Magyar Adorján
Az Ősműveltség



Valamint a kus vagy kazár őstörzseink a világteremtő őserőt, illetve ennek megszemélyesítését az Égistent és ennek fiaként fölfogott Napot, illetve Napistent is, kossal, mint legfőbb szent állatukkal, jelképezték, ugyanúgy a kabaroknál ezek jelképe a kecskebak lett, éspedig a Nagy Égistené bizonyára fekete, avagy kéknek képzelt kecskebak, a Napistené ellenben vörös, vagypedig aranyszínűnek képzelt.  Ugy fekete mint vörös szőrű kecskefajták valóban léteznek.  Igen természetes viszont, hogy ezek szerint a kabaroknál az ős-Anyagistennő (a Tejút) valamint a Földistennő jelképe meg nősténykecske kellett legyen; az ős-Anyagistennőé, mindenesetre fehér színű.  A kabaroknak ugyanis legfőbb háziállata s ennélfogva kultuszbeli szent állata is a kecske volt.  Habár ezenkívül náluk nagy szerepe volt még a bagolynak, különösen pedig a fülesbagolynak, a gepárdnak (egy párducféle), valamint a bogaraknak és ezek között leginkább a nagy galacsinhajtónak, vagyis a szkarabeusznak.

Valószínűnek tarthatjuk, hogy miként voltak és vannak ma is óriástermetű, ökörnagyságú juhfélék, úgy voltak ősidőkben ugyanilyen óriástermetű kecskefélék is.  Indiában ma is él egy ökörnagyságú antilopfajta, a nilgan vagy nilgar.  Habár ez nem kecskefaj de a kecskére úgy testalkatában mint szarvai alakjával is emlékeztet, habár utóbbiak a test nagyságához képest a kecskéénél sokkal kisebbek.  (Portax pictus)

A kabarok vallásos alapjelképei azok voltak, amelyeket az alábbi rajzon a és b ábrázol.  Az első a kecske, helyesebben a kecskebak, szarvai vonalával azonos (a bak szarvai ugyanis mindig jóval nagyobban a nőstényéinél) és hímségi jelkép volt, a második (b) ellenben nőiségi, mivel az emlőt is ábrázolta.  Láttuk hogy őseinknél az egység hímségként a párosság és számosság pedig nőiségként volt fölfogva;  tény pedig hogy itt az a egy vonal, a b alak ellenben körvonalaiban két olyan vonalat mutat mint amilyen a, vagyis úgy képződik ahogyan azt c tünteti föl.  Tudjuk pedig, hogy a vonalnak mértani értelemben csak hossza van, csak hosszúságot jelent, akár egyenes akár nem és akár csak egyik ponttól a másikig halad-e, akár a végtelenségből jőve a végtelenségbe megy is.  Jelképezheti tehát a vonal a haladást, a menést is.  Láttuk pedig, hogy mén szavunknak úgy haladás mint hímség értelme is van.  A haladás vagy menés: mozgás; a mozgás pedig: erőny (energia), ami őseinknél hímségként volt fölfogva, ellentétben a nőiségként fölfogott anyaggal (amit a latinban s a mater = anya és materia = anyag szavak fejeznek ki).  A mozgás, haladás: erőny, de az anyag, ha erőny meg nem mozdítja: mozdulatlan.  Ezzel egyezik az, hogy az életben is a hím ondószálacskák, ondóállatkák (spermatozoa), embernél, állatnál, sőt még a növényeknél is, igen mozgékonyak, holott a női petesejt mozdulatlan, mi több, embernél, állatnál is rendesen a nő és a nőnemű állat van, marad inkább egyhelyben, jár kevesebbet, míg a férfi avagy a hím állat jár-kel, igyekezik, lót-fut, sokszor hiába, és ő keresi föl a nőt avagy nőstényt.  Sőt többnyire így marad ez még azután is: a nő marad inkább helyben, otthon, míg a férfi jár-kel avagy utazik is a világban.  Hasonlóképpen van ez egyébként még a növényeknél is, mert itt is a termő nővirág van és marad egyhelyben, holott a hímpor száll szelek, madarak, rovarok szárnyán, néha csak közelebbre de néha igen nagy távolságokra is míg nővirágot érhet, de itt is a hímporszemek milliói hiába s közülük csak igen kevés érhet célt.

Ha kabar őseinknek itt b-vel jelezett jelképét — amely az emlőre hasonlít és tehát nőiségi jelkép — csak lapalakúnak képzeljük is, akkor is nőiség, mivel, amint láttuk őseinknél a lap is nőiségi jelkép volt.  De képzelhetjük ez alakot háromdimenziósnak is vagyis ekkor tehát anyaginak, tömegnek, testnek, illetve olyannak tehát amilyen az emlő a valóságban.  Az emlő a nőiség jelképe azért mert ez a nő tápláló szerve, a táplálék pedig: anyag.

A kabarok vallásos szócsoportját a b, p, f, v és a k, h, g, gy mássalhangzók, illetve az ezen mássalhangzók által képezett egytagú szavak képezték, de amely egytagú szavakhoz természetesen — ugyanúgy mint más törzseinknél is — más szórészek is toldódhattak.  A mai magyar nyelv segítségével is még megállapítható, hogy a magyarban de más nyelvekben is még meglévő nyomok szerint e szócsoportban a b, p, f v hangokkal kezdődő egytagú szavak, amilyen például a magyar bak szó is, hímségi jelentésűek voltak, míg a megfordított alakúak, amilyen például a magyar kabala (kab-ala) = nőstény ló, nőiséget jelentettek.  Ezt illetőleg fölhozható az itt következő nehány szó; legjellemzőbbként :

Magyar bak, amely szót a nép, különösen Erdélyben, nem csupán a kecske hímére alkalmazza, hanem például a madarakéira is, ami tehát azt jelenti, hogy e szó a kabar szócsoportban eredetileg hímet egyáltalán is jelentett.  Ellenben olasz becco, német Bock (bekko, bokk) csakis kecskebak értelmű lévén, ebből az következik, hogy e szó ezen árja nyelvekbe későbben és már csak bakkecske értelemmel ment át.  De hogy ezen b-k mássalhangzós szó eredetileg hímet egyáltalán is jelentett, bizonyítja bika szavunk, amelynek megfelelője a szerb-horvát bik = bika.

Az egyiptomi Ízisz istennő, akit tehénfejűnek avagy csak fején tehénszarvakkal szokták volt ábrázolni, Nyugat-Egyiptomban és Libiában egy ottani tehenu nevű népnél oly nagy és odaadó tiszteletben részesült, hogy hívei ez istennő jelképét, a tehenet, testükre tetováltatták.  Ez istennővel szemben azonban a hímséget egy Bak, más nevén Pakis és Pika nevű hímistenség képviselte.  Lássad Brugsch Henrik: „Religion und Mythologie der alten Aegypter” (Leipzig, 1885.) című műve 117, 122, 131, 342, 347, 469 és 667. oldalain.  Megjegyezendő hogy Brugsch nem tudott magyarul és így természetesen azt sem tudta, hogy a magyarban úgy a tehén mint a bika szó ma is tehén és bika értelemmel meg van.  Ő valószínűleg csak anynyit tudott, hogy az olaszban becco, a németben Bock = bakkecske.

Fölhozom itten még Baccus (bakkusz) nevét és azt, hogy ez istenséget kecskebakkal is jelképezték volt és hogy tiszteletére kecskebakot szoktak áldozni, bár áldoztak neki bikát is.  Baccus kultuszának — akit a görögök Dionyzosznak is neveztek — mintegy nőiségi megfelelője volt az elő-ázsiai eredetű Kybele (Kübele, latinosítva Cybele) kultusza.  Ez istennő neve, akit szobrain számtalan emlővel ábrázoltak, tökéletesen egyezik kebel és köböl szavunkkal, továbbá a kabala és capella nőstényállatok nevével, a szumer kablu = emlő, valamint a német Kübel = vödör szóval;  mi pedig már tudjuk, hogy minden edény őseinknél nőiségi jelkép volt.  És íme, köböl szavunk, amely tehát a kebel szóval azonos, gabonafélék mérésére szolgáló edényt, űrmértéket is jelent (Ballagi szótára), amelyet másként véka néven is neveznek.  Cseremisz kuba = nő.  A magyar kabala = nőstény ló szónak pontosan megfelel a szláv kobila szó, amely ugyanazt jelenti.  De a régi magyarban kapra is = nőstény kecske (Néprajzi Értesítő, 1929., 347. oldal), a latinban is pedig capra és capella (káprá, kapella) szintén = nőstény kecske, míg a latin-olasz caper, capro = bakkecske.  Az emlőnek egyik magyar neve a fönt említett kebel szó, amely tehát egyezik a sokemlőjű Kübele istennő nevével.  De e szó a magyarban jelentheti a két emlőt együtt is, valamint ugyanezen kebel szavunk jelentheti a két emlő közét is, vagyis tehát tulajdonképpen mélyedést, belsőt, űrt.  És íme, Ballagi föl is hozza e mondásokat: „A föld kebelében sok kincs rejlik.” valamint: „Kizárni az Egyház kebeléből.”  Vagyis tehát e szavunknak határozottan belső és eszerint üreg értelme is van.  Meglepő tehát, hogy öböl szavunk, amely a köböl szónak csak kezdő k hang nélküli alakja, nem csak valaminek öblét, befogadni, tartalmazni képes üregét jelenti, hanem valamely vízfelület szárazföldbe nyúló részét, például tengeröblöt is, de amit megfordítva is értelmezhetni: úgy hogy a szárazföldnek van bemélyedése, azaz öble, amelybe vízfelület nyúlik, sőt mivel hiszen e víznek mélysége is van, eszerint a földnek is van itt öble is.  De ami még meglepőbb, az hogy hiszen népünk, például Göcsejben, a nő emlőjét annak öblének is nevezi, vagyis hogy öböl = emlő !  (Lássad: Ethnographia folyóirat, 1902., 70. oldal.).  Azonban hogy e népi öböl = emlő vagy kebel szavunknak nyelvünkben még tengeröböl értelme is van, ez semmi esetre sem véletlenség; bizonyítja az hogy hiszen a latinban is, olaszban is: sinus, semo (szemere szócsoport} egyaránt jelent emlőt, keblet valamint tengeröblöt is.  De ugyanígy a németben is Busen avagy Meerbusen = tengeröböl.  Azt föltételezni pedig hogy ezt mi így a latinból avagy a németből fordítottuk volna magyarra, azért lehetetlen mert a nép sem latinul sem németül nem tud, az öböl szavunk emlő és kebel értelemmel pedig csak népi tájszólásban van meg, az irodalmi magyarban pedig ismeretlen.  De föl kell itten hoznom még további csodálatos egyezéseket is: A mongol nyelvben öbür, a szumerban ubur is = emlő.  Holott a latinban is uber egyaránt jelent emlőt, de termékenységet és bőséget is, míg a szerb-horvátban obilato = bőség, bőséges.  Márpedig mi más a bő, bőség szavunk mint az ob, öböl szavunk megfordított kiejtése ?  Holott hiszen e megfordítás törvénye az árja nyelvekben ismeretlen.  Mi több, hiszen ezen szavunk a tágsággal lévén azonos jelentésű, ez tehát az űr, üreg fogalmára is visszavezet, ami meg, amint láttuk, nőiségként volt fölfogva.  Említém köböl = űrmérték szavunkat, amelynek megfelel a német Kübel és a szerb-horvát kabla = vödör szó, de fölhozható a finn kappa = csöbör szó, azon megjegyezéssel, hogy a finn nyelvnek b hangja nem lévén, ez kabba-nak is vehető.  Hogy öb, öböl szavunknak kezdő k hangos kiejtése már ősnyelvünkben is meg kellett legyen, vagyis hogy köböl, kebel szavunk nem holmi újabb képződmény, kétségtelenné teszi az 5-6000 évvel ezelőtt élt szumer nyelv, amelyben kablu = emlő.  Ehhez tehető, hogy a nyugat-afrikai hausza nyelvben (a kámi nyelvek egyike) gaba = emlő, míg az oromo kopa szót az olasz szótár a seno = kebel szóval fordítja.

Mindenesetre, láttuk, hogy kebel, köböl, öböl szavainknak mily sok hasonló hangzású és jelentésű rokona van, holott a németben és a szerb-horvátban a Kübel és kabla = vödör szavakkal ez nincsen így, sem pedig e szavaik az emlőre és tengeröbölre nem vonatkoztathatók, mivel ezekre egészen más szavaik vannak.  Nem vonatkoztathatók tehát e szavaik Kübele istennőre sem, holott ennek sok emlője a magyar nyelv fönti szavaival tanúsít kapcsolatot.

Mivel a b és v hang egymásnak közvetlen rokona s a kabar szócsoportban mindkettő meg is volt, ennélfogva a véka szavunkat, űrmértékként szolgáló ezen edény nevét is, ide sorolhatjuk, amely szavunknak egyébként a finn vakka = űrmérték szó is megfelel.  Ezek azonban már műveltségi szavak lévén, csakis a Ballagi által is fölsorolt magyar vék = űr, üreg, luk természeti ős-szavunkból származhatnak, amely kabar szavunk pontos kőrös szócsoporti párhuzamát lék szavunk képezi, amely szintén űr, üreg és luk értelmű.  Ha azonban ezen vék és véka valamint a finn vakka is saját ősi szavaink, honnan származnak akkor a latin vaco, vacuum ürességet, űrt jelentő szavak ?  Viszont ha lék, luk, lyuk szavunknak ma is van lik változata, akkor valószínű hogy vék szavunknak is volt vik, vík kiejtése is, úgyhogy ez fejti meg az északi germán nyelvek vik = tengeröböl szavát, amely számos tengeröböl és ebben fekvő város, illetve kikötő, neve is (például Westervik, Laurvik, Reikjavik), sőt ez fejti meg a német Winkel = kuckó, sarok szót is, habár ebben a k hang nk orrhangos kiejtésűre válott.

Már „Kún” fejezetünkben fejtettem ki részletesebben az üreget, hiányt, telni vágyást, hívást, ihosságot (szomjúságot) és éhességet jelentő és megfordítva ih és éh ős-szótövünket, amelynek egyik származéka a latin hiatus = hiány és űr szó is.  Láttuk hogy e szótő híj továbbfejlődései a kun szócsoportba tartoznak, de láttuk azt is hogy ugyanannak héz (hézag) kazár, hív továbbfejlődései pedig kabar alakulatok.  Utóbbiak megfordítottja vík vagy vék lévén, ennélfogva az is következtethető hogy úgy a szláv víkat = kiáltani, hívni, mint latin voco, vocare (vóko, vokáré) és vox = hívni, kiáltani és hang, szavak is őskabar eredetűek, ugyanúgy mint a latin vacuum = űr szó is.  Fölhozható még vak szavunk is, mivel ez a vék űr jelentésű szónak csak mélyhangzós változata, valamint azért is mert a vakság többnyire a szemgolyó hiányával és ennélfogva a szem helyének mélyebb, gödörszerű süppedettségével jár, amiért is föltehető, hogy ezen vak szavunk eredeti értelme is űr volt, ugyanúgy mint a latin vacuum szónak.

Az eddig elmondottak azonban korántsem merítik ki mindazt ami az emlő kabar kab- avagy keb- szótövű nevével, illetve a kabarok által magával az emlővel is összefüggésbe hozatott.  Meg is jegyezhető, hogy mivel a kabaroknál az emlőnek ily nagy szerepe volt, ebből az következtethető, hogy nőelviek voltak, ha nem is mind de valószínűleg nagyobb részük, ha pedig voltak hímelvű törzseik is, ezek azonban úgy lehet bakar nevet viseltek.

Kifejtettem már föntebb, hogy nyelvünk hupolag szava és a finn kupla szó (= hólyag) természeti dolgot jelent és eszerint ős-szó lévén, a latin cupola szónak csak őse, nem leszármazottja lehet, mivel utóbbi már embercsinálta dolgot jelentvén, már nem ős-szó hanem műveltségi szó.  Sőt ezenkívül is, ezen magyar és finn szó teljesen azonos a magyar kebel és a szumer kablu = emlő szóval, amelyek pedig szintén természeti ős-szavak, az emlő pedig alakjával kupolához valóban hasonlítható, különösen pedig az ismert keleti, emlőalakú, szerintem ős-kabar ízlésből származó kupolákhoz.  De egyeznek ezen kabar szócsoportbeli kebel, kablu, hupolag szavak még az elő-ázsiai, sokemlőjű Kübele istennő nevével is.  Mind e szavakban, amint látjuk, a mássalhangzók egyeznek, azt pedig minden nyelvész tudja, hogy ezek képezik a szóalak lényegét, míg az igen könynyen változó magánhangzók lényegtelenebbek.  Láttuk hogy mind e szavak üreget is jelenthetnek, de jelenthetik az üreget körülzáró hüvelyet, az üreget magábafoglaló burkot is, aminthogy például hólyag szavunk alatt is kevésbé a hólyag űrét mint inkább ennek burkát értjük.  Ugyanígy van ez az úgynevezett hüvelyeseknél, vagyis a bab- és borsóféléknél s, továbbá a már műveltségi szót képező kardhüvelynél is.  E hüvely szavunk pedig szintén tiszta kabar szó és hangtanilag a kebel szóval azonosul, mivel a h és k hang egymástól alig különbözik, ugyanúgy mint egymástól a v és b hang.  Tudjuk, hogy a női nemi részt is neveztetik hüvelynek, lévén ez valóban hüvelyszerű.  Ugyanezt latinul is nevezik vagina-nak és a latin vagina szó ezenkívül bármely természeti vagy mesterségesen készült hüvelyet is jelent, úgymint például kés avagy kard hüvelyét is.  E latin szó vag kezdő szótagja pedig, amellett hogy kabar szócsoportbeli, egyezik a latin vacuum = űr szó első szótagjával valamint a magyar vék = luk és üreg szóval is.  Mivel azonban itt a szótő megfordított (nem k-v hanem v-k, illetve v-g), hogy mégis nőiségivé legyen, hozzátéve az -ina végzés, amely a nő, ené, ünő, anya nőt, nőiséget jelentő ős-szavunknak csak változata.

Ballagi, szótárában még a magyar kupolag szót is fölsorolja, amelynek értelme: daganat, amely szót azonban csak népünk használja, míg irodalmi nyelvünkben ismeretlen.  Ezen kupolag szó pedig teljesen egyezik hupolag szavunkkal egyrészt és a latin cupola szóval másrészt.  Márpedig a nő, különösen a még fiatal nő, emlője, nemcsak hogy ama kabar alakú kupolákhoz hasonlítható (a fönti rajzon a), de lényegileg nem is más mint daganat, mert hiszen a tejmirigyeknek a bőr alatti megnövekedése dagadozása következtében képződik.  A fönti a kabar alakú kupola; b, c kabar alakú ívek, d és e szemere és besenyő alakú kupola és ív.

Kúp szavunkat illetőleg Ballagi írja: „nádkévéket kúpba rakni” és: kúp = „kerekded alakú, csúcsban végeződő tárgy.”  Vagyis olyan tehát amilyen a nő emlője.  Igaz ugyan, hogy az emlő csücske annyira, mint e rajzon a-nál, csak érintésre, például a kisded szopásakor, csucsorodik ki.  Igaz az is, hogy a Kübele szobrokon is az emlők olyanoknak ábrázolvák mint e rajzomon b, vagyis nem kabar (a) hanem szemere vagy besenyő alakúaknak, de tény az is, hogy ama Kübele-szobrot is, amelyet a fönti fényképen mutatok be, már nem ősnépeink faragták, hanem a mytohologiánkat átvett árják.  Az emlő ilyen alakúnak ábrázolva tehát már a szemere vagy besenyő jelképekkel azonosul.  Eszerint azonban az istennő neve sem Kybele, Kübele kéne legyen hanem Szemere (Szemirámisz), Zemenyő vagypedig Besenyő, Bizonya (Vizanya) vagy Szebene, Szabina.  Csakhogy viszont a szemeréknél, besenyőknél nem volt az emlőnek oly nagy kultusza mint a kabaroknál, amiért az sem valószínű hogy istennőjüket úgy, oly sokemlősen ábrázolták volna.  De hogy a mythologiánkat átvevő, kultuszainkat utánozó újabb népek már sokmindennel nem voltak tisztában, ez természetes.

Kúp szavunk származékai a kupak és kupac szavaink is.  Kupak alatt valamely födő befödő de belül inkább homorú, üreges valamit értünk, így kupac alatt, amint Ballagi is írja, rakást, kúpalakba halmozott halmocskát értünk.  Ha tehát például a cseh nyelvben is kopes = domb, halom, akkor már a föntebbiekből is eléggé kitűnik, hogy e szó ősnyelvünkből származott a csehbe, de bizonyíthatja ezt még az is hogy a törökben kübbe = kupola, kabarikli = domború, kapamak = betakarni, az oromoban pedig kobi = kalap és kisebb kupola (az olasz szótár szerint: cupoletta).  Világos tehát, hogy a szerb-horvát kuba = kupola a törökből, továbbá hogy a különböző árja nyelvekben meglévő kapa, kepi, capello = sapka, kalap, szavak is ősnyelvünkből származtak, ugyanúgy mint az olasz coprire, coperchio és coppi (kopríre, koperiko, koppi) = födni, födél, háztető, továbbá capanna, cappa = kunyhó, kupak.  Nem kételkedem abban hogy kápolna szavunkat csak a kereszténységben, valószínűleg az olasz capella = kápolna szóból származólag, vettük át, ami azonban nem változtat azon, hogy ez olasz szó valamely egykori itáliai ősnépünk nyelvéből maradott az olasz nyelvre.

Ami az olasz capanna szót illeti, ide teszek a Néprajzi Értesítő 1912. évfolyama 209. és 210. oldaláról alföldi magyar kunyhók fényképfölvétele után készült két rajzot (1 és 2) valamint a folyóirat ugyanazon évfolyama 329. oldaláról egy afrikai (Kamerun) kunyhó rajzát is (3), amely kunyhókon a kabaros emlőalakot láthatjuk és amely kunyhóalak szerintem tehát az emlőalakú kupolák őse is volt.  Tudjuk, hogy az ilyen kunyhóknak rendesen előbb hajlékony vesszőkből vázát készítették meg, amiután e vázat fűvel, szalmával, sással, náddal avagy falombbal borították.  Kétségtelennek tartom, hogy hasonlóképen már a Réz- és Bronzkorban is készültek kupolás nagy épületek is, vesszőből avagy rézrudakból való kerek vázra, rézelemekkel borítva.  Nem kételkedem tehát abban sem, hogy a régi moszkvai bazilika is, ha akárki építette is, ősi kabar hagyományok szerint, illetve ilyenek fölhasználásával, épült.  Ugyszintén bizonyosnak tartom azt is, hogy a vessző-, illetve rézrúd- avagy rézcsőváz olyan rendszer szerint állíttatott össze amilyennek ezt e fönti rajzocskán tünteti föl.  Ez természetesen e kabar dolgot a kazárokkal is kapcsolatba hozza (kacskaringó és örvénylés), de az kétségtelen is, hogy a kabarok és kazárok egymásnak igen közeli rokonai is voltak, ugyanúgy mint ahogy legfőbb szent állataik is, a kecske és a juh, egymásnak igen közeli rokonai.  Tény hogy a moszkvai bazilikán az idomok erős túlozását látjuk, ami a jóízléssel ellenkezik, ami itt azt is jelenti, hogy építésze bár kabar — avagy talán kazár — hagyományokat örökölt, de nála az ilyen túlozásokba gyakran eső árja ízlés is már érvényesült.  Ami viszont nincsen így például a Tadzs Mahalnál (Agra, India), amely ennélfogva a moszkvai bazilikánál sokkal szebb is.

A moszkvai bazilika.

Az ágrai Tadzs Mahal.

A kabar alakú kupoláknak természetesen az olyan ívek felelnek meg amilyet föntebb b-vel jelöltem meg és amilyet a Keleten, különösen Indiában, sokat láthatni, habár épen a Tadzs Mahal ívein a nyugodt vonalharmónia kedvéért az ívek kabaros vonala erősen csökkentve, alig észrevehetően van csak meg.  Viszont a szemere és besenyő jelképeknek megfelelően úgy a kupolák mint az ívek olyanok kellett legyenek mint ugyanazon rajzomon d és c, amilyeneket a Keleten az úgynevezett mohamedán építőízlésben szintén mindenfelé láthatunk.  De Indiában igen általános az olyan ív is amilyet c-vel jelölve vázoltam.  Ez, különösen ha nem túlzott, igen szép, sok változatban fordul elő, de mindig az jellegzetessége, hogy fönt, csúcsa, a kabar emlőalak vonalait mutatja, lent pedig mindkét oldalán a kecskeszarv vonalát.

Ha a moszkvai bazilikát és a Tadzs Mahalt összehasonlítjuk, azt látjuk hogy mindkettő ízlése (stílusa) ugyanaz, de az első építésze, bár az öröklött hagyományokhoz híven, de csak nagyot és pompázót akart és bírt alkotni, vonalharmoniához azonban érzéke nem volt, holott a Tadzs Mahal építésze, bár szintén az öröklött hagyományhoz híven, valamint nagyot és pompásat alkotott de ezenkívül igen fejlett szépség- és vonalharmónia érzéke is volt.

E megállapításaink után észre fogjuk venni azt is, hogy tehát az olyan stilizált szívalak amilyen e rajzocskán a, ennek szemere és besenyő módja, ellenben az olyan mint b, a kabar ízlésű.  A kabar jellegű díszítményekről, amelyek részint népünknél máig fönn-maradtak, de megvannak kereszténységelőtti sír- és egyéb lelettárgyainkon is, sőt fölismerhetők a mai úgynevezett arabeszk avagy mohamedán díszítő elemek között is, kimerítőbben alább szándékozom szólani.


____________



A kecske tehát kabar őstörzseink legfőbb szent-, kultusz- és háziállata volt és, amint ezt az alábbi rajzokon látjuk, ez állat teste minden vonalával a kabar vonalritmust mutatja, vagyis a korábban föltüntetett két alapalakot.  Ami bennünket ismét arra emlékeztethet, hogy őseink vallási jelképei nem mondvacsináltak voltak, hanem a természeti örök törvényeken alapultak.  Itt csak még azt kell megjegyeznem, hogy ama két alak között mintegy átmenetet képez ezen alak, de amely, mivel egyúttal hajlott csöppalaknak is tekinthető, tehát a kabarok és besenyők közötti rokonságot is érzékeltetheti.  Láttuk ugyanis hogy ezen hajlott csöppalak a besenyő díszítmények levélke alakjának felel meg és ilyenként azokban általános.  Azt pedig mi már szintén tudjuk, hogy összes őstörzseink, habár egymástól különböztek is, de mind közös őseredetűek lévén, azért mégis egymás rokonai voltak és egymáshoz sokban hasonlatosak is.  A kabar kab, küb, keb stb. alakú alapszavak is, ha valamely sziszegő hanggal ejtjük, akkor a besenyő csab, csüb, sep stb. alakú alapszavakat kapjuk, amelyek közül a csúp akár az emlő neve is lehetne, ugyanúgy mint a kabar kab, kúp, keb sőt ha azonosmássalhangzósan csecs avagy szisz, cuc szavakat képezünk, akkor meg épen emlő és szopás jelentésű és közös kabar-besenyő-kazár szavakat kapunk.  (A magyarban csecs és cici, a szlávban szisza = emlő.)  De igen közeli rokonai voltak a kecsketenyésztő kabarok a juhtenyésztő kazároknak és székelyeknek is, amiért is semmi esetre sem véletlen, hogy a kecskének a régi magyar kapra nevén kívül nyelvünkben, valamint más nyelvekben is, számos kazár-székely szócsoportbeli neve is maradott fönn.  Ilyenek maga a kecske és a török kecsi, továbbá a szláv koza és a német Geiss (gájsz), tájszólásosan Goass (goász) = kecske.  Az árja nyelvek az egytagú szavak megfordíthatási törvényét nem ismerik; világos tehát, hogy a német Ziege (cíge) szó, amely a Geiss szónak csak megfordított kiejtése s szintén kecskét jelent, a mi ősnyelvünkből kellett származzon, ugyanúgy mint, természetesen, a Geiss szó is, annál is inkább, hogy hiszen e német Ziege szó a mi cigája-juhunk e nevével is teljesen azonos, azt pedig láttuk, hogy a cigája juhféle kecskére valóban meglehetősen hasonlít, sőt hogy, mint a kecskének, még hegyes „kecskeszakála” is van.  Hozzáteszem :  Népünknél „cege-cege!” ma is kecskehívogató szó.  Másként: „bige, cige!” és „Cigela!” (Lássad: Hermann Ottó: „A nagy pásztorok szókincse.” 540. old.), valamint megfordítva: „Gica, gica!” is, tehát megfordított kiejtéssel.

Láttuk azt is, hogy a szekfű, bár a székelyek szent virága volt, de levelei a legtisztábban kabar vonalúak (e rajzon 1).  Mi több: a korábban bemutatott szekfűs hímzés oszlopain az oszlopfőkön is kos-szarvak helyett kecskeszarvak vannak (itt 2).  Úgyhogy e hímzés is tanúsítja a kabaroknak a kazárok- és székelyekkeli közeli rokonságát.

De föl kell itten említenem még a zergét is, valamint a vadkecskét (Capella rupicapra és llex; utóbbi német neve Steinbock).  Ez állatok határozottan kecskelakúak, de szarvaik csak kacsalakúak, sem kacskaringóba nem mennek, sem nem kétgörbületűek, mint a kecske szarvai.  Tudjuk hogy kacs kampó jelentésű szavunk kazár szócsoportbeli, valamint tudjuk azt is, hogy nyelvünkben kacska = görbe, kampószerű.  Innen: kecske szavunk.

Ide teszem még ezen angol katona és bakkecskéje, azaz ezred-„mascot”-ja képét (meszkat), amelyen a bak különösen szép nagy szarvai igen jól láthatók.  Ismeretes hogy az angol katonaságnál babonás szokásból minden ezrednek valamely mascot-állata van; a jelen esetben tehát egy hatalmas szarvú bak szerepel, amelynek azonban szarvai hegyére itt valamilyen gömböcskéket erősítettek díszül, valamint homlokán is van valamilyen dísz avagy jelvény.  Az ilyen mascotokat az angolok szerencsehozónak és bajelhárítónak tartják.  Ugyanilyen babonás mascotokat, de amelyek csak mesterségesen készült ember- avagy állatalakú különféle kicsi bábuk, babák, az angolok szekereken, kocsikon, manapság pedig gépkocsikon is alkalmaznak, többnyire a hátulsó ablakra, belülről, függesztve, amely szokás, az angolokat utánozóan, ma világszerte is elterjedett.  E szokás pedig nem egyéb mint a fetisizmus élő maradványa.  Amiről azonban megjegyezhetjük, hogy ilyesmi éppen a magyar népnél nincsen.  Ellenben tudjuk, hogy például a voguloknak is voltak ilyen hasonló, szerencsehozó s bajtól óvó kicsi házibálványaik, de voltak ilyeneik más kezdetleges népeknek is, sőt a régi rómaiaknak is (Lares et Penates), amelyek náluk többnyire csak fából faragott szobrocskák voltak és egy számukra a lakásban készített kápolnácskaszerű fülkében voltak fölállítva.  Minden házban a maguk házibálványának áldozatokat is szoktak volt bemutatni, mivel azt tartották hogy az, ezérti hálából és jóindulatból, a házat és lakóit bajtól oltalmazza, valamint szerencsét is hoz.  Tökéletesen ugyanígy volt ez a voguloknál is, akiknél az ilyen bálványocska neve pupi.  Viszont ismeretes az is, hogy kezdetleges népeknél, ha azután az illető házat, családot még is baj érte, akkor, azt tartván hogy bábujuk, azaz házibálványuk, tehát „nem jó”, ezt bántalmazták, eldobták avagy eltüzelték és helyébe mást tettek.

Különösen katólikus családoknál napjainkig is szokás volt Mária, néha Jézus avagy valamely szent szobrocskáját egy ennek szánt helyre állítva, esetleg egy a lakás falában lévő fülkében tartani, előtte mécsest égetni, előtte avagy kétoldalt, vízben virágokat is elhelyezni, valamint e szobrocska előtt imádkozni is.  Ez pedig mind nem egyéb mint az egykori házibálványok tartása szokása a kereszténységbe is átvitt emlékezete.  Görög-keleti vallásúaknak, mivel e vallás szentszobrok készítését tiltja, ezeket csak szentképek, az „ikonok”, helyettesítik, amelyek ugyanolyan tiszteletben részesülnek, de itt ezeknek még a házat óvó jó hatást is tulajdonítanak.

Az említett vogul pupi szó megfelel a magyar báb, bábu, baba szavaknak, valamint világos hogy a vogul pupi szó volt a német Puppe = baba s az olasz pupazzo, pupazetto szó őse, amely utóbbi kettő kezdetlegesen készített emberalakocskát jelent, míg puppa = baba.  Viszont az ugyancsak olasz bambola = baba, éppen a mi baba szavunknak felel meg.

Kétségtelennek tartom azt is, hogy babona szavunk is a baba és a vogul pupi szavak származéka, illetve hogy különösen nőelvi népeknél a bálványszobrok valamint a kicsi házibálványok főképpen nőalakoknak képzeltettek, nőistennőket ábrázoltak, amiértis a bab, baba szóhoz a nőiséget, anyát jelentő ona szó is hozzátétetett.  Nem lehetetlen továbbá, hogy Bábolna helységnevünk egy valamikor ottan létezett bálvány után maradott meg.

Szerintem bizonyos az is, hogy az ásatások által előkerülő oly sok, kezdetlegesen, néha gondosabban is, készített apró, állat- vagy emberalakú, csontból, égetett agyagból, sőt sokszor bronzból öntött, avagy ezüstből, aranyból is készített szobrocskák sem készíttettek céltalanul, hanem házibálványok avagy más célból alkalmazott bálványocskák, például csapatok által harcba is magukkal vitt „mascot”-ok voltak.  Tudjuk, hogy a régi rómaiak minden egyes hadának is volt „signum”-a, azaz hadijelvénye: egy rúd amelyre különböző jelképeken kívül, legfölül rendesen sas, farkas avagy valamilyen más állat szobrocskája volt alkalmazva, amely jelvény nélkül harcba sohasem indultak.  Tudjuk hogy a régi törökök ugyanilyen harci jelvénye volt a „mundzuk”, a lófarkas rúd, amelyen legfölül ezüstből való holdkaraj állott.  Bizonyos, hogy a mai ezredzászlók, nemzeti, városi, családi címerek, jelvények sem másak mint az eredetileg szerencsét hozó, bajtól óvó „mascot”-ok származékai.

Visszatérve a kecskéhez és az emlőhöz, meg kell jegyeznünk, hogy a kecske tőgye kétcsücskű s olyan kabar vonalritmusú amilyennek ezt az alábbi rajzon a betűvel jelezve látjuk;  említettem pedig, hogy a párosság és számosság, ellentétben az egységgel, őseinknél nőiségként volt fölfogva.  Meglepő dolog tehát, hogy bár ritkábban, de európai nőknél is előfordul a kecskéire emlékeztetően, az emlők olyan alakja, amilyet a ma a Szent-Pétervári Múzeum gyűjteményében lévő régi görög vázafestmény nőalakján látunk ábrázolva (E rajzon b.  Lássad: Maximilian Ahem: „Das Weib in der antiken Kunst.” Verlag Eugen Diederich. Jena, 1904., 70. oldal.). Képeken ábrázolva láttam, hogy melanézeknél az ilyen emlő gyakoribb, ami Eickstedtnek („Rassenkunde.” Stuttgart, 1934. Verlag Ferdinand Enke, 657. oldal) is föltűnik, ezt képen is bemutatja (itt e rajzon c) és az ilyen emlőt „Knospenbrust”-nak (bimbóemlő) nevezi.  Az ilyen emlőpár azonban nem csak a kecske tőgyére hasonlít, hanem az egyes ilyen emlő alakja ezenkívül tökéletesen azonos a kabaktökével (a fönti rajzon d).  Szintén meglepő tehát, hogy épen ezen tökfaj neve nyelvünkben kabak, ami hiszen ismét egy kabar szócsoportbeli szó.  Amely dologgal később kellend bővebben foglalkoznunk.  De föltűnik szintén Eickstedtnek még az is, hogy a melanézek között igen gyakori a jellegzetesen zsidós arcél (Eickst. 657. old.), amit ő „pseudojüdisch”-nek (= álzsidó) nevez és amit képben is bemutat.  Ugyanilyen vastagajkú, vastag s hajlottorrú, tökéletesen zsidóarcú melanéz főnök (Bena-bena törzs) fényképét mutatja be Hugo-Adolf Bernatzik is „Südsee” (Berlin, 1934.) című művében Új-Guineából.  Ismeretes, hogy a melanézek igen sötétbőrűek és erősen hullámos hajúak.  Szerintem azonban a melanézek ilyen arcjellege nem is pseudo-zsidó, azaz nem is álzsidó, hanem igazi és valóságos, helyesebben: igazi héber, azaz kabar, arcjelleg.  Hiszen ezen héber szó nem más mint a kabar szó, avagy név, felhangos kiejtése.  Ismeretes az is, hogy a melanézek hosszúkoponyájúak.  Szerintem sötétbőrűségük oka is csak az, hogy sok ezredév óta meleg éghajlat alatt élve erősen pigmentálódtak.  Föltételezem tehát, hogy a melanézek ilyen faji jellegű része ős-kabar eredetű, illetve, hogy tehát az ilyen arcjelleg tulajdonképpen kazár és kabar egyaránt, aminthogy az ilyen arcjelleg a koséra és kecskéjére valóban emlékeztet is.  Azt hiszem tehát, hogy a melanézek ősei még igen régi ősidőkben, még hosszúkoponyájúan, vándoroltak Keletre, ahol azután a továbbfejlődésben elmaradtak sőt vissza is fejlődtek, ugyanúgy mint az ausztralidák és a neandertaloidok.  Elképzelhető, sőt valószínű, hogy igen régi ősidőkben Új-Guinea és más szigetek még Ázsia szárazföldjével össze is függöttek.  Ugylehet tehát, hogy mialatt valamely kabar őstörzsünk messze Keletre vándorolt, egyes részei azonban Palesztinában, valamint elő-Ázsiában másutt is, megmaradtak, megtelepedtek és hogy egy ilyen rész után maradott fönn a zsidók héber neve is, úgyszintén a zsidók között a szóban lévő faji jelleg.

Azt pedig hogy a kabarok és kazárok arcjellege ilyenné lett, vagyis hogy a kecskéére és a koséra hasonlított, megokolhatja egyrészt az, hogy ez állatokkal együtt és azonos életkörülmények között élve, az ezredévek alatt természetszerűleg is, testük ezekéhez hasonló jellegeket kezdett ölteni, másrészt, az ilyen arcjelleg válván szépségeszményükké is, szerelmi kiválasztódás útján is, náluk ez arcjelleg szaporodhatott leginkább el.  Hasonló dolgot, de a kutyájával és farkassali kapcsolatban, már a kunoknál is láttunk.  Ami azonban a zsidókat és melanézeket illeti, eltérést itt a vastag ajkak képeznek, ami semely emlősállatnál nincsen így, annál kevésbé a hüllőknél vagy a kétéltűeknél, sőt tudvalévőleg a fölvetett ajkak egy kizárólagosan emberi sajátságot képeznek, amelyet túlfejlődve a forróéghajlat alatt élő, feketebőrű fajoknál látunk.  Tény mindenesetre annyi, hogy azt amit mi zsidó arcjellegnek ismerünk, minden tekintetben az asszíroknál is megtaláljuk, amint ez fönnmaradott domborműveiken látható, de a vastag ajkak nélkül.  Kiemelhető az asszír domborművek arcain, valamint az itt bemutatotton is, az hogy a száj két sarka kissé magasabban van a szájnyílás közepénél, valamint az hogy a szemek úgy a fölső mint az alsó szempilla által erősen körvonalazottak, amit az európai askenáz, azaz kazár és részben valószínűleg kabar eredetű, zsidóknál is gyakran észlelhetünk.  Ezen kívül ez ábrázolaton nekünk föltűnhet a szemöldök és a bajusz ilyen kabar vonalú stilizáltsága is.

Hogy az Eufrátesz és Tigris vidékén valamikor, az asszírok előtt, de utóbb ezek által leigázva, kabarok is élhettek, emellett az Eufrátesz egyik mellékfolyója Habur, másként Khabor, neve is tanúskodhat, de látandjuk ennek alább még egyéb nyomát is.  Megjegyzem :  Fáy Elek fölhozza, hogy Zemplén-megyében is van Habura nevű patak és falu.  Valamint fölhozható miszerint Lídiában (Kis-Ázsia) is volt Kabalia nevű tartomány és ennek fővárosa Kibira.  (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt. 317. old. Leipzig, 1893. évi kiadás.)

Ismét fölemlítem itten az elő-ázsiai, sokemlőjű Kübele istennő nevét, valamint azt, hogy szentélyei eredetileg hegycsúcsokon voltak.  Láttuk, hogy nőelvi népeknél a szentélyek hegycsúcsokon voltak és hogy a hegyek náluk a hímség jelképei voltak.  Bizonyos azonban, hogy némely hegyet az emlő jelképeként fogva föl, Kübele szentélyét éppen ezért helyezték ilyen hegycsúcsra.  E föltevést pontosan igazolja az, hogy például az arab nyelvben gebel, gibil = hegy.

Megjegyezem azonban még a következőket is :  Véleményem szerint az igazi, hódító asszírok valamely beduinféle, műveletlen de igen harcias törzs lehettek, akik mindvégig ilyenek is maradtak.  A fönnmaradott adatokból ismeretes, hogy hadjárataik alkalmával a legyőzöttekkel mily borzalmas kegyetlenséggel jártak el, de amivel ékirataikban maguk dicsekednek.  Ezen asszírok eleintén valamely őskabar törzset igáztak le, amiután ennek egész műveltséget átvették, örökölték, annyira hogy még szépségeszményük is ezeké lett, ami az asszír domborműveken is megnyilvánul.  De bizonyos még az is hogy ez asszírok a maguk számára a leigázottakkal, mint rabszolgákkal dolgoztattak — mert hiszen harcias és uralkodó nép csak uralkodni és parancsolni szokott, de sohasem dolgozni —, ugyanúgy mint ahogyan ez a kréta-mykénéi műveltségben a hódító görögöknél, valamint a régi germánoknál is volt.  Eszerint pedig bizonyos az is, hogy az asszír domborműveket sem maguk a harcos és uralkodó asszírok alkották, hanem parancsaik szerint a leigázott rabszolgák, akiknek tehát azt kellett ábrázolniok, amit uraik akartak, például a mellkasukon át karóra fölszúrt foglyokat (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt. 233. old.) avagy például az olyan visszataszítóan rút jelenet, amelyen az asszír király személyesen szurkálja ki a hadifoglyok szemeit, amit egy khorszabadi domborművön látunk ábrázolva.  (Spamer: „Weltgeschichte.” I. köt. 350. old.)  A domborművön három fogoly látszik, mindegyiknek alsó ajkán át zsinór van fűzve s a három zsinór végét a király balkezében tartja, hogy e szerencsétlenek fejüket vissza ne húzhassák, míg a jobbkezében tartott hegyes gerellyel szemeiket szúrja ki.

Úgy hiszem tehát, hogy az asszírok eleintén csak az Eufrátesz és Tigris északibb része partjain élt kabarokat igázták le s ezek műveltségét vették volt át, — aminek nyomairól alább lesz szó — a suméreket pedig csak később, amikor már ezeket is, az Eufrátesz és Tigris déli partja mellett, is leigázták.

Ide teszem szószerint amit Spamer az említett mű I. kötete 354. oldalán az asszírokról ír :  „Die gesamte Kultur, die Religion, wie die Schrift und das ganze Staatsleben haben die Assyrer von Babylonien übernommen.  Sie waren ein kriegerisches Volk, dem die geistige Produktivität vollständig fehlte.”  Magyarul :  „Az egész műveltséget, vallást, írást, valamint az egész államéletet is, az asszírok Babiloniából vették át.  Harcias nép voltak, szellemi termelőképességnek teljesen híján.”  Spamernak természetesen egy kabar ősműveltségről is, még sejtelme sem lehetett.

Már föntebb adtam rajzokat a régi huszársisakokról, amelyek hiszen emlőalakúak, úgyhogyokszerűen következtethetjük, hogy nem csak a kazárokéi hanem a kabarokéi is ilyenek voltak, vagyis hogy ezek a kazárokéitől csak sejthető díszekben különbözhettek, vagyis hogy hát a kabar sisakot ilyenképpen rekonstruálhatni.  És íme, épen az asszírok domborművein — akiknél kabar nyomokra akadtunk és akiknél alább még több ilyen nyomot is látandunk — vannak ábrázolva igen általánosan olyan emlőalakú és kabar vonalú sisakok amilyeneket a fönti rajzon 1 és 2 mutat (Spamer: „Weltgesch.” I. köt 232. és 233. old.) sőt olyat is mint 3. (Spam. „Weltg.” I. 347.)  Továbbá a régi oroszoknál, akiknél tehát oly általánosak a föntebb bemutatott emlőalakú, és eszerint kazár avagy kabar őseredetű, kupolák, voltak általánosak az ugyanilyen alakú sisakok is, azt pedig a történelemből amúgy is tudjuk hogy a mai európai Dél-Oroszországban volt a kazároknak egy nagy és hatalmas birodalma, viszont Bíborbanszületett Constantinus császár azt is megírta, bizonyára valamely hallott hagyomány szerint, hogy a kabarok a kazároktól származtak, amely kazárországi kabarok akkoriban Árpád honfoglalóihoz csatlakoztak.  Constantinus azonban valószínűleg csak azt nem tudta hogy a kabarok kazároktóli származása nem akkoriban nemrégen történt, hanem sok ezredévvel azelőtt.  Ami nem zárja ki azt, hogy valamely kabar törzs azon időkben is a velük rokon akkori kazárok birodalmában élt volt.  Nagyon is valószínű tehát, hogy a hatalomra jutott szláv oroszok a náluknál sokkal magasabb és régibb műveltségű kabaroktól és kazároktól építészetet, viseleteket és fegyverzetet is tanultak, örököltek volt.  (Ilyen sisakokat oroszoknál lássad: Spamer: „Weltgesch.” 1896. III. kötet, 549, 640 és 651. old.)

Orosz harcosok X. század beli rajzon. (Spamer nyomán)

Horvátország tengerfelőli részében van a Nagy- és Kis-Kapela nevű hegy, amely név azt kell eszünkbe juttassa hogy hiszen, amint már említettem, az arab nyelvben ma is gebel = hegy.  A horvát tengerparton, valamint Dalmáciában vannak ilyen helység- és szigetnevek mint Kapri, Kupari s megfordítva Pago és Bakar vagy Buccar (bukkari).  Valamint e tájakon tartozott még néhány tizedévvel ezelőtt is az általános népviselethez az olyan sapka mint a fönti rajzon 4, (lássad például: „Die österr.-ung. Monarchie in Wort u. Bild.” Wien, 1892. „Dalmatien.” kötete 119. oldalán dalmát férfi képét), amelyet a dalmáciai olaszok, piros színe miatt „pomidora” (= paradicsom) néven gúnyoltak.  Ámde ennek ősalakja kétségtelenül az volt amilyet még 1914-ben egy ottani öreg paraszton láttam, amely sokkal magasabb volt (a fönti rajzon 5.), vagyis tökéletesen ugyanolyan alakú mint az asszír sisakok, amelyek ha utóbb készültek rézből, vasból is, de ősük bizonyára, mint eme sapkák, posztóból, valamint bőrből való volt.  Ez öreg ember sapkája is, bár már kopott, de szintén piros volt, alsó széle fekete szallaggal beszegve, ugyanúgy mint a laposabbaké, és rajta ugyanúgy mint azokon némi kevés, szintén fekete, hímezett dísz is.  Mindenesetre úgy ezen sapkák horvát kapa neve, mint a német általában sapkát jelentő Kappe szó is, habár, amint látandjuk, a fej kobak, koponya, latin coput (káput), német Kopf, továbbá az olasz coprire és török kapamak = befödni szavakkal is összefügg, de ugyanígy összefügg a magyar kebel és sumér kablu = emlő szavakkal is.

Ugyancsak a Horvát tengerparton és Észak-Dalmáciában volt még néhány tizedévvel ezelőtt is általános egy a magyar dolmányhoz hasonló kabátféle viselet, amelynek ottani neve koporan volt, ami szintén kabar szó, ugyanúgy mint egyébként a magyar kabát, köpeny, köpönyeg, szerb-horvát kabanica és az olasz capotto = kabát, köpeny szavak is.  Ezen koporan nevű kabátféle egyik jellegzetes dísze volt azon, sejthetőleg a kecskeszarv stilizált ábrázolatából keletkezett kétkampójú vagyis S alakú ékítmény, amelyet az alábbi fényképen valamint egyet Havass Rezső: „Dalmácia” című művében a 78. oldal utáni táblán is láthatunk.

Igaz, föltételezhető, hogy amiként a kunoknál a kunsüveg a hímtagot jelképezte, ugyanúgy a szóban lévő sapkák és sisakok is jelképezhették ugyanezt.  Mivel azonban a kecskebak hímtagja hegye nem ilyen, hanem olyan mint a korábbi rajzocskán ábrázolt alak, amely egyébként a keleti díszítményekben is oly általános és úgylehet épen a kabarok kultuszában szerepelt valamely növény valamely része stilizált ábrázolatából keletkezett.  Eszerint pedig hímtag jelképének inkább csak az úgynevezett „frigiai” sapkát tarthatjuk, amely szintén piros színű.  Ennek régi görög és római ábrázolatokon olyan változatait látjuk mint a fönti rajzon a és b, néha pedig stilizáltan olyat is mint c, amilyen ez egy régi görög dombormű Attist föltüntető férfialak fején is látható.  (Spamer: „Weltgeschichte.” II. köt. 508. old.)  Fiatalkoromban pedig Rómában láttam egy szardíniai vagy szicíliai parasztot aki sapkája — olyan volt mint e rajzon d — és úgy volt fölsodorva mint e rajzon e, csakhogy e sapka sötétkék színű volt, nem piros.

Szempontunkból igen érdekes a régi egyiptomi korona.  A hagyomány szerint ez két részből állott.  Az alsó azaz külső rész piros volt, a fölső azaz belső rész pedig fehér.  Az egyiket Alsó-Egyiptom, a másikat Fölső-Egyiptom királya viselte, míg mindkettőt csak az viselhette egyesítve, aki mindkét országrész ura és királya volt.  Látjuk hogy a belső rész vagyis a fehér, határozottan emlőalakú.  Szerintem tehát e korona — azaz sapka — nem „összetett” hanem tulajdonképpen és eredetileg: egy volt, és csak utóbb, az említett értelmezés kedvéért választatott a mondott két részre.  Vagyis szerintem ez eredetileg ugyanolyan fölhajlított de le is hajlítható szélű föveg volt amilyen volt a kunsüveg is, csakhogy míg amaz hímtagot, emez emlőt jelképezett, ami egyezik azzal, hogy az egyiptomiaknál ősidőkben nőelvűség és nőuralom kellett legyen, mivel náluk a későbbi időkben is a család gyermekei nem apjuk hanem anyjuk neve után neveztettek, ami tehát náluk a férfiuralom beálltával is megmaradott.  Ha tehát azt képzeljük, hogy e süveg valamikor az emlőt jelképezte, akkor természetes, hogy a süveg külső fölszíne fehér volt, amilyen az emlő külső bőre, de ha e süveg szélét fölhajlítjuk, akkor a süvegnek itt belső fölülete kerül kívülre, amely fölület természetesen pirosnak képzelendő.  Ami pedig a fölhajlított szélű föveg hátul magasan fölálló karimarészét illeti, ez meg nem más mint a fövegek azon hátsó része amely, lehajlítva, a nyakat eső ellen védi, illetve a fövegről lefolyó víznek a nyaknál ruha alá folyását gátolja meg.  De természetes, hogy az ilyen fövegnek királyi koronává válásával, az ilyen gyakorlati célok, ezredévek alatt feledésbe mentek, ami következtében a föveg alakja is némi eltorzulást is szenvedett, a készítők már nem tudván hogy mely rész eredetileg mire szolgált.  Mi pedig már „Magyar” fejezetünkből is tudjuk miszerint némely korona is eredetileg csak sapka volt, vagyis hogy sapka alakjából fejlődött idővel koronává.  Szempontunkból igen érdekes még az ezen egyiptomi korona alsó részéből kiálló, végén kacskaringóba csavarodó, görbe, pálcaszerű valami, aminek célját jelenléte okát nem tudom.  Ez határozottan kabar vonalú, vagyis kecskeszarv vonalának felel meg (Lássad például I. Szeti fáraó ábrázolatán egy karnaki domborművön.  Itt föntebb Kőrösi László nyomán.)  Nem lehetetlen tehát, hogy míg maga a korona a nőiséget jelképezte de egykor, mielőtt értelme feledésbe ment, ezen valami a hímség jelképe volt, vagyis hogy ezen vonalat ~ jelentette, amelyet már korábban a alatt a hímség kabar alapjelképeként láttunk.

A kabarok egy másik szent állata volt a bagoly, éspedig főképpen a fülesbagoly, amelyet népünk még buhú néven is nevez.  (Lássad: Lázár István: „Alsófehér vármegye magyar népe.” Nagyenyed, 1896. 120. oldal.)  Ugy a bagoly mint ezen buhú szó is pedig tisztán kabar szócsoportbeli.  De megjegyezhetjük, hogy Brehm a fülesbagolynak német Buhu, Uhu és Gauf neveit is fölhozza.  (Olasz gufo = fülesbagoly; g-f ami a b-g megfordítása.)  Tény hogy a fülesbagoly uhú, huhú, buhú hangon szól amiért is hangját „huhogás”-nak szoktuk is nevezni.  Az uhú mindenesetre egymássalhangzós kabar szónak is tekinthető (kezdő b hang nélkül) a huhú szó pedig azonosmássalhangzós kabar szónak (két h hanggal).  Pongrác Sándor dr.: „A magyarság keletkezése és őshazája” című művében (Budapest, 1901.) a 42. oldalon írja, hogy a török-tatár nyelvekben ug, ugu, uhu = bagoly. Hozzá teszi hogy a kasmíri nyelvben ráta mogul = bagoly, mivel rát az ottani nyelven = éjszaka, úgyhogy szerinte e mogul szó bagoly értelmű kell legyen.  Tudjuk pedig, hogy a mogul szónak Indiában király értelme is volt („nagy mogul” uralkodók), úgyhogy sejthetjük miszerint e mogul szónak a magyar szócsoport szerint kellett legyen fejedelem, király értelme, ugyanúgy mint ahogy a kún szócsoport szerint a kún, kunig szónak volt király értelme, az pedig kétségtelen hogy a magyar szócsoport a kabarnak közvetlen rokona, aminthogy a b és m is egymással majdnem azonos ajakhang.  Eszerint pedig e mogul szó a magyar avagy Magor névnek csupán lágyult l-hangos kiejtése.  Tény hogy a nagy uhú-fülesbaglyot Brehm (1900. évi kiadás) ez állatok legtökéletesebbikének („die vollendetste Ohreule”) és „az éjszaka királyá”-nak is („König der Nacht”) nevezi.  Mindenesetre bizonyos, hogy úgy a buhú mint a bagoly szók hímségi szóként voltak fölfogva, mivel a bak és bika szavainkkal azonosak.  A bak, német Bock (bokk) szóval tökéletesen egyezik a szanszkrit bag és a szláv bog = isten szó, de egyezik ez az égi főistenség vagyis Zeusz frigiai Bagaisz nevével ez az égi főistenség vagyis Zeusz frigiai Bagaiosz nevével (Spamer: „Weltgeschichte.” Leipzig 1893. I. 306. old.), a Bakkusz istenség nevével, valamint az oromo Vak és vakaio = Isten szóval is.  Hogy a Bagaiosz szóban -osz csak görögösített végzés, valószínűnek tarható, ami szerint a név eredeti alakja tehát Bagai = bagoly (tájszólásainkban bagoj) kellett legyen.  Ami pedig az oromo Vak, Vakajo = Isten szót illeti: a b és v hang egymásnak ugyanúgy közvetlen rokona mint ahogy egymásnak ugyanilyen közvetlen rokona a g és k hang is.  Ami szerint tehát a Vakajo szót is bagoj szavunkra vezethetjük vissza.  Ha pedig mi már tudjuk, hogy magyar őstörzseink a Nagy Égistent óriástermetű, fekete szarvassal (avagy sötétkék színűvel is) jelképezték volt, akkor igen természetesnek tarthatjuk, hogy ezt meg a kabarok óriástermetű fekete fülesbagollyal is jelképezhették.  Ami hogy valóban így is volt, alább látandjuk.  Ha azonban a feketének képzelt Csodaszarvas, illetve ugyanilyennek képzelt óriás-bagoly, azaz a valóságban is sötét színezetű és éjjeli életmódú bagoly, a Mindenség Nagy Istene jelképévé tétetett, akkor kitűnik az is miszerint őseink tudták, hogy a végtelen világűr: fekete, vagyis sötét.

De ha az éjjeli életmódú, sötét színezetű fülesbagoly a sötét világűr és egyúttal az ős Nagy Istenség jelképének tekintetett, de miként képzelhető hogy e Nagy Isten fiaként fölfogott Napisten is bagollyal jelképeztetett volna ?  Pedig hiszen Attisszal, Adonnal azonosítható Bakkusz kabaros nevű istenség is eredetileg minden valószínűség szerint, egyaránt a másik kettővel, Napisten volt.  Nem létezhetett-e tehát valamely, a bagolyhoz többé-kevésbé hasonlító de nappali és inkább sas avagy sólyom féle madár, amely a kabaroknál a Nap jelképe lett ?  Megemlítem itten azon bagolyfélét amelynek német neve Habergeis (= Zabkecske), amely nevet azért kapta mert hangja a kecske mekegéséhez hasonló.  (Lássad Brehmnél. A „Habergeis” népszokásról alább kellend szólanom.)  Habár latin neve Syrnium uralense, de csak azért mert a Urál hegység táján különösen gyakori, de él, amint Brehm is mondja, Németországban valamint Magyarországban is.  Van azonban ma is egy sólyomféle madár, amelynek magyar neve kaba, amely szónak megfelel a szláv kobac és a német Habicht (habiht) = ölyű (romlottan ölyv, a nép nyelvén ölű, ülű = ölő, gyilkoló).  Csakhogy ezen k-b, azaz tehát nőiséget jelentő szavak, habár kabar szócsoportbeliek, de nem lehettek a férfiként fölfogott Napisten nevei;  nem lehetetlen azonban az sem, hogy ezredévek alatt fölcserélődés, azaz tehát zavar, romlás történt.  Van azonban más valami :  ez a latin-olasz-német falco (falco), Falke = sólyom szó, de amelyet a latin nyelv sas értelemmel is használt (lássad Brehmnél is).  Vajon e szóban nem ugyanolyan l-betoldás van-e csak jelen mint például a tátos, csónak és táltos, csolnak szavak esetében ?  Erre nézve nem csak valószínűséget hanem bizonyítékot is hozhatunk föl :  Mi a sólyomféle madarak jellegzetes színe ?  Azon szürke és barna közötti szín, amely az alföldi magyar ló jellegzetes színe is és amely több árnyalatban a nála melegebb barna s a nála hidegebb szürke között van.  E szín magyar neve: fakó nevével de belőle hiányozván az l hang, egyezik a bak hímségi kabar szóval, mivel az f és a b hang egymás rokona, de emellett a fakó valóban a sólyomféle s némely sasféle madár színe is.  A dél-szlávok költészetében régebben igen nagy szerepet játszott a sólyom, amely madárral kapcsolatban általános mondás volt „szívi szoko” vagy „szokole szívi”, amelynek értelme „szürke sólyom” (szívo = szürke, szoko vagy szokol = sólyom), de itt a szürkét jelentő szót csak azért kénytelenek használni, mivel a szerb-horvát nyelvnek a fakó szint megnevező szava nincsen.  (A németben e szín neve: falb.).  Viszont tény, hogy nálunk a fakó, kifakult kifejezést olyasmire is használjuk ami eredetileg más színű volt de kopás miatt válott fakó színűvé.  Amihez azonban még az is megjegyezhető, hogy kopás szavunk meg a fakó szó megfordított alakja, mivel hiszen a p és az f hang egymástól alig különbözik.  Megvan egyébként nyelvünkben ezen fakó szavunk l-es kiejtéssel is, amennyiben régibb nyelvünkben valkó igen szőkét jelentett, sőt jelenthetett albínót is, általában azonban csak az olyan egészen világos szőkét amilyen kelet-balti fajú, azaz tehát tulajdonképpeni magyar fajú, egyéneknél igen gyakori.

Mindez itt elmondottakból végül még az is következik, hogy a régi magyar nyelvben, illetőleg a kabar szócsoportban, a sólyomnak fakó, majd utóbb falkó neve is kellett létezzen és hogy ez utóbbi már l-es kiejtésű szóalak ment át az árja ősnyelvbe szintén sólyom jelentéssel.

Ha tehát a kabarok a Nagy Égistent nagy, fekete vagy sötétkék színűnek képzelt fülesbagollyal, avagy sassal is jelképezték volt és az egymássalhangzós Uhú, Ug, Agg stb. alakú neveken nevezték, de viszont ennek fiát, a Napot, vagyis a Napistent, jelképezhették ugyanilyen bagollyal, esetleg sas- avagy sólyomféle madárral is, de amelyet aranyszínűnek avagy vörösnek képzeltek;  vörösnek talán azért, mivel a fölkelő, vagyis a „fiatal” Nap, vörös színűnek látszik.  Hogy a kabarok szent érce a réz kellett legyen, amely hiszen vörös színű, — s nyelvünkben „rézvörös” ma is szokásos kifejezés — valamint hogy a Napisten neve a kabaroknál kétmássalhangzós Bak, Bag, Bakar alakú név kellett legyen, emellett szól a réz különböző nyelvekben meglévő kabar neve, habár ennek a magyarban ilyen neve nem is maradott fönn.  A réz neve a törökben ugyanis bakir, a szerb-horvátban bakar, a latinban és németben pedig megfordítva cuprum és Kupfer, az angolban copper.  Az Ókorban Ciprus szigete az ottani rézbányákról valamint réziparáról, rézművességéről volt híres.  E sziget neve pedig csak ellatinosítottan Ciprus, régibb neve Küpro, Küprosz.  A réz mai árja neveit (cuprum, Kupfer) e sziget neve után származottnak vélik, aminek azonban ellentmond az, hogy a törökben megfordítva bakir és úgylehet ennek átvételével a szerb-horvátban bakar = réz.  Úgyhogy én e dolgot inkább megfordítva történtnek tartom, vagyis szerintem a sziget neve származhatott a rézről, amely szó, a küpro vagy kupro = réz, a sziget nevénél sokkal régibb és őskabar eredetű.  De föltehető még az is, hogy a sziget e neve egy ottan egykor élt ősrégi kabar törzsről származott, mivel igen valószínű, hogy miként ősidőkben a besenyők olyan helyeken is szerettek megtelepedni amelyek vasércben voltak gazdagok, ugyanúgy a kabar törzsek olyan helyeken is amelyeken rézérceket találtak.

Van azonban arra is adat, hogy a bagoly nőiségi megszemélyesítő is volt, ami utóvégre már csak azért is természetes dolog, mert hiszen nőstény-bagoly is van.  Az említett német gauf továbbá az olasz gufo = bagoly is a nőiségi kabar kab-gab alakú szavak közé tartozik.

Föltűnhet nekünk már az is, hogy, habár egészen más szócsoport szerint, de egymással teljesen azonosak a latinban a strix = bagoly és striga = boszorkány szavak.  Tudjuk pedig, hogy a görögök Athéné istennője szent és jelképes állata is a bagoly volt.  Athénét tekintették a görögök a bölcsesség és tudomány istenségének, márpedig őt még Tana és Tanit néven is nevezték.  (Movers F.: „Die Phönicier.” I. köt., 628. old.)  Amely nevek a mi tanít, tanul, tan szavainkkal is azonosak.  Másrészt, párhuzamként fölhozható, hogy a szerb-horvát nyelvben vjestica = boszorkány, holott vjest meg = ügyes, gyakorlott és tudó, amely szavak vi- töve a német wissen és Wissen (visszen) = tudni és tudás, továbbá a cseh = tud szóval is azonosul.  A nép pedig a boszorkányokat valóban „tudós asszony”-oknak is szokta nevezni, amiszerint a boszorkány és a tudás, tudomány kerül egymással közvetlen kapcsolatba, viszont a boszorkányt és a baglyot meg népmeséink hozzák ugyanilyen közvetlen kapcsolatba, mivel ezekben meg fülesbagollyá átváltozó és visszaváltozó boszorkányról van szó, amiszerint tehát e népmesénkbeli boszorkány Athéné istennővel azonosul.

A nagy fülesbagoly, amelynek — amint láttuk — neve úgy a magyarban mint a németben uhú is, e nevét hangadása miatt kapta, amely valóban uhú, huhú vagy buhú.  Neve tehát, hangutánzó szó lévén, természeti ős-szó, amely ez állat saját és oly jellegzetes hangját utánozza.  De ugyanilyen és különösen föltűnő sajátsága ez állatnak a „fülei”, amiért „fülesbagoly”, németül „Ohreule” nevét is kapta.  Ezeket a fején kétoldalt lévő tollcsokrocskái képezik, amelyek alakukkal tökéletesen az emlősállatok füleire hasonlítanak.  Nem lehetséges tehát, hogy a szerb-horvát uho = fül szónak az uhú szóvali ily egyezése csak véletlenség volna, valamint nem lehetséges az sem, hogy ez állat uhú nevét a szláv uho = fül szó után kapta volna, mivel hiszen uhú neve e bagoly hangját utánozó ős-szó.  Vagyis kénytelenek vagyunk az ellenkezőt következtetni, vagyis azt, hogy a szerb-horvát uho = fül szó képeztetett a fülesbagoly uhú neve után, épen azért mert ez állat fülei ennek oly föltűnő sajátságai.  Igaz ugyan hogy a testrészek nevei is természeti ős-szavak, mégis kétségtelen hogy a hangutánozó szavak még ezeknél is sokkal régibb, még kezdetlegesebb szavak.

Megemlítem itt még azon sejtelmem, hogy a fülesbagoly szóban lévő „fülei” valóban szolgálhatnak is hangfogóul, vagyis hogy nem holmi céltalan képződmények csak, hanem hogy tényleg a hangrezgések fölfogására s ezeknek az állat fülnyílásaihoz való közvetítésére szolgának.  Mi több, mivel a fülesbagoly éjjeli állat, amely ezenkívül főképp sűrű erdőségekben él, ahol zsákmánya után sötétben s még hozzá az ágak, lombok sűrűjében kell röpködnie, ezen toll-fülei ugyanolyan érzékei is lehetnek amilyenek a denevér oly nagy és rendkívül érzékeny fülei is.  A tudósok már eddig is számos kísérletben megállapították hogy ha a denevérnek, amúgy is elkorcsosult, szemeit valamivel le is ragasztják, avagy ki is szúrják, azért az állat homályos szobában is, amelyben még számos fekete cérnaszálat is kifeszítettek, mégis teljes biztonsággal röpköd, anélkül hogy bármibe, vagy egy ilyen cérnaszálba is, ütközne.  Mindebből tehát azt következtetik, hogy a denevérek nagy fülein sőt orrán is lévő bőrképződmények olyan rendkívül finom érzékek amelyek segítségével nem csupán az igen magas hangrezgéseket is, mint például az igen kicsi szúnyog- és légyfélék emberi fül által nem hallható zümmögését is hallják, hanem a denevér saját szárnyai által röpülés közben támasztott légrezgéseket, illetve légnyomás visszaverődését, így a tárgyakról valamint a szóban lévő cérnaszálakról is, érezi, úgyhogy mindezt röptében, sötétben és látás nélkül is, teljes biztonsággal kikerüli.  Tény hogy hasonló érzéke, ha csak igen fejletlen is, az ember homlokbőrében is van.  Fiatalabb koromban ugyanis önmagamon is észleltem, hogy ha teljesen sötét szobában nem gyorsan járva, homlokomhoz valamely bútor avagy fal 20-30 centiméternyire közel került, akkor ezt megéreztem.  Azt hiszem tehát hogy teljes okszerűséggel következtethetem, miszerint a fülesbagoly tollfülei sem egyebek mint hangrezgéseket az állat fülnyílásába, légrezgéseket, illetve légnyomásvisszaverődést, fejbőrére közvetítő eszközök.

A kabarok egy másik állata volt a gepárd.  Az állat e neve valószínűleg valamely keleti nyelvből vétetett át, de amint szóalakja mutatja, kabar eredetű kell legyen.  A törökben neve még kaplam is, de amely nevet a vele rokon és pettyes voltában hozzá hasonlító párducra is alkalmaznak.  A gepárd alapszíne a fakó, míg az egész testét borító foltjai vagy pöttyei feketék avagy sötét barnák.  Testalkata szerint mintegy átmenetet képez a macska- és a kutyafélék között, holott a párduc testalkata tisztán macskaszerű.  Ezzel szemben a gepárd magas lábai is egészen agárszerűek.  A létező leggyorsabb futó állat.  Nincsen olyan sebesfutású antilop avagy gazella amelyet könnyűszerrel utol ne érne.  Amiértis, megszelídítve, vadászatra is használják.  Körmei nem húzhatók vissza, mint a macskafélékéi, amiértis körmei hegyei, mint a kutyáknál, lekopnak, úgyhogy fára mászni nem bír.  Habár húsevő, ragadozó állat, de egyáltalán nem vérengző természetű, vagyis csak annyit öl amennyire okvetlen szüksége van és ha nem éhes, tyúk avagy nyúl is nyugodtan járkálhat mellette;  ha pedig jóllakott, két-három napig sem eszik.  Igen könnyen megszelídíthető még már fölnőtt korában is.  Megszelídítve rendkívül barátságossá és jóindulatúvá válik, gazdájához egészen kutyamódjára szeretettel és hűséggel ragaszkodik, a gyermekeket különösen szereti, úgyhogy ezeket őrizetére is bízhatni.  Igen értelmes.  Feje, bár testnagyságához mérten kicsi (testhossza, a farok nélkül, másfél méter, magassága 70-80 cm, de ábrázolatok szerint régen nagyobbak is lehettek), de igen domború homloka fejlett agyvelőre vall, amelynek aránylagi kicsi voltát bizonyára a csavarulatok fejlettebb volta pótolja, ugyanúgy mint a delfinnél.  Régen, párosával, könnyebb kocsiba is szokták volt fogni, a nagyobbakon pedig, ábrázolatok szerint, nők lovagoltak is.  Miután némely válfaja hímjének az oroszlánéra emlékeztető, bár sokkal kisebb és rövidebb szőrű sörénye is van, ezért késői római ábrázolatokon az oroszlánnal a művészek össze is tévesztették (lássad: Spamer: „Weltgeschiche.” 1893. I. kötet, 306. oldal), holott régibb görög ábrázolatokon igen helyesen félig macska- félig kutyaszerű testalkattal és pöttyösen tüntetve föl.  Amely összetévesztés fő oka az lehetett, hogy az illető római művészek a gepárdról igen keveset avagy semmit sem tudtak, mivel az csak Délnyugat-Ázsiában és Északkelet-Afrikában él.  (Habár szerintem ősrégi időben élt Európában is.)  A föntebb ábrázolt római érmen is Kybelét egy akár gepárdnak akár oroszlánnak is nézhető állaton ülve látjuk, míg Spamer műve ugyanazon oldalán a kép mellett Kybele Istennőt egy másik képen szekéren ülve is látjuk, amely szekeret két határozottabban oroszlánra hasonlító állat húz, de amelyek szerintem tulajdonképpen gepárdok kellene legyenek.  Kübele Istennőt hiszen már e kabar neve is összeköti a szintén kabar nevű gepárddal, más nevén kaplammal.

Mivel a kocsivonó állatok talpa, ujjai vagy patái nagyon kopnak és emiatt lábuk hamar ki is sebesedik, ezért lovat, ökröt patkolni kell, ami azonban csak a patás állatoknál lehetséges.  Ezért a gepárd lábaira bőrcsizmákat szoktak volt húzni.  Ugyhogy a gazdája iránt oly szeretettel lévő gepárd képezte a „Csizmáskandúr” mese eredetét, amely mese bár ma világszerte elterjedve de ezen eredete nem ismeretes.  Ezt már a II. világháború előtt és azután is megírtam és be is küldtem többször, de sehol sem közölték, hanem valószínű, hogy azóta már mások el is plagizálták.

A szóban lévő gepárd és kaplam szavakra vonatkozólag még a következőket kell elmondanom :  Nyelvünkben a besenyő szócsoportbeli csöpp avagy csepp szónak nemcsak víz, folyadék csöppje értelme van, hanem jelent kicsit, igen kicsit általában is.  Például :  csöppség = igen kicsi gyermek, avagy ha azt mondjuk: „Egy csöppet sem törődik ilyesmivel.” ilyenkor a csöpp szó csak kicsiség értelmű de folyadékra egyáltalán nem vonatkozik.  Láttuk hogy ugyanígy a székely-kazár szikra szavunk tűz szikrája jelentésén kívül Erdélyben még kicsi, igen kicsi értelemmel is bír, sőt láttuk azt is, hogy a kicsi szavunk sem más mint a szikra szó első szótagja megfordított kiejtése, valamint láttuk még azt is, hogy viszont az olasz-spanyol cicco (csikko) = kicsi.  Mind ebből tehát okkal következtethető, hogy a besenyő csepp, csöpp = vízcsöpp, és megfordítva pötty, petty = foltocska szavainknak a kabar szócsoportban gep, kap alakú párhuzama kellett létezzen, szintén vízcsöpp, kicsi és foltocska értelemmel, úgyhogy a gepárd és kaplam szavak első szótagja is tulajdonképpen ez állat pöttyös, foltocskás voltára vonatkozott.  Nyelvi bizonyítékok :  Finn kipinä (kipine), oromo kapszisza = szikra, szerb-horvát káp = csöpp, de van e szónak még kicsiség értelme is.  Megfordítva: szerb-horvát piknya = pont, kis folt.  Olasz piccolo = kicsi, finn paikku = folt.  Továbbá szerb-horvát pega, pjega is = folt, ami szerint tehát az is sejthető, hogy a csupa foltocskás gepárd neve is tulajdonképpen gep-párd kellene legyen, illetve hogy ez volt.

Habár arra, hogy a béka a kabarok egyik szent állata volt, kevés adatot tudok fölhozni, de tény hogy a béke szó kabar alakú.  Továbbá kétségtelen annyi, hogy ez állatnak őseinknél, általában, elég nagy mythologiai és jelképi szerepe tényleg volt.  Bár mai nyelvünkben csak hímségi alakú (b-k) neve él, ez nem kell azt jelentse hogy nem létezhetett régen k-b, g-b avagy g-v alakú neve is.  Béka szavunk mindenesetre hangutánozó szó is lehet és a békák bekeke (németesen brekeke, a régebbi magyar nyelv ugyanis nem tűrt két avagy több mássalhangozóval kezdődő szavakat) hangját utánozza, vagy legalábbis kapcsolatban van vele.  Népünk a kecske hangját is, a mekeg-en kívül, beked-nek is mondja (Ballagi).  A békák bekegő hangjának felel meg a római tájszólás bacaja (bákájá) = lármásan beszél, jár a szája, és a finn pakaja = beszél, cseveg szó.  Szerintem ugyanis, amint ez népmeséinkből és egyéb néprajzi adatokból is kitűnik, a béka őseinknél a nőiség és a víz egyik jelképe és költői megszemélyesítője volt.  Sőt jelképezte egyenesen a nő anyaméhét is, mivel alakja ezéhez valóban hasonlítható (a fönti rajzon 1 és 2).  Hipokrátesz és Pláto is, bizonyára népi hiedelmek alapján, azt állították, hogy az anyaméh a nőben önálló állatként él.  A magyar nép némelyütt az anyaméhet ma is „az asszony békájának” nevezi.  Általános néphit az is, hogy a hisztéria az anyaméh megvadulása, illetve éhessége, mivelhogy táplálékát az ondó képezi.  A tiroliak néphite szerint a nő némely más betegségét is az anyaméh okozza, de hogy ez az alvó nőből ki is bújik és elmegy valamely vízbe fürödni, mire a nő meggyógyul.  Világos, hogy a vízbe fürdeni menés az anyaméhnek békávali összehasonlításával függ össze.  De van olyan elváltozott néphit is amely szerint az anyaméh teknősbéka.  Nem érdektelen az sem, hogy a németben a Frosch (fross) = béka és Frau = asszony szavak is hasonlítanak egymásra.  (Lássad például: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. „Béka királykisaszszony.”)  Magától értetődő, hogy a föntiekben többnyire oly babonás hittel van dolgunk, ami ősműveltségünk leromlása, kiveszte után az egykori tudás és természetismeret szánalmas maradványa, de aminek eredete az volt, hogy őseink igen jól tudták, hogy az anyaméhnek a nő életére mily nagy befolyása van, valamint tudták azt is hogy ha a nő nem él a természet törvényei szerint, illetve természetellenes életmódra kényszerül, ennek nála beteges lelki sőt sokszor beteges testi következményei is vannak.  Említettem már azt is, hogy a Berosus, Hyginus és Heladius által följegyezett mondák, valamint népmeséink alapján az következtethető, hogy a mai emberiséget egy békaszerű, kétéltű ősemberiség előzte volt meg.

Már „Besenyő” és „Kazár” fejezetünkben is láttuk, hogy a magyar zsinórdíszítmények indítékai (motívumai) mily érdekes adatokat tartalmaznak — ami felől majd alább még többször is meggyőződendünk.  Itt csak a föntebb 3 számmal jelezett, látszólag oly jelentéktelen indítékot mutatom be, amely különösen dolmányok, menték ujja elején szokott volt előfordulni, másutt ritkábban, de amely érdekessé azért válik mert a nép „béka” néven nevezte.

Mivel tudom hogy fövegek alakjának őseinknél jelképes értelme is volt, továbbá mivel észre vettem, hogy az egyiptomi királyi korona is a nő emlőjét jelképezte volt, — ha ez a késői egyiptomi műveltségben már feledésbe is ment — ennélfogva sokszor gondolkodtam azon, mi jelképes értelme lehetett az egyiptomi fáraók (királyok) azon oly különös alakú másik fövegének, amelyet a föntebbi rajzon a 4 szám mutat elölről és oldalnézetben ?  Míg rájöttem hogy ez, mint ahogy a másik föveg az emlőt, ez viszont az anyaméhet kellett jelképezze, ha ezt az egyiptomiak már szintén feledték is volt, mivel hiszen, amint azt már több tudós is észrevette, az általunk jobban ismert egyiptomiak egy másik sokkal régibb egyiptomi ősműveltség örökösei voltak csupán, akik ez ősműveltség népét leigázva, ennek műveltséget csak örökölték volt.  Mi már tudjuk hogy ugyanígy történt ez Itáliában, ahol a rómaiak Itália magas műveltségű ősnépeitől: etruszkoktól, szikuloktól, szabinoktól, akiket leigáztak, vették át műveltségüket.  Tudjuk hogy ugyanígy történt ez Kréta szigetén és Görögország félszigetén, ahol a hódító görögök a régibb jász, pelazg és más ottani őstörzseinktől, ezeket leigázva, örökölték műveltségüket.  Tudjuk hogy ugyanígy történt ez Mezopotámiában, ahol egy ősrégi földművelő szemere törzsünket egy harciasabb törökös fajú és nyelvű törzs igázta le, majd ezt utóbb a még harciasabb és borzalmasan vérengző asszírok, de mindig átvéve s örökölve az ottani ősműveltséget.  Tudjuk hogy ugyanez történt Indiában is, ahol az ősi műveltségű dravidákat, azaz egy szintén fajunkbeli ősnépet az északi hegységek közül századokon át folyton leereszkedő árja hinduk igázták le, de átvéve a dravidák műveltségét, és tudjuk hogy ugyanez ment végbe Palesztinában és Szíriában, ahol meg a pusztákról, sivatagokról szakadatlanul beszivárgó beduinféle és sémiták igázták le a fajunkbeli kanaánitákat de szintén átvéve ezek műveltségét.  Mi már tudjuk azt is hogy északi szabir-besenyő törzseinket a germán normannok igázták le, de átvették ezeknek műveltségét, nem csupán, hanem ezeknek még fegyverzetét is valamint eltanulva tőlük a hajózást is, amit azután borzalmasan vérengző módon kalózkodásra használtak föl.  Úgyszintén Dalmáciában is, manapság szemünkláttára, nyomta el a hegyek közül leereszkedő szlávság a tengerparti, művelt városok római és velencei származású olaszságát, de átvéve ennek egész műveltségét valamint a latinbetűs írást és a katholikus vallást is.  Tudjuk, hogy az itteni már szláv lakosság nyelve is telidesteli volt olasz szavakkal, (Srdan Music: Romanizmi u severo-zapodnoj Boki Kotorskoj. Beograd, 1972.) amit csak legújabban irodalmi úton és iskolai tanítás segítségével sikerül mindinkább kiküszöbölni, az olasz szavakat műszavakkal vagypedig más szláv nyelvekből sőt sokszor még a törökből is vett szavakkal pótolva.

Csak a tudomány haladásától függ tehát, hogy ősműveltségünk megismerése segítségével a valóság is ismertté váljon.

Hogy a kabaroknak, ha csak későbbi időkben is, egyik állata lehetett a ló, erre utalhat ez állatnak a latinban, olaszban meglévő caballus, cavallo (kaballus, kavallo), sőt még az afrikai hauza nyelvben is kibia = ló neve.  Valamint a magyar és a szerb-horvát kabala, kobila = nőstény ló.  A görögben hipposz, a finnben hepo = ló, amely szavak tehát mind kabar szócsoportbeliek.  Igaz ugyan, hogy ennyi még annak nem teljes bizonyítéka hogy a ló a kabarok egyik szent állata lett volna, de mégis valószínűvé teszi.  Annyit mindenesetre kétségtelennek tarthatunk, hogy sem az afrikai hauzák (egy kámita nyelvű nemzet), sem Észak-Európában a finnek a ló nevét nem a görögből (hipposz) vették, hanem hogy inkább azt kell föltételeznünk, hogy úgy a görög szó, valamint mind ezen fölsorolt ló-jelentésű szavak ősi kabar törzseinktől származtak.  Ha azonban a ló a kabarok egyik állata volt, akkor ez bizonyára nem a fehér színű volt, mint a kunoknál, hanem a vörös színű, ami különben is a ló legáltalánosabb színe, vagyis a réz-színű, mivel a réz a kabarok érce volt;  miután pedig a fölkelő és a lemenő Nap is vörös színű, ennélfogva a ló a kabaroknál a Napisten jelképeként is szerepelhetett.  Lehetséges azonban hogy szerepelt náluk még a fakó színű magyar alföldi lófajta, amelynek egyik jellegzetessége igen világos, majdnem fehér sörénye és farka.  Színes ábrázolatát lássad: Meyers Lexikon. 1897. „Pferd”. I. tábla, „Ungarisches Pferd.”  Valamint lássad a színeket föntebb.

A ló fölsorolt nevei kétségtelenül összefüggenek az ugrást jelentő számos nyelvben meglévő hipp-hopp, hupp, a németben is hüpfen, a finnben hüppi ugrást, ugrálást jelentő szavakkal.  Meg kell tehát állapítanunk azt is, hogy mivel a ló nem csak kiválóan jó futó de kiválóan jó ugró állat is, föltűnik tehát, hogy a kabarok e három állatának közös sajátsága azaz a békának, kecskének és lónak, a kiválóan ugró képessége.  Ami a kecskét illeti, ma is népi mondásunk hogy:  „Ugrál mint a kecskebak” amely mondást szótárában Ballagi is fölemlíti.  Viszont a németek a sokat ugráló gyermekre mondják hogy „Springbock” (springbokk) = ugróbak.  Szempontunkból érdekes tény tehát, hogy e három állat, a béka, a kecske és a ló, habár élettanilag egymástól oly távol álló, mégis egymással két dologban oly föltűnően egyezik, vagyis egyrészt ugrásában, ugrálásában, másrészt hangadása sajátos szaggatottságában, vagyis hogy a béka hangja: bekekeke, a kecskéé: mekekeke, a lóé pedig nyihahaha.  Megjegyezhető még az is, hogy a vágta-futás (galopp) tulajdonképpen nem más mint nagy ugrások folytatódó sora.  Igen érdekes az is, hogy a finnben hyppää (hüppee) nem csak ugrálást hanem egyúttal táncot is jelent, amiből okszerűen következtethető hogy tehát, mivel itt kabar szóval van dolgunk, a kabarok táncmódja is ugrálást, valószínűleg a kecske ugrálását utánozó, kellett legyen.  Annyi bizonyos hogy magyar ugrik igénk úgy magyar mint kabar egymássalhangzós szónak is vehető, de az „ugrál-bugrál” és „ugri-bugri” ikerszavaink második részében tehát a kecske bak és a béka nevével azonosuló szóalakot képez, ami tehát nem lehet véletlenség.  Mi több, tény az is, hogy az osztrák németeknek is van egy lényegében ugrálásból álló tánca, amelyet többé-kevésbé mókásan hoppszasza-nak szoktak nevezni.  (Mellesleg megjegyezem, hogy ezen -szasza végzés sem egyéb mint a magyar népi nyelv -sza vagy gyakorítva -szasza biztatás jelentésű ragja.  Például: nézsze meg = biztatás hogy valamit nézzél meg.  Igy: adsza biztatás hogy: adja ide;  gyakorítva: adszasza: gyakorítva hogy adogatná ide.  Viszont a nesze biztatva kínáló szó irodalmi nyelvünkben is megvan.  „Hoppszasza” tehát = ugráljál.  A finnben hüpszi jelent úgy ugrálást mint táncot is.)  Továbbá, fölemlíthető itt még a montenegrói és hercegovinai szerbek ugráló tánca is: A közönség körbe áll, mire egy legény és egy leány az így képezett kerek térre kilépve egymással szembe áll és elkezd eleintén csak egyhelyben ugrálni oly magasra amennyire csak bír, majd egyúttal körbe is haladva de mindig egymással szemben maradva folytatják az ugrálást.  Történik pedig ez minden zene vagy énekszó kísérete nélkül.  Mikor a pár kifáradott, egymást átölelik és megcsókolják, a nézők pedig tapssal üdvözölik őket és fejezik ki ezzel a pár ugrálása iránti elismerésüket.  Ezután a legény a nézők közül egy leányt, a leány pedig egy legényt csókol meg, mire ezek kötelesek a körbe kilépni s az ugráló táncot ugyanúgy folytatni.  És íme, a szerbeknél még az én fiatalkoromban is ismeretlen volt a csak utóbb a horvátoktól átvett plész = tánc szó, vagyis náluk az igrati szó jelentett táncot, bár egyúttal játszást is, igranka pedig táncmulatságot.  Márpedig ezen igrati ige hiszen azonos a magyar ugrani, ugrálni, régiesen ugordani igével, amelynek kétségtelenül származéka is.  Ellenben Ballagi az ugrós = ugrós táncot is említi, amelyben tehát szintén nagyokat ugrálnak és ami azt jelenti hogy ilyen táncfaj régen nálunk is létezett, és szerintem úgylehet épen kabar eredetű volt.  Hogy viszont a dél-szlávoknak az ilyen tánc kabar eredetű lehetett, emellett szólhat az, hogy e népek ősidők óta nagy mértékben midig kecsketenyésztéssel foglalkoztak és lehet tehát hogy ezt, ama tánccal együtt, valamely kecsketartó kabar őstörzstől örökölték.  Külön kiemelendő azonban, hogy ezen délszlávok nyelvében az igrati és igranka szónak bár tánc értelme van de ugrani, ugrálás értelem meg nincsen, annak dacára sem hogy ilyen ugráló tánc meg van, ami tehát okszerűtlenséget (logikátlanságot) árul el, holott ha nálunk volt ugrálásból álló tánc és ennek neve ugrós volt, akkor a név és a tánc jellege egymással okszerű összefüggésben van.  Az ugrás, ugrálás elnevezése ugyanis a szerb-horvátban szkocsiti, szkakati, ami hiszen a mi szökni, szökelleni, szökdösni szavunknak magánhangzókihagyásos azaz elárjásított kiejtése.  Ugyhogy következtethető hogy mivel a székelyek és kazárok a juhon kívül kecskét is tartottak, ennélfogva ugráló táncuk is létezhetett.  Hogy kecskét a kazárok is tartottak, emellett egyéb adat mellett szól az is hogy máig fönnmaradott nálunk a kazár szóalakú „Cege, cege!” vagy „Cige, cige!” már föntebb is említett kecskehívó szó.  Hogy viszont a szökni igénknek még megszökni, mondjuk fogságbóli elszökés, értelme is van, ez természetes, mivel emez is igen gyors, sokszor ugrással is járó, hirtelen helyváltoztatást is jelent.  Ugyanígy ezért az ugrani igéből is képződött a megugrani = elszökni, megszökni értelmű ige.  De emlékeztetnem kell itten a szökni, szökelleni szavunkkal kapcsolatban a szökellő szikra e magyar nevére s arra, hogy a szikra szökellésénél valóban szikk hang hallatszik, ami ismét nyelvünk szavainak a természetteli összefüggését is bizonyítja.

Hogy épen a székelyeknél is ugráló tánc napjainkig is fönnmaradott, tanúsítja egy gyakori „táncszavunk” (táncolás közben szokásos fölkiáltások), amelyet már Kriza János is „Vadrózsák” című ismert művében, a sok között, följegyezett :

Kicsi nekem ez a ház,
Majd kiugrom a padlást !
(A „ház” szó alatt a nép sokszor szobát ért.)

Párhuzamként az elmondottakhoz tehető hogy latinul is saltus (száltusz) = ugrás, de saltatio (száltácio) = tánc.  Az olaszoknak ma is van egy, különösen Róma környékén dívó ugráló tánca amelynek neve saltarello = ugrócska, a régi rómaiaknak pedig voltak salii nevű papjaik, akiket ugrálásos szertartáson táncuk miatt neveztek így.

Hogy a kabarok egyik állata a róka is kellett legyen, következtethető az alábbiakból :  Neve az oromoban és az abesszíniai amhara nyelvben kabaro, kaberu, amely szó első szótagja, megfordítva, a német Fuchs (fuhsz, fuksz) = róka szót adja.  Láttuk, hogy a kabarok szent érce a réz volt, amely vörös színű s amely szín a róka jellemző színe is, annyira hogy a magyar nép a rókát költőileg többnyire „vörös róka”-nak is nevezi valamint a vörös hajú embert meg „róká”-nak mondja illetve gúnyolja.  Kétségtelen is, hogy ezen róka szavunk (őstörök szócsoport) azonos egyrészt a magyar rőt és a német rot, olasz rosso, tájszólásos rusco (ruso) = vörös, piros szavakkal, vagyis sejthető, hogy régen rótka kiejtése is volt.  De hogy ez egyúttal a ravasz szavunkkal is összefügg, alább látandjuk.  De a rókát a legtöbb nép a ravaszsággal összefüggésbe is hozza, azért mert más hozzá többé-kevésbé hasonló állatoknál valóban eszesebb, okosabb is.  Ugyhogy itt is azon jelenséget kell észrevennünk, hogy ősnyelvünkben sokszor egyazon szónak, csak igen kevés kiejtésbeli különbséggel, más-más értelem is volt.  Láttuk pedig azt is, hogy a réz neve a törökben bakir, a latinban pedig megfordítva cuprum volt, amely szavak pedig úgy a róka említett kabaro nevével, valamint a kabar nemzetnévvel is tökéletesen egyezik, ami ismét nem lehet véletlen.  De utal arra hogy a róka a kabarok egyik állata volt, még más is: Tudjuk, hogy például tulajdonképpeni magyar őstörzseink vezető és szent állata a szarvas, illetve a Csodaszarvas, volt, amely az ifjakat és a leányokat egymáshoz vezeti, vagyis hogy egyúttal házasságszervezőként is szerepelt, valamint láttuk azt is, hogy a kabarok egyik más állata a gepárd volt, amelyről már említettem, hogy a „Csizmáskandúr” eredetét képezte, ez pedig a közismert mesében szintén házasságszerezőként szerepel.  Meglepő egyezést, de rókával, képez tehát e kínai mese :

Egy Csung nevű fiatalember a vetések között sétált.  A hullámozó búza közül egy vörös róka ugrott elő, Csungot nevén szólítja és csalogatja, mondván :  „Gyere velem, gyere utánam !”  A róka fut előtte.  Néha eltűnik és Csung már azt hiszi, nyomát veszítette, de ismét előtűnik, ugrál előtte s ismét hívja :  „Gyere velem, gyere velem !”  Egyszer azután egy tóhoz érnek.  A tavon sok kicsiny csolnak lebegett és mindegyikben egy-egy szép leány evezgetett ide, oda.  Azt mondotta Csungnak a róka :  „Ezek közül a legszebb legyen a feleséged !”  Csung talál egy üres csolnakot is, a tóra kievez és egy gyönyörűszép és rózsaszín ruhájú leány után evez.  Ez eltűnik előle, egy szép rózsaszínű lótuszvirággá változva.  Csung ezt leszakítja, hazaviszi s otthon vízbe teszi.  Mindez alkonyatkor történt.  És, íme, otthon a virág visszaváltozott a szép leánnyá, Csung nejévé lett és neki gyermekeket is szült.  Őt Csung Lotusz-sziromnak nevezte.  De idővel a nő, a tóhoz nagyon visszavágyódván, oda visszaszökött.  Csung sírt, bánkódott utána de végül gyermekeiben vigaszát lelte.  Ezenkívül Lótusz-szirom, mikor megszökött egy szép rózsaszínű ametiszt drágakövet is hagyott Csung számára a szobában.  (Lássad: S. Forster-Streffleur: „Was Li-Pao-Ting erzählt.” című művét, Wien.)

Világosan látható, hogy itt Csodaszarvas regénk egy a kabaroktól származott változatával van dolgunk, amelyben tehát szarvas helyett róka szerepelt, bár elképzelhetjük, hogy megvolt e rege a kabaroknál ezenkívül kecskével avagy gepárddal is.  Tudvalévő hogy a kecske igen buja természetű állat, amiért is a régieknél a buja természetűnek képzelt szatírokat félig ember- félig kecskealakúaknak ábrázolták volt.  De hogy e kínai mesében is a róka azt mondja hogy „Gyere velem!” avagy, hogy „Kövessél!” ez azonnal a gnú, illetőleg a Csodaszarvas már szóban volt „Velem!” kiáltását kell eszünkbe juttassa.  Mi már tudjuk, hogy a csillagos Csodaszarvas csak este tűnik elő, éjjel látszik, hajnalban eltűnik.  A kínai mesében is a róka eltűnik, majd ismét előtűnik, csak a csillagok a rókáról már hiányoznak, ezek pedig itt azért kellett feledésbe menjenek, mert hiszen a rókának nincsenek fehér foltocskái, mint a szarvasnak.  De mi tudjuk azt is, hogy a Csodaszarvas egyúttal a szerelemvágy jelképe is volt, valamint jól tudjuk hogy e vágy is főképen este s éjjel jelentkezik.  Tény még, hogy a kínai mese nem csak azt mondja meg hogy a róka alkonyatkor csalogatja Csungot (az hogy több napon át, mindig alkonyatkor és éjjel, már feledésbe ment), hanem megmondja még azt is, hogy a róka ugrál, holott az ugrálás a rókának kevésbé sajátsága, úgyhogy azt kell föltételeznünk, hogy az ős-kabarok e regében az ős-magyarok szarvasát eredetileg kecskével helyettesítették volt, amely állat valóban ugrál, ugra-bugrál, bakkol, de hogy utóbb ennek helyébe náluk róka is tétetett, éspedig valószínűleg azon nőelvi kabar törzseknél, amelyek már nem éltek sziklás hegységek között, a kecskefélék igazi hazájában, ahol a kabaroknak inkább csak hímelvű törzsei éltek, hanem inkább vízben bővelkedő lapályosabb helyeken, avagy völgyekben, úgyhogy a kecske már nem játszott életükben oly nagy szerepet.  Ellenben kiemeli a kínai mese a róka vörös voltát, ami a róka jellegzetes színe, habár van vörös színű kecske is, sőt a dalmáciai és montenegrói szerbek azt tartják, hogy az ilyen fajta a legjobb, mivel ez tejel a legjobban.  A kínai rege szerint Csungot a róka tóhoz vezeti, míg a mi dunántúli regös énekeinkben is a Csodaszarvas tóban, folyóvíz melletti „Tóállás”-ban gázol és ottan a tavaszi sarjadozó gyönge sásocskát legelészi.  Mi már tudjuk hogy e tóállás a Tejút vagyis az égi Duna melletti Vízöntő, a Vizitáj csillagképe, amelyben a félig kecske félig hal, vagyis a Csodaszarvas helyébe került Bak csillagképe, azaz a rómaiak Capricornus-a, úszik.  Vagyis a szarvas utódaként itt még kecske szerepel, nem róka.  Viszont sejthető, hogy a kabaroknál a kecske helyébe nem is mindig róka tétetett hanem gepárd is sőt ezt a „Csizmáskandúr”-ról szóló mese bizonyítja is.  Ez utóbbi mesében megmaradott még az is, hogy a mesehős maga is vízbe kell menjen, vízbe kényszerül.  Mi pedig már tudjuk azt, hogy őseinknél a nász szigeten történt, viszont e mesében is a Csizmáskandúr (valamint a Csodaszarvas is), házasságszerező.  A szigetre őseredetileg a vízben gázolva vagy úszva vagypedig szarvas hátán kellett átkelni, utóbb pedig állatbőrből készültek, aminthogy tömlők például a Balkánon ma is kizárólag kecskebőrből készülnek, csak igen ritkán juhbőrből is, ami tehát bennünket ismét a kecskéhez is visszavezet.  Másrészt hallottam avagy olvastam valamit arról, hogy a finneknél régen szokás volt csolnak orrtőkéjét szarvasfő-alakúra kifaragni.  A szarvasok is minden tavasszal, párosodásukhoz, folyó vagy tó avagy tenger szigetére gyűltek és ugyanígy őseinknél a leányok és az ifjak is, ahol táncok és mindenféle játékok közben a párok alakultak és a házasságkötés megtörtént.  A kínai mesében, annak dacára is, hogy itt már rókáról van szó, a víz és a vízen való átkelés emléke abban még él, hogy a leányok csolnakokban vannak, tavon, és csolnakban evez utánuk Csung is.  Csakhogy jelképezik itten a csolnakok, illetve a leányok még a vízen úszó lótuszvirágokat is ugyanúgy, illetve ezekkel jelképesen és költőileg azonosíttatnak.  Nem érdektelen tehát szempontunkból még az sem, hogy a rózsaszínű lótuszvirág (a kínai mese mondja hogy a leánynak rózsaszín ruhája van!) szirmai valóban igen szépen stilizálhatók kabar vonalritmus szerint (e rajzon a), habár stilizálhatók ugyanilyen szépen besenyő vonalritmus szerint is (a rajzon b), amit a Keleten különösen buddhista ábrázolatokon mindkét módon elég sokat láthatunk is.  Sajnos, nem tudom, hogy a lótusz magja milyen alakú, sejthető azonban, hogy azon lótuszfajtáknak amelyek szirma kabar vonalritmusú, azoknak magvai is ilyenek.  Annyi viszont eléggé ismeretes, hogy a lótuszfélék magvai, valamint gyökere igen tápláló eledelt is képeztek, ugyanúgy mint a sulyomfélék magvai is, amiszerint következtethető, hogy a kabarok, illetve legalábbis ezek nőelvi törzsei, vizek mellett élve úgy lótuszmint sulyomféléket tápnövényeikként termeltek is.  Annyi bizonyos hogy némely sulyomféle termése meglepően kabar vonalritmusú, amit e rajz is mutat.

Visszatérve a szatírokra és a kecskére, amely, mint igen buja természetű állat, sejtelmünk szerint a kabaroknál tehát eredetileg a Csodaszarvas helyett, házasságra vezető állatként is szerepelt, föl kell említenem, hogy a görögöknél és rómaiaknál a kis-ázsiai népektől, valószínűleg tehát valamely kabar őstörzstől, átvett Kybele-kultuszban, e kabar nevű istennő tiszteletére rendezett szertartásokban az istennő papjai ugráló, azaz tehát „bakkoló”, táncokat jártak.  Ezen korybant-oknak nevezett papok sokban szatíroknak és Bakkusz sziléneknek nevezett papjainak feleltek meg, a kecskéket jelképezték és kecskebőr palásot viseltek.

Ami a sulyomfélék termelését illeti, magától értetődőnek tekinthetjük, hogy a jászok inkább azon fajtát kedvelték és termelték, amelyről már föntebb is volt szó, amelyet ma is neveznek „jezsuita dió”-nak és belőle imádkozó füzéreket készítenek.  Viszont érthető, hogy a kabarok inkább azon fajtát termelték amelynek magva rajzát itt ismételtem.

Azt hiszem azonban, miszerint annak hogy bizonyos törzsek a maguk kultuszának alakban, vonalakban megfelelő állatokat és növényeket kedvelték, ennek nem csupán holmi fölületes előszeretet, kedvtelés volt oka, hanem szellemi vezetőik, táltosaik (tátosaik = tudósaik és egyúttal papjaik) tudatos intézkedése, mivel ezek tudatában voltak annak, hogy amikor és ahol minden természetes, szép és teljes összhangban (harmóniában) van, ennek általános előnye, haszna, jó hatása is kell legyen, holott az összhangtalanság (disharmonia), a zűrzavar, okvetlen káros hatással van.  Úgylehet tehát, hogy őseink egykori táltosai tudatosan gondját viselték annak, hogy az illető törzsnél, nemzetnél mindig minden, amennyire lehetséges, a természeti törvényekkel, azaz Isteni Törvényekkel, összhangban legyen.  E fölfogás nyomát, maradványát ismerhetjük föl népünk ma már babonává hanyatlott és sokszor már teljesen tévesen is alkalmazott olyan hiedelmeiben — de ami egykor a Természet örök törvényein alapuló tudás volt — hogy bizonyos dolgok, tárgyak valakire „szerencsések” lehetnek, míg másvalakire nem, avagy hogy bizonyos cselekedetek csak így avagy amúgy bizonyos időben lehetnek „szerencsések”, míg másképp avagy máskor nem.

A kabarok egyik kultuszbeli állata volt a bogár is, csakhogy, holott a magyar törzseknél a ma katica-bogárnak nevezett piros és gömbölyded testű bogárkának volt szerepe, ehelyett a kabaroknál a szintén gömbölyded testű de fekete színű nagy galacsinhajtó bogár szerepelt, aminthogy erre mutat a bogár, tisztán kabar alakú szavunk is, amelyben hiszen az első szótag megfordításával a kabarnevet is kaphatjuk.  Az olasz nyelvben baco (báko), az angolban bug ma is = bogár és féreg, továbbá a velencei tájszólásban, valamint a dalmáciai olaszok nyelvében is bacolo-nak nevezik a fekete svábbogarat.  De ezenkívül a dél-olaszban, különösen pedig a római tájszólásban, amint ezt magam is számtalanszor hallottam: bagarozzo (bagarocco) = bogár.  E szót, mivel tájszó, szótárakban nemigen találjuk meg, de pontosan bagarozzo-nak írva, valamint az ehhez hasonlító bucarone és buggero (bukaróne és buddzsero) = bogár szavakat is, megtaláljuk ezen olasz folyóiratban :  „Archivio per lo studio delle radizioni popolari.” Palermo, 1884. II. füzet, 189-192. oldalon, Giacomo Lombroso: „Scarafaggi e candeluzze” című cikkében.  Ezen bagarozzo szóbeli -ozzo (-occo) rag, amely különben az olasz nyelvben még -uccio (-uccso) alakban is megvan (például: cavallo és cavalluccio = ló és lovacska), mindig kicsinyítő rag és tehát tökéletesen azonos a magyar -acs, ecs, ics kicsinyítő raggal, például: kő, régi ka: kövecs, kavics;  bogár: bogaracska;  gubó: gubacs;  gomb, gömb: gombóc, gömböc;  labda: labdacs stb.  Csakhogy, mivel a mai magyar nyelvben ennek kicsinyítő rag volta már kezd elhomályosulni, ezért sokszor még egy másik kicsinyítő ragot is toldunk utána, mint például a lovacs-ka és bogaracs-ka esetében is.  De amely ragunkra ismerhetünk a szláv -ics, ecs, másrészt a görög -id kicsinyítő ragban is, habár ez utóbbi ismét a már oly sokszor említett c, cs, s, – t, d hangváltozást mutatja.  De másrészt megvan ugyanezen rag a török -ecs, -ics és ik kicsinyítő ragban is.  Ami pedig az említett buggero (buddzsero) = bogár szót illeti, mivel az olasz nyelvnek gy hangja nincsen, természetes hogy ott a gy helyett dzs hangot ejtenek, aminthogy ez más, gy hanggal nem bíró nyelvekben is így van, amelyekben, mint például a szerb-horvátban és törökben is magyar nemzetnevünket is madzsar-nak ejtik.  Márpedig, ha ez így van, akkor a török bödzsek = bogár szó is valamikor, kabar őstörzsünknél is bögyek-nek kellett hangozzon, gömbölyűséget jelentett és nyelvünk kabar szócsoportbeli bögy, buggy, buggyos, bogyó, bog, buga, boglya és megfordítva göb, gubó, gubanc mindig gömbölyded valamit jelentő szavaiból kellett származzon.  De következik mindebből még az is, hogy tehát a kabar szócsoport szerint egy bog, bög és megfordítva gob, göb szóalak kellett a mag és a gömb, gömbölyűség neve legyen.  Tény továbbá, hogy az mb-s kiejtésű gömb, gomb, gömbölyű, gömbölyeg, gombolyag, gomba szavaink tehát magyar-kabar átmeneti szavaink, amelyek tehát úgy magyar mint kabar szócsoportbelieknek is tekinthetők.

Kétféle nagy és szénfekete színű galacsinhajtó bogár van;  az egyik fedőszárnyai gyöngén vonalkázottak (Ateuchos sacer), a másiknak úgy torán mint fedőszárnyain kis pontszerű bemélyedései vannak, amely pöttyögetettsége bennünket a gepárdéra emlékeztethet (Ateuchos variolosus).  E mindkét bogárnak, megkülönböztetés nélkül, az egyiptomiaknál nagy kultusza volt, vagyis e két bogárfaj képezte az egyiptomiak szent szkarabeuszát.  (Meyers Lexikon. Käfer.)  Ha e rajzot szemügyre veszszük, feje, két első lába és tora alakulatában azonnal észre veszszük a kabar vonalritmust, vagyis a kabaroknál a hímséget jelképező ezen vonalat ~.  De hogy az egyiptomiak a kabar szimbolikáról már aligha tudhattak valamit, sejthető abból, hogy szkarabeusz ábrázolataik stilizálásában e vonalat kiemelni nem igyekeztek sőt ellenkezőleg ábrázolataikon e vonal rendesen egészen el is tűnik.  Egyébként azonban tény, hogy ez állat egész teste gömbölyded alakú, galacsinhajtó bogárnak pedig azért nevezik mert valóban galacsinokat, azaz gömböket gurít, vagyis az általa állati vagy emberi ürülékből képezett golyókat hajtja, amiértis népünk még ganajtúró- avagy szarbogárnak is nevezi.  Ezen általa képezett gömbök e két nagy bogárfélénél néha biliárdgolyó nagyságúak is.  E bogarak a földbe mély lyukat vájnak, minden galacsinukba a nőstény egy-egy petét tojik, amiután a galacsint egy ilyen lyukba gurítják, majd a lyukat betemetik.  A kikelő pajor a golyó anyagából táplálkozva fejlődik és a következő esztendőben a földből kész bogárként bújik elő.  A golyót néha csak az egyik bogár, többnyire azonban a bogárpár együtt gurítja, úgy hogy azt az egyik fejével tolja, a másik pedig két hátulsó lábával maga után húzza és irányítja.  Az így a földön nagy sietséggel golyóját gurító bogárpár oly föltűnő jelensége okolja meg azt is hogy népünk e bogarat még csodabogár néven is elnevezte.

Az oromo nyelvben dzsifara = hímes, tarka szövet, amely szóban szerintem cifra szavunkra kell ismernünk, sőt kétségtelennek tartom, hogy a valóban igen cifra zebra és az ehhez hasonló dauv (lássad mindkettőt Brehmnél) lófélék ilyen neve is e szavunkra vezetendő vissza, amely zebra szó tehát valamely afrikai kámi fajú, azaz tehát őseredetében fajunkbeli nép nyelvéből kellett származzon.  A magyar cifra szót eddig a latin cifra szóból származtatták, amely betűt, különösen pedig a nulla jegyét jelentette.  (Horger Antal: „Magyar szavak története.” Budapest, 1924.)  Miután azonban a magyar cifra szó nyelvűnkben nem áll elszigetelten hanem összefügg a cafra, cafrang, csafring szavakkal, amelyek cifraságon kívül még ágasbogasságot, cafatosságot, sőt rojtot is jelentenek, ez már magában is kizárja azt hogy mind e szavak, amint Horger Antal állította, a nulla jegyét jelentő latin cifra szóból származhatnának, eltekintve az oromo dzifara szótól.  Márpedig e magyar és a latin szó között összefüggés kétségtelenül van, csakhogy megfordítva mint ahogy Horger Antal vélte, aki az „ázsiai eredet és nomádság” elmélete alapján, a bevett szokás szerint, minden olyan szót amely a magyarban valamely európai nyelv szavával egyezik, azt okvetlen onnan vettnek állítandónak tartotta.  A latinban azonban a cifra szónak nem csak nullajegy, hanem számjegy, betű, írott bármily jegy jelentése is van és éppen e jelentése áll a magyar cifra szóhoz közelebb, mert azonosul ákombákom szavunk jelentésével.  Nekünk pedig azonnal föl kell tűnjön a bákom szórész kabar volta és még az olasz baco (báko) = bogár, féreg szóvali egyezése.  Igen ám, de az olaszban az ákombákom (papirosra írott cifra jelek) neve scarabocchio (szakrabokkio), ami a szkarabeusz bogárnévre meglepően hasonlít.  Márpedig ezen szkarabeusz szó először is a magyar cserebogár, régiesen és népiesen cserebó, cserebok, cserebüly (lássad Ballaginál is) stb. szavainkra hasonlít, másodszor az olaszban scarabocchio és scarafaggio (szkáráfáddzso), a dalmáciai szlávban szkarambécs, nem csak ákombákomot, hanem bogarat is jelent.  Másrészt a bogár szót a scara-bocchio (bokkio) szóban éppúgy megtaláljuk mint a már említett bagarozzo és bucarone (bagarocco és bukaróne) olasz szavakban is.  Mi lehetett tehát ezen „szkarabeusz” szó őseredete ?  Szerintem nem más mint kara-bog vagy kara-bok = feketebogár, mert hiszen tudjuk hogy a törökben ma is kara = fekete, aminek egyébként a régi magyar gara = fekete is megfelel.

Vannak a galacsinhajtó bogaraknak kisebb fajtái is, amelyek sokszor golyóikat nem is maguk készítik hanem kecskék amúgy is golyócskaszerű ürülékét használják föl, ami őket a kabarok e másik állatával közvetlen is összehozza.

A megsejtett karabok szót illetőleg azonban ott van a magyar cserebok és cserebogár szó is, amelyben a kezdő d hang helyett cs hang áll.  A nyelvészetben ismeretes a k hangnak gyakori c avagy cs hanggá változása, ami különösen a latinban is általános volt (szerintem szabin besenyő hatás), amiértis a görögből átvett kürkosz, küklopsz, kentaurosz, Kybele szavakat is circus, ciklops, centaurus, Cybele kiejtésűre változtatták.  E jelenség természetesen őstörzseink némelyikénél, mint szemeréknél és besenyőknél is létre jöhetett, úgyhogy a karabok, karabogár szavainak cserebok, cserebogár változata is keletkezhettek.  A cserebogár sárgásbarna színű, de népünk „sárga” cserebogárnak is nevezi.  Ide teszem e népdalunkat :

Cserebogár, sárga cserebogár !
Nem kérdem én tőled mikor lesz nyár,
Azt sem kérdem sokáig élek-e,
Csak azt mond meg babámé leszek-e ?

A cserebogár ugyanis májusban jelenik meg és ezáltal a nyár közeli bekövetkeztét jelenti, de kitűnik e népdalból az is, hogy e bogárnak egyéb jósképességet is tulajdonítottak.  Ugyhogy, ha létezett valamikor valóban sárgább avagy aranyszínű tavaszi bogár is, akkor egyúttal azt is képzelhetjük, hogy a csere-szórésznek zere- vagy zara- kiejtése is volt, arany jelentéssel, aminthogy Erdélyben még napjainkig is volt az aranynak zarany, szarany kiejtésű neve is és aminthogy a vogulban is szárnú = arany, amely szavak világosan sárga szavunkkal vannak közvetlen összefüggésben, és amely szavaknak csak lágyult kiejtése az orosz zoloto = arany (r helyett l).

Van egy kisebb fajta de szintén fekete színű galacsinhajtó bogár, a Sisyphus Schafferi, amelynek jellegzetességét igen hosszú lábai képezik.  Hapedig ezt, vagy akár a nagy szkarabeusz-bogarat is papirosra rajzoljuk, úgy az ilyen ágas-bogas, lábasjószág mi más mint ákom-bákom ?  Avagy olasz szóval: scarabocchio = ákom-bákom.  Nem világos-e tehát, hogy az ősök a fehér papirusz-hártyára, nyírfa-hártyára vagy pergamentre fekete gubacs-tintával írott jeleket (íme: nem meglepő-e, hogy úgy fekete mint gubacs szavunk is kabar szócsoportbeli: f-k és g-b), betűket akár mókásan, akár komolyan, fekete bogarakhoz hasonlították ?  Nem csodálatos egyezés-e tehát, hogy a németben Käfer, a horvátban cseper, kebar, kabar = légy, bogár, bögöly ?  Holott e szavak egyrészt a cifra, cafra, cafrang szavainkra hasonlítanak, másrészt kabar őstörzsünk nevével meg teljesen azonosak ?  De mennyivel inkább meglepő még az is, hogy az egyiptomiaknál a galacsinhajtó bogár neve keperu, keper, az éjszakai vagyis az Alvilágban járó Napistené, akit a galacsinhajtó szent szkarabeusz bogárral jelképeztek, szintén Keper avagy Khepera.  (Lássad például: Mahler Ede: „Ókori Egyiptom.” Budapest, 1909. Az Akadémia kiadása. 139. és 221-225. oldal.)  És nem érdekes-e még az is, hogyha ezen Khepera, kebar, kabar, Käfer szavak — amelyek hiszen mind bogárjelentésűek — első szótagját megfordítjuk, akkor meg a magyar bogár szót kapjuk.  Kiemeltem, hogy a nagy galacsinhajtó bogár szénfekete színű, láttuk, hogy a papirosra írt fekete jelek, betűk neve még ma is ákom-bák-om, scara-bocch-io;  tudjuk hogy a régi magyarban bakacsin gyászt, feketét, esetleg sötétkéket, jelentett.  És íme: ha ezen Keper, Khepera és Käfer (kéfer) szavak első szótagját megfordítjuk, akkor meg fekete szavunk első szótagját is kapjuk.  Ha azonban talán valaki ezen egyezésekben véletlent akarna látni, annak fölhozzuk: Hogy a latin scarabeus szóban a kezdő sz-hang csak az árja nyelvekben gyakori sz hanggali szókezdő toldás, hozzáadás, ezt kétségtelenné teszi az, hogy a latinban ugyane szó ezen sz hang nélkül is megvan, mert ugyanis latin carabus (karabusz) = bogár.  És íme: e szó kara része a törökben ma is = fekete.  És ismét véletlen-e, hogy a horvát nyelvben is gar = korom, valamint hogy a magyar korom szó is a kara szónak csak változata, de amelynek megfelel még a latin carbon = szén szó is.  És ha ezen kar- szótőt megfordítjuk ?  Akkor ez: rák.  Márpedig hiszen szemléletre a rák bogártól semmiben sem különbözik, sőt az édesvízi rák valamint a tengerek szélén milliószámra, félig a vízben és félig a szárazon élő farkatlan rákok, amint ide-oda szaladoznak, bogarakra még inkább hasonlítanak, éspedig ezek is fekete színűek.  Mi több ha meg ezen rák szavunkat ismét vissza fordítjuk, akkor meg ismét a latin-olasz-német ganchio, Krabbe, Krebs szavakat kapjuk, amelyek rákot és különösen az említett, bogármódra a szárazon is szaladgáló rákot jelentik, és amely szavakból hiszen csak az árja nyelvérzék hagyogatta ki a magánhangzókat, de amelyek valamikor kétségtelenül garan, karab, kereb alakúak voltak és amelyek így tehát ismét a szóban volt carabus és scarabeus = bogár szavakhoz vezetnek vissza !  Nem nevetséges erőlködés volna-e mégis a magyar rák szót egyszerűen a szlávból általunk átvettnek vélni ?  Holott ez állítás a mai „Ázsiai eredetünk” miatt általános, mert hiszen szerb-horvát rák = rák.

Továbbá, hiszen csak meg kell néznünk a föntebbi rajzokon a ganajtúró bogarak két első lábát, hogy megállapíthassuk miszerint ezek a földben kaparva való vájásra, ásásra a legtökéletesebben szolgáló szervekké alakulvák, ugyanígy mint a lótetűnek nevezett nagy szöcskeféle két első lába is, de ugyanúgy mint egy emlősállatnak, a vakondnak, óriásilag megnövekedett két első lába talpa is.  (És ismét csak véletlenség-e hogy ezen ily aránytalanul nagytalpú állat latin-olasz neve: talpa ?)  És íme: kapar szavunk nem betűszerint azonos-e az említett kabar, Kheper, Käfer bogár jelentésű szavakkal ?  Viszont láttuk, hogy a szerb-horvát nyelvben cseper is rovarfélét jelent, holott ugyancsak e nyelvben cseperlyati = kaparászni, ami szerint tehát e szavak a kapar szavunknak csak magashangú kiejtésű megfelelője.  Mi tudjuk, hogy őseink rovásírásuk betűit az igen régi időkben csak fába, majd kőbe is rótták, karcolták és utóbb vésték is.  A karcolás pedig ugyanaz mint a kaparás, csakhogy kabar szócsoportunkbeli csak ez utóbbi szó.  Mit jelent tehát mindez ?  Azt, hogy az írott, festett, karcolt avagy kapart jelek, betűk, jelképek ősidők óta bogarakhoz hasonlíttattak, annál inkább, hogy a fába avagy szaruanyagba karcolt betűket avagy díszeket zsírral elegy korommal feketítették be, hogy így láthatóbbakká váljanak, amit népünk az így karcolt díszítményei valamint fölirataiban (ma természetesen már csak latin betűkkel) ma is így csinál.  (Lássad: Madarassy László dr.:  „Vésett pásztortülkök.” Budapest, 1925. A Néprajzi Múzeum kiadása. Valamint: Malonyai Dezső: „A magyar nép művészete.” Budapest, 1911. III. kötet, 104. old.)  Ma is szokás kőbe vésett fölirat betűit feketére festeni.

Végül fölhozható még az is, hogy csak a magyarban van meg a bogár, fekete, kapar, ákombákom és cifra szó, valamennyi mind kabar szócsoportbeli szó, így együtt, holott más nyelvekben ezek közül csak egyik-másik található, amiből okszerűen következtethet, hogy ezek eredete is ősnyelvünkben keresendő.

Láttuk hogy az egyiptomiaknál a Alvilágban járó Napisten neve Kepera volt és hogy őt a galacsinhajtó bogárral jelképezték, valamint hogy náluk e bogár is keper, heper néven neveztetett.  Hogy miért lett e rovar épen az éjjeli, az Alvilágban járó Nap jelképévé, ez eléggé érthető, mivel hiszen e bogár mély földalatti lyukakat fúr és az ide lerakott petékből kel ki, de ezután, amint ismeretes, csak este s éjszaka röpül.  A föntemlített olasz néprajzi folyóiratban a már megnevezett cikkíró ismertet egy szempontunkból rendkívül érdekes délolasz népszokást.  Elmondja, hogy több helyen a nép azt tartja hogy az ördög fekete bogár képében is szokott megjelenni.  Szerintem e hiedelem eredetét is az ezen éjjel röpülő fekete bogárral jelképezett alvilági istenségnek a kereszténységben egészen magától értetődőleg a nép által ördöggé átalakított személyében kell fölismernünk.  Szerző elmondja, hogy például Rocchette és Sabina nevű községben Mária Mennybemenetele (Ascensione) ünnepe előestéjén gyermekek szokása volt „Scardaone” nevű bogarat (szkárdaóne) fogni, hátára kis gyertyácskát ragasztani s ezt meggyújtva a város terén, ilyet, mentül többet, futni hagyni, miközben ezt kiabálták: „Fuggi, fuggi scardaone, Che domani é l'Ascensione!” (Fuddzsi, fuddzsi szakardaone, Ke dománi e l'Asenzióne!) = Fussál, fussál szkardaone, Mert holnap van Fölszállás!” (Mellesleg megjegyezhető hogy itt az olasz fuggire, ejtsed: fuddzsire = futni, menekülni igének a magyar futni igéveli hasonlósága föltűnő, ami aligha véletlen, mert az afrikai oromo nyelvben is futazza = futamodni, siklani, amely szót a már említett olasz szótár scorrere, sdrucciolare olasz szavakkal fordítja.)  Olaszországban általánosan használnak egészen vékony, madzagvastagságú gyertyákat, sőt ilyeneket, rövideket és gyújtófejecskével ellátva, gyufaként „cerini” név alatt, szintén használnak.  (Olaszul cera, ejtsed: cséra, = viasz.) Elmondja még a nevezett cikkíró, hogy e szokás megvolt még San Benedetto, Civitanova, Grottammare és San Giorgio községekben is, amelyekben e szokást „Corsa dei bagarozzi” = Bogarak szaladása, néven nevezték, ahol azonban így kiabáltak:  „Fuggi, fuggi buggero, Che domani e l'Ascensió!”  Láttuk már föntebb, hogy az olaszban a buddzerone szó is bogarat jelent.  Továbbá ugyanazon cikkíró elmondja még, hogy az Abruzzo hegység Montenero di Bisaccia nevű községében ilyen szokás szintén van, de azon különbséggel hogy itt a gyertyácskás bogarakat „a halottak emlékére” (valószínűleg tehát Halottak Napja estéjén, éjjelén) a templom földjén, azaz kőpadlóján, futtatják.  Hozzá teszi hogy itt szerinte e bogarak „a holtak birodalmára utalnak” (accennano al regno dei morti), vagyis tehát szerintem az Alvilágra, míg az égő gyertyácskákat a lelkek jelképének tartja.  Hozzáteszi még, hogy hasonló szokás Senigalia városában is van.

Mindenesetre kétség sem férhet ahhoz, hogy itt kereszténység előtti szokás maradványával van dolgunk, vagyis, hogy mindez az Alvilágban járó éjjeli Nappal, azaz Napistennel és az egyiptomiak Oziriszével is összefüggésben volt, amely istenség az egyiptomiaknál (az egyiptomi mythologiában) a halottak lelke fölötti ítélkező bíróként is szerepelt.  De meg kell itt jegyeznem azt is, hogy mivel itten kegyetlen állatkínozó szokásról van szó, ez ilyen alakban semmi esetre sem származhatott a mi még tisztafajú őseinktől, akikről, vagyis a hyperboreusokról, a görögök is följegyezték, hogy békés, bűnt, harcot, háborút nem ismerő nép voltak.  Ilyen szokás ellenben létre jöhetett, habár a mi őseink mythologiája alapjából kiindulva, de csak a már elsémiesedő egyiptomiaknál, ahonnan azután ez a már elárjásodó dél-itáliai népekhez is átkerülhetett.

Hogy a kabaroknál, miként a székelyeknél és kazároknál is, a szőlőnek szintén szerepe lehetett, abból sejthetni, hogy ez több adat szerint a kecskével, rókával kerül kapcsolatba.  A rókával az ismert állatmesében úgy hogy a róka, mivel a magasra fölfutott szőlő fürtjeit el nem érheti, magát azzal vigasztalja hogy hiszen az úgyis még savanyú... (habár már érett!)  A kecskével az hozza kapcsolatba, hogy az is, miként a kecske: sziklás helyeket kedvel.  Továbbá, van egy bizonyos szőlőfaj amelynek neve bakator, nevezik bakra-nak is, (Ballagi) valamint van egy hosszúkás, kissé görbe, szemeket termő faj is, amelynek magyar neve meg kecskecsecs szőlő.  Föntebb említettem, hogy a magyar szócsoportbeli mag szónak, amely magot és gömbölyűséget jelent, a kabar szócsoport szerint bag, bog, bogyó alakú szavak feleltek meg és fölhoztam ennek számos bög, buga stb., valamint megfordítva göb, gubó stb. megfelelőjét, amihez itten a bakator szőlőnévvel kapcsolatban meg kell említenem a latin-olasz bacca (bakka) = bogyó szót, mivel hiszen a szőlő jellegzetessége sokbogyójú fürtjei.  Viszont megjegyezendő, hogy e szónak a latinban, olaszban értelembeli rokonai az olasz boccolo (bokkolo) = bimbó, rügy, szón kívül nincsenek.

Ami azonban a szőlőt a kabarokkal szintén összeköti, ez a régiek Bacchus, Bakkusz istensége, amelynek neve eredetileg Bak, Bakar, Bakor is kellett legyen és akit a görögök és rómaiak is kecskebakkal jelképeztek, neki kecskéket áldoztak és őt a bor és ennélfogva a szőlő istenségeként is tisztelték.  De említettem azt is, hogy a kecske még a nemi ösztön, nemi vágy és bujaság jelképe is volt, viszont tudjuk, hogy alkoholos ital a nemi vágyat fokozza, amiértis Bakkusz egyik legfőbb jelképe és bálványa, még a rómaiaknál is, fából faragott nagy, álló hímtag volt, amilyet Bakkusz ünnepein a baccanaliák dorbézoló, ivással és nemi kicsapongásokkal egybekötött szertartásain szoktak volt körülhordozni, de amilyenek főképpen az elő-ázsiai sémita népeknél voltak csak szokásban, míg például a rómaiaknál az ilyesmibe az akkori hatóság is tiltólag avatkozott bele, míg őseinknél az ilyesmi, ha meg is volt, de csak szerény és szemérmes természetesség határain belül, úgy ahogyan erről már a „szilaj ló” és „kis kert”-tel kapcsolatban már írtam.  Tény hogy nyelvünkben is bakik, baklat, bakzik nemzést, nemi ösztönt, túlságba menő nemi vágyat jelentő szavak, amelyek, amint a szóalak is mutatja egyúttal a kecskebakkal is kapcsolatba hozathatnak, de épen ezért világosan észrevehetően még természeti ős-szavak.  Holott a latinban a bacchatus = szilaj, őrjöngő és bacchor, bacchatio = örjöngés, zaj, részegség, mintha inkább csak Bakkusz és a bakkanália szavak származékai volnának, annyival is inkább, hogy hiszen a latinban a bakkecske neve hircus, bár nevezik caper-nak is, csakhogy ez utóbbiban a bak szavunk megfordított alakja van meg, holott a latinban a megfordítás törvénye nincsen meg, amiszerint tehát ott úgy a caper mint a capra szó is ősnyelvünkből örökölt elem kell legyen, ugyanúgy egyébként mint az olasz becco = bak.  Említettem már hogy az olaszban némely olyan ős-szavunk is megmaradott, amely a latinból hiányozik, amilyenek például a szóban volt bagarozzo, buggero és bucarone = bogár szavak is.

Tovább