Magyar Adorján
Az Ősműveltség

Kiegészítések
a „Kazár” fejezethez


Föntebb már szó volt a kazár hajviseletről, amihez még hozzáteszem, hogy némely vidéken a magyarság körében napjainkig élt olyan hajviselet is, amelynél az egész hajzat volt a halántékról kétoldalt lecsüngő tincsbe sodorva, amit kétségtelenül szintén kazár eredetű hajviseletnek tarthatunk.  1907-8. esztendőkben, katonakoromban, Erdélyben Maros-Torda megyei legényektől többször hallottam említeni, hogy az ottani Mezőség (ez egy nagy kiterjedésű fennsík neve) oláh férfiai hajukat ma is kétoldalt pántlikával befonva viselik.  A „pántlika” (szallag) célja az, hogy a tincs avagy fonat vége vele megköthető legyen, vagyis hogy ne bomolhasson.  A Mezőség tudvalévőleg hajdan tiszta magyar lakosságú volt és csak később oláhosodott el;  annyi azonban bizonyos hogy e hajviselet az oláhok nem a rómaiaktól hanem a nyelvileg eloláhosított magyaroktól örökölték.  Fölemlíthető még, hogy horvát nyelven is kecska = hajfonat, hajtincs, kecsa pedig = göndör hajcsiga.  Viszont ezen kecs szótő nem is más mint a csiga szó megfordított alakja.  Hogypedig magyar kecs szavunknak még szépség, báj értelme is van, ennek oka az, hogy az ősök a fényességet, csillogást a szépséggel is azonosították, amit Ballagi szótárában a kecse szónál is észrevehetünk.  Kecsének ugyanis régen olyan hadiköpenyt, kacagányt neveztek amelyre fényes ezüst- avagy aranycsillagok s holdkaraj voltak fölvarrva.  Ballagi is idézi régi följegyezésből hogy „fénylik a kecse hátukon”.  Magam is láttam Erdélyben még olyan ködmönöket amelyek bőrébe sok apró tükör volt bevarrva, amelyek a napfényben csillogtak-villogtak, ami valóban igen szép volt.  Csillog szavunknak tehát kazár szócsoportunk szerint kecseg felel meg.  Hogy csillog szavunk is tulajdonképpen csillogást jelent, tudjuk, csakhogy ez szarmata-szolim őstörzsünk szócsoportjabeli szó.  Olvastam is Vámbéry valamely könyvében hogy a törökben köcsöb is csillag jelentésű szó.  Mindezekről már föntebb is szólottam, valamint láttuk már azt is, hogy a kecsege hal e neve is csillagalakú is csillogó pikkelyeiről származik valamint hogy e halfélék német Stirl, Stör, Sternhausen neve is a német Stern = Csillag szóval függ össze, de amivel ugyane halfélék latin sturio neve is összefügg.  Mi azt is tudjuk már, hogy őseink a Csillagokat költőileg szép leányokként személyesítették volt meg, különösen pedig a legszebbet és legnagyobbat, az Esthajnal Csillagot, vagyis a Vénusz-t, tartották Tündér Ilona jelképének, valamint hiszen még ma is nevezi népünk a szép leányt „csillag”-nak, kedvesét a legény „csillagom”-nak, „ragyogó csillagom”-nak, ugyanúgy ahogy az igen szép és kiváló színésznőt világszerte ma is az angol „star” = csillag szóval nevezik illetve tüntetik ki.  Láttuk, hogy magyar mythologiánk — a mai regéink, meséink — szerint Tündér Ilona azonos Vénusz-Szemiramisz-szal, akit Elő-Ázsiában Istár név alatt is tiszteltek, amely név pedig tudjuk, az aszter, star, Stern = Csillag szóval azonos;  tudjuk pedig azt is, hogy ez istennő a nőiség és a szerelem megszemélyesítése is volt.  Viszont láttuk azt is, miszerint tündér szavunk nem más mint a tündököl, tündörög= csillog, fénylik kún szócsoportbeli igénk származéka, ugyanúgy mint ahogyan a szláv vila = tündér szó a mi palóc szócsoportunkbeli világos, villog, villózik szavaink származéka s ahogyan az olasz fata = tündér és az oláh fata = leány szónak megfelel a görög foteinosz, amely szó fényességet jelent.  De megjegyezhetjük itt még azt is, hogy az említett szláv vila szónak pontos megfelelője a régi magyarban villő volt, amely szó Sebestyén Gyula által „A regösök” című műve (Budapest, 1902.) 267. oldalán, egy Kelecsényi József nyomán közölt palóc népi énekben is „Villő! Villő!” fölkiáltásban maradott fönn.  Sebestyén fejtegetéseiből a 269. oldalon az is kitűnik, hogy itt valamikor a világosságot megszemélyesítő nőalak küzdelméről volt szó, egy a sötétséget megszemélyesítő másik nőalakkal, aki ma csúf, vén boszorkányszerű nőként szerepel.  Amihez hozzátehető, hogy a dalmáciai szlávok képzeletében a tündérek, azaz vilák, vakítóan fényes, fehér ruhában járnak.  (Lássad: „Zbornik.” horvát néprajzi folyóirat. Zágráb, 1917. évfolyam, 302. oldal.)  Vagyis: ismét és ismét összefüggések szinte végnélküli láncolataira akadunk, amelyeket azonban a magyar nyelv és néprajz figyelembe vétele és alapos ismerése nélkül észre venni nem lehet.

Valamikor a magyar diákoknak szigorúan megtiltatott hogy hajukat befonják és fülökre csavarva viseljék, mint a katonák.  Mivel pedig azon időben a magyarságból igen kevés gyalogos katona került volt, itt hát „katona” alatt tulajdonképpen huszár értendő.  A régi huszárok pedig tudvalevőleg hajukat varkocsokba fonva viselték.  Ismert tény, hogy ezen hajviselet XIV. Lajos francia király magyar huszárai a francia udvarnál is divatossá tették, aholis ez egészen Napóleon konzulsága idejéig tartotta magát, amikor Magyarországon ez az úri osztálynál már rég nem volt divatban. (Lássad: A.W. Grube: „Geographische Charakterbilder.” I. köt. 180. old. Lipcse. 1897.)

Láttuk hogy a hímséget jelképező ék neve a kazároknál csák is volt, ami azonban nem kell azt jelentse hogy az egymássalhangzós ék, vagy ák szót ék értelemmel ne használták volna.  Tudjuk hogy a latinban is acus, acutus (ákusz, akútusz) = tő, hegyes.  De viszont csák = ék szavunkra vezetendő vissza a horvát cako (csáko) = atya és az olasz ciacco (csákko) = kandisznó.

A magyar csók szónak a német Kuss (kussz) csak megfordított alakja de jelentése ugyanaz.  A horvát nyelvben is kusac = ízlelni, kóstolni;  nem fontos tehát hogy ezen „kóstolni” igénket csak újabban a németből vettük-e, mivel minde szavak kazár szócsoportbeli eredetűek.  Az oroszban viszont kusat = enni.

Föltűnhetett az olvasónak a kőrös szócsoportunkbeli hólyag szavunk kazár párhuzamát képező hézag — illetve hózag, hizak — szavunk hasonlósága a német Hose (hóze) = nadrág szóval.  Ez is pedig szerintem aligha véletlen egyezés.  Habár az olyan nadrágnak amilyet ma viselünk, valamint a feszes magyar nadrágnak is, szabása igen bonyolult (komplikált) — amiértis az ilyen semmisesetre sem lehetett már meg kezdetleges őskorban — de nadrág egyik ősalakja azon bő fajtája kellett legyen amelyet a Keleten, különösen a törököknél, de még néhány tizedévvel avagy félszázaddal ezelőtt a Balkán nagyrészén is, általánosan láthattunk.  E nadrágalak szabása igen egyszerű volt :  Egy hosszú négyzetalakú szövet- avagy vászondarabból készült úgy hogy ezt először kétrét összehajtották (ahogyan ezt a fönti rajzon a mutatja), amiután széleit két végén, valamint lent is összevarrták, de lent úgy, hogy a két sarkon a két láb kidughatására egy-egy nyílást meghagytak (a rajzon b).  Ezután a fölső szélet kissé visszahajtva, ide szíj avagy zsinór befűzhetésére, korcot varrtak.  Ha mármost az ilyen nadrágot fölöltötték és a korcbafűzött szíjat avagy zsinórt összehúzva, megcsatolták illetve kötötték, akkor az ismert bő török nadrágot kapták.  Mi több, meg kell jegyeznünk, miszerint tökéletesen ugyanilyen volt a németalföldi (hollandiai) férfi-népviselet nadrágja is (a rajzon c);  az pedig, hogy egymástól oly távol ugyanolyan alakban fordul elő, nagy régiség mellett tanúskodik, vagyis amellett, hogy valamikor általános elterjedettségű volt.  Kétségtelen az is, hogy az ilyen bő nadrágalakról származik népies bugyogó = nadrág elnevezésünk, azért mert az valóban hólyagszerű és járás közben valóban ide-oda bugyog is, ami tehát a kazár szócsoport szerint tényleg hózag-nak is neveztethetett.  A törököknél és a Balkánon az ilyen bugyogó előfordult rövid alakban, vagyis csak térden alul érően (a fönti rajzon c) valamint hosszúan, illetve bokáig érően, úgy férfi mint női viseletként (eme rajzon d), de volt ennek egy fejlettebb alakja is, amelynél, hogy ez a járást ne akadályozza, az alsó rész egészen feszesre volt alakítva, amilyen nadrágot azonban csak férfiak viseltek (e rajzon e).


______________



A görög küklosz szónak megfelel a latin cyclus (ciklusz vagy cüklusz), és tudjuk, a latinban a görög k hangnak sokszor c hang felel meg, amely mindkét szó értelme: kör, kerület, magába visszatérő kör.  Sejtelmem szerint ezen ciklusz szó eredete valóban egy csüklő, csukló = csukló és kör, székely-kazár kiejtésű szó (c-k vagy cs-k) kellett legyen, amelynek, úgylehet, kúnos kiejtéséből származott a görög küklosz, habár, amint láttuk, a kunoknál a kerekség egy más neve a teke, tök, teker szóalak volt, amelynek megfelel a török-mongol tükerek, tögörök = kerék, amelyről világosan észrevehetjük, hogy tekereg = forog kún szócsoportbeli igénkből származott, de amely szó megfordított alakjai a szerb-horvát kotács, kotúr, koturati = kerék, henger, hengeredni szavakban maradott fönn.  Viszont a kazár szócsoportnak a körre volt még egy más szava is és ez a koszorú szavunk.  Tudjuk, hogy örű, orú (romlottan: örv) régi nyelvünkben karika értelmű volt.  Hogy koszorú szavunk is eredetileg kört, karikát jelentett, ezt nem csak a koszorú kerek, karikaszerű volta bizonyíthatja hanem az is, hogy neve a latinban, olaszban corona (koróna), vagyis ez nemcsak királyi, császári koronát jelentett, hanem fejre való virágkoszorút is.  Egyébként pedig voltak egyszerű, karikaalakú koronák is, amilyen például a híres vaskorona is.  Hogy minden kör és karika nőiségi jelkép volt, ez eléggé érthető, de hogy nőiségi jelképként valóban szerepelt is, bizonyítja a korona szó -ona végzése is, mert hiszen, hogy az ona, ana, enna szó jelentése: nő, amúgy is tudjuk.  Másrészt a latin, olasz annus, anno = év, esztendő;  év szavunk viszont egy visszatérő időszakot jelent, amellyel öv szavunk egyezik, amely még a kör, kerekség fogalmát is jelenti, de amely utóbbi kettőnek meg az idő és kor, korszak jelentésű latin-olasz aevum (évum) és evo (evo) felel meg a legtökéletesebben.  De anulus - anello meg = karika, gyűrű.

Az olaszban ghirlanda (girlanda) is = fejre való virágkoszorú, de amelyben a gir szótő ismét nem egyéb mint kör szavunk lágyult kiejtése s amelynek megfelel a magyar gyűrű szó valamint az oromo gerdzsa vagy gergya = karperec, karika.

Hogy azonban mindezen k-r, g-r alakú kőrös szócsoportunkbeli szavak mennyire nem lehetnek árja eredetűek, eléggé világosan mutatja a török és mongol körün és küria (Vámbéry) kört, gyűrűt jelentő két szó, valamint a szumer gir és gur = korona és kör, keríteni szavak is.

Hogy csukló szavunknak ősnyelvünkben úgy kerekséget mint csukódást, zárulást is kellett jelentenie, erre vonatkozólag fölhozható a szanszkrit, de bizonyára a dravida őslakóktól átvett csakra = kör, karika szó is.  Csukló szavunk mai köznyelvünkben ugyan már csak kezünk, karunk avagy lábunk ízületei hajlatát jelenti, de ezen meghajlítás a csukódással természetesen függ össze, azért mert a kinyújtott tag az ízületben meghajlítva, ezáltal a törzshöz közeledik, vagyis: visszacsukódik, összecsuklik.  Másrészt az ősi „kosár” nevű cserények kerítése legkülső, kinyújtott végének is — amint láttuk — volt csuklója, amelynél e legkülső rész behajlítható, azaz a cserény teste felé vissza-csuklat-ható volt vagyis tehát a cserény bejárata becsukására is szolgált.  Viszont a csukló szavunk kör jelentésére utalnak a következők :

Mivel területet kerítéssel avagy fallal a lehető legkevesebb anyaggal és munkával köralakban keríthetni, ennélfogva az ősök cserényei, karámai, kertjei, várai, városai is többé-kevésbé köralakúan voltak kerítve.  Világos hogy innen származik a latin orbis = kör, kerület és urbs = város szavak azonossága is;  az pedig hogy az orbis szónak még világ értelme is van onnan, hogy az ősök a világot is kereknek képzelték, amiről már „Kún” fejezetemben az Okeanosz névvel kapcsolatban is szó volt.  Valamint említettem már örű (romlottan örv) szavunkat, amelynek a régi magyarban szintén gyűrű, karika értelme is volt.  Hozzáteszem itt is újból: az ősök az örökkévalóságot is körrel, azaz önmagába visszatérő körrel, köralakba rajzolt farkába harapó kígyóval is jelképezték volt;  ámde csak a magyarban egyezik egymással az örű és az örök szó.

Visszatérve csukló szavunkra és a bekerítés fogalmára, folytatom: Gyárfás István „A jászkunok története” című már többször említett műve I. kötete 478-480. oldalain a székelyek Erdélybe telepedéséről írva, többek között mondja :  „Némely író, ez eseményt előadván, mondja, hogy ezek először Cyglamezőn szállottak meg, de itt az irántuk ellenséges nézetektől magukat biztonságban nem érezvén, ekkor vonultak Erdélybe;  a Cyglamezőt némelyek Cegléd-nek magyarázzák.  E név az íróknál különböző alakban fordul elő: Kézai chigle, pozsonyi krónika Sigla, budai chiglad mezei, Turóczy czigla, Verancz Chikmező szegleti-ről emlékeznek.”

Mind ebből annyit következtethetünk, hogy Cegléd városunk e nevét vagy egy valamikor ott volt nagy és nevezetes cserényről, karámról vette, vagypedig, ami valószínűbb, hogy itt egy sövénnyel megerősített táborhely, falu vagy város állott, amelynek mai Cegléd városunk utóda.  Mások azonban ezen „Cyglamező” név alatt a mai erdélyi Csík-mezőt vélik, amely valóban magas hegységek között fekvő sík terület, amelyet tehát a rajta megtelepedők sövénykerítéssel zárhattak, azaz csukhattak, körül.  A Csík-megyei e mezőséget ma is tiszta székelység lakja.  Részemről tehát hajlandó vagyok azt hinni, hogy a székelyek valamikor, akár Atilla birodalma bukása után, akár máskor, de valóban a dunántúli Göcsej nevű őshazájukból kiköltözve vagy menekülve, először Ceglédnél telepedtek meg, de magukat ellenségeik miatt itt sem érezvén biztonságban, Erdély hegységei közé vonultak, ahol egyrészük a mai Udvarhelyszék, mások Csíkszék és még mások Háromszék területén telepedtek meg végleg.

Ami viszont a Csík vagy Csigla névnek, azaz szónak, a zárást, zárulást, záródást jelentő csuk, csukni igénkkeli összefüggését illeti, nem hagyhatom megemlítés nélkül a latin-olasz sigillum és sigillo (szigillum és szidzsillo) = jel, záró, lezáró jel, továbbá sigla (szigla) = valamit végkép befejező jel, aláírás, monogramm szavakat.  Habár a latinban e szavak zárás, lezárás értelme nem is tűnik ki oly határozottan mint az olaszban, de ezt illetőleg megjegyezhető hogy az olasz nyelv némely ősiséget is megőrizett, ami valószínűleg már a rómaiak idejében is csak a népnyelvben élt de az irodalmi latinban elhomályosult.  Így e szavak is az olaszban sokkal határozottabban jelentenek zárást, lezárást, lepecsételést mint a latinban.

Fölemlíthető még az Égei-tengerben lévő Cykladok (Cikládok vagy Cükládok) neve, amely név görög kiejtése Kükládesz, amely szigeteket tudvalévőleg azért neveztek így mert ezek a szent Délosz szigetét körülveszik (küklosz = kör).  Kitűnik ez elnevezéséből is, hogy a görög -ad, -id végzés ugyanaz volt mint a mi oly számos helységünk nevében és szavunkban is meglévő -ed, -od, -ad végzés;  például :  Cegléd, Arad, Hunyad, Siklód, Borsod, Várad, továbbá a tized, harmad adónemek e nevében, úgyszintén az ezredév, század (= ezer év, ezernyi év, száz év;  a katonaságnál száz emberből álló csapat), sokadalom = sok ember tömege.  A Cykladok is sokan lévén: szigetek sokadalmát is képezik, amely mintha Délosz szent kultuszhelye köré gyűlt volna.  Nagyon kiemelendő tehát a fönti „Chiglad mező” (Csiglád) név, amelyben tehát ezen -ad végzés szintén megvan, ugyanúgy mint a Cegléd névben is.

Az ősegyszerű vadfogó, madárfogó eszközök egyike: a hurok.  Ehhez többnyire még csalétek sem köll, mivel elég ravaszul úgy és olyan helyre tenni ahol az állatok amúgy is járni szoktak.  A madarak közül különösen a vízimadarak fogására használják igen eredményesen, például úgy hogy sűrűbb nádas közötti olyan nyíltabb csapásokba helyezik amelyek a vízen úszó madarak átjárói, járatai.  A hurok, miként kerek avagy kerék is, tisztán kőrös szócsoportunkbeli sző és jelent tehát kört is, mivel a hurok szála (vagy ahogy népünk még nevezi: ina) mindig köralakban, karikaszerűen állítva, de egyezik e hurok szavunk húr szavunkkal is, mivel szála, azaz húrja állati belekből, azaz helyesebb magyar szóval: állati húrokból készült (bél, belek szavunk eredetileg az összes belső részeket, szívet, májat stb. is jelentette), habár készült még állati inakból, lószőrből is, és úgy is meg emígy is rendkívül erős, elszakíthatatlan volt.  A hurok lényege tehát mindig a köralakban függő vagy fekvő szál — vastagabb avagy vékonyabb, aszerint hogy nagyobb avagy kisebb állat fogására szolgál — amelybe az áldozat fejével megy, avagy lábával hág bele, mire a hurok a nyakára vagy derekára, illetve lábára szorul;  annál erősebben mentül jobban rángatódzik.  Kovács Aladár a „Néprajzi Értesítő” 1904. évfolyama 50-56. oldalain és ugyane folyóirat 1905. évfolyama 179-184. oldalain ez eszköz különböző alakjait és használati módját részletesen leírja és rajzokban is bemutatja, valamint fölhozza népi neveit is és ezek között a csikle, csiklő, csigle neveket is, amelyek pedig, amint látjuk, a hurok kazár-székely szócsoportunkbeli elnevezései (cs-k, cs-g) és amelyek pontosan egyeznek a görög-latin küklosz-cyclus (ciklusz) kört jelentő szavakkal.  A hurok e fönti magyar neveit a tudósok, valamint a népetimologia is, különfélekép magyarázzák, de természetesen épen e görög-latin szóra még senki sem gondolt.  Mi azonban nem csak ezt kell megtegyük, hanem ezen csikle szót még a csuk, csukni igénkkel is összehasonlítjuk, mivel a csikle valóban csukódó azaz összecsukló valami, ami csukódása, azaz más kazár szóval szűkülése által fogja meg és fojtja is esetleg meg a belé szoruló áldozatot, amihez hozzátehető még az is, hogy minden ilyen csikle, mivel még fű vagy lomb közé, avagy víznél nád közé, is szokták rejteni: igen gonosz, alattomos, kaján eszköz.  Márkus Mihály a „Néprajzi Értesítő” 1937. évfolyama 346-348. oldalain olyan hurkot is leír amellyel őzet sőt szarvast is foghatni;  az ilyet pedig ez állatok csapásaiban (járó útjaiban) úgy is szokták elhelyezni, hogy azt a lomb is lehetőleg álcázza.

Őseinknél a kígyó a gonoszság, kajánság, tőrbecsalás, álnokság jelképének volt fölfogva.  Tudjuk pedig azt is, hogy a nagyobb fajta kígyók a patkányt, nyulat, sőt az óriáskígyók a nagyobb állatot is fogva, hosszú testükkel valóságos kacskaringókba (spirálokba) csavarodnak áldozatukra és ezt így többszörösen körül zárva, halálra szorítják, megfojtják sőt csontjait is, különösen mellkasát, összetörik, és csak ezután nyelik az állatot el.  És íme: a magyar zár és szorít, valamint a latin-olasz serra = zár és szorít igék pontosan megfelelnek a latin-olasz serpens-serpente, serpe = kígyó szónak.  A kígyó hosszú teste kötélhez hasonló.  Eme sz-r kiejtésű szavaknak lágyult l-es kiejtéssel a magyar szál szó felel meg, de láttuk hogy ugyanennek r-es kiejtése is van: szár.  Viszont a magyar szál szónak pontosan megfelel a német Seile (szájle, száile) = kötél;  ennek meg a német Schlange (slange) = kígyó, de ami hogy csak árja magánhangzókihagyásos, vagyis kopott szó, bizonyítja a magyar szallag és sallang, népiesen sallangó szó.  A szallag és a magyar lószerszámok sallangjain a hosszú szálak sallongó, azaz hullámzó mozgása ugyanolyan mint a kígyóé.  Folytathatnám e szóösszehasonlításokat a végtelenségbe, de elég ennyi is;  csak azt hozom mégis még föl, hogy németül Schlange = kígyó, Schlinge = hurok (slange, slinge).

Ennyiből is világosan kitűnt tehát, hogy a szálból, húrból képezett hurkot, azaz a csiklét, mint összeszorító, gonosz, kaján, alattomos eszközt: kígyóhoz hasonlították.  Ami, hogy mennyire igaz, minden kétségen fölülinek teszi az afrikai oromo nyelv kio = hurok, kelepce szava, mivel tudjuk hogy népünk vidékek szerint kígyó szavunkat ma is ejti kiónak, kujónak.  A már sokszor említett olasz-oromo-olasz szótár ezen oromo szót chio, kuyo (kio, kijo)-nak írja s laccio (laccso) = hurok és insidia (inszídia) = kelepce, alattomosan készülő, megrontó vagy gyilkos csel, de elmondottam már „Kún” fejezetünkben, miszerint a régi görögök a világot körülvevő Óceánt, azaz Okeanoszt örökkön körben haladó folyóvíznek képzelték és a világot körülvevő óriási kígyóval jelképezték volt, de hogy mindez a mi őseink hagyományaiból kellett származzon, ezt épen az Okeanosz, azaz Okean szó bizonyítja, amely nem más mint egy ősnyelvünkből származott ó-keán, azaz ős-kaján = ős-kígyó, ős-folyó elnevezés, mivel ősnyelvünkben a kígyót keján, kaján, kijon néven is nevezték és mivel a kún szócsoport szerint ezen kion, kijon szónak még folyó és csúszó értelme is volt;  a kígyó mozgása pedig valóban: folyó, csúszó.  De említettem azt is, hogy a kún kion, kió szavunk szemere és besenyő kiejtés szerint: sió, és Sió nevű folyónk ma is van (a Balaton lefolyása).

Végül megtoldhatom még ez elmondottakat azzal, hogy a görögből vett latin cyclus (ciklusz) szót egy bizonyos önmagába visszatérő, azaz ismétlődő időtartam értelemben ma is használjuk.


____________



Szicília szigetén áll ma is Siracusa (Szirakúza), régi nevén Syracus (Szürakusz) városa, Szicíliától pedig dél-nyugatra van Pantelleria, régi nevén Cossyra (Kosszűra) nevű sziget.  E két név azonossága föltűnő, különbség csak az, hogy — szerintem — az egyikben a jelző a jelzett előtt, a másikban a jelzett után következik, mert véleményem ugyanis — ha e neveket ma akárhogyan magyarázzák is — az, hogy értelmük: ezüst-kos vagy ezüstös-kos, amely állat a Hold, illetve a Holdisten, jelképe volt.  Vagyis szerintem :  szűra itt = ezüst, kosz = kos;  ez elnevezés, ha akár a jászoktól, szikuloktól avagy valamely kazár őstörzsünktől származott is.  Míg ugyanis őseink az aranyat szár, szarany, lágyultan zalany néven is nevezték, aminek maradványa a szláv zoloto és árja magánhangzókihagyásosan zlato = arany, viszont az ezüstöt nevezték szír, szűr, szőre néven is, aminek szintén magánhangzókihagyásos maradványa a szláv szrebro, szribro, lágyultan pedig a német Silber (szilber) = ezüst.  De innen származik az is, hogy népünk, különösen Erdélyben, például a tiszta fehér lovat is következetesen „szürke ló”-nak, „a szürke”-nek nevezi;  amiszerint tehát a szürke szónak régen ezüstös és fehér értelme is kellett legyen.  Egyébként pedig a fehér színű ezüst, ha oxidálódik, valóban szürke színűvé lesz;  ami bizonyára a fehér és szürke színelnevezés egymássali ily összevegyülése oka is, habár valószínű még az is, hogy igen régi ősidőben az ember látóérzéke a fehéret és a világosabb szürkét egymástól még nem tudta megkülönböztetni, valamint például a sötétebb szürkét sem a kéktől és az igen sötét kéket sem a feketétől, aminthogy szürke tárgyakat népünk által sokszor hallottam is „kék”-nek mondani.  Azt viszont, hogy őseink az ezüstöt még ardel, argir, argyil, argal alakú szóval is nevezték, abból is következtethetni, hogy a latinban és görögben argentum és argűrosz = ezüst, valamint hogy viszont — amint már láttuk — a belsőázsiai törökök az ottan még élő óriástermetű fehér vagy ezüstszürke színű juhfélét ma is argali néven nevezik, amely szóval meg a mi népmesénk Argyirus avagy Árgyílus királyfija neve egyezik.  Amely névnek azonban Heraklesz régi elő-ázsiai Arkal és Erkel névváltozata is megfelel.  Láttuk, hogy a megszemélyesített Nap, azaz Napisten, helyett igen régi ősidőkben még a megszemélyesített Hold, azaz Holdisten, szerepelt, amely istenség csak idővel alakíttatott át napistenséggé.  De láttuk azt is, hogy eme napistenség mellett azért egy holdistenség továbbra is szerepelt, úgyhogy a kettő neve, kultusza s a velük kapcsolatos hitregék (mythoszok) is az ezredévek alatt többször össze is vegyültek.  Láttuk, hogy például Kréta szigetén és Egyiptomban Min, Men vagy Mend Holdisten kossal jelképeztetett, és láttuk hogy e neve a Hold Men, Mon, Mond neveivel függ össze, de hogy e szó hímet, hímséget is jelentett aminthogy a németben, angolban Mann, man = férfi alakban ma is él, de él a magyar Mén szóban is, habár ez mai nyelvünkben már csak hím-lovat jelent, de jelenthetett régen hímet általában is.  Láttuk azt is, hogy ugyanezen men, mend szóalak összefügg a magyar mén = megy, halad, szóval valamint a magyar mendelecs, möndölecs = juh szóval is, amely nevük egyrészt a juhok örök vándorlását, mendegélését, de a Hold örök vándorlását is jelenti, aminthogy viszont Hold szavunk, azaz nevünk, meg ugyanígy függ össze a halad igénkkel, de amely összefüggéseket csakis a magyar nyelv segítségével, illetve a magyar nyelv igen jó ismerete segítségével, vehetjük észre.  Továbbá, lám, a fönti Arkal, Erkel, Argyirus nevek egyúttal még a magyar járni, járkálni, továbbá eredni = járni, menni, indulni igénkkel is összefügg, amivel kapcsolatban különösen kiemelendő az erélyi tájszólások eregélni igéje, amelynek értelme tökéletesen ugyanaz mint a mendegélni igénké s amelyet népünk különösen a juhok mendegélésére használ.  Viszont hiszen ezen eredni, eregélni igénknek még a latin-olasz errare = bolyongani és ire = menni igék is teljesen megfelelnek, de amihez tehető még, hogy a finnben irtolaise = csavargó, bolyongó ember, ura = út, pálya, az oromoban pedig arredu = futni, amely utóbbi szó is tehát eredni igénkkel azonosul.  De eszünkbe kell jusson ismét az argali vagy arkar juhféle neve is, amely név, jésítéssel a mi járkál, járkáló, jésítés nélkül pedig eregél, szavainkra hasonlít.  Csodálkoznunk kell tehát mindezen összefüggéseken, amelyek egy-egy szóalaknak egymástól látszólag idegen értelmet is adnak de amely értelmek, hogy egymással mégis összefüggésben vannak, azt mythologiánk megismerésével, íme, észrevesszük.  Említettem is egyszer már, hogy ősnyelvünk egyik sajátsága volt épen az, hogy szavai sokszor, csak igen csekély kiejtésbeli különbséggel, más-más, de egymással mégis összefüggésben lévő értelmeket kapnak.

Viszont tény, hogy népmeséink szerint Ár-gyilus vagy Argyírus királyfi is igen sokáig és messzire kell utazzon, bolyongjon kedvese, Tündér Ilona, azaz Vénusz, keresésére, míg végre vele találkozhat.  Ha mármost tudjuk, hogy Árgyírus a Hold is, Tündér Ilona pedig a Hajnalcsillag, azaz a Vénusz is, akkor azt is észre vesszük, miszerint e jel (a) is e találkozást jelképezi, de amely a törökség, valamint a mohamedán vallás egyik legfőbb jelképe ma is, de amely a régi magyarok fövegét díszítő forgón is ott volt és amely ezenkívül Erdély címereként is szerepelt (b).

Az elő-ázsiai régi népeknél, különösen a föníciaiaknál, tisztelt Bál vagy Bél nevű istenség a tudósok véleménye szerint Napisten volt, mi azonban már tudjuk, valamint ezt nagyrészt a tudósok is megállapították, hogy a Napisten gyakran egy régebbi holdistenség helyébe lépett volt.  Ismeretes az is, hogy ezen Bál vagy Bél névnek az ottani sémita nyelvekben úr értelme is volt.  Hogy a Bál-Sammen név értelme Ég-Ura, a Bál-Csór értelme Tírusz-Ura volt, mivel Tírusz városa ottani neve Csór volt.  Ebből azután Fáy Elek „A magyarok őshona” című műve (Budapest, 1910.) 233. oldalán azt következteti, hogy ugyanezen istenség Bal-Iton neve értelme Idő-Ura kellett legyen, illetve hogy itten ugyanezen istenség idő-istenségi megnyilvánulásával van dolgunk.  Tény hogy úgy a Hold mint a Nap számunkra ősidők óta időmérőként is szerepelt.  Hogy Fáy e következtetése nem önkényes, bizonyítja az hogy F. Movers „Die Phönizier” című művében ugyane nevet örök és idős értelműnek fejti meg, holott ő nem tudott magyarul és fejtegetéseinél a magyar nyelvre természetesen nem is gondolhatott, vagyis ezen Iton nevet a magyar idő szóval össze nem hasonlíthatta.  Nekünk azonban itt az is eszünkbe kell jusson, hogy a mai magyar -ó képző régebbi alakja -on volt (például ugró helyett: ugron), de amely képzőnek -un kiejtése is létezhetett.  Valamint írtam már azt is, hogy őseink egykori (sémita és árja előtti) magas szellemi műveltsége idején, az istenségeket még nem képzelték tényleg létező személyeknek, hanem hogy ezek csak költői megszemélyesítések voltak.  Például a Nap, a Hold, a Föld, a Hajnalcsalag, a Tejút, a Víz, az Idő stb. megszemélyesítései, és hogy ennélfogva a még szabad regeköltés korában minden költőnek lehetett ezeket tetszése szerint megszemélyesítenie úgy férfi- vagy nőalakkal avagy akár valamely állatalakkal is.  Kétségtelen tehát, hogy amikor ezen istenségeket már tényleg létező s emberszerű, vagy akár állatszerű lényeknek kezdték képzelni: ez már nagyfokú szellemi hanyatlás jele volt.  Másrészt természetes az is, hogy, habár őseink szellemi műveltségét az akkoriban igen harcias de műveletlen sémiták örökölték is, de csak fölületesen, a jelképezések mélyebb értelme teljes elhomályosulásával.  Elképzelhetjük tehát, hogy ha például egy magas műveltségű egykori városban — mondjuk Áden környékén avagy Hadramaut tartományban — a harcias és vad beduinok lettek úrrás az ottani művelt őslakosságot részben legyilkolták, részben pedig rabszolgákként a maguk számára dolgoztatták, akkor az ott talált jelképes istenség-ábrázolatokról nem voltak képesek azt fölfogni hogy ezek jelképes ábrázolatok, hanem ezeket tényleg létező személyes istenségek ábrázolatainak vélték, valamint az ezen istenségekről szóló, jelképes értelmű, és a leigázottaktól hallott mythoszokat, regéket is csak szószerint voltak képesek fölfogni.  Magától értetődő az is, hogy a hódítók és leigázók az őslakosságnak mindig épen a művelt és vezető úri osztályát gyilkolták le, míg ennek alacsonyabb rétegét, azaz nehéz és szolgai munkára alkalmasabb részét tartották meg a maguk számára rabszolgákul.  Amely őslakosság ez alacsonyabb rétege esetleg maga sem tudta az istenségek és az ezekről szóló regék jelképes voltát, illetve ez maga is az istenségeket létező személyeknek, a regéket szószerintieknek vélte.  A jelképezéshez, valaminek jelképes volta fölfoghatásához már igen magas szellemi fejlettség szükséges, ami azonban durva, műveletlen és vad embereknél nincsen meg.  Vagyis: egykori ősnépeink magas szellemi színvonalú műveltsége így hanyatlott újabb népek elszaporodásával és elhatalmasodásával mind mélyebbre, majd válott az emberiség általános elszaporodásával szükségszerűen mindinkább anyagivá, technikaivá s magas fejlettségű gépműveltséggé, de a szellemiek terén durvábbá, gonoszabbá s tehát alacsonyabb színvonalúbbá.

Hogy idő szavunk, illetve ennek régi iton avagy idun alakja tulajdonképpeni értelme menő, haladó kellett legyen, tanúsítja egyrészt indul igénk valamint inda (növényi kúszó inda) főnevünk, valamint az ezeknek megfelelő latin-olasz andare = menni, haladni, továbbá a szláv ide = megy, halad szó is, amely utóbbiak hogy nem árja eredetűek, bizonyítja az afrikai, kámi eredetű oromo nyelv ademu = menni, haladni, indulni és adma = utazás szó.  Hogypedig az örökké, de szabályosan időszakok szerint haladó, utazó Nap és Hold számunkra az ősi időmérő volt, ez kétségtelen, úgyhogy ennélfogva régebben a Hold, utóbb pedig a nap, költőileg, az idő urának, azaz Idő-Ura-nak, is neveztethetett.

Idő szavunkkali egyezésként fölemlítem itt a latin-olasz aetas (étász) – etá = kor, időszak szót.

Végül pedig összeállítom itten táblázatszerűen az alábbi magyar és nemmagyar szavakat, illetve neveket :

1.)  Egymássalhangzósan :  magyar: Örű, örök.
Kétmássalhangzósan :  magyar: kör, kerek, kerék, kor, korszak.
A görögöknél az Időisten neve Kronosz volt.  Görögül hronosz, kronosz = idő.  De Kronoszt nevezték még Kor és Korosz néven is, amint ezt Ritter nyomán (Karl Ritter: „Die Vorhalle Europäischer Völkergeschichten.” Berlin, 1820. I/1. kötet, 175. oldal) Fáy Elek is fölhozza.
2.)  Latin annus = esztendő, kor, anulus = gyűrű, karika.
3.)  Magyar év, öv.  Latin-olasz aevurn (évum), evo (évo) = kor, idő, örökkévalóság.  Német ewig (évig) = örökké.
4.)  Magyar: idő.  Bál-Iton és ldum időistenségek.  Latin-olasz aetas (étász), etá = kor, idő.  Latin-olasz aeternitas (eternitász), eternitá = örökkévalóság.

Mindezek, igaz, nem kazár szócsoportbeli szavak, de nem tartom valószínűnek, hogy a kör, idő és örökkévalóság megnevezésére a kazároknak is ne lettek volna saját szócsoportjukbeli szavai, amelyek közül azonban csak a magyar csikle, Cegléd, Csiklád és a görög-latin küklosz-cyclus szót tudtam itt fölhozni, de a többi is valószínűleg föltalálható volna.  Sajnos azonban, nem ismerem eléggé, illetve nem ismerem egyáltalán, a szumer, asszír, héber, egyiptomi, örmény és arab nyelvet.

Föntebb említettem a szicíliai Szürakúza nevű várost és a Szicíliától dél-nyugatra fekvő Koszszűra sziget nevét.  Kérdés, hogy e nevek kazároktól avagy székelyektől származtak-e ?  De írtam arról is, hogy a székelyek és kazárok egymásnak mily közeli rokonai voltak, hogy hiszen még kultuszbeli szócsoportjuk is ugyanaz volt, amiszerint — eltekintve attól hogy magyari őstörzseink egymásnak amúgy is mind rokonai voltak — a székelyeket és kazárokat így úgyszólván egyazon nemzet két ágának is tarthatjuk.  Ámde van még más is ami a székelyeket Szicíliával hozza kapcsolatba.  Említettem már, hogy a székelyek őshazája a Dunántúl Göcsej vidéke volt, amit a tudósok nyelvi és néprajzi alapon már megsejtettek.  Leghelyesebbnek tartom itten egyszerűen idéznem Fáy Elek alábbi (105. old.) sorait :

„Mind e mellett Freemann a szikelek őshonát a Keleten is keresi, és föltűnik neki Athene közelében egy Szikelia nevű halom.  A szikelek őshonát Maspero és Sayce derítik föl, amidőn eredetük kulcsát ama sakalasa és sekulsa neveikben látják, amelyek alatt ők a Menefta és III. Ramszesz fáraók korában Egyiptom ellen intézett támadások részeseiként szerepelnek az egyiptomi emlékeken.  A sakalasa név ugyanis meglepően azonosan hangzik a szolimek országa a későbbi Pizídia Szagalaszusz városa és mezeje nevével, amelyet Liviusz is megemlít.”
(Lib. 38.)  Alább, 107. oldalán így ír még Fáy :  „Freemannak szintén föltűnik székelyeink és a szikelek neve hasonlósága (Edward A. Freemann: The history of Sicily. Oxford. 1891. I. 130. old.) s csodálkozik azon, hogy a magyar krónikákban semmi nyomát sem leli a székelyek szicíliai eredetének.”  Hozzáteszi azonban Fáy, miszerint Freemannak is föltűnt a régi pannóniai Segesta (Szegeszta), ma a Somogy-megyei Segesd, városa neve azonossága a régi szicíliai szintén Segesta nevével.  Amihez magam még hozzátehetem hogy hiszen Erdélyben is van Segesvár nevű város és ennek közelében Segesd nevű falu, de amelynek neve mai szász lakossága nyelven Sász lett.  Viszont az Odüszszea 24. énekében, Itaka szigetéről (A Jón-tenger egyik szigete) lévén szó, kétszer is említ szikel cselédnőt.  Miután igen valószínűtlen hogy a kicsi Itaka sziget görög lakói a messzi és nagy Szicília szigetéről hozhattak volna maguknak szolganőket, inkább az tehető föl hogy a Jón-tenger szigetein a jászok mellett szikelek is éltek, akik azonban utóbb a tulajdonképpeni görögök által, ugyanúgy mint a Görög félsziget és Kréta régebbi lakói, leigáztattak.  Ugyancsak Fáy Elek írja a „Pesti Hírlap” 1914. március 29.-i számában:  „Szicília történetírója Freemann is közös eredetűnek tartja székelyeinket Szicília őslakóival.”  Az egyiptomiak által említett sakalasák avagy sakarsák különben Sayce szerint is azonosak az egykori kis-ázsiai zakkur nevű néppel.  Márpedig — Kézai mester szerint — a húnok maradékai hazánkban zakul név alatt éltek tovább.


________________



Minden tojás avagy pete a maga egész alkatában, megtermékenyülése után is, sejthez annyiban hasonlít, hogy sárgája a sejtmagnak, a sárgáját körülvevő fehérje pedig a sejtmagot körülvevő sejtanyagnak felel meg.  A tojássárgáját azonban népünk még szék avagy szik (tojás-széke, tojás-szike) néven is nevezi.  Ezen szék szavunk megfordítva közép szavunkkal is kapcsolatba hozható, amelynek központ és székhely jelentése is lehet de amelynek még megtelepedési hely, állandó tartózkodási hely értelme is van, mint például a székelységnél a Csíkszék, Udvarhelyszék, Sepsiszék stb. helységelnevezéseknek.  Kétségtelen, hogy ezzel rokon a sziget, régi nyelvünkben szeget, szeged szavunk is, amely egy víz által körülvett földet jelent, amely tehát, habár csak kétdimenziósan, de úgy van víz között mint a tojás szike vagy széke a fehérje, avagy mint a sejtmag (azaz a sejtszék) a sejtanyag között.  De eszünkbe juthat még szikra szavunk is, mivel láttuk hogy őseink a szikrát tűzmagként is fogták volt föl, valamint életszikra jelképének is tekintették.  Márpedig való igaz, hogy a sejt lényege a kicsi sejtmag, amely nélkül a sejt nem életképes, valamint tudjuk azt is, hogy a mozdulatlan női petesejtet életrekeltő, megtermékenyítő, sebesen mozgó, előretörekvő hím ondószálacska tulajdonképpen nem más mint egy sejtanyagnélküli kicsi sejtmag, amely tehát valóságos életszikraként, erőnyszikraként, is fogható föl.  Irtam hogy Erdélyben szikra kicsit is jelent.

De láttuk azt is, hogy a kialakulásban lévő világok, a ködfoltok (köd szavunknak a kazár-székely szócsoportban gőz szavunk és a más nyelvekben fönnmaradott ház szó felelt meg) vagyis a nebulák, bár eleintén alaktalanok (kuszák, kócosak: káosz), de utóbb egy központjuk, azaz tehát székük vagy szikük képződik, amely központjuk azonban kezdetben még csak egy testetlen mértani pont, de amely pontban utóbb valóban mag, azaz szék vagy szik képződik (megfordított szóval: közép, és geszt, újabb műszóval: központ).  Tudjuk, hogy az ilyen világködök ekkor egyúttal örvénylő forgásnak is indulnak, amely örvénylés központjában képződő magot magyar, azaz kazár, szóval góc (műszóval gócpont) néven is nevezhetünk.  Kiemelendő, hogy népünknél ezen góc szó alatt a konyha tűzhelyét nevezik, vagyis a konyha és az egész lak igazi központját.  Itt ég a tűz, itt főznek, az ősegyszerű lakokban itt esznek is.  Itt mondják el egymásnak az elmondandókat, itt tanácskoznak.  Télen ide gyűlnek melegedni, sötét este itt van világosság, itt folyik a regélés, elbeszélés, mesélés, énekmondás, valamint az ősegyszerű lakokban itt, a tűz körül, háltak is.  Láttuk hogy a legősibb lakok gömbölyded kupolaszerű avagy hegyes kúpalakú kunyhók is voltak, amelyek kazár neve ház, házag is volt.  Ezeknek pedig mindig közepében, vagyis tehát valósággal is központjában, volt a tűzhely, vagyis a tűz, amely fölött a kunyhó legtetejében volt a luk, az ók vagy óg, amelyen át a füst elszállhatott.  Eszerint tehát góc szavunknak is központ értelme ugyanúgy megokolt mintahogy megokolt, habár más alapon, a szék szavunk székhely és központ értelme is.

De tűz szavunknak magának is kellett legyen központ értelme is, aminthogy a latinban fönn is maradott a kabar szócsoportbeli focus (fókusz) szó, amelynek úgy tűz mint központ értelme van.  (Megjegyezhető, hogy tűz szavunk, két sziszegő mássalhangzós szó lévén, úgy kazár mint szemere és besenyő szócsoportbeli szóul is vehető.)

Láttuk hogy népművészetünkben ma is általános az alábbi rajz a alakja, vagyis a világkezdő ősköd stilizált ábrázolata.  Ezért számunkra nem meglepő tény tehát az, hogy, amint ez ismeretes, és amit például Hreblay Emil is „Tyúktenyésztés” című művében (Budapest, 1902.) leír, a tojás fehérje a tojás székét több rétegben, szintén kacskaringósan rétegeződően veszi körül, amit metszetben úgy ábrázolhatunk, ahogyan azt e rajzon b mutatja s amit például keményre főzött tojás fehérjét gondosan meg figyelve, észre is vehetünk.  Kétségtelen mindenesetre, hogy az ilyen örvényszerű alakulat csakis forgás következtében jöhet létre.  Lehetséges hogy a tojássárgája a peteszékből való kiindulása után a petevezetékben való útja közben önmaga körül többször megfordulva halad előre s hogy a petevezeték mirigyei által kiválasztott tojásfehérje ezért rakódik rája ilyen kacskaringós rétegekben.  Ámde tudvalévő az is, miszerint a tojássárgája a már kész és megtojt tojásban is képes forogni, mert ugyanis, ha a fekvő tojást akárhányszor meg is fordítjuk, a tojássárga fölületén lévő kicsi, fehéres, lencseszerű csirakorong (nevezik „kakashágás”-nak is), amelyből költéskor lesz a fejlődésnek induló ébrény, mindenkor hamarosan fölül kerül.  Sőt tudjuk azt is, hogy a költőkészülékben költött tojásokat is többször meg kell forgatni, mivel a bennük fejlődő ébrény is csak így képes erőteljesen fejlődni, mert a kotló tyúk is maga alatt a tojásokat forgatni is szokta.  Márpedig, ha a csirakorongocska mindig fölül kerül, vagyis ha a sárgája a tojásban forog is, akkor ez is okolja a fehérje kuszálódását vagyis örvényszerű alakulását, amely alakulata azután hasonlít a világködök, azaz nebulák örvényszerűségére.  Amint azt a fönti rajzon látjuk, népi díszünk és a tojás szóban lévő alakulata között a lényegesebb különbség csak az, hogy amaznál a középső mag, vagyis a szik kisebb, a tojásnál pedig nagyobb.  Azonban nem is valószínű, hogy ezen ábrázoltakhoz őseink épen a tyúktojást vették volna alapul, hanem sokkal valószínűbb hogy a világködökről tudván és ezek alakját is ismervén, e díszükhöz, illetve jelképükhöz, emezek szolgáltak volt alapul, habár emellett tudomásuk lehetett a tojás ilyen alakzatáról is.  Egyébként pedig, ha egy világködben eleintén a közép, vagyis a kezdet, valóban csak egy mértani, azaz testetlen pont is, amely azonban amellett hogy forog, milliomod évek alatt folyton növekedik és sűrűsödik, majd tüzesedik is, úgyhogy a központ és tűzpont itt is ugyanaz lesz és amit a latinban fönnmaradott kabar szócsoportbeli focus szó ki is fejez.

Kétségtelen azonban, hogy mindaz amit itt most elmondottam, még csak sejtelem de ami további tanulmányok, tapasztalatok és megfejtések segítségével a jövőben tökéletesíthető lesz.

Csak egy megjegyzést kell azonban itt még megtennem :  A tojássárga csirakorongját „kakashágás”-nak is nevezik, ami úgylehet csak a német „Hahnentritt” fordítása, de ami annyiban helytelen is, hogy e csirakorong a meg nem termékenyített tojáson is megvan, csupán nem fejlődésképes.  Annyi viszont tény, hogy minden tojás illetve pete, kialakulása legelején még csak egyetlen, egyszerű sejt.  Továbbá, a tojássárga külső hártyájához tapadóan, innen a tojás két vége felé a zsinórszerűen csavarodó két úgynevezett „jégzsinór” indul ki.  Jelenlétük oka, illetve célja, biztosan megállapítva még nincsen.  Ezek szempontunkból azért érdekesek, mivel láttuk hogy őseink szimbolikájában a gúzs, vagyis a kötél azaz zsinór módjára csavart alak szintén szerepelt.  Hogy tulajdonképpen mit jelképezett, nem tudom, bár lehet hogy a köldökzsinórt is.

Georges Perrot et Charles Chipiez nyomán 'Histoire de l'art dans l'antiquité.' II. 771. old.Hogy a gúzs még az asszíroknál is jelképként szerepelt, mutatja ezen asszír ábrázolat is.  Amelyen egyúttal azon, a bogarakat avagy lepkéket jelképező négyszárnyú nemtőket is látjuk, amelyekről már föntebb is írtam, amelyek a hímport közvetítve, a virágok megtermékenyítését is végezték.


___________



Már korábban is írtam az élet ősanyagát jelképezett polipról és bemutattam, Huszka József és a francia Perrot és Chipiez nyomán, kréta-mykénéi műveltségből származó azon polipábrázolatot, amely tehát a minden élőlény eredetét, ősanyagát képező protoplazma jelképe volt.  Úgy Perrot és Chipiez, valamint Huszka is tehát azon véleményen voltak, miszerint ezen pitanebeli vázafestmény stilizált polipalakja a minden élőlény őskeletkezését akarja ábrázolni avagy helyesebben szólva: jelképezni.  A mai tudomány szerint is minden élőlény, illetve minden élő sejt, ősalapanyaga a kocsonyaszerű protoplazma.  Láttunk föntebb a szintén a kréta-mykénéi műveltségből fönnmaradott több olyan polipábrázolatot amelyeken rendesen, ha többé vagy kevéssé határozottan is, de ott van a kacskaringóvonal.  Ez a valóságnak annyiban meg is felel, hogy a nyugodtan ülő közönséges polip (Octopus vulgaris) indái végét valóban szokta kacskaringóvonalba is szedni (lássad a vonatkozó oldalak rajzain), amit jász, székely és kazár törzseink, akiknél a kacskaringó vallásos jelkép is volt, ősidőkben, polipábrázolataikon stilizálva és erősen túlozva tüntettek föl.  Láttuk azt is hogy a csupa kacs- avagy kacskaringóvonalból álló amaz örvényszerű ábrázolat a tényleg örvényszerűen azaz kacskaringósan mozgó ősködöt, a világködöt, őseinknél ez ábrázolat jelképezte.  Itt viszont megsejthetjük, hogy valamikor — mielőtt ősműveltségünk elhanyatlásával sokminden összezavarodott volna — tehát a polippal inkább az élőlények vízben való őskezdetét jelképezték volt. Láttuk föntebb azon kréta-mykénéi és kereszténységelőtti és jelenkori magyar szívalakú díszítményeket, amelyek jellegzetes alakját itt, leegyszerűsítve ismételem. (a ősmagyar sírokból, b kréta-mykénéi, c mai magyar zsinórdíszítmény.)  Láttuk, hogy az itt c-vel jelezett de föntebb több változatában is bemutatott díszt népünk ma „csukafő”-nek nevezi. E csuka halnevünk tisztán kazár szócsoportbeli szó. Irtam azt is, hogy miután a csuka vízi állat, ennélfogva e dísz ily elnevezése még a vízzel illetve a tengerrel is, ha már egészen elhomályosultan is, de még fönntartani látszik a kapcsolatot, vagyis lehetséges az is, hogy a csuka szó valamikor a polip egyik kazár-székely neve volt. Megjegyezhető itt még az is, hogy e csuka halfélét jelentő szavunk nem is áll egymagában mert Erdélyben például a pisztrángot ma is csüge-nek nevezik és ott Csügés nevű patak is van, amelyet az oláhok ma Csuges-nek neveznek. (Pisztráng szavunk viszont lehet hogy a latin piscis [piszcisz] szó átvétele, habár e latin szó kétségtelenül ősbesenyő s valószínűleg szabin eredetű s így a latin pisztrix = tengeri szörny szóval is összefügg.)  Továbbá az olaszban ma is acciuga (accsúga) a neve egy apróbb tengeri halfélének, amely olasz szó eredete aligha más mint névelővel: a csüge.

Idézem itten mégegyszer Huszka és Perrot és Chipiez után a következő sorokat :  „Szerinte (Perrot szerint) az ábrázolat egy csöppet sem naturalisztikus.  A polip hosszú karjai (értsed: indái) között látható halak, ludak, flamingók, pillangó, tövisdisznó, ló és ázalagok (értsed: puhányok) nem véletlenül, térkitöltésül kerültek oda.  (Megjegyezem: hogy mennyire nem, bizonyítja az is, hogy némelyik állatalak lábai a polip indáit keresztezik is, tehát nem csupán térkitöltésül lettek odatéve, hanem a meglévő szűk térbe erőltetve is lettek, azért mert ábrázolásukat a festő szükségesnek tudta.)  E kép az ősnemződés ábrázolása, mely által azon kor embere az élő lények eredetét és keletkezését akarta megmagyarázni, a szemlélő elé varázsolni.  Itt a polip a mindenféle állattá átváltozó anyag jelképeként szerepel.  A polip lábainak (értsed: indáinak) végét és testét körülvevő görbék jelezik a nemző kiáramlást, a kavargást, amely beszív és termékenyítés után kilök.  Ez a teremtés, avagy inkább átalakulás a polip által létrehozott tölcsérben (értsed: forgatagban) és örvényben történik.  A tengeri sün, a csikóhal a négylábúvá változás útján vannak.  Sajátságos a polip lábai végén alkalmazott négyküllős köralak, amely az európai bronzkor leletei között gyakran szerepel.”  (E jelről bővebben „Avar” fejezetünkben kellend foglalkoznunk.)

Ha mármost tudjuk, hogy az élőlények, illetve az élő sejtek alapanyaga a protoplazma, amely még alaktalan, nyálka- azaz kocsonyaszerű anyag, és ha tudjuk, hogy őseinknél az életkezdő ősanyag, a minden élet, minden élőlény eredete a polippal — tehát egy csonttalan puhánnyal (habár a valóságban rendkívül szívós anyagú) — is jelképeztetett, amely állat egész teste nyálkás is, akkor azt is föltételezhetjük, hogy a szintén ilyen testű és nyálkás csiga is jelképezhette ugyanezt, — amely csiga szó hiszen a csuka és csüge, kazár szócsoportbeli szavakkal teljesen azonos, de amely szóazonosságot a legtökéletesebben megokolja azon tény hogy a csigának kacskaringóba csavarodó háza van de hogy tökéletesen ugyanilyen háza volt az őskor ammonitesz-polipjainak és van ma is ezek elég közeli rokonainak a nautilus-polipoknak is (lássad fentebb).  Mind ezek tehát egymással azért egyező dolgok mert, hiszen láttuk, a kazárok legfőbb vallási alapjelképe a kacskaringó- vagyis a csigavonal (spirál) volt, a csiga, csüge, csuka pedig kazár szócsoportbeli szavak.  Úgyhogy jogosan föltételezhető, miszerint valamikor a polip egyik kazár neve egy csige, csüke, csüge, csuga alakú szó lehetett.  Azt pedig hogy „egyik”, azért mondom, mivel más, szintén kazár nevét sejthetjük a kocsonya szavunkban is.  Mivel pedig a kocsonya (németül Sulz, olaszul gelatina) a protoplazmához hasonlítható, ezért azt is sejthetjük, hogy őseink a protoplazmát és ennélfogva az ezt jelképező polipot is, kocsonya néven is nevezhették.  Amely föltevés annál valószínűbb, hogy a szó -onya része anya szavunkkal azonos, őseinknél pedig az anyag nőiségként volt fölfogva, amiszerint tehát a protoplazma és az ezt jelképező polip is, költőileg, az élet ősanyjának volt fölfogható.  Igaz ugyan, hogy mai anyag szavunk az anya szóból származik, csakhogy ez a latin mater= anya és materia = anyag, szavak nyelvújításkori fordítása, ámde e latin mater és materia szavak azonossága azt bizonyítja, hogy az anyagnak életlétrehozó ősanyaként fölfogása ősrégi eredetű eszme.  Mivel viszont a mi ősműveltségünk úgy a rómainál mint a görögnél is sokkal régibb, eszerint okszerűen föltételezhető, hogy ez eszme is ősműveltségünk egyik hagyatéka.


__________



Láttuk az eddigiekből, hogy a jászok, székelyek és kazárok egymásnak közelebbi rokon őstörzseink voltak.  Korábban jeleztem volt már, hogy a jászok alapjelképei ezek (valamint a négy- vagy nyolcágú csillagalak) voltak.  Láttuk azután, hogy a kacskaringóvonal a kazároknak meg épen legfőbb jelképe volt.  De láttuk azt is, hogy úgy a jászoknak, mint a székelyeknek, mint a kazároknak közös jelképe volt úgy a szögletes mint az ennél valószínűleg régibb, még nem szögletes horgaskereszt is.  (Lássad lejebb.)  Az itt jelezett alak régi magyar hímzésről való, a b-vel jelezett a kréta-mykénéi ősműveltségből, a c-vel jelezett pedig kelet turkesztáni.  E nehány alakot itt a könnyebb összehasonlíthatás miatt ismételtem.  Mondottam ugyanis föntebb, hogy ősnépeink jelképei nem voltak holmi csak úgy kitalált, mondvacsinált jelképek, hanem hogy ezek a Természet örök törvényein alapulva, okszerűen alakultak ki.  Ez állításom bizonyítják ezen itt bemutatott, a fény chromatikus polarisatioja [árnyalatok szerinti felbontása] által keletkező öt kép is (itt színek nélkül lefényképezve), amelyek tehát nem embercsinálta képek, hanem a Természet törvényei szerint keletkeznek.  (Lássad ezeket színesen a Meyers Lexikon „Polarisation des Lichtes” cikkében.)  Ez alakulatok közül az itt 2, 3, 4, és 5 számmal jelezettek körében a jászok négyszirmú virágalakját látjuk (a rajzocskán: 1.), az 1 és 2 számmal megjelöltön a jászok beszegettszélű négyzetét (a rajzocskán: 3.), sőt a 4. számmal jelezetten a horgaskereszt közepén ott látjuk még a beszegett szélű jász négyzetalakot is, ugyanúgy mint a föntebbi rajzon a b-vel megjelölt, a kréta-mykénéi műveltségből származó horgaskereszt-alak közepén is.  De nem kevésbé érdekes az itt 5. számmal jelezett alakzat annyiban is, hogy ezen meg a föntebb már bemutatott ezen jelképre emlékeztet, amelyről említettem, hogy Kínában általános, és amely egyébként Korea régi nemzeti címere is és amelyről föntebb láttuk, hogy úgy kazár mint besenyő jelképnek is tekinthető, mivel kacskaringóban örvénylő csöppalakokból áll.  A különbség itt csak annyi, hogy e jelképben a két csöppalak közül az egyik világos, a másik sötét színű és hogy a két csöppalak között nincsen köz, ellenben a polarizált fény által létrehozott alakzatnál mindkét csöppalak világos színű és közöttük sötét köz van.  Mégis ezen nehány fénykép is már azon sejtelmet keltheti bennünk, hogy őseinknek a fény krómatikus polarizációja által létrehozott képekről is már tudomása lehetett.  Mindenesetre azonban a tény, hogy ősműveltségünk jelképei és természeti dolgok között ilyen csodálatos egyezések vannak, azt is megsejtetheti velünk, hogy ősműveltségünk irányában még mennyi további kutatást kellene végeznünk és hogy ezáltal mennyi mindent födözhetnénk még föl.

______________



Érdemes írnom még a kocsiról illetve a szekérről is.  Hogy a régi, rugós kocsi magyar találmány és hogy ez csak a XV. században terjedett el Európaszerte, eléggé ismeretes, nevét pedig a Kocs, Komárom-megyei magyar falu nevétől származtatják, ahol az első „kocsi”-kat föltalálták volna.  (Lássad: Meyer-féle német Lexikon „Kutsche” cikkét, valamint: Spamers: „Weltgeschichte”, VI. köt. 67. old. Leipzig, 1894.)

Hogy a kocsi, más magyar nevén a hintó, valóban Magyarországból származott, előbb Ausztriába s innen tovább, nem kétlem;  nem hiszem azonban hogy ez csak újabb, XV. századbeli találmány volna, ha azelőtt Magyarországon kívül nem is volt ismeretes, sem azt nem hiszem, hogy nevét Kocs falu után kapta volna, s e névszármaztatást amolyan „népetimologia”-félének tartom, még ha urak találták is ki.  Szerintem az ilyen hintó, vagy ahogy népünk még nevezte: „hintószekér” (hintázó-szekér) kocsi nevét kacs alakú rugóiról kapta, amely kacsokat régen hajlékony faágakból, utóbb pedig rézből, bronzból, majd vasból és acéllemezekből készítették.  Miután pedig ezen kacs, vagy kocs székely-kazár szócsoportunkbeli szó, ennek magyar-kún megfelelője gamó, kampó; a latinban hamus = horog, kőrös megfelelője: horog, görbe, latinban curvus (kurvusz) = görbe, eszerint a kocsi szó is ősrégi.  Hogypedig kacs szavunknak kocs, kocsú, kocsi kiejtése is létezett, kétségtelenné teszi az, hogy kacska = görbe szavunknak népünknél kocska változata is él (lássad Ballagi szótárában).  Az olyan ősi kocsiknak tehát, amelyek alakját leegyszerűsített vázlatban e rajzom tünteti föl, fontos alkatrészei kacsalakú rugóik voltak, amelyek előnye az volt, hogy a bennülésre vagy teherviselésre való részük mintegy hintázóan függött és így a bennülő embert avagy a belerakott terhet tehát nem rázta, úgy mint azt legkisebb egyenlőtlenségei miatt is, minden rugótlan szekér bizony rázza.  Az ilyen rugós kocsikat, amint ezt Spamer is megemlíti, 1558-ban, Braunschweigben (Németország) a használatból kitiltották, azon megokolással, hogy elpuhulást okoznak !

Látjuk tehát, hogy az ilyen kocsik hintó elnevezése is rugós voltukról származott.  Hintó, hinta, hintázik szavaink rokonai a hehezetnélküli ingó, ingás, inog, továbbá a hehezetes himbál, himbálódzik = inog, függő helyzetben ide-oda mozog, valamint a tájszólásos hingál = hintál (Ballagi: és a hink-hánk legény kifejezésünk, amely ide-oda kószáló, semmittevő, léha legényt jelent (Ballagi).  Ugyhogy a német hinken = inogni és henken, hängen = akasztani, függeni, lógni igék ősnyelvünkbőli származását is észre kell vennünk.Ismeretes, hogy kocsi szavunk Kutsche (kucscse) kiejtéssel a németbe is átment és innen különböző változatokban más nyelvekbe is, természetesen mindig a rugós kocsi megismerésével és használatával együtt.

Még gyermekkoromban hallottam volt Marosvásárhelyen avagy Segesváron, vagy talán Albertfalván (Buda mellett) arról beszélni, hogy régen, holott a „pünkösdi király” lovon ment a falun végig, de utána a „pünkösdi királyné” hintóban jött (megválasztatásuk után dísz- és diadalmenetükben), de amely hintót nem lovak hanem legények és leányok húztak.  E hintót pedig mindig külön ez alkalomra készítették volt, csak fából és vesszőből, csak kötözéssel, mert abban semmi vasból valónak lennie nem volt szabad.  A „kasa” is csak vesszőből való volt, teteje zöld lombbal födve, a királyné pedig lomb-ágyon félig fekve ült, csupa virág között és virágkoszorúsan.  Fönti leegyszerűsített rajzomon a lombfödést valamint a lombágyat is azért hagytam el, hogy a hintó szerkezete látható maradjon.  A rajzon a alatt e hintót oldalnézetben, b alatt pedig fölülnézetben tüntetem föl.  Látjuk e rajzokon azt is, hogy itt minden kötözés segítségével és nehány facövek alkalmazásával készült, úgyhogy a vasalkatrészek alkalmazása tilalmát okvetlen az emberiség azon őskora, bár öntudatlan, emlékének kell tartanunk, amelyben az ember, az egy lágy aranyon kívül, más fémet még nem ismert.

Az olyan kerékagyat amilyet c alatt rajzoltam meg, ősegyszerű vízemelő kerekeken (a földek öntözése céljából készülteken) még nemrég folyók mentén, a folyóvíz által hajtva, láthattunk.  Az ilyen kerékagyak is tehát csak fából, kötözéssel, vas nélkül készültek.  Igaz, úgy ezek, valamint a fatengelyek vége is, nem volt nagyon tartós, de könnyen cserélhetők voltak és semmibe sem kerültek.

Szintén kizárólag hajlékony vesszőből, és kötözéssel, készültek a kerekek is (a rajzon d és e).  Természetesen ezek sem voltak nagyon tartósak, de semmibe sem kerültek és tartalékkerekeket mindenki vihetett magával, valamint ilyen kerék utazás közben is készíthető volt.  A kerekeknek a tengelyrőli leesése ellen fából való cövek („kerékszög”) szolgált (a rajzon c).  A d rajzon a kerékagyat is odarajzoltam, az e rajzon nem.  A keréktalpat kopás ellen köröskörül rákötözött, szintén csak hajlékony vesszőből fonott vagy csavart gúzs védte (a rajzon d.).

Az ilyen kerekeknek, miután hajlékony veszszőkből készültek volt, nagy előnye az volt, hogy merev küllőik nem lévén, ennek folytán sem voltak rázósak, vagyis hogy a tengely, illetve a kerékagy és a keréktalp között is rugalmasak lévén, a hintó kasában ülők ennél is kevesebb rázást éreztek.  (Ilyen rugalmas küllőket, acéllemezekből valókat, merev küllők helyett, ma is alkalmazhatnánk.)  Teljesen avagy majdnem teljesen merev az ilyen kerekeknek csak karikája (talpa) lehetett, vastagabb, erősebb és egymásmellé kötözött három vagy négy, körbe hajlított vesszőből, botból készülten.

Ha tehát az ilyen kocsik, vagy hintók, körülbelül száz év előttig és csak a pünkösdi királyválasztás népszokásában maradtak is fönn, de nem kell kételkednünk abban, hogy őseink már ezredévekkel ezelőtt is ugyanilyeneket utazásra is használtak.

A hátsó kerékpár villaalakú rúdja, amint azt a b rajzon láttuk, hegyével az első kerékpár tengelyéhez volt kötve, vagy pedig kampóval és cövekkel is biztosítva (a rajzon f).  Ennek előnye mindkét esetben meg az volt, hogy kanyarodásnál a két első keréktengelye oldalt elhajolhatott, úgy ahogyan azt e rajzocska mutatja, ami által a kocsi sokkal könnyebben kanyarodhat, fordulhat;  aminthogy ez ma is minden szekéren és kocsin is így van, csak hogy vas-alkatrészek segítségével.

A szanszkrit nyelvben csakra, csakara = kerék, kör, karika, amely szó, amellett hogy kazár szócsoportbeli, a mi szekér szavunknak csak mélyhangzós kiejtése.  Bizonyos pedig, hogy szekér szavunk (tájszólásos: szeker) eredetileg szintén csak kerék, karika, kör értelmű volt, vagyis kazár szócsoport szerint szekér ugyanaz mint kún szócsoport szerint teker és tekereg (avar szócsoport szerint forog, besenyő szócsoport szerint csavar vagy facsar).  Láttuk már, hogy a törökben, mongolban tekereg, tögörök, tükerek = kerék.  Amihez tehető, hogy a szerb-horvátban csekrk = fölhúzó, vontató csiga (német nevén Winde, a magyar folyami hajókon: gugora), aminek lényege vízszintesen avagy függőlegesen álló henger (nevezik a hengerét „dob”-jának is) amire a vontatásra, húzásra vagy súly emelésére szolgáló kötél avagy lánc fölcsavarodik.  Látjuk tehát, hogy ezen szláv csekrk szó nem egyéb mint tekereg szavunk kazár csekereg vagy szekereg kiejtésének kopott, magánhangzó-kihagyásos alakja.

Ha azonban voltak kacsalakú rugók (e rajzon 1, kazár és székely) hintókon, kocsikon használatban még egy-két századdal ezelőtt is, de voltak bizonyára régen más alakúak is.  Olyat mint e rajzon 2 (szemere) kocsikon, szekereken ma is látunk, ma természetesen nem vesszőből hanem acéllemezekből készülve, az olyanok létezettsége mint 3 és 4 (besenyő és kabar) pedig sejthető.

Miután itt a szekerekről és kocsikról kellett szólanom hozzáteszek itt nehány szót a szekér és kocsi eredetéről is :

Aminthogy napjainkig is van könnyű szekér valamint inkább csak személyszállításra való kocsi, de van csak igen nehéz terhek szállítására szolgáló úgynevezett társzekér is, úgy régen is e kettő egymástól különálló valami volt, sőt e kettőnek egymástól különálló, egészen más eredete is volt, habár utóbb, az ezredévek folyamán e kettő egymással össze is vegyült, más szóval, a kettő között átmeneti alakulatok is létrejöttek.

A két különálló eredet pedig a következő :

Már az ősember is, ha valamely olyan terhet akart tovaszállítani, amelyet vállán távolabbra vinnie igen nehéz lett volna, úgy segített magán, hogy ágat tört avagy vágott magának, két- vagy három-villás ágút, amelyre a terhet kötözte (e rajzon pontozott vonallal jelölve) s az egészet így húzta maga után, avagy nagyobb súly esetén valamely háziállatával, húzatta.  Ez így különböző népeknél ma is előfordul még, valamint megvan ez még magyar népünknél is annyiban, hogy például széna hazahordásánál használnak ilyen eszközt is, amely azonban már sokkal tökéletesebb, annyiban hogy reá keresztben tengely kötve, ennek két végére pedig egyszerű fakorongból való kerekek alkalmazvák.  Világos, hogy mivel ez már a kerék ismerésével jár, ha sok ezer éves is, de már későbbi fejlemény és hogy a fönt szóban volt ágakból, vesszőből font hintóval lehet körülbelül egyidős.  Nálunk ma csakis állatokkal húzatják.  Mikor azután, hogy nagyobb mennyiségű terhet (szénát avagy bármi mást) is szállíthassanak, két ilyen villát kötöztek egymásután, ugyanúgy ahogyan azt itt fentebb megrajzoltam, akkor már a könnyű magyar lőcsösszekér őse is kialakulva volt, de ugyanígy a kocsi és hintó őse is.

Egészen más volt azonban a nagy terheket is szállítani képes, irodalmilag ma hibásan „társzekér”-nek nevezett nehéz szekér eredete, amelyet népünk ma is igen helyesen tálszekér néven nevez, azért mert ennek kerekei ősidőben küllőtlen és nagy, kerek fakorongok voltak.  Göncöl szavunk régibb nyelvi adatok szerint, főnévként, valamilyen tengelyszerű dolgot jelentett, de igeként: göncöl, göncölni, valamilyen gurulást, forgást, hengeredést.  Ki is emelhető, hogy göncölög és hengereg egymásnak hangtani rokona is: g-n és h-n.  (Kún szócsoport)  De jelentenie kellett ezenkívül e szónak még hímséget is, amivel Ballagi szerint Göncöl férfi név is volt és a Konrád név megfelelőjeként is használtatott.  Ma e szó, illetve név, nyelvünkben már csak a Nagy- és Kis-Göncöl szekere ismert két csillagkép nevében fordul még elő, de amelyet népünk némelyütt, különösen Szegeden és környékén Döncöl- és Döncörszekere néven is nevez.  Kétségtelen mindenesetre, hogy ezen gönc- vagy dönc- szótő régen kerekséget és tulajdonképpen hengeredést, hömpölygést jelentett, amit bizonyít göndör szavunk is, amelyből göndörödik igénk is származott és amelynek úgy értelemben mint hangalakban a kunkorodik és kunkorog is rokona (g-n és k-n).

Szempontunkból igen fontos adat, hogy a Göncölszekeret a népi hagyomány igen nehéznek tartja.  Kandra Kabos mythologusunk („Magy. mythol.”, 394. old.) idézi is azon népi mondásunkat, hogy: „Olyan nehéz mint a Göncölszekere.”  És megtaláljuk népi hagyományunkban a Göncölszekere nehéz volta igen természetes magyarázatát is :  Azért mert villámokkal, azaz „istennyilakkal” vagyis „mennykövekkel” megrakottnak képzelték.  Hogy a villámokat és mennyköveket (meteorokat) őseink csak jelképesen, később a tudás hanyatlásával, valósággal is, Isten nyilainak hitték, valamint több nép ezt ma is hiszi még, tudjuk, valamint tudjuk azt is, hogy a régi görögök is azt hitték hogy a villámok Zeusz nyilai.  Mi több, a tudatlanság fokozódásával, már a villámokat és a mennyköveket, azaz meteorokat, is azonosaknak vélték és vélik ma is, annyira, hogy az itt-ott talált kőkorszakbeli kőbaltákat is már, ugyanúgy mint a belemniteket (őskori polipfélék házarésze kövületeit) is „istennyilak”-nak kezdték tartani (a belemnit elnevezés is a görög bélosz = nyíl szóból származik).  Mindenesetre azonban, mivel a kő nehéz, ennélfogva: kövekkel megrakott szekér is magától értetődőleg nehéznek kellett képzeltessen.  Másrészt nagy kőrakományt csak erős és nehéz „tálszekér” bírhat el.  Tény viszont az is, hogy a Kőkorszakban kőből, főképp kovakőből, nyílhegy készült is.

De kétségtelen az is, hogy már ősidőkben is, ugyanúgy mint napjainkban, nagy terhek, különösen nagy kőtömbök tovaszállításához fából való hengereket (hengereg, hentereg igéink) használtak, illetve használnak manapság is.  (Lássad a fönti rajzon: a alatt), amelyek tehát a nagy súly alatt gurulnak (kőrös szóval), illetve hengeregnek, hörnpölyögnek (kún szavakkal), de amire tehát (szintén kún szavakkal) azt is mondhatjuk hogy göncölögnek avagy döncölögnek, döncörögnek.

Igy szállították tehát őseink már a megalithikus őskorban is, hengerek segítségével, az óriási kőtömböket.  Vagyis ezen hengerek képezték a kerék ősét (amelynek a kún teke = gömb szó rokonát képező teker, tekereg szó volt kún neve), de egyúttal a tengelyét is, amely szó viszont a döncöl szóval azonosul (t-n, d-n).  Látjuk tehát, hogy a tengely legrégibb őse tehát még maga gurult, azaz tengelgett, döncölgött.  Annyi is bizonyos azonban, hogy a nagy kőtömbök szállítására szolgáló hengerfák nem lehettek vékonyak, hanem, hogy meglehetős vastag fatörzsekből kellett készülniök.  És íme, népünk az ilyen fatörzsből való hengert ma is nevezi tönk néven, amely szó szintén kún alakú és a tengely, valamint a döncöl szóval hangtanilag rokon.  Ugyhogy föltételeznünk kell miszerint tengely szavunknak is kellett létezzen töngöl kiejtése is.  Itt megemlítem újra, hogy őseinknél minden rúdszerű dolog hímségi jelkép is volt.

Hogypedig itt oly sok kún szócsoportbeli szóra akadunk, ez minden valószínűség szerint azért van mert hiszen a kunok, amint láttuk, eredetileg hegylakók voltak, ahol sok kő van, náluk kőkultusz volt, a nagy megalitikus kőtömbök pedig tehát kövek voltak.

Természetes dolog, hogy nagyobb súlyú teher hengereken való vontatása és tolása (a fönti rajzon a) könnyebben ment ha a hengerek nem voltak nagyon vékonyak, hanem a szállítandó teher, avagy mondjuk kőtömb, nagyságához arányítva eléggé vastagok.  De természetes az is, hogy a teher haladásközbeni oldalgása (az egyes iránybóli oldalt eltérése) úgy volt a legkönnyebben elkerülhető ha a hengerek — azaz tehát a göncölök — lehetőleg hosszabbak voltak a teher szélességénél.  Ennek viszont következménye az, hogy folytonosabb használatban a hengerek középső részükön — ahol a teher ezeket nyomja — a teher és föld között a hengerek nagyobb súrlódásnak kitévék, amiértis ezek kopása is itt a legnagyobb mérvű, sokkal nagyobb mint két végükön.  Ugyhogy folytonos használatban a hengerek olyanokká lesznek mint a fönti rajzon b-n és c-n látható.  Ha vastag hengereknél e kopás fokozódik, akkor idővel az is megtörténik, hogy a hengereknek már csak két vége érinti a földet.  Igy viszont a földöni súrlódás, tapadás nagyon csökkenvén: a teher vontatása, tolása sokkal könnyebbé válik, amit az emberek kétségtelenül már ősidőkben is észre vettek.  Ezért a hengereket elkezdték középső részükön szándékosan is vékonyabbra faragni.  Mivel viszont a hengerek végei is használatban folytonos kopásnak voltak kitéve, e bajon segítendők, a hengerek két végére vastag fakorongokat vertek föl (a föntebbi rajzon d).  Ezeket eleintén igyekeztek mentül szilárdabban a hengerekre erősíteni, nehogy meglazulva, leessenek.  Természetesen azonban a nagy teher nyomása s hengergés folytán néha mégis megtörtént hogy a hengerek végeire fölvert ezen fakorongok meglazultak és a hengereken forogni kezdtek.  Ennek óriási előnyét is pedig hamarosan észre kellett venniök.  Hiszen ha a korongok a hengereken forogtak, akkor a hengerek nem maradtak a teher alól hátul oly hamar ki s ennélfogva nem kellett ezeket oly gyakran hátulról előre vinni, hogy ismét a teher alá helyezhessék.  Sőt ha a teher, például a kőtömb, alsó fölülete nem volt egészen sima, akkor a hengerek — illetve most már tengelyek — az egyenetlenségekben sokszor el is akadoztak, úgyhogy hosszabb ideig egy helyen maradva, ezeket néha már egyáltalán nem is kellett hátulról minduntalan előre vinni, mert hiszen nem maradtak hátul ki.  (A föntebbi rajzon e.) Mikor tehát az ősök ezt is így észre vették és megállapították, ezzel már meg kellett szülessen a kerék őse: a fakorongból való küllőtlen kerék.  De megszületett ugyanakkor a nehéz társzekér őse is, vagyis az olyan kezdetleges alkotmány amilyen a fönti rajzon f alatt rekonstruálva, amelyen ugyanis már szekérszerű váz is van és amelynek már forgó de még küllőtlen kerekei voltak, amelyeket, hogy a tengelyről le ne eshessenek, cövekkel, vagyis tengelyszöggel biztosítottak, úgy ahogyan a rajzon g mutatja.  Az ilyen igen erős és nehéz alkotmánynak azonban nagy hátránya az volt, hogy teljesen merev szerkezetűek lévén, igen nehezen kanyarodhattak, úgyhogy idővel létre kellett jöjjön, ezen alkotmány és a könnyű kocsi szerkezete egyesítésével, a mai társzekér, amely habár erős és nehéz, és ennélfogva igen nehéz rakomány szállítására is alkalmas de szerkezete már nem merev, hanem elülső tengelye, ugyanúgy mint a kocsié, már elhajolható s ennélfogva az ilyen társzekér is ugyanolyan könnyen kanyarodik mint a könynyű kocsi s a könnyű szekér is, valamint természetesen ma kerekei sem küllőtlen fakorongok, illetve küllősek ugyan de a kocsi és a könnyű szekérénél sokkal zömökebbek, erősebbek, teherbíróbbak.

Mondottam föntebb hogy irodalmi „társzekér” szavunk nem helyes.  Népünk az igen nehéz terhek szállítására való szekeret nem is így hanem tálszekér néven nevezi s kétségtelen is hogy népünknek van igaza, mivel e szavában még annak emléke maradott fönn, hogy az egykori nagy, küllőtlen fakorong-kerekek neve tál volt, mivel őstörök törzseink szócsoportja szerint a korong neve valóban tál volt.  E szavunk a laposabb, kerek de nem magas szélű edények tál nevében ma is él.  Világos tehát, hogy a német Teller = tányér szó is innen származik, aminthogy népünk tányér szavunkat ma is tángyér-nak ejti, ami nem más mint az egykori tálgyér romlása de aminek további romlása mai tányér szavunk.  Erdélyben ma is készülnek egyszerű, lapos fakorongból való „fatányérok” és ott fiatalkoromban előkelő vendéglőben is lehetett „fatányéros”-t (sült húst, a mai angol beefsteak-nak megfelelőt) rendelni.  Az eredeti, ősi fatányérok természetesen még csak fiatalabb fa törzséből vágott egyszerű kerek lemezek voltak, míg mai fejlett alakjukat e rajz mutatja.  Ámde az elmondottak fejtik meg nem csak a német Teller szót hanem a dollár szót is, amely eredetileg nagy, kerek ezüstpénzet jelentett és tallér-nak is nevezték, amely szó a német Teller = tányér szóval teljesen azonos.  Sőt mindez fejti meg taliga szavunkat is, amelynek eredeti jelentése épen úgy csak kerék volt mint ahogy eredetileg a szeker, szekér szavunk is csak kerék értelmű volt.  Míg a fönti szavakban a tal-, tel-, toll-, doll- rész eredeti jelentése inkább csak lap, lapos valami volt, a -gyer, -ger, -er, -ar végzés a kerekséget fejezte ki.  Láttuk azt is hogy ősnyelvünkben az iga szó is kerekséget fejezett ki;  amiszerint tehát taliga is ugyanazt jelentett mint a tallér szó, vagyis kerek lapot, azaz küllőtlen kereket.

A megalitikus őskorban hengereken szállított nagy kőtömböket őseink természetesen nem csupán húzták hanem tolták is egyúttal.  Ezért rendkívül fontos adat népünk azon — ma keresztényesített — hagyománya, amely szerint a nagyon nehéz Göncöl-Szekeret Illés próféta húzza, Jónás pedig tolja s hogy így dörögnek végig az Égen, illetve az Ég Országútján (más nevén Hadak Utján, Csaba Utján, azaz a Tejúton).  Lássad e hagyományt Kandra Kabos „Magyar Mythologia”-ja 394. oldalán.  Ebben tehát annak emlékezete maradott fönn, hogy a megalitikus korban a nagy kősziklákat, kőtömböket valóban húzták és tolták.  Ami azonban ez adatban különösen meglepő, az hogy a szekeret nem állat húzza hanem ember húzza és tolja !  Ami pedig szintén oly ősrégi időre utal amelyben az embernek még vontatásra is használt háziállata nem volt.  (Megalithicum, Neolithicum)  Egészen bizonyosan tarthatjuk azt is, hogy a keresztény kor előtt e mondában Illés és Jónás helyett még olyan istenség-testvérpár szerepelt mint nálunk Magor és Hunor, az észteknél Nagy Toll és Leiger.  Hogypedig e szekér a viharban az Égen dörögve-dübörögve halad, ezt ismét igen világosan a villámlással és menynydörgéssel hozza kapcsolatba, láttuk pedig, hogy néphitünk szerint e szekér mennykövekkel megrakott.  Továbbá: azt képzelni, hogy a viharban e szekér az Égen dübörög, azért lehetett mert hiszen villámlani és dörögni valóban viharban szokott, amikor pedig, úgy nappal mint éjjel, az Eget felhő borítja s tehát nem látni hogy a Göncöl-Szekere bizony egyhelyben marad !

Végül fölemlítek itt még egy érdekes magyar népi mondást amelyet gyermekkoromban többször hallottam :  Ha valamely igen nagy és súlyos tárgy tovaszállításáról volt szó, ilyenkor mókásan néha azt mondották :  „No, majd borsót szórunk alája s úgy toljuk !”  E mondásból okszerűen következik, hogy valamikor az ősök teherszállításhoz nem csak hengereket hanem fából avagy kőből való golyókat is használhattak.  Tény hogy így a súrlódás sokkal kevesebb lévén mint a hengereknél, a teher elmozdulása vagyis tolása, húzása sokkal könnyebb, habár csakis igen szilárd alapon, mivel lágyabban a golyók besüppednének.  Különben is pedig, mivel golyók készítése sokkal nehezebb mint hengereké, ezért az ilyen szállításmód is sokkal későbbi lehetett a hengerekkel valónál, mi több, a teher oldalt való irányeltérését, félrecsúszását a golyók nem akadályozzák, ami nagy hátrány.  Mégis, tudjuk hogy a mai golyós csapágyak a golyók oly kevés súrlódási felületén alapulnak, habár ezeknél, mivel a golyók vályúban vannak, oldalgás nem lehetséges.

Visszatérve mégegyszer a Göncölszekérnek az Égen dübörögve való haladása gondolatára, megjegyezem hogy — amit egyébként mi már tudunk — az ami ma már szószerint vett népi hiedelem, az régen, magas szellemi ősműveltségünk idején, csak költészet volt, amit akkor még senki sem vett szószerint, vagyis akkoriban még nem képezett hiedelmet.

Tovább