Magyar Adorján
Az Ősműveltség

A föntebb már szóban volt és kabar eredetűnek bizonyult aranykorsókról írva, már érintettem a kabar díszítőízlést (díszítő stílust), de amiről most itten bővebben is kell szólanom. Miként tehát a tulajdonképpeni ősmagyarok díszítményei alapalakja a gömb, a kunoké az ék, a besenyőké a csöppalak volt, úgy a kabarokéi alapját a kecskebak szarvaihoz hasonlító hajlott vonal (1) és az emlőalak (2) képezte.  Azt mi már tudjuk, hogy őseink fölfogásában a vonal, amelynek mértani értelemben teste, azaz anyaga nincsen, hímség volt, a kúp vagy köb (kebel, vagyis az emlőalak), viszont nőiség, mivel ez már anyag, tömeg, tehát test is.  Valamint láttuk, hogy az olyan alak mint itt 2, ha azt síkban (lap; szintén nőiségi jelkép) képzeljük (két dimensio), akkor az két olyan vonalból áll mint 1.  Míg végtelen számú ugyanilyen vonalból ha azt tömegnek (három dimensio) képzeljük.  Tudjuk pedig mi már azt is, hogy őseink fölfogásában az egység hímség volt, a kettő és a sokaság pedig nőiség.

Fentebb megemlítettem már, hogy a szóban volt aranykorsókon határozottan kabar vonalú díszítmények fordulnak elő.  Habár vannak rajtuk határozatlan avagy nemkabar jellegű díszek is.  Aminek oka az lehet, hogy ez edények késői korból valóak, készítőjük tehát, ha kabar volt is, de művészetében már különböző idegen hatások is érvényesülhettek.  Korábban azt is megemlítettem, hogy a nőalak által az óriásfülesbagolynak nyújtott virág, avagy talán növény termése, szintén kabaros jellegű.  Tény továbbá, hogy a bagoly fülei és szárnyai is kabarosan stilizáltak.  Föltűnik még a szárnyak fölső szélén ama, szintén kabar vonalú, zsinórféle, ami hogy mit ábrázol, nem tudom;  annyi azonban bizonyos hogy mai madarak szárnyán ilyesmi nincsen.  Viszont régi, kereszténységelőtti sírjainkból számos olyan arany- vagy ezüstékszer és díszített tárgy került elő amelyeken a díszítmények egészen tisztán kabar vonalmenetűek.  Ezek közül alább mutatok be egy sorozatot.

Tarsolylemez. (Galgócz)Ezüst tarsolylemez. (Szolyva)Ezüst tarsolylemez (Tarcal).

Az itt 1-es számmal jelölt rajz a sírokból előkerült tarsolylemezek egyik legszebbike fölső részletét mutatja, habár nem csupán ez hanem a többi is valamennyi nemcsak hogy a legfejlettebb szépérzékről és helyes ízlésről tanúskodik, hanem arról is, hogy őstörzseinknek már kereszténykoruk, majd a bekövetkezett leigáztatásuk és elnyomatásuk előtt mily kiváló ötvösművészetük volt.  Ugy az 1 mint a 3 számmal jelölt tarsolylap dísze azért is igen érdekes mert ezeken azon sulyomféle vízinövények egyikét, amelyekről már tudjuk, hogy a kabarok által gabonaként termeltek voltak, még igen természetszerűen (naturalisztikusan), vagyis igen keveset stilizáltan, látjuk ábrázolva.

Ismeretes hogy különösen a Dunántúl, de másutt is, népünk általánosan visel tarisznyát avagy kisebb tarsolyt, nagyobbat mindig a jobbvállról függően de baloldalt, a kisebbet szintén baloldalt de sokszor övről függően is.  Tudjuk, hogy katonáink, különösen pedig a lovasok, szintén baloldalt, övről függően, kardjuk mellett, még nemrégen is kis tarsolyt viseltek, amelynek tökéletesen olyan, ezüstből avagy rézből való külső lemezborítéka volt amilyenek az itt bemutatott 1, 2, 3, 4 és 7 számok alatt láthatók.  A feszes magyar nadrágnak, dolmánynak ugyanis zsebei nem voltak (kivéve némely dolmány sarokzsebét), illetve nem is igen lehettek, mert hiszen kidudorodásukkal nagyon csúfítottak volna.  Ezért tehát a régi magyarok pénzüket, a kerek tükröcskét, fésűt, miegymás apróságukat ilyen tarsolyban;  juhászok, kondások stb., némi élelemmel együtt, nagyobb tarisznyában tartották.  De ez utóbbiaknak is, akik régen csak télen viseltek nadrágot és dolmányt is, nyáron pedig csak bő és fehér ingben, gatyában jártak, amely gatyán zseb is lehetett volna, de rajta mégsem volt soha, azért mert inge és gatyája tiszta s fehér voltára a magyar mindig nagyon vigyázott, zsebbenyúlkálás miatt pedig az illető hely piszkolódása elkerülhetetlen lett volna.  Sőt ismeretes, hogy régebben minden férfi baloldalt, szélével övébe dugva, de többé-kevésbé kicsüngően, viselte „keszkenő”-jét (kéz-kendő-jét), amelybe kezét bármikor törülhette.  E kendőjéről szól így a régi népdalunk is :

Szőke legény, ejhaj ! szennyes a kendője !
Talán bizony nincsen kendnek szeretője ?
Adja ide, ejhaj ! kimosom tisztára,
Leszek én magának hűséges babája...

Tarsolylemez. (Bodrogvécse)Szabolcs-megyei leletből (Bal oldalon) Csontlemez faragott dísze részlete. (Szolyvai lelet)
Tarsolylemezről (Huszka J. nyomán.)Díszített korong. (Anarcs)Díszkorong Dunaszekcsőről.

Csakhogy, mivel a századokig tartott török háborúk alatt elgyöngült Magyarország végül osztrák uralom alá került, e tarsolyokra többé nem törzsi vagy nemzeti jelképek kerültek, hanem az osztrák császári kétfejű sas, a huszárságot utánozó más országokbeli lovasok tarsolyára pedig a más országok, államok, uralkodók címere került.  (Lássad ilyen tarsolyokat például: Szendrei János dr.: „A magy. viseletek történelmi fejlődése.” 165, 167, 169, 172, 181, 188, 190, 205 és 206. oldalon.)

Ha régi sírjainkból előkerült más tarsolylemezeken a dísz nem is mutatja a sulyomféle növényt oly természetesen mint a föntebbi 1 és 3. számú rajzon, hanem erősebben, stilizálva, de azért az valamennyin szebbnél szebb és kiváló ízlésre valló stilizáltságú.  Hogypedig mindannyin valamely sulyomféle növényt kell fölismernünk, ezt kétségtelenné teszi az, hogy e növényeknek, miként például a svájci tavakban is gyakori, tudományos nevén Vallisneria spiralis-nak is (népi nevét nem ismerem), úgy mint az itt 1 és 3 számmal jelezett díszeken ábrázolva látjuk: hosszú indái vannak.  Bár a Vallisneria spiralis töve is a több méter mély víz fenekén van a földben, de nővirágai hosszú indájukon a víz színére nőlnek föl, ahol kinyílanak, míg a hímvirágok, szintén még bimbóalakban, a tőnél teremnek, de ezek szárukról leválva a víz színére buknak föl és csak itt, szabadon úszva, nyúlanak ki s így a szél által a vízen ide-oda hajtva, érintik meg a nővirágokat, úgyhogy kiálló porzóikkal azokat megtermékenyítik.  Ezután a nővirágok hosszú, indaszára kacskaringósan (spirálisan, amiről nevét is kapta a növény) összecsavarodik és így a virág ismét a tőhöz húzódik le, ahol magot érlel, amely azután a víz fenekére esik.

a. Díszes pityke. Huszka nyomán, b. Sárgaréz csatt. Bihar megyei sírból.

Nem bizonyos hogy mindezen díszítmények ugyanazon növényfélét ábrázolnák, mert hiszen például a 8 számmal jelezett a többitől meglehetősen eltérő jellegű, bizonyos azonban annyi, hogy valamennyi kabar vonalritmusú s hogy tehát a kabarok szimbolikájában ezért is szerephez jutott, eltekintve tápnövény voltától.  A 6 szám bár csontfaragást ábrázol, vagyis csontba mélyített díszt, és tehát nem is tarsolyról való, de hogy a többi fémdísszel azonos és kabar jellegű, azonnal világosan fölismerhető.  Az 5 számú díszt viszont csak azért tettem ide mert oly tökéletesen tűnteti föl a kabar vonalvezetés szerint stilizált szívalakot. (Lássad amit errevonatkozóan korábban már írtam.)

Habár a föntebb szóban volt aranykorsókon ábrázolt dolgok a kabar mythologiába tartoznak, de e korsókon a stilizálás kabar vonalritmusa nem mindenütt következetes, illetve ott erre kevesebb gond fordítva.  Például az ott előforduló olyan négyszirmú virágalakok mint ezen lentebbi rajzon a azért van ottan jelen mert szerintem a kabarok is eredetileg négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak.  Ezért látjuk díszítményeikben mindenütt a négyszirmú virágalakokat, valamint láttuk föntebb azt is, hogy az oly határozottan kabar alakú sulyommag is négycsücskű.  Csakhogy a korsókon lévő négyszirmú virágalak olyan mint itten a, vagyis nincsen kabarosra stilizálva, mert ha úgy volna, akkor olyannak kellene lennie mint b.  Ezzel szemben az itt föntebb bemutatott rajzsorozaton a kabar vonalvezetés sokkal következetesebb. Például a 9. számú díszkorong közepén az ugyanilyen négyszirmú virágalak határozottan kabar vonalvezetésű, vagyis tényleg olyan mint itten b.  Igaz ugyan, hogy némely sulyomféle, ha ábrázoljuk, alakjával, szinte kényszerít a kabar vonalvezetésre, ámde van számos olyan, határozottan kabar jellegű díszünk is (az itt bemutatottak ezeknek csak igen kis részét képezik), amelyeken sem növény sem semmi más nincsen ami kabaros vonalvezetésre kényszeríthetne, vagy ami ezt csak valamiképpen is megokolhatná.  És mégis, például a 11. számú rajzon a b-vel jelezett csatt a lehető leghatározottabban kabar vonalvezetésű, holott rajta semmi sincsen ami ezt megokolná, mint az hogy itt a készítőnek a kabar vonalvezetés szinte a vérében volt, illetve hogy hagyományból és tudatosan is betartotta azt.

Igaz, hogy a mai magyar népművészetben — amint láttuk — a besenyő díszítőízlés, már idestova száz éve, uralkodóvá lett, mégis láttuk már azt is, hogy más törzseink díszítőízlése sem veszett azért még ki egészen.  Így megtaláljuk még a kabarokét is, nemcsak a régiségekben hanem népművészetünkben is.  Föltűnhet például, hogy a föntebb 9. számmal jelezett díszlemezen a négy sulyomszerű dísz középső része nem olyan mint e rajzocskán a, ami az általánosabb, hanem olyan mint b.  Hogy ez miért van így, nem tudom, bár lehetséges hogy ennek oka csupán az hogy különböző sulyomfélék is vannak, avagy voltak.  Annál meglepőbb tehát, hogy a mai, még oly határozottan kabaros dunántúli díszeinkben, illetve népművészetünkben fönnmaradott nem csupán az itt a-val jelezett változat — amely népművészetünkben is a gyakoribb — hanem a b-vel jelezett változat is.

Kabarjellegű magyar népművészeti díszítmények.

Például eme föntebbi rajzon az a és b-vel jelezett díszen úgy a hegyesen mint a gömbölydedes végeződő közép is megvan (Madarassy László: „A magyar pásztorművészetről.” Budapest. 1932.), míg a c-vel jelezetten csakis a gömbölyded közepűt látjuk. („Magyar Népművészet.” Budapest, 1928., 195. oldal.)  Mindkettő a Dunántúlról való.  Az a és b ugyanazon (marhaszarúból készült) sótartón, a c-vel jelezett ellenben ivóedényül használt kabaktökön van.  (Mindkét tárgy a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményében látható.)  E díszítményindíték azonban nálunk nem csak ilyen tárgyakon van meg, hanem másutt is, és pedig elég gyakorian.  Például ugyanezen 12. számú rajzon d alatt láthatunk egy faragott díszt (magyar népi tükörkeretről.  Gróh István: „Ungarische dekorative Kunst.” Budapest, évszám nincs föltüntetve.).  Lehetséges hogy ez is sulyomtermést akart stilizálva föltüntetni, valószínűbb azonban, hogy két kecskeszarvat, mert a fölületükbe kupásvésővel kiütött mélyedések inkább a kecskeszarvak rovátkái emlékezete lehetnek.  Miként ugyanis a jón oszlop egyik ősénél vagyis a szumer-asszír ily oszlopfőnél már láttuk, hogy a jászok, kazárok, székelyek a hímséget jelképező karókra, bálványokra, oszlopokra kosszarvakat szoktak volt fölkötni, ugyanúgy azokra a kabarok természetesen kecskeszarvakat kötöztek föl.  De ugyanezen kecskeszarvas indítékot népünknél napjainkig is megtaláljuk széltére más faragványokon is.  Például az itt alább a 13. számú rajzon a Néprajzi Értesítő 1901. évi 227. oldaláról, háztetők úgynevezett „verésdeszkái” megfaragását látjuk, amelyeknél az a, b, c és d-vel jelezetteknél kétség sem férhet ahhoz, hogy faragójuk képzelete előtt még olyan minta állott amilyen föntebb a 14. számú rajz mutat, vagyis eredetileg két-két kecskeszarv, amelyek alatt két-két visszahajló levélkét látunk.  A 13. rajzon b, c és d a fokozatos leegyszerűsödést, vagyis a hanyatlást, mutatja, míg az e, bár egy igen egyszerű de határozottan a kecskeszarv vonalát ismételő szegélydísz, de amelyet nemcsak e verésdeszkákon láthatjuk, hanem amely általános mindenfelé régi magyar faragványokon, különösen pedig bútorokon, fogasokon és polcokon, főkép a széleken, leginkább azon két változatban amelyeket itt a 15. számú rajzon ismételek.  Ezeket az jellemezi, hogy a kifaragás éle is lemetszve, ami az egészet nagyon szépíti.  Ilyenkor a keskeny csíkot más színűre festették mint a mellette lévő fölületet.  A régi magyar bútorok, ha puhafából valóak voltak, rendesen pirosra voltak festve, a lemetszés keskeny csíkja pedig kékre.

Csakhogy e kecskeszarvas dísz nálunk nem csak faragásokon általános hanem még általánosabb viseleteken, zsinórozásban.  Annakidején Szatmár- és Szilágy-megyéből származó férfiak ruháiról sokat rajzoltam le.  Továbbá a Budai Színkör ruhatárában, ahol magyar darabok előadására igen sok szebbnél szebb igazi népi, magyar ruhát tartottak volt.  Itt még fiatal koromban, az akkori igazgató engedélyével ott igen sok hímezett díszt, valamint zsinórozást is rajzoltam le.  Az itt bemutatott zsinórozott díszeken világosan láthatjuk, hogy ezek azonos jellegűek a már ismertetett kazár zsinórdíszekkel, de azon különbséggel, hogy kosszarvak helyett itten kecske- vagy bakszarvak szerepelnek.  Ilyenek például az itt 16 és 17 számú rajzokon bemutatottak is.  A 16 a számú esetleg a sulyom terméséhez is hasonlítható, de már például a 16. rajzon b és a 17. rajzon a, mivel itt a két kecskeszarv alak között a pálmácska van ott, ezért tehát itt kétségen kívül csakis kecskeszarvakra gondolhatunk, éspedig azért is mert e dísz pontos mását, pálmácskával nem csak a görögök ilyen, de kosszarvas díszeiben találtuk már meg, hanem megtaláljuk még ugyanezt, de szintén kecskeszarvakkal, szintén a görögöknél is.  Ilyen például az itt 18. szám alatt látható ismert görög dísz, amelyen a két kecskeszarv egymáshoz kötését is ábrázolva látjuk, a két kecskeszarv között pedig ott van a palmetta, ugyanúgy mint például a 16, b és 17, a zsinórdíszen is.  Ezen 17, a zsinórdíszünk a legcsodálatosabban egyezik a 18. rajz görög díszével, amely utóbbi azonban kőbe faragott, aminek fönnmaradását is köszönheti, de amely valószínűleg nem is görög hanem még a görögelőtti ősműveltségből származó emlék.  E kőbe faragott dísz és a 17, a magyar zsinórdísz közötti lényeges különbség csak az, hogy a magyar dísznél a két kecskeszarv tövénél két kis zsinórkarika is látható, aminek megfelelője a görög díszről hiányozik.  E karikácskák eredetét csak akkor értjük meg ha ezt összehasonlítjuk egyrészt az 1, 8, 12 rajzok határozottan növényt ábrázoló díszén a sulyomtermések tövénél látható két-két visszahajló levélkével, de amelyhez hasonló levélkéket tehát valamikor a két kecskeszarvból képezett dísz, illetve jelkép, tövéhez is oda szoktak volt kötni, aminek emléke a két zsinórkarikácska, de amit bámulatosanigazolnak az itt alább 19. és 20. számok alatt bemutatott és sok változatban előforduló asszír, kecskeszarvas pálmácskák, amelyek némelyikéről e lehajló levélkék ugyan szintén hiányoznak (19, a), többnyire azonban ott vannak (19, b, c, d és 20.).  Mi több, a 19, c palmettán a kecskeszarvak rovátkolt volta, ha bármennyire elstilizáltan is, de mégis föltüntetve.  Azon kötés is pedig, amely a két kecskeszarvat összetartja, majdnem mindig látszik.  Például a 19. rajz mind a négy palmettáján.

Perrot és Chipiez nyomán

A legcsodálatosabban egyezik azonban ezen asszír palmettákkal a 21. számú rajzon látható, magyar zsinórozott és hímezett mellény hátáról származó dísz, amelyen még a némely asszír palmetta levelei közül kinövően ábrázolt bogyók, gyümölcsök avagy tobozok is ott vannak.  Ami hogy nem lehet holmi véletlenség, igazolja az is, hogy ugyanez eléggé hasonlóképpen megvan a székelykapuk már szóban volt palmettáját is.  Lássad korábban.  Ezen, a 21. szám alatt bemutatott palmettán a máig eltellett vagy 4000 esztendő után sem látunk egyéb hibát mint azt, hogy rajta két pár egymásfölé helyezett kecskeszarv van, — habár nem lehetetlen, hogy volt talán régen olyan jelkép is amelyen valóban így egymásfölé kötött, egy kisebb és egy nagyobb, szarvpár szerepelt.  Látjuk a mai díszen még azt is, hogy a szarvpárat összekötő kötés is föltüntetve.  Ami azonban még szintén nagyhon föltűnő, hogy a palmetta levelei fölülete, az asszíroknál zománccal, nálunk hímzéssel, egészen hasonlóan töltve ki, éspedig úgy az asszíroknál mint néha itten: fehér és kék színben, ami ismét nem lehet véletlenség.

Annakidején amikor a 17. számú rajzon b-vel jelezett szatmár-megyei zsinórdíszt lerajzoltam, azt hittem, hogy ezen a kecskeszarvak helyén lévő rész csak elstilizálás, romlás folytán veszítette el azt, hogy miként az igazi kecskeszarv is, tövénél szélesebb, hegye felé pedig vékonyodik (lássad például ugyanazon 17. számú rajzon is az a-val jelezett díszt).  Míg utóbb, meglepetésemre, találtam meg a híres, görög „François váza”-n az itt 22-vel jelezett rajzon ismételt díszt, amely tehát e 17 számú rajz magyar zsinórdíszével éppen ebben az tökéletesen egyezik, ami minden kétséget affelől kizár, hogy ez indítékon a szóban lévő rész nem elstilizálás avagy romlás következtében lett végig egyenlő szélességűvé, hanem hogy azért ilyen, mert itt nem kecskeszarvak ábrázolatával van dolgunk, hanem ugyanolyan, hosszú indákéval, mint amilyenek a föntebbi tarsolylemez-díszek kettején is láthatók.  Hasonló volt az eset, amikor nehány olyan zsinórdíszt rajzoltam volt le mint amilyet itt ezen 23. számú rajzocskán mutatok.  Eleintén azt gondoltam, hogy a kecskeszarvakat jelentő két ágon a zsinór csak a készítő szeszélyéből keresztezi egymást, míg utóbb észrevettem, hogy hiszen ez tulajdonképpen, igen helyesen, a kecskeszarvak csavarodó voltát akarja kifejezni, de ami csak azért lett mégis ritkábbá mivel esztétikailag hat kevésbé szépen mint ahol a zsinórvonalak egymás mellett maradnak.

De rá kell térjünk itt még a földíszített és kecskeszarvas asszír bálványfákra (asera-fákra), vagy ahogyan ezeket Huszka József nevezte volt: istenfákra, is, valamint ezeknek pontos magyar, azaz tulajdonképpen kabar, megfelelőire.  Egy ilyen asszír bálványfát már korábban is bemutattam, de ide is teszek egyet (24. számú rajz).  Még fiatalkoromban 1911-ben, Máramarosban jártamkor, láttam az ottani nép bőrmellényei hátán igen sokat ilyen díszt amilyet itt a 25. számú rajzon látunk.  E dísz ott igen sok változatban volt meg, de amely változatok nem voltak eltérőek.  A bőrmellény alapszíne mindig fehér volt, míg maga a dísz kivétel nélkül pirosra festett hártyabőrből kivágott és az alapra fölvarrott volt. (Applicatio; magyar népi nevén: metéléses.) Megjelentek ugyan e díszek mellett a szépségükkel nálunk mindenütt, úgy magyaroknál mint oláhoknál, németeknél, tótoknál, szerbeknél és horvátoknál is hódító, terjedő besenyő hímezett virágdíszek itt is, de e bőrmellényeken még igen világosan észrevehetően, teljesen szervetlenül és megokolatlanul odatett gazdagítás, szépítésként.  Természetesen a részletekben ezen „istenfák”, az asszírokéivel már nem egyenek egészen, de az látható még ma is, hogy a szerkezet, az összeállítás (compositio) még mindig teljesen azonos.  Ilyen komplikált és egészen sajátságos összeállítás pedig egymássali összefüggés nélkül kétszer és ezredévekkeli időtávolságban, egymástól oly messze eső két tájon mint Magyarország és Asszíria, csupa véletlenségből létre nem jöhetett.  Ha tehát a részletekben már különbségek is vannak, de látszik hogy úgy a miéink mint az asszír „istenfák”, vagy aserafák, tehát közös, éspedig kabar, eredetűeknek kell legyenek és hogy valamikor egy kecskeszarvakkal, szalagokkal, szalagcsokrokkal, virágokkal és bogyókkal (bogyószavunk, ugyanúgy mint a latin bacca = bogyó, tisztán kabar szócsoportbeli szavak) földíszített pálmaalakú természetes avagy mesterségesen készített bálványfák kellett legyenek.  Egy korábban föltüntetett ilyen asszír bálványfa-ábrázolaton három pár kecskeszarvat látunk, eme 24. számún ellenben csak kettőt, egy nagyobb párat lent egy kisebbet pedig fönt, holott a mieinken csakis fönt látunk még néha olyan alakulatot amelyben többé-kevésbé fölismerhetően még az egykor ott ábrázolt kecskeszarvakat sejthetjük, míg lent ezeknek már nyoma sincsen, vagyis itt ezeknek minden nyoma is feledésbe ment;  pedig mi már tudjuk hogy valamikor úgy a jón oszlop ősén a kos-szarvak, mint a kecskeszarvas oszlopon is, a szarvpár mindig megvolt nem csak az oszlopfőn hanem az oszloplábon is.  Valószínű mindenesetre, hogy elváltozásokat ezen istenfa már az asszíroknál is szenvedett, hiszen e jelképet bizonyára nem maguk a sémita asszír hódítók alkották meg, hanem hogy ezt oda ezredévekkel régebben a magyarországi őshazából kivándorlott valamely kabar őstörzsünk vitte volt ki s honosította ott meg.  Ugyszintén e jelkép, értelme a kereszténységben feledésbe menvén, bizonyára nálunk is szenvedett elváltozásokat.  Annál csodálatosabb tehát, hogy a kettő, a miénk és az asszíriai, mégis legalább szerkezetében, teljesen azonos maradott, holott hiszen időben a kettő között ezredévek vannak.  Igaz hogy amikor még fiatal koromban Máramarosban jártam, ott ilyen bőrmellényt magyarokon már alig nehányat láttam, sokat ellenben oláhokon, de ismeretes, hogy a műveltségben elmaradott oláhság mindenütt az illető vidék régibb magyar viseletet tartotta fönn.  Sőt az általam ott látott oláhok nagyrésze teljes szőkesége számomra már akkor is elárulta, hogy azok főképpen az osztrák uralom alatt eloláhosított magyarok voltak, de amit elárult még az általuk viselt mindig tiszta fehér, bőujjú ing valamint az ugyanilyen bő, rojtos gatya, továbbá a jobbvállról baloldalra függesztett díszes tarsolyuk is, mind amit kétségtelenül nem „a rómaiaktól örököltek”.  Egyébként is pedig, amint másutt is, a szűcsök itt is kizárólag magyarok voltak, akik tehát a szóban lévő bőrmellényeket is készítették.  Sőt sejthetjük azt is, hogy a történelemből ma már jól ismert asszírok, e harcias, kegyetlenül leigázó, rabló és uralkodó katonanemzet, nem foglalkozott soha kőfaragással, téglaégetéssel és téglazománcolással, hanem — miként a régi görögök és a régi germánok is — minden ilyen munkát az általuk elfoglalt és róluk Asszírországnak elnevezett föld régibb de leigázott lakói által végeztetett.  Akiktől ez asszírok, úgy mint a szintén leigázott szumerektől is, egész műveltségüket örökölték, amelyet ma természetesen „asszír” műveltségnek nevezünk.  Jól tudjuk még az újabb történelemből is, valamint akár a mai társadalmi életből, hogy a hivatásos katona, a „tiszt úr” nem csak nem dolgozik, nem csak a testi munkát, mint mondjuk kőfaragást, téglaégetést, lealázónak tartja, hanem hogy az ilyen munka végezését neki följebbvalósága a legszigorúbban tiltja, sőt hogy „tiszt úrnak” az utcán még kissé nagyobb csomagot vinnie sem szabad, mivel úri tekintélyét ez is lealacsonyítaná.  Fiatal koromban magam is láttam például egész Montenegróban, különösen pedig fővárosukban Cetinjében, hogy a harcias és csak is állattenyésztéssel foglalkozó montenegróiak csupa díszes és gazdag aranysujtásozású viseletben jártak, de hogy a népi szabók, akik e gyönyörű ruhákat és szebbnél szebb aranyzsinórozásból való virágdíszeket készítették, kizárólag a montenegróiak által leigázott albánok voltak, de miként nálunk a szűrszabók vagy szűcsök, sohasem nők hanem csakis férfiak.  Mikor pedig e dologról montenegróiak előtt szólottam, a válasz, megvető mosollyal, csak az volt, hogy ilyen munka nem férfinak való s hogy ilyesmire éppen jók az albánok.  Ezen régi, gazdagon aranyzsinórozásos viseleteket már csak jugoszláv múzeumokban láthatjuk, „montenegrói viseletek”-ként és a montenegrói nép „népművészete emlékei”-ként, de hogy mindezt kizárólag mohamedán albánok készítették, arról említés nincsen.  Annál fontosabb tehát azon tényt megállapítanunk, hogy viszont nálunk nemcsak a díszes ruhák viselői hanem ezek készítői is kizárólag magyarok és amely magyar szabók és szűcsök még oláhok számára is dolgoznak.  Emellett azonban a magyar nép körében szűrszabó, szűcs avagy bármely iparos is, mint aki tudásával és becsületes munkájával keresi meg kenyerét, teljes tiszteletben részesül.  Sőt ellenkezőleg, az olyan fiatalember aki katonai szolgálati ideje letelte után, fizetésért, továbbra is katona marad, „továbbszolgáló”, vagyis hivatásos katona lesz, az úgy a népnél mint a többi katona között, a nem megtisztelő, sőt gúnyos „zupás” elnevezést kapja, mert azt tartják róla, hogy csak azért maradott vissza „zupásnak” mert „semmire se' való”.  Minden közkatona fél tőle s hatalmától, de nem tiszteli.

Ami pedig az oly harcias, régi germánokat illeti, csak emlékeztetek mégegyszer, amit róluk Tacitus megírt: hogy megvetették azt aki amire szüksége van, munkával és nem „vérrel”, (azaz tehát harccal és rablással) szerezi meg.

Asszír domborműveken azt is látjuk, hogy a szóban volt palmetták mellett kétoldalt kecskék, azaz inkább zergeszerű kecskefélék ábrázolvák (az alábbi 26. számú rajzon a), amelyeknek, amint erről már írtam, nincsen kétgörbületű szarvuk, mint a mi magyarországi közönséges kecskéinknek (a rajzon c), hanem csak egygörbületű kacs-, egyszerű kampó-, vagyis horogalakú.  Holott az asszír palmettákon mégis mindig a kétgörbületű kecskeszarvakat látjuk.  Ennek magyarázata, azt hiszem, a következő :  A palmettákon ősi hagyományból megmaradott volt a kétgörbületű kecskeszarvak ábrázolása, aminthogy ősrégi időkben az ide beköltözött őskabarok (emlékeztetek itt az Eufrátesz Habur vagy Kabor mellékfolyója e nevére, amely folyó Asszíriában van, valamint emlékeztetek a zsidók héber nevére is) magyarországi őshazájukból bizonyára hoztak volt magukkal kétgörbületű szarvú kecskéket;  mivel azonban Asszíria hegyvidékén az egyhajlatú szarvú kecskefélék voltak általánosak, amilyeneket asszír dombor- és szoborműveken látunk ábrázolva (a fönti rajzon a és b), ennélfogva idővel a behozott kéthajlatú szarvú kecskefaj ott kiveszett, de megmaradván a hagyományban az, hogy a palmettával, mint ősi jelképpel, a kecske van összefüggésben, utóbb, mivel a kétgörbületű szarvú kecskefélét már nem is ismerték, tehát a palmetta mellé az általuk ismert egyhajlatú szarvú kecskefélét ábrázolták.  Lehetséges azonban az is, hogy mai magyar nyelvünk kecske szava is eredetileg csak az egyhajlatú szarvakkal bíró kecske- és zergefélék neve volt (a kéthajlatosaké pedig kaba, kapra) mivel hiszen nálunk a hegyekben ilyenek napjainkig is élnek.  Tudjuk pedig, hogy nyelvünkben kacs = kampó, kacska pedig = görbe (Ballagi szótára).  Márpedig kecske szavunk ezen kacska szavunknak csak félhangos kiejtésű pontos megfelelője.

A bőrmetéléssel előállított ruhadíszek igen gyakran, sőt többnyire, igen föltűnően mutatják a kabar vonalvezetést, amilyenek például alább a 27. számú rajzon is látható bőrködmön-díszek, amelyeket Fábián Gyula (Népr. Értesítő. Budapest, 1911. évfoly. 19-23. old.) nyomán mutatok be.  Az ilyen díszek, ha részarányosak (szimmetrikusak), akkor kétrétre hajlított irhabőrből (hártyabőrből) metéltetnek ki, amit ha aztán kiterítenek, kész a pontosan részarányos dísz, amelyet a bőrruhára csak föl kell varrni.  Az éles késsel a vékony irhabőrből minták kimetélése pedig szinte egészen önmagától késztet a kabar vonalvezetés követésére.  Azonban habár szűcseink sok ilyen kabar jellegű díszt készítettek, de készítettek némelyek, amint már láttuk is, kazár bőr- azaz irhametéléses díszeket is, tudniillik azok, akik inkább kazár hagyományokat örököltek volt.  Ilyet, kettőt, éspedig a legtökéletesebben viszonosat (amelynek a két színű ellentéte egymás tökéletesen kiegészíti), alább Bihar-megyéből, a Népr. Ért. 1929. évfolyama 105-106. oldaláról véve, a 28. számú rajzon látunk.  A 27. számú rajzon levőket Fábián Gyula Fölső-Magyarországból, az Ipoly folyó mentéről gyűjtötte, de cikkében e hármon kívül még egész sorozat hasonló irhametéléseset (és még több hímezett díszt) sorol föl.  E díszekről írja, hogy jellegükben „erősen keletiek, az arabos hajlásokra föltűnően emlékeztetnek”.  Amely megjegyezése a tényleg meglevő hasonlatosság alapján, teljesen jogos is.  Nem mondja ugyan ki, hogy mi ezt törököktől avagy éppen araboktól vettük volna át, de említett megjegyezéséből sejthető, hogy ilyesmire gondolt, mivel hiszen manapság már úgyszólván nem is szabad olyat mondani, hogy valamit a magyarság nem másoktól vett volna át, hogy azt önmaga hozhatta volna létre !  Hogy azonban e magyar — azaz kabar — díszek miért hasonlítanak annyira az „arabeszk”-ek vonalaira, ezt alább magyarázandom meg.  Fábián természetesen még semmit sem tudhatott kabar vonalvezetésről, még kevésbé tudhatta, hogy a kabarok díszítményeinek mi köze a kecskéhez, a kecske szarvaihoz és emlőjéhez avagy az emlőhöz egyáltalában, ugyanígy semmit sem tudhatott a kabarok vallásos jelképeiről.  Ha ellenben tudhatta is, hogy állattenyésztő népeknél a bőrruha s az ezen oly természetes bőrékítmény szinte magától értetődő valami volt, de sem azt nem tudhatta, hogy a kabarok is állat- éspedig éppen kecsketenyésztők voltak és hogy szimbolikájuk és tehát díszítményeik is a kecskével függöttek össze.  Hiszen ő a kabarokról más mint ezek nevét még nem tudhatta, aminthogy róluk ma mást senki sem is tud.

A 29. számú, alább következő rajzon szintén tisztán kabar vonalvezetésű és hártyabőrből, azaz irhából, metélt és bőrmellényekről való díszítményeket mutatok be Malonyai Dezső nyomán (Malonyai D.: „A magyar nép művészete” című műve „Kalotaszeg” című kötete IX. táblájáról) amely díszek tehát Erdélyből származóak.  Ezek közül a piros, b pedig, feketére festett irhából vágott.  A kalotaszegi szűcsök is már majdnem kizárólag besenyő hímzéssel készítenek (ahogyan a nép mondja: virágoznak), itt-ott azonban, különösen a széleken, szegélyként, ma is megvan még náluk az irhametéléses dísz is.

Györffy nyomán. a, b, g I-I, c III, d IV, e V, f XXI, h XIV táblán, i pedig több táblán is látható.Leginkább érdekesebb az alább a 30. számú rajzon Győrffy nyomán bemutatott subahímzések. (Győrffy István dr.: „Jászsági szűcshímzések.” Budapest, 1924.)  Ezeken, habár az irhametéléses, a némi szegélyeket leszámítva, már teljesen el is tűnt és helyébe a besenyős hímezés lépett, de viszont maguk a hímzések tartottak fönn minden elbesenyősödés mellett is, meglepő hűséggel, némely kabar indítékot is.  A néprajztudósok előtt pedig ismeretes azon jelenség, hogy ősrégi dolgok ritkán maradnak fönn egyazon helyen teljes egészükben, hanem hogy azoknak egy-egy részét más-más vidéken találjuk csak meg (survival-ként); amely maradványokból azonban, aki a néprajzi tudományban járatos, az illető ősrégi dolgot szinte matematikai pontossággal képes helyreállítani (rekonstruálni).

A 30. számú rajzon a és b a kecskeszarvas palmettát mutatja tökéletesen fönnmaradottan, c, d, e ugyanezt még eléggé fölismerhetően.  Viszont a g és h a kabar indítékok között is előforduló kosszarvas palmettát is;  ami tehát hagyományvegyülés jele, amely vegyülés akkor kellett megtörténjen amikor még kizárólag irhametéléses díszítést alkalmaztak bőrruhákon.  Mi pedig már tudjuk, hogy a kabarok és kazárok egymás közeli rokonai voltak.  Az f és i a besenyő díszítményekben oly általános levélkék között még e szűcshímzésekben több táblán előforduló, a kecskeszarvakat utánozó de azért mégis már levélkékként fölfogott részecskéket is mutatja.  Viszont a d meg egy irhametéléses „subatányér” közepéről véve, amelyen egy irhacsík még emlékeztet azon függőleges hasítékra amelyen át a suba viselője karját kidughatta volt.  Győrffy a suba egykori irhabőr díszeit már éppen csak hogy megemlíti.

Végül álljon itt még Huszka József nyomán („Magyar Ornamentika.” Budapest, 1898.) e 31. rajzon a és b alatt e két érdekes és határozottan kabar jellegű, szintén subákról való szegélydísz, és c alatt e szintén tökéletes kabar vonalvezetésű irhabőr metéléses ködmöndísz.

Az elmondottakhoz teszem még ide Győrffy e szavait :  „A szűcsmesterség annyira magyar volt, hogy nemzetiségeink [értsed: a régi Magyarország idegen nyelvű lakói], sőt szomszédaink [a külföld] hasonló bőrruháit is, többnyire magyar szűcsök csinálták.”  Továbbá, például Kiss Lajos „Hódmezővásárhelyi szűcsmesterség” című műve (Karcag; évszám nélkül.) 31. oldalán elmondja, hogy a szűcsök a magyar népnél régen mily nagy tiszteletben voltak.

Itt kell még szólanom a fölületesebben gondolkodók azon sejthető véleménye ellen, mint a kereszténységelőtti sírjaink ismertetett tarsolydíszei, valamint a magyar népművészetben ma is előforduló úgynevezetten „keleties” jellegű díszei az „arabeszkek”, vagyis a mohamedán ízlés díszítményei átvétele volnának, akár a még kereszténységelőtti korunkból, akár a török hódoltságunk idejéből származólag.  Hogy e vélemény teljesen téves voltát kimutathassuk, szükséges mindenekelőtt az arabeszkek nehány jellemző példáját, összehasonlítás céljából, ide tennem.  Ámde a való tényállás megállapíthatásához arabeszkek látásán kívül szükségünk van némi néprajzi ismeretekre de még sokkal inkább teljes tárgyilagosságra is.  Mindenki aki ízléstannal (stilistica-val) és díszítőművészettel (ornamentica-val) csak valamenynyire is foglalkozott, jól tudja, hogy növényi díszítmények bizonyos növények ábrázolataiból keletkeztek.  Ha ugyanis a művész az illető növényt avagy növényeket díszként sokszor ábrázolta, idővel az ábrázolatokon az illető növényt a lényegtelen és a nem föltűnő részek nélkül kezdte másolni.  Ezenkívül igyekezett a díszítményeket mentül szebbekké, harmonikusabb vonalvezetésűekké tenni, amikoris aztán már mind kevesebb gondot fordított arra, hogy az illető növény természetszerűen legyen föltüntetve, mert a cél is mind kevésbé a növény pontos másolása lett, mint inkább a díszítmény szépsége.  Ami mellett természetesen igyekeztek arra is, hogy a dísz, amelyet hiszen oly sokszor ismételniök kellett, mentül könnyebben előállítható is legyen, hogy tehát vonalai bár szépek is de egyszerűbbek is legyenek.  Így keletkezett végül az amit ma stilizálás-nak nevezünk.  De ez elmondottakból következik az is — amit minden stilistikával is foglalkozó művész, valamint minden etnográfus is tud — hogy a valamely növény ábrázolatából származott díszek közül eredetibb mindig az amely az illető növény még meglehetős természetszerűen (naturalisztikusan), vagyis tehát még keveset stilizáltan mutatja.  Más szóval: például egy a rózsát természetszerűen avagy még meglehetős természetszerűen ábrázoló dísz nem származhatott egy a rózsát erősen stilizáltan föltüntető díszből.  Így a föntebbi rajzon is úgy az a-t mint a b-t nevezhetjük rózsának, de tárgyilagos ítélettel sohasem fogjuk azt állíthatni, hogy a származott b-ből, hanem csakis, hogy b az a-nak elstilizált származéka, mert hiszen a a rózsának még meglehetősen természetes, természethű képe.

A stilizálás azután, amint ez ismeretes, sokszor annyira is ment, hogy az eredetileg még növényt (avagy állatot, embert) ábrázoló díszben az illető növényalak (állat- avagy emberalak) már ilyenül fölismerhető sem volt, hanem egészen mértani alakzattá egyszerűsödött le.  Ámde az elmondottak tökéletesen érvényesek a mi, általam kabar eredetűeknek állított, díszeinkre is.  Vegyük elfogulatlanul, tárgyilagosan szemügyre mindazon magyarországi, vagy nem magyarországi díszeket, amelyeket föntebb találunk, és hasonlítsuk össze a későbbi oldalak arabeszkjeivel, avagy az akárhol másutt látható hasonló arabeszkekkel, mire kénytelenek leszünk megállapítani, hogy mindezen régi és mostani díszek és az arabeszkek közötti hasonlóság igen nagy, éspedig úgy a részletek némelyikében mint az általános jellegben is;  mint ami nem lehet véletlen.  De amely hasonlóság igazi okát és alapját csak mi állapítjuk meg egészen világosan :  Ennek oka, alapja az, hogy — amit különben már föntebb is érintettem — mindezen díszekben uralkodó a két kabar alapjelkép, vagyis a kabarok hímség- és nőiség-jelképe: a kecskeszarv vonala és az emlő alakja.

Ha azonban tárgyilagosak akarunk maradni, akkor még azon rendkívül fontos tényt is meg kell állapítanunk, hogy a föntebbi, a, b és c-vel jelezett, díszeinkben még határozottan fölismerhető, sőt a tarsolyokon még alig egy keveset stilizáltan is látható valamely indás vízinövény: valószínűleg valamely sulyomféle.

Holott, vegyük szemügyre az arabeszkeket.  Mely növény ábrázolatai ezek ?  Látjuk igen jól, hogy habár ezek is kétségtelenül növényi eredetű díszítmények de bennük a valamikor mintaképül szolgált növényt fölismernünk már nem lehet, vagyis látjuk, hogy itt az elstilizálás már sokkal nagyobb fokú mint nálunk, éspedig nem csupán mint a régi tarsolylemezeken, hanem mint a mai dunántúli sótartó és kabaktök föntebb bemutatott díszén is.  Amiből pedig vaserős okszerűséggel következik, hogy a mi kabar jellegű díszítményeink nem származhatnak az arabeszkekből, vagyis hogy a dolog csakis megfordítva történhetett, hogy ugyanis csak az arabeszk-ízlésű díszítmények származhattak tőlünk, illetve a kabaroktól.  Mivel képtelenség volna azt állítani, hogy az egész mohamedán világ arabeszk díszítményei a mi népművészetünkből avagy akár az ezer évvel ezelőtt Árpád hadaihoz csatlakozott kabaroktól is, származhattak volna, ezért a dolgot máskép nem magyarázhatjuk mint úgy hogy tehát az arabeszkízlés valamely, már ősidőkben a Keletre kivándorolt kabar, habur, kabor avagy héber nevet viselt és utóbb nyelvileg elsémiesedett, elarabosodott törzsünkből származott.  Hogy Asszíria területén élhettek kabarok, ezt már a szóban volt istenfák után és a Habur folyónév után is megsejtettük.  Éltek azonban kabarok minden valószínűség szerint Ciprus, régibb nevén Küpro, Küprosz szigetén is, amit e sziget nevéből valamint az egykori ottani nagy réziparból is következtethetni, mivel mi már tudjuk, hogy a réz a kabarok szent érce volt.  Igaz ugyan, hogy ezek csak sejtések, vagyis hogy az arabeszkízlésnek a kabaroktóli az arabokhoz és a mohamedán világba hol, mikor és miként való származását kimutatni nem tudjuk, de ami nem kell azt jelentse, hogy néprajzi és régészeti kutatások és jövőbeli ásatások ezt is ki nem derítendhetik.

Láttuk hogy a Keleten, különösen a mohamedán műveltség területén úgyszólván miden rézedény kabar idomú, de hogy a rézedények gyakran másutt is, mint például az olaszországi Abruzzo vidékén is, mily tisztán kabar alakúak.  Valamint láttuk, hogy a bronzkori kések a kecskeszarvak alakjára hasonlítanak.  Mind ami amellett tanúskodik, hogy a kabarok ősidőkben a rézipar kialakulására igen nagy befolyással kellett legyenek.  Továbbá az arabeszk díszek is különösen általánosak a keleti rézedényeken.  A rézedények, úgymint sok más edény kabar alakja — amint láttuk — a kabaktök természetes alakjára, mint ősrégi edényre, vezetendő vissza.  Vannak azonban edények, úgy a Keleten mint nálunk, amelyek bár szintén kabar alakúak de ez alakjuk nem a kabaktökéből származott.  Ilyenek például a már említett pénzgyűjtő perselyek is.  Egy ilyen alakú, török eredetű rézedényke birtokomban is van, amely szintén igen szép arabeszkekkel ékes.  Rajzát itt alább mutatom be.  (Födélkéje leemelhető.)  Fölemlíthető pedig itt, hogy hiszen a hagyma neve a latinban coepa, coepula, a horvátban kapula (bár van a horvátban más neve is), az olaszban pedig cipolla (köpa, köpula, csipolla), amely szavak tehát szintén kabar szócsoportbeliek, kivéve az olaszt, de amely talán csak átalakult besenyő (szabin) kiejtésűvé.  Igaz hogy e latin szó a latin caput (káput) = fő, fej szóval is azonosul és ezzel összefüggésben is van, de mi már tudjuk, hogy a magyar kobak és koponya is fejet jelent, sőt hogy a kupa szó Erdélyben egyaránt jelent ivóedényt valamint fejet, kobakot, koponyát is.

Kimutattam volt, hogy a mai nemzeti lobogók tulajdonképpen arra vezetendők vissza, hogy régen őstörzseink mindegyikének szent színei is voltak, amelyek azonban nem voltak csak amúgy kitaláltak, önkényesen összeállítottak, mint a mai nemzeti lobogók színei, hanem mindig az illető őstörzs, avagy mondjuk: nemzet, kultuszában szerepelő dolgok természetes színei szerint jöttek volt létre.  A kabarok színe tehát szerintem a rézvörös és a kék avagy a zöldeskék kellett legyenek, azért mert a réz valóban vörös színű, de van vörös színű kecske is, sőt például Dél-Dalmáciában a nép között többször hallottam állítani, hogy vörös kecske a legjobb mivel az ilyen adja a legtöbb tejet.  Jellegzetesen, sőt közmondásosan vörös színű a róka;  a ló legjellegzetesebb, legáltalánosabb színe is a vörös;  vöröses-barna a fülesbagoly valamint a gepárd is, mind amely állatokról mi már tudjuk hogy a kabarok kultuszában szerepük volt.  Viszont a rézrozsda zöldes-kék színű s igen szép kék színű a mindnyájunk által jól ismert rézgálic is.  Úgyhogy az sem lehet véletlenség, hogy a szép kék festőanyagot adó ásvány kobalt neve is kabar szóalakú.  Mi több, népünk az igen élénk kék szint hupi-kék-nek szokta nevezni.  Igaz hogy ezen hup- vagy hopp szótő valamint a német hüpfen ige az ugrásra, ugrálásra is visszavezethető, de mi már tudjuk, hogy a kecske és a béka bakkolása, ugrálása révén e szavak a kabarok ugráló táncával is összefüggésben vannak.  Említette, hogy a szerb nyelvben igrati és igranka = táncolni és tánc, amely szavak a mi ugrani s ugrándozás szavainkkal egyeznek.



___________




Irok itt a régi női övekről.  Övet, bőrből valamint más anyagból valót is, férfiak, nők ősidők óta a legkülönbözőbb népeknél is viseltek és viselnek, de mivel ebben is találtam egy érdekes, minden valószínűség szerint kabar, avagy legalábbis főképpen kabar vonatkozást, azért itt ezt és ezzel öszszefüggőleg a női övekre vonatkozó általam megismert és kikövetkeztetett érdekes dolgokat is itt mondom el.

Láttuk már, hogy a kabarok a szemet körvonalaiban ilyennek szokták volt ábrázolni, habár amihez megjegyezendő, hogy — amint föntebb is már láttuk — ez így a jászoknál és a kazároknál is előfordult, ha talán nem is minden időkben és nem is oly általánosan mint a kabaroknál.

Fiatalabb koromban láttam hogy a nők Hercegovina délibb részeiben olyan bőrövet viseltek amelynek kapcsolását elöl két olyan kabaros szemalakú csattlemez képezte amilyeneket itt föntebb látunk.  E két csattlemez valamint az ezeket összekötő boglárocska is többnyire ezüstből volt, de előfordult fából való is. (c).  Az ilyen utóbbi azonban többnyire fekete vagy sötétkék bársonnyal volt bevonva és majdnem az egész fölületén gyönggyel és ékkövekkel díszítve.  A szembogár (szemcsillag: pupilla) nem volt mindig, avagy nem volt eléggé határozottan föltüntetve (b és c), nyilván azért, mivel az hogy e csattlemezek szemeket ábrázolnak, már feledésbe mehetett volt.  Mégis például a szarajevói Néprajzi Múzeumban még a szembogár (ugyanilyet lássad: Gopcevic Spriridion: „Makedonien und Alt-Serbien.” Wien, 1889.; 95. és 105. oldal.), úgy mint a fönti rajzon a alatt, valamint a szóban volt adriai régi vitorláshajók elején, két köralakú dísszel igen határozottan megvolt.  E szarajevói csattlemezpár teljesen gyöngyházból való volt és úgy a szembogarat jelentő körön belül, mint azon kívül is, metszett faragásokkal volt gazdagon díszítve, de amit itt a rajzon (a) el kellett hagynom, mivel ezekre már nem emlékezem, de ami szempontunkból amúgy sem fontos.  Hogy a csattlemezek miképpen voltak a bőrövre erősítve és egymáshoz miképpen kapcsolódtak, azt a rajzon d mutatja.

Hogy a lemezek közepén előforduló kör avagy rozetta valamikor a szembogarat (szemcsillagot) akarta volt föltüntetni, mi már abból is tudjuk, hogy a szóban volt adriai vitorlások ugyanilyen alakú „szemei” közepén körlakú dísz sohasem hiányozott és hogy ebben csillagábrázolat is volt, amely szemcsillag összefüggését a „Csillagszemű Juhász” mesehősünkkel mi már megismertük.

De mi lehetett annak értelme, hogy a nők övén elöl két szem volt föltüntetve ?  Szerintem nem más mint az őrizet, őrizés gondolata.  Mi pedig már tudjuk azt is, hogy a vagy szó ősnyelvünkben még egyaránt jelenthetett juhot és tehenet is, mivel tulajdonképpeni értelme: jószág azaz vagyon, kincs volt.  A görög hitregében Argusz, a százszemű, „argusz-szemekkel” őrizi a tehénné változtatott vagy nevű nőt.  Viszont a mi népmesénkben a Csillagszemű Juhász őrizi az „aranyszőrű bárányt”.  Habár más hitregékben az aranyszőrű bárány tulajdonképpen a kos és tehát a Nap, illetve a Napisten jelképeként szerepel, itt azonban ez tehát határozottan nő, vagyis a nőiség, sőt a női nemi rész jelképeként fogandó föl;  amiszerint viszont a szóban lévő öv szemei tehát egy regebeli Argusz, illetve Csillagszemű Juhász nevű őr jelképei voltak és amelyek a nőt vagyis ennek nemi részét illetve a lány szüzességét és utóbb az asszony hitvesi hűségét őrizik.  Hogy itt az „aranyszőrű bárány” alatt valóban a nő, vagyis ennek nemi része, értendő, ezt igazolja még az is, hogy népmesénkben a Csillagszemű Juhász, miután a királykisasszony már az övé volt, ezt mondja: „Az aranyszőrű bárányt egy még szebb aranyszőrű báránnyal elcseréltem.”  Ami szerint tehát az aranyszőrű bárány és a leány tehát egymással mintegy azonosíttatnak.

Eddig tehát ami a fönti csattlemezek szemalakja révén a kabarokkal is összefüggésbe hozható, de ha már a női övekről szólottam, elmondom itt még azt is amit ezekről kikövetkeztetnem sikerült :  „Csillagszemű Juhász”-unkról népmesénkben csak annyi mondva, hogy szemei Csillagok voltak, de nem hogy kettőnél több szeme is lett volna, ami egyezik azzal, hogy a szóban volt öveken is csak egy „szempár” van.  A görög hitrege szerint azonban Argoszról az mondatik hogy igen sok, hogy száz szeme volt, hogy tehát ő „csupa szem” volt.  (Argosz Panoptesz).  És íme ezzel egyezik az, hogy balkáni népeknél olyan női bőrövek is szokásban voltak (ma már csak múzeumokban láthatók), amelyeken valóban szemek jelképeiként fölfogható tojásdad alakú (ovális), azaz tehát szem- avagy somalakú, habár lapos felületű díszek voltak, éspedig gyakran szám szerint harminc, de néha ennél is több.  Ilyen övek rajzát itt mutatom be alább.

a.  A teljes öv rajza, erősen kicsinyítve.
e.  Egy kő a valóságos nagyságban.
f g, h, i, j.  Részletek, némileg kicsinyítve.
b.  Azt mutatja hogy az öv itt két réteg bőrből képezve, holott másutt három rétegből is áll.  Ugyancsak itt b alatt látjuk, hogy az öv rézlemezei (összesen nyolc) miképp erősítvék oda a két bőrrétegen át.
c.  Egy kis kampó, de amelynek célját nem tudtam megállapítani.
d.  Az öv azon leghajlékonyabb vége, amely csak egy bőrből való.
f, g, h alatt a rézlapokat látjuk.  Ezek kissé hajlottak, hogy az öv derékkörüli hajlásának megfelelhessenek.
g alatt látunk egy láncot is, amely valószínűleg az övnek i alatt látható kapcsa által elöl való összekapcsolására szolgált.
h.  A hát közepére eső két rézlapba erősített két függő karika, amelyekből régen láncok csüngöttek.
i.  A kapocs, amelynek fölületét is egy kő díszíti.
j.  Ugyanezen kapocs oldalnézetben.
k.  Két fül amelyekbe valamikor valószínűleg láncok voltak akasztva.

Valamennyi kő körül, valamint az öv szélén is gyöngyök sorai vannak.


__________




Az ilyen övek szemalakjai mindig valamely rózsaszínű, néha fehér, és kifényesített kőből valók voltak (talán achát vagy karneol?), de lehetséges hogy egy igen vastaghéjú osztrigafaj porcelánszerű kagylójából készültek.  E kagyló anyaga fehér de legkülső fölületén piros, kissé mélyebben pedig rózsaszínű.  Ha legkülső, igen ripacsos felületét simára lereszeljük akkor igen szép, kissé márványos, rózsaszínű és kifényesíthető fölületet kapunk.  Mivel pedig a kagyló meglehetős nagy, ezért egy-egy héjból akár négy-öt olyan „szem”-alak is kifaragható Ez övek sok, kissé hosszúkás ilyen ékítménye tehát „szemek”-ként is volt fölfogható és költőileg a regebeli Argus sok — itt a szüzességre és hitvesi hűségre — őrködő szemével is azonosítható volt.

Az ilyen öveken lévő láncok utóbb szintén a szüzesség és a hitvesi hűség megőrzendőségével kerültek összefüggésbe, habár jelenlétük eredeti oka egyáltalán nem ez volt.  Az alábbi két képpen albán asszonyokat látunk a föntihez meglehetősen hasonlító övvel, amelyen a láncok, illetve az azelőtt a láncokat tartott karikák még tisztán láthatók.  E láncok magyarázatát az adja meg, hogy, amint ez ismeretes, a Középkorban, de még későbben is, némelyütt, de különösen Olaszországban és Németországban szokásban volt nők által olyan övet is viseltetni amely a szüzesség illetve hitvesi hűség biztosításra is szolgálhatott.  Az illető ízléstelen és durva szokás szerint az öv láncai egy hosszúkás, tehát szemalakú, ezüstlapocskát tartottak, elöl és hátul az övhöz láncoltan, amely lapocska a nő nemi részét teljesen födve, a közösülést lehetetlenné tette; az öv csatolása pedig lakatra járt, amely lakat kulcsa pedig az anyánál, illetve a férjnél lévén, az öv a lakat kinyitása nélkül levehető nem volt.  Hogypedig ez valóban így volt, a következő adtok teszik kétségtelenné :  Egy igen lapos, szinte falevélszerű tengeri halfajta tudományos latin nevén Pleuronestes solea, olasz nevén sogliola (szolyola; de nevezik sfoglia [szfollya] néven is, mivel falevélre [foglia: follya, = falevél] is emlékeztet) német nevén Schollen (sollen).  De ugyanezen halfaj neve a dalmáciai horvát halászoknál „pizdin pokrivács” = pinafödő, amely név itt vagy valamely azonos értelmű olasz avagy magyar elnevezés fordítása lehet.  Ugyanis egy hasonló, szintén igen lapos édesvízi hal neve a magyar halászoknál is: pinafödő.  (Lássad: Herman Ottó: „A magyar halászat könyve”-ben a Cyprinus brama, más nevein Abramus brama és Abramus argyreus halfaj népi magyar nevét.)  A tengeri Pleuronectes solea hal alakja ez.  Mivel mindig a tenger homokos fenekén feküszik, ezért mindkét szeme feje fölső felületén van, teste fölső felülete pedig szürkés homokszínű, némi sötétebb és világosabb foltocskákkal, míg teste alsó fölülete ezüstösen fehér, amiről valószínűleg argyreus = ezüstös nevét is kapta.  Kétségtelennek kell tehát tartanunk, hogy a szóban lévő övek láncai ezüstlapocskája is olyan alakú kellett legyen amilyennek azt alábbi rajzom mutatja, sőt valószínű hogy ezeken a vizelet könnyebb elfolyhatása céljából a hal pöttyös voltára emlékeztetően, apró lukacskák is voltak.  Létezhetett olyan lapocska amelynek hátrafelé csak egy lánca volt (a rajzon a), valamint olyan is amelynek hátrafelé is ketteje volt (a rajzon b).  Miként a szóban lévő halfajok teste mindkét szélén lágy és tehát könynyen hajló uszonya van, így valószínűleg az ezüstlapocska két széle is kissé lefelé hajlított volt, hogy a nőt járása, mozgása közben éleivel ne sértse (a rajzon c).  Természetesen készülhetett az ilyen — valószínűleg szolla nevet is viselt — lapocska bőrből is.  Igaz, az ilyen késsel könnyen elvágható volt, de hiszen végtére a láncocskák is fogóval könnyen elcsíphetők voltak !  Csakhogy ez esetekben a tilalom megszegése sem volt tagadható.  Tudjuk pedig, hogy durvább lelkületű népeknél úgy a leány bukását, mint asszony hűtlenségét halállal is büntették.  Például a régi zsidóknál megkövezéssel, a régi germánoknál pedig deszkára kötözötten mocsárba süllyesztéssel.  (Itt is megemlítem már, hogy szarmata azaz szolim őstörzsünknél a lap neve lasz és megfordítva szal, szol, szolla volt.)

Az ilyen szüzesség- és hűségvédő szolla viseltetését az is megkönnyíthette, hogy nőknél régen igen általános volt az olyan szoknya amely elöl teljesen nyitva volt, vagyis a derékra csak hátulról kötötték volt föl, de amely nyílást a kötény takarta el teljesen.  Úgyhogy a láncocskák hátul a szoknya alatt, elöl pedig a nyíláson át mehettek le a szolláig.  Ilyen elöl nyitott szoknyát viseltek napjainkig is a nők egész Kalotaszegen (Erdély) és ilyen volt a régi magyar viseleteket mindenben utánozó oláhok, illetve oláh nők katrincája (elöl nyitott szoknya) is.  De tökéletesen ugyanilyen a belsőázsiai kirgiz-török asszonyok béldimesi nevű, szintén elöl nyitott szoknyája is, amilyet egyet, igen díszeset, Prinz Gyula a „Néprajzi Értesítő” 1908. évfolyama 85. oldalán fényképben is bemutat.  Ugyancsak hasonló, elöl nyitott szoknyát viselnek a délkelet-ázsiai Birmánia (más nevén Burma) ország asszonyai is, továbbá régebben a dalmáciai Konavle (régibb olasz nevén Canale) Ragusa melletti hosszú völgy jász eredetű, ma horvát, nép asszonyai is, akiknél a szoknya elöl való nyílását mindig a kötény takarta.  Föltűnő egyezés még az is, hogy úgy a kalotaszegi magyar, mint az ázsiai kirgiz és a konavlei horvát asszonyok ilyen szoknyája, ha van is rajta színes dísz, de kivétel nélkül mindig fekete szövetből való.  Láttam ilyen elöl nyitott, de fehér színű, szoknyát Hercegovinában is.

Föl kell itt még említenem a Montenegróban (Crnagora), Dél-Hercegovinában és a Cattarói Öbölben (Boka Katorska, Bocche di Cattaro) a nők által régebben általánosan viselt ezüstöveket is.  Ezek itteni neve csemer, amely elnevezés a török kemer, kjemer = öv szóból származott.  Föntebb láttuk, hogy ama sokszemű bőrövekre díszül négyszögletes rézlemezek is voltak fölerősítve.  Ezen montenegrói öveken a lemezek többnyire ezüstből valók és ezek már az öv lényegét is képezik, mivel az alattuk lévő bőrövet, azaz már csak egy széles szíjjat, teljesen eltakarják, úgyhogy ebből semmi vagy csak hátul egy kevés látszik.  Ezenkívül elöl, a középső ezüstlemez a többinél valamivel magasabb is szokott lenni.  A lemezek száma mindig öt avagy hét.  Valamennyi gazdagon díszített, de mivel e díszei a legtöbbnek tisztán renaissance ízlésű, ebből az következik, hogy ez övek nagyobb része nem török gyártmány, hanem, miként sok más ipartermék is, még Velence hatalmas korában, külön Montenegro és a Balkán számára, az itten szokásban lévő alakúra ugyan, de Velencében készült.  Ma ezen öveken a láncok már mindig teljesen megokolatlanul, díszül vannak még jelen, amint ezt az alábbi rajzon látjuk.  A középső, a többinél magasabb ezüstlemezen, gazdag díszítmények között majdnem kivétel nélkül látható egy szárnyas angyal ábrázolata, kivont karddal a kezében.  Egy cattarói öregasszonytól annakidején, kérdésemre, azt hallottam volt, hogy ez Mihály arkangyal képe.  De hogy ez miért van ottan, megmondani nem tudta, vagy talán megmondani szégyenlette.  Tudjuk azonban, hogy a régi zsidóknál úgy Mihály mint Gábor- (Michael és Gabriel) arkangyal (főangyal, angyalfejedelem) még a zsidóság, azaz Izrael, védelmezője-, őreként szerepelt, míg ugyanezen arkangyalok a már nemzetközivé lett kereszténységben már csak az Egyház védelmezői- és őrizőiként lettek fölfoghatók, de sejthető, hogy az „őrangyalok”-ról szóló hiedelem emez őrző angyalokra vezetendő vissza, ezek pedig egy még régibb Arguszféle mythologiai személyre.  Ismeretes, hogy a régi zsidók, (miként a régi görögök is) a valahonnan átvett, örökölt neveket szokták volt kissé át is alakítani, azért hogy ezekbe a maguk nyelve szerinti valamely értelmet erőltethessenek.  Mindenesetre azonban megjegyezhető, hogy a Gábriel avagy Gábor név határozottan kabarhangzású.

Azon körülmény viszont, hogy a kivont kardú őrangyal éppen a szüzességet és hitvesi hűséget is őriző övön és elöl ábrázoltatott, azt kell eszünkbe juttassa, hogy hiszen egy nemzet faji tisztasága és tehát igazi fönnmaradhatása elsősorban is leányai, asszonyai törhetlen erkölcsösségén alapszik.  Ezért teljesen megokolt tehát, hogy egyrészt a zsidók a nevezett arkangyalokat Izrael őreinek, de tehát nemi alapon, tartották, másrészt hogy később az erkölcsőrző övekre éppen elöl, tehát a nő nemi része fölé, e két arkangyal valamelyike, kezében kivont karddal, ábrázoltatott.  Ha viszont ezen öveken manapság a láncok már csak megokolatlanul és díszül vannak is még jelen, ez csupán azért van, mivel a szokások szelídülésével a nők láncokkal és szollávali leláncolása mindinkább elmaradott és ezután a nők a láncokat övükön elöl fölfüggesztve tüntetőleg annak jeléül viselték csupán, hogy mindenki láthassa, miszerint íme, ők már nincsenek leláncolva; míg utóbb e láncok jelenléte oka is feledésbe ment.

Az elmondottakhoz teendő azonban még az is, hogy éppen ez elmondottak alapján egy ideig a női öv a női erkölcsösség, szüzesség és szemérmetesség jelképévé is válott volt.  Föl kell tehát nekünk még tűnjön ezen török kemer, kjemer és szerb csemer szónak a szemere = szemérmetes, szerény, továbbá szemérem = szégyenlősség és nemi rész, főképp női, szavainkkali egyezése, de amelyekkel, amint láttuk, egyezik a finn hämärä (hemere), a német Dämmerung (demmerung) = homály, szürkület és az olasz cenere (csenere) = hamu szó is;  láttuk pedig azt is hogy a hamu és a szürke szín a szerénység jelképe is volt.  „Szemere” fejezetünkből pedig azt is tudjuk hogy mi összefüggésben van mindez a nőiség, a szerelem és szemérmetesség istennője (Venus, Afrodite) első-ázsiai Szemirámisz-Szemiramét-Szamuramat nevével.

Érdemes itt még ezen alábbi rajzon ezen női övek legvégső fejleményét is bemutatnom, amelyeknek már semmi egyéb céljuk nem volt mint kizárólag a nő közösülhetése lehetetlenné tevése, amelyet már csak titkosan, a ruházat alatt viseltek és amely övek lakatja kulcsa a leány anyjánál, illetve az asszony uránál volt.  Ilyen övet kettőt mutat be Kosztics A. „Zsenapol, zsenacsovek” című művében (Belgrád, 1936. Gregorics D. nyomda.)

Az azonban bizonyos, hogy az eddig itt általam bemutatott övalakok egyike sem az ami a női övek eredeti ősalakja volt.  Ilyen durva és többé-kevésbé kínozó eszközök semmi esetre sem keletkezhettek békés földművelő és eszerint főképp növényevő ősnépeknél, mert ezeknél egyrészt az erkölcsök és mindenkor magasabb színvonalúak voltak és ezeknél az emberek szelídebb indulatúak lévén, ilyesmi eszükbe sem jutott, másrészt meg itt a családok úgy otthon mint kerti vagy mezei munkájukban is rendesen együtt maradván, avagy csak a nap nehány óráján át lévén férfiak és nők egymástól távolabb, így azután nők elleni erőszakra vagy hűtlenségre mindez okoknál fogva sor nem is igen kerülhetett, amiért azután ilyesmi ellen védekezni sem válott szükségessé és amennyiben az ilyen védelem gondolata náluk mégis fölvetődött, ez csak jelképesen, minden durvaság nélkül jutott kifejeződésre.  Láttuk már, hogy hiszen az őskabarok is, bár már állattenyésztéssel is foglalkoztak volt, de szelídebb lelkületű fajhoz tartozván, még csak az olyan „kétszemű” öveket kezdették alkalmazni amelyeken tehát az őrködés még csak a szemek által, jelképesen fejeződött ki.  Máskép volt ez viszont a tisztán állattenyésztő és ennélfogva teljesen húsevő és mind harciasabbá váló népeknél, amelyeknél a férfiaknak, nyájaikkal járván, vándorolván, valamint rablóhadjárataikon is, sokszor hetekig, hónapokig is kellett családjaiktól távol lenniök.  Az ilyen, mind harciasabbá s ennélfogva eldurvuló és kíméletlenebbé is váló férfiak aztán természetszerűleg saját nőikkel szemben is kíméletlenebbekké lettek.

És íme, a finn Kalevalában sokszor van szó leányok ezüst-, cin-, réz-övéről, sőt szó van ez övek láncairól is, de sehol arról, hogy ez övek, láncok szüzesség avagy hűség megőrizésével is valamilyen kapcsolatban lettek volna.  Említtetik például (lássad: például Vikár Béla magyar Kalevala-fordításában, Budapest, 1909), a IV. énekben.  Lányok aranyöve a 23, 24, 25. oldalon.  Rézöve a 26. oldalon.  X. énekben.  Ugyanazon övet a 61. oldalon egyszer réz-, másszor aranyövnek mondja.  XI. énekben. A 68. oldalon: cin-öv.  XX. énekben. A 139. oldalon: réz-öv.  XXXVIII. énekben. Rézöv.

Amiszerint az öv tehát eredetileg semmi másra nem szolgált mint a ruházat derékbani összefogására, habár utóbb mind díszesebbé, ékesebbé is lett, majd ezüstből, rézből avagy más fémekből való pántokat, lemezeket is kapott, holott eredetileg bizonyára csak egyszerű zsinórból, szövetből, majd bőrből is készült volt.  Hogypedig ez övek utóbb láncokat is kaptak, ezt a Kalevala szintén bizonyítja :  XVIII. énekben, a 119. és 120. oldalon van szó övláncról.  Vikár Béla fordításában így áll :  „öt-hat öv láncot övembe” (készítsen).  Barna Ferdinánd régebbi Kalevala-fordításában (Budapest, 1871.) ugyanezt e szavakkal mondja: „hat láncövkötő.”

A láncoknak az övöni jelenléte eredeti ősokát alább magyarázandom meg.

Továbbá, a Kalevala XVIII., XXXV. és L. (50.) énekében még „cinmellű” és „cinkeblű” leányokról is van szó, amiszerint fémből készült emlővédők, bizonyára csészealakúak, is kellett létezzenek.  Érdekes tehát, hogy például régebbi németországi bélyegeken a Németországot megszemélyesítő Germánia nőalak mellén is fémből való emlővédők ábrázolvák.  Lehet ugyan hogy ez csak valamely festő képzeletszüleménye, ámde ha német tudósoknak talán tényleg tudomása van a régi germán nők ilyen emlővédőiről, akkor bizonyos hogy a régi germánok ezt a régebbi műveltségű fajunkbeli ősnépektől vették volt át, illetve örökölték a leigázott és nyelvileg elgermánosított őslakóktól.

Végül szólanom kell még e női övek eredeti és még hasznos célú alakjáról is.  Mint annyi más dolognak, úgy ennek megfejtését is Magyarországon, illetve magyarországi néprajzi adatokban találjuk meg.

Ide teszem alább legelőször is ezen erdélyi, hétfalusi csángó-magyar leány képét, amelyen övet és ezen egy csüngő láncvéget is ott látunk.A fölületes és csak kereskedelmi célokra készült levelezőlap-színezés a leány övét ugyan sárgára festette ki, ami azonban téves, mivel itt ez övek mindig ezüstből valók.  Téves a hosszú fátyol pirosra festettsége is, mivel ez mindig fehér.  A Barcaság síksága, Brassó (helyesebb népi magyar néven Barassó) városa melletti Hétfalu női viseletéhez tartozott tehát az ilyen ezüstpántos, ezüstláncos öv is.  Mivel azonban a brassai és brassóvidéki szász nők is ugyanilyen öveket viseltek, ezért a fölületes és magyarellenes sovinizmus azonnal kész volt az állítással, hogy ezt a magyarok tehát a szászoktól tanulták el.  Amivel szemben hiszen néprajztudósaink előtt már eléggé ismeretes tény, hogy Magyarország összes nemmagyar nemzetiségei — főképp Mátyás király kora óta, illetve Magyarország akkori nagyhatalom és a műveltségben is mérvadó kora óta — mindenben, de különösen a viseletekben, tökéletesen a magyarságot utánozták és őrizték e viseleteket meg, ha többnyire már el is torzított alakban, még újabb időkig is, olyankor tehát amikor a külfölddel, külvilággal a náluknál sokkal többet érintkező magyarság e régi viseleteket és egyéb néprajzi sajátságokat már mindinkább elhagyogatta.  A brassai és szebeni szászok csizmáikat, feszes, magyar abaposztó nadrágjukat, hímezett bőrködmönüket, tökéletes magyar gombolású, zsinórból való gombházas, zsinórdíszes köpenyüket (ők dalemung-nak nevezik, ami a régi magyar dolomány = dolmány szóból származik;  lássad képét és nevét a Néprajzi Értesítő 1913. évfolyama 113. és 118. oldalán) minden bizonnyal nem hozták sem Németországból sem Flandriából, hanem az itteni magyarságtól, székelységtől vették át még századévekkel ezelőtt.  Be is mutatok alább még egy fiatal szász menyecskét is, akinek nem csupán az ottani magyar nőkével azonos ezüstöve van, hanem még fején is ott van a fiatal (még gyermeket nem szült) kalotaszegi magyar menyecskék „bíborvég” nevű fátyola.  Mivel pedig Kalotaszeg messze van úgy Brassótól mint Nagy-Szebentől, környékén pedig szászok sohasem voltak, sem ma nincsenek, ebből is igen világosan következik, hogy az ilyen, a lányok, menyasszonyok és menyecskék által a fejre csavart fátyol viselése régen egész Erdélyben általános kellett legyen, amit aztán a szászok is átvettek.  (Lássad amit e fátyolról már az 129-130. oldalakon írtam, ahol egyúttal azt is bebizonyítottam, hogy régi nyelvünkben a „bíbor” szó még hófehéret jelentett.  Ez ide mellékelt kép csángó menyecskéjén is ilyen fátyol van, csakhogy itt a fölületes és csupán üzleti szempontú levelezőlapszínező e fátyolt a fejen sárgásra, a hátul lelógó két végét pedig pirosra festette.

Fiatal csángó házaspár Hétfaluból.

Az alábbi rajzocskán is szépen látjuk az ezüstöv és ezüstlánc viseletet, amely rajzot a Néprajzi Értesítő 1913. évfolyama 111. oldalán lévő, brassai szász nőt ábrázoló fényképfölvétel nyomán készítettem.

Érdekes az ezen csángó és szász nők mellén viselt nagy, kerek és díszes boglár is.  Hogy eredetét őseink egykori kerek melltükre képezte-e, amelyre utóbb, törzsek szerint virág-, csillag-, avagy, mint például az avarok, egyenlőszárú keresztalakot is szoktak volt bekarcolni, avagy hogy eredete az egykori két, fémből készülő, emlőfödő volt-e, nem tudom, de lehetséges, hogy a kettő helyett egy csak a kereszténységben került, mivel hiszen a keresztény egyháziak bizonyára ellene voltak annak, hogy a női emlők ehelyett hogy lehetőleg elrejtessenek, még olyan emlőtartókkal is, amilyenekről a finn Kalevalában is szó van, kihangsúlyoztassanak.  Lehetséges tehát, hogy a régi szokás és az új vallási követelmény között, mintegy kiegyezésként, meg lőn engedve középen csak egy nagy boglár viselése, de éppen az emlők lehetőleges elpalástolása mellett.  Sok krétai és mykénéi nőábrázolatról tudjuk, hogy ott is, a görögelőtti ősidőben a nők, bár rendkívül díszesen öltözködtek, de emlőiket födetlenül, teljesen meztelenül hagyva.  Miután pedig az emlők rendesen csak egészen fiatal szüzeknél maradnak még szépen előreálló helyzetben, igen valószínű tehát, hogy már akkor is készültek volt különböző emlőtartók, úgyhogy nem lehetetlen miszerint ez volt a fémből készülő, utóbb mind díszesebbé is váló, gyönggyel, ékkövekkel is rakott emlőtartóknak, valamint a Kalevalában is emlegetett „cinmell”-nek.

De mondottam, hogy, mint annyi másnak, úgy a női övek régi hasznos célját, magyarázatát is Magyarországon találjuk meg.  Láttuk a föntebbi képeken, miszerint e magyarországi női öveken nem csupán lánc is van, hanem hogy azok kelleténél hosszabbak is, hogy elöl két végük egymásfölé ér.  Miért hát mindez ?  Erdélyi népmesékből is kitűnik a nő és ennek terhességének az övveli összefüggése.  Bizonyos tehát, hogy ez övek azért olyan hosszúak, hogy amikor majd viselőjük terhes lesz, akkor is testüket körülérhesse, sőt még a lánccal, illetve láncokkal, is meghosszabbítható legyen, olyanféle képpen ahogyan azt ezen alábbi rajzocska mutatja.  Ma is a teherben lévő nők, amikor ez már szükségessé válik, szokták a ruházatuk alatt hasukat vászonból, szövetből való kötéssel fönntartani, hogy az súlyánál fogva túlságosan lecsüngővé ne legyen.  Világos tehát, hogy az ilyen ezüstövek is szolgálták ugyane célt, csakhogy akkoriban még a ruházat fölött, ha ezalatt még szövetkötést is viseltek.  Ez tehát az ilyen övek láncai jelenléte igazi ősoka, amelyek csak később kapták a föntemlített egészen más rendeltetést is, majd válottak mégutóbb egészes fölösleges dísszé is.  (Lássad: Horger Antal: „Hétfalusi csángó népmesék.” Budapest, 1908. A 119. oldalon: „a derekára szép ezüst övet, mert terhes volt.”)

Ez övekkel kapcsolatban befejezésül szólanom kell még az Urál hegységről is.  Ez körülbelül egyenlő magasságúan és szélességűen Észak-Dél irányban vonuló hegység.  Vogul és más északi rokonnépeink regéiben is szerepe van;  a vogulok szerint ez a Föld ezüstöve, vagyis eszerint tehát a Földanya, azaz Tündér Ilona öve is.  És íme, azonkívül, hogy ott Északon hótól borítottan is sokat fehérlik, még ezüstben, aranyban, rézben sőt vasban is igen gazdag.  Ez érceit már az ősnépek is bányászták.  Mindez fejti tehát meg azt is, hogy az Urált régi latin szövegek és térképek Cingulus Mundi = Világ-Öve-nek nevezik, amely latin elnevezés tehát nem is más mint fordítás, mert hiszen például a tatár nyelvben ma is ural= öv.  Amely ur szótőről mi már tudjuk, hogy ur avagy urú kiejtésben a későbbi ör, örű (romlottan örv) = öv, karika, szavunknak felelt meg.  Tudjuk pedig mi már azt is, hogy ezen ör, örű szavunkból származott örök szavunk, ugyanúgy mint a latin orbis és urbs = kerekség és város szó is, mivel az ör, örű vagyis a kör az örökkévalóság, azaz kezdet- és végnélküliség jelképe is volt.  Viszont öv szavunk (r helyett v) csak besenyő és kabar kiejtése a kőrös szócsoportbeli ör szavunknak;  az öv szónak pedig kör értelme szintén van, de amely öv szavunkból a körpályát jelentő év szavunk, továbbá a latin-olasz aevum és evokor szavak és a német ewig (évig) = örök szó is származott, míg viszont kor = idő szavunk sem más mint a kör szavunk egyik kiejtésváltozata.




Kiegészítések
a „Kabar” fejezethez


Föntebb is szó volt már a kabar díszítményekről, amelyekhez teszem itt még az alábbi, sajátmagam által összetetteket. (1, 2 és 3.)  Igaz hogy ilyeneket már nem volt sehol alkalmam látni, de nem kételkedem abban, hogy ősműveltségünk virágzása korában, sok ezer változatban is, léteztek, sőt hogy létezhettek nálunk még egy-két századdal ezelőtt is, amíg az idegen hatások áradata a magunkét mindinkább pusztítani nem kezdte és a XIX. század végén és a XX. század elején kezdődő hanyatlás annyi szép és nemes vesztét nem okozta.

Láttuk, hogy a viszonos (reciproc) minták a kazár eredetű, bár ma török nyelvű, kirgizeknél, és itt-ott még nálunk is a kazár, kosszarvas díszítmények, kacskaringóvonalakból (spirálvonalakból) képezetten, máig is megvannak még, úgyhogy már ebből is okszerűen következtethető, hogy ugyanilyen viszonos, de természetesen kecskeszarvasan képezett, díszek tehát a kabaroknál is kellett legyenek.  Itt tehát az 1 és 2 szám alatt ilyeneket rekonstruáltam, míg a 3. számú rajz zsinórozásos dísz lehetne, de, bár magam terveztem, de a föntebb bemutatott általam valóban látott és gyűjtött zsinórdíszek alapján.

Hogy azután e kabar indítékok miképpen volnának még tovább fejleszthetők, azt e 4. számú rajzom mutatja, amely szintén teljesen a magam összeállítása de amelyhez fölhasználtam a sulyomfélék hosszú indái által nyújtott indítékot is, aminthogy ez így van a lentebbi kabar tarsolylemezeken is.  Igaz ugyan, hogy a mohamedánság arabeszk-ízlése is kétségtelenül kabar eredetű, csakhogy mivel itt a tudatos kabar vonalvezetés már hiányzik ezért itt az igazi kabar vonalritmus is csak zavarosan van még meg, ami természetesen a szépség kárára is van.

A középkortól kezdve mind napjainkig a heraldikában igen nagy szerepet játszott az íriszliliom, amelynek kék, fehér és sárga fajtái is vannak.  Ugyancsak a Középkorból fönnmaradottan ma is jól ismerjük az aranykoronák olyan alakját mint amilyen ezen föntebbi rajzon a.Aminek eredete szerintem nem lehetett más mint az, hogy kabar őstörzseinknél valamikor szokásban volt ilyen íriszliliomokból koronát, azaz koszorút, úgy képezni ahogyan azt e rajzon b mutatja, vagyis úgy hogy egy fűfonadékból, hajlékony nyírfakéregből avagy valamilyen más anyagból a fejre illően képezett abroncsszerű karikára valamiképpen íriszliliomokat és íriszbimbókat tüzdeltek köröskörül föl, úgy ahogyan ezt a rajzon b ábrázolja.  Éspedig valószínűleg kék színűeket, mivel, amint mi már tudjuk, ez volt a kabarok egyik nemzeti színe.  Igaz ugyan, hogy az íriszliliomfélék teljesen kinyílott állapotukban a kabar vonalritmust már kevésbé tartják meg (a föntebbi rajzon b), de viszont éppen fesledező, nyiladozó állapotukban ez rajtuk a legmeglepőbb tökéletességben megvan (a föntebbi rajzon a, ahol e virágot két nézetben ábrázolom); tény pedig hogy a liliomos koronák is éppen ez alakzatot tüntetik föl.  Mindebből tehát okszerűen következtethető az is, hogy miképpen a magyaroknál a gyöngyvirág, a jászoknál az iszalag és a jázmin, a kazároknál és székelyeknél a szekfű, úgy a kabaroknál a kék íriszliliom volt Tündér Ilona — akit ők Kübele néven is neveztek volt — egyik jelképe s egyik szent virága is, amely virágnak azután, mivel ez is tavasszal nyílik, náluk is a tavaszi Nászünnepben kellett nagy szerepe legyen.

Van azonban még egy növény amelyet az oly föltűnően kabar vonalú jellege miatt érdemes itt fölemlítenem, valamint még azért is mivel ez is amellett tanúskodik, hogy őseink szimbolikája valóban a Természet törvényein alapult.  E növény hazája Ausztrália, ahova kabar őstörzseink valószínűleg sohasem jutottak volt el.  Ez az ausztráliai nagy eukaliptusz fák egyik fajtája.  Ennek törzse és összes ágai gúzs- azaz kötélképpen csavarodottak.  (Az alábbi rajzon e alatt e csavarodottság szándékosan kissé túlzottan föltüntetve.)  Mivel pedig a gúzsalak, amint láttuk, a kazároknál is, mint a spirálvonal egyik változata, jelképként szerepelt, föltehető, hogy szerepelt a kazárok legközvetlenebb rokonainál a kabaroknál is, annyival is inkább, hogy hiszen minden gúzs- azaz minden kötélszerűen csavart alak oldalnézetben tulajdonképpen — amint ezt a rajzon e alatt is látjuk — a kétkampójú kabar vonal ~ sorozatát képezi.  Ezenkívül azonban ugyanezen növény levele meg a kabar szemalakkal egyező alakú, habár igen elnyújtottan. (a rajzon a)  Igen érdekes e növény termése is, amely kicsiny edényszerű s amelynek tetején a legtisztábban kabar emlőalakú csücsök van (a rajzon b).  Ez edénykének, amikor már virágozásra megérett, teteje, azaz valóságos födélkéje, leválik (a rajzon c) és leesik, mire a fehér szálacskákból álló virág kinyílik (a rajzon d).

Láttuk hogy az alakulófélben levő világok ködfoltjait (nebulákat) kazár őstörzseink a kusza szóval, illetve ennek valamely változatával, nevezték, ami megfelel a görög kaosz szónak, valamint az ezzel rokon szintén görög khaite = hajzat és kóasz = gyapjú szavaknak.  Ámde ezeknek a magyarban is megfelel a kuszaságot és szálasságot egyaránt jelentő kóc és kócos szavunk, aminthogy a kenderből nyerhető fehér, bolyhos, szálas anyagot népünk kenderkóc-nak avagy egyszerűen kóc-nak is nevezi.  Világos tehát hogy ezen kóc és kusz szavainkból származott a szláv kosza = haj, hajzat szó is.  De láttuk azt is, hogy mind e szavaink egy további fejleménye, rokona a kósza, kószál szavunk, amely íme: rendetlenül, kuszán való járást, járkálást jelent, amely szavunk megfelelői azonban az árja nyelvekből hiányozván: e szócsoport ott tehát kisebb mint nálunk.  Észre vettük továbbá már azt is, hogy őseink a kócot vagyis a még rendezetlen gyapjat a köddel is összehasonlították (köd szavunk kún szócsoportunkbeli, amelynek pontosan megfelel a szláv kudelya = kenderkóc és kudravo = kócos), amely összehasonlításuk ismét a még rendezetlen és kialakulófélben levő világok ködfoltjait, a nebulákat, a még szálak-szerűen kuszálódó kuszákat: kaoszokat kell eszünkbe juttassa.

Mi már tudjuk, jól megértjük azt is, hogy e kazár szavaknak például szemere szócsoportunk szerinti, a ma már csak tájszólásainkban élő, söndörít, söndörget = sodorít, csavargat szavunk képezi egyik párhuzamát.  De amelynek viszont pontos párhuzamát meg e kún göndör, göndörít, kondor, kondorgat, továbbá a kender = kócanyagot, kún szóval kanatot, adó növény, szavak szintén képezik, mert ezek is mind szálas, kondorodó, bolyhos, gyapjas anyagot jelentenek.  Észre kell tehát vennünk azt is, hogy a besenyő szócsoportunkbeli zavar, csavar (megfordítva: facsar) szavaink is a föntiek párhuzamai, ugyanúgy mint a csavarog és csavargó a kószál és kósza szavainknak.  De mindamelyeknek meg íme a tisztán kabar szócsoportunkbeli kavar, kavarog, habar, kóborog, háborog, kever, kevereg szavaink a pontos megfelelői.  Hiszen például a kóvályog szavunk a világködök örvénylő mozgását is kifejezheti míg a kóborog pontosan megfelel a kószál és csavarog-nak, sőt tudjuk, hogy például „háborodott eszű” kifejezésünk: megzavarodott eszűt, bolondot jelent; kabar szóval: hóbortos-at.

Teljesen okszerű következtetés tehát, hogy mivel a mindenféle bolyhos, kanatos, gyapjas anyag, valamint a kenderkóc is fehér, de fehérek a világködök, valamint fehér a földi köd is, ezek tehát egymással jelképesen össze is hasonlíttattak, annyival is inkább, hogy megjelenésükben egymásra különben is hasonlítanak.  Ugyanígy pedig nyelvileg az is okszerűen következtethető hogy tehát a világködök kabar neve valamely kavar, habar, hábor szóalak lehetett, ugyanúgy mint ahogy besenyő neve: zavar is.

De a fönti kabar szavak mellé sorolhatók még a szintén kabar szócsoportbeli gyap, gyapat, gyapot, gyapjú, sőt a gyep szavunk is, amelyek tehát mind szálszerű és többé-kevésbé kusza anyagot neveznek meg;  a gy vagy g hang pedig a h és k hang közvetlen rokona.  Mi több, ezen gyep szavunk közvetlen rokona gyepű, amely élő sövényt, sűrű bokrokból képezett kerítést, határvonalat jelent, tehát besenyő kiejtésű megfelelője csepű = szálas, kócos, kusza anyag.  Lévén pedig hogy őseink az ilyen bolyhos anyagot a köddel is összehasonlították volt, eszerint tehát a világköd neve még akár gyapú vagy gyapar is lehetett.

Még egy fehér színű virágfaj is van, amely a kabaroknál bizonyára szintén Tündér Ilona, azaz Kübele Istennő, egyik szent virága volt.  Ez a gyopár, avagy havasi gyopár, amely tehát a magas, sziklás hegységek között, többnyire csak igen nehezen hozzáférhető helyeken, vagyis tehát a kecskefélék — a kabarok e legfőbb kultuszállatai — igazi hazájában terem.  Magyar neve vajon miért gyopár, ami hiszen ismét kabar szócsoportunkbeli szó ?  Világos hogy azért mert levelei fölső felületét kivéve, mindenütt sűrű, finom, fehér gyapjúszerű szőr borítja.  De ezenkívül minden egyes szirma, habár lapos, de tökéletesen a kabar vonalú emlőalakot ismételi, amely okokból tehát jogosan következtethetjük, hogy e virág a kabarok szimbolikájában szerepelt.  Közkedveltsége mai német Edelweis = nemesfehér, elnevezéséből is kitűnik.

Arról is írtam már, hogy őseinknek ősrégi időkben nem volt szükségük sem emberi szemeikre sem műszerekre ahhoz, hogy a Holdat, Napot avagy más égitestet tetszésük szerinti távolságról lássák avagy ezek részeit akár „mikroszkopikus vizsgálat” alá is vegyék, hogy akár Földünk belsejét avagy emberi, állati vagy növényi test belső részeit nézzék.  Mert közöttük mindig voltak „látók” akik még az agyvelő tobozmirigye segítségével voltak képesek igen jól látni.  Mivel ezen kicsiny agyvelőrész nem más mint az egykori harmadik szem agyvelőközpontja, amely igen régen még fejlett volt és csak ma elkorcsosulva.  Amely harmadik szem a mai „fejelágy” helyén volt és amely nem a fény hanem a villanyosság segítségével látott és tehát sokkal áthatóbb látású is volt mai szemeinknél.  Nekik tehát nem volt arra szükségük, hogy a Holdra vagy bármely más égitestre testileg is eljussanak ahhoz, hogy minden ottlevőről pontos tudomást szerezhessenek.  És nekik elég is volt tudásukat gyarapíthatniok, minden létezőről tudomást szerezniök.  Nem volt még semmi szükségük holmi hódításokra, elfoglalásokra, esetleg ottani ásványok, nyersanyagok birtokbavételére és ipari vagy hadi célokra való fölhasználására, miként nekünk ma.  A Föld óriási területei akkoriban még lakatlanok voltak, mivel Földünkön akkor még igen kevés ember élt és ez még egyszerű, boldog és természetbeli életet élvén, az akkori melegebb éghajlat alatt még semmiben szükséget nem szenvedett;  háborút, harcot nem ismert, aminthogy ennek emlékét a görög hyperboreus-mondák és a mi a csallóközi Aranykorról szóló mondáink is fönntartották.  Igen jól megismerték tehát őseink a világvégtelenség ködfoltjait és Csillagait is, tudva hogy amazok kialakulófélben levő világok — mivel hiszen valamennyit megfigyelhették — emezek pedig Napok, a maguk lakott avagy nem lakott bolygóikkal.  Sem a kisebb avagy bármily nagy távolságok megfigyeléseiket illetőleg semminemű befolyással nem voltak, semminemű akadályt nem képeztek.  Hiszen számos népmesénkben máig is él még ennek emlékezete, abban amikor a táltos ló kérdi gazdáját :  „Édes gazdám, hogy vigyelek ?  Mint a szél, mint a villám vagy mint a gondolat ?”  E kérdés csak látszólag amolyan mesebeli s együgyű, azért mert elszoktunk a jelképes beszédektől, jelképekben való gondolkodásmódtól.  A szél gyorsasága nálunk több szólásmódban kerül megemlítésre, mint például :  „Szélsebességgel”.  Különösen pedig az igen gyors lovat szoktuk szélhez hasonlítani.  És íme, a latinban is celer = gyors és könnyű, aminthogy mi is mondjuk: „könnyűlábú mint a szél”.  Viszont a régi rómaiak celeres-eknek nevezték a lovas katonaságot is.  Ámde tudományos tény, hogy a villanyos áram és a fény gyorsasága ennél összehasonlíthatatlanul nagyobb;  a Csillagok óriási távolságait pedig „fényévek”-kel mérjük, vagyis távolságegységül a szinte fölfoghatatlanul nagy távolságot vesszük amennyit a fény egy év alatt fut be.  És mégis, mindennél is a gondolat még sokkal de sokkal gyorsabb, vagyis világos tehát, hogy a gondolat valóban a leggyorsabb, mivel ennél nem tesz időtartamban különbséget, hogy csak a szomszédházba kell-e eljusson, avagy a Holdra, Napra vagy pedig száz avagy ezer fényévnyi távolságban levő valamely Csillagra.  Pillanat alatt ott van akár a Sziriuszon, akár az Androméda ködfoltjában is.  Észre vesszük tehát, hogy a fönti mesebeli kérdés egyáltalán nem együgyű hanem hogy az is ősműveltségünk egyik maradványa.

Nem volt tehát őseinknek még sem röppentyűkre (rakétákra) sem sugárhajtású űrhajókra szükségük ahhoz hogy a Világvégtelenség titkait megismerhessék, de sem arra nem volt még szükségük, hogy e titkos megismeréséből anyagi hasznot húzzanak és ezt mások kárára, leigázására fölhasználják.


____________




Irtam már arról hogy a húros hangszerek őse a kifeszített idegű íj volt, amelyre, hogy hangzatosabb legyen (rezonálóul), üres tökhéjat (a régi görögöknél teknősbékahéjat is) erősítettek volt föl.  Említettem azt is, hogy hegedű szavunkat Csíkban következetesen hedegűnek ejtik, amit azért sejthetünk helyesebbnek mert sejthető az is hogy ideg szavunknak hehezetes hedeg kiejtése is volt.

Az úgynevezett lopótök — a kabak-tök közeli rokona — amelynek héja szintén igen kemény, belétől kiürítve, igen alkalmas volt arra is hogy tehát hangosítóul, hangzatosítóul a pengetett, avagy vonóval, vagyis egy másik íjjal, megszólaltatott íjra kötöztessen.  Alakjával e tökfajta a mandolinra, tamburára vagy a balkáni egyhúrú hegedűre is nagyon emlékeztet.  A kiürített és megszárított lopótök héja fehér avagy szürkés-fehér színű.  A mandolin, a tambura is mindig fehér színű, ha ma fából készül is, de sejthető hogy valamikor készült egyszerűen lopótökből is.  Láttuk pedig hogy a fehér volt a kunok egyik színe, valamint láttuk azt is, hogy tök szavunk kún szócsoportbeli s a teke = gömb szavunk rokona, ugyanúgy mint a teker, tekereg kerekséget, forgást és kereket jelentő szavaink.  A lopótöknek pedig kerek, gömb- azaz tehát teke-alakú „hasa” van, ugyanúgy mint a mandolinnak;  tény pedig az is, hogy a mand-olin szó is kún alakú: m-nd.  (Lássad amit föntebb a teke-tök és a köt szavainkról írtam, éspedig a kunok állatával a kutyával kapcsolatban, amelynek hímtagja, kicsiben, erekciókor tökéletesen ugyanolyan alakú mint a lopótök, vagyis tövénél tekéje van, amellyel: köt.)

Lopótöknek a szóban lévő tökfélét azért nevezzük mert ha hosszú, nyélszerű végén hegyét kissé levágjuk, hogy ott belsejébe nyíló kis luk legyen és ugyanígy tekéje csücskét is, úgyhogy itt is ugyanolyan kis luk legyen (amelyeken át a kiszárított lopótök bele kikaparható), akkor vele a hordóból, ennek fönt lévő nyílásán a bort, kiszívhatni, kiemelhetni, mert a fölszívott bor a tökhéj tekéjébe gyűlik föl, a hosszú, nyélszerű nyak segítségével pedig a hordóban lévő bor akkor is elérhető ha az nincsen is egészen tele.  Ilyenképpen tehát a hordóból bort lopni is lehetett, anélkül hogy azt csapra kellett volna ütni, mert elég volt a hordó domborulatáni lukból a dugót kiszedni, de amelyet a lopás után könnyű volt ismét beverni.  Manapság ugyanilyen borszívó eszközöt üvegből is készítenek.

Egészen másképpen van azonban minden a hegedűnél, amely hangszert kabar eredetűnek tartok és amelynek ősi kabar neve koboz kellett legyen, amely szó tulajdonképpeni értelme pedig tök volt, de vonatkozott a kabaroknál főképp a nálunk kultuszbeli szerepet is játszott kabak- vagy kobak-tökre, amely koboz szó nem is más mint egy kobor-alakú szó r-z hangváltozásos alakja.  És íme, a keményhéjú kabaktök (rajzon a) is igen alkalmas volt arra, hogy hangosítóul az íjra köttessen, e tökfajta pedig vöröses-fakószínű, de rézvörös színűre pácolják hagyományosan minden hegedű fáját is;  mi pedig már tudjuk hogy a vörös színű réz volt a kabarok szent érce s ezzel összefüggőleg a vörös egyik szent színe is.  A legmeglepőbb azonban az, hogy vonalaiban a hegedű mindmáig is nem csak hogy a kabaktökére hasonlít (a rajzon c), de még részleteiben is kabaros jellegű.  Amint azt régi képeken ábrázolva látjuk, a régebbi hegedűk kabakra a maiaknál is inkább hasonlítottak (a rajzon b).  Sőt a hegedű csavarodó fejrésze, amint ezt a rajzon d mutatja, amellett hogy a legtisztábban kabar vonalú, egyenesen kecskeszarv alakú is.  Ami azonban még ennél is csodálatosabb egyezés: az, hogy holott a más húros hangszereknek kerek avagy kissé tojásdad hangnyílása van, ezzel ellentétben a hegedű két hangnyílása tökéletes kétkampójú kabar görbéjű, vagyis szintén a kecskeszarvak vonalával egyező alakú (a rajzon e).

Ennyi s ily föltűnő egyezés semmi esetre sem lehet véletlenség, vagyis meg kell állapítanunk, hogy a kabarok ősi hangszere a hegedű volt, amelynek kabar jellegét a hagyomány, ha teljesen öntudatlanul is, de mindmáig megőrizte, hogy eredetét az íjra kötözött kabaktök képezte s hogy neve is valamikor koboz, kobuz, kobor, kobúr szóalak kellett legyen, de amely név idővel a húros de nem vonós hangszerekre is átment, ami azért is meg kellett történjen mert hiszen kabaktököt nemvonós hangszerekre is hangzatosítóul alkalmazhattak.  Másrészt, úgy a vonós mint a csak pengetett kabar hangszerek őse bizonyára az olyan, határozottan kabar alakú íj volt, amilyet régi ábrázolatokon számtalanszor láthatunk föltüntetve s amely valamikor minden valószínűség szerint kecskeszarvakból is készült.  Ismeretes hogy régen íj nem csak fából készült, hanem szaruanyagból vágott vékony és ruganyos, egymásra rakott és ezután bőrrel bevont lemezekből is.  Nem érdektelentehát itt megemlítenem hogy a német Bogen = íj és biegen (bígen) = hajlítani szavak a német Bock (bokk) = kecskebak szóra hasonlítanak, holott a mi hajol, hajlít és kajla szavaink a kígyó kún kijó, haijó nevéből származtak.

Írtam föntebb az emlőalakú sapkákról.  Hogy ilyenek a régi görögöknél sem voltak ismeretlenek, mutatja ezen alábbi Odysseus-fő, de amihez tehető, hogy néha Hephaisztoszt is ábrázolták ugyanilyen sapkával.

A régi magyarban a kép szó tulajdonképpen szobor értelmű volt, aminek megfelel, hogy a törökben is kep, keb, a jakut-törökben pedig kieb = szobor.  Amely szavakból származott tehát a szerb-horvát kip = szobor.  Világosan kitűnik tehát ebből, hogy a nőelvi kabaroknál a sziklák és a hegyek is az emlőkhöz hasonlíttattak, amit különben az arab gebel, gibil = hegy szó is tanúsít.  Holott láttuk, hogy hímelvi őstörzseink a sziklákat, hegyeket inkább a hímtaghoz szokták volt hasonlítani, amit mutat például a latin-olasz mons-monte = hegy, a délolasz tájszólásos minchia (minkia) = hímtag, a magyar mén = hím-ló, mony = scrotum és hímtag (megfordítva: nyom, nyomni) és a német Mann = férfi, továbbá az olasz montone = kos szavak egymássali egyezése.  Mind ami azért mégsem kell azt jelentse, hogy a nyúlánkabb, inkább kőszál, azaz oszlopszerű kősziklák, valamint a rudak is a nőelvűeknél is ne hasonlítottak volna a hímtaghoz, míg az emlőkhöz inkább csak a kevésbé rúd- avagy oszlopalakú domborulatok hasonlítottak.  Ami viszont a rúdszerű dolgok kabar szócsoportbeli nevét illeti, fölhozható, hogy a görögben bakhosz, a latinban baculus = bot, ami egyrészt a mi bak = hím, de különösen kecskebakra vonatkozólag és a bögyörő = hímtag szavainkat juttatja eszünkbe, de ezenkívül még a Baccus istenség e nevét is, amely istenségnek, amint ez ismeretes, bakkecskéket és bikákat szoktak volt áldozni.

A régi magyarban bakó nagy bot jelentésű szó volt, de ugyane szónak büntetést végrehajtó (német eredetű szóval: hóhér) értelme is volt, azért mert a bot e kabar szócsoportbeli nevét átvitték a botozást, botbüntetést végrehajtó emberre is.  De természetesen a bakó = bot szónak hímtag értelme is volt, amiből azután a nemzést jelentő kabar bakni, bakzani, bagzani, megbaklani igék keletkeztek.

A kecskének, de különösen a baknak, igen erős szaga van, amely szagot valamint az ehhez hasonló állati szagokat is, népünk közönségesen bakbűz-nek nevezi.  Eszerint következtethető az is, hogy a szag, a bűz kabar neve bag vagy bagó szóalak kellett legyen, amit igazolnak a következők :  Bagaria a neve egy durva, igen erős szagú bőrnek.  Bagó az igen erős szagú rágódohány neve.  Az ilyen dohányt valamint az ezt rágni szokott embert is bagórágó-nak nevezik.

Beszéltem föntebb a bögre „has”-áról; népünk azonban ugyanezt a bögre, vagy korsó, begyek-ének, bögyök-ének avagy buggy-ának is szokta mondani, valamint beszélünk a tyúkok bögy-éről avagy begy-éről is.  Világos tehát, hogy mind e szó együvé tartozik a föntebb már szintén tárgyalt bugyogó szóval, vagyis hogy mind e kabar szó a hólyag sejthető kabar buggy avagy bugyag, bogyag nevével függ össze.  Viszont láttuk már azt is, hogy a hólyag kazár neve hózag, házag, hézag szóalak kellett legyen.  (Hólyag szavunk kőrös szócsoportbeli s róla annak helyén leend szó.)

A németben úgy az íj vagy ív (fegyver) mint az ív (ívelt, hajlított valami, építészeti ív) neve Bogen, míg biegen, gebogen hajlítást, hajlítottságot jelent.  Ugyane szóalak azonban megvan a magyarban is, amennyiben bókolni = meghajolni, bókony pedig a mindig görbe hajó- vagy csolnakbordák neve.  (Amivel kapcsolatban fölhozható hogy a bókony olasz neve carba [karba], amely szó viszont görbe szavunkkal egyezik teljesen.)  Ugyhogy sejthető miszerint a kabar ősnyelvben bók avagy bóg szóalak egyrészt az íj valamint a hajlítottság, görbeség elnevezése lehetett de hogy ugyanilyen szóalak kellett legyen a szarv, különösen pedig a kecske illetőleg a nőstényénél mindig sokkal nagyobb bak szarva neve;  a bak ily nagy szarvai pedig mindég görbék, illetve faj szerint egy vagy két görbületűek.  Azt pedig tudjuk, hogy íjak szaruanyagból is készültek, a kabaroknál tehát bizonyára bakszarvakból, sőt megsejtettük hogy a két-kecskeszarvalakú íj kabar eredetű is lehetett.  Miután azonban szarvaik az állatoknak döfő fegyverük is, ennélfogva ugyanezen bók avagy bóg szóalak, ha azt rövid magánhangzóval ejtjük, akkor a bök = döf, szúr szavunkra is átvezet, de amelyet Erdélyben máig is ejtenek megfordítva is göb, göbőd = döf, szúr, szurkál, döfköd.  Megvan e szó például az 1706-ból származó „Kerekes Izsák” című népi balladánkban így: „mindaddig göbődik” = mindaddig döfködik (dárdákkal) Lássad: Endrődi Sándor: „A magyar költészet kincsesháza.” 939. oldal.

Már a dudával, „pakk”-kal (csomaggal), pókkal, „pókhas”-sal és puhasággal kapcsolatban fölhozott és csomag, bőrönd, tömlő értelmű görög fakelosz = csomag, német, olasz Pack (pakk), bagaglio (bágállyo), angol bag = csomag, málha, továbbá a finn pahka = csomó, gumó, dudor, valamint az angol bagpipe (begpájp) = duda szavakkal összefüggésben megsejthettük, hogy egy bag, bug avagy buggy szóalaknak is kellett az őskabar nyelvben hólyag értelműnek lennie.  Amely szavakhoz tehető még a német Pauke = dob szó, amely a német Bauch és szláv pauk = has és pók szavakhoz hasonlít, de hozzátehető még az olasz fagotto = csomag, batyu szó is, amely utóbbi azonban egyúttal még egy fújó hangszer neve is.  Ez értelmét ha akármiképp magyarázzák is, de szerintem kétségtelenül az állati és fölfújható bőrből azaz tehát tömlőből készülő duda kabar nevéből kellett származzon.

Minden hólyagnak pedig, valamint minden hólyagszerűen fölfújt valaminek is azonban sajátsága, hogy nemcsak puha (kabar szó!), hanem hogy túlerős nyomástól avagy egyszerű szúrástól (bökéstől) is el-pukkad, ki-fakad; amely utóbbi két szó is tisztán kabar szócsoportbeli.

A németben Pocken a himlő-betegség neve, ami az eleintén hólyagokszerűen a bőrt borító kiütésekről származott elnevezés.  „Kiütés” szavunk a német „Ausschlag” szó fordítása csupán és helyette népünk ma is a fakadék szót használja.  Ugyhogy fekély szavunkat szerintem tévesen származtatjuk a fekete szavunkból, mert az is a fakad igénk, magashangú, származéka.

Említettem még „Besenyő” fejezetemben, hogy a latin saburra = homok szó, szapora sokaságot és sokasodást jelentő szavunkból származott.  Ha azonban valaki azt gondolná, hogy ez megfordítva is történhetett, e véleménye ellen fölhozható, hogy e szapora szónak nyelvünkben pontos kabar megfelelője napjainkig is él mert Ballagi szótárában gyapora, gyaporodik = szapora, szaporodik.  Ezenkívül a latinban a saburra szó egymagában áll, rokontalanul, holott nálunk ezen gyapora szónak közvetlen rokonai is vannak.  Ilyenek a szálak sokaságát jelentő gyapjú, gyapot, gyapat, továbbá a gyep = fűvel benőtt terület és gyepű = eleven sövény, vagyis sűrű bokrokból, tehát szintén szálak sokaságából álló kerítés.  Láttuk, hogy a besenyőknél a zsúp, zsúfol, csóva, sövény, szövevény szavak is mind szálak sokaságát jelentik.  Ezen besenyő zs-p, zs-f, cs-v, s-v, sz-v alakú szavak pedig a kabar gy-p szóalak pontos párhuzamai, amennyiben ebben a sziszegő zs, cs, s, sz hangok helyett a gy hang áll.  De láttuk már azt is, hogy ezen gyapjú, gyapot, gyapat szónak nyelvünkben pontos kún párhuzama is megvan, a kanat szóban.  Annak helyén pedig foglalkoznunk kellend ezek szintén pontos de pannon őstörzsünk szócsoportjabeli párhuzamával, a pamat, pamut, pemet szavunkkal is.  Sőt a gyapat, gyapot szavunknak még további rokonai is vannak.  Ilyen például a gyapni = húzni, megrántani, amelyből a gyeplő főnevünk is származott.  Gyeplő a neve azon kötél- avagy szíjpárnak amellyel a befogott lovakat igazgatják, illetve megállítják, azáltal hogy az egyik avagy a másik gyeplőszárat, avagy mindkettőt egyszerre húzzák meg.  De láttuk föntebb azt is, hogy a gyopár avagy gyapár virág is e nevét finoman szőrös azaz gyapjas voltáról kapta.  Ez vezet azután rá a népi „tüzet gyappantani” = tüzet gyújtani kifejezésünkre, azért mert régebben az acéllal és kovával szikrát ütés általi tűzgyújtáshoz száraz és finom gyapotszerű, vattaszerű, azaz tehát finoman szőrös, bolyhos és tehát könnyen gyúló anyagot is ugyanúgy szoktak volt használni mint száraz taplót.  Ez igénket gyapontani alakban = tüzet gerjeszteni, gyúlasztani, valamint fölhevíteni értelemmel Ballagi szótárában is megtaláljuk.

Említettem föntebb, hogy az ősköd vagyis a kialakulófélben levő világ székely-kazár kusz, kuszálódik, kósza, kószál és kaosz szavainak a kabar szócsoport szerint a kóboros és kóvályog = kóborog ige is áll.  Ugyancsak Ballagi fölhoz egy kobolya főnevet is amelyet így értelmez: „áradat által a folyam partján vájt mély üreg, mely azután is telve marad vízzel, midőn az áradás megszün és a víz medrébe visszamegy.”  Szerintem tehát az ilyen gödröt a víz örvénylése okozván, a kabolya, vagy egy ehhez hasonló szó, eredetileg magát az örvényt, örvénylést jelentő kabar szó is kellett legyen.


__________



Láttuk hogy a kún teke = gömb szó közvetlen összefügg a tök szóval valamint a szintén kerekséget jelentő teker igénkkel is, amely utóbbinak viszont származékai a török-mongol tükerek, tőgörök = kerék, szavak is, vagyis hogy eszerint a gömbölyűség és kerekség, kerekdedség közvetlen rokon volt a kún szócsoportban pontosan kifejeződik.  De ennek ugyanilyen pontos párhuzamát a kabar szócsoport szerint is még az oromo nyelvben is megtaláljuk, mert ebben például bokié = tök, holott boku = gömb, golyó, míg bokoku = dagadt, puffadt.  Amely szavaknak megfelel a magyar bog, bög, guba és megfordítva göb, gubó, de megfelel még a tulajdonképpeni magyar szócsoportba átmenő gömb, gomb, gömbölyű, gomolyag szó is.

Lenormant szerint (François Lenormant: „Histoire ancienne de l’Orient.” Paris, 1885. I. kötet, 184. old.) a bányászat és ércművesség terén a turáni népek minden mást megelőztek és ércműveik később is az egész ókoron át hírnevüket megtartották, írja szintén Lenormant nyomán, Fáy Elek.  („A magyarok őshona.” Budapest, 1910., 140. old.) Mi több, Lenormant a bronz föltalálását is a turániaknak tulajdonítja.  Mi pedig már azt is tudjuk ma, hogy bronzkori leletekben Magyarország a világ leggazdagabb helye.  Igaz, úgylátszik, Magyarország területén ón nem volt található, eszerint a bronzkészítéshez e szükséges ércet vagy kereskedelmi úton kellett szerezni vagypedig azon régi időkben ón mégis volt található Magyarországon is.

Magyar ón szavunk egyezik a szumer ana = ón szóval (Szilágyi Ede: „Szumirok és magyarok.” Budapest, 1903., 212. oldal.), de egyezik az asszír, és bizonyára a szumerből származott, anaku = ón szóval is (Winckler Hugo: „Altorientalische Forschungen.” Leipzig, 1897., I. Reihe., 163. oldal.), amelyben a ku szótag szavunk régi = kő szavunkkal azonos és amelynek eszerint régen tehát ásvány (mineral) értelme is kellett legyen.

Frígiában létezett Kabali nevű tartomány, amelynek e kabar szóalakú nevével egyezik az hogy e tartomány fővárosa neve meg Kibira volt.  Említettem, miszerint Frigiában Kübele istennőnek volt nagy kultusza, akivel szemben a hímséget, a görögök tanúsága szerint, Bagaiosz nevű istenség képviselte.  Látható tehát itt is — amit különben már ki is fejtettem — hogy a küb, kab (kebel) szóalak a kabar szócsoport szerint nőiséget, a bak, bok szóalak pedig hímséget jelentett, amely utóbbi szóalakból azután a szanszkrit bag, szláv bog = Isten szavak származtak, de amelyek meg az őskabar bak hímség jelentésű szóra vezetendők vissza, de amelyből egyrészt bagoly szavunk, valamint a frig Bagaiosz istenségnév, valamint az oromo vakaio = Isten szó is származott.

Ez elmondottakhoz teszem még, hogy Frigiával Kappadocia tartomány volt határos, ezekel szemben meg a tengerben van, régibb nevén Küpro, ma latinosan Ciprus szigete, amely rézbányáiról és rézművességéről volt híres.

Vámbérynál találjuk: Baka, magyar személynév 1146-ból, Beke, Bek, személynevek 1277-ből, Bok, helység és személynév 1262-ből, Bukud és Bukul személynevek 1237-ből, Kaba személynév 1292-ből.  Hajdú-megyében Kaba helységnév ma is létezik.  Zemplén-megyében pedig van Habura nevű patak valamint emellett az ez után elnevezett ugyanily nevű helység is, amely név pedig betűszerint azonos az Eufrátesz már említett mellékfolyója Habur régi nevével.


_______



Irtam már arról, hogy a kecskeféléknek, különösen pedig bakjaiknak átható szaga van (capril szag), amit népünk bakbűz-nek nevez, de hogy a kabar szócsoportban, a kazár szag szónak megfelelőleg bag avagy baga vagy bagó neve is kellett legyen.  Sejthető ezekszerint még az is, hogy a szagoknak, illatoknak a kabar kultuszban egyáltalán is szerepe lehetett.  Erre mutat mindenesetre a kapor, szagos növény e tisztán kabar neve is, amelyet fűszerként magyar háziasszonyaink ma is közönségesen használnak.  De erremutat még az ismert capri (kápri) növény ezen olasz neve is, amelynek meg ilyen, tisztán kabar alakú, besavanyított bimbóit használják fűszer- és csemegeként.

Említettem az olasz Abruzzo-hegység rézedényiparát és az ottani, tisztán kabar alakú conca (konka) nevű jellegzetes rézedényeket.  (Csakis tiszta vörösrézből, belül cinezve, készülnek.).  Holott olaszul a réz neve rame, de e hegység tájszólásában azt cavalle (kavalle) néven nevezik.  Amely szó, amellett hogy tisztán kabar alakú, egyrészt egyezik kebel = emlő, az arab gebel = hegy és a latin-olasz caballus-cavallo = ló szóval, másrészt hiszen láttuk hogy a lónak a kabaroknál szerepének szintén kellett lennie, éspedig természetesen a jellegzetesen vörös, azaz tehát a rézszínű lónak.  Mivel a ló a futást, haladást is jelképező állat, ezért valószínű, hogy a neve régen tulajdonképpen lóh volt, ami egyezik a magyar lohol = gyorsasággal, sietséggel fut, valamint a német laufen és tájszólásos lófen = futni igével, de mindamely szavak megfordítása meg halad szavunkat adja.  Mivel Háromszékben a kemencét és a gócot kabala néven is szokták nevezni, amely szó hiszen azonos a magyar kabala, szláv kobila = nőstény ló szóval, ebből arra is következtethetünk, hogy a már említett erdélyi „füleskemencék” tulajdonképpen lófőt akartak ábrázolni.  Tény hogy régen, és a tatároknál mais, a kabalákat fejték is, létezhetett pedig bővebben tejelő lóféle is, úgyhogy ez állat, miként ma a kecske, régebben a táplálás fogalmával is összefüggésben volt, ugyanúgy mint a kenyérsütő kemence.  Tudvalévő, hogy a j és a g hang egymással könnyen váltakozik.  Herman Ottó „A magyar pásztorok szókincse” című művében, a 345. és az 1296, 1324, 1335, 1337, 1345, 1357 és 1403. évekből származó régi oklevelekből idézve fölhozza, hogy ezekben peg, pegh, peeg, peyg = pej, amely peg szó tehát tisztán kabar szócsoportbeli.  Említi, hogy némelyek — amint ez már szokás — a peg szót a szláv pjeg, pega = folt szóból származtatják, de amit ő is hibáztat, mivel a magyar pej szó éppen minden foltosságot, tarkaságot kizár (egyenletesen vörös színű lóra alkalmazható csak).  Mi pedig már tudjuk, hogy ellenkezőleg, a szláv pega, pjega = folt szó származott ősnyelvünkből, illetve a kabar pik, pikk, pikra kicsiséget, pontot és szikrát jelentő szóból, és láttuk, hogy a horvátban piknya is = pont, az olaszban pedig piccolo = kicsi.

Említettem, hogy gyep = füves terület és gyepű = élő sövény szavaink tulajdonképpeni értelme: szálak sokasága, ugyanúgy mint gyapjú szavunknak is, amely szavaink besenyő párhuzamát a csepű, csupa és zsúp szavaink képezik.  Hozzáteszem itt, hogy a moldovai csángómagyarok nyelvében gyepű = gyapjú.

Nem érdektelen itt, kabar szóalakja miatt, a magyar halászok fágy, fágyni, szálfágyni igéjét fölhoznunk, amelynek értelme: halászzsinórt, fenékhorog szálát (parangalo), avagy kötelet a vízből, utóbbi esetleg a partról is, avagy a horgony (vasmacska) kötelét avagy láncát, a csolnakba vagy hajóba húzni, bevonni, fölvonni.  Vagyis ez igénk értelme teljesen ugyanaz mint az olasz salpare (szálpáré) igéé.  Föltűnhet még hogy ez igénk azonosul a vágy szavunkkal is, lévén az f és a v hang egymással úgyszólván azonos (fágy-vágy).  E vágy szavunk eredetileg tisztán nőiségi azaz: fogadni, befogadni, telni vágyni, magához vonzani értelmű volt;  ahogy hiszen ma is beszélünk a „vágy beteljesülése”-ről, „vágyak teljesülése”-ről.  Ugyhogy a telni vágyás tulajdonképpen az űr értelmét, fogalmát is jelenti, ami azután a latin vacuum = űr szóval ezen vágy és fágy szavainkat szintén azonosítja, de ugyanúgy a latin vagina = hüvely és női nemi rész szóval is.  Látjuk tehát hogy ezen kabar vágy és fágy szavaink a kunos, de kabarnak is vehető, hív, hívás és kíván, továbbá hiány és a latin hiatus = űr, hiány szavaknak felelnek meg a legpontosabban.

Mi már megtudtuk, hogy őseink fölfogása szerint összefüggésbe hozatott az űr, vagyis tehát a befogadva tárulni képes űr és a nyílás a nőiséggel.  Tudjuk azt is már, hogy a kabar szócsoport szerint a k-p, k-b, g-p szóalakok nőiségi jelentésűek és a befogadást is kifejezhették.  Láttuk hogy a sötét világűr neve a germán mythologiában is a Ginunga Gap = Ásító Űr, helyesebben: Tátongó Űr volt.  Igen érdekes tény tehát, hogy a székely kapuk mily föltűnően emlékeztetnek egy kitátott, mintegy tehát bekapni akaró szájra.  Márpedig hiszen a kapu szó, amelynek értelme kapó, bekapó is lehet, a kabar szócsoportba tartozik és itt befogadó, táruló nyílást, vagyis nőiséget jelenthet.  A székely kapuk ívén Huszka József által pálcatagok-nak elnevezett fokok pedig egyenesen a száj fogaira emlékeztetnek.  (Úgy a fok mint a fog szavunk is kabar alakú.)  Székely kapukat ilyen fokokkal vagy pálcatagokkal láthatunk Huszka „A székely ház” című művében valamint „Magyar építőízlés” című, saját művemben is.  Ilyetmutat itteni rajzom is.  A kapuívek fölött kétoldalt többnyire ottlévő két rozetta a két szemként fogható föl, míg a tetőzet, amely régen gyakran szalmából való is volt, a fej hajzatát jelenthette.  Igaz ma szalmatetejű kapu már ritkaság de láthatjuk egy ilyen fényképét például a Néprajzi Értesítő folyóirat 1914. évi 115. oldalán.

Említettem hogy a fülesbagoly általános olasz neve gufo, ami kabar szócsoportbeli szó.  Azonban a „Storia illustrata del regno animale” című művében Pokorny L. (Olasz fordítás. Casa editrice Ermanno Loescher. Torino, 1910.) a 83. oldalon, a fülesbagolyról lévén szó, írja, hogy ezt az általános gufo nevén kívül különböző tájszólásban még nevezik duca (dúka) néven is;  mivel azonban ezen olasz szónak még vezér értelme is van, ebből következtethető, hogy valamikor ez állatnak is volt olyanféle vezetőállat szerepe a kabaroknál mint a rókának és a gepárdnak, a magyar törzseknél pedig a szarvasnak.  Mi már tudjuk, hogy e vezető szerep házasságszerzéssel is össze volt kötve.  Az említett mű 83. oldalán áll még az is, hogy a fülesbaglyot velencei tájszólásban még beghel (begel) néven is nevezik, amely szó hiszen nem más mint a mi bagoly szavunk felhangos kiejtése.  Azt pedig jól tudjuk, hogy éppen a magyar nyelv egyik sajátsága, hogy számos szónak van benne úgy mélyhangos mint felhangos alakja is.  Például: magyar-megyer, forgatag-fergeteg, luk-lék, barack-beleck, hóbortos-hőbörtös, stb. (Lássad Ballagi szótárában is.)  Másrészt láttuk, hogy egy bagolyfajta kiáltása: Kebel! Kebel !  Ugyhogy ezen olasz beghel szó megfelel a kebel szónak, de az első szótag megfordításával;  ami ismét ősnyelvünk egyik sajátsága.

Viszont a Strix flammea latin nevű bagolyfajról még azt írja Pokorny, hogy Piemonteban dona és dama néven nevezik.  Miutánpedig e két szónak asszony és hölgy értelme van, ez eszünkbe juttatja egyrészt azt, hogy a bagoly Athéne istennő s így a tudomány jelképe is volt, másrészt, hogy népünk a boszorkányokat „tudós asszonyoknak” is szokta nevezni, amivel egyezik, hogy a latinban strix = bagoly, latin-olasz striga-strega pedig = boszorkány.  De egyezik mindezzel még az is, hogy népmeséinkben a boszorkány hol bagollyá változik, hol boszorkánnyá, vissza.  Bagoly képében, éjjel fa ágán ülve szól a mese hőséhez: „huhú, fázom!”, majd leszáll ennek tüzéhez melegedni de boszorkánnyá visszaváltozva.  Tény hogy a fülesbagoly hangja huhú, de tény az is, hogy a magyar ember ha fázik, szokott „Huhú!”-t mondani.  Németül Uhu = fülesbagoly.


________



Magyar legeltetőink (pásztoraink), amidőn állataikkal lakott helyektől távolabb járnak, eledelüket rézből való nagy bogrács-ban (kabar szó; más neve üst) főzik, amelynek profilját ezen a rajzon b mutatja, és amelynek szélébe akasztják a keverő, lapos fakanalat.  Ennek jellegzetes alakja e rajzon a, amilyet láthatunk :  Gróh István: „Ungarische dekorative Kunst.” Budapest, 33. tábla, valamint Malonyai már többször említett művében, kettőt pedig a Nemzeti Múzeum „Magyar népművészet” című kiadványában.  Föltűnő, hogy e kavarók fölső része egyrészt a kecskeszarvas palmettára, másrészt szekfűre is emlékeztet, holott az üst szélébe olyan egyszerű kampóval is akasztható volna mint e rajzon c és d.  Ugyhogy a díszes alakot joggal kabar eredetű hagyományra vezetjük vissza.