Magyar Adorján
Az Ősműveltség



Őstörök törzseink nyelve igen régi időkben a magyarhoz még sokkal közelebb állott mint a mai török, vagyis csak sok ezredév alatt távolodott el tőle mindinkább.  Ezért megkülönböztetésül az őstörök elnevezést is szokták használni.  Ez őrtörzsünk vallási szócsoportja alapszava a túr szó volt, amelynek tulajdonképpeni jelentése bika volt.  E vallási szócsoportjuk mássalhangzói a t, d és az r, l voltak, de az ismert hangváltozás miatt az r hang náluk is néha sziszegő z, zs vagy néha s, sz, c, cs hanggá is változott.  Egyik föltűnő sajátsága volt azonban ezen őstörök szócsoportnak még az is, hogy benne a hímségi és nőiségi szavak megkülönböztetésére nem a szó- illetve a szótagmegfordítás szolgált, mint például a kabar szócsoportban, amelyben a bak és az ehhez hasonló szavak hímséget, a kab és az ehhez hasonló szavak meg nőiséget jelentettek, hanem itt a hímséget az fejezte ki, hogy ha az illető szó u vagy o magánhangzóval ejtődött, akkor is ha megfordítva ejtették, például tur, dur avagy rut, rud, mindenképpen hímség kifejezője maradott, de nőiségé volt a vagy e magánhangzóval, például tár, tér avagy rát, rét.  Míg ez az ö, ü, i magánhangzóknál már kevésbé volt határozott, bár lehetséges, hogy az ezredévek alatt, illetve újabb időkben, állott csak be zavar.  Mindemellett azonban ezen őstörzsünknél is, miként a többinél is, az erőny, az egység, a plusz, az ék avagy ékalak, a bor, rúd, cölöp és a gömb, továbbá a kő és keménység, mind hímségként volt fölfogva, ellenben az anyag, a számosság, párosság, sokaság, a mínusz, a nyílás avagy az űr is, avagy a luk, valamint a lap, különösen a két lap, továbbá a víz, a föld és a lágyság meg nőiségként.  Ezen török őstörzsünk igen régi idők óta is már állattenyésztő volt, éspedig a szarvasmarha azon ma kihalt óriástermetű fajtáját tartotta amelynek latin neve urus (úrusz), német neve pedig Auerochs (aúerohsz, aúeroksz) volt, amely ellentétben a bözönnel (latinul bison, németül Wisent), fehér színű volt de egyébként is nagyon hasonlított a mai, szintén nagytermetű magyar és toscanai (etruriai) fajta fehér és rövidszőrű szarvasmarhára, habár szarvai a testhez arányítva nem is voltak mindig oly nagyok mint a magyar szarvasmarháéi.  Úgyszintén a bözönnek csak rekedt, röfögésszerű hangjával ellentétben, ezen urus-nak, azaz helyes magyar nevén bölény-nek (mai tudományos magyar nevén: őstuloknak), messzire elhallatszó igen erős bömbölő hangja volt.  Ez állat nem is a vizenyős rétségeket kedvelte mint inkább a többé-kevésbé erdős hegységeket.  Természetes dolog, hogy fás tájakon a bölénynek nem lehetett oly nagy és szétálló szarvpárja mint az ismert magyar, és síkságlakó szarvasmarhának.  Viszont érthető, hogy az igazi ősbölény kihaltával az őstörök törzsek a mai magyar szarvasmarhafajt kezdték tartani.  Szerintem azonban még az igazi bölény ábrázolatát láthatjuk a kréta-mykénéi műveltségből fönnmaradott nevezetes „Vaphio aranycsészé”-n, amely nyomán ide alább teszem szembe és arcélbe tekintve az ott föltüntetett bölények fejét.  Hogypedig ott valóban a még vadon is élő bölényt ábrázolták, kitűnik abból, hogy a csészén az is föltüntetve, hogy igen vastag és tehát erős kötelekből képezett hálóval az állatokat miként fogták volt el élve.  Egyik ábrázolaton viszont egy már elfogott és egyik hátsó lábánál fogva megkötözött bölényt látunk, de amely fejét magasra emelten és nyitott szájjal látszik, vagyis tehát bömbölés közben tüntetve föl.

Egyiptomi szarvasmarha ábrázolatok. a. Szabare fáraó sírjából. b. Mneviszi domborműről

Egyébként azonban ezen őstörök törzsünk ugyanúgy közelebbi rokonságban volt a kazár, a székely és a jász, valamint a kabar őstörzsünkkel, mint ahogy közelebbi rokona egymásnak a nagy szarvasmarha, a juh és a kecske, amely utóbbiaknak, amint láttuk, ősidőkben szintén voltak óriástermetű fajtái s amelyek maradványai máig is az ázsiai kacskar és az argali.

Mivel a legtöbb nagyszarvasmarha szarva, vonalaiban a kecskeszarvak vonalaival egyezőleg, kétgörbületű, vagyis ilyen vonalú: [--], eszerint az őstörökök szimbolikájában is az ilyen vonal kellett szerepeljen, ugyanúgy tehát mint a kabarokéban.  A nagy, fehér magyar szarvasmarha szarvai is ilyen vonalúak (Lássad itt a 7 számú rajzot valamint Malonyai Dezső: „A magyar nép művészete” című műve III. kötete 77. oldalát).  Ilyenek a már szóban volt raphioi aranycsészén látható bölények szarvai is, továbbá ilyenek a fönti rajzon (1 szám) a-val jelezett egyiptomi marha szarvai, valamint alább a 2. számú rajzon lévő, ezüstből való, és a szumer Ur városában talált szarvasmarhafő szarvai is.  Továbbá ugyanilyenek a 3. számú rajzon látható egyiptomi Ápis-bika szarvai is, amelyek között a Hold avagy talán a Nap korongját közbefogó és szintén ilyen vonalú szarvakból képezett fejdísszel szokták volt ábrázolni Izisz istennőjüket az egyiptomiak (4. számú rajz), akit tehénistennőként tiszteltek és néha női testtel bár, de tehénfejjel is szoktak volt föltüntetni.

Igaz ugyan, hogy úgy a magyar mint a más szarvasmarha fajoknak néha olyan szarvpára is van amely határozottan holdkarajra emlékeztet (Lássad az 7. számú rajzon b, valamint például Malonyai említett műve III. kötetében a 47. és a 86. oldalt.), amely szarvak tehát csak egygörbületűek.  Az ilyen szarvpárral aztán a holdkaraj össze is hasonlíttatott, majd az ilyen szarvú bika vagy tehén a holdtisztelettel is kapcsolatba lőn hozva.  Másrészt, mivel a Hold karaja, különösen délibb tájakon néha vízszintes avagy majdnem vízszintes helyzetben fekvőnek is látszik, amint már említettem, a holdkaraj csolnakhoz illetve hajóhoz is hasonlíttatva, így a hajózással és egyúttal az utazással is kapcsolatba került.  Tény, hogy a Balatonon a fatörzsből készülő, régi, úgynevezett bödönhajók is mind, többékevésbé, ilyen holdkaraj alakúak voltak (Lássad Malonyai említett műve IV. kötete 42. oldalán.), de ugyanilyen alakú, teljesen ezüstből való kicsi csolnak, azaz csolnakminta, került elő a szumer Ur városában végezett ásatások alatt is (a fönti 5. számú rajz); amelyet az ezüstfényű Holddal ezüstből való volta is összeköti.

A szarvak és a Hold összefüggésbe hozatását itt is meg kellett említenem, de valószínű, hogy az őstörök vallásos kultuszban az egygörbületű és tehát holdkaraj alakot képező szarvaknak csak kevésbé volt szerepe, mint inkább a kétgörbületűeknek.  Ezt igazolják az őstörök eredetűnek vélhető díszítmények, valamint például az itt 6. számmal jelölt rajz is, amelyet egy szintén a szumer Ur városa egy királysírjában lelt mozaikszerű díszítmény nyomán készítettem.  Az e 6. számú rajzon a-val jelölt fő egy bikaábrázolat feje.  Habár az arc erősen emberszerűsített (anthropomorphizált), de a jellegzetes kétgörbületű szarvakat viseli, míg a b-vel jelölt fő emberalak feje.  Föltűnhet pedig e fejábrázolatokon, hogy nem csakhogy a szarvak kétgörbületűek hanem hogy a hajzat is, különösen az emberfőn, a szarvaknak megfelelő vonalvezetésű, annyira hogy akár kabar vonalvezetésűnek is vehető volna.

A mai magyar szarvasmarha szarvállása főképp kétfelé-szétálló sőt sokszor hátrafelé hajlású is (föntebbi rajzon a), amivel ellentétben például a kréta-mykénéi műveltségből származó vaphiói aranycsésze bikáinak előrefelé álló szarvai vannak (8. rajz b), ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy régen a Görög Félszigeten ne létezhetett volna a mai magyar szarvasmarhával egyező marhafaj is, mert hiszen föntebb már be is mutattam egy, a krétai ősműveltségből származó gemma díszéről egy a mai, nagytermetű, nagyszarvú magyar szarvasmarha alakjával minden tekintetben egyező bikaábrázolatot.  Viszont a szumereknél és a későbbi asszíroknál gyakran látunk olyan szarvpárat ábrázolva, amely előrefelé áll (9. számú rajz), ami azt is megfejti, hogy a szumer és asszír istenségek és királyok fején miért látunk gyakran olyan néha emlő-, néha hengeralakú föveget amelyen egy avagy több előrefelé álló szarvpár alkalmazva.  (10. számú rajzon b)  Habár például a híres Naram-Szin szumer oszlopon a király fején olyan föveg van amelyen a szarvpár nem áll előrefelé hanem csak kétfelé és fölfelé.  (A 10. rajzon a)  Ez továbbá eszünkbe juttathatja a régi germánoknál is előforduló olyan bikaszarvas sisakokat amilyet e rajzon c mutat, amelyen azonban a szarvak egygörbületűek.  Hogy bikaszarvas sisakokat Germániában is találunk ezt sejthetőleg az okolja meg, hogy ott a történelem türing vagy turing nevű népet említ, amelyről az ottani ma Turingia vagy Türingen tartomány kapta nevét.  Viszont ha a szumereknél és asszíroknál a bikaszarvas föveg királyi sőt istenségi jelvény volt, akkor ez azt jelentheti, hogy az ős-szumerek örökébe lépett törökös nyelvű nemzet, habár egyébként az ősszumerek műveltségét átvette is, de saját műveltsége egyes elemeit is megőrizte s így például a bikaszarvas föveget királyi és istenségi jelvényként, amelyet azután a már sémita asszírok is örököltek.  Mindez tehát tökéletesen egyezik azzal, hogy az általunk ismert szumer nyelv törökös jellegű, valamint azzal, hogy az őstörök vallási kultuszban a bikának volt legfőbb szerepe, amiből aztán okszerűen következik hogy az őstörökök e szarvasmarhafajt tenyésztették, életük ez állatfajjal volt eredetileg a legszorosabb összefüggésben és hogy ennélfogva vallásos szimbolikájukban is ez állat és ennek jellegzetessége: szarvai, játszottak igen nagy szerepet.

Ami pedig az ősszumerek és az újszumerek faját illeti, fölhozható, hogy szumer szövegekben szó van náluk élő „feketefejű” és „sárgafejű” emberekről, azaz eszerint feketehajúakról és szőkékről.  Szerintem tehát a szőkék az eredeti ősszumerek lehettek, vagyis szemere őstörzsünk egy kivándorlott ága, amelynek hajzata még nem vagy csak igen keveset volt pigmentálódva, míg a feketehajúak az ős-szumerek közé utóbb beköltözött nép lehettek, amely valószínűleg a mai ázsiai, feketehajú törökség őseleme is volt, amely a szumerek között úgylehet uralkodó elemmé is válott és amelyet a ránkmaradott szumer szobrok és domborművek is gyakran ábrázolnak, amelynek az orr fölött összenőtt szemöldöke volt és ami, úgy látszik, ekkor a szumereknél már szépségeszménnyé is lett, ha a szőke szumereknél ilyesmi nem is létezett.  Ami koponyaalkatukat illeti, a koponyaleletek szerint, úgy látszik, náluk a hosszúfejűség túlnyomó volt.  Ami jelentheti esetleg azt is, hogy náluk a keletbalti faj olyan ősalakja maradott fönn amely még hoszszúfejű volt, de lehet hogy e hosszúfejűségük inkább a közéjük vegyült és mind nagyobb számú idegen elemekre vezetendő vissza.  Egyébként azonban a föntebbi ide mellékelt metszet szerint, legalábbis szoborműveiken, valamint még inkább a fönnmaradott sok domborművük szerint, hosszúfejűségük igen kétséges, ami esetleg arra is vezethető vissza, hogy náluk, ősi hagyomány alapján, a gömbölyűfejűség mindvégig szépségeszmény maradott.

Visszatérve az őstörök törzseink bikakultuszában oly nagy szerepet játszott bikaszarvakra, először is ide alább teszem még e metszetet is, amelyen ősrégi szumer bronz-bikafejeket látunk, amiután áttérek azon mai népi díszítményeink ismertetésére, amelyek török őstörzsünk szimbolikájából származtak.

Az alábbi régi fényképen szüleim egy távolabbi rokona képe van, akkori magyar viseletben, amelyen zsinórdíszeket látunk, habár, sajnos a fénykép igen kopott volta miatt már csak nagyítóüveggel részleteikben is megfigyelhetően.  A dolmány ujján és alsó sarkában lévő zsinórdíszben azonban mégis még fölismerhető egy ugyanolyan palmettás dísz, amilyeneket a kazároknál és kabaroknál ismertünk meg, ott kos- illetve bakszarvakkal, itt ellenben bikaszarvakkal, éspedig ugyanolyan kétgörbületűekkel mint amilyeneket már a föntebbi rajzokon, valamint itt, a szumert bronz-bikafejeken is látunk.  (Lássad B rajzot.)

Aminthogy tehát a kos- vagy bakszarvas és pálmácskás díszítmények népünknél, különösen a zsinórdíszekben, napjainkig fönnmaradtak, ugyanúgy, íme, fönnmaradott a bikaszarvas-pálmácskás dísz, azaz hogy egykor: jelkép, is.  És valamint hogy a kos- és bakszarvas jelképes díszeket nyomozhattunk vissza a régi görögökig sőt az asszírokig is, ugyanúgy nyomozhatjuk e bika szarvas jelképet is vissza az etruszkokig — akik, amint látandjuk, egy őstörök törzsünk származékai voltak —, valamint a régi görögökig is.

Ide teszem először is az eginai régi görög templom márványból faragott oromdísze ábrázolatát (alább A rajz).  Ha pedig a régi görögök e díszt, azaz akroterion-t, egy templom tetején legfőbb helyre helyezték volt, ugyanúgy mint ahogy ma, a kereszténységben, a keresztet szokás a templomok ormára, legfőbb helyre tenni, ebből az következtethető, hogy náluk valamiképpen még tudomás volt arról, hogy ez nem csupán holmi értelmetlen dísz hanem fontos jelkép is.

Az aeginai templom oromdísze. Buhlmann nyomán.

Itt tehát, ha bármennyire stilizáltan és már meg nem értetten is, két bikaszarvat kell fölismernünk, amelyekhez úgy fönt, hegyüknél mint lent, tövüknél egy-egy palmetta alkalmazva.  Ezen egész alakzattal a legmeglepőbben egyezik a fönti magyar ruhán látható zsinórdíszítmény — amelyet tehát nagyítóüveg segítségével lerajzoltan — összehasonlíthatásul szintén ide teszek.  (Alábbi B rajz)  Bár ez utóbbin az alsó pálmácska már két egyszerű karikává romlott, mégis a két alakzat teljesen azonos voltához, illetőleg közös eredetéhez, kétség sem fér.  Viszont annakidején, katonakoromban, számtalanszor láttam e díszt igen sok változatban és ezek között olyanokat is amelyeken az alsó palmetta is megvolt.  Éspedig láttam ilyeneket igen díszeseket is (lássad például a C rajzot) valamint igen egyszerűeket is (például D rajzon b és az E rajzon a és b.), amely utóbbiak azért nem kevésbé érdekesek, különösen például az E rajzon b, mivel ezen semminemű növényi indíték nincsen, vagyis két egyszerű bikaszarvat tüntet föl, ami hogy csak leegyszerűsödés-e, vagy hogy ősi hagyomány, kérdéses maradhat.  Ma a fölületes népieskedés ugyan mind e bikaszarvas díszeket valamint több más népi díszítő indítékot is mind „tulipán”-nak tartja és nevezi, ami azonban teljesen téves, annak dacára is hogy a népművészet több indítékáról már a népnek is bebeszélték hogy az is tulipán.  E minden áron való „tulipánozás” manapság már, sajnos, annyira is ment, hogy magyar szűrszabók a fölületesen népieskedő urak és ezek gyermekei számára már olyan szűröket is készítenek amelyek dísze már csupa piros tulipánból áll és így az oly gazdag változatosságú igazi szűrhímzéseket itt már — amint az alábbi fényképet is látjuk — egyhangú csupa-tulipán díszítmény váltja föl.

Valószínű hogy őstörök törzseinknek is voltak szarvakkal díszített ugyanolyan, és hímséget jelképező, bálványrúdjaik mint a kazároknak és kabaroknak is, de itt kos- illetve kecskebakszarvak helyett, bikaszarvakkal.  Amely bálványrudak indítékából azután — amint láttuk — építészeti oszlopok is képeztettek.  E bálványrudakon — amint azt már szintén láttuk — a nőiséget valamely azokra fölkötözött növényféle jelképezte, úgy ahogyan ezt itt az F rajzon tüntetem föl, csakhogy amely rajzon a növényt csak találomra jeleztem növénylevelekszerű csokrocskákkal, azért mert nem tudom hogy itt mely növény szerepelhetett, ha tudok is annyit, hogy török őstörzseink egyik szent növénye a rózsa volt.  Mindenesetre bizonyosnak vélem, hogy az E rajzon az a-val megjelölt alakon, valamint a C rajzon is, a szarvak fölső végéhez közel lévő két karika: a két szarvat a bálványhoz kötő zsinór ábrázolása maradványa, amely kötöző zsinórt itt az F és G rajzokon tüntetek föl.  Az A-val jelezett rajzon ábrázolt görög akroterionon is fönt két kis gömbszerű részlet látszik, ezek azonban nem egyebek mint a márványból való két kacskaringó csavarulatait megtámasztó biztosítékai amelyek a csavarulatokat letörés ellen biztosítják.  Határozottan kötözés látszik azonban az ezen akroterion két szarva tövénél lévő palmetta alatt.  Ami szerintem elhomályosult emléke annak, hogy, amint ezt az F rajzon jeleztem, a két szarv tövénél is egy a rúdhoz kötözött palmetta vagy palmettaszerű növénycsokor volt.  A két bikaszarv tövét viszont bajosan lehetett volna a karóhoz kötni, miértis — amint ezt az F és G rajzon jeleztem — a szarvakat bizonyára a karó e célra meghagyott ágcsonkjaira tűzték volt.

A zsinórdíszekről lévén szó, ide teszem még e két rajzot, amelyek közül a H-val jelölt zsinórozott magyar ruhák két szegélydíszét mutatja, az I-vel jelölt pedig egy feszes magyar nadrág oldalvarrata mellé kétfelől részarányosan (szimmetrikusan) alkalmazott zsinórozás-szegélyt.  E három dísz is ugyan, ha éppen akarjuk, kabarnak is vehető, de valószínűbben mégis bikaszarvak stilizált ábrázolásából származott.  Ellenben mindenesetre a legtisztábban őstörök eredetű például a föntebbi, D-vel jelölt rajzon az a-val jelölt szegélydísz, mivel ez nem egyéb mint a két bikaszarvból képezett palmettás jelkép elfelezése s szegélydíszkénti alkalmazása.

E bikaszarvas jelképet azonban nem csak a régi görögöknél s a ma zsinórdíszeinkben, valamint népművészetünkben másutt is, találjuk meg, hanem az etruszkoknál is (lássad az alábbi, J-vel jelölt rajzon a-t, amely dísz egy etruszk Apolló-szobron van, a Veji-beli templomból.  Propyläen Kunstgeschichte. „Die Kunst der Antike.” kötete, 491. oldal.), továbbá ott van ez egy Latene-korbeli jellegű, a bolognai múzeumban levő bronz-őskapcson (a J rajzon c), sőt megtaláljuk ugyanezt még egy a Cattaroi Öböl (Dalmácia) régi, IX. századbeli temploma, úgynevezett „longobárd stílusú” kövén is (a ma már nem létező templom maradványa; lássad a Hercegnovi-i múzeumban, itt pedig a J rajzon b.).  Habár ez utóbbin a bikaszarvak fölső vége itt, térkitöltésül, már levelekben végeződőre faragvák — ami azt jelenti hogy a kőfaragónak már sejtelme sem volt bikaszarvakról — és habár viszont fönt még a két szarvat összekötő zsinór ábrázolata is megvan.  Kétségtelennek tarthatjuk tehát, hogy e követ egy annakidején Olaszországból, éspedig Toscanából, azaz tehát etruszk földről, Dalmáciába jött kőfaragó készítette s aki hazájában ez indíték, ha csak teljesen értelmefeledetten is, de még élt.

a. Magyar Főzőkanál nyele, fából. b. Török arany zsinóros ruhadísz.Az alábbi K rajzon a b alatti magyar főzőkanál nyélen (fafaragás) a kétpálmácskás bikaszarvjelképet még tökéletesen megőrzötten látjuk, sőt rajta fönt még az egykori kötözést jelezett két kis kidudorodás is megvan.  Ellenben a b-vel jelezett, finom aranyzsinórozással készült mai török ruhadísz-részleten, habár a kötözés emléke a két kidudorodásban még szintén megvan, de itt az alsó pálmácska már teljesen elveszett.

Említést tettem már ősnyelvünk azon jelenségéről, hogy benne az ős-főistenség vagyis az ős-férfi-istenség, valamint az ős-fő-nőistenség (az őserőny és az ősanyag megszemélyesítései) nevei eredetileg mindig csak két hangból állóak voltak, mint például :  Ok, Uk, Ük, Ég, Egy, Ős, Asz, továbbá Is, Iz, An, Am.  Ugyane nevek azután egy mássalhangzó hozzátételével háromhangúakká válván, lettek a fiú- illetve a leányistenség, vagyis a Napot, a Földet, a vizet és a levegőt megszemélyesítő istenség nevévé :  Mak, Mag, Bak, Bog illetve Kab, Bes, Víz stb. alakban.  Amely utóbbi nevek tehát mindig a főistenség gyermekeként fölfogott istenségek nevei voltak.  Ugyane jelenséget látjuk itt a török szócsoportban is, mert itt is Ur, Ör név alatt az úr, király és öregként is fölfogott ős-égistenség, azaz az őserőny megszemélyesítését ismerhetjük föl, míg a Tur, Tor és Tör név alatt az előbbi fiaként fölfogott Napistent, de a Ter név alatt a Földet megszemélyesítő nőistenség nevére ismerünk, aminthogy a finn-ugor nyelvekben ter = nő, leány, latinban pedig terra = föld, aminek megfelelnek a magyar tér, terület és megfordítva rét, réteg szavak, lágyult l-es kiejtéssel pedig a latinban tellus = föld, a magyarban telek, telep, telepedik, talp szavak, amelyek mind laposságot jelentenek, mi pedig már tudjuk, hogy őseinknél a lap nőiségi jelkép volt.  Bizonyos viszont, hogy a legrégibb ősidőkben, amelyekben az ember ismeretei még igen kezdetlegesek voltak: a Földet a végtelenség tengerébe, az Óceánba vesző, lapos területnek képzelte volt, amely felfogás azonban költőileg és jelképesen nála továbbra is fönnmaradhatott, ugyanúgy mint ahogy például a Vénuszt azaz a „Hajnalcsillagot” ma is Csillagnak, sőt egy „igen fényes Csillagnak” nevezzük, holott igen jól tudjuk már, hogy az sem nem csillagalakú sem nem fényes, hanem hogy egy gömbalakú bolygó, amelynek saját fénye egyáltalán nincsen is, vagyis hogy fényesnek csak akkor látszik amikor a Nap megvilágítja.  Ugyanígy tehát a Földről mint területről azután is beszélhettek még amikor az ősök tudása és természetismerete növekedése folytán már nem csak a Föld gömbvoltát tudták, hanem még sok mást is, amit mi csak legújabban kezdünk ismét megtudni.

De észre vesszük egyúttal még azt is, hogy az Ur név, illetve szó, egyúttal az óriástermetű ős-szarvasmarha neve is volt, amely állat török őstörzsünk állata volt.  Láttuk pedig, hogy ennek neve a latinban urus (úrusz), a németben pedig Auer volt, úgyhogy bizonyosra vehető miszerint ugyanez állatot egykor török őstörzseink is úr, úrus, aurus néven is nevezték;  a különböző kiejtések szerint aztán ugyane szó még az úr, király, bika, hatalmas, erős és ős, valamint az Isten értelmet is kapta volt, aminthogy a németben ur ma is = ősi.  Fölemlíthető még a szumerek Úr nevű városa e neve, amely város romjaiból föltűnő hogy különösen bikaábrázolatok kerültek elő.  Viszont a kezdő t hangos túr, tór, taur szónak is volt ugyan bika és erős, hatalmas értelme, csakhogy eredetileg az úr szó alatt teljesen fölnőlt bikát értettek és ezt regebelileg feketének avagy sötétkék színűnek képzelték, (Lássad például Spamers Weltgeschichte.  Leipzig, 1893. 1. kötet, a 362. oldal utáni színes táblán egy sötétkék színű szárnyas bika ábrázolatát asszír falfestményről, Perrot és Chipiez nyomán.) vele az ős-égistent jelképezvén.  Magától értetődik, hogy viszont a nagy ősanyag-Istennőt, vagyis a Tejút megszemélyesítését pedig nagy, fehér tehénnel jelképezték, ami eszünkbe kell juttassa a görög-római Hera-Juno főistennőt, akiről mi már tudjuk, hogy valóban a Tejút megszemélyesítése volt, hogy tehénnel jelképeztetett is, valamint tudjuk hogy a Juno név a mi ünő = tehén szavunkkal is összefügg.  Másrészt a tur, tor, taur szó, illetve Tur avagy Tor istenségnév, alatt meg aranyszínű, fiatal, valószínűleg szintén szárnyas és bár erőteljes de fiatal bikaborjat vagyis a Napisten jelképét értették, sőt így megsejthetjük, hogy az asszírok emberfejű és bika- avagy oroszlántestű, szárnyas, nagy Nergal (embernagy) jelkép, Propylaeum, Khorsabadszoborművei is a Nagy Égisten jelképei kellett legyenek, bár lehettek a Nap jelképei is, mert nem csak a bika hanem az oroszlán avagy arszlán szónak is létezhetett urus, uros = erős kiejtése;  hiszen tudvalévő, hogy az oroszlán máig is szerepel az erő jelképeként, valamint hogy neveztetik ma is „az állatok királyá”-nak;  ősnépeink fölfogása szerint pedig a királyság és istenség fogalma egymással összefolyó volt és amint hogy Istent ma is „az Ég királyá”-nak, „égi király”-nak szokták nevezni.  De észre kell itt vennünk még azt is, hogy az említett arany bikaborjú azonos a bibliabeli „aranyborjú”-val is, amely tehát nem volt más mint a Napisten egyikjelképe.  Viszont azonban — amint alább látandjuk — az oroszlán nem török hanem kőrös őstörzsünk szimbolikájában szerepelt erő- és istenségjelképként.  Ehhez tehető még, hogy őseinknél, valószínűleg a szemere törzseknél, hasonló szerepe még a medvének is volt, amely állat neve a latinban szintén ursus (urszusz).

Ha azonban mind ez elmondottak az asszíroknál már össze-vissza is voltak keveredve, ezen nem is csodálkozhatunk, mert hiszen tudjuk, hogy az asszírok már nem voltak fajunkbeliek hanem hogy egy már csak késői sémita nép voltak, akik ősnépeink különböző törzseitől, szumerektől, törökös újszumerektől, kazároktól és kabaroktól, ősműveltségünk elemeit csak örökölték.  Mindazonáltal náluk is fölismerhető még Aszur főistenségük nevében — aki után valószínűen magukat is nevezték — az ős-Úr = ős-Isten avagy ős-Bika = ős-Apa értelem, amely név tehát egy őstörök törzsünktől kellett származzon.  Tudjuk, hogy rokonnépeink nyelvében asz avagy ász, is, ise = ős.  Az Istent pedig Úr-nak ma is nevezzük, ami szerint az Aszur név értelme ős-Isten és egyúttal ős-Bika is lehetett, akit ezért valóban, hatalmas ős-bikával azaz urus-sal jelképeztek is.  Hogy azután e jelképes bikának szokás volt emberfejet is adni, ez az értelmet, értelmességet, tudást és bölcsességet kellett jelképezze, aminthogy a Nagy Égistent a bölcsesség megszemélyesítésének képzelik a népek ma is.  Viszont hogy ugyane jelképes állatnak még szárnyakat is adtak, ha úgy az ős-Isten mint a Napisten jelképeként is, ez ezen istenségek mennyei, magasságbeli, sőt a Nap-istennél az Égen szálló, repülő voltot is jelképezhette.

Ez elmondottak szerint aztán világossá válik az is, hogy a Turuk avagy Török név sem volt más mint a Napisten neve, amely Napistenük, mint regebeli ősapjuk után, turuk, türk azaz török őstörzseink magukat éppúgy nevezték mint magyar törzseink magukat Mag vagy Magor Napistenük után magyaroknak.  Ezen Turuk avagy Tor-uk azaz Tör-ük név értelme tehát tulajdonképpen: bika-ős, bika-ősapa volt, mivel hiszen a tur, tor, taur szó különböző népek nyelvében bika értelemmel máig is fönnmaradott, az ük szó pedig a magyarban jelent ősapát ma is.

Ismételem itten, hogy ami őseinknél, magas szellemi műveltségük idején, csak költői jelképezés volt, az későbbi és szellemileg elhanyatlott avagy még szellemileg fejletlen népeknél igen sokszor, tudatlanságból, szószerint véve, babonává válott, amilyen babona a totemizmus is, amiszerint némely nép magát valóban bikától avagy valamely más állattól származónak kezdte vélni.

Az pedig, hogy az asszírok szumer, török, kazár és kabar műveltségi elemeket is vettek volt át, egyezik azzal hogy például a görögök műveltsége krétai, föníciai és egyiptomi alapokból alakult, a római etruszk, szabin, szikul és görög elemekből, újabban az orosz pedig bizánci, francia és német elemekből.

Mommsen Teodor már igen régen megállapította, hogy az etruszkoknál az -ena vagy -enna szó- vagy névvégzés nőági származást jelentő rag volt és hogy például a Vive nemzetség Vivenna (latinosan Vivenius), valamint a Raz nemzetség (latinosan Rasius) Razenna neve azt jelentette, hogy ők egy Vive, illetve Raz nevű anyától vagy ősanyától származnak.  Ami azután, más adatokkal együtt, arra is mutat, hogy az etruszkoknál is még megvolt, ha csak maradványa is, a nőelvűségnek és az anyajogi társadalomnak.  Magától értetődő, hogy ha a felhangos -ena vagy -enna rag nőiségi jelentésű volt, úgy ennek mélyhangú -ana, -anna megfelelője is meg kellett legyen, ahogy Mommsen meg is állapítja miszerint az etruszkoknál Venus-Afrodite istennő neve Turan volt.  (Teodoro Mommsen: „Storia di Roma.” Róma, „Aequa.” Societ. Anonima. Edizione Quattrini. I. kötet, „Gli etruschi” fejezet, 136. oldal.)  Mi az eddigiekből is már igen jól tudjuk, hogy Venus-Afrodite istennő, akit a rómaiak is hitregei ősanyjuknak tekintettek, azonos a mi Tündér Ilonánkkal vagyis a magyarság regebeli ősanyjával és egyúttal Föld-, Víz-, Lég- és Holdistennőjével.  Ezek szerint azután már egészen magától értetődik, hogy, ha török őstörzseinknél a Nap-isten Turuk nevet viselt, akkor a Földistennő neve érthetőleg Turán kellett legyen, mert hiszen azt is már láttuk, hogy ha valamely szó vagy név magában véve hímségi volt is, de ha hozzá a nőt, nőiséget, anyát jelentő -en vagy -an végzés volt téve, akkor mégis nőiséget kellett jelentsen, mint például kazár, kazák avagy kozák hímségi szó volt (kos = hím, férfi), de kazán nőiségi szó lett.  Ezek szerint tehát világos, hogy Turuk, azaz Török is hímségi, míg Turán nőiségi jelentésű név volt.  Megjegyezem azonban itt, hogy Mommsen említett könyve csak 1944-ben, Olaszországban került volt kezembe, de a közönséges okszerűség (logika) már sokkal ezelőtt rávezetett, hogy a Turán név őstörök törzsünk Földistennője neve kellett legyen, illetve, hogy a turán szónak eredetileg tehát a föld, terület értelme volt.  Erre vonatkozólag lássad például a 26. számú „Jegyzetek” című füzetemben is, amit ott erről írok.  De már évekkel azelőtt is többször megírtam volt, miszerint a turáni elnevezés helyesen tulajdonképpen csak őstörök törzseink nőelvű részére volna alkalmazható s hogy fajunk neveként csak azért használom mivel ez így már elfogadtatott.  Amit ama füzetemben írtam, az 1938. esztendőből való.

Ugyanezen Turán névnek illetve turán szónak természetesen megvolt felhangos változata is vagyis: Teren, Terén, Terenna, amelyekből a latin terra, terrenum szavak is származtak és amelyek megfelelője, azaz őse a magyar tér, terület és megfordítva rét, réteg.  Említettem már azt is, hogy finn-ugor rokonainknál ter, tár = nő, leány.  Többször volt már szó arról is, hogy úgy ősnyelvünkben mint némely mai nyelvben is, de különösen a törökben, az r hang gyakran z avagy zs hanggá változik, aminthogy a tenger vagy tengir szóból tengiz lesz.  Eszerint a Turán vagy Terán név is változhatott Tezán kiejtésűvé.  E művem elején hoztam „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” népmesénket az ehhez fűzött magyarázataimmal.  Van azonban ugyane népmesénknek még egy igen szép változata, amelyet alább itten szintén hozok, amely pontosan egyezik ezen itt az alábbi oldalon bemutatott kerek etruszk fémtükör hátán levő ábrázolattal, amelyen, amint ezt az alábbi népmesénkhez fűzött magyarázataimból is látandjuk, Gyöngyszínű Ilona, azaz tehát mythologiánk Tündér Ilonája Tezán néven neveztetik.


___________



Világszép Ilonka

Volt egyszer egy szegény ember és annak gyönyörűszép leánya.  Olyan csodálatosan szép volt a leány, hogy elnevezték Világszép Ilonkának, és szépségéről az emberek annyit beszéltek, hogy a híre eljutott a királyhoz is.  Ez, mivel még nem volt házas, azt gondolta magában, hogy hát egy ilyen világhíres szépségű leány jó volna neki feleségül és az ország királynéjául.  Elküldött hát egy ügyes festőművészt, hogy a leány képét festené meg, hadd látná, valóban olyan szép-e ?  Elment a festő, a képet megfestette s a királynak elhozta.  Ez pedig a képet meglátván, a leány annyira megtetszett neki, hogy nem is gondolkozott tovább, hanem aranyos királyi hintót küldött, hozzák el a leányt és édesapját.

Örültek ezek mindketten a nagy szerencsének.  Ilonka mindjárt a hintóba is ült, apja pedig kint a bakra a kocsis mellé s elindultak a király városa felé.

Útközben azonban találkoztak egy vén cigányasszonnyal és ennek leányával.  A cigányasszony az út közepébe állott és a kocsisnak kiabálni kezdett, állana meg és venné föl őket.  Nem akarta ezt a kocsis és a cigányasszonyra kiáltott: álljanak félre mert ez királyi kocsi s nem nekik való.  De Ilonka az ablakon kiszólott, vegyék föl őket, mert azt akarja hogy a mai nap másnak is örömnapja legyen.  Így hát a két csúnya nőt fölvették és ezek kerültek Ilonka mellé a hintóba.

Amint egyszer éppen egy nagy folyóvíz hidján haladtak, a két gonosz nő Ilonkát nagyhirtelen megragadta, mindkét szemét kivájta, őt meg a folyóba vetette.  De a vénasszony a leányka szemeit megtartotta varázsszernek.  Mivel pedig a lovak patái s a hintó kerekei a hídlásdeszkákon erősen dübörögtek, mindezt úgy sikerült megtenniök, hogy sem a kocsis sem Ilonka apja nem vettek észre semmit.  A feketeképű leány meg odaült Ilonka helyére.

Mikor a királyi palotához megérkeztek, a király kijött elébük, de majd kővé válott mikor a két csúf, feketeképű nőt meglátta.  A kocsis és Ilonka apja sem tudtak ijedtükben hová lenni.  Hiába akarták a királynak magyarázni hogy semmit sem tudnak és nem tudják hová lehetett Világszép Ilonka s hogy e két nőt az ő kívánságára útközben vették csak föl.  A király nem hitt nekik mert a banya a száját jobban tudta járatni s esküdözött, hogy hiszen ez Világszép Ilonka, de hogy útközben mindig kinézgelődött az ablakon, hogy mindent lásson amerre haladnak és hát arcát a Nap leégette s hogy hamarosan éppen olyan szép lesz mint azelőtt, csak a Naptól óvják.  A király hitt neki, a leány feleségül elvette, Ilonka apját pedig börtönbe vettette, amiért leányára nem tudott jobban vigyázni.

Szegény Ilonkát pedig a nagy folyóvíz vitte, vitte lefelé, míg aztán éjszaka egy fövenyre kivetette, de élve még, egy öreg halász kunyhója közelében, aki a leány sírdogálását meghallván, kijött és ott találta őt a parton, átázottan és a hidegtől reszketegen.  Karjára vette szegényként, kunyhójába vitte, ahol aztán fájdalommal vette észre hogy vak, és meglepetve látta hogy könnyei igazgyöngyökké változnak.

Szeretettel gondjaiba vette, ápolta, mintha tulajdon édes leánya lenne, Ilonka pedig elmondotta neki szomorú sorsát.  Mivel pedig ő szomorú sorsában, szerencsétlenségében, gyakran sírt, a halász hamarosan egész zacskó igazgyöngyöt gyűjtött össze.  Egyszer aztán fogta a zacskót és elindult hogy a gyöngyöket adná el.  Sokan szerették is volna megvenni, de ő azt mondotta, semmi pénzért, aranyért, kincsért nem adja csak két szemért.  Csakhogy bizony, a gyöngyök bármily szépek voltak is, de szemeit érettük mégsem akarta odaadni senki.  Egyszer aztán eljutott a király városába is és ott a királyné is hírét vette a halász szép gyöngyeinek.  Hívatta s a gyöngyöket meglátva, mindenáron meg akarta venni.  Eszébe jutottak Ilonka szemei s titokban, anyja tudta nélkül, elcsente a dobozkát amelyben voltak és érettük a gyöngyöket meg is kapta.  Az öreg pedig boldogan sietett haza a szemekkel; helyükre visszarakta, hajnali harmattal megmosta s íme, Ilonka szemei helyrejöttek, ő ismét látott de talán még szebb is lett mint azelőtt volt.

Éltek mármost ketten békében és szerették egymást mint apa és leánya.

Valamely nap arra járt egy szép, fiatal vadász, aki nem volt más mint maga a király.  Mikor Ilonkát meglátta, ennek szépségén annyira elcsodálkozott, hogy szólani is alig tudott és mertmindjárt észrevette hogy a festő által hozott képre hasonlít.

Megkérdezte Ilonkát :
— Ki vagy te s hogy hívnak ?
— Amíg otthon voltam — felelé ez — Világszép Ilonkának hívtak...

Így aztán megtudott a király mindent, mivel az öreg halász is elmondott és megerősített mindent, úgy ahogy Ilonka mondotta el.  Ezután el is vitte őt a király és elvette feleségül és ő lett az ország királynéja.  Ama két gonosz nő pedig, mikor az ablakból őket jönni meglátta, nagy sietséggel elmenekült mert gondolták már hogy a király mindent megtudott és megbüntetné őket.  A király pedig most Ilonka apját is kieresztette a börtönből s ez és Ilonka szeretettel ölelték és csókolták meg egymást.  Éltek mármost együtt boldogan a király és Ilonka.  Meg akarta a király gazdagon ajándékozni az öreg halászt is és szerette volna ott tartani a királyi palotában, de ő nem fogadott el semmit, hanem visszatért a folyóvízhez.

Így élnek mind ma is boldogan, ha meg nem haltak.



Magyarázatok

A szemek kiszedése és ezután újból való visszahelyezése, ismét látóvá tétele, amennyire a természet szerint képtelenség, de e meseindíték másrészt ugyanannyira érdekes is, mert kétségtelen bizonyítéka annak, hogy itt, amint az már a „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesével kapcsolatban is mondva volt llonának, mint Víz- és Holdistennőnek, tehát gyöngyházkagylóból való képéről van szó, amelybe a szemek pupillája valószínűleg kék türkizkőből voltak berakva, de ki is szedhetők voltak.  Erre utal mindenesetre még az is, hogy e mese minden változatában szó van Ilona képmásáról, amely hogy festmény volna, ez természetesen már csak újabb romlás.  De a szemek kiszedéséről és ismét berakásáról beszélő indítékon kívül a gyöngyházkagylóra utal — amint már láttuk — az is a legközvetlenebbül, hogy Ilona könnyei gyöngyszemekké változnak, mivel hiszen a gyöngyöt a valóságban is a gyöngyházkagyló termi, úgy a tengeri mint az édesvízi.  Szerintem tehát e mesealak vagy török őstörzseinktől származott vagy legalább is nálunk is megvolt.  Erre mutat az, hogy, a fönti bronztükör szerint, megvolt az etruszkoknál, azaz tehát egy, habár már sokban elváltozott őstörök törzsnél is, valamint érdekes körülmény az is, hogy föntebb, íme, a türkíz-re kellett gondolnunk és hogy az olaszban ma is turchino (turkíno) = kék;  úgyhogy az is következtethető, miszerint török őstörzseink egyik, kultuszbeli színe a kék volt.  (Sejthetőleg a másik volt a fehér, lévén az uros-szarvasmarha, valamint a nagy magyar szarvasmarha és az ezzel tökéletesen azonos toscanai [etruriai] szarvasmarha is fehér színű.)

Az hogy eme mesénkben, a Gyöngyszínű Ilonáról szólóval ellentétben, nem a tenger hanem folyóvíz szerepel, talán nem is romlás.  A régi mythologiákban ugyanis a Világtenger, amely a szárazföldet körülveszi, tulajdonképpen ezt körülfolyó nagy folyóvízként volt fölfogva.  Igy volt ez a régi görögöknél is, akiknél az Okeanosz, bár végtelennek, túlsópartnélkülinek, de önmagába visszatérő, örökké körben folyónak képzeltetett.  Ez pedig bennünket arra emlékeztet, hogy a mi mithologiánk szerint is a Csallóköz volt az első föld, amely a Végtelenség tengeréből kiemelkedett és hogy ezen éltek volt az első emberek.  De tudjuk hogy a Csallóközöt egykor körülvett vízvilág tulajdonképpen azonos a Dunával, vagyis egy nagy folyóvízzel, merthogy ősidőkben a mai Duna helyén még végtelen víz- és mocsárvilág volt, amely csak idővel válott folyóvízzé, éspedig úgy hogy eleintén csak a Bécs körüli és a mai morvaföldi, majd a Csallóköz körüli síkságokról apadott a víz mindinkább el, amikoris a Csallóköz a Duna deltája lett.  De a Nagy Alföldről a tenger, amint már említettük, még jóval későbben tűnt csak el.  Ez volna tehát a tenger és folyóvíz azonosulása magyarázata.

Alább hozom még az olasz „Belraggio e Bianchina” című mesét is.  Ugyanis 1945-ben, Olaszországban, Terranera nevű, az Abruzzo hegység egy kis falvában, Tommosi Emmától, aki a falvacska temploma közelében lakott, kölcsön kaptam egy rossz állapotban levő meséskönyvet, amelynek címlapján „Racconti delle fate” (Tündérmesék) állott.  A könyv belseje első lapja hiányozott és így kiadási helyét és évét nem lehetett megállapítani.  A könyvben levő képek jellege legalábbis az 1820-1850-es évekre valló volt, de a könyv egy újabb kiadás kellett legyen, mert a külső címlapján levő kép jellege meg az 1900. év körüli időre vallott.  E könyv tartalmazta többek között a „Belraggio e Bianchina” (Belraddzso és Biankína) című itt következő mesét is :


Belraggio és Bianchina

Egy asszonynak két gyermeke volt.  A fiú neve Belraggio volt, a leányé Bianchina.  Azelőtt igen gazdagok voltak de balsors folytán szegénységbe jutottak, amiértis elhatározták hogy Belraggio elmegy szolgálatot keresni.  Egy hercegnél kapott is.  Idő múltán a herceg, mivel vele nagyon meg volt elégedve, képtárába küldte hogy a képeket tisztogassa.  A képek között volt egy női arckép, amelyet Belraggio nem győzött eleget csodálni.  Egyik nap a herceg megkérdezte miért időzik annyit e kép előtt ?  Belraggio azt felelte hogy a kép nagyon hasonlít távollevő nővérére, akit szeretne viszontlátni.  A herceg azonban azt mondotta, nem hiheti ezt, mert hiszem ő már a képhez hasonló nőt mindenfelé kerestetett de ilyen nem volt található.  Ám hozzátette, hogy ha nővére csakugyan olyan szép, hozatná el ide, mert ő feleségül venné.

Belraggio írt nővérének, ez útrakelt, ő meg a közeli kikötőbe ment reá várni.  Mikor a hajó már közel volt, kiabálni kezdett a tengerészhez :
— Hé ! tengerészek ! ügyeljetek Bianchinára, hogy a Nap le ne süsse !

A hajóban volt még egy leány az anyjával, akik csúnyák voltak mindketten.  Mikor már közeledtek a kikötőhöz, ez a lány Bianchinát a tengerbe lökte.  Mikor aztán partra szállottak, Belraggio nem ismert nővérére, a csúnya lány pedig azt állította, hogy a Nap sütötte le, azért lett ilyenné.

A herceg ily csúnya lány láttára megharagudott Belraggiora és már rosszabb munkát adott neki.  Ezentúl a ludakat kellett legeltetnie s most hát ezekkel járt minden nap legelőre meg a tenger mellé, hogy a libák fürödhessenek.  Ezek úszkáltak a vízben, Bianchina pedig a tengerből előjövén, nyakukat színes szalagokkal ékesítette.  Hazatérvén aztán a libák így dalolgattak :

Kro, Kro !  A tengerből jövünk,
Ezüstöt, aranyat, gyöngyöt ettünk.
Belraggio nővérkéje oly szép !
Csillagként ragyog a tengerben !
Szép mint a nap, mint a rózsa,
Bár csak a herceg felesége volna !

Mikor a herceg ezt meghallotta, kérdezte Belraggiot mi oka hogy a ludak ilyesmit dalolnak ?  A fiú pedig elmondotta, hogy hát nővére, mivel a tengerbe lökték volt, ott egy tengeri szörny fogságába került, aki vízalatti palotájában megláncolva tartja, de a lánc oly hosszú, hogy ő a tenger széléig kijöhet.

Így szólott erre a herceg :
— Ha ez igaz, kérdezzed meg őt, mit tehetnénk megszabadítására ?

Másnap Belraggio Bianchinát meg is kérdezte, ez pedig így felelt :
— Lehetetlen engem innen megszabadítani, mert ehhez egy kard kellene amely úgy vágna mint száz és egy ló amely úgy futna mint a szél.

Belraggio e választ a hercegnek megvitte, ez pedig addig kerestetett, míg jó tündér segítségével szerezett is egy kardot amely úgy vágott mint száz és egy lovat amely úgy futott mint a szél.  Ezekkel a tengerhez mentek.  Bianchina ott várt rájuk, a palotába vezette őket, a karddal a láncot elvágták, majd mind a lóra ültek, és szélként elfutottak, vissza a herceg palotájába.  Megtartották a lakodalmat, a két gonosz nőt a téren máglyán elégették, ők pedig éltek boldogan és megelégedetten.


Magyarázat

Először is, mindjárt észre kell vennünk, hogy e mese közös eredetű „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona”, valamint „Világszép Ilonka” mesénkkel is, de észre vesszük még azt is, hogy ez olasz mese a mienknél mennyire romlottabb, zavarosabb, okszerűtlenebb, értelmetlenebb, sőt hogy valóban együgyűnek is mondható.  De kétségtelen az is, hogy e mesét sem mi vettük az olaszoktól, sem az olaszok tőlünk, hanem hogy mind közös ősrégi eredetűek.  Látjuk továbbá még azt is, miszerint a mi meséink az eredeti mythoszi jelleget a kereszténység dacára is még meglehetősen megőrizték, aminek egyik fő oka mindenesetre az, hogy a kereszténység Olaszországban már 2000 éves, nálunk pedig még 1000 éves sem.

Az hogy e mesékben „kép”-ről van szó, ez arra vezetendő vissza, hogy az egykori, ősi hitregében (mythoszban) még a Napot és Holdat ábrázoló, még oltárkép gyanánt is szolgáló arany- illetve gyöngyház-, esetleg ezüstképről volt szó.  A mi egyik mesénkben még az is mondva, hogy Ilona képe a tengerbe esett volt és hogy onnan halászok hálójukkal fogják ki.  Világos tehát, hogy e kép eredetileg fémből avagy gyöngyházból kellett legyen, mivel hiszen festett kép a tengerben elromlott volna.  Ezért az olasz mesében a tengerbe esés indítéka már el is maradott, holott ez indíték annak jelképezése volt, hogy a Hold a tengerbe látszik alászállani, majd onnan ismét kiemelkedik.  Az olasz mesében súlyos romlás az is, hogy a Tengeristen (Poseidon-Neptun), a kereszténységnek a pogány istenségek elleni gyűlölete következtében „tengeri szörny”-nyé válott, amely aztán természetesen gonosz is kellett legyen, aki Bianchinát megláncolva tartja fogságban, de amely lánc, együgyűen!, mégis oly hosszú hogy lehetséges vele Bianchinának a tenger szélére kimennie, ott nem csak szabadítóira várnia hanem még a libák nyakára színes szalagokat kötöznie is lehet.  Majd, még együgyűbben!, hogy e láncot elvághassák, mégis le kell menjenek a tenger fenekére, a szörny palotájába s itt aztán mindhárman az egy lóra ülve szélsebesen elmenekülnek.  A hoszszú lánc viszont Bianchinán lógva maradott-e ?  Avagy azt róla is levágták-e ?  De akkor meg miért nem vágták le mindjárt róla ?  Miért kellett hogy őket előbb, kettejüket és a lovat, Bianchina levezesse a tenger fenekére, a szörny palotájáig ?  Igaz hogy hiszen minden mese azért mese mert benne meseszerű dolgok is vannak, de azért szép mesében bántóan és kellemetlenül ható együgyűségek mégsem szabad legyenek.  Avagy, ha vannak, úgy ez mindenesetre részben az erőltetett átalakítások, részben az értelem feledésbe menése következménye.  Vagyis: nagyfokú romlás.  Viszont az hogy a magyarság ma a tengertől távol él, nem akadály, mert hiszen régen őstörzseink tengerek mellett is laktak, másrészt ősidőkben a Magyar Alföld még tenger volt sőt a Csallóközöt is tengernyi nagy vízvilág vette körül.

A mi „Világszép Ilonka” népmesénkben azonban a Tengeristenből a kereszténységben sem lett „tengeri szörny”, sem folyóvízi, hanem jóságos öreg halász, aki Ilonkát gondjaiba fogadja, majd vőlegényének is szeretettel visszaadja.  Aminthogy a mi meséink, regéink is, ahol ezek idegen hatásoktól még mentesek, általában is szelídebb szelleműek mint árja vagy sémita népek meséi, regéi vagy hitregéi.

A romlások dacára is azonban ez olasz mese is megőrzött egy a tudomány szempontjából igen értékes elemet, és ez a Belraggio név.  A Bianchina (= Fehérke) is azonosítható ugyan Gyöngyszínű Ilona e nevével, illetőleg a gyöngyházkagylóval avagy ezüsttükörrel és a Holddal, de ezen Belraggio (= Szép-sugár) név, amely régebben bizonyára Bello-Raggiante (= Szép-Sugárzó vagy Szép-Ragyogó) volt, e mesehőst a Nappal, azaz a mindig igen szép arcúnak képzelt és ábrázolt Apollóval a legközvetlenebbül azonosítja, aki tehát azért szép mert ő a mi néphagyományunk Szép-Istene, vagyis a sugározó, ragyogó Nap megszemélyesítése.

A fönti etruszk bronztükör hátlapja ábrázolatát 1944-ben találtam az „Illustrazione Vaticana” című lap 1936. május 1-16. számában.  Itt mesénket azon korából látjuk ábrázolva amelyben az még mythosz volt.  Mivel az etruszkok ős-török eredetűek voltak, — nyelvük a már történelmi időkben bármennyire elváltozott volt is — vagyis tehát rokonaink, ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy e tükrön állításaim oly meglepő igazolását látjuk.

Ott látjuk a képen szigonnyal a kezében az „öreg halász”-t, illetve az olasz mese „tengeri szörny”-ét (mostro marino), azaz Neptunus-t.  Habár az alábbiakat egyszer már föntebb is elmondottam de itt mégis ismételem: A „Neptun-usz” név értelme nem is más mint „a vízisten”.  Ősnyelvünkben ugyanis, mivel az tisztán utóvető (ragozó) volt, még a névelő is a szó végén állott ragként, aminek nyoma némely árja nyelvben is fönnmaradott (például az oláhban, bolgárban és albánban).  Így keletkezett a görög-latin -osz, -usz stb. végzés is, ami eredetileg szintén szóvégi névelő volt.  A nep, azaz nef sőt eredetileg valószínűleg ned, de utóbb nevd-, neft-re is változva, a régi nyelvünk nedű, a ma romlottan nedv szavunk pannon kiejtésű változata volt, és amelynek például szemere kiejtése a német nass, Nässe = nedves, vizes, nedvesség.  A szóban lévő Tengeristen pedig nem más mint a csillagos Égnek a tenger vizébeni tükröződése, vagyis az Égistennel tulajdonképpen azonos;  ami azután magyarázatát adja annak, hogy a görögök és rómaiak Zeusz-Jupitert és Poszeidon-Neptunuszt egymáshoz hasonlóvá ábrázolták.  Mi pedig már tudjuk, hogy tenger szavunknak hol ég, hol tenger, hol pedig Isten értelme volt.

A tükör hátlapjáni képen Neptun feje mellett ezen etruszk föliratot látjuk: [--] (olvassad jobbról balra mint a magyar rovást), azaz NETUNZ, amivé a késői etruszk nyelvben a Neptunusz avagy Nedtunuz név változott vagyis kopott.

A képen középen áll a Napisten vagyis Apolló alakja, akit az etruszk fölirat JIMV azaz USZIL-nak nevez.  Az r és l hangok egymássali könnyű váltakozása miatt e névben az egyiptomiak és a szkíták Ozir (Ozirisz) istensége nevére ismerhetünk, amely, amint láttuk, habár eredetileg holdistenség volt is, de utóbb Napistenné válott.  Hogypedig a képen határozottan egy Apollóval azonos istenséget kell látnunk, ezt bizonyítja egyrészt az hogy az alak kezében íjat tart, amivel a görögök is Apollót ábrázolni szokták volt, lévén a nyilak a napsugarak jelképei is.  De a Napistenre utal még az is, hogy az alak feje mögött a napkorongot látjuk.  (Ami aztán a kereszténység és a buddhizmus istenszemélyei és szentjei feje dicsfénye (aureola) eredetét is képezte.

Az ábrázolaton látható nőalak mellé ez írva: [--], azaz THEZAN, aki senki más mint Gyöngyszínű Ilona, azaz Tündér Ilona-Izisz-Bianchina, vagyis a Föld, Hold és Víz Istennője és tehát — amint már láttuk — Vénusszal és Dianával is azonos és a nőiség megszemélyesítése, aki tehát az etruszkoknál, Momsen Teodor szerint Turan néven neveztetett, de amely névnek az r hangnak különösen a törököknél is gyakori z hanggá változásával, a fönti kép tanúsága szerint, még Tezan illetve Thezan kiejtése is létezett.  Miután pedig az őstörökök magukat e nőistenségük után nevezték, — természetesen csak a nőelvi törzseik — úgy tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az első szótag megfordításával rét, retenna és razenna neveit is megfejtve látjuk, de fölismerjük ezekben a latin terra, terrenum = föld szavak etruszk eredetét is.  Mivel pedig a t hangnak z-vé, ennek pedig r hanggá változhatása jól ismert jelenség, ezért a türenna, razenna és Turan neveknek a rutén névveli azonos voltát is elfogadhatjuk.  Az asszír emlékek ékiratai is emlegetnek egy rutennu nevű népet, amellyel az asszírok harcoltak, mi pedig jól ismerjük a ma szláv nyelvű rutén népet, amelynek ősei azonban ezek szerint őstörökök kellett legyenek.

De voltak bizonyára az őstörököknek, és így az etruszkoknak is, hímelvű törzsei is.  Az olaszok az etruszkokat és ezek mai már olasz nyelvű utódait toscano, tosco és tusco (toszkano, toszko és tuszko) néven is nevezik.  Ha pedig tudjuk hogy az r hang a sziszegő sz, z, zs hangokkal váltakozik, akkor észre vesszük, hogy hiszen e nevek nem egyebek a török név torkán, torko, turko, azaz tehát turk avagy török, nevénél, sőt tudjuk hogy a törökök olasz neve ma is turco (turko).  Úgyhogy e nevek alatt tehát az etruszk törzsek hímelvi része neveire kell ismernünk, annyival is inkább hogy hiszen jól tudjuk hogy a kan, kán, kún, kunig szavaknak hím, férfi és fejedelem, király értelme egyaránt volt.  Továbbá: az etruszk név eredeti értelme is úgylehet e turuszk volt, vagyis hogy a kezdő e hang tulajdonképpen csak névelő volt, aminthogy például a moldovai csángó-magyarok egyrésze nyelvében is az a névelőnk helyében mindig e névelő van.  Ellenben az etruszkok e nevében az -uszk végzés szerintem ugyanaz mint az itáliai faliskok nevében az -iszk, ami a pannoniai araviszkok nevében is megvan és aminek az északi germánok nyelvében megfelelője ma is megvan, például: nordisk = északi s aminek a németben -isch (is) felel meg, például: nordisch avagy ungarisch = északi és magyari vagy magyarul, és ami megvan a szláv nyelvekben is: -szki, -icki, -szko, -szka alakban.

Fölhozható még, hogy az asszír ékiratok turuki nevű népet is emlegetnek.  Rotennu népről és Szíriában Ruten országról egyébként egyiptomi föliratok is szólanak.  Lássad: François Lenormant: „Histoire ancienne de l’Orient”, Paris, 1885. I. köt. 290. oldal.  Viszont a turuki nevű népet illetőleg lássad: Hommel Fr.: „Geschichte Babiloniens und Assiriens.” Berlin, 1885., 501. oldal.

Ugyane mesénknek van a Grimm féle német mesegyűjteményben is egy változata, amely azonban még az olasznál is romlottabb, annyira, hogy benne a mythologiai eredet már egyáltalán nem ismerhető föl, csupán annyi vehető azonnal észre, hogy a miéinkkel közös eredetű.  A német mese ez :


A fehér és fekete menyasszony.

Egy asszonynak volt egy édes- és egy mostoha leánya.  Valamely nap arra járt egy koldus, — aki azonban az Isten maga volt, aki azért öltött ily alakot, hogy lássa milyenek az emberek — most pedig ezeknél kért útbaigazítást.  Anya és leánya válaszra sem méltatta őt, de a szegény árvaleány a helyes utat szívélyesen megmutatta neki.  E jóságáért Isten a leánykát csodálatosan széppé tette, sőt számára a lelkiüdvösséget is biztosította, míg ama más kettőt fekete arcúvá tette.

De volt az árvaleánynak egy fivére is, Reginer nevű, aki a király kocsisa volt.  Reginer a nővérét nagyon szerette, annyira hogy róla arcképet festett, hogy ezt szobájába akasztva, így nővérét minden nap láthassa.

A király özvegyember volt.  Hallott a kocsisa szobájában lévő szép arcképről és látni akarta.  Elhozatta a képet és a leány szépsége annyira elbűvölte hogy bele is szeretett.  Egy királyi hintóba a leány számára egy aranyos ruhát tétetett, Reginernek pedig azt mondotta, hajtson el és hozza ide a nővérét, mivel feleségül akarja venni.  Reginer nagy örömmel el is hajtott, de otthon természetesen az asszony és ennek leánya is a hintóba szállott, hogy Reginer nővérét kísérjék.  De az asszony, mivel boszorkány is volt, Reginert félig vakká, nővérét pedig félig süketté tette.

Mikor feleúton jártak, Reginer aki a lovakat hajtotta, visszanézett és azt mondotta:
— Testvérkém, jól takarjad be magad hogy meg ne fázzál.

A leány pedig, mivel most nem jól hallott, a másik kettőtől megkérdezte hogy mit mondott.  A boszorkány felelé :
— Azt mondotta hogy nővéreddel ruhát kell cserélned.

Szegényke szót fogadott.  Egy idő múlva Reginer megint hátra fordult és mondotta:
— Testvérkém, jól takarjad be magad hogy meg ne fázzál.

Ő meg ismét kérdé a más kettőtől :
— Mit mondott ?

A boszorkány felelé :
— Azt mondotta hogy nővéreddel főkötőt is cserélned kell.

Szegényke szót fogadott.  Egy idő múlva, mialatt épen egy hídon haladtak, Reginer megint hátrafordult és azt mondotta :
— Testvérkém, jól takarjad be magad hogy meg ne fázzál.

Ő meg kérdezte :
— Mit mondott ?

A boszorkány felelé :
— Azt mondotta hogy jól nézzél ki az ablakon.

A szegényke most is szót fogadott, de mialatt az ablakon kihajolt, az a gonosz asszony hátulról oly erősen meglökte, hogy szegényke a folyóba esett.  Reginer pedig, aki most rosszul látott, ezt nem vette észre.  Ámde a leányka nem fulladott a vízbe hanem egy nagyon szép kacsa lett belőle.

Mikor aztán megérkeztek, a király a csúnya leány láttára nagyon megharagudott Reginerre mert azt hitte hogy ez őt megcsalta, amiértis börtönbe vettette.  A boszorkány pedig oly ravasz volt, hogy sikerült neki csúf lányát a királlyal elvétetni.

Egy este a király konyhájába egy igen szép fehér kacsa jött be.  A konyhában már senki más nem volt csak egy mosogató legényke.  A kacsa így szólott hozzá :
— Gyújtsál tüzet, hogy tollam szárongathassam.

És mialatt szárítkozott, kérdezte a legénykét :
— Mit csinál a fivérem Reginer ?

Az felelé :
— Börtönben van.
— És mit csinál a fekete leány ?
— A király karjaiban van.

Mondá a kacsa :
— Isten irgalmazzon.

Ezzel elment.  De a következő este a kacsa megint megjelent és mondotta :
— Élesszél tüzet, hogy tollam száríthassam.

Mialatt szárítkozott, kérdezte :
— Mit csinál fivérem Reginer ?

A legényke felelé :
— Börtönben van.
— És mit csinál a fekete leány ?
— A király karjaiban van.

Mondá a kacsa :
— Isten irgalmazzon.

Ezzel elment.  Reggel a legényke bement a királyhoz és elmondotta neki milyen különös dolog történik a konyhában minden este.

Ezen a király nagyon gondolkodóba esett és este ő maga is a konyhába ment, hallaná mit beszél a kacsa.  Ez megint jött, de a király kardot rántott és a fejét lecsapta.  Azon pillanatban a kacsa a szép leánnyá visszaváltozott és ez a királynak mindent elmondott.  A király a két gonosz nőt kivégeztette, a szép leányt pedig feleségül vette.

E mese okszerűtlenségei és némely része erőltetettsége különösen föltűnő.  Ilyen például a „félig süketté” és „félig vakká” tevés is, ugyanilyen az, hogy a csúnya leányt minden észszerűség ellenére mégis sikerül feleségül vétetni.  Az pedig hogy a király a szép kacsának minden bevezetés és ok nélkül a fejét lecsapja, egyenesen bántó, mert hiszen nem tudta hogy ezzel a kacsa a leánnyá visszaváltozhat.  Mindez tehát a mese teljes leromlottságát igen világosan tanúsítja.


__________



Visszatérve mégegyszer „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” és „Világszép Ilonka” meséinkhez, valamint a „Belraggio és Bianchina” olasz meséhez, a következőket is föl kell még sorolnom :

Ilona holdistennői megnyilvánulásának az őstenger-folyóvízzeli kapcsolata onnan származik, hogy a Csallóközben lakó ősök a Holdat is, miként a Napot, az e szigetet egykor kölülvevő nagy tenger-folyóvíz vízvilágból látták fölkelni és abba látták lemenni, amit tehát a „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesénkben láthatunk még leginkább jelképezve, de meglehetősen a „Világszép Ilonka” mesénkben is.

Az elmondottakkal kapcsolatban teszem ide alább ezen görög avagy római áldozó oltárkő képét (jelenleg ez oltárkő a Louvreban van), amelyen Selene-Luna-Diana-Artemisz Holdistennőt látjuk ábrázolva, a holdkarajjal, aki tehát nem más mint a mi Gyöngyszínű Ilona-Világszép Ilonkánk, az olasz mese Bianchinája, valamint a fönti etruszk bronztükör hátlapja Tezánja.  Alatta ott van Neptun-Okeanosz (mindkettő tengeristen, vagyis a tenger megszemélyesítése s ennélfogva egymással tehát tulajdonképpen azonos), azaz az „öreg halász” avagy a „tengeri szörny”, kétoldalt pedig ott van a „napkeleti király” és a „napnyugati király”, két szép ifjú képében.  Csakhogy mivel ezek feje fölött egy-egy csillag van :  Ebből azt következtethetni, hogy e két ifjú itt a Hajnalcsillag és az Esti csillag megszemélyesítése.  Régen ugyanis a csak kezdetlegesebb ismeretekkel bíró népek azt még nem tudták, hogy e kettő egy és ugyanazon égitest, vagyis a Vénusz bolygó.  Látjuk ez oltáron, hogy az egyik ifjú arca fölfelé néz és hogy mellette fölfelé álló égő fáklya van, a másik arc lefelé néz és mellette lefelé fordított fáklya van, ami mindenesetre a reggelt és az estét, vagy a fölkelést és a lemenést is jelképezte.  De ha itt már feledésbe is ment, hogy eredetileg a Nap kellett szerepeljen, de viszont az etruszk tükrön a kezében íjat tartó és feje mögött napkorongos ifjú minden kétségen felül a Napisten képe.  Az oltáron a szakállas emberfő lehet ugyan akár Okeanosz, akár Neptunus is, ámde az etruszk tükrön nem csak szigony — Neptunus és a halászat e jelképe — teszi kétségtelenné az alak Neptunus voltát, hanem még az is hogy hiszen mellé oda is írva hogy: Netunz.  Szerintem tehát, hogy a szóban lévő regében a Nap újabb népeknél az Esthajnalcsillaggal lőn összetévesztve, vagyis hogy a görögöknél és a rómaiaknál e zavar létrejött, ennek oka az, hogy őseink leányainál a szűzhártyát jelképező s holdkarajalakú párta két hegyén eredetileg egy-egy csillag volt, amint ezt föntebb egyszer már részletesen kifejtettem és megmagyaráztam.  Ámde ezt már sem a görögök sem a rómaiak nem tudták, annál kevésbé azt, hogy e két csillag a leány két emlője, illetve két csecsbimbója jelképe is volt, és hogy eszerint tehát férfival jelképezhető sem volt.  Ők is tehát a holdkaraj két hegyéhez odatették e két csillagot de már csak a titkos értelem ismerése nélkül és csak azért mert ezt valamely általuk leigázott és nyelvileg elárjásított őstörzsünk hagyományaiban örökölték.

Itt látjuk tehát, hogy a magyar nyelv, néprajz és mythologia segítségével nem csupán mennyi mindent rekonstruálhatunk, hanem hogy még ezredévekkel ezelőtt keletkezett zavarokat is kiigazíthatunk.


___________



Nyelvünkben azonban megvan őstörök törzsünk tur alapszavának lágyult l hangos kiejtése is.  Ilyen elsősorban is a tulok szavunk, amelyről Ballagi is írja „általánosan a kérődző szarvasmarha” — vagyis tehát a bika-tehén állatfaj — „legnagyobbika” neve, és aminthogy irodalmilag az urus (Auerochs) állatfajt nevezzük is őstulok-nak.  Emellett azonban mai népi nyelvünkben a tulok már csak fiatal bikát jelent, más szóval: bikaborjat, amivel egyezik aztán a szláv tele, amely szó borjat általában jelent.  Hogy azonban ezen tulok szavunk régebben csakugyan a nagyszarvasmarha — tehát a kecskét és juhot nem ideszámítva — neve volt, tanúsítják a következők is :  Ez állatfaj legfőbb jellegzetességét mindenesetre szarvai képezik, annál is inkább, hogy szarvai, ha valamivel kisebbek is, a tehénnek is vannak, holott például a juhoknál szarvai általában csak a kosnak vannak.  Hogy viszont a tulok szó eredetileg nem jelenthette külön csak a borjat, bizonyítja az, hogy hiszen épen a borjúnak szarvai még nincsenek, illetve még nincsenek tülkei, mert az is kétségtelen hogy tulok szavunk eredeti értelme szarv volt, aminthogy a tülök szó is az előbbinek csak felhangos kiejtése.  A tulok = szarv az amivel ez állat dulakodik vagyis vele tol, dúl és oklal vagy öklel.  Kiemelhető még az is, hogy épen a magyar és a toscanai (etruriai) nagy, fehér szarvasmarhafajnak, azaz tulokfajnak, vannak az állat testnagyságához aránylag is óriási nagy szarvai, másrészt a kisebb szarvú bözönnel ellentétben, az őstuloknak is nagy szarvai voltak.

Nyelvünkben a tülköl ige értelme is kürtöl, a kürt pedig a tulok tülkéből készült illetve csak később készült rézből majd más fémekből is.  Másrészt dulakodik igénknek is tülekedik csak felhangos változata.

De r-es kiejtéssel török sőt népünk nyelvén török is jelent szarvat.  (Török szavunkat szarv értelemmel lássad például a Néprajzi Értesítő 1928. évfolyama 76. oldalán.) úgyhogy minden kétségen kívüli, miszerint a török nemzet név a tulokkal, bikával és ez állat jellegzetes szarvaival is, ugyanúgy függ össze mint a magyar nemzetnév a maggal, mint a szemere nemzetnév a gabonaszemmel, mint a kazár a kossal és mint a kabar a kecskével, amely utóbbi állatnak, amint láttuk, egyik régi magyar neve kapra, latin neve pedig szintén capra.

Tol igénknek r-es kiejtésű megfelelője a szerb-horvát nyelv turati = tolni igében van meg, de kétségtelen hogy túrni, turkálni igénk is ide sorolandó, mivel hiszen a túrás, turkálás a tolás, tologatással közvetlen rokon.  Sőt mivel a tolás a bedugással is rokon, eszerint ide kell sorolnunk még az olasz turare és turacciolo (turáre és turáccsolo) = bedugni és dugó szavakat is, amely szavak mind a tur = bika, tulok és szarv jelentésű ősszóból származtak.  Mivel azonban a bika szarvai mindig jóval nagyobbak mint a tehéné, sőt más szarvas állatoknál, mint például a legtöbb juhfajnál, a nősténynek szarvai egyáltalán nincsenek is, ezért természetes, hogy a szarv vagyis a tülök, mint positivum és botszerű valami, a hímségnek és magának a hímtagnak is jelképévé lett, ami azután a tulok szó népnyelvünkbeni bikaborjú értelművé válását is magyarázza.  Másrészt pedig a hímtag nemzéskor valóban tol azaz lökő, túró mozgást végez, úgyhogy következtethető, miszerint a török szócsoportban a hímtagnak tol, tur, tor alakú neve is kellett létezzen.  És íme nyelvünkben ma is dorong, durong = nagy bot, de ugyanezt jelenti a szerb-horvátban a toljaga szó is, amely szavaknak csak megfordított alakja a magyar rúd = szekér vagy kocsi rúdja, de amely szó jelent nagy botot is, amelyből egyrészt a szerb-horvát rúda = kocsi vagy szekér rúdja szó is származott, de ugyanígy a német Rute = bot, vessző szó is.  De egyébként a magyar dorong avagy durung (utóbbit lássad Ballaginál is) szóval egyezik a görög doro, dorü = bot, dárda, lándzsanyél, továbbá az olasz tortore = nagy bot, dorong szó is, valamint az angol-szász daradh = dárda szintén.  Mivel pedig a bot büntető eszközként is szolgált, illetve szolgál ma is (botbüntetés, megbotozás, megebrudalás), világos hogy egyrészt dorong szavunkból származott torolni, megtorolni = megbüntetni, valamint dorgálni, megdorgálni szavunk, de amely büntetni, bűnhődtetni és fenyíteni értelmű szavainknak pontosan megfelel a latin tortor és tortura = bakó (hóhér) és kínzás, kínzatás.  Igaz, hogy e latin szavakat a latin torcere = csavarni szóból is származtathatni, erre azonban alább kellend még kitérnünk.  Ám hogy mind e szavak nem árja eredetűek, kétségtelenné teszi a török turgala = dorgálni, fenyíteni szó. (Vámbéry: „A magyarság bölcsőjénél.” 150. oldal)

A rúd szavunk megfordított dur-, dor-, tor alakjából származnak azonban kétségtelenül a törzs, törzsök, valamint a torzsok, torzsa szavaink, valamint a tor (utóbbi a test mellkasát jelenti) szavunk is, amelynek azonban pontosan megfelel az olasz torace (torácse) = test mellkas része, torso (torzo) = törzs és (különösen a római tájszólásban) torzo (torco), torzolo (tórcolo) = torzsa, torzsak.  Rómában a szobrászok, ha valamelyikük egy szobor törzsrészét kevésbé szépen csinálta meg, egymás között az illetőt azzal szokták gúnyolni, hogy „Ha fatto un torzo ma non un torso!” (Csinált egy torzsát de nem egy törzset!)  Márpedig, ha minden szavunkat, amelynek megfelelője valamely európai nyelvben is megvan, azt onnan hozzánk származottnak, „jövevényszó”-nak akarjuk állítani, akkor oda jutunk, hogy hiszen amaz „Ázsiából jött magyarok” még beszélni sem tudtak !

Ha pedig törzs szavunk néptörzs értelemmel a fa-törzs (amelyből az ágazat és gyökérlet nől ki), azaz tehát a törzs alapszóból származott, hogyan magyarázandó akkor, hogy emellett hogy a megfelelő szavak nem csak az olasz torso és torco szavakban vannak meg, hanem a törökben is ?  Mert hiszen a törökben is tire, tere = néptörzs, amely szavaknak viszont az olasz tribú = néptörzs felel meg, habár ez utóbbiból az árja magánhangzókihagyási nyelvérzék szerint az egyik magánhangzó már kimaradott (tir, ter helyett tr).  Továbbá, nem kételkedhetünk abban hogy a derék (ember dereka vagy a fa dereka) is hangzás és értelembeli közvetlen rokona a törzs és torso magyar és olasz szónak;  ámde hiszen a törökben is direk = fatörzs !  Hogyan magyarázható tehát mind ennyi egyezés ?  Szerintem nem másképp mint úgy, hogy a magyar azon ősnyelv amelynek egyrészt a török nyelv egyik származéka, másrészt az árja nyelvek meg már keletkezésükkor szavaik nagyrészét örökölték.  Hozzá teszem :  Ha már itt törzsről, fatörzsről volt szó, kérdem, nem világos-e, hogy népünknél a fiatal fácska tövéből ilyen ágas = fogas neve onnan származik, hogy a fácska-törzsből való ágas, azaz fogas, népünknél ma is úgy készül, hogy rajta ágcsonkokat úgy hagynak meg ahogyan azt a fönti rajzocskám mutatja.  (Az ilyen ágast vagy tövével a földbe szúrják vagy pedig fölső végénél fogva föl akasztják.)  De akkor nem szintén világos-e, hogy a török agacs = fa (élő) szó meg onnan származik, hogy hiszen minden fa legfőbb jellegzetessége az hogy: ágas.  A törökben pedig a szóvégi s hangnak cs hanggá való átalakulása ismert jelenség;  például török tas = kő, de nyugati törökben ugyane szó: tacs alakban is él.

Észrevettük már a megelőző fejezetek folyamán, hogy Heraklesz, habár a Nap megszemélyesítése is volt de hogy emellett a botot, a bunkósbotot, azaz a dorongot is megszemélyesítette.  A dorong Heraklesz fegyveréül képzeltetett, aminthogy őt mindig nagy bunkósbottal ábrázolták is.  De amely bot a hímség és tehát a hímtag jelképe is volt, ugyanúgy mint maga Heraklesz is a hímség, az erő, a Nap és Napból származó erőny megszemélyesítéseként is szerepelt.  Láttuk már azt is, hogy Heraklesz azonos a mi Magor avagy Magyar nevet viselt Napiste-nünkkel, akit nálunk a meggyfabot, vagyis a megyer, is jelképezett és amely botról láttuk hogy régen a magyarnak félelmetes fegyvere is volt.  Észrevettük a mondottakon kívül még azt is, hogy viszont szemere őstörzsünk a Napistent, azaz Herakleszt, Szam, Szem, Samás, Sámson neveken nevezte s hogy náluk a bunkósbot a rendkívül kemény som-fából készült, amely somfából készülő bot, dorong a magyarban ma is neveztetik csombó-nak, az olaszban pedig megfordítva mazza-nak, de a héberben viszont magyar szócsoport szerint makab-nak, ami aztán ismét Heraklesz föníciai és régibb görög Makar, Magar nevét juttatja eszünkbe, valamint a magyar Magor avagy Magyar nevét is.  Láttuk hogy az olasz mazza szóból származott az olasz amazzare = megölni ige de amelynek eredeti értelme: agyonütni, vagyis lebunkózni volt.  Természetesnek kell tehát találnunk, hogy mind ennek a török szócsoportban és kultuszban is meglehetett a megfelelője, párhuzama.  És ilyen mindenesetre a dorong, durung szavunk, valamint az olasz tortore (tortóre) = nagy bot, dorong szó is.  Tény azonban, hogy az északi, ma germánnak tartott, mythologiában egy, Heraklesszel azonosuló, és rettentő erejűnek képzelt és a hitregék szerint félelmetes, nagy kalapáccsal harcoló istenség neve Tor volt.  Hogy a kalapács a bunkósbotnál csak sokkal későbbi keletű fegyver, ez kétségtelen.  Utóbbi eredetét az képezte, hogy eleintén, a bunkó ütéseit rettenetesebbé teendő, ütő végére követ kötöztek, amiáltal már létrejött a buzogány őse, majd amikor a követ már kifúrni is megtanulták és a nyelet a kő lukába húzták, akkor létre jött egyrészt a kalapács, másrészt, élesre alakított kővel, a balta is.

Ámde, íme, Krohn Gyula, finn tudós „A finnugor népek pogány istentisztelete” című művében (magyar fordítás, Budapest, 1908.) a 43. oldalon áll, hogy a csúdoknak és mordvinoknak, azaz tehát árjaelőtti e két rokonnépünknek, is volt Tor nevű istensége.  Ugyancsak Tur nevű istensége azonban a finneknek is volt (Kalevala, 15. ének, 427-427. sorok.), de akiről például Vikár Béla is azt jegyezi meg hogy skandináv, azaz tehát germán eredetű, mivel hiszen Tor nevű istenségük a germánoknak is volt, holott bizonyos hogy a dolog megfordítva történt, hogy e Tor istenség a Nap, a bika, a bikaszarv és a dorong megszemélyesítése volt, vagyis hogy ez istenséget és nevét a germánok valamely északi őstörök, általuk leigázott és nyelvileg elárjásított rokonnépünktől örökölték.  Úgyhogy tehát ezen Tor vagy Tur nevű istenség nem is más mint török őstörzseink regebeli névadó ősapa-istensége, vagyis Napistene.  De, lám, Mommsen már föntebb is említett művében a 136. oldalon még azt is mondja, hogy az etruszkoknak is volt Turmsz nevű istensége.  E névben is, úgylehet, az etruszkok azon írás-szokása van, amely szerint egy-egy magánhangzót nem írtak meg, úgyhogy e név esetleg Turmuz- vagy Turumuz-nak is hangozhatott (a régi magyar rovásírásban is szokás volt az e és é hangokat bizonyos szabály szerint kihagyni, valamint kihagyható volt bizonyos szabály szerint a többi magánhangzó is), ugyanúgy mint ahogy a fönti Netunz név is Netunuz lehetett, amely nevekben az uz végzés ugyanaz mint a magyar az névelő, csakhogy a szó végére téve, aminthogy ez így a ragozó nyelvek utóvetési szellemének megfelelőbb is volt, és ami az egykor igen erős turáni hatás alatt keletkezett árja nyelvek némelyikében, mint például a bolgárban, oláhban és albánban ma is így van, de ami ugyanígy van az afrikai kámi oromo nyelvben is.  Aminthogy a görög és latin nyelv -asz, -osz, -isz szóvégzése sem más mint a már elhomályosult szóvégi névelő, azaz tehát: névutó.  Etruszk falfestményeken látunk is egy rettenetes megjelenésűnek ábrázolt istenséget, kezében hatalmas kalapáccsal, akiben a Mommsen említette Turmsz-ra ismerhetünk, habár benne mások következtetése szerint Káront kell látnunk.  (Lássad Spamers Weltgeschichte. 1896. II. kötet, 292. oldal.)  Míg viszont Mommsen ugyanez istenséget Mercurius etruszk megfelelőjének tartja.

Már föntebb, a Samást ábrázoló amaz ismert domborművön is láttuk e Napisten kezében ezen jelképet (ezen alábbi rajzon a), amely nagyon hasonlít az egyiptomi istenségek és az istenségként tisztelt királyok kezében ábrázolt ezen jelképhez (e rajzon b).  Mivel, amint ez ismeretes, az egyiptomi szimbolikában e jel az élet jelképeként szerepelt, eszerint joggal tehető föl, hogy a Samás Napisten kezébe ábrázolt jel is az élet ugyanilyen jelképe kellett legyen.  Ami jogosan egyrészt azért gondolható mert hiszen a Nap valóban — és igen helyesen — a Földön, azaz tehát az anyagban, életet keltőként tiszteltetett.  Másrészt joggal gondolható ez még azért is mert hiszen őseinknél a bor, rúd, pálca a hímség, a hímtag és az erőny jelképe volt, viszont a karika, a gyűrű pedig jelképezte a nőiséget, a női nemi részt és tehát az anyagot is, amely kettő: a hímség és nőiség, a termékenyítő erőny és a megtermékenyülő anyag, együtt valóban az élet létrehozója.

Azonban a Samás Napisten kezébe ábrázolt jelkép még tökéletesen bot és karika együtt, holott az egyiptomiaknál ez már nincsen így, vagyis a jelkép a Samás-domborművön még megokolható, még értett és tehát érthető;  az egyiptomiaknál azonban már nem megokolható, már nem értett, nem is érthető hogy ez miért az élet jelképe.  Vagyis az egyiptomiaknál bizonyára megnemértettség következtében e jelkép helyes alakja feledésbe ment és csak annak emlékezete maradott fönt, hogy e jelkép kézben tartandó, amiértis a karikából akasztó, fülszerű fogantyú lett, de tudták még, hogy e jelkép az élet jelképe.  Úgyhogy a Samás-domborművön látható jelképet az egyiptomiakéval már csak az köti össze hogy amaz is, emez is istenség kezében ábrázolva, a kéz pedig az adást is jelképezheti.  Láttuk ezeken kívül föntebb pedig még azt is, hogy például az egyiptomi Kuen-Aten-domborműveken a Nap kezekben végeződő sugaraival adja az élet szóban lévő egyiptomi jelképeit;  azt pedig mi már tudjuk, hogy a Kuen- (Kun avagy Kün) Aten névben az első rész egyezik a török Kün = Nap szóval, míg hogy az Aten rész értelme: A-tevő, Az-adó, hogy mivel sugaraival az élet jelképeit adja, eszerint tehát: Az-élet-adó is.  Másrészt mi már tudjuk, hogy a ten szó ősnyelvünkben isten értelmű is volt, vagyis hogy eszerint A-ten tehát: Az Isten, azaz hogy: A-tevő, A-teremtő értelműnek így is magyarázható.  De láttuk már azt is, hogy vogul rokonaink nyelvében khat = kéz, Khatel pedig = Nap, amely szó és név a mi hat, hatni igénkkel azonosul, amely hat igénk viszont ad igénknek csak hehezetesített kiejtése, ami szerint e két igénk a tesz és teremt fogalmakat is magába foglalja s így ismét az istenség fogalmára is visszavezet;  azt pedig mi már szintén tudjuk, hogy a dél-arábiai még nem sémita ad avagy adíta ősműveltség népe magát Ad istensége e neve után nevezte így, amely nevet Fáy Elek egyrészt a zsidók és elő-ázsiaiak Adonaj, Adon, görögösen Adonisz (a már többször említett régi magyar -on képző; például ugró helyett még: ugron) isten-nevével, másrészt a több Adony mai helységnevével hasonlította össze.

Azt mi már szintén tudjuk, hogy a bot, vagyis a hímség és hímtag e jelképe neve török szócsoportunk szerint rud, rut avagy megfordítva dur, dor, tor alakú szó volt (u vagy o magánhangzóval).  Amiből aztán okszerűen következik, sőt magától értetődővé válik, hogy ugyanezen szócsoport szerint viszont a karika vagy gyűrű meg a nőiség és a női nemi részjelképévé is válhatott és aminek neve e szócsoportban mindenesetre valamely tár, dár, tér avagy megfordítva rád, rát, rét alakú szó (a vagy e magánhangzóval) kellett legyen.  Mai magyar nyelvünkben ilyen alakú szó karika vagy gyűrű értelemmel ugyan már nincsen de a legközvetlenebbül ilyen fönnmaradott a német Rad (rád) = kerék szóban, valamint fönnmaradott, de már hibásan o, u magánhangzókkal a latin-olasz rota, ruota = kerék és rotundus, rotondo = kerek, gömbölyű szavakban.  Másrészt, ha nem is közvetlenül, de távolabbról ide sorolható a francia trou (trú, a magánhangzókihagyás előtt valószínűleg: turú), a szláv díra = luk, továbbá, de már t-s mássalhangzóváltozással, a magyar rés és redő szó is.  Amely szavak azután átvezetnek a finnugor rokonaink nyelvei tár és tér = nő értelmű szavaira, valamint a magyar tár és tér szavainkra is, mert mi már tudjuk hogy őseink fölfogása szerint minden űr, üreg és ezzel kapcsolatban a nyílás, megnyílás, tárulás is, valamint a lap és tehát a tér, terület is, nőiségekül voltak fölfogva.

Úgyhogy ezekszerint kétségtelenné válik miszerint a német Türe = ajtó és Tor = kapu is ide tartozó őstörök szavak, amelyek hogy nem árja eredetűek, tanúsítja az hogy még a japáni nyelvben is tori = kapu.  Ha pedig e szavakban ma már helytelenül o magánhangzó van is, ez csak annak következménye lehet, hogy ősműveltségünk már hosszú ezredévek óta feledésbe merült, annálinkább tehát ősnyelvünk szabályai.  De hogy az ajtó vagy kapu egykori őstörök neve a tár, tárul igénkből származólag tár, taar alakú szó kellett legyen, ezt valószínűvé teszi egy a nyelvünkben meglévő párhuzam is, amennyiben úgy az ajtó mint az ajak szavunk is a régi nyelvünk ajt, ajtani = nyit, nyitni vagy tár, tárni igéből származik.

De a dorong, durong, tortore = nagy bot és tehát hímség jelentésű szavak átvezetnek bennünket a magyar torony népi torom szavunkra (amelyeket eddig természetesen latinból, németből általunk átvettnek tartottak), továbbá a latin turris, német Turm = torony szavakra is.  Mi pedig már tudjuk, hogy miként minden üreg, minden üreges lakás, ház, templom is, őseinknél nőiségként volt fölfogva, de világos hogy ugyanígy viszont minden torony meg a leghatározottabban hímségi jelkép is volt, sőt hiszen e szavak rokonnépeink és a germánok Tor, Tur, valamint az etruszkok Turmsz hímistensége nevét is eszünkbe kell juttassa, aki utóbbi is tehát szerintem őstörök törzseink nap- és ősatyaistensége volt, aki jelképe tehát nálunk úgy a bot mint az oszlop mint a torony is volt.  De nem hallgathatom itt el azon sejtelmem sem, hogy ősrégi időkben ezen turum, turun avagy torom szónak még turund, torond, r-z hangváltozással esetleg még tuzund alakú kiejtései is voltak, és hogy az ily szavaknak aztán nem csak bot, cölöp és torony, valamint hímtag jelentése volt, hanem hogy neve volt valamely őskori és óriástermetű elefántfélének is, avagy még régebben valamely őshüllőnek (zauruszfélének) is, amelynek hatalmas, előre meredő agyarai voltak, amelyekkel a földet túrva (lágyult l-es kiejtéssel: dúlva), disznóként kereste eledelét: gumókat, gyökereket, de amely agyarai egyúttal rettenetes lökő, taszító fegyverei is voltak.  A szerb nyelvben ma is turati = lökni, taszítani, tuszkolni.  Ma pedig a tudomány mindinkább sejteni kezdi, hogy az emberiség ősei igenis már a dinosaurusok kora végefelé is éltek.  De megsejtette ezt már régen például Fáy, Bölsche, Klaatsh és Dacqué is.

Taszít és tuszkol is török szócsoportbeli igéink, de az ismert r-sz mássalhangzóváltozással.  Ugyancsak nyelvünkben ma is toszni jelenti a nemzést, különösen pedig a hím nemzési cselekvését, ami valóban taszítgató, tuszkoló mozgás.

Mindez azonban eszünkbe kell juttassa az etruszkok latin-olasz tuscus, tosco, toscano (tuszkusz, toszko, toszkáno) névváltozatát, de azt is, hogy az etruszkoknak voltak Tarquinius nevű, Róma fölött is uralkodó, királyaik, amely név valószínűleg nem is volt személynév hanem inkább király, fejedelem értelmű méltóságnév és az ellatinosítása előtt Tarkün- avagy Turkún-nak hangzott, amit igazolhat az, hogy a régi törököknél tarkan: fejedelmi cím volt.  De eszünkbe juthat itt több Tárkány helységnevünk, ami viszont a t-sz-s gyakori hangváltozás miatt még sárkány szavunkra és a fogarasi Sárkány helységnevünkre egyrészt és az asszírok Sarukinu és Szargon nevű királyaira emlékezetet, másrészt.  Amely név tehát, úgylehet szintén tulajdonképpen fejedelmi méltóság neve volt avagy abból származott.  Tény mindenesetre, hogy tar szavunknak szőrtelen, kopasz, hajtalan értelme van, de ismeretes hogy Szár Lászlót kopasz volta miatt nevezték volt így, amiből kitűnik, hogy régibb nyelvünkben e szár szónak kopasz értelme is volt, mint ahogy a kop- szótőnek is kellett legyen száraz vértelme is, mivel például kopár szavunk olyan földterületet nevez meg, amely minden növényzet nélküli, mert vízhiány miatt száraz és ezért rajta növény meg nem élhet.  Ezenkívül a szerb-horvát nyelvben ma is kopno = szárazföld.  Indiában az ottani homokos sivatag neve: Tar.

Mivel pedig a sárkány minden nép képzeletében hatalmas és félelmes, nagy állatként szerepel, eszerint érthető hogy a hatalmas és sokszor félelmes uralkodók is „sárkány” nevet avagy címet is kaptak, amit büszkén viseltek is.  Viszont a hüllők mind szőrtelenek, sőt pikkelyes bőrüknek faggyúmirigyei nem lévén, pikkelyeik, páncélzatuk valóban száraz is.  Eszerint kétségtelen, hogy az őskori, óriási dinoszauruszok is ilyenek voltak, úgyhogy a tarkan, illetve szárkan elnevezés rájuk illő is.  Mivel azonban élhettek olyan dinoszauruszok is, amelyeknek nemcsak szarvai, hanem agyarai is voltak, így ezekre, miként a későbbi óriás-elefántfélékre, még a turkán név is illett, annyival is inkább hogy miként ma az elefántoknál, disznóknál, mindig a hímeknek van nagyobb agyara, a bikának a tehénénél nagyobb szarvai, ugyanígy lehetett ez a dinoszauruszoknál is; kan szavunk pedig hímet jelent.

Meglepő ellentét azonban nyelvünkben az, hogy, amint láttuk a szár szónak száraz és tar értelme van, de hogy ezzel szemben ugyane szónak, sz helyett s kiejtéssel, meg sár, iszapot, sarat sőt mocsarat is, azaz tehát mindenképet nedvességet jelentő értelme van.  Úgyhogy miként ma is léteznek nagy és veszedelmes de vízi életű hüllők, amilyen a krokodílus is, ugyanúgy az őskori dinoszauruszok között is voltak ilyenek, akikre tehát a sárkány (s hanggal) elnevezés szintén igen illő volt.  Tény mindenesetre, hogy úgy nálunk mint más népeknél is számtalan monda és mese és vizek, tavak avagy kutak mélyén, tehát mindenképen vízben élő, lakó sárkányokról, de ugyanígy él számtalan monda és mese sziklás hegyek között barlangban, avagy az Alvilágban de egyáltalán nem vízben lakó sárkányokról is.

A törökben ma is disz, diz, dis = fog és agyar, amely szó régen hangozhatott dur, tusz, tur-nak is, és tehát a taszítás, túrás fogalmával is összefüggött.

Láttuk azonban, hogy a mezopotámiai ősi tornyok csavarodó azaz gúzsolt alakúak voltak.  (Lássad egy máig is létező ily torony képét föntebb.)  Amilyeneket azonban őseink régen bizonyára Magyarországon, azaz tehát legrégibb őshazánk területein és valószínűleg a Csallóközben is építettek volt.  De nem csak az ilyen tornyok külsején fölhaladó járat avagy lépcső volt kacskaringó (spirális) vonalú, hanem a mai, már fejlettebb építésű tornyok és minaretek belsejében lévő „csigalépcső” is (kivéve a kezdetlegesebbeket, amelyekben csak létra van), úgyhogy a torony és csavarodó vonal egymással e réven is összefüggésbe kerül.  Jól tudjuk pedig hogy a torony, turris, torre, Turm szóval azonos tur-, tor szótőnek a nyelvekben csavarás, görbeség és körbenhaladás értelme is van, mint például: torcere, torto, torsio, tortuosus (torzio, tortuózusz) = csavarni, csavart, csavarodás, tur = körben haladás, az olaszban pedig tornare = térni, visszatérni.  Amely szavakkal rokon nem csak a magyar térni, térülni hanem a magyar türemleni, tűrni = gyűrődni, gyűrni, valamint t-cs hangváltozással csűrni, csűrni-csavarni is.  Megvan a térni igénk körben haladás, visszatérés értelme a térül-fordul mondásunkban is.  Azonban a túr vagy tur szó = kör, körben halad értelemmel, u magánhangzóval, a legtisztábban nálunk turul = sas, saskeselyű szóban maradott fönn.  E szó elemezése (etymologiája) nem más mint: turul, turol = kering, ugyanúgy mint ahogy mondjuk hogy: fordul, mozdul, alakul, kerül, fütyül stb., stb.  A szó értelme pedig azért volt ez, mert a sasféle madarak némelyike különösen a keselyűk, nagy magasságban sokszor óraszámra szállanak keringve, körözve avagy kacskaringóban (spirálban), a földet kiváló látásukkal („sasszemükkel”) figyelve és zsákmány után kémlelve, amelyre azután lecsapnak.  A följegyezések szerint Árpád honfoglalói zászlójukon turul képét hordozták, ami utal arra hogy e törzsünk már igen erős török azaz turk hatás alatt volt, ami egyezik azzal is, hogy mivel nyelvük is török volt, ezért őket a bizánciak valóban turkoknak is nevezték.

A latinban astur (asztúr) a neve az ölyű- és héja-féle, azaz tehát sas-féle madaraknak, amely szó — valószínűleg átvéve az őstörök eredetű etruszkoktól — eredetileg aligha volt más értelmű mint ős-tur, azaz sas, mivel az őstörök törzseknél az ősapaként tisztelt Napisten bizonyára sassal is jelképeztetett, vagyis ős-Tur (turul) néven is nevezve volt.  Északi rokonnépeink nyelvében pedig asz = ős.  Láttuk hogy a kún szócsoport szerint a héja szónak üreg de kör jelentése is lehetett, ami a sasféle héja-madár e nevét is megfejti, vagyis láthatjuk hogy héjázni tehát = keringeni, „fenn héjázni” pedig magasan keringeni;  amiértis az önmagáról igen sokat képzelő, öntelt és kevély embert népünk „fenn héjázó”-nak mondja.  Azt is pedig mi már tudjuk hogy őseinknél a Napisten királyként is tiszteltetett, míg viszont a földi királyt a Napisten földi helytartójának tekintették.  A héja szó ezek szerint a kunoknál egyszerűen sas értelmű is lehetett, ugyanúgy mint az etruszkoknál meg az asztúr szó.  Azt is pedig jól tudjuk hogy a sas, a „királysas”, „a madarak királya”, ősidők óta a királyság, császárság jelképe volt;  a rómaiaknál ez is szintén az etruszkoktól átvéve.  A magasban keringő sas pedig annál is inkább a Napisten jelképévé lett, mivel a Nap azon ősidőkben amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt, félesztendeig a magasban kacskaringóvonalban körözni, keringeni, kún szóval héjázni, őstörök szóval turulni látszott.  Rokonnépeink regéiben pedig a Napisten aranysas (más, azaz palóc, eredetű változat szerint arany vadlúd vagy hattyú) képében minden esztendőben egyszer, nyár derekán, fölszáll az Ég legmagasabb pontjára: a Delelőre (a zenitre), ahol apjától Numi-Toremtől (= Fölső-Isten, ahogy az Ég-Istent a vogulok nevezték) tanácsokat kér, hogy a Földön miképp uralkodjon, mit miképp végezzen és gyermekeit, az embereket miképp oktassa.

Népünk ma is készíti a bika hímtagja megszárított, rendkívül szívós inából az úgynevezett „bikacsök” botot, amely rendkívül erős és törhetlen volta mellett mégis hajlékony, ruganyos, de amelyet előbb kötélszerűre megcsavarnak és így szárítanak meg, úgyhogy ez ilyen gúzs-szerűen csavarodott marad.  Azt pedig már a fentebb bemutatott asszír díszítmény alapján is megsejthettük, hogy a csavart gúzsalak régen jelképként kellett szerepeljen, aminek, ha a kazár szócsoport szerint neve gúzs volt, de a török szócsoport szerint tur, tór, túr, avagy túz szóalak kellett neve legyen.

Tudjuk azt is, hogy a sajtó (idegen szóval: prés) lényege az ilyen csavaros tengely, amely régen fából, ma vasból, acélból készül; és íme ennek az olaszban ma is tiszta őstörök neve: torchio (torkio) mert hiszen torcere (torcsere) = csavarni, amely szavakról tehát biztosra vehetjük, hogy még az etruszkoktól származtak.

Asszír domborműről. (British Museum.)Amint ezt mi már megállapítottuk, őseink jelképe, jelképezései nem voltak önkényesen csináltak, hanem ezeknek valamely természeti dolog avagy jelenség képezte alapját, eredetét.  Ki tudja nem létezett-e tehát valamely emlősállat vagy talán valamely dinoszauruszfaj, amelynek hímtagja már természettől is gúzsolt, avagy őstörök szóval: turolt volt ?  De létezhetett még olyan dinoszauruszfaj is amelynek nemcsak hogy szarvai voltak, mint a triceratopsz nevű dinoszaurusznak, hanem szarvai is gúzsoltak voltak.  Hogy viszont csavarodóan gúzsolt agyarú ősállatok is létezhettek, ezt bizonyítja a mai is élő delfinszerű narval, amelynek egyik agyara kötélszerűen csavaros, és az állat veszedelmes döfő fegyvereként mered előre.  Az viszont nem kétséges hogy gúzsolt szarvú állatok léteztek és léteznek, mert hiszen ilyen a ma is élő racka vagy cigája juhféle, valamint ilyenek például az ázsiai racsi vagy csura, latin nevén Capra falconeri, kecskefaj szarvai is és némely antilopfajéi is.  Viszont asszír domborműveken gúzsolt szarvú tulokmarhát is látunk ábrázolva.  (Lássad a fönti rajzot.)  Mi több, a „Der Mensch und die Erde” című német mű (Kramer Hans kiadása.  Wien, Berlin, Stuttgart, 1905.) II. kötete 16. oldalán láthatjuk egy Malabár tengerparti (Dél-Nyugat India) szekér képét (Schoberl: „The World” angol mű nyomán közölve), amely járművet ilyen szarvú, járombafogott állatok húznak, amelyek bivalyok nem lehetnek, mivel a bivaly fejtartással vízszintes, szarvai is vízszintesek, eltekinve attól hogy kissé rovátkosak ugyan, de e rovátkák csakis egymással párhuzamosak, vagyis hogy sohasem képeznek gúzsolt vonalat.  Ezen föntebbi ábrázolat szerint tehát azt kell következtetnünk, hogy gúzsolt szarvú tulokfaj Dél-Indiában még él avagy még nemrégen élt.

Föltűnő dolog, hogy úgy a régibb mint az újabb európai művészetben a bőségszaru (cornucopiae) bár tehénszarvalakúnak de mindig gúzsoltnak, azaz kötélszerűen csavartnak szokott föltüntetve lenni, holott a tehén szarva sima és ma ilyen alakú de gúzsolt szarvú állat Európában már ismeretlen (a rackajuh és az említett ázsiai kecskefaj szarvai gúzsoltak ugyan, de viszont egyenesek, nem hajlottak mint a tehén avagy a bika szarvai).  A bőségszaru-ábrázolatokon ennek ürege mindig kerek és öblös, holott a kecske- és juhfélék szarva lapos, minélfogva ürege kevés és keskeny.  Egészen bizonyos tehát, hogy ha a bőségszarut mindmáig is olyannak ábrázolják amilyen ezen alábbi rajzon, akkor ez ábrázolásmód csakis ősidőkből származó hagyományon alapulhat, olyan ősidőkből amelyekben gúzsoltszarvú tulokfaj még Európában is élt.  Népünk a „Vöröstehén” című meséjében egy fiúcska egy csodálatos tehén lecsavarható egyik szarvából kijövő jobbnál jobb ételekből és italokból igen jól él.  Kétségtelen, hogy e mese, illetve régen jelképes értelmű mythosz, képezte volt a „bőségszaru” indíték eredetét, mivel azonban a kitérés amelyet ezzel kapcsolatban még tennem kellene, igen hosszú lenne, ezt máshová kell tennem.  Ez azonban „A Csodaszarvas” című kéziratomban már meg is írva.  Csak annyit jegyezek itt még meg, hogy az egész „Vöröstehén” mese tulajdonképpen jelképes beszéd, de amelyet ma senki sem ért, mivel ősműveltségünk is ismeretlen.  Az elmondottakhoz tehető itt még annyi, hogy az ázsiai kacskar és argali nevű óriástermetű juhféle kosainak oly nagy szarvai vannak hogy ezek öblös ürege élelmiszerek tartására igen alkalmas, úgyhogy ez állatok szarvait a kirgizek főkép túró és zsír tartására általánosan használják is.  (Lássad: Brehm: „Tierleben.”)  Ha tehát elfogadjuk, hogy valamikor ősidőkben Európában is élt egy nagy és öblös de gúzsoltszarvú, óriástermetű tulokfaj is, úgy ezzel a bőségszaruról szóló regeindíték természetes eredetét is megtaláltuk, mert hiszen természetes, hogy ennek hatalmas tülkeit élelemtartásra az ősök szintén használták.  Miutánpedig a túr szónak, amint láttuk csavarás, csavarodottság értelme is volt, eszerint az ilyen csavart szarvú tulokfajtára a túr (taurus, toro) név annálinkább illett.

Mielőtt pedig a szarvakkali és a szarvakkal közvetlen összefüggő dolgokkali foglalkozástól másra térnénk, mégegyszer a bikaszarvak ábrázolásából keletkezett díszítményekről akarok szólani.  Láttuk, hogy úgy a juhtenyésztő kazároknak valamint a kecsketenyésztő kabaroknak is voltak általunk viszonos-nak nevezett díszítményeik, vagyis olyanok amelyek viszonosan egymást pontosan, de ellentétesen kiegészítik, vagyis mindig kiegészítő de ellenkező helyzetű azonos mintából állanak.  Ilyenekre, őstörök jellegűekre, népi díszítményeink között eddig ugyan nem akadtam, ami azonban még egyáltalán nem kell azt jelentse, hogy népünknél ilyenek nincsenek avagy hogy nem voltak.  Ezen viszonos díszítmények egyrészt az irhabőrből (hártyabőrből) készülő metéléses díszekkel függöttek össze, másrészt a posztóiparral, illetve a posztóból készülő díszítményekkel, azaz díszítésmóddal.  Úgy a bőr mint a posztó pedig a legközvetlenebbül kapcsolódik az állattenyésztéssel.  A posztó állati szőrből készül, a juh gyapjából, de készül a finomabb gyapjat adó kecske, valamint a teve szőréből is.  Valószínűnek tartható az is, hogy az őstulok, vagyis az úr avagy túr, szőre is hosszabb volt mint a mai közönségesebb tulokfajoké s ennélfogva posztókészítésre alkalmasabb is.  Ez némely régi ábrázolatból is következtethető, sőt ezek között van olyan is, amely szerint az őstuloknak még szakálla is volt, miként a kecskének.  Az őstulok (tudományos latin nevén: Bos primigenius) Európában csak a Középkor végefelé pusztult ki teljesen.

E viszonos díszítmények keletkezése valamint gyakorlati és célszerűségi oka is, az volt, hogy a díszek bőrből avagy posztóbóli kimetélésekor az anyagból semmi kárba ne veszszen, vagyis hogy hulladék ne keletkezzen, ami nemviszonos minták kivágásánál nincsen, mivel ha posztó vagy bőr már mintává kimetélt fele részét egy, más felerészét pedig más festőanyagba itatjuk, vagyis festjük, majd a pontosan egymásba illő két felet ismét összevarrjuk, akkor máris kész a tökéletesen viszonos díszítmény.  Ilyen mintákat látunk az itt föntebb bemutatott rajzokon (saját tervezésem), amelyeket, ha meg is fordítunk (fejjel lefelé), akkor is rajtuk ugyanazon mintát látjuk, csakhogy más színűt.  Ilyen minták természetesen kellett legyenek egészen egyszerűek, majd keletkezhettek mind díszesebbek is, valamint elképzelhetjük, hogy az összevarrás fonala valamely harmadik színű volt, esetleg aranyfonál is, amikoris az e rajzaimon lévő fekete körvonalak helyett más színű vagypedig aranyos körvonalak keletkeztek, úgyhogy a díszek igazán pompásakká kellett váljanak.  Sőt elképzelhető még az is, hogy a varratokat még ezek fölé s ezeket eltakaró színes avagy aranyos zsinórt varrtak föl, de természetesen nem fonottal (alábbi rajzocskán a), amilyet népünk ma általánosabban használ, hanem sodrottat, azaz gúzsoltat, török szócsoportbeli szóval: tűrtet, csűrtet (b), mivel láttuk, hogy kazár és török, valamint valószínűleg kabar törzseinknél is, a gúzsolt alaknak jelképes értelme kellett legyen.  Emlékezem is pedig hogy fiatal koromban láttam olyan bőrködmönöket is amelyeken adísz csakis vékony, sodrott zsinórból való volt, amely azonban állati bélből (helyesebb szóval: húrból) sodrottvolt, de természetes hogy régen e zsinór aranyfonálból való is lehetett.  Sőt fölhozható hogy a föntebb már említett török zsinórdíszítmények is mindig igen vékony de csakis sodrott aranyzsinórral, avagy néha piros selyemzsinórral is, készülnek.  A viszonos de igen szépen körvonalazott díszítmények egy példáját láthatjuk a Néprajzi Értesítő 1904. évfolyama 182. oldalán, amely a belső-ázsiai kirgizektől származik.

Miután azonban népi szűcsmesterségünket és posztóiparunkat a mai gyáripar már úgyszólván kiirtotta, természetes tehát, hogy az ilyen ősi viszonos díszek is, amelyek megtervezéséhez nagyobb ügyesség is kell, ma szintén kivesznek, annál is inkább, hogy a más mindenféle szövetanyagok metéléses díszítmények készítésére kevésbé alkalmasak, mivel vágott széleiken a szálak fesledeznek, holott ez sem a bőrnél sem a posztónál nincsen így.


_______________


A görögök „Europa”-hitregéje lényege az hogy egy a görög tengerparton járó Europa nevű szép leányt Zeusz főisten bika képében, a hátára véve, elrabolja, a tengeren át Kréta szigetére úszik és ott szép ifjúvá változva, a leányt magáévá teszi.  Majd, a hagyomány szerint Európa földrész nevét azért kapta mivel a leány ennek partjáról származott volt.  Ma ugyan Európa földrészünk nevét a sémi ereb = homály, napnyugat szóból származtatják, mégis valószínűbb, hogy a név az említett hitregével van összefüggésben, ha nem is oly közvetlenül.  Szerintem ugyanis, mivel a görögök az Európa név értelmét már nem tudták, ezt tévesen, éspedig a félsziget őslakóitól átvéve, de félreértés folytán alkalmazták csak a regebeli nőre, mivel ez nem erre hanem az őt elragadó bikára vonatkozott, vagyis tehát Zeuszra: az Égistenre, amely név tehát Úr-opa, azaz Úr-apa = bika-apa, vagyis őstulok-apa;  de lehetett e név egyszerűen bika értelmű is, csakhogy az őstulokra vonatkozólag, amelynek, amint mi már tudjuk, úr, úro, úrusz neve is volt.  Amely ősbikával török őstörzseink a teremtő, nagy Égistent jelképezték volt, vagyis az ős-erőt valamint az Eget is.  És íme, épen a magyarban nevezzük az égi Nagy Istent ma is Úr-nak, holott más népek, bár szintén úr értelmű de más alakú névvel szokták nevezni.  Továbbá, ezek szerint a tenger alatt, amelyben e bika tehát úszik, szintén magát az Eget, vagyis a Végtelenség óceánját kell értenünk, illetve ennek bikávali költői megszemélyesítését.  Viszont a nő, akit a görögök tehát csak tévesen neveztek Európának, helyesen csakis Urania-nak volna nevezendő, vagyis Úr-ona, Úr-anya néven, amelynek tulajdonképpeni értelme tehát őstulok-tehén, avagy egyszerűen tehén is volt, az ősanyag megszemélyesítéseként, úgyhogy ő azonos volt Hera-Junoval, illetve Zeusz-Jupiter nejével, illetve a Tejút megszemélyesítésével is.  Az Urania név tehát az Égben, azaz a Mindenségben létező anyagra, míg az Uranosz név, illetve a görög uranosz = Ég, égbolt szó a Mindenségben létező erőnyre vonatkozott, férfialakkal megszemélyesítve;  csakhogy azt a görögök már nem tudták, hogy ur-ana csak nőiséget, ur-opa pedig csak hímséget jelenthet, és így a két nevet épen megfordítottan, fölcserélődötten használták !  Tény az is hogy a latin urigo és ardens szó ég és égés, égő értelmű, aminek meg pontos párhuzamát képezi az hogy a magyarban az Ég név avagy főnév is tökéletesen azonos az ég, égni igével.  Hogy itt tehát őstörök eredetű regével van dolgunk, bizonyítja az, hogy benne bika szerepel valamint az eur, azaz úr szórész is, amely a túr szónak csak kezdő mássalhangzónélküli alakja, mi pedig már megtudtuk, hogy az ős-égistenség neve őseinknél mindig egymássalhangzós szóalak volt, az őstörököknél tehát Úr, míg ennek fia, a Napisten, Túr néven neveztetett.  Hogy a görög félszigeten valamikor őstörök törzsek is éltek, bizonyítja még az is, hogy úgy itt mint Kréta szigetén ma is vannak még kicsi, törökös nyelven beszélő népszigetek.  Ezeket ugyan a török uralom alatti betelepedéseknek vélik aminek azonban ellentmond az hogy ezek a legterméketlenebb, zord hegységek közé szorítvák, holott ha török uralom alatt, az uralkodó és parancsoló, hatalmon levő nemzet részeiként telepedtek volna be, akkor kétségtelenül a legjobb és legtermékenyebb tájakat foglalták volna el.  (Lássad: Meyers Lexikon, 1897. „Europa.” Néprajzi térkép.)

Annyi is bizonyos, hogy a bika által elvitt leányról szóló e rege nem más mint a mi székely-kazár eredetű „Júlia szép leány” című balladánk őstörök változata, csakhogy a miénk elkeresztényesítve, míg a görögöké az átvevő görögök által elrontva, félreértve s utóbb a Görög Félszigetre és Krétára lokalizálva.  Mégis a miénkben a romlás annyiban sokkal csekélyebb hogy nálunk a leányt elvivő „bárány” még az Égről jön le, vagyis az „égi óceán” még nem változott földi tengerré, sem a rege még nincsen lokalizálva.  Tudjuk, hogy a bárány szó régen kos értelmű volt, aminthogy az oroszban ma is baran = kos.  (Avar szócsoportbeli szó.)  Mi több, balladánkban e „bárányról” még az is mondva hogy rajta Nap és Csillagok vannak, vagyis még világos hogy egyrészt a tulajdonképpeni magyar törzsek Csodaszarvasával azonos, másrészt, hogy az Ég jelképe.  Viszont a görög regében meg az van megmondva, hogy a bika: Zeusz, vagyis a nagy égistenség, illetve: az Ég megszemélyesítése.  Ellenben a görög regében Zeusz a leányt már csak Kréta szigetére viszi, holott a miénkben a „bárány” őt az Égbe, vagyis tehát oda viszi ahonnan érette lejött.  Mi már tudjuk, hogy e bárány, azaz kos, nem a mai kis juhfajták kosa volt, hanem olyan őskori óriásjuhféléé amilyenek maradékai az Ázsiában még élő óriástermetű argali és kacskar; mert hiszen mai közönséges kos leányt a hátán vinni nem bírna.


_________


Valamint azonban a tur, tor = bika szónak is volt lágyult l-es kiejtése, amit a magyar tulok, tülök, tülekedik, dulakodik és a tol szavaink tartottak fönn máig is, úgy természetesen a Heraklesz-szerű erő- és napistenségeknek is volt ugyanilyen l-es kiejtésű neve is.  llyen elsősorban is észt rokonaink Nagy Toll nevű regebeli nemzeti hőse, akit óriástermetűnek képzeltek és akinek a regék szerinti iszonyatos nagy botja volt, amellyel minden ellenséget levert.  Vele azonos a mi Toldi Miklósunk, vagyis szintén csak regebeli hős, annak ellenére is hogy voltak akik őt létezettnek képzelték és némelyek Nagy Lajos, mások Mátyás király korába helyezték.  Vele azonos a svájciak ugyanilyen regebeli Tell Vilmosa is, vagyis azonos északi rokonnépeink és a szintén északi germánok Tor istenségével.  A Tell névben azonban már romlás következtében a hímségi u vagy o magánhangzó helyett nőiségi e hang áll, habár e romlásnak is megvan a maga oka, amely az, hogy a Heraklesz-szerű nagyerejű, nagytermetű emberek természetszerűleg hatalmas izomzattal bírnak és ha nem is éppen kövérek de mindenesetre olyanok, amit telt-nek nevezünk, mert hiszen a magas de sovány, vézna emberek sohasem nagyerejűek.  Őseink fölfogása szerint azonban a teliség, kövérség nőiségként lévén tekintve, így lett azután mégis, de tévesen, már nem magyari nyelvű népnél, a Tol névből Tel.  De hogy ez utóbbi nem helyes, tanúsítják a következők :  A finnben tolpa = oszlop, az oszlop pedig a rúddal, doronggal, cölöppel azonos hímségi jelkép.  (Az oromoban r-es kiejtéssel toro = oszlop.)  Továbbá a törökben dolgum, dolu, dolmus jelent vastagot, tömöttet, telit sőt nagytestű, telt embert is.  A tatár-törökben padig toloszi sőt a „Kudaktu Bilik” nevű régi török iratban betűszerint toldi = teli.  Nem kétséges tehát, hogy az orosz tolszto = vastag, kövér, is török-tatár eredetű szó.  (Lássad: Bán Aladár: „A Toldi-monda alaprétege” című cikkét az „Ethnographia” folyóirat 1917. évi 29. oldalán.)  Toldit Bán Aladár néprajztudósunk is azonosítja az észtek Nagy Tolljával és Heraklesszel de az eddigi fölületes véleményekkel ellentétben nem e nemzeti hősöket származtatja a Heraklesz-mondából, hanem ellenkezőleg, a magyar Toldit és az észt Nagy Tollt tartja, igen helyesen, a görög-római Heraklesz-Hercules ősalakjának, habár azt nem állapítja is meg hogy úgy Toldi mint Nagy Toll is eredetileg istenségek voltak.  Mivel pedig a magyar és magyari népek műveltsége az árjákénál régibb, úgy természetes, hogy mythologiájuk és istenségszemélyeik is régibbek.  Jól tudjuk, hogy Herakleszt is — akit a görögök szintén nemzeti hősként is tiszteltek — mindig hatalmas doronggal, bunkós bottal ábrázolták volt, vagyis: Heraklesz is egyúttal a hímséget, hímtagot is jelképezte, sőt ő a bot megszemélyesítése is volt.  Ugyancsak Bán Aladár mutatja ki cikkében azt is, hogy karddal Toldi már csak a monda irodalmi földolgozásaiban harcol, habár még ezekben is használ nagy rudat, öklelőfát, dorongot is.  Ellenben az igazi népi hagyományokban fegyvere iszonyú nagy bot, öklelőfa s ezzel győz le minden ellenséget.  Márpedig hiszen a tol- avagy dol- szótő a dorong szavunknak csak l hangos kiejtése s ezenkívül a szerb-horvátban toljaga = nagy bot, a finnben meg, amint már említettük, tolpa = oszlop, amely utóbbiról még az is sejthető hogy eredetileg tolopa-nak hangzott és Tol-apa értelmű volt.  Ezen tol szótő átvezet tol, tolni igénkre is, valamint a görög dórosz = lándzsa, gerely szóhoz is, amely már egy taszító, azaz tehát toló fegyver neve.  Népi hagyományunk Toldi nagy „öklelő fáját” is említi (lássad Bán említett cikkében is), az öklelés pedig nyelvünkben határozottan taszítást, döfést jelent, amiszerint tehát dorongjával Toldit nem csupán csapni hanem öklelni is képzelték.  Tény, hogy az ember verekedéskor öklével nem csupán üt hanem öklel is, ami azután a hímtag nemzéskori öklelő, taszító, lökő voltára is utal.  (A szerb-horvát nyelvben pészt = ököl, az olaszban pestare [pésztáre] = csapkodni;  ez olasz szó pedig a magyar paskolni-val azonos, de amely meg a csapkodni-nak csak megfordított kiejtése.  Mind e szavak besenyő szócsoportbeliek.)

Fölemlítem, hogy míg mások Tell Vilmost, Nagy Tollt, és Toldi Miklóst már szintén azonosították, cikkében Bán Aladár Tell Vilmos idetartozó voltában azonban kételkedik.  Holott az azonosság egészen bizonyos, hiszen úgy a Tell- mint a Toldi-mondában, mindkét részről a hősnek a csolnakbóli kiszállásakor a csolnaknak a vízre való lábbal visszataszítási indítéka is tökéletesen azonosképpen megvan, habár más megokolással is.  Ámde Toldi, Toll és Tell azonosságát nem csak ez és a névazonosság bizonyítja, hanem még más is :  Ismeretes hogy Svájcban ma is nagy marhatenyésztés van és a svájci tehenek és tejtermékek híresek is.  Továbbá :  Svájcban van az Uri nevű kanton (megye), amelynek neve a legközvetlenebbül utal a bölényre (nem a bözönre) vagyis az őstulok török szócsoportbeli úr vagy túr nevére.  Továbbá Svájcban ma is él az Uri kantonbeli „Stier von Uri”-ról azaz „Uri bikája”-ról szóló rege.  E regebeli személyt bár „Stier” = bika-nak nevezik de nagy, erős, vad férfinak képzelik (ami a krétai Minotaurust is eszünkbe kell juttassa), aki óriási bikatülök-kürtjével, azaz rettentő erős és messzire elhallatszó hangú kürtjével kürtöl, ami viszont a fából készülő, több méter hosszú és szintén igen messzire elhallatszó hangú úgynevezett „havasi kürt”-öket juttatja eszünkbe.  Ugyhogy itt egyesítve találunk egy HerakleszToldi-Tell-féle férfialakot, a bikát, a bikaszarvból való kürtöt és a bölénybika nagy messzeségbe elhallatszó hatalmas bömbölését, habár ez utóbbit csak a nagy kürt hangjával mintegy jelképezve.  Az elmondottakhoz tehető még, hogy Uri kantonban ott van még Urirotstock nevű hegység és erdő, ezektől északra pedig Urgau nevű megye is.  Mindezekből aztán az is következik, hogy az őstulok vagyis a bölény, tehát tartózkodási helyéül az erdős hegységeket kedvelte.  De következik ebből még az is, hogy a török törzsek kialakulása helye is ilyen kellett legyen, ha akár a Kárpátokban akár az Alpokban volt is az.  Megjegyezhető még :  Igaz ugyan, hogy mai nyelvünk kürt szava a kőrös szócsoportba tartozik ugyanúgy mint egyébként a latin-olasz cornus-corno (kornusz-korno) és a német Horn, amelyek egyaránt jelentenek úgy szarvat (tülköt, türköt), mint kürtöt is, de viszont az olasz tromba és a szerb-horvát truba = kürt szavak tisztán török szócsoportbeli szavak, habár ezekből az árja nyelvérzék az első magánhangzót már ki is hagyta, de amelyek e kihagyás előtt kétségtelenül toromba, turomba, turuba alakúak voltak.  Miután azonban népünk a kürtöl, kürtölni igénk helyett ma is szokta mondani hogy tülköl, türköl, tülkölni, türkölni, eszerint kétségtelen, hogy kellett létezzen tülök, türök avagy turuk szó úgy szarv mint kürt jelentéssel is.  Azt is pedig meg kell még jegyeznem, hogy a szerb-horvát róg = szarv és kürt szó a latin-olasz cornu-corno = szarv és kürt, szónak csak megfordított kiejtése;  mivel azonban a szómegfordítás törvénye az árja nyelvekben nincsen meg, ebből az is következik, hogy ezen kőrös szócsoportbeli szavak ősnyelvünkből kerültek az árja nyelvekbe, vagyis hogy kőrös őstörzsünktől származtak oda.

Szerintem tehát, — aminthogy mások véleménye szerint is — habár van evvel ellenkező — de ha régi is, de valószínűleg csak irodalmi eredetű — hagyomány is, az etruszkok a valóságban a svájci és tiroli hegységek közül ereszkedtek le Itáliába.  Amely Itáliától északra fekvő hegyvidéket az ottani raeti (réti) nevű népről Raetia (Rétia) néven neveztek.  Amely római tartomány a mai Svájc és Tirol nagyrészét foglalta volt magába.  A réteket pedig már a rómaiak is az etruszkok rokonainak tartották és amit újabb kutatások mindinkább igazolnak is.  Mindenesetre a rét (é magánhangzóval) őstörök de nőelvű népre vall, aminthogy az etruszkok is, legalábbis egyrészük, razenna neve is nőelvűségre vall.  (Az ismert t-sz hangváltozás, és a magánhangzó.)  Följegyezés is maradott pedig arról, hogy ezen Rétiában még a K. utáni II. században is beszéltek etruszk nyelven, mindaddig amíg a oda betörő harcias germánok e népet leigázták.  De némely nyelvész véleménye szerint az ottani és észak-olaszországi réto-római, ladins és furlán nyelvjárások, habár latin-germán keverékek is, de alapjukat az ott egykor beszélt etruszk nyelv képezte volt.

Svájc mellett ott van Tirol, amely név amellett, hogy szintén török szócsoportbeli, a mi turul szavunkkal azonosul, Tirol címere pedig ma is a sas, vagyis tehát a turul.  Tiroltól délre van Trento vagy Trient, a rómaiak idejében Tridentum nevű tartomány, ami szintén őstörök név, habár árja módra belőle az első magánhangzó már szintén ki is maradott.  Ugyancsak Svájctól délre áll Torino vagy Turin, a rómaiak által Tourinum avagy Taurasia néven nevezve, amely város címere ma is a bika.  Olaszul toro (tóro), latinul taurus = bika.  De Rétiától délre van Triest városa is, amelynek régibb neve Tergeste vagy Tergesta volt.  Legújabban Maiani francia tudós megállapította, hogy az etruszk nyelvben tarkszte = vásártér.  De mivel az etruszk írásban is szokás volt, miként a magyar rovásírásban is, a magánhangzókat, különösen pedig az e-t kihagyni, eszerint e szó tarkeszte-nek is hangozhatott.  A mai albán nyelvben, amelyről ismeretes, hogy a régi illír nyelv maradványa, treg, a szláv nyelvekben pedig targ, terg, trg = vásártér, vásárhely.  Honnan tehát e szó ?  Hiszen mi magyarul ma is beszélünk vásártér-ről.  E vásártér szavunk az olasz eredetű piac szó magyar megfelelője (olasz piazza = tér, vásártér).  Mi más pedig ezen szláv trg, terg, targ avagy az albán treg szó mint a magyar tér szó származéka ?  Amely szó hiszen ősnyelvünkben gyökerezik, mert megfordított alakja rét szavunkban ma is él.  Továbbá :  holott tér és rét szavunk kétkiterjedésű (kétdimensiós) terjedelmet jelent, de tár szavunk viszont háromdimensiósat.  (Tár, tárul, kitár, feltár).  Holott a szlávban, albánban az említett terg, treg szó egyedül áll, rokontalanul, aminthogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak mindig rokontalanul állanak.  Tény pedig, hogy az é magánhangzó ejtésekor szájunkat széthúzzuk (kétkiterjedés), de az á hang ejtésekor tárjuk (háromkiterjedés).  A magyar tér szónak tehát nyelvünkben nemcsak hogy rokonai vannak :  tér, rét, réteg, terül, elterül, léterül, terület, hanem a tér és tár szavak, amellett hogy egymással okszerűen viszonylanak, még a száj nyitásmódja révén természetileg is megokoltak !  Vagyis: e szavak a magyarban nem idegen elemek.

De miért toldja meg (a nála már hibásan a magánhangzós) tark szót az etruszk nyelv még egy k hanggal, a szláv pedig még egy g hanggal (terg, targ)?  Íme, ezt is csak a magyar nyelvből fejthetjük meg :  Ma is mondjuk hogy réteg, ugyanúgy mint ahogy mondjuk hogy kéreg, tőzeg, méreg, mélyhangzóval hólyag stb.  Bizonyos tehát, hogy amint ma is létezik a rét szavunkból származólag réteg, úgy létezett régen a tér szavunkból származólag téreg szó is, amelynek értelme tehát vásártér is volt, és amelyből azután úgy az albán treg mint a szláv terg, trg, származott, de ami az etruszkban már tark alakúra romlott.  Egyébként ide sorolható még a régi angol-szász targa = pajzs szó is.  Mi több: ezúton nem csak az albán, treg, szláv terg és etruszk tark szó megfejtését találjuk meg, hanem Triest régi latin, azaz tehát régi illír, azaz albán, avagy etruszk Tergeste, Tergesta neve világos megfejtését is, amely város hiszen már a régi görögök, majd a rómaiak idejében is fontos kereskedelmi kikötő s tehát vásárhely is volt.

Bán Aladár említett cikkében, igazi néphagyományból, két olyan adatot is említ, amelyben az óriásnak és nagyerejűnek képzelt Toldi Miklós „fölmegy a levegőbe”.  Például hogy egyszer a támadó ellenséget úgy semmisíti meg, hogy egy óriási zsákot megtölt kövekkel és vasdarabokkal, aztán fölmegy a levegőbe és a zsák tartalmát az ellenségre zúdítva, ezt így pusztítja el.  Nagy meteorhullás emléke.  A meteorok tartalma főkép vasanyag.  Itt a legvilágosabban fönnmaradott tehát még Toldi csodás, azaz mythicus vagyis tehát istenségi jellege, ami viszont a Toldi-monda irodalmi földolgozásaiból már hiányozik.  Fölemlíthető eszerint itt még az is, hogy Toldi eredetileg Napisten lévén, egyúttal a vihart támasztó istenségként is lehetett fölfogva, aminthogy a Föld légkörében támadó viharokat is a Napból a Földre származó erőny hozza létre.  Igaz ugyan, hogy a régiek vihartámasztóul a főistenséget (Zeusz, Jupiter, Urkán: orkán) is szokták volt tekinteni, ami azonban két különböző dolognak csak későbbi összetévesztése.  A vihar és a villámlás ugyanis együtt jár és így a vihar és a villámcsapás is, csakhogy a villanyosság a Mindenségben is, nem csak a Napban, mindenütt megvan, és megvolt a Nap keletkezése előtt is, és így tehát a villám, amely villanyosságból áll, helyesen tulajdoníttatik a Mindenséget megszemélyesítő örök Nagy Égistennek.  Tény azonban, hogy például az észt hagyományban, amint az Bán Aladár is megemlíti, még szó van egy öreg és apa-Tollról és ennek fiáról, a fiatal és erős Tollról, vagyis a nemzeti hősről.  Bizonyos tehát, hogy ezek közül az első a Nagy Égisten avagy Mindenség-Isten volt, fia pedig a Napisten.  Kétségtelen hogy ez őstörök törzseinknél is így volt.  Habár az észt hagyomány abban meg tökéletesebb, hogy egy apa és egy fia istenség emlékét tartotta fönn és ebben a magyar hagyománynál is tökéletesebb, mivel nálunk az apa-Toldi már feledésbe ment, habár viszont az észt hagyományból meg a levegőbe való fölmenés hiányozik már, valamint helytelen az, hogy az apa és fia is egyaránt a kétmássalhangzós Toll néven neveztetik, holott mi már tudjuk, hogy az ősistenség neve helyesen egymássalhangzós szó kellene legyen.  Láttuk ugyanis, hogy az örök, nagy égistenség neve őstörök törzseinknél egymássalhangzósan Úr is volt, amely úr szó például a németben ős, azaz nagyon öreg (Urgrossvater) és nagyon régi értelemmel is fönnmaradott, mi pedig már láttuk, hogy a magyar öreg és örök szavak ily azonos volta mennyire nem véletlenség.  Márpedig, ha a fiú-istenség neve nemcsak Tur és Tor volt, hanem lágyultan Tol, Toll, Toldi is, akkor magától értetődő, hogy az ősistenségnek is kellett létezzen szintén lágyult ol, oll, old, azaz tehát Ol, Oll, Old alakú neve is.  És íme, a germán nyelvekben fönn is maradott az old, alt = öreg szó, sőt némely német tájszólásban ma is oll = öreg.  (Például: Der Olle = Az öreg.) Márpedig hiszen ezen ol, oll, old szóhoz csak a kezdő t hangot kell hozzátegyük hogy Tol, Toll, Told nevet kapjuk.  Igaz ugyan, hogy a mai magyarban ol, old szó öreg jelentéssel már nincsen, de e hiány az eltellett ezredévekkel is magyarázható.  Másrészt megvan a magyarban az ó = régi, nagyon régi szó, amely úgylehet az ol szónak kezdetlegesebb őse, ősalakja, vagypedig csak kopott alakja, amelyből az l hang elmaradott.

Mindezek szerint azt is következtethetni, hogy tehát az észtek ősei valamely őstörök törzsünk voltak.  És íme, ezt igazolni is látszik az is, hogy a Keleti-tenger (Ost-See) germániai partjain a följegyezések szerint éltek a turcilingek, akikről tehát joggal tételezhető föl hogy nem „germánok” voltak, hanem észtek, mert hiszen ugyanott élnek, habár ma csak északabbra szorítottan, az észtek.  A német tudósok ma ugyan minden Germániában élt népet germánnak, azaz tehát németfélének tartanak és legföljebb még keltákat és szlávokat engednek meg.  De már elég régen olvastam egy német tudós azon megjegyezését, hogy „Nálunk már szokássá válott, hogy mindenre amiről nem tudjuk hogy mi, rámondjuk hogy: kelta.”  De nem tagadják a német tudósok azt, hogy a régi germánok csak vadászattal és harccal foglalkoztak és minden munkát szolgáikkal, rabszolgáikkal végeztettek, akik pedig hadifoglyokból avagy leigázott népekből állottak.  Szerintem tehát mindenesetre ezek voltak Germánia békés őslakói, akiket utóbb a Dániából és a dán szigetekről (a kjökkenmődingekről) származott tulajdonképpeni germánok leigáztak (majd nyelvileg elgermánosítottak) de ezek maradtak mindvégig is a műveltség hordozói (Kulturträger).  Mindenesetre ne feledjük itt azon tényt sem, hogy hiszen a germán See, si (szé, szí) = tenger és tó jelentésű szó azonos a török szú, szuj = víz szóval, de összehasonlítható a magyar szej, szaj, szejke = vizenyős rét és tócsa szavakkal is.

Említi Bán Aladár még azt is, hogy az észtek hagyománya szerint ősidőkben Toll nekik hatalmas de jóságos, a nép gondját viselő királyuk is volt, ami szintén egyezik azzal, hogy őseink is a Napistent nemcsak regebeli ősapjuknak de egyúttal első királyuknak is tartották, sőt hogy a magyarság babonáiban és népmeséiben ma is van még szó Napkirályról.

Tökéletes egyezések még a következők is :  Tollnak a hagyomány szerint fivére is volt: Leiger (a név Bán szerint óriás jelentésű), akivel eleintén békében élt de aki utóbb ellenségéve lett.  Ami megfelel annak, hogy a mi Toldi Miklósunknak is van fivére, György, aki Miklósnak irigységből életére tör.  Elmondottam pedig hogy Magyar avagy Magor Napistenünk alkotás elve megszemélyesítése illetve az erőny teremtő képessége megszemélyesítése volt, míg ikertestvére Hunor a rombolást illetve az erőny romboló hatalmát személyesítette meg.  Természetes tehát, hogy a hitregék leromlásával utóbbiból egyszerűen gonosz ember, gonosz fivér lett.  Az pedig ismeretes, hogy a görög mythologia Herakleszének is volt ikertestvére Iphiklesz személyében, ha a görögök a jelképes értelmet már feledték is, a regét pedig akármennyire elcifrázták is.

Ír még Bán Aladár az észtek Tolljával egy teljesen azonos de más néven szerepelő szintén nemzeti hőséről is, — szerintem egykori istenségéről — akit Kalevi-poeg = Kalev-fi, vagy egyszerűen csak Kalev néven neveznek.  Tollt és Kalevet Bán egymás „alterego”-jának, azaz enmásának, önmásának is nevezi.  Úgy vélem tehát, hogy a két regebeli személy egymással valóban azonos, csakhogy ennek Toll neve valamely őstörök törzsünktől, Kalev neve pedig valamely kőrös őstörzsünktől származik.  Ugyane regebeli hős a finneknél is megvan Kaleva névvel, aki az éneke szerint a finn hősök ősapja volt és aki után Finnországot Kalevala = Kalevaföldnek is nevezik és amely név után aztán Lönnrot a finnek nemzeti eposzát is Kalevala-nak nevezte el.  Írja még említett cikkében Bán a 31. oldalon azt is, hogy a Kalev, Kaleva név még megfejtetlen.  Pedig hiszen teljesen világos, hogy e név sem más mint a bot, bunkósbot egyik neve, éspedig ugyanúgy mint ahogy a Toll is tulajdonképpen bunkót jelent, amint a szláv toljaga = nagy bot szó máig is bizonyít.  Ugyanígy pedig a Kaleva név meg teljesen azonos a latin clava (klava) = bunkós bot szóval, ha ez utóbbiból az árja nyelvérzék az első magánhangzót már ki is hagyta.  De megvan e szó még magánhangzósan a szerb-horvát kolac = nagy bot szóban, valamint megvan nyoma a magyar kalapács, továbbá a kalló szavakban is, amelyek közül az utóbbi ma már csak a kallósmalmok ütő rudjai: kallói, nevében él még, habár kallani népünk nyelvében ma is: bottal erősen verni értelmű.  Továbbá kallantyú is kilincs-képpen működő farudacskából való ajtózárat jelent.  Hogy pedig kalló és kulcs (az afrikai oromo nyelvben is kulfi = kulcs) egymással tényleg összefügg, pontos párhuzamként bizonyítja a latin clava (klava) = bunkós bot és clavis = rúd, cövek, kulcs és szög.  Sőt annak emlékét, hogy a botnak nyelvünkben is kellett létezzen kol avagy koll neve, tanúsítja a kólint avagy kollint igénk, amely nagy bottali nagy ütést, főképp fejbe való nagy ütést jelent.

Mindezek azonban kőrös szócsoportunkba tartozó szavak lévén, ezekkel és arra amire ezek vonatkoznak, részletesen csak kőrös őstörzsünkről szóló fejezetünkben kellend foglalkoznunk illetve kitérnünk.

Láttuk már a mén avagy Min nevű holdistenségről szólva, hogy ez fehér ménlóval is jelképeztetett, de hogy — amint ezt Fáy Elek is kiemeli — e ló mintegy azonosul magával az istenséggel.  Ugyanúgy volt ez a Napot, illetve a napistenséget jelképező aranyszőrű lóval is, vagyis hogy a Napisten aranyszőrű ló képében is jelentethetett meg, de ami itt is eredetileg csak költői jelképezés volt.  A hagyomány szerint úgy az észtek Kalevi-poegjának mint Toldi Miklósunknak is van lova.  Bán Aladárnak is föltűnt azon sajátságos mondai és népmesei indítékunk, amely szerint úgy Toldi lováról mint több népmesénkben a mesehős lováról is az mondatik, hogy mielőtt Toldié, illetve a mesehősé lett, még rossz gebe volt, amely a szeméten rágódott, sőt hogy a ganajdombon döglődve találta, más változat szerint csak annyi, hogy a lóistállóban a legrosszabb ló volt.  Habár az észtek Kalevfi hőse lováról nincsen mondva hogy eleintén csak rossz gebe lett volna, de viszont mondatik ez vogul rokonaink Napistene azaz Taripes-Nimalasav nemzeti hőse lováról.  Bánnak tehát e sajátságos indíték föltűnik de amelyet megfejteni, megmagyarázni nem tud, hanem csak annyit mond, hogy ez még megfejtésre szorul.  Említi ellenben miszerint ugyanezen indíték vogul rokonainknál is megvan, vagyis hogy ott egyik regében a hős egy legrosszabb de fiatal csikót választ magának, de amely, mialatt fölkantározza: másodfüvessé (két évessé) válik, mialatt hazavezeti: harmadfüvessé s mialatt fölnyergeli: negyedfüvessé s amelyen aztán a hős szélvészként elvágtat.  Más vogul rege szerint a hős egy a ganajban feküvő, már döglődő lovat választ magának, de ezt „megfricskázva” varázsolja táltos paripává, amelyen azután a levegőbe emelkedve, a felhők között száll tova.  Ez utóbbi indíték, a gyors megnövekedéssel, azzal egyezik, hogy a Napisten — utóbb már csak mesehős — maga nől három nap alatt olyanná mintha három éves volna, majd további napok alatt deli ifjúvá.  Aminek értelme az hogy, a Nap felkelte után valóban, azon ősidőkben amelyekben az Északi Sark hazánk területén volt, nehány nap alatt emelkedett volt a láthatár fölé s három hónap alatt emelkedett a Delelőre (a zenitre), vagyis érte el ereje s fényessége teljét.  Míg ugyancsak a vogul rege beszél még arról is, hogy a Napistenke már bölcsőjében is mily nagyerejű, ami meg pontosan egyezik a görög Heraklesz-regével abban, hogy Heraklesz is már kisded korában is oly nagyerejű, hogy a rátámadó két rettentő kígyót, egyet-egyet félkézzel, torkon ragadva, fojtja meg.  Habár a görögök már nem tudták azt hogy e két kígyó a Hidegség és a Sötétség, vagyis a Nap ez ellenségei, költői megszemélyesítései, de amelyeket a Nap már keltekor legyőz.  De ez indíték is tehát azon időben keletkezett amikor az Északi Sark Magyarország területén volt, amely időben azonban a Nap hat hónap multán, vagyis az esztendő feleidejekor, már „öregen” hanyatlott a láthatár alá.  Az év végén viszont, vagyis a tizenkettedik hónap végén, ma is szerepelő öreg „Mikulás”, azaz Toldi Miklós „estéje” következik be.  De a szabad mythoszköltés idején, más költői elképzelés szerint a mesehős, vagyis a Nap, ifjú hős maradva, száll alá az Alvilágba, hogy ott a sárkánnyal megküzdjön és kedvesét megszabadítsa.  (Orpheosz).

Mikor a Nap fölkeltekor a láthatáron járt körül, őseink költői képzete szerint tehát még gyermek volt és így természetesen a lova is még csikó.  Viszont némely népmesénkben (például: Erős János, Deszkavári királyfi, más elnevezésén: Nemtudomka, Hammas Gyurka, azaz Hamvas vagyis férfi-Hamupipőke, és még több más népmesénk.  E megnevezetteket lássad Benedek Elek: „Magyar mese- és mondavilág.”) a mesehős eleintén amolyan semmirevaló, tehetetlen sőt félkegyelmű legényként szerepel, de csak látszólag, mert utóbb úgy erejével mint eszével mindenkit fölülmúló és szép ifjúra válik, aki minden ellenséget is legyőz.  Sőt hiszen hasonlóképen van ez a Toldi-mondában is, amely szerint Toldi is eleintén egyszerű parasztlegény volt, akit senki sem vett semmibe.

Ugyanilyen tehát eleintén, a vele azonosuló, a mesehős lova is, vagyis semmire sem való gebe, amely azonban, amidőn a mesehős mégis őt választja, megszólal, mivel táltos, és azt mondja hogy ő csak azért ilyen beteg és gyönge mert csak zabbal és szénával tartják, de hogy nem ez a neki való eledel, hanem tüzes parázs !  És amikor gazdája most ezt ád neki s ezt megette, azonnal gyönyörűszép és tüzes aranyszőrű ménné változik, amely aztán gazdáját a levegőben, a felhők között szállva viszi nagy sebességgel.  Miután e ló is a Nap jelképe, mindez igen érthetővé válik, valamint eszünkbe juthat, hogy az erőteljes, fiatal lovat, különösen a mént, ma is „tüzes ló”-nak mondjuk.  Hogy a vogul regében a mesehős egy „fricskával” varázsolja a gebét szép és repülni tudó paripává, ez minden valószínűség szerint csak késői romlás, amivel a tüzes parázzsali etetés, ha meseszerű és csodás is — ami a mesék jellegzetes sajátsága — de nem bántóan nevetséges.

A Daróci János (Mezőség, Marosgernyeszeg falu) nevű közhuszártól általam 1907-8-ban hallott „A király szép leánya” című mese idevonatkozó része így hangzik :

A király szép leányát (neve nincsen mondva) a sárkány elragadta az Alvilágba.  A mesehős, vagyis a Nap utána megy hogy visszahozza, de előbb a leány apja beleegyezését kéri hogy azután feleségül kaphassa.  A királynál azonban csúf, vörösképű koldusként jelenik meg.  E rész a következő, költői szépségű :

„Ül az öreg király aranyasztalánál és szomorkodik.  Azt mondja :

— Ez egy leányom volt még, immár senkim sincsen.  El vagyok hagyatva, egyedül vagyok mint kóró a pusztában, mint kőszikla a tenger közepében....

Hallja mostan az öreg király hogy zenél és énekel valaki kint nagyon szépen.  Ablakához megyen, kinéz és látja hogy jön a hóban, rossz sánta gebén csúf vörösképű koldus, az pengeti kobozát és az énekel olyan szépen.  Tetszik királynak az a szép énekszó s szolgáinak azt mondja, a koldust eresszék be, ennie, innia adjanak, neki s lovának is, mert a szép énekét még hallgatni akarja.” Stb.

Ráismerünk itt a görög mythologiában az Alvilágban járó s kedvesét onnan visszahozni akaró, gyönyörűszépen énekelő s lantján zenélő Orpheusz-indítékára.  Csakhogy itt az Alvilágba lemenő Napisten, azaz Orpheusz, nem öregként föltüntetve, hanem így is szép ifjúként, ami őseink szabad mythoszalkotási őskorában még természetes dolog volt;  hogy ugyanis a regeköltő valamit így vagy amúgy alakítva is mondotta illetve énekelhette meg.  Hiszen a mi számos népmeséinkben sincsen arról mindig szó, hogy az Alvilágba induló hős előbb rúttá változik, habár van olyan is, amely szerint a mesehős, hosszú bujdosása alatt teljesen lerongyolódik, koldus megjelenésűvé válik.  Világos, hogy emez indíték is azon ősidőben keletkezett amelyben az Északi Sark még hazánk területén volt, amikor is a Nap sokáig bolyongott, előbb a láthatár fölött, azután a láthatár alatt és csak azután érkezett le az Alvilág mélyére.  Ez indíték nem keletkezhetett mostani időkben, amikor a Nap minden 24 órában „száll le az Alvilágba” s jön onnan ismét föl.

De viszont a finn Kalevalában, az emberektől elbúcsúzó Vájnámöjnen (tehát szintén a lemenő, távozó Nap) öregként szerepel.  Mielőtt hajóján eltávozik „kantele” nevű lantján (latin, olasz canto, ejtsed: kánto, zenét, zenélést és énekelést egyaránt jelent), ugyanúgy mint Orpheus, gyönyörű szépen zenél és énekel hozzá, amely éneke oly bűvösen szép, hogy nem csak az emberek hanem még az állatok is köré gyűlnek e gyönyörű éneket hallgatni, a vadállatok pedig ezalatt vadságukat is feledik;  amely indíték nálunk az „Aranymadár” mesénkben van meg ugyanúgy, csakhogy itt a lemenő Napot jelképező Aranymadár énekel gyönyörűségesen.  (Erről „Pannon” fejezetünkben kellend részletesen szólanom, de ez megvan „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben is.)  Világos hogy itt aki énekel, mindig a lemenő Nap megszemélyesítése.  És íme: a zene- és énekestélyeket, előadásokat ma is este szoktuk tartani.

Hogy a Nap miért köttetik lementekor össze zenével, dallal, énekeléssel, ennek magyarázatát nem tudom ugyan de valószínűnek tartom hogy valamely természeti jelenség volt ennek is indoka.  Tény azonban, hogy a koldusok zenélni és énekelni is szoktak.

Ellenben azt amit Bán Aladár megfejtetlen hagyott, hogy ugyanis a regehős lova miért jelenik meg eleintén rossz gebe képében, ezt megfejthetjük, ha tudjuk hogy a lóval azonosuló regehős is megjelenik öregember avagy csúf vörös koldus képében.  A lemente, az alászállás, lehanyatlás, és így az Alvilágba való alászállás is, az öregséggel természetesen hozathatott eszmetársulásba.  E lemenő, valamint a fölkelő Nap is vörös színűnek látszik, sőt a fénysugártörés, illetve a sűrűbb és ritkább levegőrétegek váltakozása következtében a napkorong sokszor eltorzulni is látszik;  elvesztvén tehát „szép”, szabályos korong- (diszkosz) alakját: „csúnya”, is lesz.  (Lássad: „A műveltség könyvtára” kiadvány „A világegyetem” kötete 130. oldalát, Budapest, 1906.)  Mindez is magától értetődőleg akkor volt különösen föltűnő amikor az Északi Sark még hazánk területén lévén, a Nap egész hónapig járt körben a láthatár szélén.  Hogy viszont a népek tudatában még manapság is a „Mikulás” (a lemenő Nap, Toldi Miklós estéje) még mindig vörös és „vörösképű”, azaz vörösarcú, ennek emlékezete nem csak a népmesénk „Vörös Koldus”-ában él, hanem él ez más népek öntudatlan-tudatában is (vagyis, ha a vörösség oka már feledésbe is ment) ennek bizonyítására teszem ide e két alábbi közönséges, bizonyára német gyártmányú levelezőlapot, amelyen a Karácsony, azaz téli napforduló előtt, szerepelő öreg Napisten (Toldi Miklós, Mikulás), a németeknél Knecht Ruprecht (Kneht Rupreht) ábrázolva.  A németeknél a koldusból idővel Knecht = szolga lett és azt sem tudják már hogy a Ruprecht név is eredetileg egy vörösséget jelentő szóból származott, mert hiszen a latinban is ruber = vörös, amely szóból a rubin piros színű ékkő neve is származik.

Koldus szavunk, mivel a koldulás házról-házra, faluról-falura való bolyongással jár, összefügg a tájszólásainkban még élő kólicál, kóricál és kolindál = kószál, bolyong, vándorol igéinkkel, de a legközvetlenebbül összefügg még azzal is, hogy azon ősidőkben amikor a Sark még Magyarország területén volt, ősszel a Nap, vagyis tehát a Vörös Koldus, hetekig a láthatáron körül-körül látszott bolyongani.  De összefüggenek ezen koldus, kólicál, kóricál, kalézol, kalandoz és kolindál szavaink egyrészt még a halad igénkkel is, másrészt pedig a szlávban fönnmaradott kolo = kerék és a török halka = karika szavakkal.  Mivel azonban mind e szavak kőrös szócsoportunkba tartoznak, ezekkel részletesen annak helyén foglalkozandunk.

Azon indíték, hogy a mese hőse táltos lova csúf gebéből válik tüzes, aranyszőrű paripává, több népmesénkben is megvan, mint például „Az ezüsthíd és az aranyhíd” mesében is.  Ebben egy tudós öregasszony jótanácsát megfogadva, az útnak induló királyfi a királyi istállóból nem a legjobb, hanem a legrosszabb lovat választja magának.  Miután azonban e beszélni tudó, táltos ló saját kívánságára tüzes parázzsal etette meg, ettől a ló tüzes, aranyszőrű paripává változik, amely aztán gazdáját a magasban, a futó felhők között szállva viszi el Tündér Ilona szigetére.

Bán Aladár föntebb többször szóban volt cikkében (a 32. oldalon) is ír a Toldi Miklós-féle hősök bujdosásairól, hosszú utazásairól, valamint arról, hogy úgy az észtek Tollja mint Kalevfia is árkon-bokron, szárazon és vízen vándorol.  És íme: ahol a láthatár nem egészen egyenlő magasságú, ahol fák, bokrok állanak, ahol hegy-völgy is váltakozik, ott, amidőn a Sark még Magyarországon volt, ott a Nap hetekig majdnem vízszintesen, majdnem egyenlő magasságban járva köröskörül a láthatáron, hol eltűnve, hol előtűnve: valóban bujdosni látszott, míg végre teljesen letűnve, hosszú alvilági útja következett be s visszatérése csak hat hónap múlva.  A Nap ma is jár az Égen, de mai egyszerű és minden 24 órában bekövetkező lemente és fölkelte már sokkal kevésbé alkalmas költői elképzelések keltésére.  Úgyhogy a Naphős bujdosása és alvilági utazása indítékát szintén amaz ősidőkben élt elődeink költészetében keletkezettnek kell tartanunk.  Tudjuk, hogy a hagyomány szerint Toldink is, üldözötten, mocsarakon, nádasokban kell egy ideig bujdosson és csak ezután emelkedik dicsőségre.  Tény pedig az is, hogy igen számos népmesénkben a hős hosszú utazásra megy vagy bujdosásra kényszerül avagy az Alvilágba száll alá, de ahonnan mindig diadalmasan tér vissza.

Toldiról népi hagyományunk azt tartja, hogy eredetileg földműves paraszt volt.  Az észteknél úgy Nagy Tollról mint Kalevfiról is azt regélik hogy szerette a földműves munkát valamint hogy óriás ekével és óriás lóval szántani is szokott volt.  (Lássad Bán cikkében a 32. oldalon.)  Azt mi már tudjuk, hogy Toldi-Toll-Kalevfi azonos Heraklesszel, helyesebben: hogy az előbbiekről szóló regék képezték a későbbi Heraklesz-mythosz ősalakját.  Herakleszt a görög regék a földműveléssel ugyan már nem hozzák kapcsolatba, de ha mi már tudjuk, hogy a földművelő és gabonatermelő szemere őstörzseinknél ő Szem néven is neveztetett, akkor őt e megjelenésében a földművelés istenségéül is fölismerhetjük.  Ismeretes, hogy Heraklesz az itáliai szabinoknál és szamnitáknál Sam, Semo (Szam, Szemo) neveken neveztetett.  Ugyanőt az egyiptomiak is Szom-nak nevezték, az pedig eléggé ismeretes, hogy Egyiptom jellegzetes gabonatermelő ország volt, amiértis Mezer, Miszer, Miszir néven is neveztetett.  Mi több, még a régi perzsák is ismertek egy Szam nevű Heraklesszel azonos istenséget.  De mi tudjuk azt is, hogy Föníciában és az Égei-Tenger szigetein Heraklesz Makar és Mag név alatt is tiszteltetett, valamint tudjuk, hogy ezen istenség nem volt más mint a Heraklesszel azonos magyar Magor vagy Magyar nevű Napisten.  Látható tehát itt is, hogy ugyanazon istenség más-más őstörzsünk neve után más-máskép is neveztetett.

Idézem itt Fáy Elek „A magyarok őshona” című műve 174. oldaláról ezen általa Lenormant François nyomán („Histoire ancienne de l'Orient.” IX. kiadás, Paris, 1885., 581. old.) írtat: „A föníciai Szankhoniaton, illetőleg bibloszi Filo által fönntartott mithosz egy Mag nevű félisteni ősről, mint a földművelés fölfedezőjéről, vagyis a megszemélyesített földművelésről is megemlékezik.”

Tudjuk, hogy Heraklesz, ugyanúgy mint ezen Mag, azaz Magor istenségünk is: Napisten volt, valamint láttuk, hogy az egyiptomiak Ozir vagy Azar (görögösen: Ozírisz) istensége eleintén bár holdistenség volt, de utóbb Napistenné is lett;  az pedig eléggé ismeretes, hogy őt az egyiptomiak a földművelés föltalálójaként és istenségeként is tisztelték.  Erre vonatkozólag viszont Fáy említett műve 136. oldaláról ezeket idézem:  „A Meotisz (Azovi-Tenger) bejáratánál, az ún.  Kimmeri Boszporusznál feküdt Szindike vagy Indike területén egy monda élt, amely szerint Ozírisz itt fogta legelőször igába az ökröket és Ritter (Ritter Karl: »Die Vorhalle europäischer Völkergeschichten.« Berlin, 1820., 207. oldal) e szántó Ozíriszt azonosítja a szkithák Ojtozír vagy Gojtozír istenével, akit Herodotosz a szkithák Apollójának tart.”  Szerintem tehát, valamint Fáy Elek annak idején velem személyesen is közölt véleménye szerint, az egyiptomiak ezen ily nevű istenségük tiszteletét és nevét Egyiptom fajunkbeli őslakosságától örökölték volt és hogy az Ojtozír avagy Gojtozír névben tulajdonképpen hajt avagy hojt igénk rejlik, annak ilyen régi kiejtésével, esetleg idegenek által még el is ferdítetten.  Ozír istenség tehát azért neveztetett Hojtozírnak is, mert az ökröket ő fogta volt először igába, sőt valószínűleg neki tulajdoníttatott a tulokállat háziállattá tétele, megszelídítése, majd szántásra is fölhasználása, föltalálása, holott azelőtt a még kezdetleges faekét, nagy fáradságosan az emberek maguk húzták volt.  Annyi bizonyos hogy hiszen Apolló is napistenség volt, csakhogy ez istenség apollói, vagyis: szépségi, költészeti, zenei és művészeti, azaz tehát szellemi képességei, megnyilvánulása már teljesen külön volt válva a herakleszi, vagyis a fizikai erőt megszemélyesítő megnyilvánulásától és így nálunk e két istenség illetve e két megnyilvánulás egymássali azonossága már feledésbe ment volt.  Holott nálunk a Magor avagy Magyar nevű Napistenünkben e két dolog még nem volt ennyire különválva, illetve őseink, ha a Napistent akár nagyerejűnek és hatalmas gyombóval (doronggal, bunkóval) a kezében képzelték is, akár szépséges, aranyhajú ifjúnak (a már szóban volt „Szépisten”, de akit népünk ma már, sajnos, csak szitkokban emleget még), de azért azzal még tisztában voltak, hogy e két istenszemély egymással azonos, vagyis hogy: a Nap, de költőileg megszemélyesítve.  Tudták tehát ezekszerint őseink még azt is, hogy például a török törzsek Tor, Tol avagy Toldi nevű istensége is azonos a magyar törzsek Magor avagy Magyar nevű Napistenével.  Ez utóbbi névvel azonosul a Miklós, azaz Mik-kolos, eredetileg = kis-botos, ami értelme: gyermek-botos is volt, vagyis ez volt a mesékbeli Bors-szem Jankó, Babszem Jankó vagy Hüvelyk Matyi, aki az Égen a Göncöl Szekerét is hajtja, de úgy hogy az egyik ökör fülében ül és az ökröket onnan szólongatja.  Népünk szerint a Göncöl Szekér egyik Csillaga fölött látszó igen kicsi Csillag a Hüvelyk Matyi, (más nevén Bors-szem Jankó vagy Babszem Jankó) aki tehát azonos az újjászületett gyermek-Napistenkével és akiről, amint már láttuk, már gyermekkorában is nagyerejű volt, akiről már bölcsőbeni nagyerejű voltáról vogul rokonaink napénekeiben mondva, hogy ha csak jobb kezét megmozdítja, a Föld meginog, ha bal kezét megmozdítja, a tenger fölviharzik, véges-végig hullámzik, a görög rege szerint pedig már bölcsőjében megfojtja a rátámadó két kígyót.  Szinte magától értetődik mindezek után, hogy a Mik-kolos névvel ellentétben kellett létezzen Mak-kolos, azaz tehát nagybotos = ember-botos, férfi-botos név is.

Visszatérve még az ökrök igába hajtására, elmondom még ez alábbiakat :

Népünk nyelvében más-mást jelent az iga s a járom szó, amely kettőt csak irodalmi nyelvünk téveszti össze.  Úgy az iga mint a járom az ökrökkel, avagy az iga csak lovakkal, való szekér és eke húzásához szükséges készülék; helyesebben szólva: ökröket fognak igába is de járomba is, ellenben lovat járomba nem.  Az iga a járomtól nagyon különbözik.  Mindenesetre az iga, mivel sokkal egyszerűbb, ezért a régibb is, míg a járom, mivel összetettebb, jóval újabb kell legyen, még ha sok ezer esztendős is lehet.  Szólásokban is az iga említése gyakoribb a jároménál.  Például: „Leigázott ország.  Leigázott nemzet.  Igába hajtotta a fejét.  Nyakába vette az igát.  Húzza az igát.  Igavonó állat”.  De azért természetesen említve néha a járom is.  Például: „Aki barom: nyakán járom.  Járomba fogták.” stb.

Azt már láttuk, hogy a tulajdonképpeni magyar szócsoportban az iga szó kör, kerekség, gömbölyűség jelentésű volt, amely szó megvan a karika és guriga összetett szavainkban is, amelyek tehát a kerekség kőrös szó-csoportunkbeli kar illetve gur szava s emez iga szavunk összetételéből állanak, de ugyanúgy megvan a taliga szavunkban is amely viszont a kerekség őstörök de lágyult l-es kiejtésű tal, tál = korong, kerek lap (diszkosz) és szintén az iga szó összetételével keletkezett.  Tudjuk hogy az ősi kerék valóban még egyszerű, küllőtlen fakorong volt, amilyeneket faderékből vágtak le és közepükön kifúrva, beléjük tengelyt dugtak.  Az ilyen kerék neve népünknél tál, tálkerék volt.  Bár igen nehéz de igen teherbíró is volt, készítése pedig a küllőskeréknél sokkal egyszerűbb lévén, természetes hogy az ilyen kerék ősi, a küllős pedig újabb készítésű.  Ezért nevezi népünk igen helyesen ma is a nagy terhek szállíthatására alkalmas nehéz szekeret tálszekér-nek és nem mint irodalmi nyelvünk, e szót tudákosan átalakítva és tévesen „társzekér”-nek.  Ennek is ugyan már szintén küllős, habár erősebb, tömörebb kerekei vannak és habár a tálszekér szó eredeti értelme már feledésbe is ment, de népünk a szó helyes alakját ennek ellenére is fönntartotta.

Tál szavunk tehát őstörök szócsoportbeli de lágyult l-es kiejtésű s eredetileg kerek lap értelmű volt;  mi pedig már tudjuk hogy őseinknél a lap nőiségi jelkép volt, amiért is e szavunkban még helyesen áll á magánhangzó.  Viszont a tál széles de nem nagyon mély edényt jelentő szavunk még a homorúságot (negatívum), azaz tehát a tartalmazni, befogadni képességet is jelenti s eszerint annál inkább nőiséget is jelentő.  Ezen tál szavunk származéka a talaj szavunk valamint a latin tellus = föld, tehát lapos felületet megnevező szó is, de úgyszintén a különböző nyelvekben meglévő tallér és a dollár szó is (utóbbi már helytelenül o magánhangzóval), amelyek nagyobb, kerek pénzet jelentenek, de innen származik a német Teller = tányér szó is, amely utóbbi ősét a népünk nyelvében ma is meglévő de már elferdült tángyér = tányér szó képezte, amely eredetileg tálgyér, telgyér alakú lehetett, amiből ugyanolyan elferdüléssel keletkezett tenyér szavunk is.  Mind e szavak tehát a tal, tel = lap szó és a kerekséget jelentő kőrös szócsoportbeli gyer, győr (gyűrű) szó összetételéből jöttek létre.

Márpedig az ősi iga, amelybe az igavonó állatot fogták, nem volt egyéb mint egy gúzsból, kötélből avagy bőrből készülő karika, amelybe legrégebben az ember maga dugta fejét, (azaz hogy vette nyakára) utóbb pedig az ökörét, tehénét, még későbben lóét is, hogy így az ekét, szekeret húzza illetve húzassa.  Voltak ilyen igák egyesek, valamint kettősek is, de a régibb mindenesetre az egyes, amelynél ha két állat volt is befogva, akkor is egy-egy külön iga volt ezek nyakán.  Ilyeneket is láthatunk még napjainkig is, de a fejlettebb alak az olyan amelynél a két igát felül egy erős rúd köti össze.  De az ilyen igánál is a két állat nyaka egy-egy, gúzsból, kötélből avagy bőrből való tulajdonképpeni iga által körülvéve, vagyis tehát alulról is átfogva.  Ilyet nálunk napjainkig már inkább csak a nemmagyar lakosságú, elmaradottabb vidékeken lehetett látni, de ilyenek általánosak máig is például Olaszországban, ahol az Abruzzo helységben magam is láttam, de általánosak a Balkánon is, ahol Dalmáciában olyanokat mint a rajzon 1, szintén láttam.  Ellenben a 2. számmal jelöltet Magyarországból Kiss Lajos néprajzi gyűjtőnk mutatja be a Néprajzi Értesítő 1937. évfolyama 310. oldalán.  Az itt 1-el jelezett dalmáciain azonban a nyak alatt már nem kötélből való igák vannak hanem hajlított ágból valók, amelyek itteni neve telyiga (többes számban: telyige).  Amely szó hiszen mi más mint a taliga szavunk ?  De nemmagyarok által már helytelenül használva, mivel nem kerek lapról, nem korongszerű hanem karika-szerű valamire alkalmaztatik.  Egyébként azonban iga szavunkra ismerünk a finn ike = iga szóban is (a finn nyelvnek g hangja nincsen), a szerb-horvát igo = iga (a szerb-horvát nyelvnek mély a hangja nem lévén, a magyar a hangot o-nak hallják és ejtik), továbbá iga szavunk jésített alakjára ismerünk még a latin jugum és a német Joch (joh) = iga szavakban is.  De nem érdektelen itt a görög zügon (zugon) = iga szót is fölemlítenünk.  Ismeretes ugyanis, hogy a nyelvekben a j hang igen gyakran sziszegő z, zs, sőt dzs hanggá is változik, aminthogy a franciában is joug (zsug), az olaszban pedig giogo (dzsógo) = iga.  Mi pedig azonnal észre kell vegyük, hogy hiszen ez így nem más mint átmenet az eredetileg csak kör jelentésű székely-kazár csigle, cekle, csigla, csüklő, csukló = kör, hurok, bezárulás, csukódás jelentésű mai magyar szavainkra, és eszünkbe juttatja ez a hurok csukódó, valamint a kör önmagába visszatérő, azaz tehát szintén csukódó, voltát is, de amely székely-kazár szavakból meg a latin cyclus (ciklusz vagy cüklusz) és a szanszkrit csakra = kör szavak is származtak.

A kezdetlegesebb igából (fönti 1 és 2 rajz) fejlődött azután a járom (a 6. számmal jelölt rajz), amely, tudtommal, a világon sehol sem ért el másutt oly tökélyt és egyúttal oly igazán művészi szépségű kivitelt mint a magyarságnál.  Az itt bemutatott példány csak az egyszerűbbek közül való, de hogy mily szépek is léteztek, errenézve lássad például Gróh István „Ungarische dekorative Kunst” című művében (I. rész.) a 40. számú színes táblát.

A járom itt bemutatott példányán bennünket azonban különösen a „béfa” vagy „bélfa” (6. számú rajzon a) érdekel.  A járom e részének ugyan igen sokféle változata van (ugyanazon rajzon 4 és 5), de Kis Lajos is az említett folyóirat 1937. évfolyama „Díszített jármok” című cikkében néhány olyat is bemutat amilyet itt a 6. számú rajzon a betűvel jelölve látunk, amelyek tehát bikaszarvak stilizált ábrázolatának is tekinthetők.  Nincs ugyan tudomásom arról hogy a járom e részének nálunk ma más neve mint béfa, bélfa is létezne, de hogy kellett létezzen tür = türök, tülök azaz tehát szarv jelentésű neve is, kétségtelenné teszi az hogy amikor az ökröket a járomba fogják, némelyütt azoknak e szót mondják: „Türmellé!” (Ballagi) Vagyis: miután a járomszöget (6. számú rajzon b) kihúzták, e szóra a betanított ökör készségesen a tür mellé teszi a nyakát, ami után a járomszöget ismét helyére dugják.  Ezen járomszögekre vonatkozólag pedig még meg kell jegyeznem :  Ezek ma általánosabban vasból készülnek ugyan (a rajzon 3.), de például Gróh István említett színes tábláján még egy fából valót és gyönyörűen faragottat és színesre festettet is látunk.  Hogy e járomszögek fölső vége valamikor olyan is lehetett mint a föntebb föltüntetett kanálnyél vége és hogy tehát rajtuk a két bika szarvból képezett ama föntebb leírt őstörök jelképet ábrázolta, erre vonatkozólag a ma Erdélyben a már vasból készülő járomszögek nyújtanak bizonyítékot, amelyek még mindig általában olyanok mint itt a rajzon 3. Holott igaz hogy Kis Lajos szóban levő cikkében csak olyan járomszögeket mutat be amelyek fönt karikába végeződnek.

A járommal és igával kapcsolatban mégegyszer visszatérek a szkíták ökröket befogó és szántó Ojtozír nevű istenségére vagyis a szántás regebeli föltalálójára, az egyiptomiak Oziriszére, illetve a földművelés egyiptomi mythikus föltalálójára s ezzel összefüggésben az észtek Toll, másként Kalevfi nevű nemzeti hősére, azaz egykori Napistenére, akiről a rege még azt tartja hogy szerette a mezei, vagyis a földműves munkát és hogy óriási ekével szántani is szokott, habár Bán Aladár említett cikke szerint („Ethnographia.” 1917.), ekéjébe ló volt fogva.  Miután azonban a ló csak sokkal későbbi háziállat mint a tulok, eszerint eredetileg itt is bizonyára ökör szerepelt.  A mi Toldi Miklósunknál ebben a hagyomány már elhomályosultabb de annyit mégis mond, hogy Toldi egészen fiatal korában csak paraszti, földműves munkával foglalkozott.  Bán Aladár pedig cikkében említi még azt is, hogy 1573-ban Budán a Bécsi Kapuban Toldi-relikviák voltak állandó közszemlére kifüggesztve s ezek között egy dárda, egy nagy lópatkó Toldi által kettétörten és egy ekevas, amely utóbbi Bán szerint is (32. oldal) Toldit, ha homályosan is, a szántással hozza kapcsolatba.  Mi pedig már megsejtettük miszerint őstörzseink régen még tisztában voltak azzal, hogy a különböző nevű és különböző kultuszbeli Napistenek egymással tulajdonképpen azonosak, amiszerint aztán az őstörök Tor avagy Tol Napisten is azonosítható az ősmagyar Magor avagy Magyarral, a földművelés ez istenségével, de azonosul e két istenség egymással még azért is hogy Toldi másik neve Miklós.  Tény hogy a belső-ázsiai törökség között máig is vannak nomád de földmívelő, valamint félnomád törzsek is, úgyhogy következtethető az is, hogy török őstörzseink között is voltak már félnomádok, akik a tuloktenyésztés mellett azért földművelést is űztek volt.

Láttuk már a székely-kazár dolgokkal foglalkozva, hogy őseinknek tudomása volt a forgó, kóválygó ködfoltokról, amelyekről tudták azt is, hogy ezek még kusza, kialakulófélben levő világok.  Megsejtettük hogy a görög kaosz vagy khaosz szó eszerint a mi kusza, kuszálódik, kószál és kóc (például kenderkóc = a kenderből nyert bolyhos, szálas anyag) és az ezen utóbbiból származott szláv kosza = hajzat, szavakkal függ össze. Mi már tudjuk azt is, hogy ezeknek a kabar szócsoportban a kavar, kever, kavarog, kevereg, kóborog, kóvályog és az ezekből származott szerb-horvát kovrcsaszto = göndör, kusza és kovitlati = kóvályogni, kóválygatni szavak felelnek meg. De megvannak az ezen kazár és kabar szavaknak megfelelő őstörök szavak is, habár mai nyelvünkben már némileg el is homályosultan. Ezek egyike a magasban kóválygó sas régi turul = köröz, kering, kóvályog neve, továbbá a Ballagi szótárában is még meglévő ezen szavak: turcos = boglyas, kócos, tűrni = göngyölgetni, gyűrni, továbbá: turbikál = vizet zavar és turbokló = folyadék kavarására való rúd, bot. Igen határozottan vonatkoztatható azonban (az ezen két utóbbi magyar szóval teljesen azonos) akár a spirálisan kóválygó, kuszálódó világködre (nebula) például a latin-olasz turbo, turbinis, turbudus-turbine, turbinio, turbido, torbido szóalak, amelynek jelentése: zavaros, örvénylés, zavarosság; de a turbine jelenti különösen az örvényszerű forgószelet.

Ezek szerint kétségtelenné válik hogy a világködök őstörök neve turbó, turbul szóalak kellett legyen.


____________________

Tovább