar, bár szóalak képezte, amelynek úgy a mai magyarban, mint más nyelvekben is, igen sok származéka él még.  Ilyenek a magyar pörzsöl vagy perzsel, pörköl vagy perkel, pirít, parázs, piros, börzsöny (utóbbi piros festékféle), továbbá: forr, forró, förmed vagy fermed (utóbbi kettő = dühödik, haragra gerjed), valamint permed = lángra lobban, föllángol, gyullad (lássad Ballagi szótárában is).  Más nyelvekben: olasz brucia (brúcsa) = ég, bragia (brádzsa) = parázs.  Német: brennen, Brand = égni, égés.  Görög pür, pürzosz = tűz.  Szláv: vrucse = forró.

Avar őstörzsünk legfőbb vallásos jelképe a keresztalak, de az egyenlőszárú, volt (e rajzon a), amely a legrégibb tűz-szerszámot: a két egymáshoz dörzsölt száraz ágdarabot, jelképezte s eszerint egyúttal a tűz jelképe is volt.  A tűz szikráit az avarok tűzmagoknak és jelképesen életmagoknak is tekintették.  Ezeket igen kicsi egyenlőszárú keresztecskékkel, avagy nyolcágú csillagocskákkal is, szokták volt jelképezni.  Náluk a szikra neve piri féle szóalakok voltak, amilyenek nálunk ma is kicsiséget fejeznek ki.  De nagy szerepe volt náluk még a körnek is, amiért náluk ez is fontos jelkép volt.  Ezt azonban ők nem körnek hanem vár-nak, variga-nak nevezték (a rajzon b).  Miután pedig nemzeti istenségükként és regebeli ősapjukként ők is a Napot, vagyis a Napistent, tisztelték, de aki náluk egyúttal Tűzisten is volt, ezért őt körbe foglalt kereszttel is szokták volt jelképezni.  (a rajzon c)

Ha mármost mindezt tudjuk, akkor észre kell vegyük, hogy a görög mythologia tűzistenségei Phoroneosz (Foroneosz) és Prométeusz neve is avar szócsoportbeli, habár utóbbi már magánhangzókihagyásos.  E nevekből következtethető, hogy a görögök valahonnan ősavar tűzkultuszbeli hagyományokat is örököltek.  Mi tudjuk már azt is, hogy az olyan mythikus királyok alatt, amilyen a görög rege Phorneosza volt, tulajdonképpen istenségeket kell értenünk.  Sejthető pedig, hogy eredetében Phorneosz és Prométeusz egymással azonos istenség volt.  Ezt tanúsítja az is, hogy Phorneosz, peloponézoszi, regebeli király, volt az aki az embereket tűzgyújtásra és lakaikban való tűztartásra megtanította, holott körülbelül ugyanez Prométeuszról is mondatik.  Utóbbi nevét a görögök „előre meggondoló”-nak magyarázták, de bizonyosnak tartható, hogy ez értelmezéshez a nevet hozzá is alakították.  Amely magyarázatuk azonban hogy nem más mint az amit a néprajzi tudomány és a nyelvészet ma „népetimologia”-nak nevez, bizonyítja az, hogy például Indiában — kétségtelenül az ottani fajunkbeli, árjaelőtti őslakosságtól származólag — a tűzgyújtó szerszám fúróját pramata néven nevezik.  Erre vonatkozólag Fáy Elek hivatkozik Kuhn Adalbert „Die Herabkunft des Feuers” műve (Berlin, 1859.) 15. oldalára.

A görög Prométeusz rege ismert lényege ez: Amikor Zeusz főisten az emberiséget el akarja veszejteni, Prométeusz igyekezik ezt menteni, sőt az emberek iránti szeretetből, számukra az Égből, Zeusz tilalma ellenére, még tüzet is lop le, illetve a tűz ismeretével ajándékozza őket meg.  Amely tettéért Zeusz őt, büntetésből, sziklához láncoltatja, ahol máját sas szaggatja.  Ez utóbbi indíték azért is érdekes mert népünk a rosszaság, gonoszság székhelyének ma is a májat tartja s „rossz májú” = gonosz indulatú, emberről beszél.  De bizonyítja ugyane mondata még azt is, hogy Prométeusz eredetileg nem csak a tűz hanem a Nap istensége is volt mert a görög rege szerint is ő nem csak az emberek gondviselője és nagy barátja (barát tiszta avar szócsoportbeli szó: Bar-ata = Tűz-apa; amiből értelemeltolódás és magánhangzókihagyás által jött létre a szláv brat = fivér szó), hanem apja is, mivel agyagból ő képezi az első embereket és ad beléjük égi tűzből (erőny) lelket.  Mi pedig tudjuk, hogy őseinknél a Napistent tekintették az emberiség teremtő apjának, ami a természeti valóságnak is megfelel.  Vogul rokonnépünk hitregéiben is a Napisten az emberiség apja és „Népetgondozó” és Világügyelő” néven is neveztetik.  Továbbá: Amikor Numi-Toren főisten az emberiséget „tüzes vízözönnel” el akarja pusztítani és a tűzön három óriási üstben már forr a víz, amely az üstökből kiforrva a Földet kellene elárasztja, ekkor a Napisten azokat mindannyiszor, három ízben, kendőjével meglegyezgeti, amitől a forrás csökken és így az emberiségnek csak egy része pusztul el, a többi megmarad.  Numitoren ezért fiára haragszik és kérdi, miért cselekedett akarata ellenére ?  Ő pedig feleli :  „Mert sajnáltam szegényeket...”  Hiszen hogy is ne sajnálta volna, mikor azok gyermekei !  Jellemző azonban :  Még hiányozik az, hogy Numi Toren a Napistent e tettéért rettenetesen büntetné.  Ez már csak a későbbi népek ízlése szerinti hozzáadás.  A két hitrege azonos volta azonban mégis világosan látszik.  Tény továbbá még az is, hogy úgy a görögöknél mint őseinknél, az embereket nem a Nagy Isten hanem a Napisten teremti.  Amivel szemben a zsidó-keresztény fölfogás, mivel ez az abszolút egyistenség elvét vallja s így itt Napistenről már nem szabad szó legyen, ezért az ember megalkotása is ez egyetlen istenségnek kellett tulajdoníttasson.

Tűztisztelő őstörzseink az életet tűzzel azonosították, ami mindenesetre annyiban valóság is, hogy életünk egyik legfőbb jelensége a lélegzés, ami pedig az oxigénnek a szervezetbe való fölvétele, amely oxigén itt égésszerűen használódik föl és teszi lehetővé a test melegét is (lángtalan lassú égés).  Oxigén nélkül nincsen égés de nincsen élet sem; ezért nevezték nyelvújítóink az oxigént éleny-nek.  Eszerint azonban tűz nélkül sincsen élet azaz lassú égés nélkül.  Mivel pedig a Nap, minden földi élet keltője is: tűz, ezért az is természetes, hogy a Napisten egyúttal tűzistenné is lett.

Másrészt a két egymáshoz dörzsölt ág, vagyis a kereszt, a tűz jelképe is lévén, ezért az avaroknál a keresztalak az élet jelképe is volt, de ugyanígy a Nap jelképe is.  Részemről ezért igen valószínűnek tartom, hogy az egyiptomiak élet-jelképe: a füleskereszt, is az egyenlőszárú keresztből keletkezett.  Hogy miúton, biztosan nem tudhatjuk, valószínű azonban hogy a fül az alábbi rajzon látható tűzgyújtó szerszámok zsinórjára (inára) vezetendő vissza (a rajzon d).  Csak az volna még kérdés, hogy e jelkép vajon még az ősegyiptomiaktól származólag maradott-e meg, avagy, mint több más dolgot is, csak a hixosz-avarok honosították-e meg ?

A már fejlettebb tűzszerszámok egyike az e rajzon 1-el jelezett, amelyet az eszkimók egészen napjainkig is használtak.  (Lássad: Dr. Karl Weule: „Leitfaden der Völkerkunde.” Leipzig u. Wien. Bibliographisches Institut, 1912, 108. oldal.)  A tüzet gyújtani akaró személy — aki mindig férfi volt, azért is mert e fárasztó művelet meglehetős izomerőt igényel — balkezével a rajzon a-val jelezett csontocskát tartva (de volt némelyütt külön e célra készített rész is; a rajzon g-vel jelölve), jobbkezével pedig a szerszám íjszerű részét ide-oda húzta és tolta (a rajzon c).  A szerszám fúrója fölső vége a csontocska mélyedésében volt, amely mélyedést bezsírozták, hogy ott súrlódás ne legyen, ellenben a fúró (a rajzon b) alsó vége egy könnyen gyulladó falapba (a rajzon e) fúródott.  (A rajzon f a lendítő kerék.)  Mivel az íj zsinórja vagy ina (a rajzon d) a mindig kemény fából való fúróra volt csavarva, ezért az íjrész gyors ide-oda húzása-taszítása által a fúró igen gyorsan ide-oda forgott, így tehát a mindig puha fából való falap lyukában erős súrlódás volt, ami tüzesedést okozott és a lyuk mellé odakészített könnyen gyúló anyagot, ha oda még fújtak is, lángra lobbantotta.  Természetesen arra igen vigyáztak, hogy a falap és a fúró alsó vége jó száraz legyen, sőt ha volt, gyanta, erősebb súrlódás céljából, a lyukba annak kevéske porát is szórták.  Természetesen, e művelet alatt a falapot, hogy ne mozogjon, tartani kellett; ezt pedig mindig a nő végezte.  Csodálatos egyezések tehát a következők :

Nyelvünkben furkó = bot, ami tisztán avar szócsoportbeli szó.  A bot mindig hímségi jelkép volt.  E szavunkkal teljesen egyezik a latin-olasz virga, verga, pertica = bot, vessző, karó, továbbá még a szerb-horvát prut = bot szó is;  csupa avar szó tehát.  Azt pedig mi már tudjuk hogy fúró szavunk a régi -on képzővel furon kellett legyen, amely szóalak pedig a Toroneosz tűzistenség nevével azonos, csupán azon lényegtelen különbséggel, hogy e névben u magánhangzó helyett o áll.  Hogy azonban fúr igénknek is volt ősnyelvünkben o hangos kiejtése, bizonyítja a latinban, olaszban, németben fönnmaradott forare, bohren (bóren) = fúrni; de ide való másrészt a magyar forog, fordul ige is, mivel hiszen a fúrás forgással jár, ami kifejeződik abban is, hogy a szerb-horvát nyelvnek a fúrásra és forgásra csak egyazon szava van: vrti, amely szó a fordul szavunknak csak magánhangzókihagyás által elszlávosított kiejtése.  Úgy a fúr mint a forog valamint a latin-olasz forare és a német bohren szavak is mind a legtisztábban avar szócsoportbeliek.  Latin verto = fordul, fordít, vertigo = igen gyors forgás.

Mondottam, hogy a tűzszerszám fúrója nagy sebességgel forog, ami által forróság, majd tűz keletkezik.  Latin-olasz furor, furore, furibundus, furibondo = tüzesség és düh, latin furnus, olasz forno = sütőkemence, szerb-horvát furiti forrázni.  Világosan kitűnik mind e szavakból, hogy ugyanezek a víz tűzöni forrására (kabar szóval bugyogására, besenyő szóval zubogására, zuborgására) is átvitettek, sőt átvitettek a víz, bár hidegen, de a földből kieredő, kibugyogó voltára is és így jött létre a főnév forrás szavunk.  Ugyane szót vittük azután át a nép avagy nemzet forrongására, forradalmára, valamint használjuk az erjedés forrongása megnevezésére is.  És íme, a latinban is fermento = erjed; holott a német erre a kőrös szócsoportbeli gehren (géren) szót használja, amely a gerjed szavunkból származott.  Avar szó ellenben a szerb-horvát vrí, vári = forr, forral.

Látjuk, hogy vége-hossza nincsen a nyelvekben meglévő, ide sorolandó szavaknak, amelyeket itt mind fölsorolni fölösleges is, oly világos, hogy mind e szavak a tűz avar bar nevére illetve a tűzfúró szerszám fúr nevére vezetendők vissza.

Hozzá teszem: Ide sorolandó fárad szavunk is, mivel a tűzfúró szerszámmali tűzgyújtás gyors izommunkája valóban fárasztó s fölhevüléssel is jár.

A fönti rajzon e-vel jelölt lapra vonatkozólag: Német brett = deszka, ami fölcserélődés eredménye lehet, mivel az -ett végzés valószínűleg az ata = atya szóra vezetendő vissza, amiszerint ez a fúró neve lehetett és valamikor Ber-ata vagy Bar-ata volt.  Mi már tudjuk, hogy őseinknél a lap nőiségi jelkép volt, amiszerint a tűzgyújtó szerszám e része helyes neve ber-ene, ber-enna vagy bar-ana lehetett.  Ami eszünkbe juttathatja a görög Berenike nőnevet, de amelyet a görögök, egy kis erőltetéssel Pherenike = győzelemhozó-nak értelmeztek, ami jellegzetes példája neveknek a beléjük magyarázott értelemmeli alakításának, ami, amint láttuk éppen a Prométeusz névnél is így van.  Hogy a szóban levő tűzfúró szerszám deszkája (ellentétben a fúró hímségkénti fölfogásával) mennyire nőiségként volt fölfogva, íme még az eszkimóknál is, ezt illetőleg elég a fönti 1 számmal jelezett rajzra tekintenünk, amelyen a deszka egyik vége nem csak hogy emberi fejet utánoz hanem erre még emberi arc is faragva.

Itt az aktív, tehát hímségi fúróval, furkóval ellentétben a passzív deszka, amelyen — amint ezt a rajzon látjuk — még lyukak is vannak, tehát a nőiség jelképe volt, mind amivel meglepően egyezik, hogy a fúrót a férfi kezeli, a falapot ellenben a nő tartja.  Ezen tart igénk őstörök ugyan, de mi már láttuk, hogy e szócsoportunkban a tár, ter szó (a, e magánhangzóval) nőt, leányt jelentett, túr, tor (u, o magánhangzóval) ellenben hímet, hímséget, bikát.  Ugyhogy következtethető miszerint őstörök törzseinknél az avar fúr, fúrni ige párhuzama túr, túrni kellett legyen.  Természetes ugyanis, hogy a szóban levő tűzfúró szerszámot az őstörök törzsek is használták, csakhogy mivel náluk nem volt tűzkultusz, ezért a nyelvekben ennek kevesebb nyoma maradott.  Láttuk azt is, hogy az előázsiai és Vénusszal azonos Istár, Asztarte volt a nőiséget megszemélyesítő istenség, amely névben szintén benne tár, tárul és tart igénk.  De láttuk még azt is, hogy a finnben ter, tár valóban nőt jelent, ugor rokonnépeink nyelvében pedig tehter, tugater meg = lány, amely szavakból azután a német tochter = lány és Schwester (tohter és sveszter), valamint a szláv szesztra = nővér, szavak is származtak.  A legcsodálatosabb egyezés azonban itt az, hogy — amint említettem — a fúrót (hímség) férfi kezeli, a lapot (nőiség) pedig nő tartja;  a nemzéskor is pedig a férfi az aktív, aki: tesz, cselekszik, a nő ellenben passzív: tart és tár.

A fúrás által támadó szikra azaz tűzmag és a tűz is tehát kettejük: a kemény fából való fúró, a hímség, és a puha fából való lap, a nőiség, gyermeke, vagyis: az élet.  Latin germen, olasz germe (dzserme) = csíra, olasz germoglio = rügy (az olasz nyelvnek gy hangja nem lévén, ehelyett dzs hangot ejt: dzsermólyo).  Mi más pedig a gyermek mint élet-csíra, élet-rügy, embercsíra, ember-rügy ?  Láttuk hogy a székely-kazár szócsoportbeli szikra szavunknak Erdélyben kicsi értelme is van és hogy kicsi szavunk csupán a szikra szavunk megfordítása, ugyanúgy mint az olasz abruzzói tájszólás cicco (csikko) = kicsi, szó is ezeknek felel meg.  Mivel nyelvünkben piri, pire, piringó is = kicsi, eszerint következtethető, hogy a szikra avar neve is pira, piri, pirke szóalak lehetett.

Azon körülmény pedig, hogy a tűzfúró szerszámmal itt fölhozott eszmék, amint azt a fönti 1 számú rajzzal ábrázolt eszkimó tűzszerszám is mutatja, még az eszkimóknál is megvoltak, arra mutat, hogy ősműveltségünk eszmevilága sok ezredévvel ezelőtt az emberiség minden fajánál el volt terjedve.

A tűzfúró szerszámok egyik fejlettebb alakja az amelyet a fönti rajzon 2 számmal jelöltem.  Ennek keresztben álló azaz vízszintes vesszeje (a rajzon c) kettős zsinórja (d) a fúróra csavarva (b), úgy ahogy ezt a rajz mutatja.  Ha a vízszintes vesszőt (botocskát) erővel és hirtelen lefelé rántjuk, akkor a hegyével a puhafa-deszka lyukában levő fúrót a zsinór igen gyors forgásba hozza, de ez a lendítőkerék (kőből avagy ólomból való; a rajzon f) lendülete által hajtva, tovább forog, ami által a zsinórt ellenkező irányban ismét magára csavarja s ezáltal a vízszintes vessző ismét fölhúzódik.  Ha rögtön ezután a vízszintes vesszőt ismét lerántjuk, akkor a zsinór a fúrót ismét ellenkező irányba forgatja, a lendítőkerék azt tovább is forgatja, mire a zsinór ismét fölcsavarodik.  Ha e műveletet folytatjuk, ezáltal a fúró tehát folyton és igen gyorsan ideoda forog, amiáltal ennek alsó, a deszkába fúródó hegye, az erős súrlódás folytán megtüzesedik és a puhafa-deszkát avagy az odahelyezett gyúlékony anyagot, taplót avagy gyapotfélét, különösen ha oda még fújnak is, hamarosan lángra lobbantja.

Ám úgy ezen tűzfúró szerszám, mint az 1 számmal jelölt is, körvonalaiban keresztalakot mutat (a), habár egészen más okból is mint a két egymáshoz dörzsölt száraz ágdarab.

Tény hogy már a kréta-mykénéi ősműveltségben is előfordul úgy ilyen (b) mint körbe foglalt keresztalak, ami ott is valószínűleg vallásos jelkép volt.  Sőt állítólag kereszt az amerikai őslakóknál, az európaiak odaérkezte előtt is már megvolt, valószínűleg szintén vallásos jelképként.  Tény viszont az is, hogy éppen az őskeresztények e jelt még nem ismerték, illetve nem használták, aminthogy a katakombákban még nem is látjuk.  Sejtelmem szerint tehát e jelt a kereszténység csak az európai történelemből ismert avaroktól vette át, ezt a Jézus fölfeszítése keresztfájával azonosítva, — amennyiben ez valóban keresztalakú volt, mivel van olyan hagyomány is, amely szerint ez nem is kereszt hanem ilyen alakú volt, amilyennek azt némely régi festményen ábrázolva láthatjuk is.  Sőt valószínűnek tartom, hogy a kézzel való keresztvetés szokása is avar eredetű.  Mindenesetre e dolognak még alaposan utána kellene járni.

Ismeretes a Hubertus-monda, amely szerint egy Hubertus nevű vadásznak egy szarvas jelent meg, amelynek szarvai között fénylő feszület ragyogott.  Szerintem e monda avar eredetű s onnan származott, hogy a szarvas az avaroknak is ugyanúgy szent állata volt mint a tulajdonképpeni magyaroknak és eszerint tehát a szarvai között fényes napkorongot viselő Csodaszarvas náluk is szerepelt, csakhogy ők e napkorongba az egyenlőszárú keresztjüket is beleábrázolták.  Ez adta azután valamely ájtatos papnak az eszmét a szarvai között Nap helyett fényes feszülettel megjelenő szarvasról szóló de meglehetősen értelmetlen költeményéhez.  Amelyben a vadász e szarvast természetesen nem nyilazza le, hanem előtte térdre borul és imádkozik.

A körbefoglalt egyenlőszárú kereszt jele már a bronzkori tárgyakon is elég gyakori, amiből azt következtetem, hogy avar törzsek már a bronzkorban is nagyobb szerepet játszottak, sőt hogy mivel tűzkultuszuk volt, így a fémek olvasztásával és ötvözésével is sokat foglalkozván, a bronzkészítésre s a bronz előnyeire is ők jöttek rá legelőször, ami mellett szól maga a bronz szó avar szócsoportbeli volta, amely szó eszerint valamikor boron-oz alakú is lehetett, vagyis hogy -oz végzése a mi névelőnk lehetett de amely valamikor a szó végén ragként állott, mint ma is például az oromo s a bolgár nyelvben.

Rendkívül érdekes adatokat találunk az ősi avar keresztre vonatkozólag Jankó János néprajztudósunknak az „Ethnographia” folyóirat 1900. évfolyamában „Adatok a sámán vallás megismeréséhez” cím alatt megjelent cikkében, ahol többek között ázsiai rokonnépeink kerek sámán-dobjáról is szól, amely hosszú cikkéből itt csak idevonatkozó egyet-mást hozok.  E cikkből is azonban látható, hogy csak ez egy téren is mennyi és mily kincses anyag vár még földolgozásra, valamint hogy mily kincsek fekhetnek még, megértetlenül, fölismeretlenül például az oroszországi múzeumokban és az orosz néprajzi vonatkozású irodalomban is.

Többszörösen említi Jankó, hogy a mongoloknál az ősi tűztisztelet a buddhizmus térhódítása mellett is napjainkig megmaradott még, de természetesen, mivel ő is a magyarságot véli ázsiai eredetűnek, arról sejtelme sincsen, hogy a cikkében ismertetett dolgok valamely Ázsiába ősidőkben kiköltözött avar törzsünk tűztiszteletéből származtak, de írja, hogy a sámánok, amikor dobjukat verve sámántáncaikat járják, ezt mindig égő tűz mellett cselekszik.  Ám hogy mindez ott valóban avar hagyományon alapszik avagy ilyenből indult ki, ha utóbb más elemekkel vegyült is, ez már Jankó cikkéből is kitűnik, még világosabbá válik azonban az itt alább elmondandókból :

Betoldás 1970. augusztus.
Az ázsiai, körbefoglalt, egyenlőszárú keresztábrázolatokkal (3 és 5 számú rajz) a legmeglepőbben egyezik az 1966-ban a budapesti „Corvina” kiadóvállalat által német nyelven kiadott „Husaren, Hirten, Heilige” című és magyar népművészeti anyagot bemutató könyv 4. tábláján föltüntetett magyar napkorong ábrázolat, amelyet a más három ugyanilyen közül, ide teszem.  A könyvet csak 1970. augusztusában kaptam.  Azelőtt sem a könyvről, sem ilyen magyar napkorongábrázolatok létezéséről nem volt tudomásom.

Cikkében a 213. oldalon mondja, hogy a sámándob neve az altájaiknál bar, ha ennek ugyanott még más nevei is vannak.  Viszont a 327. és az ezutáni oldalakon többször fölhozza hogy ezen bar szó eredetileg tulajdonképpen nem az egész dob neve volt hanem a dobot és ennek bőrét kifeszítve tartó keresztalakú, vagyis két átlóból álló része, habár e keresztalaknak is vannnak még más nevei is, amelyek között azonban olyanok is vannak mint bori, borzi, amelyek tehát ugyanúgy avar szócsoportbeli szavak mint az általánosabb bar.  Elmondja, hogy a dob keretét faabroncs képezi, amelyet csak egyik oldalán borít bőr.  A feszítő keresztalak függőleges és valamivel hosszabb átlója fából való s ez egyúttal a dob fogantyúja is, vagyis amikor a sámán a dobot veri, ezt e faátlónál fogva tartja.  A dob ugyanis egyfenekű lévén (a bőr csak egyik oldalán van), a faátló és a bőr között van annyi űr, hogy ezen át ujjaival a faátlót tarthatja.  A dobot bal kezében tartja s ezt a jobbkezében levő dobverővel veri.  Tulajdonképpen csak a faátló neve a bar szó, ellenben az ezzel keresztben levő, valamivel rövidebb vasátló neve pedig kris.  A cikkben közölt ábrázolatok nyomán készült föntebbi rajzon láthatjuk, hogy ezen a dobot feszítő kereszt gyakran emberalakká stilizálva (emberalakká stilizáltat Jankó nyolcat közöl), holott némely dobon tisztán csak egyenlőszárú kereszt van festve (a fönti rajzon 5 és 6), máson egyenlőszárú kereszt ugyan de ez is emberi fejjel (a rajzon 3 és 4).  Már abból is hogy ezen emberalakká is képezett keresztalak bar-nak neveztetik, valamint abból, hogy a szumerban a tűz neve bar, okszerűen következtethető, hogy e keresztalak eredetileg a Tűz- és Napistent (a Nagy Égisten fiát), a Fiúistent, az emberek apját s egyúttal gondozó, jótevő barát-ját is jelképezte volt, akit tehát barata, Barota = Tűz-apa néven is neveztek, de amely névnek, mivel az avaroknál a tűz és az élet egymással azonosíttattak, még Életapa értelme is volt, aminthogy a Nap valóságban is a földi élet apja.  Említi a cikkíró még azt is, hogy a mongolban barkán = isten, mi pedig tudjuk, miszerint a kán, kan vagy kún szónak isten, király, hím, férfi értelme is volt, sőt hogy a törökben kün = Nap.  Amiszerint ezen barkán szó vagy Barkán név Tűz-isten, Tűz-király, Tűzember értelmű is lehetett.

Hogy a dobok keresztszerű emberalakja valóban istenséget jelképezett, mutatják a mellette levő, az egész világot föltüntetni akaró ábrázolatok is, amelyek még a mai hanyatlás és mindenféle zavar ellenére is, még egykori mivoltukra helyreállíthatók (rekonstruálhatók), de előrebocsátandó itt, hogy a dobok alsó oldalán van a tényleges faátlóból (fogantyú) és vasátlóból képezett feszítőkereszt (a rajzon 1), míg a dobok fölső oldalán, amelyen a bőr van, e bőr fölületére, többé-kevésbé hasonló emberré stilizált keresztalak avagy csak egyenlőszárú keresztalak rajzolva illetve fekete vagy piros festékkel festve, de ezenkívül még más ábrázolatok is (a rajzon 2-6).

A rajzon 1 a dob belső (alsó) oldalát mutatja s Jankó rajza után, némileg egyszerűsítetten, készült.  A 2 a bőrre festett (fölső oldal) ábrázolatok több változata alapjáni helyreállítás, míg a 3-6 a Jankó által közölt rajzok pontos másolatai.

Mivel a krisnek nevezett vas-átló a dob feszítésére szolgál, ezért a fa-átlónál valamivel rövidebb és ezért a bar feje mellett kétoldalt levő két mezőny valamivel kisebb a bar teste melletti két mezőnynél.  (Jankó e mezőnyöket „fölső” illetve „alsó sectorok”-nak nevezi.)  A fej melletti két szektor egyikébe a Nap, másikába a Hold szokott ábrázolva lenni, amiértis e két fölső mezőny az Eget jelenti, de itt ez égitesteken kívül néhány pontocska is van, amelyek Csillagokat jelentenek.  Ugyanitt vannak még kicsi emberalakok is, amelyeket, amint Jankó írja: égi leányok-nak neveznek, akik tehát tündérekkel (angyalokkal is) azonosak, ami nekünk népünk hagyománya.  Mennyei Csallóközét azaz Mennyei Tündérországot, vagyis a Tejútban látszó nagy szigetet juttatja eszünkbe, ahol magyar népi csillagképeink között máig is ott van a „Tündérek tánca” és a „Tündérek fordulója.”  (Lássad: Toroczkai-Wigand Ede: „Öreg Csillagok.” Budapest, 1916.)  De amely tündérek illetve „égi leányok” kétségtelenül azonosak a mohamedánok Mennyországa huri-jaival és a germánok idiszi-jeivel.

A bar karjait képező vasátló alatti ív-vonalról Jankó írja, hogy ezt szolongo = szivárványnak nevezik.  Amely szó szerintem nem más mint szallag, azaz sallongó, szállongó szavunk.  Láttuk hogy népünk költőileg a szivárványt Tündér Ilona hajszalagjával azonosította.  A vasátló és szivárvány közötti kis téren látható függőleges vonalkák (lássad a 2 és 4 számú rajzon) a bőrre festve azon hosszúkás csörgőket jelentik amelyek a valóságban a dob alsó felén a vasátlóról csüggenek (1-es számú rajzon) és amelyekből rendesen kilenc, de néha több is, van.

A vasátló és szivárvány alatti két nagyobb mezőny viszont a földi világot tünteti föl, amiértis itt emberek, állatok, fák szoktak ábrázolva lenni s néha magát a sámánt, kezében a dobbal, is ott látni (2 számú rajz).

Különösen érdekes azonban a szolongón kívül még néhány nyelvi adat :  Írja Jankó, hogy míg a faátló neve bar, de az ezzel keresztben levő vízszintes vasátló neve kris.  Amely szó szerinte ugyan húr jelentésű volna, de részemről azt vélem, hogy ez vagy csak Jankó vagy pedig bemondója tévedése (Jankó maga utazott Ázsiában), mert hiszen e szó betűszerint egyezik a horvát krízs = kereszt szóval de egyezik a latin-olasz crux, croce, német Kreuz (kruksz, krocse és krájc) = kereszt szavakkal is.  Más adat az, hogy a bar azaz az emberalak villaszerűen kettéágazó lábai neve put, amely szó viszont a latin és olasz pes és piede, német Fuss, angol foot (fut) = láb és a magyar fut, futni szavakkal egyezik.

A körbe foglalt kereszt mindenesetre avar eredetű indíték, de hogy itt utóbb más őstörzseink műveltségi hatása is érvényesülhetett, mutathatja az itt 4 és 6 számmal jelölt rajz, amelyek közül a 4 őstörök bikaszarvas keresztet mutat, a 6 pedig kazár kos-szarvas keresztet;  habár a juh és kos az avarok egyik szent állata is volt.

Jankónak is föltűntek ezen dobok kereszt alakjai, de, igen helyesen, megjegyezi, hogy ez semmi esetre sem lehet keresztény hatás, és a 331. oldalon írja :  „A kereszthez hasonló alakok megjelenése a dobokon nem tulajdonítható keresztény befolyásnak.”  De ezután írja még :  „Az alsó végén kettéágazó kereszt ábrázolása (az emberalak lábai) a régi keresztény ábrázolatokon is előfordul.”  Amiután fölhoz még nehány adatot, amelyek — habár ő ezt ki nem mondja vagy kimondani nem meri — amellett tanúskodnak, hogy ellenkezőleg a zsidó-keresztény bibliai hagyomány, illetve ennek Jézus életéről, szenvedéséről és haláláról szóló része örökölt sok ezer évvel nálánál régibb, a Kő- és Bronzkorból származó indítékokat.  Amivel azonban nem azt akarom álltani mintha Jézus nem is létezett volna — habár vannak akik ezt is állítják — hanem csak annyit, hogy mivel Jézus isteni személyként tiszteltetett, ezért az ősidők óta meglévő s a Napistenről, mint szintén Fiúistenről szóló s kiirthatatlannak bizonyult regeindítékokat, ha némileg átalakítottan is, de idővel mindinkább reá vitték át, hozzátoldva ezeket a valóban róla szóló hagyományokhoz.  Például: A Napistennek a téli napfordulókor történő születése, helyesebben újjászületése, vagyis Karácsony ünnepe, is Jézus születése ünnepévé tétetett.  Továbbá: a Napisten már bölcsőjében is kiváló, azaz emberfölötti erejű, amint ez vogul rokonaink naphimnuszaiban is elmondva, de ami a görög mythologiában Herakleszről is mondatik.  Ez a kereszténységben úgy lőn átalakítva, hogy Jézus már gyermekkorában is oly bölcs volt, hogy a templomban a tudós papokkal vitatkozott.  Továbbá: a Napisten tavasszal szekerén, virágdíszesen jelenik meg (Virágvasárnap, Dominica palmarum).  Ennek megfelelően Jézus is, szamárháton, pálmalevelek díszében vonul Jeruzsálembe.  Világos, hogy ez ősi tavasz- és tehát örömünnep volt.  A pálmafák tavasszal hajtanak új leveleket és tavasz a virágzás ideje is.  Magyarországon pálma nincsen, ezért nálunk a fölvonuló szekereket, kocsikat virágokkal díszítették föl, és az ünnep nálunk ezért Virágvasárnapnak neveztetik, holott Németországban, habár pálma ott sincsen, mégis a kereszténnyé alakult hagyományhoz hívebben, ez ünnep neve Palmsonntag = Pálmavasárnap.  De kétségtelennek tarthatjuk, hogy ez ünnepnek a virágokkali kapcsolata a régibb, eredetibb.  Azt pedig látandjuk, hogy éppen az avaroknál különben is nagy virágkultusz volt.

Ezután következik a Napisten násza a Földistennővel, nálunk Tündér Ilonával, aki ekkor — amint mi már láttuk — Magyar Napisten e neve után a Magyar Ilona nevet veszi föl.  Ez, habár már teljesen elhomályosítva: Jézusnak Mária Magdalénávali találkozásával azonos és meglepő a Magyar névnek a Magdaléna = Magdalai, névveli egyezése.  De ennél is meglepőbb egyezés az, hogy a keresztény Új Szövetség följegyezéseinél 500 évvel régibb Buddha életéről szóló buddhista könyvek szerint Buddha meg a szép Magaddai Amrával találkozik, akinek azonban csak erkölcsi prédikációt tart.

A Biblia szerint Magdalai Máriát azért nevezték így mert Magdala városából származó volt, a buddhista könyvek szerint Magaddai Amra-t pedig azért mert Magada tartományából való volt.  Viszont a Mária és Amra név közötti különbség csak az, hogy ősnyelvünk szómegfordítási törvénye szerint itt az első szótag ugyanúgy megfordítva mint a Nimród és Ménrót nevekben.

Jézusra is tehát akként mint Buddhára is, csak utóbb alkalmaztattak a náluk több ezredévvel régibb és a mi ősmythologiánkból származott regeindítékok.

A legcsodálatosabb de többnyire elhallgatott egyezések azonban az ilyenek :  A bibliai hagyomány szerint Jézust apja a Nagy Isten azért küldi a Földre, hogy szenvedéseivel és kínhalálával az emberiséget megváltsa.  Habár itt nem Jézus bűnéről hanem az emberiségéről van szó, mégis a Nagy Isten, azaz az apa, akarja hogy Jézus, az ártatlan, aki semmiféle bűnt nem követett el, szenvedjen másokért, ami egyrészt ellenkezik a természet szerinti apai szeretettel, másrészt teljesen okszerűtlen is.  Jól ismerjük a bibliai Ó-Szövetségből a „megváltás” elvét, amely szerint ártatlan hím „bárány” avagy fiatal kecske-gödölye (esetleg elsőszülött gyermek) öletik meg „bűnbak”-ként „a nép bűneiért”!  Amely elv szerint Istenről föltételezve, hogy nem is követelné, hogy elkövetett bűnért maga a bűnös bűnhődjön, hanem megelégszik azzal is ha másvalaki viseli el a bűnért járó büntetést, illetve szenvedést.  Ami aztán Jézus, azaz „a bárány" sorsa is.  Ezzel szemben a Zeusz által Prométeuszra mért büntetés, ha kegyetlenség is, de legalább még okszerű, mivel hiszen a hibát maga Prométeusz követte el.  Láttuk hogy vogul rokonnépünknél a Nagy Isten haragszik ugyan fiára, de büntetésről, kegyetlenségről itten még nincsen szó.  Ellenben Jézust maguk az emberek, akik miatt szenved, először megkorbácsolják, ezután pedig őt, kezét lábát szögekkel átütve s keresztre feszítve, ölik meg.  És íme, a sámándob alsó oldalán a Napisten keresztalakban van megfeszítve, a sámán pedig a dobot verve, a dobverővel valóban ez alaknak mintegy hátát veri.  A sámánok dobverője bár kalapács avagy kis buzogány alakú (ütő részén bőrrel bevonva, hogy ütései tompább hangot adjanak), de amint ezt Jankó János elmondja, e dobverő neve malja, amely szó betűszerint egyezik a szerb-horvát maly = kalapács szóval, csakhogy Jankó szerint e szó ott korbács értelmű, ami viszont Jézus megkorbácsoltatásával egyezik, ami annál föltűnőbb, hogy a valóságban e dobverő korbácsra egyáltalán semmit sem hasonlít !

Ami viszont a „megváltó" szó megszabadító, jótevő értelmét illeti, ez azzal van kapcsolatban, hogy a Tűzisten, azaz Napisten, az embereknek nem csupán pártfogója, gondviselője, hanem valóban megváltója is, amennyiben őket, habár apja tilalma ellenére, a tűzzel megismertetve, a téli hidegség és sötétség miatti szenvedésektől váltja meg.  Azt pedig többször említettem már, hogy ősrégi időkben az Északi Sark Magyarország területén lévén, akkor, habár Földünk maga még melegebb lévén, télen sem volt oly hideg mint ma a Sarkakon, de viszont akkor — amint ez népmeséinkben számtalanszor említve — „egy nap volt egy esztendő" és tehát a sötétség és hidegség teljes félévig tartott, ami csak a Sarkakon van így.  Az avar rege szerint tehát a Napisten jót akart, az embereket szenvedéseiktől akarta megmenteni, de ezzel tulajdonképpen mégtöbb szenvedést okozott nekik, vagyis mégis hibát követett el, mivel a Nagy Isten azért nem akarta hogy az emberek a tüzet megismerjék, mivel ezzel gépek és rettenetes pusztító fegyverek készítésére is jönnek, ami aztán minden gonoszság kezdetét is okozandja s végül az emberiségre sokkal, sokkal több szenvedést, nyomorúságot és iszonyú háborúkat hozand mint amennyi szenvedést hideg és sötétség okozhatott volna.  De úgyszintén a tűz megismerésével válik lehetővé gépek készítése — amelyek legelseje a két egymáshoz dörzsölt ágdarab volt — és ezek teszik lehetővé az emberiség túlszaporodását, ez pedig a hiányt élelemben, lakóhelyben, ebből származólag irigységet, gyűlölködést, rablást, lopást, gonoszságot, gyilkosságot és mind több pusztító háborút is.

Ámde szófogadatlansága miatt, a vogulok szerint, fiára a Nagy Isten csak haragszik.  A görög mythologiában Zeusz Prométeuszt már kegyetlenül bünteti, őt sziklára láncoltatja és sas által máját szaggattatja.  Megjegyezendő: e sziklára láncoltatás valószínűleg kun mythologiai elem, azért mert a kunoknál kőkultusz lévén, a tüzet, illetőleg a szikrát, kövek — mint kova azaz „tűzkő" vagy pirit — egymáshoz ütögetésével támasztották volt.  Ugylehet tehát, az avar hagyomány szerint fiát a Nagy Isten azért kötözte két egymással keresztbe tett faágra mert ez a tüzet gerjesztő két faágat jelképezte, a kunoknál pedig azért láncolja sziklára mert ez meg a tűzgerjesztéshez használt köveket jelképezte.  Viszont a sámándob keresztalakja valamint a kereszténység keresztje őse is az avar kereszt volt, sőt megjegyezhető hogy a sámándob keresztje függőleges része a másik résznél valamivel hosszabb lévén, ez már az újabb keresztény kereszttel azonos alakú.

Föltűnő egyezés még a következő :  Úgy a vogul Napisten, mint Prométeusz valamint Jézus is az emberekkel jót akar tenni;  a vogul Napisten ezért még csak apja haragját vonja magára, Prométeusz már kegyetlen büntetést is, Jézus pedig már halált éspedig borzalmas kínhalált;  mind ami mutatja, hogy ugyanazon indíték miként válott újabb és mind gonoszabb természetű népeknél mind borzalmasabbá, az illető nép lelkületének megfelelővé, tükörképévé.

Jankó nem jegyezett ugyan arról föl semmit, hogy a török és mongol sámánoknál is volna szó arról hogy a hátán vert emberalaknak, azaz valószínűleg Bar avagy Barata Nap- és Tűzistennek, ez valamely tette éretti büntetése volna, de valószínűnek tartom, hogy ez, talán még a mohamedánizmus és buddhizmus kora előtt, ott is megvolt.  Föltűnő mindenesetre még az is, hogy úgy Jézust mint a tűzistenségnek sejtett alakot, az emberek gyötrik, éppen azok tehát, akiket ő szenvedéseiktől megváltani, azaz velük jót tenni akart.  Ami arra látszik mutatni, hogy létezett ezen regeindítéknak valamikor, még a buddhizmus, kereszténység és mohamedánizmus kora előtt, olyan változata is, amely szerint ez azért történik a Nagy Isten akarata szerint így, mert engedetlenségével fia éppen az embereknek okozott az eddigieknél még több szenvedést, nem csupán, hanem ezen fölül náluk még mindenféle, azelőtt nem létezett roszszat, gonoszságot is.

Mindenesetre a megkorbácsolás, ami régen szokásos büntetés volt, a büntetésnek egy még enyhébb, és valószínűleg régibb, alakja mint az amit Prométeusznak és Jézusnak kell elszenvednie, ami Jézusnál, aki hiszen ártatlan, annál kegyetlenebb valami, mert hiszen nem is büntetésként történik !

A megkorbácsoláshoz a bűnöst rendesen ki is szokták kötözni, amire a sámándob emberalakja szétfeszített helyzete is utalhat.  Maga az ilyen kikötés, korbácsolás avagy más kínzás nélkül is, a büntetésnek egy még enyhébb, és valószínűleg tehát még régibb, alakja.  Ezt én még az első világháborúban, 1914. és 1915-ben, az osztrák katonaságnál többször is láttam.  Ez abból állott hogy a valamely súlyosabb hibát elkövetett katonát fél óráig avagy egy vagy két óráig erre alkalmas fához, kerítéshez avagy külön e célra szolgáló cölöpökhöz, széttárt karokkal „kikötözték".  Ami az ízületekben, izmokban valamint a kötéseknél nagy fájdalmakat okozott de egyébként a szenvedőnek semminő testi következményekkel nem járt, legföljebb ha a kötések helyén okozott könnyen gyógyuló némi kisebesedést.  Már amikor egy így állva, szétfeszített karokkal kikötött katonát először láttam, azonnal a keresztre feszítés és a Feszület jutott eszembe.

Láttuk hogy őseinknél a Napot illetve Napistent, különböző madárral is szokták volt jelképezni, ami azért magától adódó dolog mert a Nap az Égen, a magasban szállónak látszik.  Például vogul rokonnépünk is, a magas Északon élve, ahol a Nap minden esztendőben hónapokig le sem tűnik hanem az Égen keringeni látszik, egy elbeszélésükben a Napistenről azt mondják, hogy így ott mindent látva, fölötte őrködjön.  Természetes tehát, hogy őseink a tüzet az Égből származtatva, az azt onnan lehozó istenséget is madárral jelképezték volt, aki hogy a tüzet lehozza, az Égbe száll föl.  Amit azonban apja tilalma ellenére lop el gyermekei, az emberek számára.  Amely indíték pedig azért még különösen érdekes, mert kétségtelenül régibb annál amely szerint a Tűzisten az embereket tűzgyújtásra tanítja.  Vagyis még a tűzgerjesztő szerszámok ismerete előtti ősidőkből származik, amelyekben az ember tüzet gyújtani még nem tudott, hanem ezt csak valahonnan hozni, például villámcsapás avagy mennykő (meteor) lecsapása után keletkezett tűzből, tudta, s ezt fönntartani, tovább táplálni, ki nem alvásra vigyázni volt képes.  Ez tehát a görög mythologiában is a Prométeusz- és Foroneusz rege közötti lényeges különbség is.  Utóbbi, király azaz istenség, eredetileg a tűzszerszám föltalálója s a tűzgyújtás tanítója volt, aminthogy nevében is a foron kezdet a fúró, foró (forgó) szavak régi -on képzős furon, forn alakjára utal.  Ezzel szemben Prométeusz a görög rege szerint is a tüzet az Égből, Zeusz tilalma ellenére, lopta s hozta le az emberek számára.  Amiből következtethető, hogy — legalább eredetileg — Prométeusz még csak azon régebbi tűzistenség, aki az embereket csak a tűz hozására s fenntartására tanította valamint ennek továbbtartására, ha aztán idővel e lényeges különbség már feledésbe is ment.  Faluhelyen a gyufa föltalálása előtt, amikor a tűzgyújtás még körülményesebb volt, szokásban is volt, tűzgyújtás céljából a szomszédból „tüzet kérni", amit viaszgyertyával avagy „élő parázs" átvitelével gyakoroltak.  Elképzelhető tehát az is, hogy mégrégebben, amikor a tűzgyújtás még igen fáradságos is volt, avagy amikor az ősember tüzet még gyújtani egyáltalán nem tudott hanem ezt csak állandó táplálással avagy parázsnak hamu alatti őrizésével tudta fönntartani, ha ez mégis kialudott, akkor ha szépszerével másoktól nem kapott, akkor akár lopáshoz avagy erőszakos rabláshoz is folyamodott.

Nyelvi adatok szerint a tűzlehozó madár, vagyis a tűzlehozó istenség jelképe, az avaroknál, a palócoknál és a kőrösöknél, a holló volt, sőt minden valószínűség szerint ősidőkben egy hollóféle madár, vagyis egy ragyogóan fémesfényű, aranysárga s talán részben piros tollazatú madár, egy ma már nem élő paradicsommadárféle, vagyis a regékben szintén szerepelő Főnixmadár, amelyről népmeséink máig is tudnak és ezt Aranymadár meg Tűzmadár néven nevezik.  (Lássad például: Benedek Elek: „Magyar mese és mondavilág" című gyűjteményében az „Aranymadár", a „Tűzmadár", a „Zsoltáréneklő madár" és az „Aranytollú madár" című népmeséinket.)

A közönséges holló színe azonban fekete; magától kínálkozó költői elképzelés tehát, hogy az Aranymadár amidőn az Égből a tüzet hozta, tollát ez megpörkölte, befüstölte s ez ettől lett feketévé.  És íme: Julius Hart a „Der mensch und die Erde" című német mű VII. kötetében írja:  „A tűzlehozó istenséget a kezdetlegesebb népek többnyire valamely madár képében tisztelik.  Az észak-amerikai indiánusoknál e madár a holló (Rabe), amelynek tolla azért fekete mert szerintük, amikor a tüzet hozta, ettől megpörkölődött."

Továbbá a „Weltall und Menscheit" című német mű V. kötete 56. oldalán meg ezt olvashatjuk:  „A holló, a tlinkit indiánok szerint, amikor a tüzet az Égből lehozta, ez csőrét égette, ezért elhullatta.  A tűz egy sziklára esett és innen van, hogy a kövekben ma is tűz rejlik, ami ütés által előhozható."

E két rege közül az utóbbi, mivel benne a kőből ütött tűzről is van szó, kun regeváltozatra utal.  De ezen indián regékből az is következik hogy ezen indiánok ősei olyan időben jutottak el Amerikába amikor ősműveltségünk alapjai már megvoltak és ennek egyes elemeit oda már magukkal vitték.  De következik még az is, hogy őseinknek már akkor is volt olyan természetismeretük, hogy tudták miszerint a paradicsommadár és a holló egymásnak közvetlen rokona (Corvidae, hollófélék.).

A nyelveknek az avar szócsoportbeli szavai, egyebeken kívül, a Nap- és Tűzistennek hollómadár képében való szerepelése emlékét is csodálatosan megőrizték.  E csodálatos nyelvi jelenség, amely igen világosan még az afrikai oromo nyelvben is megvan, azt bizonyítja, hogy ősműveltségünk és ősnyelvünk mily nagy mértékben hatott az emberiség minden ága első műveltségei és nyelvei kialakulására.  Erre vonatkozólag hozok alább föl számos magyar és más nyelvekbeli szót, de meg kell itt jegyeznem azt is, hogy sémita nyelvismereteim nincsenek, sem sémita nyelvek szótárát eddig (1963. év) megszerezni nem tudtam, pedig bizonyosnak tartom, hogy e nyelvekben is igen sok értékes elem rejlik.

Maga holló szavunk ugyan kőrös szócsoportbeli, de e madár legközvetlenebb rokona a varjú, népi nevén varnyú, e neve viszont avar, amiért is ez régen a holló neve is lehetett.  A finnben is pedig variksze = varjú, viszont a népi varnyú szavunkkal teljesen egyezik a vogul varna = varjú szó, amelyből aztán, magánhangzóelhagyással, a szerb-horvát vrana = varjú szó is származott.

A Tűzisten tehát apja tilalma ellenére a tüzet az Égből: lopta.  Finn varaszta, orosz vorovat, latin furare = lopni, latin-olasz fraude-frode, furto = lopás, praedari-predare = rabolni, úgyhogy következtethető miszerint a varjú vagy varnyú és a vogul varna szó eredeti értelme: lopó, tolvajló, tolvaj volt.  Ehhez tehető még az oromo barau = lopni.  Mind amely szavaknak a magyar rabolni és az olasz rubare = lopni, rapire = elragadni és német rauben = rabolni, csak megfordított kiejtései, de amelyekkel a német Rabe = holló tökéletesen egyezik.  Vagyis: a tüzet lopó istenség e jelképes madara neve a fönti szavakkal tökéletesen egyező.  De megemlíthető itt a rab szó is, amely szlávban a magyar mély a hang híján rob kiejtésűvé változott.  Prométeusz is, leláncoltatván, rabbá lett, de a sámándob kifeszített és bar nevű emberalakja is ilyen rabnak látszik lenni;  a bar szó viszont a rab-nak csak pontos megfordított kiejtése.  Megsejtettük pedig, hogy volt olyan regeváltozat, amely szerint a Nagy Isten büntetésből fiát a tűzszerszámot jelképező, két egymással keresztbe tett rúdra kötözte (kikötözte), de nem szögezte, amely szögezés gondolata csak sokkal későbbi, nem fajunkbeli, más természetű népek lelkületének, ízlésének megfelelő valami.  Mégis, mivel a kikötés, kikötözés is már nagy fájdalmakkal jár, ezért lett a kereszt már ősidőkben is a szenvedés jelképévé.  De megjegyezhető még az is, hogy mivel a tűz által okozott fájdalom a legnagyobb, a leg-„égetőbb", a leg-„tüzesebb", innen származhatott a német Feuer = tűz szó, amelyet éppen a magyarsághoz közelebbi osztrák németek és bajorok ejtenek fájer-nek és csak a távolabbi németek fójer-nek, de kiemelendő, hogy latin-olasz focus-fuoco, tájszólásos foco, fogo, is = tűz.  Viszont, ha a Tűzistennek volt a tűz bar nevének megfelelő Barata, Barota neve, akkor szinte magától értetődőleg kellett lennie a rab szónak megfelelő Rabata, Rabota nevének is, amelyből azután, mivel a nehezebb munkát mindenkor a rabokkal, rabszolgákkal végeztettek, a szláv rabota, robota = munka, nehéz munka szó is származott, amelyet mi a szlávból átvéve robot alakban, nehezebb munka, kényszermunka értelemmel használunk.

Említettem, hogy a palócok a barkóknak (a pelazgok az ősavaroknak) legközelebbi rokonai s hogy a palócok is tűztisztelők voltak, ha náluk a tűztiszteletnek nem is volt oly nagy szerepe mint az avaroknál.  Lop, lopni igénk (r helyett az ezzel közvetlen rokon l hanggal) és az olasz lappare, oromo labobu = lopni igék a rabolni és az olasz rubare = lopni igékkel tehát közvetlenül azonosak, de palóc szócsoportbeliek.

De holmi „véletlenség"-et még inkább kizár az, hogy a fölhozott szavaknak kőrös és őstörök párhuzamai nyomára is akadunk a magyar holló és a német holen = hozni szavakban — a holló pedig a tűzhozó madárként szerepelt.  Ugyanilyen, de őstörök párhuzamnak tekinthető, bár a holló neve nélkül, a magyar tolvaj, latin-olasz tollo-togliere (tolyere) = elvenni, míg viszont a görögben dulosz = rab, rabszolga, amely görög szónak viszont a magyar dolgoz, dolgozni és az oromo tolfu = dolgozni igék felelnek meg.

A hozást illetőleg :  Német bringen, görög ferein = hozni, vinni és foreüsz = vivő, hordozó, olasz portare = vinni.

Igazán fölösleges is volna ismételnünk, hogy ennyi csodálatos egyezés nem lehet véletlenség, de hogy itt menyire ősi, sőt valószínűleg tudatos szóalakítással, valamint kiváló természetismerettel is van dolgunk, a legmeglepőbben bizonyítja az, hogy hiszen a hollóféle madarak — mint maga a holló, a varjú, a szarka és a paradicsommadár — ismert szokása, hogy fényes, csillogó holmikat szeretnek szedegetni, sőt, hogy ilyeneket nagy hirtelenséggel emberek közeléből és még lakásokból is ellopkodni, amelyekkel azután fészküket ékesítik.  Már csak ezért sem véletlenség tehát, hogy a tüzet lopó istenséget hollóval jelképezték.  A tűz pedig fényes, fénylő is.  A magyar nép a lopkodó, lopkodni szerető embert szarkához hasonlítja, úgyszintén a német meg a hollóhoz.  Már említettem, de itt is újból eszünkbe kell jusson a Corvinok = Hollósok, aranygyűrűt lopó hollója, amely madár aztán aranygyűrűvel a csőrében családi címerüket is képezte.  Említém, hogy a Corvin-rege szerint az arany gyűrűt az ezzel játszó gyermektől a hirtelen odaröppenő holló ragadja el.  És íme, míg a német Rabe szó a magyar rablás és olasz rubare = lopni és rapire = elragadni szóval egyezik, amely utóbbinak hirtelenség jelentése is van, viszont a latin-olasz rapidus-rapido meg = gyors, nagyon gyors, de rapax-rapace = ragadozó.

További csodálatos egyezések :  A holló: madár.  Oromo birbissza, angol bird (börd) = madár.  A madár röpülő, repülő állat, amely szavak a latin-olasz rapidus-rapido = gyors, nagyon gyors, szavakkal egyeznek.  A röpülés pedig a valóságban is azonosul a gyorsasággal valamint e két dolog egymással eszmetársul is, amiért az igen gyorsan futó, szaladó emberre, állatra vagy igen gyorsan haladó tárgyra, járműre, azt mondjuk hogy: röpül.  Ugy e magyar szavunknak mint az olasz rapido = nagyon gyors, szónak pedig az oromo barsziszu = röpül, szerb-horvát brzo = gyors, valamint az olasz presto (pereszto), szerb-horvát prhnuti = fölrepülni, rebbenni, csak megfordításai.

De a palóc szócsoportbeli magyar lopni, olasz leppare, oromo labobu = lopni szavak első szótagja megfordítása adja az olasz volare = röpülni és a latin-olasz velox-veloce (veloksz-velocse) = gyors, szavakat is.  Ugyhogy a legmeglepőbb egyezés az, hogy az olasz involare: in-volare = ellopni, míg a franciában voler egyaránt jelent úgy röpülést mint lopást, ami tehát a legközvetlenebbül utal a röpülő holló képében az Égből tüzet lelopó tűzistenségre.

További egyezések :  A magyar fürge és virgonc szó közvetlen azonosul a forog, fergeteg, forgatag (forgószél) szavakkal, de amelyekkel a finn virkene = fölélénkül, továbbá a magyar fürdik, az erdélyi magyar füremedik, füremes = felüdül és a német frisch (friss), olasz fresco (freszko) = friss, továbbá a latin frigidus = hideg is azonosul.  A finn vüri = szélkakas, a német Wiebel = örvény;  mindkettő tehát forgó valamit jelent.  Észre vehető itt is — amiről már szólottam — hogy eredetileg az i magánhangzó mindig h-i-degségre és v-í-zre vonatkozott.  De észre vehettük a föntebbi szavakból, hogy ezek a gyorsan azaz fürgén forgó, pörgő és egyúttal fúró tűzgyújtó szerszámmal is azonosulnak.  A finn viritte szó i magánhangzós ugyan de tűzgyújtást jelent, csakhogy ez inkább a kiindulást akarja kifejezni s így nem is más mint a magyar virít, azaz kivirul, kivirágozik és virág szavaink közvetlen megfelelője.  Virul szavunk azonban nem csak virágra, virágzásra hanem általánosan, bár különösen növényekre vonatkozóan, erőteljes, életerős fejlődést, növekedést, kizöldülést is jelent.  És íme, latin viridis, olasz verde = zöld, latin viriditas pedig = erőteljesen fejlődés, zöldellés.  Mind ami eszünkbe kell juttassa a latin vir = férfi és a magyar férfi, tájszólásos férjfi, és a férj szavakat is.  Viszont latin-olasz fois-forte = erős, hatalmas;  mi pedig már tudjuk hogy őseink eszejárása (ideológiája) szerint: férfi, hímség = erő, erőny, aktívság; nő, nőiség = anyag, passzívság.  Ámde a fönti szavakkal azonosul a latin virga, olasz verga = vessző, bot, ami pedig hímségi jelkép.  Viszont a fölhozott fürge, virgonc, finn víri = szélkakas, német Wiebel = örvény, szláv vrti = forog, forgat valamint a forgatag, fergeteg stb. szavak, mind a forgásra is utalnak, vagyis a tűzszerszámnak a hímséget is jelképező gyorsan forgó botjára, vesszőjére azaz fúrójára is vonatkoznak.

Íme tehát itt is szédületes távlatot látunk megnyílani, úgyhogy szinte lehetetlen a nyelvekben meglévő idetartozó szavakat mind fölsorolnunk, de ami ezekután már fölösleges is, mivel ennyi is eléggé meggyőző s mert az eddig megismert kulcs segítségével bárki tovább nyomozhat.

Csak ennyit még :  Hímelvi fölfogás szerint tehát a tűzszerszám fúrója vagy furkója, amely fölül van és aktív, kemény, azaz erős, fából való: az erőt, erőnyt, vagyis a hímséget jelképezi, amivel ellentétben a tűzszerszám deszkalapja, amely alul van és passzív, puha, azaz gyönge, fából való: az anyagot, vagyis a nőiséget jelképezi.

Az ismertetett tűzgyújtási módok, illetve tűszerszámok, amint mi már megértjük: hímelviek, mert az aktív, vagyis a hímrész van fölül.  Láttuk azonban hogy voltak nőelvű őstörzseink is és úgylehet ilyen törzseik voltak az avaroknak is.  A „Néprajzi Értesítő" 1909. évfolyama 215. oldalán látjuk az észak-magyarországi rutének olyan tűzgyújtási módját amelynél egy körülbelül 1 vagy 1½ méter hosszú bükkfa-cölöpöt (a bükk fája kemény; a keménység valamint a cölöp is: hímség) függőlegesen a földbe vernek, fölső végére csapot vágnak, ezután száraz és puha fenyőfadeszkát, amelynek közepén lyuk van (a puhaság, a fenyőfa mivel hat-három ágazású, a lap és a lyuk: nőiségek), vízszintes helyzetben, lyukával a cölöp csapjára tesznek, a csap és a deszka lyuka közé köröskörül száraz taplót vernek be s ezután a deszkát gyorsan forgatják, mire a súrlódástól a tapló megtüzesedik, lángot vet és a könnyen gyúló puhafadeszkát is meggyújtja.

Viágos, hogy ez a föntebb ismertetett hímelvi tűzgyújtások nőelvi megfordítottja, amelynél tehát a hímség mozdulatlan, passzív és alul var, a nőiség ellenben a mozgó, aktív és fölül levő.  Bizonyos ezek szerint, hogy oly népnél amelynél ily tűzgyújtás van szokásban, megtalálhatnók a nőelvűség és nőuralom vagyis a matriarchatus nyomait is, valamint a nőuralomból származó olyan közösülésmódot is amelynél a nő van fölül és az aktív.

Kandra Kabos „Magyar mythologia"-jában a 226. oldalon említi a tűzgyújtás olyan módját is amelynél a deszka helyett küllős kereket használnak.  Kerék használata kétségtelenül későbbi fejlemény de szerintem Kandra az ily tűzgyújtást mégis tévesen véli német eredetűnek, még ha a németeknél ilyen van is.  Az ilyen tűzgyújtás, ha nem is oly ősi mint az egyszerű fenyődeszkávali de azért mégis sok ezer éves és az avar ősműveltség tűzünnepei szertartásos tűzgyújtásából származó is lehet.  De mindenesetre ez is nőelvi, mivel a kerék is, ugyanúgy mint a karika s a gyűrű, nőelvi jelkép.  E vízszintes helyzetben forgó kerékkel kapcsolatban hozom föl a következőket :  Ma is beszélünk „a szerencse kereke"-ről és mondjuk hogy: „A szerencse forgandó."  Vajon tehát mit jelentenek, honnan származnak e mondások és mi a „szerencse kereke"?  Ez nem más mint a ma francia nevén közismert roulette (rulett).  Ennek ősei pedig vízszintesen, szintén csapon forgó korongok (diszkoszok) voltak, lényegileg tehát ugyanazok mint a föntemlített nőelvi tűzgyújtókészülék: függőlegesen álló, de alul levő, cölöp és ennek csapján vízszintes helyzetben forgó kerek lap, azaz kőrös szóval korong, palóc szóval lap vagy lep, avar szóval rap vagy rep.  A roulettet ma is körülállják avagy körülülik akik „szerencsét próbálnak".  A még ősegyszerű szerkezet pedig ez volt amit e rajzom mutat, vagyis függőlegesen álló, fölső végén csapolt cölöpön (a) forgatható kerek korong (b).  Ebből egy helyen ruganyos vessző, esetleg valamely fémből való, áll ki (c), a korong széléhez közel pedig vékony karók vannak a földbe verve (d), számszerint négy, nyolc vagy tizenhat, azért mert az avarok négy-nyolc-tizenhatos számrendszer szerint számoltak, amit már az egyenlőszárú kereszt vallásos alapjelképükből is következtethetni.  Ha mármost a korongot sebes forgásba hozzuk, akkor a vessző minden egyes karóba, egyet pattanva, ütközik de ruganyos lévén, meghajlik és mégis tovább halad.  Ámde minden ilyen ütközés egyúttal a korong forgását kissé fékezi, úgyhogy ez mind lassabban forogva, végül megáll.  A korong körül körben, minden két karó között egy-egy játékos, azaz szerencsepróbáló, áll vagy ül és magamellé letesz egy-egy pénzdarabot, régen pedig a karikapénzek idején, magára a korongra, ezt az e célra szolgáló magaelőtti kiálló kis cövekre vagy szögre fűzve (e), amikor a vessző valamelyik karón már nem bír átpattanni s a korong megáll, akkor az aki előtt a két karó között a vessző áll, azé lesz az összes játszók által letett pénz illetve fűzött karika.  Ez volt a legegyszerűbb régi eljárás, amelynél még nincsen, mai nemzetközi szóval nevezett „bank".  (Hogy a régi magyarok ezt hogy nevezték, nem tudom.)  A másik, de még szintén ősegyszerű eljárás az amelynél már van bank is és amelynél a játszók csak minden második helyre vagy éppen csak három avagy két helyre tehetnek, az üresen maradó helyek viszont a bankéi s ha a vessző ezek egyikén áll meg akkor az összes betétek a bankéi.  Aki mégis nyer, akkor az összes betét az övé, csakhogy így természetesen többnyire a bank nyer, amely pénz azonban közös vagyonná válik és az illető ünnep költségeire, élelmiszerek, édességek, italok, kendők, szallagok és más díszek, mint virágok beszerzésére, kifizetésére szolgál.  Utóbb fejlődött azután e szerencsekerék mind tovább és jött például létre az is, ami a mai rouletteknél is megvan, hogy a korong felülete fekete és vörös felületekre osztatott és a játékosoknak fehérre vagy vörösre is lehetett tennie, úgyszintén későbbi az is hogy számok is alkalmaztattak.

Kandra Kabos „Magyar mythologia"-jából lemásolom ide az alábbiakat, amelyek ősi tűzünnepünk még nemrég is létezett maradványai voltak :

A szentivánéji tűzünnep a szent királyok által leginkább tilalmaztatott és a népszokásban a legtovább fönntartott maradványa az ősvallásnak.  Az év legszebb részében, leghosszabb napján [nyári napforduló] június 24-én tartatott és a Napistennek szentelt ünnep volt.

Hagyományaink töredékei máig fönnvannak.  Így a jó palócoknál a szentivánéji tűzugrásban.  Az őshagyomány tudatának hiányában a falusi elöljáróság ellenkezése is meglévén, e hagyomány mindinkább összezsugorodik és ma már semmi sem emlékeztet rá, hogy a Napisten nyári ünnepének áldozati szertartását koptatta meg az idő ennyire.

Parád, Bodony községekben Szent Iván napját megelőző este, midőn a Nap már leáldozott, kimegy a falu apraja-nagyja, leányok, legények a községet környező emelkedettebb helyekre, ott tüzet gyújtanak és a fölcsapó lángokon átugrálva kiáltozzák :  »Törés ne legyen a lábamon !  Törés ne legyen a lábamon !« majd a leányok csomóba kötözött »tisztes füvet« (stachis) tartanak a tűz füstje fölé egy ideig és ezt égnek dobálva kiáltják:  »Ilyen nagy legyen a kenderünk !  Ilyen nagy legyen a kenderünk !«

A megfüstölt tisztesfű-csomókat »nagyon hasznos fűként« hazaviszik és abból a betegségben sínlődő gyermekek számára készítenek fürdőt.

Dorogháza, Szuha, Mindszent környékén pedig a nagyobb leányok a tűz közelében két sarjával egymással szemközött állanak és a szemben állók egymás kezét megfogják erősen, azután két leány egy 6-7 éves leánykát két oldalról végig sétáltat a sorban állók kezefején, miközben folyton ezt kiabálják :  »Ég Buda vára, ég Buda vára !«  És amely párnál a leányka már elhaladott, azok ismét a sor elejére szaladnak, ott kezüket újból összefogják, hogy a leányka másodszor, harmadszor is végig járjon közöttük, és így míg a tűz meg nem szűnik lobogni s azután ugrálják át a parazsat.

A ballaiak meg amikor az este már leszállott és a Göncölszekere csillagfénye kigyulladott, akkor vonulnak ki a határbeli dombokra.  Ott hosszú póznára kötözött szalmacsomót gyújtanak meg és ezzel ide-oda futkosnak.  Régebben ily szalmacsomót többet is gyújtottak és ezzel vagy kígyóvonalban futkostak egymás után avagy úgy állottak össze, hogy az égő csóvák lángjaiból kereszt alakult.

Hogy Szent Iván avagy másképp nyári, virágos Szent János napja régen szertartásosabb volt, hogy ez főképp hajadonok ünnepe, kik ekkor titkos jelentésű Magyar Ilonához fordultak, hogy férjhezmenetelükben legyen segítségükre, ez hagyományainkban még elég világosan nyilatkozik.

Erdélyi írja, hogy e nap az országban némelyütt, nevezetesen Nyitra megyében, Kolony vidékén bizonyos népi mulatságok ünnepe igen régi szokás szerint, mikor a helységtől távol eső halmos helyeken szalma- s rőzse-tüzeket rak az ifjúság, főleg a leányok (mert a fiúk inkább csak nézők), vivén magukkal párlásra szükséges virágos füveket és a tűz lángját énekszó mellett keresztül ugrálják.  Ilyen ének :

Virágos szent János, éjszakád világos,
Míg előtted leszek, tiszteletet teszek.
Csak addig világos, légy aztán homályos.

Hajtsuk, hajtsuk a cseresznye ágát,
Mert most éli szép világát,
Hadd szakasszak szépéből
Szeretőmnek színéből.

Abból, hogyan ugorja át a tüzet valamelyik, jósolni szoktak a férjhezmenésre.  A közmondás :  »Elugrotta mint Perk-i leány a férjhezmenést.« — úgy értendő: tűzbe esett és összeégette magát.  Közmondás hogy »Hosszú mint a Szent Iván éneke.«  Ez ének azért hosszú mivel az ünnep két hétig tartott és Szent Iván napja középre esett.

Ipolyi még hivatkozik pozsonyi és honti egykori gyakorlatra is."

Ezek után fölhoz még Kandra egész sor adatot, amelyek mind a nyári napforduló éje tűzünnepére s az ennél énekelt közmondásosan „hosszú Szent Iván ének"-re vonatkoznak, de amely ének, sajnos, elveszett.  Mindazt amit ezekről Kandra elmond, itt ismételnünk céltalan, mivel ezek inkább csak egy külön ezzel foglalkozó tanulmányba valók volnának.  Nagyonis kiemelendő azonban a tény, hogy e tűzünnepi hagyományok éppen ott maradtak fönn mégis a leggazdagabban ahol tűztisztelő avar és palóc őstörzseink utódai élnek.

EIlenben mondjuk a dolgot tovább :  Ma is szokásos mondás:  „Rámosolygott a Szerencse", vagy ellenkezőleg:  „A Szerencse sehogy sem akart rámosolyogni."  A mosoly mindenesetre megszemélyesítést jelent, azt, hogy a szerencse emberi alakban megszemélyesítve képzeltetett.  Ha „rámosolygott", ez azt jelentette, hogy az illetőt szerencsejátékban, esetleg másvalamiben is, várt, esetleg váratlan szerencse is érte, viszont az ellenkező eset pedig azt ha a szerencsét valaki bármennyire kívánta, kereste, de hiába.  Honnan e mondás ?  Szerintem onnan, hogy valamikor a vízszintesen forgó korongon, a „szerencse kerekén", középen, fából faragott avagy a bronzból öntött női szobor állott, amely a Szerencsét ábrázolta s amely a koronggal együtt forgott, arccal pedig pontosan arrafelé ahol a szóban volt, a karókon pattogó vesszőcske is volt.  E nőalak arca mosolygósra volt képezve s így, akinél tehát a vesszőcske megállott, arra „a Szerencse rámosolygott."  E Szerencse istennőt azonban bekötött szemmel ábrázolták, ami azt jelentette, hogy ő teljesen pártatlan, senkinek sem akar inkább kedvezni mint másnak.

A Szerencse tehát nőnek képzeltetett és eredetileg csak a kerek lap, a korong költői megszemélyesítése volt.  A görögök is a szerencsét Tyche-ben, tehát nőistenségben tisztelték, habár ennek a koronggali összefüggéséről már semmit sem tudtak.  Ellenben a rómaiak ugyanezt Fortuna néven nevezték, de ez istenségük eredetéhez annyiban mégis közelebb maradtak, hogy őt néha guruló golyón avagy gördülő keréken futva is szokták volt ábrázolni, csak éppen vízszintes korongon már nem.  De hogy ez istenségüket mégis valamely nőelvű ősavar törzsünktől kellett örököljék, tanusítja a Fortuna név, amely hiszen forog, fordul igénk egyik származéka, amely név -tun része nem más mint ami a folyton, futton-fut, hozton-hozza szavainkban és Isten szavunkban is megvan és tesz igénk egykori ten alakjára vezetendő viszsza, ugyanúgy mint a német tun = tenni ige is.  (Is-ten = ős-tevő, ős-alkotó.) Amiszerint for-tun = forgás-tevő, azaz: forgó.

Abból viszont, hogy ez istennő szeme be volt kötve, származott a ma is szokásos „vak szerencse" mondás.

Rendkívül érdekes még amit Kandra Kabos könyve 181, 182. és 183. oldalán a garaboncosokról, néphagyományaink alapján elmond.  Mivel említi, hogy ezek iskolákat járnak, hogy bűvös tudományokra szert tegyenek (ma már éppen ezért „garabonciás diák" is lett a nevük), tovább még hogy titokzatos könyvük is van, ebből okszerűen következtethető, hogy tulajdonképpen táltosok, sámánok, vagyis az ősvallás papjai voltak.  Föltűnhet nekünk mindenesetre a bonc szórész, amely ma is a buddhavallás papjai elnevezése.  Hogy a gara szórész itt valóban feketét jelentett volna, biztosan nem állíthatjuk, illetve hogy itt sötét, tehát rosszindulatú tudósokról lett volna szó, mert ilyen szóalak forgás értelmű is lehet, bár lehetséges hogy e szórésznek utóbb fekete s tehát rossz értelem is tulajdoníttatott, mert hiszen érthető, hogy a kereszténységben az ősvallás papjairól, tudósairól, táltosairól rossz vélemény kellett kialakuljon.  A gara szó mindenesetre kőrös szócsoportbeli, de kiemeli Kandra, hogy éppen a palócoknál (és bizonyára a barkóknál is, akiket ma a palócoktól már alig különböztetik meg), a garabonc neve barbonciás, ami tehát az előbbinek avar megfelelője.  (181-182. old.)  Mindenesetre :  Kandra írja, miszerint a garaboncosok „nagy forgó szélben" szoktak járni.  A legérdekesebb azonban az amit ide vonatkozót Kandra még ír és ami ezen garaboncokat a forgással szintén kapcsolatba hozza, s amit itt idézek :

„A 12 iskolát végezett diák elmegy messze-messze országba, vízen és tengereken át, sok veszedelmen körösztül, azután bejut egy barlangba, ott társakra talál, azokkal tanulja a tizenharmadik iskolát.  Midőn tizenketten együtt vannak, ráülnek a szerencse kerekére.  Ez gyorsan forog velük.  Egynek közülök bizonyosan el kell vesznie, azért félelemmel állanak rá; mert nem tudják ki fog elveszni."

Világos, hogy itten vízszintesen forgó nagy kerékről azaz korongról van szó, amelyre tehát tizenketten is, ülve vagy állva, ráférnek és amelynek neve, íme: szerencse kereke.  Hogypedig egynek közülök el kell vesznie, ennek magyarázata a következő :  Ha egy ilyen vízszintes kerék mind gyorsabban forog, akkor a rajta ülők avagy állók közül a központfutó (centrifugális) erő előbb-utóbb egyet lehajít, ami után, hogy a többit is le ne hajítsa, a kerék megáll, illetve az aki forgásba hozta, most lassítja és megállítja.  Viszont úgy képzelhető, hogy a korong széle alatt mélység van, amelybe az aki magát már nem bírta korongon tartani, bele esik, ahol halálát leli.

Könyve 223. és 224. oldalán említi Kandra, hogy a szóban levő tűzünnephez a leányok virágos füveket és tisztesfűt visznek magukkal, hogy ezeket a tűzön megpárgoják, az ünnep után pedig hazavigyék, mivel ezt a nép különböző célokra igen hasznosnak, jó hatásúnak tartja.  Párol és párgol szavunk avar szócsoportbeli s a tűz bar, bár, parázs, pörzsöl, pörköl szavaival rokon, ugyanúgy mint az olasz abrustolire, szerb-horvát przsiti = pörzsölni, német brennen = égni, égetni, szerb-horvát opariti és furiti = forrázni.  Népünk azonban párol szavunkat párgol-nak is mondva, ezt a pörköl szavunkkal hozza közvetlen kapcsolatba.  Ezen párgol igénket Ballagi is fölsorolja s gőzzeli átjáratásnak, gőzzeli puhításnak, vagyis tehát párolásnak, magyarázza, habár népünk ezt még pörzsöl értelemben is használja.  Tény azonban, hogy fűből, virágból valamint minden más, nedvességet tartalmazó anyagból, párgoláskor, finom gőz, azaz pára száll el, amely szavunkkal a szláv para = gőz szó teljesen azonos.  Mivel azonban a párgolódó füvekből, virágokból, fenyőgalyból de különösen a boróka fenyőből és bogyójából igen kellemes illatozó pára száll föl, ezért kétségtelen hogy ezen pára szó valamilyen kiejtésében még illatot is jelentett.  Mivel pedig mi már tudjuk, hogy az illanó, szálló illat őseinknél költőileg és jelképileg a lelket is jelentette, eszerint kétségtelen, hogy ugyanezen pára szavunk az avaroknál még lélek értelmű is kellett legyen, ha ismét más kiejtési árnyalattal is.  Amit bizonyít is az, hogy e szavunkat lélek értelemmel, habár ma csak álatokra vonatkozóan, ma is használjuk.  De ugyancsak a szóban levő tűzünnepnéli virágpárgolás, továbbá az, hogy a kereszténységben a Napisten helyébe tett Szent János „virágos"-nak is neveztetik, ezekből következik, hogy az avaroknál virágkultusz is kellett legyen, amiről egyébként alább még szó lesz, de amit még az is bizonyíthat, hogy maga virág szavunk is tiszta avar szó, amelynek egyébként a latin flos és német Blume szavak is megfelelnek, habár ezek már magánhangzókihagyásosak és r helyett l-es, és eszerint tehát palóc kiejtésűek.

Miután az avarok vallásos alapjelképe az egyenlőágú kereszt volt és mivel négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, ebből következtethető, hogy a négyszirmú, tehát többékevésbé keresztalakú virágoknak (Cruciferae, keresztesvirágúak) kellett náluk olyanféle szerepe legyen mint a magyaroknál a gyöngyvirágnak, a jászoknál az iszalagnak avagy a székelyeknél a szekfűnek, csakhogy ők ezeket jelképükként inkább olyan helyzetben szokták volt ábrázolni mint e rajzon a és kevésbé olyanban mint b, ahogy e virágalakot viszont a jászok szokták volt ábrázolni.  Ugyhogy e szempontunkból fontos megállapítanunk miszerint a répafélék virága ilyen keresztalakú és répa szavunk avar szócsoportbeli, amelynek pontosan megfelel a szerb-horvát repa, olasz-latin rapa és a német Rübe = répa.  Bár van fehér is de a répafélék virága többnyire sárga, valamint többnyire sárga vagy piros, vörös maga a répa is úgy felszínén mint belsejében is.  Felötlő pedig, hogy a latin ruber = piros szó a répe, rapa, Rübe szavakkal tökéletesen egyezik, míg a magyar piros és vörös szavunk ezeknek csak megfordítottja.  Mivel pedig a tűz színe is a sárga s a piros, ebből következik, hogy a tűztisztelő avarok színei is ezek voltak, ugyanúgy önként adódólag, mint ahogy önként adódólag voltak például a tulajdonképpeni magyarokéi a zöld, a fehér és a piros.

Bár retek szavunk őstörök, de mivel a retekfélék a répafélék rokonai, virágaik ugyanolyanok, valamint retkük maga is némelyeké piros, ezért az avaroknál valószínűleg szintén szerepük volt.  Az olasz ravanella, rapanella = retek, de a rava-, rapa- szórész azonos a rapa = répa szóval, mivel pedig a -nella szórész csak kicsinyítő rag, eszerint az említett olasz szó tulajdonképpeni értelme: répácska.

Úgyhogy mindezekből okszerűen következtethető miszerint az avarok fontos tápnövényei is a répa- és retekfélék voltak.


__________



Láttuk hogy a kabar kapni, elkapni, kapkodni, kapa, kapocs és kampó szavak mind egymásnak úgy hangzás- mint jelentésbeli rokonai, amelyek egyrészt horogszerű görbeséget de másrészt akaszkodást és tehát kapaszkodást is jelentenek.  Hogy mind ennek pontos avar párhuzama is megvolt, ennek legalább nyomát találhatjuk még meg: Repkény szavunk ugyanis kapaszkodó, fölfutó növényt és különösen a borostyánt jelenti, amely szavunknak pontosan megfelel a német Rebe szó, amely ugyanilyen jelentésű, míg Weinrebe (vájnrébe) a szintén kapaszkodó szőlőnövény neve.  Latinul viszont repere = kapaszkodni, míg olaszul rampa = karom, horgas valami, rampicare, rampicarsi meg = kapaszkodni, fölkapaszkodni.  Ez utóbbi kettő ugyan mp-s kiejtésű (átmenet), de láttuk, hogy kapocs, kapa szavainknak is a magyar kampó s a görög kampülosz = kampós és horgas, görbe, szavak is ugyanúgy mp-s megfelelői, amelyekből, ha viszont a p hang marad el, akkor meg a magyar kamó, gamó = kampó szavunkat kapjuk, amelynek meg a latin hamus = horog, továbbá az olasz camoscio és német Gemse (kamosso, gemze) = zerge szavak felelnek meg, azért mert a zerge jellegzetességét kampó- azaz horogalakú szarvai képezik;  úgyhogy kétségtelenné válik miszerint ezen camoscio és Gemse szó vagy a magyar kamós vagy a latin hamus szóból kellett származzon.

Elmondottam, hogy például a Morava, Morva folyónevek ősnyelvünkben Mor-az-vanMorajló értelműek voltak és hogy hasonlóképpen más -ava végzésű szláv folyónevek is ősnyelvünkből származólag, az illető folyó valamely sajátságát jelentő nevéből keletkeztek, ugyanúgy mint ahogy például a szumer alava = szobor szó eredete is áll-az-van = álló volt, miként a latin statua = szobor is a latin sta = áll szóból lett, valamint a magyar halovány és eleven szavaink tulajdonképpeni értelme is hal-az-van és él-az-van = haló és élő volt.

Temesvár közelében van a Berzova folyócska, melynek e nevét minden gondolkodás nélkül a szláv brz, brza, brzi, brzo = gyors, gyorsan szóból származtatják, természetesen a régi -ava, -ova, -eve vagy -avan, -ovan, -even ősi ragunkról semmit sem tudva, sem arról, hogy maga a szláv brz, berzi, brza szó pedig ősavar eredetű szó s a tűzfúró szerszám fúrója gyorsan, azaz fürgén, füremesen, forgó, pörgő, tehát pergő — és eközben berregő hangot is adó — mozgása egyik megnevező szava volt.  Kétségtelen, hogy miként a kőrös szócsoportbeli gyors szó is jelentett úgy kerekséget (például győr és gyűrű szavainkban), mint gyorsaságot is (például gördül és gurul szavainkban), ugyanúgy az avar szócsoport szerint is egy berz, berze, barza szóalak kellett jelentsen úgy kerekséget mint pörgést és gyorsaságot is, ha ez a mai magyarban már nincsen is meg, de megvan a szlávban, valamint fönnmaradott az olasz presto és brusco (preszto és bruszko) szintén gyorsaságot, hirtelenséget jelentő szavakban is, amelyek a magánhangzókihagyás előtt perez, boruz kiejtésűek lehettek.  A kerék, mivel fut, gördül, szalad, ezért a gyorsasággal is eszmetársulásba került, úgyhogy sejtenünk kell miszerint a kerék és kerek szavaink avar megfelelője perék, pereg, perég szóalak kellett legyen, úgyhogy tehát az olasz presto és brusco = gyors szavak is ősnyelvünkből származtak, ugyanúgy mint ahogy a szláv berzo, brzo = gyors szó is a mi pergés, pörgés és fürgeség szavaink rokona.  Amit kétségtelenné tesznek ezen finn szavak: püöre = kerek, kerék, gömböiyű, és püöri = forog, amelynek tehát a pörög = gyorsan forog (mint például a „pörgő csiga" gyermekjáték) és pörge = kerek szavunkkal (például: „pörge kalap" = kerek kalap) szavainkkal is azonosak.  Említettem többször, hogy a szómegfordítás törvénye az árja nyelvekben nem lévén meg, eszerint ha árja nyelvben egymás megfordítását képező szavakra akadunk, úgy ez már magában is az illető szó ősnyelvünkbőli eredete mellett szól.  És íme, az említett olasz presto és brusco szó megfordítva a latin-olasz rapidus-rapido = gyors szót adja s amelynek pontos megfelelője a finn reippa = fürge, és ripea és rippa = gyors, fürge szó.  Természetes viszont, hogy ugyane szavak másrészt a röpül, repül szavunkra is átvezetnek, mivel hiszen — amint már említettem — a röpülés és a gyorsaság egymással szintén eszmetársul, sőt ezenkívül a madarak és rovarok szárnyai gyors mozgása, azaz rebegése a rep, reb, röp hangot adja, amely hang még a pörgő, gyorsan forgó tűzfúró által keltett hangra is hasonlít.  Mivel pedig mind e szavak hangutánzóak is, ezért itt is nyelvünk ősisége, a természeti jelenségeken alapuló volta mutatkozik.  Továbbá :  szájunk, ajkaink bizonyos beszédmódnáli gyors mozgását és az ilyen beszédmódot is, rebegés-nek nevezzük, amely szavunk megfordítása meg az olasz parlare és a német sprechen (sprehhen) = beszélni szó, habár ez utóbbi már magánhangzókihagyásos és a már többször említett kezdő sz vagy s hanggal megtoldott, de amely német szó ősalakja bizonyára még pereh, pereg, perek volt, vagyis a rebeg avagy repeg szónak csak megfordított ejtése.  Viszont ide sorolandó még a latin verbum = szó is, de ugyanúgy mint a latin verto és a szláv vrti fordulást, forgást jelentő szavak, amelyek ismét a tűzfúró szerszám forgó fúrója latin virga, olasz verga és pertica, magyar furkó = vessző, bot, nevéhez vezetnek vissza.  Említettem a madarak repülését, valamint föntebb a tűzlehozó, tűzlopó istenség madárrali jelképezését.  Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy miként a németben fönnmaradott Rabe valarnint a magyar varjú szó is, de ugyanígy az oromo nyelv birbissza = madár szava, a madarak avar nevei kellett legyenek, de hogy az oromo barriszu = repülni ige is csak a magyar, azaz avar, repülni ige megfordítása.

Volt azonban régi nyelvünkben egy -ova, -ava birtokos rag is, amely a mi, ma rövidült, -e birtokos ragunk őse volt;  például: apa, apaé, ember, emberé stb., ami régen apaova, emberövé stb. volt.  És ugyanez ment át a szlávba, ahol a szerb-horvátban is, ahol például bor = fenyő, ribar = halász és borovo, ribarevo = fenyőé, halászé.  De volt régen, ma csak tájszólásban, az -é birtokos ragnak -ejjé változata is, amelyben a v hang helyett j hang ejtődött.  Aminek viszont megfelel a szerb-horvátban csovjek = ember, csovjecsje = emberé, ugyanúgy mint nálunk emberejjé.  (Lássad: Sebestyén Gyula: „Regös énekek.")

A szumer nyelvben bar, bir tüzet jelent de egyúttal Napot is (Hommel: „Sumerische Lesestücke." és Kimanach Odön: „Magyar-sumir kézi szótár." Karcag, 1905.), amely bir szó azonban, a szumer szövegek még nem egészen bizonyos olvasása miatt, esetleg bür, is lehetett, aminthogy a görögben is pür = tűz, de ezt ma pir-nek is szokás ejteni.  Viszont ugyanezen szumer bar, bir avagy bür szó Prometeusz tűzisten nevét is eszünkbe juttatja de másrészt ázsiai rokonnépeink föntebb megsejtett Bar, Barata tűz- és napistene nevét is.  De avar szócsoportbeli szó az angol fire és a német Feuer (fair, fájer, avagy fojer) = tűz szó is.  Az erőteljes, élénk természetű lovat, de különösen a fiatal, szilaj mént szoktuk „tüzes ló"-nak, illetve „tüzes mén"-nek nevezni.  A mai német Pferd = ló szó, az ismert német f avagy p hangnak pf kiejtésűvé változása előtt még ferd, perd kellett legyen, ami pedig a párduc azaz latin pardus, valamint a gepárd szót is eszünkbe juttatja, amely utóbbi minden valószínűség szerint gep-párd = foltos-párd volt.  De amely német perd, ferd szó az arab faraz = ló szóval is egyező.  Ez arab faraz szót Jankó János tudósunk ugyan a mongol faraz = ló szóból származtatja, szerintem azonban e mindkettő avar őstörzseink valamely ilyen és ló jelentésű szavából származott, amit az afrikai, kámita oromo nyelv farda = ló szava is valószínűvé tesz, amely kevésbé az arab faraz szóra mint inkább éppen a német Pferd szóra hasonlít és amely német szó tehát kétségtelenül szintén ősavar eredetű.  Az oromo szóval kapcsolatban fölhozom, hogy E. Viterbo olasz-oromo-olasz szótárában farda gulla = cavallo focoso = tüzes ló.  Amely oromo gulla szó meg gyúl, gyullad szavunkat juttathatja eszünkbe.

Fölemlítendő itt viszont az ismert paripa szavunk is.  Ezt ugyan ma inkább „herélt ló" értelemmel szokás használni de szerintem ugyanolyan tévesen mint ahogy irodalmi nyelvünk teljesen tévesen bíbor szavunkat „igen piros" értelemmel használja, holott ez népünknél ma is, a szumer babbar = fehér, valamint az Északi-Jeges-Tenger hófehér színű cethala biburga nevével egyezőleg (Lássad: Brehm: „Tierleben"-énben „biburga" és „beluga"), a bíbor szó csakis „igen fehér" értelemmel él.  Ma is népies mondásunk „tüzes paripa", ami azt bizonyítja, hogy a paripa szó eredetileg nemhogy herélt lovat jelentett volna, hanem ellenkezőleg szilaj lovat, mert hiszen a herélt ló éppen szelídebb, nyugodtabb, sőt a fiatal méncsikót éppen azért is herélik ki, hogy ilyenné válva, hátaslónak, azaz lovaglásra, alkalmasabbá legyen.  Mi több, az -ipa szórészben apa szavunkra kell ismernünk, úgyhogy a paripa szó éppen hím-ló azaz mén, monyas értelműnek bizonyul.  Amely állattal tehát avar őstörzseink a Napot vagyis a Napistent ugyanúgy jelképezték mint akár a sassal avagy a hollóval is.  Sőt következtethető, hogy a Paripa név a Napisten egyik avar neve is volt, valamint következtethető mindebből az is, hogy a ló az avarok egyik főbb kultuszállata is volt, de mindenesetre az igen élénk vörös színű, valamint a sárga is.  Az előbbit ma is „meggypej"-nek nevezzük a meggy piros volta alapján, és amely a „pirosan fölkelő Nap" jelképe kellett legyen.  Viszont a sárga színű ló, amelyet költőileg „aranyszőrűnek"-nek nevezünk és ahogy az ilyen színű lovat népmeséink is általánosan nevezik, a magasan, teljes fényében ragyogó Napot jelképezhette.  Aki valaha erőteljes, szilaj, fiatal, tüzes ménlovat olyankor látott amikor ez, fejét föl és alá veti, az tudja hogy annak sörénye, különösen a meggypejé avagy a sárgáé, valósággal tűzként, mintegy lángolni látszik.  Más ló, kanca és herélt, is szokta néha fejét föl és alá vetni de sem oly gyakran, sem oly szilajon mint fiatal, erőteljes mén.

A ló azonban úgy a régieknél általában, valamint magyar népmeséinkben, a gyorsaság jelképe is volt, amiért is az említett faraz, farda, Pferd szavak a tüzesség mellett még gyorsaság jelentésűek is lehettek.  A latin furor = düh, tüzesség és „tűzbe jövés".  De viszont a megsejtett magyar berze, a szláv brzo, berzo, az olasz presto = gyors, gyorsan és szintén olasz fretta = sietség szavak meg a gyorsaságot fejezik ki.  Ám mindezen föntebb elmondottak szerint a fárad szavunkat is tulajdonképpen és eredetileg nem ellankad, hanem hevül értelműnek kell vélnünk, amit egyébként már a tűzfúró szerszám általi tűzgyújtás gyors testi mozgással járó és tehát fárasztó, fölhevítő voltáról szólva is meg kellett sejtenünk.  Mindenesetre úgy a mi népmeséinkben mint a vogul regékben a szél avagy a gondolat sebességével a levegőben, a magasságban, a felhők között száguldó, röpülő táltos ló, táltos paripa, valamint a görög mythologia szárnyas pegazosz-lova is tehát a Nap jelképe volt, illetve a rajta lovagló mesehőssel, eredetileg Napistennel, volt azonos.  Vagyis e mese- illetve regebeli táltos ló azért röpül a magasságban mert ő magát a Napot jelképezi, mert ő jelképesen magával a Nappal azonos.  (A mongolban is bura, buri, burgazi = ló, amit lássad az „Ethnographia" 1900. oktob. 345. oldalán, ahol Jankó János azt is írja, hogy „ez a paripa amelyen a sámán a felhők fölé emelkedik."  Amely tehát népmeséink táltos lovával is azonos, amely mesehősünkkel szintén a felhők között száguld.)

Némely tudós szerint a halottégetés szokása a Bronz-korban keletkezett és azon korban is volt a legáltalánosabb, valamint ez az ősavar tűzkultusszal volt összefüggésben is.  Említettem, hogy a bronz föltalálása is az avarok tűzkultuszával lehet összefüggésben, amennyiben éppen ők e tűzkultuszukból folyólag foglalkozhattak sokat a réz és más ércek olvasztásával, öntésével azaz ötvözésével, vegyítésével, aminthogy bronz szó is, amely valamikor bron-oz kiejtésű lehetett, avar szócsoportbeli.

Ballagi is fölsorolja a repes, repesni igénkből származott régi repeső = madár szavunkat.  Habár ma repes helyett inkább repdes, repked, röpköd szóalakot használunk, de ezen repeső szavunk némileg megfelel a latin-olasz volatiis, volatile szónak, amelynek tulajdonképpeni értelme repülő, repülni képes de ez is madár, madárféle értelemmel használatos, aminthogy viszont mi is mondjuk hogy szárnyas, a német is hogy Geflügel, szintén madárféle jelentéssel.  Van azonban a régi repes = repdes igénknek egy ma is használatos származéka s ez a repes, repesni, örömrepesni, repeső öröm kifejezésünk, amely onnan ered, hogy számos madárféle a valami fölötti örömét, bár ágon ülve vagy bárhol másutt is állva, szárnyait repesgeti, amelyek e gyors de rövid ide-oda mozgásukkal, ha nem is oly hangosan mint repülésközben, de mégis rep avagy reb hangot hallatnak.  Ugyanezen szárnymozgással a madarak ugyan, örömükön kívül vágyat, kérelmet, kívánságot is fejeznek ki, de erről alább „Palóc" fejezetünkben kellend szólanom.  Itt azonban a következőket kell elmondanom :  Amidőn valami fölötti örömünket avagy tetszésünket akarjuk kifejezni, tapsolni szoktunk, amely tapsoló kézmozgás némileg a szárnyak repeséséhez hasonló ideoda mozgás, sőt kezdetlegesebb népeknél valamint gyermeknél azt is láthatjuk hogy örömükben karjaikkal is a madarak szárnyai repeséséhez hasonló ide-oda mozgást végeznek, úgyhogy örömrepesni szavunkat ez is megokolja.  Továbbá :  az említett reb hanggal a legközvetlenebbül összefügg még rebeg, rebegni igénk is, ahogy a bizonyos kedélyállapotokbani, azaz örömben, de félelembeni, meghatottságbani beszédmódot, a rebegést nevezzük, amely rebegő beszédmód sokszor alig is érthető.  E beszédmód kabar szócsoportbeli szóval hebegés.  A rebegő beszédmódnál az ajkak, izgalom következtében a szokottnál gyorsabban mozognak föl és le, tehát szintén ide-oda;  mi több, mivel például a kutya sem beszélni nem tud, illetve ajkait sem képes rebegtetni, sem lábaival nem képes repeső ide-oda mozgást tenni, ezért örömét farka csóválásával, vagyis tehát szintén ide-oda mozgással, fejezi ki.

A madár két szárnya azonban két oldalán van sőt csukott állapotban mintegy két oldalát is képezi, a két oldal viszont ember és állat bordáit is eszünkbe kell juttassa, sőt éppen a magyarban szokásos az oldalborda szó, aminek meglepően pontos kazár szócsoporti párhuzama az hogy az olaszban costola (kosztola) = borda míg costa (koszta) = part, vízpart, tengerpart, holott a magyarban ezen part szó nem csak borda szavunkkal azonos hanem az olasz bordo szóval is, amely szintén oldalt, valaminek szélét jelenti.  Oldalborda szavunkat azzal szokás öszszefüggésbe hozni, hogy a bibliai elbeszélés szerint Isten a nőt Ádám egyik bordájából teremtette (Károli Gáspár bibliafordításában: „oldalteteméből", mivel régibb nyelvünkben tetem = csont), amiértis aztán ma is mókásan szokás feleség helyett oldalborda-t mondani.  Ezen öszszefüggés kétségtelenül meg is van, de hogy ez nem csupán a Bibliából származott hanem hogy a Biblia keletkezésénél is sokkal régibb, hogy ez is őseink költői és jelképes beszédmódjából származott, mindjárt látandjuk :  Borda szavunk első szótagja megfordítása adja a szláv rebro s a német Rippe = borda szót, amely szavak viszont betűszerint azonosak az olasz ripa (rípa) = part, különösen meredek part, szóval.  De ugyanezen rebro és Rippe szó a rebeg igénkkel is azonos, de ugyanígy a repes igénkkel is.  Sőt, ha ember avagy állat oldalán ujjainkat gyorsan végighúzzuk, mivel a bordák itt mintegy ripacsos fölületet képeznek, reb avagy rip hangot hallunk, amit a német nyelv a Reibung (rájbung, de régen bizonyára rejbung, rebung) szóval, amely dörgölést jelent, ki is fejez.  Ám hogy nem véletlen egyezésekkel van dolgunk, bizonyítja még az is, hogy borda szavunkkal betűszerint egyezik az olasz bordo = oldal szó, amely a mai olaszban ugyan már meglehetősen elhomályosult, de oldal, valaminek széle értelme azért még több kifejezésben megvan, amit alább ki is fejtek.  Ellenben kiemelem már itt is, hogy part szavunknak is van valaminek széle értelme is, amit már a párta szónál is láttunk, de hogy ugyanezen part szavunknak még mart változata is van, amivel meg a latin-olasz margo, margine (mardzsine) valaminek széle, oldala jelentésű szó egyezik.  Az olasz bordo szó eredeti oldal értelme ismerhető föl abban is, hogy a hajó baloldalát babordo, jobboldalát tribordo néven nevezik, de még világosabban kitűnik ez még abból is, hogy amikor a vitorlás hajó szél ellen zegzugvonalban halad, amikor tehát a hajónak hol egyik hol másik oldala fordul a fújó szél felé, ezt olaszul bordeggiare-nak nevezik (bordeddzsáre), ami magyarul szószerint oldalazni, oldalogni volna s ami tehát oldalazó vitorlázásmódot jelent, ami vitorlás hajónál a szél ellen való haladás egyetlen módja.  Ezen olasz szóban a bordo szó oldal jelentése tehát még elhomályosulatlanul megvan.  De mindezeken kívül pontosan egyezik az olasz bordo és a magyar part szó még az olasz parte = oldal, rész szóval is, amiből aztán a partito = párt szó is származott.  Viszont az, hogy a magyar borda, oldalborda megfordítása a szláv rebro és német Rippe, régiesen Ribbe = borda szót adja, ez kétségtelenné teszi, hogy mind e szavak a mi ősnyelvünkből kellett származzanak, mert, amint ezt már sokszor említettem, a szómegfordítás a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye, de ami az árja nyelvekben nincsen meg.

Bár ez ismétlés, mégis megemlítem, hogy az ontogenesis törvénye szerint minden lény a maga keletkezésén, fejlődésén át, vagyis ébrény, főtusz majd gyermekkorán át, futólag ismételi faja keletkezése és fejlődése folyamatát de viszont az első sejt megtermékenyülése előtt ismételi a világalakulást is.  Az hogy a bibliai hagyomány szerint Isten a nőt Adám oldalbordájából alkotta, természetesen csak jelképes beszéd, amelynek azonban igazi értelmét már sem a zsidók sem a keresztények nem tudták, vagyis ezt is szó szerint vették.  Mindez pedig azt jelentette, hogy a földi élők legrégibb ősei a még egysejtű lények voltak, amelyek osztódás által szaporodtak, amit őseink tehát tudtak, valamint tudták azt is, hogy a Föld (a nő, Éva, Tündér Ilona) is osztódásként, a Napból kiváló anyagból jött létre, éspedig a Nap önmaga körüli forgása folytán keletkező központfutó (centrifugális) erő következtében, éspedig a Nap (a férfi, Ádám, Magor Napisten) egyenlítőjéről, ahol a központfutó erő a legerősebb, vagyis tehát: oldaláról, bordájáról (olasz borda = oldal!) válott el.  Amely anyag eleintén, miként gyűrűje az igen gyorsan forgó Szaturnuszt, ugyanúgy vette körül a Napot, de e gyűrű tőle mindinkább eltávolodván, a központba vonzó erő folytán, gömbökké, azaz bolygókká, alakult, amelyek egyike a Föld is.  Vagyis a Föld tehát valóban osztódásként a Napból kiválott, kiszakadott rész.  És íme, a latinban partitio = osztás, pars = rész, partiri, olaszul paritre = indulni, elindulni, kiindulni, partus, olaszul parto = szülés — amely szavak mind tisztán avar szócsoportbeliek.  Bizonyos tehát, hogy nyelvünk avar szócsoportbeli reped szava eredeti értelme is szakad, elválik kellett legyen, amihez tehető még, hogy a repedés, repedezés hangja hasonló a repesés, rebegés hangjához.  Amely szavaink őstörök párhuzama a német Riss = szakadás, reissen = szakadni, szakítani (rissz, rájszen, azaz réjszen) és a magyar rész (részekre szakadás) szavakban maradott fönn.  De viszont a szerb-horvát parati = szakítani meg avar szócsoportbeli s a latin pars = rész, partitio = osztás szavakkal azonos.

Habár ez is ismétlés, mégis újból fölhozom, hogy — amint azt „Kun" fejezetünkben láttuk — inda szavunk közvetlenül összefügg indul igénkkel és hogy a növények indái új növényi egyéneket hoznak létre, amit aztán az ősök a szüléssel és a köldökzsinórral azaz köldökindával hasonlítottak össze.

Mi már tudjuk, hogy őseink hímelvi fölfogása szerint a hímség vagyis az erőny a régibb és hogy csak ez hozza létre az anyagot, vagyis a nőiséget, ami kifejeződik abban, hogy a Napot, illetve Adámot, tekintették hímnek, aki a Földet azaz a nőiséget hozta létre, de ami kifejeződik még a, bár elváltozást, romlást szenvedett, azon görög regében is amely szerint Athene istennő (nőiség) és Zeusz (hímség) fejéből pattant ki.  Láttuk azonban, hogy ezzel szemben volt a Napot nőiségkénti fölfogás is.  Tudjuk, hogy őseink nőelvű törzsei szerint az anyag volt a régibb és hogy ez hozta létre az erőnyt.  Létezett ezért a Napnak nőként való fölfogása is.  Láttuk, hogy a vogulok jelképes énekeiben is, habár a nap általában férfi, de néha ugyanegy énekben nőként is szerepel — ami világosan mutatja, hogy csak költői jelképezésről van szó.  Azt is említettem miszerint a japániaknál is a Nap nőistenségként Amateraszúban személyesítve meg.  E nőelvi fölfogás maradványa mindenesetre a német die Sonne is.  E nőelvi fölfogás — amint ezt már szintén említettem, — a mai anyagelvűséghez (materializmushoz) hasonlítható, amely fölfogás szerint az ősnőiség, vagyis az anyag, hozza létre az erőnyt, vagyis hogy az ősanyag szűzen szülte az erőnyt, vagyis a hímséget, mivel előtte még nem létezett hímség ami megtermékenyíthette volna.  E fölfogás nyilvánul meg a Bibliában is, abban hogy Mária szűzen szüli fiát Jézust, és ezzel pontosan egyezően, de 500 évvel régibb elbeszélésben, az hogy Mája szűzen szüli fiát Buddhát.  E buddhista rege szerint azonban Buddha nem közönséges szülés által jön világra, hanem csodamódra Maja oldalából válik ki, ami azonban bibliai hagyományban, vagyis a zsidóknál, már feledésbe ment.  Észre vehetjük tehát, hogy az oldalból való szülés nem csupán későbbi esztétikai okbóli változtatás, hanem azonos az Adám oldalbordájából való létrehozással, valamint azzal, hogy a Föld a Nap egyenlítőjéről, azaz oldalából, elválott rész.

Említettem a görög-római és finn Léto-Latona és finn Ilma regét, amely szerint ezen istennő szüli Apolló, illetve Väjnämöjnen Napistent.  Bizonyosnak vélhetjük tehát, hogy a Léto-Latona név sem véletlenségből egyezik a latin-olasz latus-lato = oldal szóval.  Hogy itt az -ona szórész anya jelentésű, az természetes, egyébként azonban ellentmondásokat találunk.  Láttuk azonban, hogy az ősistenségek neve helyesen egymássalhangzós: l-t.  Márpedig ha e nőistenség a Nap, vagyis a fiúistenség anyja, akkor ős ős-anyaistenség, és eszerint neve egymássalhangzós szó kellene legyen, vagyis vagy .  De hogy a sok ezredév alatt itt mely zavar jött létre, vagy hogy ősregéink idegen népek általi átvétele mely félreértést okozott, avagy hogy ez ellentmondás oka mi lehet, jövő kutatások deríthetik ki.


________



Hogy forog igénk, valamint a latin-olasz forare = fúrni ige is a forgó tűzfúróval és tehát a fúr, fúrni igénkkel azonos, mi már tudjuk.  De a forgás természetszerűleg a kerekséggel és így a kerékkel is összefüggésben van, amiért is kellett legyen a keréknek is már a bronzkorban valamilyen avar szócsoportbeli neve, annál inkább, hogy éppen a bronzkorban a négyküllős és bronzból öntött kerekek szokásosak voltak;  a körbe foglalt kereszt pedig az avarok szimbolikájában a Nap jelképe volt.  Habár ugyanezen alak jász jelképként is fölfogható volt.  Látjuk e négyküllős kereket a kréta-mykénéi ősműveltségben valamint az ebből származott régi görög műveltségben is.  Mai magyar nyelvünkben a keréknek avar nevét ugyan már nem találjuk, mivel azonban pörge szavunk kerekséget jelent (például a „pörge kalap" = kerek kalap szólásban is), valamint ahogy fergeteg és forgatag szavaink tulajdonképpeni értelme is körforgás, eszerint sejthető, hogy a kerék avar neve is p-r-g, f-r-g, p-r-k, b-r-k, f-r-k féle szóalak, talán éppen perék, lehetett.  Bár lehetséges hogy volt még olyan neve is amelyben a g vagy k hang helyett t vagy d hang állott, amire parittya szavunk is utalhat, mivel a parittya is gyorsan, körben forgású fegyver, amellyel ólomgolyókat, régen természetesen csak lehetőleg gömbölyded köveket hajítottak, röpítettek.  Megjegyezendő, hogy a parittya oromo neve borongada, olasz neve fromba, frombola, francia neve fronde, amely szavak mind avar szócsoportbeliek lévén, arra mutatnak, hogy a parittya az avarok fő fegyvere lehetett, de mutat a parittya ősrégi fegyver voltára még az is, hogy mind e nevei tulajdonképpen hangutánozó szavak is, mivel a parittya gyors fogásakor valóban parr, forr, borr szóval kifejezhető hangot hallat.

Láttuk, hogy kert szavunk a kör, kerek, karika, kerít, bekerít, kerítés szavak természetes származéka, amely kert szavunk kart, gart kiejtéséből azután a német Garten, a latin hortus és az olasz giardino = kert származtak.  Teljesen okszerű következtetés tehát, hogy a kör avar per, ver, var, par alakú nevéből is kellett keletkezzen kerít, bekerít értelmű szó, ebből pedig kert értelmű szó is.  És ilyen szót valóban találunk is, egyrészt a szláv vrt = kert szóban, amely a szlávos magánhangzókihagyás előtt kétségtelenül vert volt és eszerint a kőrös kert szónak betűszerinti pontos párhuzamát képezte, de nyomára akadunk a kör ezen ősavar nevének még a görög peri = körül szóban is, amellyel egyébként a szanszkrit pari is azonos értelmű.  De itt eszünkbe kell jusson még a ma nemzetközivé válott park = kert szó is mint a kőrös szócsoport szerinti magyar karika, karima s az említett szanszkrit pari, továbbá a német Garten = kert szó is.  Míg viszont a perzsa pardesz = kert szóban a t-vel majdnem azonos d hangot is ott találjuk.  Általánosan elfogadott az is, hogy a keresztény-latin paradisum szó, amely a nép kertnek képzelt Földi Paradicsom vagyis az Éden Kertje nevévé a perzsa pardesz szóból lett, amelyet aztán mi paradicsom-má elferdítve vettünk a kereszténységgel át a latinból, de alkalmazva ezt egyúttal a paradicsom gyümölcsre is, azért mert ezt latinul és olaszul malus paradisiacus és pomo d'oro = paradicsomi almának vagy paradicsom-almának és aranyalmának kezdték nevezni, mivel ennek van nem csak piros hanem aranysárga színű fajtája is, a népi hagyományok szerint pedig a Földi Paradicsom almája „aranyalma" volt.  Részemről azonban azt hiszem, helyesen e regebeli almával az aranysárga színű narancsot azonosíthatjuk.  De láttuk, hogy nálunk az udvarolgató legény is szokott volt, szerelme jelképéül, a leánynak almát ajándékozni, amely azonban régen csak barack avagy más egymagú gyümölcs, és tehát hímségi jelkép lehetett.  Ellenben azon alma amelyet a leány adott a legénynek, vagyis Éva Adámnak mindenesetre csak sokmagú, amilyen az alma s a narancs, tehát nőiségi jelképe lehetett.

Számos magyar helységünk neve is, mint Perk, Perkáta, Parád, Párkány stb. a kert, bekerített hely, falu, város jelentésű avar szóra vezetendő vissza.  Ilyen avar szóalakú neveket különösen a Felvidéken találunk, ahol a tűztisztelő avarok és palócok őshazája is van.  Fölemlítem még az itteni Börzsöny és Borsod neveket is.  A Perk és Parád falukra vonatkozó és tűztiszteletbeli dolgokat lássad: Kandra Kabos: „Magyar mytholoyia." 223-224. oldal.  Megemlítendő azonban, hogy Parád nevű falu Erdélyben is van, valamint ide sorolandó Bereg helység neve és berek = erdőcske.

De a kerekséggel, forgással nem csupán a kerék függ össze hanem a gömb, a golyó is.  Nyelvünkben, habár ma már csak a népnél, berce a rovarfélék apró, gömbölyű tojásait jelenti, amit irodalmilag pete néven nevezzünk.  Míg bertő-nek ötvöseink az apró, ezüstből vagy aranyból való gömböcskéket nevezik.  Továbbá még berkenye szavunkat is ide kell sorolnunk, amely egy apró bogyóféle neve és amelyet édes íze miatt a gyermekek igen kedvelnek.  Ebből származott, magánhangzókihagyással a szerb-horvát brekinya = berkenye szó, de másrészt a német Beere = bogyó szó is.  Más, de bizonyára szintén ősavar eredetű, s bogyófélét jelentő szavak a német Brom-beere = hamvas-szeder, továbbá a francia framboise (framboáz) = málna, francia fraise (fréz), latin fraga, olasz fragola = eper is.  Fölemlíthető még a latin fructus (fruktusz) = gyümölcs szó is, amely amellett látszik tanúskodni, hogy amiképpen a magyar szócsoport szerint is a gyümölcs szó a gumó, gümő, gömb, gömbölyű szavakkal függ össze, ugyanígy az avar szócsoport szerint is a gömböt, gömbölyűséget jelentő valamely f-r alakú szóval tartozott együvé a gyümölcsöt jelentő szó is.  Barack szavunkat, mert hasonlít a latin persica = barack = perzsiai, szóra, abból is származtatják.  Mivel azonban e szó azonos a beleck = bogyó szavunkkal, ezért nyelvünk saját szavának kell tartanunk.  Ezen beleck szavunk a barack szavunktól csak abban különbözik, hogy előbbi l-es kiejtésű és felhangú, emez pedig r-es kiejtésű és alhangú, vagyis előbbi palóc, utóbbi pedig avar szócsoportbeli, de különben egymásnak pontos párhuzamát képezi.  A rómaiak e gyümölcsöt, állítólag, azért nevezték persica-nak mert Perzsiából ismerték meg.  Ami, ha igaz, amellett szól, hogy a tűztisztelő avar törzsek e gyümölcsöt különösen termelték volt és így ez az ősavarok után a perzsáknál is kedvelt gyümölcs maradott.  Mindenesetre tény, hogy úgy magyar mint latin neve is az avar szócsoportba illő.

Borsó és bors szavaink is onnan származnak hogy úgy a borsó mint a bors termése csupa apró gömböcske, azaz bere vagy boró.  Hogypedig a gömb jelentésű ezen avar szavainknak o magánhangzós kiejtése különben is megvolt, bizonyítja a boróka-fenyő e neve is, amely fenyőfaj termése csupa mogyorónagyságú golyócska, kabar szóval bogyóka, avar szóval boróka.  Amely szavakkal viszont a kőrös golyó, tájszólásos goló, golóka, továbbá a latin globus, oromo gulubi, is egyező.  Továbbá a latinban, olaszban pirula (bár margarita is), perfa = gömböcske és gyöngy;  ami hogy nem árja eredetű szó, bizonyítja nem csak a mi bere, bertő, boró szavunk hanem az oromo borkuko és burana = gyöngy, bururi = nagyobb gömb, barcse = gömb és berberi = bors szó is.  Ismételem tehát, hogy mind ezen tisztán avar szócsoportbeli szavak kétségtelenné teszik, miszerint a német Beere = bogyó szó is ősnyelvünkből származik.  Szempontunkból azonban különösen a boróka érdekes, éspedig nem csak neve miatt és nem csak amiatt hogy golyószerű termése van hanem azért is mert szárított bogyóit — azaz tehát boróit, borókáit — és gyantáját de tűlevelű zöldjét is, füstölőszerül ősidők óta használták, mivel e részei tűzön avagy parázson pörkölve, igen kellemes illatú fehér füstöt terjesztenek, amiértis illatosítóul lakásokban is de különösen vallási szertartásoknál, használták, ami eszerint a borókát az avarok tűztiszteletével is közvetlen összefüggésbe hozza.  Kandra Kabos is említi, hogy a nyári napforduló tűzünnepénél különböző szagos füveket párgoltak a máglyán, de természetes, hogy ahol az szerezhető volt, boróka is szerepelt, bár a borókáéhoz hasonló és szintén elég kellemes illatú füstöt terjesztő közönséges fenyő galya is szerepelhetett.  Gyermek koromból emlékezem, hogy télen gyakran, de különösen Karácson estéjén, szokás volt fenyőgallyacskát gyertyalángon pörkölve, a szobában ide-oda járva, így a kellemes illatot terjesztgetni.  Mindez tehát bizonyára az ősi tűztiszteleti szertartások maradványa, amelyeknél avar törzseink szárított borókabogyókat, boróka gyantát és gallyat égettek, pörköltek, és füstöltek ezekkel az égő szent tűzön.  Ma a katolikus valamint a görögkeleti vallás templomaiban, a Szomali Félszigeten (Kelet-Afrika) és Arábia déli részén termő tömjén-gyantát használják, amely szintén ősrégi, mivel már az egyiptomiak is használták, szerintem azonban a boróka még ennél is régibb.  Népünknél pedig ennek ma is elég nagy szerepe van még, mivel nem csak illatosítanak vele, hanem ételfélék és alkoholos italfélék fűszerezésére is alkalmazzák.  Valamint húsfélék, kolbászfélék füstölésére is, mert a borókafa és borókazöldje tűzénél füstölt hús- és kolbászféle különösen kellemes ízűvé lesz.  Miután azonban mind e célokra némileg a közönséges fenyőféle is megfelel, ezért valószínű, hogy a szerb-horvát bor = fenyő szó is az avar boró és boróka szavainkra vezetendő vissza.  Miként pedig a tömjénfüst a babona szerint a gonosz szellemeket és az ördögöt távol tartja, mivel ezek annak szagától menekülnek, ugyanezt tartja népünk a boróka füstjéről is.

Ismeretes, hogy Bosznia és Hercegovina területe egy ideig avar uralom alatt volt és hogy a szlávokat, alattvalóikként, nagyrészt az avarok telepítették e tájakra, de akik itt utóbb bizánci uralom alá kerülve kereszténységre téríttettek, amely időből származott ama föntebb bemutatott cirilbetűs de kacskaringóvonalban haladó szláv nyelvű fölirat is.  Boszniában és Hercegovinában ma is láthatni még idősebb nőket, akik kezeire, karjaira sőt némelynek arcára is olyan jelek tetoválvák, amilyeneket e rajzocskám mutat.  Ezek, bár száz meg száz változatban, de mindig a kereszt, a körbefoglalt kereszt és fenyőág indítékokból állanak.  A keresztalakot természetesen már a kereszténységével azonosítják de éppen a fenyőág és a körbefoglaltság teszi kétségtelenné az avar eredetet.  Sőt emlékeztet ez még arra is, hogy a kereszténységben a kereszt jelképkénti használata csak az avar időkben és ezután válott általánossá, holott ezelőtt nem volt meg.  A nők e boszniai tetováltságát Milena Preindlsberger-Mrazovic „Bosnisches Skizzenbuch" (Dresden, 1900. e. Piersons Verlag.) című művében is említi, de annakidején ezt magam is sokat láttam.

Mind az itt említett berc, boró, barka alakú szavak azonban átvezetnek bennünket a göndörségre is, mivel az erősebben göndör haj avagy szőr is apró, gömbölyded csomócskákba alakul, amelyeket magyarul barka, berke néven is nevezünk, bár nevezzük hajcsigának is, aminek viszont az olasz ciocca (csokka) = göndör hajcsiga, felel meg, amelyek kazár szócsoportbeli szavak.  Az említett barka, berke szavak összefüggenek bárány szavunkkal, habár ez régen kos jelentésű is volt, lehet azonban hogy régen e szónak volt barány, baran, barán különböző kiejtése s eszerint más-más jelentése is.  Viszont bari, barika néven ma is csak a fiatal báránykát nevezzük.  E szavak pedig onnan is származhatnak hogy a göndörebb szőrű juhfélék bárányai teste egész fölületét még mintegy csupa gödör, gömbölyű szőrcsomócskával, azaz tehát berével, berkével, bertővel födöttnek látjuk.  Mind e szavak b-r kiejtésűek, de ide sorolandó a görög friksz, frikosz, Frikszosz, szintén avar szócsoportbeli és szintén göndörséget, göndör hajat, göndör szőrt jelentő szó is, ugyanúgy mint a francia frisure valamint a szintén göndör hajtincset jelentő frou-frou (frizűr, frufrú), habár utóbbi még azért is érdekes mert az olyan zajt is jelenti amilyet gyors forgásakor a tűzfúró szerszám fúrója hallat.  Már a régi Perzsia is tűztiszteletéről volt nevezetes, valamint ismeretes, hogy a mai Perzsiában is gazdag nafta és földgáz források vannak, amelyek mindkettő igen gyúlékony anyag és tüzelésre igen alkalmas, a földgáz-kifújódásokat pedig úgy Perzsiában mint másutt is, ahol ilyenek vannak, mint például Bakuban, ősidők óta tűztisztelet öröktüzeihez használták föl.  Ilyen tűztiszteleti örökégőt lássad a „Der Mensch und die Erde" német mű VII. kötete 98. oldalán említve s a 100. oldal utáni színes képen ábrázolva.  És íme: Perzsia, peresz, farszi, pártus stb. mind az avar szócsoportba tartozó nevek, valamint föltűnhet nekünk, hogy ha Perzsia történelmével foglalkozunk, úgy itt mily számos az avar szócsoportba illő révvel találkozunk.  Például: Farszisztán, Perzepolisz, Perzisz, Veretragna, Firduszi, Barzuje, Barzuname, Partus, Farrurszi, Fraortesz, Bardija, Varanesz, Baram, Parviz, Bordan, Friapát, Partamazír.  Prahat avagy Frahat négy-négy pártus király neve, Prahatak szintén pártus király, Franaszpat pártus vezér.

1. Perzsa udvari ember Perzepolisz egy domborművéről. 2. Szaszanida király Dahi Rusztem szikláiról. 3. III. Szapur király Kermanah egy domborművéről. Flandin et Coste: Pergeancienne nyomán.Az avarokról följegyeztetett, hogy a rövid hajat viselő hunokkal ellentétben, hosszú hajat viseltek, amelybe szallagokat is fontak be.  A latin szövegekből azonban biztosan nem tűnik ki hogy fonott hajfonatokat viseltek-e vagy olyan sodrott tincseket-e, amilyeneket láttuk, hogy a kazárok viseltek, mivel ugyanis az olyan sodrott, csavart hajtincsekbe is csavarhatni szallagot, amelynek két végével azután a tincs végét, hogy ki ne bomoljon, leköthetni.  Találtak azonban olyan úgynevezett „kameni baba"-kat, azaz őseink sírhalmai tetején állott olyan „kőbáb"-okat is, amelyek hátán három lefüggő, hosszú, de nem fonott hanem csavart hajtincs tüntetve föl, mi több, hasonló, hosszú, sodrott hajtincses szobrokat Egyiptomban is találtak, az ottani hikszosz uralom idejéből származóakat, amely hikszoszok hogy egy avar törzsünk voltak, alább látandjuk.  Avar szokás szerinti göndör avagy mesterségesen göndörített hajat, sőt minden valószínűség szerint parókát is, már a régi perzsák és egyiptomiak is viseltek.  Hogy viszont honnan származólag és miképp válott divattá a XVII. században Európa-szerte is az avarosan göndör paróka-viselet, kimutatni nem tudom, valószínű azonban, hogy ez valahol, talán eldugott helyen, avar szokás maradványaként élt, amit aztán valaki az úri osztályból, akinek ez megtetszett — valamely nagyúr, herceg avagy király — utánozott és ezáltal divatba hozott.  De mindenesetre meglepő egyezés, hogy a paróka szó tisztán avar szócsoportbeli, ugyanúgy mint a francia perruque (perrük), amely szavak viszont a magyar berke és barka göndörséget jelentő szavakkal egyeznek teljesen, de emlékeztetnek a görög frikszosz = göndör szóra is, amelyből viszont a francia Friser = göndöríteni és frisure (frizer és frizűr) = hajviselet szó ered.

Kiemelhető, hogy a szerb-horvát percsin szó hajfonatot jelent ugyan de hogy e szó avar alakjából azt kell következtetnünk, hogy eredetileg ez sem fonatot jelentett hanem, bár hosszú de csak csavart hajtincset.  Ismeretes, hogy Észak-Dalmáciában a férfiak még vagy száz évvel ezelőtt is a hátukon hosszan leeresztett hajfonatot viseltek, amelyet az említett percsin néven neveztek, de amely régen szintén csak csavart is lehetett és utóbb azért válott fonattá, mivel ez célszerűbb, nem bomlik és nem kuszálódik.  De ismeretes az is, hogy Észak-Dalmáciában igen sokáig, ha már leigázottan is, de még néhány századdal ezelőtt is éltek avarok, akiktől tehát úgy e hajviselet mint ennek neve is maradott, illetve maradhatott.  Mivel pedig az avarokat úgy a szlávok mint némelyütt a Nyugaton, obri néven is szokták volt nevezni (a mély magyar a hangot o-nak hallván és ejtvén), eszerint már mások is azt következtették, hogy a Zára melletti Obrovac, olaszul Obrovazzo, neve is egykori avar lakosságáról származott.

Vendomei Lajos herceg Franciaország marsallja. E. Desrochers rézkarca nyomán.Egészen bizonyosnak tartható tehát, hogy a paróka, francia perruque, olasz perrucca (perruk, perrukka, parrukka) szó a göndörség avar szócsoportunkbeli berke, barka szavunkból származott, valószínűleg még az európai avar hatalom idejéből.  Amit bizonyít még az is, hogy a göndör szőrű juhféle különösen göndör szőrű bárányát népünk ma is berke-bárány-nak nevezi (Lássad: Herman Ottó: „A magyar pásztorok szókincse”), amely kifejezésnek bizonyosan volt barka-bárány változata, aminthogy ma is mondjuk, hogy barika = bárány, és használjuk a tarka-barka kifejezést is.  Ezenkívül a barika szavunk a kőrös karika szó betűszerinti párhuzama lévén, eszerint valószínű, hogy ez régen nem csak göndör szőrű bárány jelentésű volt, hanem a karikaszerűen göndörödő hajcsomókat is jelentette.

Föl kell itt még hoznom a juhfélére vonatkozó birka és berbécs szavainkat is.  Bár e berbécs szavunkat a latin vervex = ürü (herélt kos) szóból származtatják de szerintem tévesen, illetve latinul tudók alázatos okoskodásából, mert, amint ezt Herman Ottó említett műve 497. oldalán is említi, népünknél e szó kos sőt általánosan juhféle jelentéssel ma is él, mi több, az olaszban is berbice (berbicse) = kos, de nem ürü !  Amit egyébként Herman Ottó is, szintén a 497. oldalon, megemlít.  Úgyhogy a latin vervix szó, ha ugyan nem csak véletlenségből hasonlít a berbécs szavunkra, akkor bizonyára csak értelemeltolódás útján kapta az ürü értelmet.

Megjegyezhető még, hogy habár az olaszban a treccia (treccsa) szó ma fonott hajfonatot jelent, de mivel ezen treccia szó az olasz torcere és német drehen = csavarni (amely mindhárom őstörök szócsoportbeli szó) és a mi tűrni = csavarni szavunkkal is, azonosul, eszerint kétségtelenné válik, hogy itt is ugyanazon jelenséggel van dolgunk mint a szláv percsin szónál, vagyis hogy ezen olasz treccia szó is eredetileg csavart hajtincset, haj-fürtöt jelentett és csak utóbb kapta a fonott haj értelmet.  Fölemlíthető itt még az olasz ciocca (csokka) kazár szócsoportbeli s göndör hajcsiga jelentésű szó is.

Hogy azonban a göndörség és a göndörszőrű juhféle az avarokkal mennyire összefüggésben volt, az is bizonyítja, hogy a göndör, fekete bárányszőrme kiváló előállításáról a perzsák máig is híresek és hogy az ilyen szőrmét azaz prém-et, helyesebb avar szóval bizonyára perém-et, a németek, a francia persienne szót átvéve, az igen szép göndörségű fekete báránybőr-szőrmét ma is persianer-nek nevezik.  Az ilyen báránybőrszőrme készítése Perzsiában tehát ugyanúgy ősavar hagyaték, örökség mint a tűztisztelet.  Ismeretes, hogy úgy Perzsiában mint nálunk is, szokás az újszülött bárány testét bepólyálni — nálunk feketét és fehéret is, Perzsiában csak feketét — és hónapokig így tartani, csak fejét és lábait hagyva szabadon, azért mert így szőre még göndörebbé lesz.  Már ez is eléggé kegyetlen eljárás, de Perzsiában, nagyobb haszonért, még azt is megteszik, hogy a terhes juhokat ellésük előtt vagy tíz nappal azért ölik le, hogy a még idétlen bárányukhoz juthassanak, mivel ezek szőre göndörsége ilyenkor a legszebb, még a legszebben apró berkéjű.

Valószínűvé válik a föntiekből, hogy a piros és sárga szín mellett még a fekete is az avarok egyik színe volt.  Ennek avar neve azonban, a barna szó lehetett, amelynek az olasz bruno, német braun is megfelel de amely szót az olasz nyelv sötét, feketeség, fekete és gyász értelemmel is szokott használni.  (Lássad: P. Petrocchi: „Dizionario scolastico della lingua italiana.” 1942.)

De következtethető a föntiekből még az is, hogy az ősavarok, fekete vagy barna hajzata természettől is göndör volt, habár ha ez nem volt eléggé ilyen, akkor mesterségesen is göndöríthették, aminthogy a haj mesterséges göndörítése ma is szokásos.  Valamint hihető hogy már az ősavarok is viseltek parókát, különösen a kopaszodók.  Ámde bizonyára nem követtek el oly ízléstelen túlzást amilyet a fönti rajzokon látunk.  Aminthogy hasonló túlzásokat nem csak hajviseletben de igen sok másban is, mindig a hódító, hatalomra kapott, harcias de szellemileg fejletlenebb népek szoktak tenni, főképp dicsekvésből és úrvoltuk mutogatásából.  Ilyen ízléstelenségeket, túlzásokat viszont magyar népünknél, sem viseletekben sem másban, nem láthatunk sehol.

Tény az is, hogy túlozott de akkoriban divatos göndör parókaviselet mindig csak uraknál, nagyuraknál volt szokásban, mert hiszen a minden nap dolgozó népnél ilyesmi viselése lehetetlenség lett volna.  Eszerint pedig bizonyos, hogy a baron, báró nagyurat jelentő szó is összefüggött a göndörséggel és az ilyen parókaviselettel, valószínűleg ugyanúgy mint a kőrösöknél a graf, gróf, azaz garaf, goróf szó is, habár emellett a baron szó még régebben, bizonyára úr avagy fejedelem jelentéssel, a Napisten egyik avar neve is lehetett, de jelenthetett ezenkívül ugyan e szó, a már többször említett -on képzővel tüzeset, ragyogót avagy fényeset is, ugyanúgy mint ahogy az egyiptomiak királyai fáraon avagy fárraó — az avar eredetű hikszoszok korából származólag — szintén: fényes, ragyogó értelmű volt, amit kétségtelenné tesz a híres egyiptomi Fárosz világítótorony ezen, bár már elgörögösített neve, aminthogy máig is használatos a görög-latin-olasz fárosz, farus, faro = igen erős fényű lámpa szó, amilyeneket főképp a szabadban való világításra vagy fényjelzésekre használnak és természetesen világítótornyokban ma is.

Megsejtettük, hogy az avarok egyik színe a fekete volt.  Tény, hogy barlang, kopott kiejtéssel ballang (ugyanúgy mint ahogy sarló népi kopott kiejtéssel: salló) a székely-magyaroknál sötétség, homály értelmű szó, ami egyezik egyrészt a barna, ború, borul, borulat, beborul = sötét szín, felhő, ködös, felhősödik, befellegzik szavainkkal de egyezik másrészt az olasz bruno, brumire, imbrumire = barna, sötét, besötétedik, szavakkal is.

Viszont a szóban volt, göndörség jelentésű berke, barka, frikszosz, frisure, frufru szavak, valamint a szintén fölhozott sötétséget, felhősséget, homályt, ködösséget jelentő szavak még valamire átvezetnek bennünket: a világködökre (nebulákra, világűri ködfoltokra), vagyis a káosz-okra, a kialakulófélben lévő de még kusza, kacskaringósan (spirálisan), azaz göndören de egyúttal kuszálódva, kócolódva (szláv kosza = haj), forgatagszerűen örvénylő ősködre.  És íme forgatag valamint az olasz brulichio és a francia frufru (utóbbi kettő kavargást is jelent) szintén avar szócsoportbeli szavak.  Úgyhogy, mivel már „Kazár” fejezetünkben is láttuk, hogy őseinknek az ősködökről valamint ezek alkatáról, teleszkópok nélkül is tudomása volt, megsejthetjük miszerint ezen ősködök avar neve valamilyen burú, burgú, furgú avagy furfúr, forfor alakú szó lehetett, sőt fölhozhatók itt a török burgu, latin forare és német bohren = fúró és fúrni szavak is (a német ige kiejtése: bóren, tehát ugyanúgy hosszú ó-val ejtődik mint hosszú ú-val a mi fúrni igénk.).  A tűzfúró szerszám fúrója forgása következtében keletkezik a hő, illetve a tűz, de tudjuk hogy a forgó világködök központjában is magas hő, azaz tűz, keletkezik, ahol a világvégtelenség megszámlálhatatlan Csillagai vagyis Napjai jönnek létre.  A kaosz, illetve az ősköd forgatagos kuszaságát, kócosságát illetőleg avar szópárhuzamot képez, az említett francia frufru szón kívül, még a magyar borzas szó is, amely merev, merevedő szálasságon kívül még kócosságot is jelent, és amelynek ugyanúgy mint a francia frufru-nak is, megfordított alakja az olasz ruffo, aruffare, ami szintén borzasságot jelent de kusza, kócos és kuszálni, kócolni értelemmel is bír.

De a fúrással kapcsolatban meg kell itt még magyaráznom az agyafúrt = ravasz, igen leleményes, szavunkat is, amelynek első részét némelyek, tévesen, a hosszú á hangos ágy = homorú, völgy-, völgyeletszerű valami, szóból származtatják és a koponya belső üregét jelentőnek vélik, aminthogy például igaz, miszerint a két láb közötti völgyeletet is nevezzük, hosszú á-val ágyék-nak.  Ezzel szemben azonban a rövid a-val ejtődő agy szavunk a tulajdonképpeni magyar szócsoport mag alapszavának változata (egymássalhangzós) s értelme pedig: gömb, golyó, s amely szó e réven kapott koponya értelmet is.  Rokona az angol egg = tojás szó, mivel a legtöbb tojásféle többé-kevésbé gömb, avagy gömbölyded alakú.  Mi már láttuk, hogy ősnyelvünkben a mag szó s megfordítva gam (gyümölcs, gomb, gumó) tulajdonképpen csak gömbölyű magot jelentett és hogy amint a mag, illetve agy szó, a gömbölyűséggel, kerekséggel is egyezvén, ide sorolható az iga szavunk is, habár ez karikaszerű valamit jelentvén, tulajdonképpen már nőiségi szó.

Ezek szerint természetes, hogy régibb nyelvünkben az agy, esetleg aggy kiejtésű, szó nem azonosítandó az ágy szóval.  Szintén tévesen használják ma agy szavunkat agyvelő értelemben is, holott nem ezt hanem magát a fejet, főképpp ennek gömbölyű koponyarészét jelenti, ami fajunknál igen régi ősidőkben is — kivéve talán csak a szemere s a besenyő törzseket — már gömbölyű, vagyis tehát igen fejlett volt.  A mondottak szerint azonban helyesen beszélünk ma is agyvelő-ről, vagyis azon velőről amely az agyban van;  mivel ugyanis van csontvelő is.  Velő szavunk tulajdonképpeni értelme: belő, belső, bent levő.  Hogy őseink a fejet valóban golyónak azaz golyószerű valaminek tekintették, ezt egyrészt az oroszban ma is meglévő golova emberi vagy állati fő, szó bizonyítja, másrészt az oromo gulubi = térdkalács, ami, amint láttuk, egyezik a magyar golyóbis és a latin globus szóval.  De hogy viszont a velő szó tulajdonképpeni értelme valóban belő, belső volt, bizonyítja ennek latin párhuzama: medulla = csontvelő, növényi szár lágyabb bele, és medius = közép, középen levő.  Valamint olasz midollo ugyanazt jelenti mint a latin szó, míg az angolban mid-, middle = benti és közép.

Kőkorszakbeli, bronzkori leletek révén tudtuk meg, hogy a koponyalékelést az ember már azon ősidőkben is ismerte s teljes sikerrel gyakorolta, mert kerültek olyan kő- és bronzkori emberi koponyák amelyeken két-három centiméternyi átmérőjű, egy vagy két, szabályosan kerek lyuk van, de amely lyukak, hogy nem okozták az illető egyén halálát, az teszi kétségtelenné, hogy a lék szélén a csont felülete szép simára gyógyulva, ami csak igen hosszú idő alatt mehet végbe, vagyis: az egyén a rajta végrehajtott koponyalékelés után zavartalanul tovább élt, illetve hogy, ha a lékelés, avagy fúrás, halálát okozta volna, akkor a luk csontszéle nem gyógyulhatott volna le simára.  Kérdés marad azonban, hogy az ősök e koponyalékelést, koponyafúrást miképpen végezték ?  Szerintem a következőképp: Előszöris mindenesetre a hajat a lékelendő helyről és ennek környékéről lenyírták, leborotválták.  Ezután a fejbőrt megmetszették, ami a legcélszerűbben úgy történhetett, hogy az illető helyen a bőrt teljesen a csontig szabályos, egyenlőszárú keresztalakban bemetszették (az alábbi rajzon 1), ami hiszen egyúttal avar őstörzsünk vallásos alapjelképe is.  Ami után a bőrt a csontról fölfejtve, úgy hajlították szét ahogy ezt itt a rajzon 2 mutatja.  A fejbőr ilyenképpeni metszése és szétnyitása azért volt a legcélszerűbb mert a műtét befejeztével azt könnyen lehetett helyére visszahajlítani, amiután annak összehegedése és gyógyulása annál könnyebben bekövetkezett, hogy az ősök az általuk jól ismert gyógyfüveket, azok levét is alkalmazták.  Ilyen volt például a forrasztófű, latin nevén Sysembrium Sophiae (lássad: Toroczkai Wigand Ede: „Régi kert.” Budapest, 1917., 27. oldal.), egy másika vérállatófű vagy hegesztőfű, latinul Geranium (ugyanott 29. old.), más vérállatófű, latin nevén Hypricum Ascyr, és mások, valamint a Csabamondánkban is emlegetett Csaba íre, latin nevén Poterium Sanguisorba (ugyanott 22. 24, 26. old.), amellyel Csaba királyfi, a rege szerint, a harcban sebesült harcosait gyógyította volt meg.  E füveknek elsősorban is fertőtlenítő hatása van de gyöngén összehúzó hatása is, amiáltal a vérzést elállítják, a seb beforradását is pedig elősegitik.  Hogy a koponyacsont lékelését kalapáccsal vert vésővel végezték volna, nem valószínű s aminek az agyafúrt szavunk is ellentmond.  Vagyis bizonyára a már ősidők óta ismert főfúrást alkalmazták.  Az ilyen fúró egyik hegye a központba fúródva, a helyet tartja, a másik pedig körben haladva karcol, azaz ró, vagyis a körben futó rovást végezi.  Hogypedig a körfúrás egyik nemét az ember már a Kőkorszakban is ismerte, bizonyítják az olyan valamely okból félbemaradott furatú kőbalták, amelyek furata közepén még ott van a peterke de amelyet könnyű volt, ha már hosszabb volt, kiütni (a rajzon 3.).

A régészek a talált őskori lékelt koponyákról természetesen azt gondolják, hogy ezek lékelése oka csakis orvosi vagy talán valamilyen babonás célú műtét volt.  Azt hiszem azonban hogy ősműveltségünk idejében az ilyen koponyalékelésnek egészen más oka is volt, amire magyarázatot a Buddha-szobrok, valamint a Mózes fejére ábrázolni szokott szarvak is, adják meg.  A Buddha-szobrokon, a fejtetőn, kissé előbbre, szokott egy dudor ábrázolva lenni, rendesen pontosan ott ahol a gyermek „fejelágya”, feje lágyéka, van.  Lássad ezt Buddhaszobor ábrázolatokon például Karl Woermann: „Geschichte der Kunst.” (Leipzig, 1925.) című műve II. kötete 128, 203, 226, 308, 310. oldalán és a 34. számú tábláján, valamint az alábbi rajzon és két kicsi fényképpen.  Ha pedig a lékelést még kisebb gyermeknél végezték el, azon célból is, hogy a fejelágy egyáltalán ne nőljön be, amikor ugyanis a koponyacsontok még nincsenek egészen megkeményedve, akkor a műtét annál könnyebben volt végezhető.  1932-ben Jirks tanár (New York) csimpánz majmokon végezett tanulmányai alapján, megírta, hogy tapasztalatai szerint e majomfaj, amely a legértelmesebb, kicsi korú fiai egészen 18 hónapos korukig értelmességben igen gyorsan gyarapodnak.  Mihelyt azonban egy ilyen fiatal majom csontvarratai és fejelágya a koponyáján benőltek, bezárultak, értelmi fejlődése megszűnik, mert szűk koponyaürege az agyvelő további fejlődését lehetetlenné teszi.  Ehhez toldható szerintem, hogy az emberszabású majmoknak igen korán válik teljesen keménnyé minden csontja, agykoponyájuk is pedig nem csupán kicsi, illetve szűk marad, hanem roppant vastag csontlemezekből áll és a nehéz és igen nagy fogakkal bíró állkapocs hatalmas izmai számára is kell tapadó fölületül szolgáljon.  Világos tehát mindebből, hogy ha akár majomnak, akár embernek, lehetőleg még fiatal korában, fönt koponyáját megfúrjuk, akkor az agyvelő e nyíláson kidudorodhat, megnagyobbodva teljesítőképesebbé is válhat, mivel hiszen a bőr az agyvelő nyomásának könnyen enged.  Természetes, hogy az így, csak bőrrel födött velő az egyén számára veszélyes, mivel ütés esetén halálát is okozhatja, amin azonban védő tokkal lehet segíteni.  Ez lehet tehát a Buddhaábrázolatok fejdudora magyarázata de ez egyúttal a koponya megfúrása igazi oka is.  Mindezt egyik „Jegyzetek” füzetemben már 1931-ben megírtam volt, amikor még Jirks tanár egy évvel később megjelent, föntemlített könyvéről sem tudtam semmit.  Majd utóbb, 1954-ben, tehát több mint 20 évvel később, meglepetésemre, olvastam M. Alderton Pink amerikai író egy könyve „La democrazia vista con occhio realistico” című olasz fordításában a 63. oldalon ezeket: „Jivaka, il medico di Buddha pratisó con sucesso la chirurgia cranica.” Magyarul: „Jivaka, Buddha orvosa sikeresen gyakorolta a koponyasebészetet.”  Ő volt tehát aki Buddha fején, valószínűleg ennek még igen fiatal korában, a koponyalékelést végrehajtotta, amikor Buddha még apja, Csudhodona, királyi házában ifjú hercegként élt, amikor neve még Sziddarta volt.  Mindenesetre azonban Buddha nem volt hindu hanem India északi részéből származó, vagyis hindo-szkíta, amely hindo-szkíták szintén India fajunkbeli őslakói voltak de akiket utóbb a bevándorló, harcias hinduk, miként délen a dravidákat, tamilokat is leigázták, de egész műveltségüket átvették.  Igy bizonyára Buddha orvosa sem volt hindu, hanem hindo-szkíta.  Ismeretes, hogy Indiában, igen régen, az orvostudomány és különösen a sebészet igen magas színvonalon állott, de hogy úgy ez, mint az általános műveltség is, a hinduk elhatalmasodásával, folyton hanyatlott.

Michelangelo Mózes-szobraSluter Mózes-szobra feje Dijonban. Claus Sluter (1350-1406), Mózes-kút, Chartreuse de Champmol, Dijon

De láttuk már azt is, hogy az agyvelőnek körülbelül a közepén levő tobozmirigy (corpus pinealis) az egykori harmadik szem maradványa, amely ott volt ahol ma a gyermek feje lágyéka van, és amely nem a fényrezgések révén hanem a villanyos rezgések révén látott, vagyis hogy a villanyos rezgéseken alapuló telepatia, a távolba látó képesség székhelye is e tobozmirigy, amelynek képességeivel, amíg az nem volt annyira elcsenevészedve mint ma, nem csak messze távoli dolgokat voltak az ősök képesek látni, mint például a Nap felülete szemcsés voltát, avagy a világködöket és azok alkatát, teleszkópok nélkül, hanem boncolás nélkül testünk belső szerveit és ezek működését, valamint, górcsövek (mikroszkópok) nélkül a legkisebb dolgokat is.  Ha tehát a koponyalékelés következtében az agyvelő középső része jobban kifejlődhet, akkor az itt levő tobozmirigynek sem kell egészen elcsenevészednie, illetve ez jobban fejlődhetvén, egykori képességeit, ha csak részben is, visszakaphatja.

Ugyancsak 1954-ben, véletlenül és nem kis meglepetésemre, találom a Pallas-Lexikon 1896. évi kiadásában, az 1931-ben megírt sejtelmem még következő igazolását is :  „Mikrokefalián (túlkicsi koponyájúságon alapuló idiotizmusnál (hülyeségnél), újabb időkben különösen francia sebészek operatív beavatkozást kíséreltek meg olyanképpen, hogy a koponya boltozatából lécet lékeltek ki s így az agyvelőt kedvezőbb táplálkozási és fejlődési viszonyokhoz juttatták, amely beavatkozásra némely esetben a szellemi élet fölélénkülése is bekövetkezett.”  Ugyane cikkben kifejezve még azon sejtelem is, hogy a túlkiskoponyájúsági hülyeség oka az, hogy a koponyaboltozat időelőtt csontosodik, keményedik teljesen meg, ennélfogva tovább nem növekedhetvén, így az agyvelő ezentúl való fejlődését is gátolja, megszünteti.

Mi mást következtethetünk tehát mind ebből mint azt, hogy ha őskori koponyákon sikeresen végezett agylékelést látunk, ez azt jelenti, hogy őseink ilyen műtétet nem csak sikeresen voltak képesek végezni, hanem tudták azt is, hogy ezúton az illető személy ezután szellemi fejlődését, teljesítőképességét nagymértékben növelhetik.  A francia orvosok föntemlített koponyalékelései eljárása hiszen az ősökétől csak abban különbözik, hogy ezek a koponyatetőbe kerek lukat fúrtak avagy vágtak, amazok pedig lécet vettek ki;  mindenesetre a két parietális-koponyacsont közötti hosszanti varrat mentén.  Ami viszont a műtéteknél szükséges érzéstelenítést (anesztéziát) illeti, ennek különböző módjait, például a hipnózis útján valót is, őseink bizonyára szintén mind igen jól ismerték, talán a mai eljárásoknál is jobban.

Igen valószínű tehát, hogy Mózes „szarvai” magyarázata is ezekben van, amiszerint az ősök gyakorolhattak olyan koponyalékelést is amelynél nem egy hanem két lyuk fúratott, hogy így más agyvelőközpontoknak adasson nagyobb fejlődési lehetőség.  Miután azonban a Bibliában arról szó nincsen hogy Mózes oly bölcs volta szarvaival, szarvakszerű fő-dudorokkal lett volna összefüggésben, ebből az is következik hogy a bibliaírók erről semmit már nem is tudtak.  Valamint valószínűvé válik ebből még az is, hogy a szarvakról szóló hagyomány nem is bibliabeli hanem azon kívüli, népi.  Lássad például Michelangelo híres Mózes-szobrát és a Sluter és Werwe-féle „Mózes-kút”-on levő Mózes-szobrot Dijonban.  Különösen ez utóbbi fején a „szarvak” igen tömpe dudorok, valóságos kinövés-szerűek csupán.  Mi több, az e szarvakra vonatkozó bibliai szöveget némelyek úgy magyarázzák, hogy Mózes e „szarvai” tulajdonképpen csak fénysugarak voltak, mások meg úgy hogy itt szarvakról nincsen is szó hanem csak arról, hogy Mózes arcbőre volt fényes.  Eszerint valószínű, hogy valamely héber szó egyúttal szarvat de fényességet, sugarat, sugározást is jelenthet.  Utóbb találom :  Mivel a zsidó írásban a magánhangzókat ki szokták hagyni, ezért a zsidó betűkkel leírt krn szó keren-nek de karan-nak is olvasható.  Keren = szarv, karan = fény.  Érdemes volna e dolognak utána járni (Héber szótárat még nem sikerült szereznem.), az is viszont bizonyos, hogy Mózes nem történelmi személy, hanem a finnek Väjnämöjnenével azonos Napisten, de ugyanúgy emberré lefokozva mint a szumerek Samás Napistene: Sámsonná, ugyanúgy mint Heraklesz, mint Siegfried, mint Toldi is, nemzeti hőssé.  Illetve, ha a zsidóknak valamikor volt is valamely kiváló vezére, de erre utóbb a Napistenről szóló regék alkalmaztattak.  Erre mutat többek között e példa is :  őseink Napistene, miként a vogulok Világügyelő, Népetgondozó Napistene, a nyári napforduló évközepén, vagyis élete delelőjekor, fölmegy az Ég Delelőjére (a Nap a Zenitre), ahol az óg kerek nyílásán át apja Numitoren hajlékába jut, hogy annak tanácsait kikérje, meghallgassa, amelyek szerint azután, ismét alászállva, a földi világ és az emberek fölött uralkodjon.  A nyári napfordulókor jut a Nap égi pályája legmagasabb pontjára, ami azonban a legtökéletesebben akkor volt így amikor az Északi Sark még hazánk területén volt (amiről föntebb már többször szólottam, és amikor itt még örök enyhe tavasz volt), amikoris a Nap az Égen a Delelőre följutva, ott isten „Tíz Parancsolatát, kőtáblákra róttan”, átvegye.  (Említettem azt is, hogy ártatlan lelkületű népnek még csak szeretetteljes tanácsokra van szüksége, de rossz lelkületűnek szigorú parancsokra, — mivel a csak tanácsadást nem követné — amely parancsok nem követése esetén kegyetlen büntetéstől kell félnie.) Pedig hiszen világos, hogy Isten e parancsolatait Mózesnek másutt is, máskép is, átadhatta volna, vagyis ezért nem kellett volna éppen egy oly magas hegyre, amilyen a Szinai, fölmennie.  Ámde ez a Napnak az Ég legmagasabb pontjára érkezése — a Napistennek Numitoren Atya lakásába lépése s az onnan utasításokat hozása — már elhomályosulása, vagy szándékosan is elhomályosított, emlékezete.  Viszont a hegyre, Istenhez való fölmenés indítékának is megvannak másai abban, hogy például a régi görögök is istenségeik lakhelyét a magas Olimposz hegy tetején levőnek képzelték, ugyanúgy mint akár a tibetiek avagy a nepáliak is a maguk hegye tetején valónak.  A „kőtáblák”-ban pedig szerintem annak elhomályosult emlékezete él, hogy őseinknél a Nagy isten, fiát a Napistent, arra is tanította, hogy az emberek fölött lelkiismerete szava szerint kell uralkodjon, amiért is a Lelkiismeret Tükrét adta át, amely egyúttal magát a Napistent is jelképezi, mivel hiszen a lelkiismeret mindig: önmagunk is.  De amely tükröt utóbb egy vagy két törvénytábla helyettesített, ugyanúgy mint a lelkiismeret szavát is a parancsoló törvények.  Ismeretes az is, hogy a tükrök régen, amikor az emberek üveget még nem ismertek, fényes aranyból, ezüstből, bronzból, de már ősrégi időktől fogva, fényesre csiszolt kőből is készültek, mint például még a rómaiaknál is obszidián kőből.  Továbbá ismeretes, hogy manapság is Japánban a trónra lépő minden új császárnak tükröt (kardot és ékszert) adnak át, annak emlékére, hogy a hitrege szerint, az első japáni császárnak is, Amateraszu istennő tükröt adott át, hogy ennek, azaz lelkiismerete, szava szerint uralkodjon.  Nálunk pedig egy magyar népmesében (Horger Antal: „Csángó népmesék.” Budapest, 1908. „A magas fa gyümölcse.”) Tündér Ilona a mese hősének útjára tükröt ad.  A mese hőse eltéved az erdőben de előveszi a tükröt, bele néz és látja Tündér Ilonát, hogy kezével mutatja jobbra mennie.  Vagyis: a tükör vezeti őt.  Ami jelképesen azt jelentette, hogy az erdőben eltévedőt, vagyis a rossz útjára térőt, lelkiismerete vezérelheti vissza a jó útjára, mert hiszen világos, hogy „jobbra térni” annyi mint: a jó útjára, az igazi útra, térni.

A Buddha-ábrázolatok fején ama kidudorodás a koponyatetőn van, azaz ahogy népünk mondaná:  „a feje búbján”, vagyis ezen feje búbja mondásban habár vele ma csak a fejtetőt értik, mégis mintha még ma is annak emlékezete élne, hogy ott valamikor némely embernek valóban búbja volt.  Ma ilyen búbos fejű emberek nincsenek, ősidőkben, a koponyafúrás még szokásban voltakor, például a táltosok feje valóban ilyen lehetett.  Ballaginál búb és bób = „valaminek kiálló része, fejtetőn levő gomb, a kalap búbja, a kemence vagy torony búbja, a fejtetőn levő haj- vagy tollpamat.  Mondás: Majd a búbodra ütök.”

Ezen búb avagy bób szavunk közvetlen rokona a púp szó, amely nem csupán ember, állat hátán levő dudort jelent hanem bármin levő kisebb, nagyobb dudort, kidudorodást, púpot, kipúposodást is, vagyis kétségtelen, hogy ebből származott a buborék szavunk is, valamint emebből meg a szerb-horvát bubreg = vese szó.

A tyúkokat avagy más madarakat, ha fejük tetején tollcsokor van: bóbitások-nak nevezzük.

A „búbodra ütök” mondás viszont világosan emlékeztet még arra, hogy a koponyatetőn levő agyvelőbúbra történő ütés mily veszélyes volt.  De még csodálatosabb, bár öntudatlan, de fönnmaradott nyelvi emlék, az olasz népi nyelvben élő, általam is Rómában számtalanszor hallott, és például az olasz P. Petrocchi „Dizionario della lingua italiana.” (Garzanti kiadása, 1942.) című szótárban is megtalálható: „ Bernoccolo: a fejen ütés, avagy ütődés, következtébeni kidudorodás.”  De ezutáni magyarázatában még kiemeli, hogy — amint ezt éppen így hallottam Rómában — mondják: valakinek valamihez „bernoccolo”-ja van, például zenéhez.  Magam is úgy hallottam, hogy ha valaki igen okos, rá azt mondották:  „c'ha il bernoccolo della sapienza”, szószerint = „bölcsességi dudora van.”  Avagy ha kiváló tehetségű művészről volt szó: „C'ha il bernoccolo da artista” = „művész dudora van.”  És íme: mi már tudjuk, hogy bere, bertő, boró az avar szócsoportban gömböt jelent.  De az olasz -noccolo szórész meg — amint ezt Petrocchi is mondja — a latin nux, olasz noce (nuksz, nócse) = dió szóból, származik.  A dió pedig szintén gömbölyded valami.

Ismeretes, hogy a Buddha név jelentése: fölvilágosodott, aminthogy például a szerb-horvátban is búdan = ébren levő, probúditi se = ébredni.  Az igen okos emberre ma is mondjuk hogy: fölvilágosodott ember.  Ámde a megfúrt, azaz tehát lukas koponya eszünkbe kell juttassa a latin lux ( lux), a görög lüké és a német Licht (lihht) = világosság szavakat is, amelyekkel viszont pontosan egyeznek a magyar luk, lék, lik és az ugyanezt jelentő német loch, Leck, Lücke (lohh, lekk, lükke) szavak is.  Eszerint tehát a nyelvekben máig is kifejeződik, hogy a koponyába fúrt luk az illető egyén okosságát, bölcsességét: fölvilágosodottságát is növelte, de amely nyelvi tényt ismét csak a magyar nyelv segítségével állapíthatjuk meg.  De eszünkbe kell ez ismét juttassa a Mózes fejéből támadó fénysugarakat is.  Fény és világosság pedig azonos.  És valóban: ha valaminek luka van, erre népünk azt is mondja, hogy „ott világa van.”  Ugyanígy a német is Licht (lihht) alatt ért világosságot de lukat is, valamint hogy a német Licht és Loch = világosság és luk szó, egymással hangtanilag teljesen azonos is.  Láttuk, hogy régibb nyelvünkben ók, óg lukat és szemet (látó szerv) is jelentett, aminthogy a kunyhók tetején levő, levegőt és világosságot adó lukat is ók-nak, óg-nak nevezték;  és ezt összehasonlítottuk a római Panteonon levő egyetlen, kerek, levegőt és világosságot adó lukkal, azaz óggal, továbbá a bányák függőlegesen a mélybe hatoló akná-i nevével is, de fölemlítve a szumer igi, latin oculus (okulusz), német Auge, szláv oko = szem szavakat, de említve, hogy ez eredetileg a fejtetőn, a mai fejelágy helyén, volt harmadik (páratlan), de ősrégi időkben még csak egy, egyetlen szem neve is.  Úgyszintén említettem a nagy Égisten (akit képzeltek egyszeműnek is, sőt jelképezték, és jelképezik a kereszténységben, egy szemmel is) Ukko, Okkán, Ukkon, Ég, Ig, Egy neveit, valamint láttuk, hogy a harmadik szem, amely valamikor, ősrégi, még nem emlős elődeinknél, a mai két szem keletkezte előtt, egyetlen szemként, a fejtetőn volt és hogy az agyvelő epifizise vagyis tobozmirigye e harmadik illetve egyetlen szem maradványa.  Úgyhogy kétségtelenné válik, miszerint, ha fiatal korban a fejtetőn, ez egykori szem helyére, lukat fúrunk és ennélfogva az ennek megfelelő agyvelőrész tökéletesebben fejlődhet, akkor az ezalatt még meglévő tobozmirigy is nagyobb mértékben kifejlődhet és egykori képességeit részben visszakaphatja s az illető egyénnek a látnoki képességeket megadhatja.  Mindezeken kívül kétségtelenné válik még az is, hogy okos szavunk is összefügg e harmadik szemmel illetve a koponyatető ók-jával, óg-jával és így az oculus, oko = szem latin és szláv, de ősnyelvünkből származott, szavakkal is.  Úgyhogy semmi esetre sem véletlenség, hogy az oromo nyelvben is ogesza = okos.  (Az olasz szótár a sapiente, sagace = okos, elmés szavakkal fordítja.)

A koponyalékelés avagy koponyafúrás latin, orvosi neve trapanatio.  Mivel pedig latin trapanus, görög trüpanon = fúró, eszerint ezen trapanatio szó is a legközvetlenebbül a fúrásra utal.  A magyar agyafúrt és fúrtagyú, továbbá a ravasz szavainknak ha ma már inkább ravasz mint okos értelme van is, de ez szerintem csak sok ezredév alatt létre jött némi értelemeltolódás, de amely szavak eredeti értelme okos, bölcs, elmés, tudós kellett legyen.  Annyi bizonyos, hogy agyafúrt szavunk is világosan fúrt agyút azaz fúrt koponyájút jelent.  De ha ez mind így van, honnan származhat máshonnan az olasz furbo = ravasz, szó mint ősnyelvünkből ?  Vagyis fúr, fúrni igénkből, illetve egy régen létezett fúrvan, fúrva = fúrott, fúrt, megfúrt szavunkból.  Mind ami még arról is tanúskodik, hogy a most említett értelemeltolódás már ezredévekkel ezelőtt is megvolt, mert már az olasz nyelvbe is ilyen értelemeltolódásos szó ment át, ami nem történhetett újabb időkben hanem valószínűleg akkor amikor ősnyelvünket beszélő törzsek még Itáliában is voltak.  De ha, amint láttuk, okos szavunk is az ók = luk szavunkkal függ össze, akkor a szerb-horvát lukavo = ravasz szó sem származhatott máshonnan mint luk szavunkból, vagyis szintén ősnyelvünkből, akkor amikor ebben luk-az-van-ból lukava = lukas értelmű szóalak keletkezett, ugyanúgy mint ahogy az él igénkből az eleven, a hal igénkből a halavány, halovány szavaink is keletkeztek.  Sőt észre kell vennünk még azt is, hogy ravasz szavunk sem egyéb mint a ró, rovás, rovott, ravás, ravatt egy változatát képezett szóalak.



___________________

Tovább