Magyar Adorján
Az Ősműveltség




Amilyen nőelvi ellentétét képezték a szemerék a hímelvi magyaroknak, ugyanolyan nőelvi ellentétét képezték a besenyők a hímelvi hunoknak.  De miként a magyarok is eredetileg békés földművelő és gabonatermelő nép voltak eredetileg a szemerék is, vagyis a magyarok és szemerék az ellentét dacára is, egymásnak mintegy párhuzamát is képezték.  Tökéletesen ugyanúgy a harcias kunok párhuzamát képezték a szintén harcias besenyők, amely párhuzamot még alapjelképeik egymáshoz való hasonló alakja is észrevéteti, mert, míg a kunok alapjelképe az ék volt, amely főképen a hímségként fölfogott követ jelképezte, addig a besenyők vallásos alapjelképe a csöppalak volt, amely meg főként a nőiségként fölfogott vizet jelképezte.  A kunokról írva, említettem, hogy náluk nagy kőkultusz volt és hogy a kunok eredetileg a magas helyek lakói voltak.  Viszont a besenyők vizek mellett szerettek lakni és halászó, majd hajózó néppé lettek és náluk a víznek volt nagy kultusza.

A besenyők vallási szócsoportját az f, p, v, b és az s, sz, z, zs, c, cs, mássalhangzók képezték, amelyek közül a p és b néha mp, mb kiejtésű lett, de sohasem a szó kezdetén, hanem csakis ennek végén, például: comp, zsomb, az s, sz hang pedig néha t vagy d hanggá alakult át.

Voltak azonban a besenyőknek a csöpp-alakon kívül még más jelképeik is, éspedig, mint víztisztelő népnél, a vizet jelképező hullámvonal, és ezzel kapcsolatban szerepelt náluk is, mint a nőiség egyik jelképe, a szem-alak is, habár főjelképük mindig a csöpp-alak maradott.  Ezeken kívül jelkép volt náluk a szív- és a vese-alak, mind amelyeket e rajz ábrázolja.  Azonnal föl is tűnhetik pedig nekünk, hogy mindazon szavaink, amelyek azt nevezik meg amit ez alakok jelképeznek, az egy szem szó kivételével, ma is besenyő szóalakúak, sőt megjegyezhető, hogy az m hang, ha nem is tartozik határozottan a besenyő szócsoport mássalhangzói közé, de azért a b hangnak mégis közvetlen rokona.  Az e jelképeket (a szem kivételével) megnevező szavaink tehát ezek: víz, csepp vagy csöpp, szív és vese.

Víz szavunk természeti dolgot jelentő és egy tagú ős-szó, kétségtelen tehát, hogy a német Wasser = víz, ennek csak származéka lehet.  Miután azonban víz szavunk t és d kiejtéssel is élt és a finnben vete, a vogulban vit = víz is ősnyelvünkből származott, csupán a hidegséget kifejező i hangot veszítette már el, ugyanúgy mint a német Wasser szó is.  Az sem lehet kétséges, hogy a magyar vedelni = mohón vagy mértéktelenül inni, is ide tartozó szavunk, továbbá a német Bad, baden = fürdő, fürdeni, valamint a görög bathosz = mély, mélység szó, azért mert a b és v hang hangtanilag úgyszólván azonos egymással.  Ezeket pedig tudva, észre kell vennünk, hogy úgy a német Tiefe = mély, mélység valamint a szláv dubina = mélység is a föntieknek csak megfordított alakja;  mivel pedig a szótagmegfordítás ősnyelvünk sajátsága, eszerint ezen szavak is a mi ősnyelvünkből, illetve tehát víz és vit ős-szavainkból kellett származzanak, sőt a szláv szó még a nőiséget is jelenthető -ina (ena, ana) végzéssel is megtoldva.  Viszont az oromo nyelvben a víz neve biszan, amely szóban víz szavunk szintén egy an nőiség jelentésű szóval toldva meg.  Hogy a német waschen = mosni ige a német Wasser = víz szóból származik és tehát szintén víz szavunkra vezetendő vissza, az eléggé világos.

A legtisztábban besenyő alakú a csepp vagy csöpp szavunk, is.  E szavunkkal, miután hogy a csöppalak csúcsos, származott a népünk nyelvében meglévő csúp = csúcs és a csupor szó is, amely utóbbi olyan csésze- vagy bögreszerű edényt jelent amelynek csücske van.  Megjegyezhető pedig hogy úgy csésze mint csúcs, csücsök, csecs vagy csöcs szavunk is ide tartozó, mert ezek azonos mássalhangzós szóalakok és így besenyő szavaknak is vehetők, habár, mivel sziszegőhangok a szemere, kazár és székely szócsoportokban is megvannak, ugyane szavak tehát sorolhatók e más három szócsoportba is.

A finn nyelvben piszara = csöpp.  Miután az igazgyöngyök között gyakori a csöppalakú, ennélfogva kétségtelen, hogy a szerb-horvát nyelv biszer = gyöngy szava is tehát valamely besenyő őstörzsünktől származik.  Ezen besenyő piszara-biszer = csöpp és gyöngy szó fejti meg azon nálunk gyakori de másutt is meglévő mese- illetve mythosz indítékot, amely szerint leány, avagy például a finneknél Väjnemojnen, tehát férfi, könnycseppjei igazgyöngyökké változnak.  Miután pedig a gyöngykagyló vízi állat, úgy ez is utal a víztisztelő, halászó és hajózó ősbesenyőkre.  Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy a piszara és biszer szavak egymással annyival is inkább azonosak, hogy a finn nyelvnek b hangja nem lévén, ehelyett tehát kényszerűségből ejtenek helyette p hangot.  Hozzá teszem még ezekhez, hogy oroszul a gyöngy neve zsemcsuk ami tehát szemcsök vagy szemcse azaz szemecske szavunk származéka.  A -csik, -csok, -csuk, -dzsuk ősrégi magyar és török kicsinyítő rag, de azonos a spanyol cico (csiko) és olasz abruzzoi tájszólás cicco (csikko) = kicsi szavakkal, amelyek pedig kicsi szavunknak csak megfordított alakjai.  Törökül egyébként bondzuk = gyöngy, amely szó az őspannon bon = mag, szemcse szó kicsinyítéses alakja de amely a német Bohne = babszem szóban is fönnmaradott (bóne).

Igaz ugyan, hogy a göngy gyakrabban gömböcske alakú, de magától értetődő, hogy a besenyőknél, akik legfőbb vallásos alapjelképe a csöpp-alak volt, kultuszukban is épen a csöppalakú gyöngyöket szerepeltették.

De a csöpp és csúp szavunkból származik a csép és csépelni szavunk is, amely a gabona "kicséplésénél" használatos azon szerszámot jelenti, amelynek tulajdonképpeni működő, azaz csap-kodó vagy megfordított szóval pas-koló része a cséphadaró, más nevén a csapó, valóban elnyújtott csöpp alakú szokott volt lenni és nyeléhez lánccal vagy szíjjal volt erősítve.  Ezt régen harcban fegyverként is használták de ekkor csapójába szögeket is vertek.

A besenyők másik jelképe volt a szív-alak, amely, amint azt e rajzocskán látjuk, két csöppalakból képezettnek is fogható föl.  A szív szavunk is a legtisztább besenyő-szócsoportbeli szavunk.  A szív testünk egyik legfontosabb belső szerve, amelynek működése megszűntével nehány perc alatt meg kell haljunk, mivel e szervünk lüktetésével létesíti a vérkeringést.  E lüktetésével a szív valóban szakadatlanul szív-ja be és fecs-kendi ki magából vérünket, és pedig oly erővel, hogy ez egész testünket, a legvékonyabb hajszál ereken át is, bejárja.  Szívni, népünk nyelvén némelyütt szípni, igénk úgy alakjában mint értelmében egyezik szopni igénkkel, fecskendeni igénket pedig ejtjük föcskendeni-nek is, s ezek is mind tiszta besenyő szóalakok.  Régi nyelvünkben szív főnevünk szi és szű alakban is élt, ugyanúgy mint ahogy szívni igénk él ma is színi alakban, vagyis egymássalhangzós alakban is.  A szípni alakból származott pedig a szipka és szipolyozni szavunk és amely szípni alaknak csak mélyhangzós változata a szopni igénk.  Ha pedig ezen népünk nyelvében ma is élő szípni igénket ismerjük és tudjuk hogy -ó képzőnk (szípó) régen -on alakban is élt (amit föntebb már többször említettem), akkor természetes, hogy szívó, azaz szípó szavunk régen szipon-nak is ejtődött, ami szerint azután megfejtve látjuk a görög szifon = cső szót, amely tehát a kréta-mykénéi ősműveltséget megalapító, oda kivándorolt, hajózó ősnépeinktől származott a görög nyelvbe.  De ezenkívül meg kell jegyeznünk, hogy hiszen cső szavunk, amelyet népünk még csű, csé kiejtéssel is használ, nem más mint egymássalhangzós besenyő szó, amelyből tehát az f, v, vagy p hang hiányozik, amit ha hozzáteszünk, úgy ismét a csűfon, szifon vagy szípon = szípó, azaz szívó szavunkat kapjuk, És íme: népünk cső szavunkat ejti még cséve alakúan is, ami meg a szláv cev, cijev = cső szót fejti meg.  Hogy pedig cső, csű, csé ősszavunk a szív, szívni igénk ősi szí, szű alakjával azonos, ez eléggé világos.  Hogy viszont a cső szívásra alkalmas, ezt már az ősember is tudta, folyadékok szívására ma is használjuk, másrészt számos rovar szája is csőalakú, amellyel a mézet, más növényi nedveket avagy a vért szívja, sőt ereink is csövek amelyeken át szívünk a vért szívja és fecskendi.  Mindenki pedig aki borral foglalkozott, avagy más folyadékkal is, tudja hogy miként lehet cső segítségével bort, más folyadékot, vizet hordóból korsóba leszívatni.  Másrészt minden szivattyú lényege is: cső.  Azt is észre vehetjük még hogy a szívás, szípás, szipolyozás, szifon, szopás, azaz sz-v, sz-p alakú szavak beszívást jelentenek, míg megfordítva a fecskendés, föcskendés, fostatás azaz f-s alakú szavak fordítva: kifecskendés értelműek, sőt mindig folyadékra is vonatkoznak, bár néha vonatkozhatnak légre is, habár itt már fölcserélődés is előfordul.  Fütyül és a szláv pisti, piszkati = sípolni még helyes alakúak, de már a magyar síp, sípol és az olasz-latin soffiare, sufflare már fölcserélődést tanúsítanak, ami azonban ősműveltségünk óta letellett annyi ezredév múlva már érthető.

Említettem, hogy a besenyők ősidőkben vizek, mocsarak, tengerek mellett élő, hajózó, halászó vagyis tehát főképp vizi életmódot is folytató nemzetek voltak.  Ennélfogva a különböző polipféléket is már ősidők óta ismerniök kellett, akkor is már amikor Magyar Alföldünket még tenger borította.  A mai halász népeknek is, a más halakon kívül, a polipfélék egyik fontos táplálékát képezik és így volt ez bizonyára ősidőkben is, sőt mivel tudjuk hogy az őstengerekben a sok polipféle és a nautilidák, ammonitek és belemnitek mily óriási mennyiségben éltek, jogosan föltételezhető, hogy polipfélék az Alföldünk helyén volt tengerben szintén éltek nagy mennyiségben, ami szerint tehát az ősbesenyőknek is fontos tápláléka lehettek,4. ábra. Pitanébeli váza festménye.  (Perrot et Chipiez Histoire de l'art dans l'antiquite, VI. kötet, 923. lap.)A polip szívalakká stilizálása első kezdete.valamint hogy a polip kultuszukbeli állat is volt és ennélfogva szimbolikájukban is szerepelt.  Hogy a polipfélék például a kréta-mykénéi művészetben mily nagy szerepet játszottak, ismeretes.  Vázákon, csészéken, különféle ékszereken, hol naturalisztikusan ábrázolva, hol meg erősen stilizálva mindenütt ott látjuk.  Ez fejti meg tehát az egyik legközönségesebb polipfaj latin-olasz sepia (szépia) és szláv szipa nevét is, de amely szó ősidőkben bizonyára a polipfélék összefoglaló neve volt és valamely besenyő törzsünktől származott.  Amely név onnan keletkezett, hogy a polipfélék egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a szívás (szípás, szopás), másodsorban a fecskendés is.  A polipfélék indáikkal, amelyeknek egész hosszukban csészécske alakú szívókáik vannak, ragadják meg áldozatukat.  A kisebb polipfélék e szívókáikkal csak tapadnak, a nagyobbakéi azonban, mivel ezek is nagyobbak, oly erős szívó erejűek hogy szívásuk folytán a bőrön át a vér is kiserked, ami azon mai téves népi hitet is okozta, hogy a polip ilyképen áldozatai vérét szíva táplálkozna.  Lehetséges azonban, hogy ősidőkben léteztek olyan polipfélék is amelyek valóban nem csupán szájukon át hanem így is szívtak magukba táplálékot, vagyis szívókáikon és indáikon át is.  Brehm leírja hogy a közönséges polip, amikor kagylót avagy rákot ejt zsákmányául, ezt indáival és az ezek tőrésze közötti hártyájával teljesen beborítja s legkésőbb egy óra múlva teljesen üresen veti ki, de anélkül hogy a kagylóhéjakon avagy a rákközönséges polippáncélján legkisebb törés is látszana, holott a legtöbb kagylófaj szorosan zár, fölfeszíteni késsel sem könnyű.  A ráknak azután csak lábai letörvék de nem mindig mind.  Kétségtelen tehát, hogy úgy a kagyló kinyitása mint a húsrészek kivonása csakis erős szívás, szípás, szipolyozás által történik, de hogy miképpen, megfejtve még nincsen.  Ámde ezáltal is a latin sepia, olasz sepia és seppa, szláv szipa szó megokolva.

A polipfélék egyes szipókái olyan csészécske-alakúak ahogyan ezt a fönti rajzon 1. alatt látjuk.  A közönséges polip indáin két sor szipóka van (a rajzon 2.), az eledon polipén pedig csak egy sor (a rajzon 3.).

A fönt Perott és Chipiez, illetve Huszka József nyomán bemutatott, a kréta-mykénéi műveltségből származó ábrázolat polipfajának teste hátulján hosszú, farokszerű uszonya is van.  Ezen rendkívül érdekes ábrázolatra vonatkozólag idézem itt, amit erről egyrészt Huszka, másrészt Perrot és Chipiez írnak :  „A mikénéi kor polipja, a görög írók szerint szent állata volt a trójaiaknak is."

Alább írja :

„A tengeri isten és a szent polip közötti összefüggés elvitázhatatlan s így egészen jogos a polipnak vallási jelentőséget tulajdonítani.  Miért volt szent, mit tulajdonítottak neki, illetőleg mit fejeztek ki vele, erre elég világosan felel Perrot a pitanébeli váza festett dísze méltatása és magyarázása alkalmából Histoire de l'art dans l'antiquité műve VI. kötete 923-933. oldalain.”  (Mielőtt ez idézetet folytatnám, megjegyzem, hogy Huszka a "tengeri isten" alatt a görög Pozeidon tengeristenre gondol és kiemelem a poz szótag tiszta besenyő alakját valamint ennek ősnyelvünkbeli föcskendés értelmét, ami által is e név a polipra vonatkoztatható.)

„Szerinte [perrot szerint] az ábrázolat egy csöppet sem naturalisztikus.  A polip hosszú karjai között látható halak, ludak, flamingók, pillangó, tövisdisznó, ló és ázalagok[1] nem véletlenül, térkitöltésül kerültek oda.  [Megjegyzem: Hogy menyire nem: bizonyítja az is hogy némelyik állatalak lábai a polip indáit keresztezik is, tehát nemhogy csak nem térkitöltésül lettek odatéve, hanem a meglévő szűk térbe erőltetve lettek, azért mert a festő ábrázolásukat szükségesnek tudta.]  E kép az ősnemződés ábrázolása, mely által azon kor embere az élő lények eredetét és keletkezését akarta megmagyarázni, a szemlélő elé varázsolni.  Itt a polip a mindenféle állattá átváltozó anyag jelképeként szerepel.  A polip lábainak [indáinak] végét és testét körülvevő görbék jelezik a nemző kiáramlást, a kavargást, amely beszív és termékenyítés után kilök.  Ez a teremtés, avagy inkább átalakulás a polip által létrehozott tölcsérben és örvényben történik.  A tengeri sün, a csikóhal a négylábúvá változás útján vannak.  Sajátságos a polip lábai végén alkalmazott négyküllős köralak, amely az európai bronzkor leletei között gyakran szerepel."

Igy ír tehát Perrot nyomán Huszka, amihez a következőket jegyezhetem meg: Sem Huszka sem Perrot ősvallásunkat bár nem ismerve, itt mégis már helyes útba indultak volt, de mindent azért egészen helyesen mégsem következtethettek ki.  Pozeidon Tengeristen e neve alighanem valamely besenyő őstörzsünktől származott ugyan, de sem Huszka sem Perrot azt már nem tudhatták, hogy nőelvi őstörzseinknél, amilyenek a besenyők is voltak, a hímistenségek csak mellékes szerepet játszottak, mint megtermékenyítők ugyan, de az életnek, hogy úgy mondjuk, mintegy segédeszközeként csupán, de már az ősnemzést, helyesebben: az élet kezdetét, az első életet a nőelviek csakis az agyagnak és ez utóbbit megszemélyesítve fő nőistenségüknek tulajdonították, akit ők, miként más őstörzseink más állatokkal is, a polippal is jelképeztek, ami szerint tehát náluk az ősalkotást is jelképező fönti polipalak nem lehetett Pozeidon jelképe, hanem az Ősanyagé, az Ős-Világtengeré, ezt nőiségként fölfogva s akit a besenyők, valamint a szemerék is, ilyen neveken is nevezték :  Sz vagy S, Isz és Iszonya, és benne az Őstenger életlétesítő de egyúttal rémes, sötét és halálos mélysége megszemélyesítését is látták.  Megszemélyesítették pedig feketének elképzelt, iszonyú nőalakkal, valamint iszonyú óriási polipként is, amely utóbbi megszemélyesítés halásznépnél okszerű.  Tudjuk azt is, hogy a polipfélék támadóik elől azáltal is szoktak menekülni, hogy feléjük úszó- és fecskendő-csőjükből fekete tintájukat — amely miatt a polipféléket tintahalaknak is nevezik — nagy erővel föcskendik ki, ami által maguk és támadójuk között a vizet feketévé teszik, azaz sötétséget támasztanak, amelyben támadójuk őket többé nem láthatja, sőt a nagy feketeségtől meg is ijed, míg ők maguk a nagyerejű kiföcskendés következtébeni hátlökéstől, valóságos röppentyű (rakéta) módjára, nyílsebességgel hátrafelé elúsznak.  Ez is egy okkal több tehát ahhoz, hogy a besenyő halásznépek a polipot a Sötétség, az Őstenger mélye, a Fekete Világűr és az ezt megszemélyesítő fekete Iszonya jelképének is tekintették.  Említettem, hogy a nőelvi fölfogás szerint, amely a mai materializmushoz hasonlított, az Ősanyag az első Erőnyt, azaz az első hímséget szűzen szülte (ősnemzés, generatio spontanea), mivel előtte még nem létezett hímség amely megtermékenyíthette volna.  Viszont mivel a fény is erőny, ezért ahol még semminemű erőny nincsen, ott csak sötétség lehet.  Azt is tudjuk, hogy a színes fények összessége: fehér fény; viszont, hogy az összes színek hiánya pedig: fekete.  A Mindenség "kezdete", azaz örökkévalósága, az emberi ész számára egyszerűen fölfoghatatlan, mint ahogy fölfoghatatlan az is, hogy valami éljen ami élni sohasem kezdett.  Vagyis az Örökkévalóság az emberi elme gondolkodó-, fölfogó képességét túlhaladja, épp úgy mint ahogy túlhaladná, mondjuk, egy kutya gondolkodó és fölfogó képességét ha azt akarnók vele megértetni hogy Földünk egy gömb amely a Nap körül kering, amely keringése folytán van tavasz, nyár, ősz és tél; éjszaka és nappal pedig azért van mert e gömb önmaga körül is forog.  Az örökkévalóságot, kezdetlenséget mi Isten létével okoljuk meg, avagy ha materialisták (anyagelvűek) akarunk lenni, a megokolhatásról egyszerűen lemondunk.  Isten léte is azonban, mint örökkévalóé, az emberi elme számára szintén fölfoghatatlan, vagyis: a megokolásról végül így is le kell mondanunk.  Mi Istent az általunk örökölt hímelvi hagyományok miatt, amelyek szerint minden: az erőny, Istent férfinek képzeljük.  Ezzel szemben régen a nőelvi népek, és így a besenyők is, Istent is nőnek képzelték, mivel szerintük minden: az anyag.  Mivel pedig az emberi elme számára ez így is épen úgy fölfoghatatlan mint amúgy, ezért az Örökkévalóságot megszemélyesítő Ősistenséget magyarázni, fölfogni, fejtegetni, megérteni akarást, mint hiábavalóságot, például besenyő őstörzsünk tiltotta is, amiértis őt az elhallgatásra intő, a tiltó Sz vagy S hanggal is nevezte, azt is tanítva, hogy aki ezt mégis teszi, annak büntetése, hogy megőrül.  De a folyó víz hangja is az sz vagy s, de amit a besenyők a titokzatos, örökkévaló Mindenség tiltó hangjául is fogták volt föl, de amely Mindenséget, Végtelenséget végtelen tengernek is képzelték.  Ha bárhol teljes csöndben vagyunk, akkor fülünkben valóban sz vagy s hangot hallunk, amit ma az ereinkben folyó vérnek azaz a vérkeringésnek tulajdonítunk.  Lehet, hogy ez igaz és lehet hogy ezt besenyő őseink is tudták.  Mivel azonban a vér is folyadék, lényegileg tehát víz, ezért ők is ezt, ha csak jelképesen is, ha csak költőileg is, az örök Mindenség Tengere, azaz Isten, örök tiltó intése susogó hangjaként fogták volt föl.

Ámde csodálatos egyezések a következők: A fülünkben a csöndben tehát ezen s vagy sz hangot halljuk.  És íme susog szavunk azonos mássalhangzós szemere és besenyő szónak is fogható föl.  De tiszta besenyő szó a szláv sapat, saput (sap) = susogás.  Ugyanilyen tiszta besenyő szó az olasz bisbiglio (bizbilyo: biz) = susogás szó is, sőt ez utóbbi víz szavunkkal is azonos.  A német flüstern = susogni (flüsz) viszont azonos a német flus és latin flussus = folyó és folyás szavakkal, amelyek tehát szintén a vízzel függenek össze és a folyás sz hangjával szintén megtoldvák.  (Ezen f-l szóalakok palóc szócsoportunkból származtak és nyelvünk folyó, folyás szavaival azonosak.)  Világos tehát, hogy mindezen egyezések nem holmi véletlenségek, de amely csodálatos nyelvi jelenségek csakis a mi ősnyelvünk, ősmythologiánk és fenséges szellemi ősműveltségünk ismerete segítségével vehetők észre.  Bizonyosnak tarthatjuk továbbá a magyar csönd vagy csend és a csöng vagy cseng szavak azonossága nem véletlenség voltát is.  Viszont bizonyos az is, hogy e szavainknak a német sing-, sang- (zing-, zang) tővel azaz a singen igéveli és Gesang főnévveli egyezése sem véletlen, mert hiszen a törökben is csenge = zene és dal, holott a fönti német szó értelme is éneklés, ének és dal.  (A török szót lássad: Vámbéry Á.: "A magyarság bölcsőjénél" Budapest. 1914. Athenaeum kiadása. 222. oldal.)

Ami viszont az ősistennő Sz, S vagy Isz (Iszonya) nevét illeti, őstörzseinknél észrevehető következetességgel az ősistenség nevei az illető törzs szócsoportjába illő egyszerűbb, csak kéthangos, vagyis egymássalhangzós szó.  Például a magyaroknál Ag (agg = öreg), Ég és Egy az ősistenség nevei, míg az m hang hozzáadásával Mag, Magor, Magyar a Napisten.  A kunoknál Uk, Ük (ük = ősapa) és Ok (causa) az ősistenség, míg n hang hozzáadásával Kún, Kün, Hunor, avagy m hozzáadásával Kám (= hím, Nap) a Napisten.  Ugyanígy van ez például a kazároknál: Ős, Ise az ősistenség Kos (= hím; a Napistent kossal is jelképezték) a Napisten.  A kabaroknál szintén Uk, Ük, Ag az ősistenség, Bak, Bag, Bog (= hím; a Napistent kecskebakkal is jelképezték) a Napisten.  A kőrösöknél Ur, Ar (üreg, úr és nagy fekete sas) az ősistenség, Kur, Kar (hím és karvaly) a Napisten.  Viszont a besenyőknél tehát Isz, Is (ős, de nő, és Ős Világtenger de egyúttal a Tejút is) az ősistenség, ellenben Visz, Bisz, Besenyő, Vizenyő: a Vízanya, de egyúttal a Föld is, mivel ők a Földet is víztömegként, illetve főkép vízből azaz folyadékból állónak képzelték.

Visszatérve mégegyszer a polipokra, meg kell említenem azt is, hogy ezek, a kalamárfélék kivételével, amikor hátrafelé, azaz tehát kiföcskendéssel, röppentyű (rakéta) módjára, úsznak, szabályos csöppalakot képeznek, mivel haladásukat a víz ellenállása így fékezi a legkevésbé.  A kalamárféle polipok, mivel testük hátulján igen fejlett uszonyuk van (e rajzon 3.), előrefelé is igen gyorsan úsznak és ezért hasznos hogy testük hátul is hegyes, mint a halaké, mert előrefelé úszásukkor így zárul mögöttük a víz, minden örvénylés, azaz húzás nélkül, a legtökéletesebben.  Ellenben a hátrafelé, csövük föcskendésével, történő, úszásukkor indáik sima összefektetésével, mint a más két polipféle, (a rajzon 1 és 2, 4.) képezik a szükséges hegyességet, úgyhogy testük nem csöpp- hanem szem-alakot képez.  (a rajzon 3.)  Amint látandjuk, a szemerék szimbolikájában talán volt is szerepük.  Viszont a szépia (a rajzon 1 és 4.), bár teste két szélén lévő, de nem annyira fejlett, uszonyaival előrefelé is úszik, meneküléskor azonban, fekete tintáját is föcskendve, hátrafelé sokkal sebesebben bír úszni, amiértis ekkor teste csöppalakú ugyan, de uszonya a sebességét kissé hátráltatja.  Föcskendő csövét, teste alsó részén, a rajzon 4 alatt látjuk.  Ellenben a közönséges polip (a rajzon 2.) előrefelé úszni egyáltalán nem képes és uszonyai nincsenek is.  Előrefelé vagy bármely más irányban csakis indái segítségével mászik a fenéken és a fenéken él is.  Annál tökéletesebben, valósággal nyílsebesen, úszik azonban hátrafelé, amiértis ilyenkor teste a legtökéletesebben csöppalakú, valamint a más két polip féléjénél cső- azaz föcskendő szerkezete is tökéletesebb.

Lényeges szerepe volt besenyő őstörzsünk szimbolikájában még a vese-alaknak is.  Vese szavunk a legtisztábban besenyő alakú szó.  Veséink testbelsőnk egyik szintén igen fontos szervei, mert működésük teljes megszűnte esetén nehány óra alatt halottak vagyunk.  Márpedig veséink azon szervek amelyek testünkből a fölösleges vizet és ezzel együtt a vérből a szervezetre káros és mérgező hatású anyagokat választják ki és húgyban, azaz a vizeletben, távolítják el.  Veséink tehát vízzel, vérrel, vizelettel működő szervek.  Mind e három anyag pedig: folyadék, amiért is természetes, hogy víztisztelő besenyő törzseink kultuszában a vesének szerepe volt.  Egyébként vese szavunk víz szavunkkal egyezik is.  Besenyő szavak különben a húgy, pisi és pisa nevei is, amelyek más nyelvekben is így avagy hasonlóképen hangzanak.

Hogy a latin-olasz viscera (viszcera-visera) = a test belső részei általában, csupán a mi vese szavunk némi értelem eltolódásos származéka, ahhoz kétség alig fér, de ami egyúttal azt is valószínűvé teszi, hogy vese szavunknak a szabi-besenyőknél vise vagy viserei alakja is létezett.  Viszont a latin-olasz renes-reni vese jelentésű szavak, úgylehet, szemere eredetűek és a samnitáktól származtak a latinba, az sz és r hangok egymássali fölcserélődése gyakori közbejátszása mellett.  (Szen vagy sen helyett: ren)[2]  E föltevést még valószínűbbé teszi a tény, hogy a német Niere (níre) szó nem egyéb mint a ren = vese szó megfordított alakja, holott az ilyen megfordítás az árja nyelvekben nincsen meg.  Hogy pedig e szavak a vízzel, folyással, csorgással is összefüggésben vannak, kétségtelenné teszi az, hogy ha ezen német nir szót megfordítjuk, akkor meg a német rinnen = folyni, csurogni igét kapjuk, ami viszont az olasz rene, reni = vese, vesék szóval azonos.  De ez fejti meg az olasz-spanyol rio és rigagnolo = folyó és patak szavakat, továbbá ez fejti meg a Rajna folyó Rhein, Rhenus, Rhin nevét is, amelynek forrása körül lakó nép azt ma is Rinnek nevezi.  De ugyancsak ez fejti meg az úgy Európában mint még Indiában is létező oly számos Rein, Rendh, Rena, Renon, Rienz, Reno, Rend folyóneveket, valamint a mi Somogy-megyében lévő Rinya folyócskánk és a Rima folyónk nevét is, amelyeknek tehát mint víz és folyás volt eredeti értelmük.  Szláv reka, rika, rieka is = folyó.

A szem-alaknak szerepe volt a besenyőknél, ha csak mellékesebben is, de mindenesetre főkép a női nemi résszel kapcsolatban, mivel ennek alakja valóban a szemalaknak felel meg.  Miként pedig e szervnek megvolt szemere szócsoportbeli neve (szemérem, sám) úgy megvoltak ugyanennek besenyő nevei is és megvannak úgy nálunk mint másutt ma is.  Bármennyire kellemetlen is az ilyen szavakat leírni, a tények tudományos bizonyítása kedvéért, ezt meg kell tennem.  A női nemi résznek nyelvünkben fönnmaradott legocsmányabb mai neve a picsa, tisztán besenyő szó, amelynek kicsinyítő raggal megtoldott alakja meg a szlávban maradott fönn.  De ugyancsak besenyő alakú nevei ennek a német Fotz és Futze (focc és fucce), mind amely szavak a nedvességet is kifejezik.  Mindezek ellentéte a hímtag mai közönséges magyar fasz neve, amely szintén tisztán besenyő szóalakú és, miként a görög Pozeidon név is, a kifecskendést is kifejezte.

Itt is tehát a fölsorolt besenyő öt alapjelkép fölsorolásával is látjuk ismét, amit alább még többször látandunk, hogy őseink jelképei menyire nem holmi mondvacsinált kitalálások, hanem a Természet örök törvényein alapulnak, ezeket fejezik ki és a Természet örök igazságaival vannak összhangban.

Mai magyar nyelvünkben a halat megnevező ezen hal szavunk a kőrös szócsoportba tartozik és ennek besenyő megfelelője már nincsen meg, de megvan ez a latin-olasz piscis-pesce (piszcisz-pesse) valamint a német Fisch (fiss) = hal szavakban, amelyek tehát valamely besenyő őstörzsünk nyelvéből mentek át ezen árja nyelvekbe, a latinba valószínűleg a szabinokéből, a germánokéba pedig egykori északi szabír, szabar, szavar, sziber nevű egyik besenyő őstörzsünktől.  Ismeretes az is, hogy a hajózó és kalózkodó, már germán fajú normanoknak igen sok rabszolgájuk volt, akikkel dolgoztattak, hajóikat, fegyverzetüket készítették, házaikat építették és minden nehéz munkát is végeztettek, mert hiszen a parancsoló, uralkodó, harcoló osztály nem azért tartja rabszolgáit hogy maga dolgozzon, hanem épen azért, hogy ezekkel dolgoztasson.  A leigázottak pedig Skandinávia őslakói voltak, akiktől tehát az ottani hódító germánok igen sok szava, művészete, házépítése, fegyverművessége is származik.

Említettem föntebb a besenyők nemzeti nőistenségét, aki után ők magukat besenyőkneknevezték és hogy ez a vizet, Földet személyesítette meg, de hogy a besenyők a Földet is, mint főkép víztömeget fogták volt föl.  Amely istennőjüket ők Besenyő, Vizenyő, Bizonya, Vizanya, Vízanyó alakú neveken nevezték.  De természetesen, ha náluk, mint nőelvi törzsnél, e nőistenségnek volt is legnagyobb tisztelete, de azért szerepelt nálunk a hímséget, azaz a Napot megszemélyesítő istenség is.  Ennek neve náluk, eddigi kutatásaim szerint következtetve Beszer, Beszeraba, Peter, Petur, Patar kellett hogy legyen, azért is mert ősnyelvünkben az -er szócskának hím és férfi jelentése is volt, de azért is, mert például az erdélyi tájszólásokban ma is pet szót hímtag értelemmel használják, amiből következtethető, hogy valamikor férfi értelme szintén volt, a régi magyaroknál pedig a Petur, és talán Patur is, férfi személynév volt, úgyhogy ez magyarázza meg a latin pater, német Vater, görög és újgörög pater és patera = apa szót is.  A t-sz hangváltozást, mint gyakori jelenséget, már említettem.  A pet szót tehát egy t és sz hangváltozásos besenyő szónak kell tekintenünk.  Hogy pedig a hímtagnak más ugyanilyen alakú nevei is léteztek világosan tanúsítja bot szavunk, mivel a bot vagy rúd mindenkor hímségi jelkép volt.  Ugyane szavunk megvan a szerb-horvát nyelvben is, ahol batina = bot, dorong (az -ina végzés csak képző).  Hogy továbbá ugyanezen bot, bat szavunk megvolt az itáliai szabin-besenyők nyelvében is, tanúsítja a mai olasz nyelv, amelyben battere = ütlegelni, ütni, kopogni, kotta pedig = ütés, csapás, koppanás.  Egyébként ugyancsak az olaszban e szót sz-es kiejtéssel is megtaláljuk, mert olasz bastone (basztone) = bot, bastonare pedig = botozni, ütlegelni.  Úgyhogy ezen olasz bast-one szó (az -one csak a nagyobbítás képzője) eszünkbe kell juttassa a német Mast = árbóc, magas rúd szót is, amely tehát valamikor a szemere szócsoport rúd hímtag értelmű szava is lehetett.  De eszünkbe kell itt még jusson szobor szavunk is, mivel ez besenyő szóalak, de amely népünk nyelvén nem csupán azon értelmű mint irodalmi nyelvünkben, hanem jelent főképen fából való oszlopot, cölöpöt, bár jelenthet kőoszlopot is, amikor azonban "kőszobor"-nak szokták mondani.  A szob szó csupán a bot szó megfordítása, az sz-t hangváltozással, utána pedig itt a szintén hímséget jelentő -or is ott van (er, or = erő).  Eszünkbe kell azonban mindez juttassa azt is, hogy a cölöp, oszlop nem csupán a hímtag jelképe volt, hanem jelképezte magát a hímistenséget is, azaz a besenyőknél tehát Peter, Petur vagy Peszer, Beszer-aba Napistent is.

Hogy a legrégibb hímistenség-szobrok egy szerű cölöpök is voltak, ezt a görögök történelméből is tudjuk.  E jelképes cölöpöknek utóbb fejet is faragtak de eleintén csak simát, arcábrázolat nélkül, amiáltal azonban az ilyen cölöp avagy oszlop, ha akár fából akár kőből való volt is, úgy emberi alakot, mint hímtagot is jelképezhetett.  Az ilyen cölöpök, azaz tehát bálványok (idolus) feje a besenyőknél természetesen csöpp- azaz csúp (csúcs, csúcsos) alakúra voltak faragva s ilyeneket népünk például kapuoszlopokul ma is készít és "kapubálvány"-oknak nevezi is.  Ezek némelyike nem csak gazdagon faragásos, hanem rajta a faragások színesen festettek is.  Az olyanok pedig amelyeken fönt még egy kis bemetszés is van, ma is amellett tanúskodnak, hogy a hímtag ábrázolatai, azaz helyesebben csak jelképei voltak.[3]  Utóbb azután az ilyen "szobrokat", vagy palóc szóval "bálványokat", teljesen emberalakúra is kezdték volt kifaragni és így kapá azután szobor szavunk is a "statua" értelmet.

Miután azonban a kopja, lándzsa szúrófegyver is tulajdonképpen bot, sőt némely kezdetleges nép lándzsája még ma is csak meghegyezett, igen kemény fából való bot, ebből az is következik, hogy a szerb-horvát nyelv bode = szúr szava a mi bot szavunkból származott.  Ami hogy menyire igaz bizonyítja az oromo nyelv, amelyben betűszerint bode = lándzsa.

Miként a tulajdonképpeni magyarok fövegei gömbölydedek, a szemerékéi tetejükön hosszúkás behajlításúak, a besenyőkéi pedig csöpp-, azaz csúp- alakúak voltak.  Ha pedig a hímelvi kunok fövegei valóban hegyes éket és így tehát a hímséget és a hímtagot, valószínűleg a kutyáét illetve farkasét is, jelképezték, a szemerékéi a női szeméremrészt, akkor a nőelvi besenyők csúcsos fövegei ellenben az emlőt jelentették, mint a nőiség egyik legfőbb jelképét.  Kiemelhető pedig itt is, hogy úgy a csúcs mint csecs szavunk egyenlő mássalhangzós besenyő szónak is számítható.  A besenyő fövegek egyik legrégibb alakja az egyszerű négyszögletes lapból (szövet, posztó, bőr avagy fakéreg) való volt, úgy alakítva ahogyan azt a fönti rajzon 1-4 alatt látjuk föltüntetve.  Régi ábrázolatokon ilyen sapkát viselő szkítákat láthatunk is.  (A rajzon 4.)  De készültek sapkák máskép is.  Előre is kiemelem azonban, hogy úgy a magyarban mint más nyelvekben is meg lévő sapka, sipka, csapka, csepica továbbá a magyar süveg, régiesen söveg, valamint ezek megfordított alakja, a török fesz szó is, mind besenyő alakúak.  Mai irodalmi nyelvünk süveg alatt főkép a báránybőrből való magas föveget érti, de népünk ma ezt is többnyire sapká-nak nevezi.

A magas báránybőr-süveget az oláhok, amint láttuk, kumán-nak nevezik, mivel hozzájuk ez a kunoktól származott.  De ugyanezt a nagyrészt a balkáni besenyőktől származott (a kereszténység elfogadása után nyelvileg elszlávosodott) szerbek meg subara néven nevezik, amely föveget viselnek részben úgy is ahogyan ezt a fönti rajzon 5/a mutatja, leginkább azonban úgy begyűrve mint a rajzon 5/b.  Ezen subara viszont szintén tiszta besenyő szó.  A kún és a besenyő süveg egymástól csak abban különbözhetett, hogy míg a kunoké valóban ék alakú volt, és főképp fehér színű, addig a besenyőké oldalain kissé kidomborodó, azaz tehát csöpp- illetve emlőalakú és többnyire fekete, mivel a besenyők szent színei a fekete és a kék voltak, amelyekhez talán még a piros járult.  Ahol ugyanis semmi erőny még nincsen, csak anyag, ott csak sötétség azaz feketeség lehet, mivel a világosság: fény; a fény pedig: erőny.  A fény által már megvilágított víz kék színű.  A nagyobb mélységekben élő polipok és halak piros színűek, csak az igen nagy mélységekben élők feketék.

De készült sapka zabszalmából valamint sás féléből is, és mivel a sás vízinövény, igen valószínű hogy ez utóbbi sapkaféle volt a besenyőknél a legrégibb (sás szavunk egyenlő mássalhangzós besenyő szó is lehet, bár lehet természetesen szemere, kazár avagy székely is).  Ám az ilyen szalma- vagy sássapka nem úgy készült mint a mai szalmakalapok, hanem hosszában fekvő szálakból.  Az ilyen sapka tehát szintén emlő alakú volt és fönt csúcsban végződött (a rajzon 6.), aminek bizonyítéka, hogy Csehország német lakossága ilyen szalmasapkákat ma is készít.  Lássad a "Zeit im Bild" német heti képeslap 1936. évi június 11-i számában, az amelyben lévő fényképfölvételről eme kis vázlatom is készítém (a rajzon 6.)

Később a besenyők sisakjai bőrből, utóbb rézlemezből, majd vaslemezből is, készültek, amihez eleintén a lemezt úgy metszették ki ahogyan azt a rajzon 7 mutatja, amely lemezt kereken összehajlítva és fönt egy szöggel összeszögezve, képezték a sisakot, amikor azonban ezen sisakon csöpp alakú nyílások maradtak de amelyeket, szintén csöpp alakú, lemezkékkel zártak el.  Lássad a rajzon 8 és 10 számokat.  Természetes, hogy utóbb úgy a sisakot magát mint a csöpp alakú lemezkéket is gazdagon díszítették.  Az egy darabból öntött sisakok csak későbbi ipar termékei.  Másrészt a kovácsolt vasból készülő acéllemez ellenállóbb, rugalmasabb az öntött vasnál, amely utóbbi ütésre könnyen törik.  Mivel pedig a besenyők szent és nemzeti érce a vas volt, amit ennek nyelvünkbeni tisztán besenyő neve is tanúsít, természetes tehát hogy a besenyők sisakjai a mondott alakú kovácsolt vas-, majd acéllemezekből készültek, hajlítással és szögecseléssel, míg a sisak tetején egy kis kupakkal is lefödték az ott összeérő végeket.  Lássad a rajzon 8-at.  A végeket összetartó szögből keletkezett azután a sisak tetején azon csöppalakú, tehát szintén besenyő jelképet képező, hegyes csúcs, amelyet nem csak nálunk látunk néha régi sisakokon hanem általánosan látunk mongol és más keleti népek sisakjain is (a rajzon 9.) és amit újabban az angolok és néme-tek hadseregeik katonái sisakjain is utánoztak volt.

Eléggé ismeretes hogy a régi magyar, török és mongol sisakok elején volt egy orrvédő (orrelő), amelyet a fönti rajzon 8, 9 és 11 számok alatt láthatunk.  Ezt egy csavar segítségével lehetett följebb tolva vagy lejjebb eresztve rögzíteni.  Mivel nem volt széles és mivel pontosan a két szem között volt, a látást bár nem is zavarta de különben is ha kardvívásra sor nem kerülhetett, csak nyilazásnál, avagy harcon kívül, teljesen föltolva is rögzíthető volt, viszont ha szükséges lett, csavarja egy pillanat alatt meglazítható volt, mire magától leesett, de teljes kiesését fölső, szélesebb, vége gátolta.  E szélesebb vég a besenyőknél természetesen főkép csöppalakú, de más őstörzseinknél más-más alakú is volt.  (A rajzon 11)

A mi sisakjaink nyakvédője rákfarokszerűen összefűzött pántokból készült de a mongol és a normann sisakokon ez sodronyhálóból vagy pedig apró láncszemekből készült hálóból valóvolt (a rajzon 9 és 12), de hogy ez avagy a pántokból való volt-e a régibb, eldönteni bajos.

Régi képeken valamint a híres Bayeux-fali szőnyegen is látjuk, hogy a már germán normannok is teljesen besenyő alakú sisakot és besenyő csöppalakú pajzsot is használtak (a rajzon 12 és 13), habár a sisakot igen le is egyszerűsítették, sőt a sisak orrazója is a sisakkal egy darabban készült illetve mozdíthatatlan volt.  Mivel pedig a normannoknál általában az egész testet is sodrony- avagy láncszempáncél védte, ebből azt is következtethetjük, hogy ez a besenyőknél is így volt, akiktől, azaz az északi szabir-besenyőktől, ezt a normannok örökölték, ugyanúgy mint egész fegyverzetüket és a hajóépítést és hajózást magát is, mert hiszen a germán siff vagy sip = hajó, is tisztán besenyő szó és csak a germán fis és a latin piscis (piszcisz) megfordított alakja.

A mai sapkák azon alakja, amelyet a rajzon a 14 szám ábrázol, sem más mint a szóban volt sisakok még lágy posztóból avagy puhára főzött nyír- vagy hársfakéregből készült ősalakja.

Láthatjuk, hogy a legtöbb hal, és különösen az igen gyors úszású: csöppalakú, aminek természetes oka az, hogy az ilyen alakú test képes a vízben a leggyorsabban haladni, mivel a legkevesebb ellenállásra az ilyen alak talál.  Mi több, megfigyelhetjük még azt is, hogy különösen az igen gyors úszású, ragadozó palamida- és ton-féléknek testük felületén még olyan bemélyedések is vannak amelyekbe gyors úszáskor uszonyaik befektethetők, hogy ezek a vízben a sebességet ne fékezzék, amikor is az egész hal sima csöppalakúvá válik (b), kivéve farkát, amelynek evezése a ható erőt adja.  Hogy pedig a halaknak a besenyőknél, mint halász és hajós nép életében, vallásában, kultuszában és ennélfogva szimbolikájában is, nagy szerepük kellett legyen, ez magától értetődő.

Hogy a szívni vagy szípni és szopni igénk a vízzel és folyadékkal általában, és így az anyatejjel is, összefüggenek, magyaráznunk nem kell, hogy pedig ezen szív-, szíp-, szop igetövünknek a pis- és fos szótöveknek csak megfordításai, ezt látjuk, de tény az is, hogy előbbiek folyadék beszívását, emezek pedig kiföcskendését jelentik, vagyis valóban megfordított dolgot.

Azonban tény az is, hogy levegő beszívásával és kifújásával összefüggő besenyő szavak is vannak.  Ilyen például a fütyül igénk is, amelyben azonban sz-t hangváltozás van, amely gyakori jelenséget már említettem, ámde tiszta besenyő szavaink a síp, sípol, amelyeknek megfelel az olasz soma, suma = fúj, holott az olasz fischia (fiszkia) fütyül, a mi fütyül szavunk régibb, azaz hangváltozástalan, még tiszta besenyő alakja.  Tény pedig az is, hogy éppen a szépia-polip, szárazra kerülve, testüregével a beszívó és fecskendő lüktetést így is végezni akarva, ilyenkor sokszor hangosan sípol is.

Visszatérve a vesére mégegyszer, fölhozhatom még a szempontunkból azon igen érdekes tényt, hogy a "vesealakú" vese azon emlősök egyik sajátsága, amelyek utóbb, de már teljesen emlősállatokká fejlődötten, a vízi életmódhoz ismét visszatértek.  Holott a más emlősállatoké, amelyek a vízi életmódhoz sohasem tértek vissza, sokkal gömbölydedebb alakú.  Miután azonban az ember veséje is "vesealakú", ebből az következik, hogy valamikor az ember más emlős ősei is, ha csak bizonyos időben is, a vízi életmódhoz visszatértek volt, ha utóbb ezt ismét abba is hagyták, míg ellenben a fókák, cetek és delfinek az életmód mellett végkép, a hódok és vidrák pedig részben, megmaradtak.  De hogy vidramódra élő víziemberek valamikor éltek, ennek emlékét a Szőrös Büfögőről szóló mondáink tartják fönn.  Megjegyezhetjük itt, hogy vidra szavunkban is víz szavunk hangváltozásos alakjára kell ismernünk.  Vogul nyelvrokonaink nyelvében is vit = víz.  A mondottak pedig egybevágnak egyrészt a Westenhöfer azon megállapításával, hogy az emberiség ősei is valamikor visszatértek volt a vízi életmódhoz, valamint azon sejtelmemmel is, hogy az emberiség ősrégi műveltsége valamikor azért volt vízi és cölöpépítményes életmóddal kapcsolatban, mivel ez ősrégi műveltségét egy békaszerű kétéltű más emberiségtől tanulta volt el és egyideig, de bizonyára több százezer évig, azokét utánozta is volt.  (Lássad amit erről korábban írtam)  Több százezer évet azért kell föltételeznünk mert rövidebb idő alatt a vízi életmód az ember szerveiben nem hagyott volna öröklődő nyomokat.  Az pedig bizonyos, hogy a Csallóközt valamikor vízivilág vette körül, mivel hiszen a Duna egykori deltája volt.  A vese tehát nem csak azért van összefüggésben a vízzel mivel testünkből a vizet választja ki, hanem, íme még azért is mert teljesen "vesealakú" veséje csak azon emlősöknek van amelyek a vízi életmódhoz visszatértek, valamint az embernek, amelynek ősei valamikor a vízi életmódhoz szintén visszatértek volt.

Nem hagyom itt megemlítés nélkül a babot, mint az ember egyik fontos tápnövényét.  Ennek ugyanis magjai tökéletes vesealakúak, bár némely fajtájáéi gömbölydedebbek is.  Levelei szív- vagy csöppalakúak.  Ami azonban meglepő, az hogy a bab másik neve magyarul paszuly, Erdélyben a nép nyelvében faszuly és fuszujka, latinul faseolus, németül, bár nevezik Bohne-nak is, de neve különösen az osztrák németségnél Fisole (fazeolusz, fizóle), amely elnevezések tehát mind besenyő szóalakok.  Nem egyező legföljebb annyi, hogy a bab nem vízi növény.  Ám lehet hogy a besenyők a paszulyt csak azután kezdték termelni, amikor már nem minden törzsünk volt teljesen vízi életmódú.  Lehetséges, hogy volt, vagy talán van ma is, valamely babféle, amely vízí növény, viszont lehetséges az is, hogy az ősbesenyők még valamely egészen más vízinövényt neveztek paszul, vizol, fizol alakú néven, például a lótuszt, amelynek úgy magvai mint gyökérrészei tápszerül ma is használatosak.

A bot a halászattal természetszerűleg függ össze, mivel az ember legelsődlegesebb halászszerszáma az egyszerű meghegyezett bot volt, amelynek hegyét utóbb szakásra is megfaragta, hogy a megdöfött hal ne essen oly könynyen róla vissza.  (E rajzon1)  Némely kezdetleges nép ma sem ismer ezenkívül más halászó szerszámot.  Másutt pedig még ma is az egyszerű, bár már vashegyű lándzsát használják e célra, bár némelyütt ezt halászáshoz szakásra is alakítják (2 és 3.).  Ebből fejlődött idővel a már három, majd még több ágú szigony is.  (4)  Láttuk is, hogy a bot szó mily közvetlenül függ össze az oromo bode = lándzsa és a szláv bode = szúr, döf igével.  Kiemelhető, hogy döf igénk és e bod igető egymásnak csak megfordított kiejtése, mivel az f és b hang egymásnak rokona s a besenyő szócsoportban mindkettő meg is van.  Miután pedig a bot mindig hímségi jelkép volt, eszerint kétségtelen, hogy a latin fuscus (fuszkusz) = vessző és fuscina (fuszcina vagy fusina) és az olasz foscina (fossina) = szigony szavak is ide tartoznak, ugyanúgy mint a görög Pozeidon tengeristen neve, amely istenséget mindig háromágú szigonnyal kezében ábrázoltak volt.  Hogy a mi pet = hímtag, pete, peterke, Erdélyben = cövek, is eredetileg hímtag értelmű szavaink voltak, mutatja az is, hogy a hímtag közönséges neve nyelvünkben fasz, amely amazokkal hangtanilag egyezik mert a különbség csak a közönséges sz-t hangváltozás.  De hozzátehető, hogy egyrészt a magyar vessző szó is azonos besenyő szó a latin fuscus = vessző szóval, valamint hogy cövek szavunk is besenyő alakú.

Miképp magyarázható azonban az, hogy ugyanazon p-sz, f-sz alakú szavaknak (Pozeidon tengeristen neve, olasz bastone = bot, foscina = szigony, továbbá a himtag közönséges magyar neve) bot és hímtag értelmén kívül pis és fos alakukban még föcskendés, kifecskendés értelmük is volt ?  A magyarázat igen világos és egyszerű, éspedig nem csupán a révén, hogy a hímtag csőszerű és fecskendő valami s hogy a csőnek a besenyők kultuszában szerepe volt, hanem azért is mert hiszen mi másból készülhetett a halászó s vízi életmódú besenyők legrégibb botja és haldöfő lándzsája, mint nádból, amely hiszen vizi növény és csőszerű.  Viszont kétségtelen az is, hogy hegyes és szakásra is kimetszegetett halszúró lándzsa készítésére is épen a nád a legalkalmasabb.  Szerintem egészen bizonyos is, hogy a nádnak kellett legyen valamilyen besenyő alakú neve is.

Ismerjük a ma acél- avagy vascsőből készülő, úgynevezett Norton-kutat, amelyről a legtöbben azt hiszik hogy nemrégi amerikai találmány.  Holott egyáltalán nem az, hanem ősrégi dolog és valószínűleg besenyő eredetű, mivel lényege a cső által való vízszívás, illetve víz föcskendése.  Ezt mocsaras vidék lakói s így a magyar nép is, ismerik.  Népünk többek között szivatyú-nak is nevezi.  Úgy készül hogy erősebb nádszálat választanak ki és ezt vastagabb végén hegyesre metszik, de úgy hogy a közvetlen a hegyezés fölötti rekeszt érintetlen hagyják, a följebbieket azonban mind áttörik, amit ősidőkben is könnyen meglehetett tenni vagy vékony fűzfavesszővel vagy más nádszálból vágott vékony vesszővel, különösen ha hegyére hegyes csontszilánkot is kötöttek.  Ezután a nád meghagyott legalsó rekesze fölé több lyukacskát fúrnak, amelyeken át a víz a nád üregébe hatolhasson.  Az így elkészített nádszálat most a mocsaras, tőzeges földbe leverik, amiután a nád fölső vége nyílásán szívják.  Eleintén piszkos, sáros rossz víz jön ugyan föl de utóbb egészen tiszta, jó, hideg vizet kapnak.  Sőt, mivel az ilyen lápos, ingoványos helyeken a mélyben lévő víz a fölötte elterülő tőzeges, televény földrétegek miatt néha még némi nyomás alatt is van, az is megtörténik hogy a nádszálból nem csak a szájjal való szívásra, hanem magától is bugyog föl a jó, iható víz.

[Magyarázat 262b képhez :
1. A nádszivattyú. 2. Ugyanaz metszetben.
a. Az áttört rekeszek. b. Az áttöretlen rekesz. c. A fúrt lyukacskák.
]

A botot a halászattal még a ma általánosan használatos halászbot is összeköti;  miután azonban ehhez már horog és zsinór is járul, tehát összetettebb valami az egyszerű döfő botnál, ennélfogva, ha igen régi is és a cölöpépítményes korból származó, de természetesen sokkal későbbi keletű a szúró botnál, ugyanúgy mint ahogy későbbi keletűek a háló-, varsa- és vejszefélék is.  Mindenesetre azonban a bot és a csöves bot a hímség és így a Napisten jelképe is lett, akit a bot révén természetesen a halászat istenségeül is tiszteltek, ami Peszer, Peter, Petur nevében is kifejeződik, mivel, amint láttuk, a pesz szótag halat is jelentett, a pet pedig bot és egyúttal hímtag értelmű is volt;  az pedig tény, hogy a halászatot még ma is kizárólag férfiak űzik, amely tény azonban csak nekünk, őseink mythologiáját és műveltségét megismervén, tűnik föl.

Az elmondottak fejtik meg a kereszténység Szent Pétere nevét is, akiről a Bibliában mondatik, hogy bár neve Simon volt de utóbb Péternek is neveztetett és aki régebbi képeken kezében hallal is ábrázoltatott.  Vagyis e szent, ha akár történelmi személy volt is, de reá utóbb, a Péter névvel együtt az e napisten névvel összefüggő regék is ráalkalmaztattak, elsősorban is az, hogy halász volt.  Ilyen reáalkalmazott a levágott fülről szóló adat is.  A Bibliában (János Evangeliumában) áll ugyanis, hogy amidőn Jézust elfogták, Péter apostol, Jézust védeni akarván, kardjával a zsidó főpap szolgájára csapva, épen annak jobb fülét vágta volt le.  Ez pedig igen fültűnően erőltetett és furcsa indíték, aminek oka szerintem az, hogy itt egy Péter névvel összefüggő valamely ősrégi rege lőn, úgy-ahogy, értelem nélkül átalkalmazva.  Ellenben ma is általánosan beszélünk a "fülkagyló"-ról, németül pedig "Ohrmuschel"-ről, ami szintén fül kagylót jelent.  Tény pedig hogy némely kagylóhéj fülre meglepően hasonlít.  Ilyen például az édesvízi Margaritana margaritifera, amelyet népünk "békateknő"-nek is nevez, a tengeri Cytherea maculata, különösen pedig a Haliotis iris és a többi haliotiszfélék is, amelyeknek fülhöz hasonló voltát Brehm is fölemlíti s e kagylókat, "Seeohren" = tengeri füleknek, nevezi is.  Miután pedig a kagylók vízi állatok, ezzel tehát ismét a víz és besenyők összefüggésére akadtunk, mivel hiszen a kagylók is halász népek egyik fontos táplálékát képezik, azt pedig láttuk hogy a Péter név eredetileg a besenyők Napistene neve volt, akit pedig a halászat istenségeként is tiszteltek.  Tény viszont az is, hogy az olasz, valamint a dalmáciai halászok is, a haliotisz kagylót "Szent Péter fülé"-nek nevezik.  Mi több, Szent Pétert még a hallal is összefüggésbe hozzák azáltal, hogy egy bizonyos halfajtát amelynek mindkét oldalán egy-egy kerek fekete folt van "Szent Péter halá"-nak nevezik, mondva, hogy e két folt Szent Péter két ujja nyoma, amely nyomok e halon azért maradtak meg mert amikor ennek szájából pénzet vett volt ki, ott két ujjával megszorította volt.[4]

Besenyő őstörzsünknél azonban nem csupán a nádból vagy fából való botok, cölöpök, oszlopok voltak a hímség és a Napisten jelképei, hanem a természetes kősziklák, kőszálak, valamint a mesterségesen előállított kőoszlopok, valamint az obeliszkek is, aminthogy az ilyenek más őstörzseinknél is mindig hímségi jelképek voltak.  Annál is inkább pedig a vízben álló kőszálak, amikor is a lágy és ingatag víz a nőiséget és ebben a szilárd szikla a hímséget jelentette.  És íme, mai napig is minden szökőkút lényege — ha utóbb akármennyire cifrázták is — egy vízmedence s ennek közepén egy többé-kevésbé mesterségesen alkotott és odahelyezett kőszikla, amelynek tetejéből, azaz hegyéből, víz föcskend.  Világos tehát, hogy ez a megtermékenyítést kifejező ősrégi jelkép, amely mai kertjeinkben is többnyire ott van és már besenyő őseink szent Kertjeiben majd későbbi templomaiban, illetve ezek udvarában avagy kertjében is bizonyára már ott volt.  A medencében pedig ma is szokás halakat, leginkább a szép aranyhalakat tartani.  Márpedig a medence vizében élő halak a nőben rejlő s a megtermékenyülés után megszületendő gyermekeket jelképezték.  Azt is tudjuk pedig, hogy az ébrény (az embrió) valóban az úgynevezett magzatvízben van, abban "úszik" tehát;  sőt az ébrénytanból tudjuk azt is, hogy az ébrény, fölfejlődése alatt, mielőtt emberi alakot öltene, átmegy a halállapoton is, vagyis egy ideig valóságos kopoltyúi és uszonyai vannak, mivel hiszen az emlősök ősei kétéltűek, még régebben pedig halak voltak.  Miután pedig őseink más dolgokbani csodálatos tudását, természetismeretét már láttuk, joggal tehetjük föl, hogy őseink már mindezeket is tudták.  Véleményem pedig mindig az, hogy ők nálunknál többet is tudtak, de mi tudásukat csak a mi tudásunk határáig vagyunk képesek követni, megállapítani, de nem lehetünk képesek olyan ismereteikről is tudomást szerezni, amilyen ismereteink nekünk nincsenek.  De hozzáteszem és ismétlem: őseink fölöttünki szellemi fölényét még az is tanúsítja, hogy tudásukat, ismereteiket költői szépségű, gyönyörű jelképezésekben is képesek voltak kifejezni, amire azonban mi ma már nem vagyunk képesek.  Avagy ma mely tudós biológusnak, embriológusnak jutna eszébe a megtermékenyítést kertben szép szökőkúttal és a még hal alakú ébrényt e szökőkút medencéjében úszó halacskával jelképezni ?

És íme: a Péter, Piter, Pater név nem csupán név, hanem különböző nyelvekben atya, azaz tehát férfi, hím jelentésű is.  De jelent ugyane szó a görögben, latinban: petros, petra még sziklát, követ is;  pedig tudjuk, hogy a pet szó hímségi jelentésű besenyő szó.  Amikor tehát akár a valóságban, akár csak hitrege szerint, Jézus Péter apostolt azon szilárd sziklának mondotta volt, amelyen Egyháza biztonságosan álland a katolikus fölfogás szerint, akkor egy ősrégi s akkoriban még szokásos költői hasonlatot használt, vagy pedig e mondást a Biblia szövegét megfogalmazó írta le, Jézusnak tulajdonítván azt.  Hogy pedig e jelképezés a zsidóknál már azelőtt is megvolt, bizonyítja a zsidó főpap Kajafás, avagy Kaifász neve, amely csupán sz végzéssel megtoldott besenyő szó, de tulajdonképpen nem más, mint ka-apa, vagy kaj-ipa = kó-apa, szikla-férfi;  de így nem sémi nyelvből, hanem a mi ősnyelvünkből megfejtve.  Utalok itten mind arra is, amit ide vonatkozót már könyvem más helyein is megírtam, hivatkozom pedig különösen a szumerek Jézus koránál ezredévekkel régibb papi-fejedelmei (a német tudósok által "Priesterkönige"-nek, azaz papkirályoknak nevezett) patizi címére, amely szó hiszen azonos a pater szóval, mivel ismeretes a török nyelvek azon jelensége, amely szerint bennük az r hang gyakran z-vé változik.  De külön emlékeztetek itt is az Al-Dunában, a víz közepén álló Babakaj szikla e nevére is, amely név értelme a törökben apa-szikla, amely névben a ka = kő szavunk török jésítéssel, azaz kaj alakban fordul elő, mert a mai törökben kaj = szikla.  Ugyanezen jésítést találjuk pedig a Kajafas, avagy Kaj-ifas = szikla-apa vagy kő-apa névben, vagy méltóságnévben is.  Kiemelendő azonban az, hogy a Babakaj szikla vízben áll.  Ami pedig a jésítést illeti, fölhozható, hogy például a török szú = víz szó a nyugatibb török nye1vjárásokban szintén ugyanúgy jésítve: szuj = víz.  A Babakaj név tehát nem mást, mint ugyane szikla régebbi besenyő Peter, Pater = kőférfi, kő-apa, szikla-férfi neve újabb török fordítása, mert hiszen tudjuk, hogy ősnyelvünkben és a törökben ma is az er szónak hím, férfi értelme is volt, illetve van.



A besenyők egyik szent állata volt a bözön vagy bözönd is, azon állat, amelyet irodalmilag tévesen nevezünk bölénynek, mivel ez utóbbi, vagyis az igazi bölény — latin nevén urus, német nevén Ur, Auerochs — a bözönnél nagyobb termetű és fehér, rövidszőrű volt, holott a bözön feketés-barna színű, hosszú és bozontos szőrű állat.  Említem, hogy a besenyők legfőbb nemzeti színe a fekete volt.  Az ember e mindkét állatot kiirtotta, de a bözönnek a Kaukázusban még van némi maradéka, egyébként pedig már csak tenyésztik még itt-ott, szigorúan őrizett és körülkerített területeken.  Az őstulok, vagyis az igazi bölény teljesen kiveszett de erre meglehetősen hasonlít a nagy testű, fehér magyar szarvasmarha.

A bözön neve a latinban bizon, az olaszban bisonte, a németben Wisent, a régebbi németben pedig Wysant (bizon, bizonte, vizent, vüzant), a lengyelben pedig subr (szubr) volt, amely utóbbi szó azonban a régibb zuber-nek csak romlott kiejtése.[5]  Föltűnő minden esetre a föntebbi olasz, latin és német szavak egyezése a mi bozont, bozontos szavunkkal, azért mert a bözön teste előrészén valóban igen bozontos szőrű állat (bár hátsó részén majdnem meztelen), különösen nyakán és fején, szőre pedig kissé göndör is, vagyis valóban bozontos.  Mind az említettek pedig tökéletesen besenyő szócsoportbeli szavak.  De ha tudjuk, hogy a bözön bozontos szőre még bizam-szagú is (lássad: Brehm: "Tierleben". Leipzig und Wien. 1900. évi kiadás III. kötet, 259. oldalon: "nach Bisam riechende Haare."), akkor eszünkbe kell jusson a szintén tisztán besenyő alakú bűz szavunk is, amely Erdélyben büzű kiejtésben szagot általában is jelent, vagyis kellemes illatot is jelenthet.  E bűz szavunknak a bizam szó, amely szintén állati anyagból származó illatszer neve, teljesen megfelel és ugyanúgy besenyő alakú.  Valamint eszünkbe kell jusson egyrészt a szláv pusiti ige, amely némi értelem eltolódással, fújást és füstölést jelent.  Tökéletesen megfelel azonban a mi bűz szavunknak az olasz puzzo (pucco) = büdösség.  Ellenben büdös szavunk a bűz szavunknak csupán sz-t-d hangváltozásos de szintén besenyő változata, bár ez átmenetet képezhet a kún szócsoportba.  E hangváltozást már sokszor említettem.  De ezen büd tövű szavunknak viszont a latin putidus = büdös szó felel meg tökéletesen.  Miutánpedig a bozont, bozontos szó is ugyanúgy nt végződésű mint az olasz bisonte és a német Wiesent, Wysant = bözön;  eszerint következtethető, hogy ősanyanyelvünkben a bözönnek voltak még bozont, bözönd, buzund, büzönd, bizent alakú nevei is, amelyek tehát egyaránt kifejezték ez állat bozontosságát és bűzét is.  De kifejezték még bősz voltát is !  Tudjuk ugyanis, miszerint a közönséges bika is, különösen a párzás idején mily ingerlékeny és bősz indulatú.  Annál inkább ilyen volt tehát a még vadon élő bözön-bika is.  Ismeretes az is, hogy a fekete színű szarvasmarha fajok bikái is sokkal ingerlékenyebbek, bőszebb indulatúak mint a fehér fajtákéi, amilyen például a magyar szarvasmarha is.  Ugyanezért a spanyol bikaviadalokhoz is kizárólag egy fekete faj bikáit használják.  Brehm is leírja a bözön-bikák könnyen ingerülő, bőszülő természetét, ami ennél is különösen párzása, azaz bőszülése idején nyilvánul meg, míg a bözön tehenek inkább csak olyankor veszedelmesek, úgy emberre mint állatra, amikor borjuk van.  Említi Brehm a bözön-bikák bőszülésük idejéni egymás elleni vad harcait is.  Említi továbbá, hogy egy bözön-csorda mily rettenetes pusztítást képes a növényzetben véghez vinni, nem csupán legelésévei, a fák lombját, fiatalabb ágait és kérgét lerágva, hanem törve-zúzva mindent amerre elhalad, valamint azért is mert a bikáknak külön kedvtelése szarvaival fiatal fákat tövestől, gyökerestül a földből kiforgatni.  Bősz szavunk is tiszta besenyő szó, de például Károli Gáspár bibliafordításában bús, búsul még = haragos, vagyis még a bosszús = haragvó szavunkkal rokon, amelyből a bosszú vagy boszú szavunk is származott.  Vagyis: bús szavunk mai irodalmi nyelvünkben csak értelemeltolódás útján kapta a kizárólag szomorú és bánatos értelmet.  Fölemlíthetem itt még a "busa bika" és "busa fejű" kifejezéseinket, amelyekben a busa szó értelme, "zömök" de egyúttal "ijesztő és vad kifejezésű" értelmű is.  Ide sorolandó még kétségtelenül a latin bos bika értelmű szó is.  De bizonyos, hogy a német böse (bőze) = bősz, haragos, gonosz, valamint a szerb-horvát besz, biesz, beszno, bieszno = düh, dühös, gonosz, szavak is mind a mi bősz és bőzőn ősbesenyő szavaink származékai és épen a bözön bősz természetével vannak összefüggésben.

Azonban a bozont, bozontos és a bozót szavunknak is megvan mása az oromo nyelvben, amelyben boszono = facsoport és erdő.  Viszont az olasz bosco (boszko) = erdő és a német Busch (Buss) = bokor, bozót és csokor, bojt, sem más mint ugyanezen ősbesenyő szavunk származéka, mind amely szavak tehát eredetileg szálak sokaságát és bozontosságot fejeztek ki.  Ugyanezeknek de megfordított alakban felel meg a magyar zsup, a nép által zsuf-nak is ejtett szó, amelynek értelme szalmaköteg, szalmakéve, s amely szóból a zsúfolni = valamit igen sűrűn összerakni, szavunk is származik.  De világos, hogy ugyanide sorolandó a magyar cibálni, csupálni, szerb-horvát csupati és német zupfen = szálakat, szálas valamit tépdesni.  Tépni igénk pedig ugyanezek sz-c-t hangváltozásos kiejtése.  De ide sorolandó még az olasz ciuffo (suffo) a német Schopf (soppf), Zopf (copf) és Schippel, Schüppel (sippel, süppel) is, amely szavak mind tincset, üstököt, bojtot, hajfonatot, azaz tehát: szálak sokaságát, együttesét jelentik, ugyanúgy mint a latin-olasz fascium, fascio (faszcium, fassio) = köteg szó is, csakhogy ez az előbbiek megfordított alakja.  Ide sorolandó még a szintén szalmaköteg jelentésű csóva szó is.

Brehm is kiemeli, hogy a bözön (Wisent, bison) igen jó úszó és hogy a sok víz életszükséglete, amiértis a nedves, mocsaras de egyúttal erdős tájakat kedveli.  Szerintem azonban ez állat csak azóta lett mindinkább erdőlakóvá, amióta az elszaporodó ember általi üldözöttsége folytán erre kényszerült, holott azelőtt a szabadabb de vízben bővelkedő, bozótos, nádas lapályok lakója volt, aminthogy rokona a bivaly is ilyen.  Az ember háziállatává lett bivaly még nála is inkább vízkedvelő, annyira, hogyha gyakrabban vízben nem fekhet, fürödhet, beteg is lesz és elpusztul.  A bivaly is fekete színű.  Bivaly szavunkat népünk különösen Erdélyben bihal-nak mondja, úgyhogy e szó, bár kabar szócsoportbelinek is vehető, de vehető a gyakori sz-h hangváltozás által átalakult besenyő szónak is, vagyis besenyő-kabar átmeneti szónak. Hogy pedig a bözön valamikor vizenyős rétek lakója is lehetett, valószínűvé teszi egyrészt a német Wisent (vizent) = bözön, és Wiese (víze) = rét szavak egymássali egyezése, másrészt az, hogy e mindkét szó még víz szavunkkal is egyezik, de amiből az is következik, hogy a német Wiese szó eredetileg vízenyő értelmű volt és csak a vizenyős rétségeket jelentette, amilyen tájakon tehát eredetileg a bözönök és bivalyok éltek.  Viszont láttuk, hogy vizenyős, mocsaras tájakon éltek cölöpépítményes lakaikban valamikor az ősbesenyők is, valamint őselődeik, a még kétéltű ősemberiség szintén;  ami tehát mind csodálatos egyezés.

Az igazi bölény és a bözön közötti főbb különbségek a következők voltak: A bözön a mocsaras, nádas, bozótos lapályokon élt, a bölény pedig erdősebb tájakon, hegységekben is.  A bölény a bözönnél is nagyobb volt, bár Brehm valószínűnek tartja, hogy a mai bözön az ősbözönnél jóval kisebb.  A bölénynek a bözönénél valamivel nagyobb szarvai voltak, ha nem is akkorák mint a mai magyar szarvasmarháié.  A bözön szarvai feketék, a bölényéfehérek és csak hegyeink feketék mint a közönséges szarvasmarháéi.  A bölény fülei nagyok és hegyesek, a bözönél kisebbek, lekerekítettek.  A bölénynek rettentő és erős, messzire hallatszó, bömbölő hangja volt, a bözöné ellenben, mint a bivalyé, csak rekedt, röfögésszerű zubogás, zuborgás, bőszülése idején pedig buss- és bözzszerűen hangzó fújás.  A bölény szőre rövid volt és fehér, a bözöné bozontos és barnás-fekete.

Nem hagyom itt megemlítés nélkül az uszkár-kutyát, amely nem csak arról nevezetes, hogy a kutyák között a legértelmesebb, hanem arról is, hogy szereti a vizet illetve igen szeret úszni, fürdeni, amiből az következtethető, hogy őse valamikor ugyanolyan életmódú volt mint a bözöné.  Német neve Pudel, tudományos néven latinul pedig "canis familiaris aquaticus L."-nek is szokták nevezni.  (Lássad Meyers Lexikon. Leipzig u. Wien. 1896. évi kiadás, "Hunde" cikk, 59. oldal.)  Aquaticus = vízi.  És íme, német neve pud töve sem egyéb mint a besenyő pusz szónak a már annyiszor említett sz-t-d hangváltozás által keletkezett alakja.  Felötlő pedig, hogy hiszen ugyanezen pusz szónak úsz, úszik igénk viszont csak egymássalhangzós (a p hang nélküli) kiejtése, amelynek még a csúsz, csúszik igénk is megfelel, csakhogy utóbbi meg azonos mássalhangzós szó (itt két sziszegővel).  Ennek viszont megfelel a szemere mász, mászik, míg ugyanennek tiszta besenyő megfelelője a szerb-horvát nyelv púze = mászik szóban ma is él.  Viszont ugyanennek szintén tiszta besenyő de megfordított alakja az erdélyi suvad, suvadni = csúszik, csúszni.  Hogy a mászás, csúszás és úszás egymáshoz hasonló mozgások, ami különösen kitűnik a kígyók vagy a kígyó alakú halfélék úszásánál és csúszásánál, magyarázásra nem szorul.  Sőt a suvad igénknek a német schwimmen (svimmen) = úszni csak elárjásodott, azaz magánhangzókihagyásossá lett alakja, de amely valamikor swimmen alakú lehetett.  Az uszkár-kutya színe fekete, ritkábban fehér, (aminthogy ritkán fehér bivaly is előfordul), mint a bözön, csakhogy a természetben az uszkár testét e bozontos szőre egészen borítja.  Ámde mindenütt következetesen szokás e kutyát nyírni, éspedig úgy, hogy csak teste hátsó felét nyírják meg, míg teste első felét és fejét nem, valamint farkán is bojtot hagynak, ami által az uszkár tökéletesen olyanná lesz, ha kicsiben is, mint a bözön !  Honnan és miért van e szokás ?  Senki sem tudja, csak: szokás !  Szerintem egészen bizonyos, hogy e szokás besenyő ősnépünktől származott, ugyanúgy mint ahogyan a bulldog-kutya füle és farka rövidre vágása a fekete kunoktól, vagyis a hunoktól.  Vagyis: bizonyos tehát, hogy a vízkedvelő ősbesenyők a vízkedvelő uszkár-kutyát tartották, amelyet szándékosan akartak a bözönhöz hasonlóvá tenni.

A lengyel subr = bözön szó, amely sejtelmem szerint valamikor szuber, szubor alakú lehetett, bár szintén besenyő szó, de egészen más mint a bözön, bison és Wisent szavak.  Mi lehet tehát e szó magyarázata ?  Montenegróban Zuber ismert családnév.  Németesen hangzik ugyan, mégis aligha német eredetű, mivel a hagyomány szerint ottani igen régi családnév.  Szerintem e név azonos a lengyel szubr = bölény, azaz hogy helyesebben bözön, szóval de csak értelmében, nem alakjában, azért mert régen olvastam valahol, hogy egy zuber vagy zubor alakú szó óriás jelentésű, de sajnos, feledtem, hogy mely nyelvben, mivel akkor még nem sejtettem hogy e szó a bözönnel lehet összefüggésben.  Véleményem szerint azonban e szó azonos a cseremisz nyelvrokonaink Toldi Miklós-szerű, azaz Heraklesz-szerű, rege beli óriása Csumbulat vagy Szumbulat nevével is.  E név tehát egy sziszegő mássalhangzóval kezdődik, benne a b hang mb-vé változott, ami gyakori jelentség (és átmenetet képez a szemere és besenyő kiejtés között), az r helyett pedig l hang áll;  az r és l hang pedig egymással oly gyakran változik, hogy egymással azonosnak is vehető, ami szerint tehát csumbul, szumbul és zuber vagy szubr is közös eredetű szavak lehetnek.[6]  Felötlik, hogy a szlávban a zúb szó fog jelentésű, holott a bözönnek holmi nagyobb foga, agyara egyáltalán nincsen, sőt még szarvai is inkább kicsinyek, vagyis ha a zúb szót jogosan a magyar csúp = csúcs, csúcsos, azaz hegyes valami, szintén besenyő szócsoportbeli, szóból származtatjuk is és ezt a szarvakra is akarnók alkalmazni, a dolog még így sem kielégítő, mivel hiszen épen a bözön szarvai inkább kicsinek, úgyhogy ezek nem képezik jellegzetességét, mint ahogy jellegzetességét képezi bozontos volta, bősz természete és bűze, amely dolgokkal bözön neve is okszerűen függ össze.  Pedig a lengyelben neve mégis más: szubr és sejthetőleg régebben zuber, zubor lehetett, ami nagy fogakkal, agyarakkal bíró nagytermetű azaz óriás állatot, vagy embert is, jelenthetett.  Mely állatra illene tehát e név ?  Ez csakis az elefántra illik, tudjuk pedig ásatások által előkerült csontok és fogak nyomán, hogy ősrégi időkben Európában is élt számos nagyobb és kisebb elefántfaj, sőt éltek óriástermetűek is, valamint hogy volt olyan is amelynek nem csupán fölső állkapcsa két középső metszőfoga volt hatalmas agyarrá kifejlődve, hanem alsó állkapcsa két metszőfoga is, úgyhogy ez állatnak, amint ezt csontmaradványai bizonyítják: négy hatalmas agyara, azaz tehát négy hatalmas foga volt, úgyhogy ha tehát a besenyős zócsoport szerint a fog neve zub vagy zúb volt, akkor ez állatra besenyő őseink okszerűen képezhették a zuber avagy zubor nevet, amely név az óriás értelmet is azért kaphatta mivel ez állat valóban óriás termetű volt.  Ismeretes dolog az is, hogy a mai elefánt párzása idején igen bősz, sőt hogy bizonyos, a fülei mögött levő mirigyei ez idő alatt egy igen átható és undorító szagú váladékot bocsátanak.  Tudjuk még azt is, hogy az elefántok csordái vadon, a növényzetben, amerre elhaladnak, rettentően törve-zúzva, nagy pusztítást visznek végbe, éspedig nem csupán azért mert táplálkozásukhoz óriási mennyiségű növényi anyagra van szükségük.  Lehetséges volna tehát, hogy a besenyőknél valamikor úgy zuber, zubor mint a bözön, büzönd név tulajdonképpen az elefánt neve volt és hogy e név csak utóbb, az elefánt európábóli kiveszése után vittetett át arra a külsejében és életmódjában némileg emlékeztető bözönre, annak dacára is, hogy termetre ez sokkal kisebb.  Ámde mindez, bár valószínűnek látszik, egy igen felötlő dologban nem egyezik: abban hogy a bözön igen bozontos szőrzetű állat, holott az elefánt kopasz és rajta csak itt-ott van egy-egy szál szőr !  Csakhogy, ha mind az említett jellegzetességeket összegezzük: bozontos, fekete-barna, nagy testű, zúb = fog, bősz, tör-zúz, bűzös — akkor szinte mintegy megidézve föltűnik előttünk a történelem előtti ősidők óriása a mammut, az akkori emberiség kortársa s amelyet talán nem is csak vadászta hanem megszelídítve is tartotta és a megalithikus építmények emeléséhez ennek nagy erejét használta.  A Szibériában (emlékeztetek arra, hogy e név északi szabir-besenyő őstörzseink után maradott) az ottani hideg kor bekövetkeztével jégbefagyott és teljes egészükben megmaradott mammutok, valamint az európai barlangokban föltalált ábrázolatok nyomán is, megtudtuk, hogy ez állat ugyanolyan feketés-barna és bozontos szőrzetű volt mint a bözön, és tudjuk azt is, hogy a mai elefántnál nem csak sokkal nagyobb volt, de ezénél még aránylag is sokkal nagyobb agyarai voltak.  Igen valószínű hogy bűzt terjesztő ugyanolyan mirigyei is voltak mint a mai elefántoknak, szempontunkból pedig különösen érdekes egyezés az, hogy az elefántfélék feje óriási csöpp-alakot képez.  Továbbá, a csontmaradványok szerint kitűnt, hogy az őskorban éltek Európában még az ismertebb mammutnál is jóval nagyobb elefántfélék, és föltehető, hogy ez utóbbiak között is voltak bozontos szőrzetűek is.  Úgyhogy az itt elmondottak fejtik meg szörnyeteg szavunkat is, amely szó tehát nem egyéb mint a mammut vagy a még ennél is nagyobb és szintén szőrös őselefánt máig fönnmaradott magyar neve.  E szavunk ugyanis ma is valami rémeset "szörnyűt, szörnyűségeset" és egyúttal igen nagyot, szörnyen, szörnyűségesen nagyot is, tételez föl.  De következtethető az elmondottakból még az is, hogy miként más őstörzseink istenségeiket bizonyos állatokkal is szokták volt jelképezni, úgy a besenyők, mint nőelviek, a rémes, sötét és helyesen mérhetlen nagyságúnak képzelt világűrt költőileg a rémes, nagy és feketés színű mamuttal, avagy a még ennél is nagyobb és talán tisztán fekete őselefánttal és természetesen nőneművel is jelképezték.  Föltűnő mindenesetre az, hogy a mammut szó, amely a szibériai népektől származik, egyezik a mama = anya szóval, de föltehető, hogy ugyanez állatot valamint az általa jelképezett fekete ősistennőt, besenyő őseink még Bözön, Buzun, Buzonya néven is nevezték.  Ami pedig azt illeti, hogy őseink a mammutot avagy a még ennél is nagyobb őselefántot megszelídítve is tarthatták, fölemlítem azon magyar népmesei indítékot, amely szerint két királyfinak egy-egy rettenetes nagy "kutyája" van, avagy egy királyfinak van három rettenetes "állata", amelyek nekik, illetve neki, szolgálnak nem csupán, hanem őket valahányszor bajba kerülnek, kisegítik.  E három állat, illetve "kutya", neve meséinkben többnyire Vaserős (ez az oroszlán), Szélsebes (a gepárd) és Földneheze, amely utóbbi tehát kétségtelenül az elefánt, a mammut avagy a még nagyobb őselefánt.

Hozzá kell még az elmondottakhoz tennem, hogy a bozon, bözön szó kezdő mássalhangzó nélkül: azon, özön.  Említettem, hogy őseinknél az ősistenség neve többnyire egy mássalhangzó volt.  Eszerint oz-ana vagy osz-ana = ős-anya.  Igen valószínű tehát, hogy a besenyőknél özön a tenger, a világóceán, a végtelen világűr és ennek megszemélyesítése: az Ős-Anya-Istennő neve is volt.  Ma is beszélnünk "özönvíz"-ről, ami alatt igen nagy vizet képzelünk, habár "özönlött" is, ami azonban úgy hiszem, csak későbbi értelem eltolódás, ami onnan származott, hogy őseink a világóceánt bár végtelen tengerhez hasonlították, de azt egyúttal örökkön körben folyónak is képzelték, ami ha a Golf-Áramlatra gondolunk, amelyről valószínűleg őseinknek is volt már tudomása, nem is valami képtelen elképzelés.  Ha tehát besenyő őseink az ős-Istennőt ezek szerint Özön, Özönő néven is nevezték, ez viszont meglepően egyezik az Ősistennő már föntebb említett Iszonya nevével is, amely név alatt ők az iszonyatos, sötét világűrt avagy világtengert költőileg (a fekete levével sötétséget föcskendő, terjesztő iszonyú nagynak képzelt) megszemélyesítő polippal jelképezték.  Kiemelem itt is, hogy az isz szótag és iszik ige a víz szavunknak csak kezdő mássalhangzó nélküli alakja, valamint emlékeztetek arra is, hogy az oromo nyelvben biszan = víz, amely szó tehát = víz-anya.



Azt hiszem nem tévedek ha a besenyők arcjellegét olyannak képzelem amilyennek ezt az itteni rajzomon tüntetem föl.  Eszerint alkatában a besenyő arc a magyartól („keletbalti") nem sokat különbözött, vagyis csak annyiban mégis, hogy ajkai valamivel fölvetettebbek, vastagabbak voltak, orra pedig valamivel kevésbé volt az arcból kiálló és inkább hajlott a piszeség felé, vagyis az orrhát mindig kissé homorú volt.  Kiemelhetem, hogy pisze tiszta besenyő szavunk.  A besenyők koponyaalakja későbbi időkben sem lett még oly tökéletesen gömbölyű mint a tulajdonképpeni magyaroké, ha megmaradott fölülnézetben kissé hosszúkásnak, de helyesebben szólva: letompított hegyű csöppalakúnak, ha nem is volt már annyira ilyen alakú mint a földközi (mediterran) fajé, például a dél-olaszoké.  Viszont ami a fejlett járomcsontokat illeti és ennek folytán az arc kerekded és proto-mongoloid jellegét is, ebben a magyarral teljesen egyezett.  Nagy különbség volt ellenben a magyar és a besenyő között a pigmentáclóban, vagyis a színezettségben, mivel a besenyők már barnabőrűek és sötétbarna vagy fekete szeműek és természetesen sötétbarna vagy fekete hajúak is voltak, bár e pigmentáció nagyobb mértékben magától értetődőleg csak azon törzseiknél fejlődött ki amelyek már sok ezredévvel ezelőtt a meleg éghajlatok alá hajóztak el.  Bizonyosnak tartom ellenben, hogy vallásos fölfogásuk miatt a barnaság és feketeség szépségeszményük is lett, amiértis ezt a szerelmi kiválasztódás is mindinkább fokozta.  Hogy a barnaság és feketeség miért lett szépségeszményük és istennőiket is miért képzelték feketéknek, ezt a föntebb elmondott vallási dolgaikból következtetve már értjük, valamint láttuk, hogy a vallásukban és szimbolikájukban szerepelt polip fekete lét termel és föcskend, a mammut és a bözön pedig feketés barna színűek.

A besenyők testalkata, a sötétebb bőrszíntől eltekintve, tökéletesen ugyanaz maradott amilyen a tulajdonképpeni ősmagyaroké volt (keletbalti), vagyis középmagas, a fej a testhez arányítva kissé nagy, mint a gyermekszerű alkatú fajoké mindig, fejlett izomzatúak voltak de testvonalaik mindig lágyak, gömbölydedek voltak mégis, mivel az izmok közeiben a férfiaknál is mindig volt, minként a nőnél általában is, némi zsírlerakódás.  Az eredeti ősbesenyőket tehát olyan megjelenésűeknek képzelem, amilyenek például az óceániai polinézek (nem a melanézek, sem az ezekkel keveredettek), valamint a dél-indiai dravidák közül azok, amelyek fajilag tisztábbak maradtak, illetve szerecsenszerű egészen fekete fajokkal nem keveredettek és szerintem nagyrészt ősbesenyő eredetűek is.  Hogy a polinézek mily kiváló hajósok, eléggé ismeretes.

Történelmünkből tudjuk, hogy Szerbia régen besenyők földe volt.  Tudjuk azt is, hogy Nis a besenyők fővárosa volt, amelyet Szent László királyunk a nem keresztény akkori besenyők elleni egyik hadjáratában elfoglalt volt.  Nis mellett ma is áll Pecsenyevci nevű falu.  A pecsenyevci szó a régi szerb nyelvben besenyők jelentésű volt, azért mert a szlávok a besenyőket így valamint pecsenyegi néven is nevezték, amely névben az eg szótag a magyar többes raggal azonos: beseny-ők.  A falu pedig kétségtelenül azért kapta e nevét mert benne besenyők laktak, akik tehát még kereszténységre téríttetésük után sem tagadták mindjárt meg besenyő voltukat.  A besenyők a régi Balkán történelmében nagy szerepet játszottak, azonban kereszténységre téríttetésük által elszlávosodtak.  Bosznia régibb neve Boszina volt, ami tiszta besenyő szó és bizonyára hangzott régen Boszana-nak is.  Az említett arcjelleg, valamint a testjelleg is, úgy Szerbiában mint Boszniában is gyakori, csupán a bőr színe itt még nem oly sötét mint amilyenné ez a melegebb éghajlatok alatt természetszerűleg válott.  Ismeretes az is, hogy a régi szerb és boszniai viselet sötétbarna színű volt fekete, sötétkék vagy sötét piros szegélyekkel, zsinórozással és hímzésekkel.

Véleményem szerint a szerecsenek (négerek) fekete bőr- és hajszíne, az oly túlzottan vastag és fölvetett ajkai és oly túlzottan göndör azaz "bozontos" haja sem más, mint az ősemberiség azon ágának, amelyből a besenyők is fejlődtek, későbbi túlspecializálódása, ami ősidők óta tartott és talán már egy millió év óta is tart, ami azonban eltévelyedő, rossz irányba való specializálódás, amely az igazi fölfejlődést gátolta, avagy még hanyatlást, visszaesést is okozott, amit tanúsít az is, hogy a tulajdonképpeni szerecsenek (bantuk) koponyája ugyanolyan erősen hosszúkás mint az ausztráliai bennszülötteké.  Tény az is, hogy a besenyő szócsoportban is nagy szerepe van a b és m hangnak és hogy a b hangnak rendkívül nagy szerepe van a bantuban.  Mivel pedig a b és m tiszta ajakhangok, ez természetes következménye a fejlettebb, illetve nagyon- avagy túlfejlett ajkaknak.



Dél-Arábiában — ahol ősidőkben a szumerekével s a dravidákéval rokon, azaz tehát fajunkbeli, igen magas műveltség virágozott — létezett egy Sába nevű ország, amelynek ott óriási épület- és városromjai ma is állanak még — és amelyről úgy ott mint másutt is, valamint a Bibliában is, hagyományok vannak.  Ez ország királynéja a hagyomány szerint meglátogatta volt Salamont, a zsidók királyát, és vele szerelmi viszonyt kötött.  Már maga azon tény is, hogy ez ország uralkodója tehát nő volt, az illető nép anyajogi, azaz nőelvi voltát sejtteti, a Sába név pedig mindenesetre tiszta besenyő szó.  Ez országban a hagyományok szerint nagy csillagtisztelet volt és innen származik a csillagtisztelet mai tudományos, azaz latin, sabeismus neve is.  Csillagtisztelet volt ugyan másutt is de a sábaiaké úgy látszik főkép az üstökösöket illette, amelyek csóváját tehát hajzatként fogták volt föl.  (Csóva szavunk szalma csomót is jelent és tiszta besenyő szócsoportunkbeli szó: cs-v.) Említem, hogy a szálak sokasága, mint számosság, nőiségként volt fölfogva, de nőiségnek tekintettek minden vékony és tehát hajlékony szálat is.  A latin-olasz fascium, fascio (faszcium, fassio) = köteg, kéve, is tiszta besenyő szó, ugyanúgy mint a mi, ennek megfordított alakját képező zsup szavunk, amely szintén szalmaköteget jelent.  Ebből pedig azt is következtethetjük, hogy a besenyőknél nem csak a nők, hanem a férfiak is hosszú hajat viseltek és tehát üstökösek voltak.  Nyelvünkben ugyanis az üstök szó hosszú hajcsomót, hosszú hajzatot jelent.  Ismeretes, hogy a dél-arábiai mai Mekka városában milyen nagy vallásos tiszteletben részesül ma is a híres, szent fekete kő, amelynek megszokottabb neve Kaba, de nevezik még Csaba néven is, sőt fiatal koromban Mekkában járt mohamedán boszniai zarándokoktól ezt csakis Csabának hallottam nevezni.  E tiszta besenyő szónak Kaba tehát csak kabar kiejtése.  Következtethető, hogy a Csillagokat, de valószínűleg főkép az üstökösöket, a besenyők valamikor csaba, saba vagy talán csibba néven nevezhették.[7]  Meglepően egyezik ezzel ugyanis az, hogy az oromo nyelvben ma is kaba = üstököscsillag.  De ismeretes az is, hogy a mekkai szent kő ősrégi, még sokkal a mohamedánismus keletkezése előtt is már ott volt és nagy tisztelet tárgya volt, valamint a hit, hogy e kő az Égből származik, az újabb mohamedán hagyomány szerint pedig e követ angyalok hozták le a Földre.  E kő égi származásáról szóló hagyomány annyiban megfelel a valóságnak, hogy tudományosan megállapítva, miszerint ez vastartalmú meteorkő.  A besenyők szent nemzeti érce pedig a vas volt.  E vas szavunk is tiszta besenyő szó.  A meteorokat népünk ma is "hulló Csillagok"-nak tartja és nevezi, vagyis valamikor jogosan azonosította ezeket az üstökösökkel, éspedig nem csak azért mert a leeső meteor a Föld légkörébe érve, itt a súrlódástói megtüzesedve, fényes üstököt von maga után, hanem azért is mert hiszen a meteorok és üstökösök, ha egymástól méreteikben bármennyire különböznek is, lényegileg azonos és a világűrben bolyongó égitestek.  Nevezi népünk a meteorokat még "mennykövek"-nek is, és ilyen mennykő tehát a mekkai kő is.[8]  Ma, nyilván tévesen, már a villámot is szokta mennykőnek nevezni, amely tévedés oka azonban az, hogy ha a villám néha homokos talajba csap, ott a homok megolvadva, sokszor csőszerű követ képez.  Az igazi mennykövek, vagyis a meteorok, igen gyakran vastartalmúak sőt sokszor tisztán vasból is valóak.  Az sincsen egyébként kizárva, hogy az üstökösök magvában is van vas, akár szilárd, olvadott avagy gáz alakjában is.  Tény az is, hogy a régi egyiptomiak a vasat "mennyei érc"-nek tartották és nevezték, ami meg összevág a görög-latin sziderosz, sidericus, sidereus (sziderikusz, szidereusz) szóval, amely egyaránt jelent vasat, Eget, égit, sőt Csillagot és üstököst is.  Ami mind azt tanúsítja, hogy a régiek már igen jól tudták miszerint a mennykövek vastartalmúak szoktak lenni, az pedig ismeretes, hogy a meteorvas igen tiszta, csak nikkelvegyülékes és rozsdamentes.  Említém, hogy az indiai dravidák arc- és testalkatuk szerint nagyrészt besenyő eredetűek lehetnek.  Indiában, Delhiben van a híres "delhii vasoszlop", amely habár úgy lehet ezredévek óta áll a szabadban, mégis rajta nagyítóüveggel sem födözhetni föl a legkisebb rozsdafoltot sem.  Ebben, ha ez oszlop meteorvasból való, semmi különös nincsen, csodálatos azonban az, hogy az oszlop kovácsolt vasból való, de oly nagy, hogy ilyet ma is csak nagy gépkalapáccsal bírnánk előállítani.  Kétségtelen tehát, hogy ez is a dravidák egykori igen magas műveltsége korából származik.

Kiemelhető még az is, hogy miként a víz illetve nedvesség nélkül nincsen élet, ugyanúgy vastartalmú anyagok nélkül sincsen sem növényi, sem állati, s így emberi élet sem.  Minden állat és így az ember vérének is fontos alkatrésze a vas, amelyet szerveztük a növényi táplálékokból kapják.

Visszatérve a sziderosz szóra, megjegyezhetem, hogy ebben is valószínűleg a már oly sokszor említett sz-t-d hangváltozással van dolgunk és hogy e szóban is a szid szótag tehát tulajdonképpen azonos mássalhangzós eredetű szó, illetve hogy eredetileg szisz, szüsz alakú lehetett és eszerint úgy besenyő mint szemere avagy székely-kazár szónak is vehető, vagyis sis-, szit-nek is, és így azonos a mi süt, megfordítva tűz szavunkkal, de a tűz sis-tergését, süstörgését is jelenti, illetve mivel hangutánzó is, azaz a természetből származó szó is: tehát kétségtelenül ősrégi.  Azonban ugyanezen süt-tűz szavunk fejti meg az árja nyelvekben fönnmaradott süd, sud, sut = dél szót is, amely hogy hőséget akart kifejezni, bizonyítja egyrészt a latin sudor = izzadás, valamint maga a magyar izzadás szó is, amely utóbbi is az igen magas hőfokot jelentő azaz izzás szavunkkal azonos, egymássalhangzós szavunk, amelyből tehát csupán hiányzik a t hang.  De egyezik a túz-süt szavunkkal még a német sieden szó is, amelynek értelme forr, forrani;  jelenti pedig különösen a forrás kezdetét, amikor is valóban szi vagy zi sistergésszerű hang hallatszik míg, a teljes forrást, besenyő szóval zubogást, a német kochen és sotten (kohhen, szotten) szóval fejezi ki, amelyek főlést, forrást jelentenek.  Megjegyezhetem itt még azt is, hogy üstök szavunk tulajdonképpen hajcsomót, egész hajzatot jelent, aminthogy az üstököscsillagnak is cometa a latin neve, holott coma (kométa, kóma) = üstök, hajzat.  Az üs szó viszont a süvölt szónak csak megfordított alakja és egymássalhangzós besenyő szónak ugyanúgy vehető mint ahogy besenyő szó e süvölt igénk is, amelyet népünk fütyül (megfordítás és sz-t hangváltozás) értelemmel is használ.  Azt pedig már említettem, hogy szálak sokasága nőelvi jelkép volt, valamint nőelvi jelkép volt minden hosszú és hajlékony szál is, amilyen minden fonál valamint a szalmaszál is.  Viszont tény, hogy a leeső mennykő (meteor) a levegőben, nagy sebessége miatt megtüzesedve, nem csupán hosszú, tüzes sávot: üstököt, hagy maga után, hanem süvöltő hangot (üss vagy -nek hangzót) hallat, amit még fiatal koromban egy este magam is láttam és hallottam, amely süvöltés természetesen csak akkor hallható ha a leeső mennykőhöz eléggé közel vagyunk.

Nem vonom kétségbe, hogy Atillának volt Csaba nevű fia, mivel valószínű hogy ez őseinknél szokásos személynév volt, üstköscsillag értelemmel.  Véleményem szerint azonban Atilla halála s a hún birodalom összeomlása után e királyfival már azelőtt is megvolt ősrégi regéket is kapcsolatba hoztak, azért is, mivel történelmi valóság is lehet, hogy ő a rájuk támadott ellenség elől egy csapat húnnal Erdély hegységei és erdőségei közé menekült volt és így keletkezett tehát a "Csaba-monda", amelynek tartalma röviden ez: Atilla halála után, fiai az örökségen összeveszve, egymás ellen hadakozni kezdtek.  Ezt az Atilla által meghódított népek fölhasználva, a hunok ellen támadtak, a hún birodalomnak vége lett de Csabának hívei maradékával sikerült Erdélybe menekülnie, ahol megtelepedtek.  Csaba azonban elment Napkeletre, az ott élő magyarokat elhívni, hogy Atilla birodalmát hódítanák vissza, ezek azonban erre még nem lévén elég számosak és erősek, nem jöhettek mindjárt.  Évek múlottak, Csaba ott megöregedett és meghalt, valamint meghaltak már Erdélyben maradott vitézei is.  Évek múlottak és egyszer a környező népek székelyekre támadtak, hogy földjüket elvegyék.  Ezek végveszedelmükben Csabához kiáltottak segítségért.  Csaba lelke segélykiáltásaikat az Égben meghallotta (arról a mai Csaba-monda már nem tud, hogy itt a Mennyei Csallóközről, Mennyei Tündérországról vagy is a Tejútban látszó szigetről volt szó), szólította vitézeit is, akik azóta mind nála voltak már az Égben, lóra ültek mind, az Égen, a Hadak Útján (ahogyan Erdélyben a Tejútat máig is nevezik), végig vágtatva a székelyek segítségére jöttek.  Tőlük az ellenség megrémülve elmenekült.  Ismét évek múlottak el, de az ellenség még kétszer (összesen háromszor, aminthogy mesékben, mondákban az események szoktak háromszor ismétlődni) támadtak a székelyekre, ezek Csabához kiáltottak és Csaba elől az ellenség mindannyiszor rémülten elmenekült.  Ezután érkeztek meg Árpád magyarjai és alapították meg a mai magyar államot.  A mai Csaba-monda a székelyeket teljesen a hunokkal azonosítja, ami azonban téves, csak annyi valóság, hogy a székelyek is ugyanúgy az ősmagyar törzsből származtak mint a hunok, csakhogy a hunok még ősidőkben Ázsiába vándoroltak volt ki, ahol századokig Kína fölött is uralkodtak, mikor azonban a kinaiak őket legyőzték, akkor egy részük Európába visszatért és itt Bendegúz, majd Buda és Attila uralma alatt a rövid életű itteni hún birodalmat alapította volt.  (Lássad: J. Deguignes: "Histoire generale des Huns." Paris. 1756-9. — Pray: "Annal. vet. Hunnor. 1761. — Karl Neumann: "Die Volker des südl. Russlands." Leipzig 1847-8. és Gyárfás István: "A jász-kunok tört." Kecskemét 1873.)  Nyelvi és néprajzi adatok szerint megállapítható lett, hogy a tulajdonképpeni székelyek a dunántúli Göcsej vidékéről kellett származzanak Erdélybe, csak az a kérdés hogy mikor ?  Lehetséges, hogy még ősidőkben és hogy húnjaival Csaba csak később költözött közéjük, mint testvérnép közé, de lehet hogy ez valóban a hún birodalom összeomlásakor történt, amikoris a maradék hunok és a székelyek ellenségeik iszonyú vérengző kegyetlensége elől (Lássad: M. Amédée Thierry: "Historie d'Attila." Paris 1856.1, II. kötet) menekültek Erdélybe.  Annyi viszont bizonyos, hogy a székelyek ha akár így vagy akár úgy is kerültek Erdélybe, vagyis akár ősrégi kivándorlókként, akár később, menekülőkként, de mindenképpen a hún birodalom egyik népe voltak, mert hiszen úgy Göcsej mint Erdély is Atilla birodalmához tartozott volt, amiértis magukat jogosan vallhatták e birodalom utódaiul.  Lehetséges azonban az is, hogy tényleg két, avagy több költözködés történt, éspedig egy, vagy több is, még ősidőkben — mivel hiszen Erdélyben és Moldovában nem csupán székely, hanem kún, besenyő és jász nyomok is vannak csakhogy a késői Csaba-monda ezt már feledte és a több költözködés helyett már csak egyről a legutóbbiról tud még.

Na mármost mi pedig tudjuk, hogy Csaba, azaz csaba = üstököscsillag, akkor megértjük, hogy Csaba háromszori nagy háborús veszedelemkori visszatérése az üstökösök vissza-visszatérését jelenti, vagyis azt, hogy őseink igen jól tudták miszerint az üstökösök vissza-vissza térnek, holott a mai világ tudósai ezt csak nemrég állapították meg.  Látjuk tehát, hogy őseink valamikor az üstökösekről is költői regéket alkottak és hogy egy ilyen költői rege lett utóbb, neve miatt Atilla e fiára is alkalmazva, eredetileg valószínűleg csak költőileg, de később ősvallásunk és a tudás hanyatlásával mint annyi más esetben is, babonásan elhitt mese, monda lett.  Ám, hogy ez valóban így van, a Csaba mondában, ha bármenyire elhomályosodottan is, de mégis kifejeződik: Tudjuk ugyanis, hogy egész Európában az egész, tudatlanságba süllyedett, Középkorban sőt a nép körében még vagy 100 évvel ezelőtt is, az üstökösöket rémeseknek, ijesztőeknek látták, holott mi egy üstökös fénylő jelenségében semmi ijesztőt sem látunk.  Például régi német ábrázolatokon és leírásokban az üstökösök régi német szóval "erschröcklich" (mai szóval schrecklich) = ijesztő-eknek mondatnak és már nem csak hajzathoz hanem kardhoz is hasonlíttatnak, azaz jelnek tarttattak, amelyet Isten azért jelentetett meg hogy tudassa miszerint az emberek bűnei miatti haragjában rettenetes, véres háborúval büntetendi őket, vagyis: üstökös megjelenését véges háború előjelének tartották.  Ámde, lám, a Csaba mondában, még ennek mai alakjában sem a székelyek ijednek meg, hanem nagyszámú de tudatlan ellenségeik Csaba (azaz tehát az üstökös!) láttára annyira megrémülnek, hogy futásnak erednek.

Hogy a régieknek tudomása volt Égből hullott vasról, amelyből szerszámot, fegyvert kardot is kovácsoltak, ennek emlékezetét még az "Isten kardjá"-ról szóló regénk is fönntartotta, de amely rege többé-kevésbé romlott alakja más népeknél is megvan.  Nálunk ez is Attilával hozatott kapcsolatba, amely mondánk tartalma röviden, egy: Egy legeltető látja hogy egyik tehene sántít és lába véres.  Megy a vérnyom után és egy földből kiálló kardhegyet lát.  Kiakarja húzni de az tüzes, láng csap ki belőle.  Utóbb azonban e tüzesség megszűnik és ő a kardot ajándékba Atillának viszi.  Ez az "Isten kardja", amelyet Isten azért küldött neki, hogy vele a világot meghódítsa.  A monda igazi értelme az, hogy a meteorvas közvetlen a leeste után még tüzes; belőle kardot is kovácsoltak.

A fönti rajzot illetőleg megjegyezhetjük, hogy a valóságban az üstökös üstöke sohasem hullámvonalas, sem fejrészük nem kardmarkolat alakú.  Említettem azonban hogy a meteorok és az üstökösök egymással lényegileg azonosak, sőt ma tudjuk azt is, hogy azonos pályákon is haladnak;  föltűnő tehát mégis annyi, hogy úgy a meteorok mint az üstökösök karddal hozattak kapcsolatba.

Abesszínia régibb lakói az agau-nak nevezett és a gallákkal, vagyis oromokkal, és szomálokkal azonos nép volt, amely Arábia déli részéből származott Afrikába, amelyeket ma hamítáknak vagy kámítáknak szokás nevezni, de amely az ős-szumerek rokonai és tehát fajunkbeli nép, ugyanazon népréteg amely az ismert félig kámíta félig sémíta egyiptomi műveltség legrégibb megalapítója is volt.  Abeszszinia ezen őslakóit később, ugyanúgy mint Egyiptomot és Mezopotámiát, borzalmas kegyetlenséggel az arabokkal rokon, sémíta eredetű nép igázta le, akik neve Abessziniában amhara és tigré.  Ezek ma Abesszinia urai ugyan de úgy nyelvileg mint fajilag az őslakókkal erősen kevertek, sőt az ország nagyrészében a nép nyelve ma is régi, az agau és galla, míg az amhara csak a hivatalos nyelv.  Abesszinia másik neve mindig Etiopia volt, viszont az Abesszinia név szerintem tulajdonképpen: A Bessinia, vagy is a kezdő a hang csak névelő és ez elnevezés a hikszoszoktól származott, amely nemzet Egyiptom fölött sokáig uralkodott és egyik avar törzsünk volt;  említettem pedig, hogy az avarok kezdték volt a névelőt a szó elé tenni holott ősnyelvünkben ez is a szó végén ragként állott, mint ma is az oromo, az albán, a bolgár és az oláh nyelvben, míg a név -ia végzése bizonyosan csak görög eredetű.  Az arabok szerint az Abesszinia név az arab habes, habas = keverék, szóból származik és alatta népkeveréket kell érteni, de ami szerintem csupán úgynevezett népetimologia, vagy is népi szószármaztatás és ezesetben csupán a mohamedán araboknak a keresztény abesszinekkel szembeni ellenséges indulata az oka.  A név véleményem szerint tehát a hikszoszoktól maradott és onnan származik hogy ezek idejében Etiopiában valamely besenyő törzs uralkodott, amely pedig, mivel Abessziniában sok vasérc van, itt is mint másutt is, kovácsmesterséget és vas-fegyvergyártást is űzött, aminthogy Abessziniában, bár kezdetlegesen, de a vasipart ma is nagyban űzik.  Ez elmondottakkal vág össze tökéletesen az abesszinek azon mondája, amely szerint ők Sába királynőjétől származnak, éspedig ennek Salamon királlyali szerelméből.  Salamon azonban e mondába, mivel az abesszínek keresztények, sőt közöttük zsidó vallásra tértek is vannak, csak utóbb, a Bibliából került.  De e hagyomány oka annak is, hogy egész Abessziniában napjainkig is Mára-Terézia ezüsttallérjai vannak rendes fizetőpénzként forgalomban, annyira, hogy Bécsben külön Abesszinia számára MáriaTerézia-ezüsttallérokat napjainkig is vertek.  Az abesszínek ugyanis e tallérokat azért kedvelték mert Mária-Terézia képében, amely e tallérokon van, Sába királynője, azaz tehát ősanyjuk képét látták és tudatlanságukban megvoltak affelől győződve, hogy e pénzek Sába királynőtől is származnak.  Bizonyos viszont, hogy az ilyen nőági származás hagyománya nőelvi azaz anyajogi népre vall, amilyenek a besenyők is voltak, a Sáb-a név pedig amúgy is besenyő alakú és a bes alapszó megfordított de mélyhangzós változata.

Ismeretes miszerint Afrikában különben is a kezdetleges vasipar igen elterjedt, sőt számos tudós véleménye az, hogy, ha Európában a réz és bronzkor régibb is a vaskornál, ez még nem kell azt jelentse hogy ez másutt is mindenütt így volt;  valamint hogy például épen Afrikában vannak is népek amelyek a rezet soha sem ismerték de a vasat igen.  Ez pedig azzal is megokolható hogy a vas jóval alacsonyabb hőfokon olvasztható mint a réz, illetve tehát hogy a vasérc megolvaszthatására az ember előbb jöhetett rá mint a rézércére, eltekintve attól, hogy mennykövekben a vasat készen, bányászás nélkül is kapta.

E. Viterbo oromo-olasz szótára szerint az oromo nyelvben sibila vagy sibilla (szibila, szibilla) = vas, amely szó tökéletesen egyezik a görög és római sibylla (szibilla vagy szibülla) = jósnő szóval.  Véletlen volna-e tehát ily két egymástól annyira különböző értelmű szó ily tökéletes egyezése ?  Mi köze lehet egymáshoz a vasnak és a jósnőnek ?  Pedig az egyezés, íme, aligha véletlen: Ezen szibila vagy szibilla szóval ugyanis tökéletesen azonos még a latin-olasz sibilum-sibilo = sziszegés, süvöltés és sibilare = sziszegni, süvölteni szó, de amelynek még suttogás értelme is van.  Arról pedig föntebb már szó volt, hogy a leeső mennykő (meteor) süvöltő hangot hallat.  Így tehát, ha az ember által legelőször megismert vas a meteorvas volt, akkor igen érthető hogy ezt "süvöltő" ételmű szóval nevezte meg.  Márpedig hiszen a magyar süvöl-t a szibil avagy szibül szóval hangtanilag tökéletesen egyezik, mivel ez régen sivil (sivit) avagy sivül alakú is lehetett, az s és sz hang között különbség alig van, a b és v egymással közelrokon hangnak egymással való számtalanszori váltakozásáról pedig föntebb már volt szó.  Ezzel tehát a vas, a szibila vagy szibilla neve és a latin-olasz sibila és a magyar süvölt szavak közötti összefüggést már megtaláltuk, de mi összefüggésben volnának ezek még a jósnőkkel is ?  Íme: ismeretes, hogy a szibillaféle jósnők jóslatukat mindig önkívületi állapotban, azaz révültségben (trance) adták volt, az amely állapotba jutáshoz különféle módok voltak használatosak.  Mi sem valószínűbb tehát, hogy jóslataikat ilyen állapotukban suttogva azaz mintegy sziszegő hangon adták volt, amit a latin nyelv a sibilo, sibilare, sibilium szóval fejez ki és ami a régi magyarban sűvöl-, sívöl-nek is hangozhatott.  Meglepően egyezik mindezekkel az, hogy a görögországi Delfi helység melletti barlangban élő jósnőt a görögök pythia-nak nevezték holott a görögben python (püthia, püthon) = nagy kígyó és sárkány, viszont a kígyó hangját magyarul sziszegésnek vagy süvöltésnek is nevezzük, de ami a latinban sibilum.  Viszont a leeső meteor, maga után hosszú, tüzes sávot hagyva nagy sebességgel száguld és szintén: süvölt.  Esszerint pedig az ősök, költői képzelettel a meteort és sávját kígyóhoz avagy sárkányhoz is hasonlíthatták.

Az Abesszinia névre, amely név tehát eredetileg A Beszin volt, hasonlít Bosznia neve, amely utóbbi azonban minden régi könyvben még nem így hanem Boszina-, azaz "Bosina"-nak írva, vagyis itt is az -ia végzés csak újabb változtatás, a ma már általánosan szokásos országnév-végzésseli elferdítés.  Igaz hogy a mai Bosznia területén régen, amint láttuk, szemre-szarmata törzsek is éltek, akikről kaphatta ez ország a rómaiak idejébeli Mösia (Mőzia) nevét, de hogy a Balkánon régen nagyszámmal kellett éljenek besenyők is, ezt több történelmi adat bizonyítja, sőt már Strabo is írja, hogy a Haemost (a Balkán) a besszek bírják.  Bosznia, azaz Boszina, tehát ezen besszek (Besszoi) után neveztetett így, akiket egyébként már Herodotosz is említ.  Dr. Constantin Jirecek: "Die Heeresstrasse von Belgrad nach Constantinopel" (Prága, 1887.) című művében írja, hogy a besszeket — azaz tehát a balkáni besenyőket — Remesiana városabeli Nicetas püspök térítette kereszténységre (ami következtében nyelvileg elszlávosodtak, vagy is a már régebben is keresztény szlávok nyelvét fogadták el).  Irja, hogy a bizánciak hadaiban is volt nagyszámú bessz zsoldos.  Föltűnő egyezés: A 39. oldalon írja miszerint ezen besszeknek igen fejlett vasipara volt, és íme a boszniai Zenica város ma is híres vasbányájáról és vasiparáról.  Jankolov Boriszlav dr. az "Ethnographia" 1914. évi 178. oldalán a szerbiai besenyőkről tesz említést, mondván, hogy ezek Nis és Szofia között sok ethnikai elemet hagytak a szerbek között az úgynevezett sóp-okban (sop).  Nis mellett van ma is a Pecsenyevci nevű falu.  Sóp tisztán besenyő szóalak.

De a szibillákra vonatkozólag fölhozható még: Ezek mindig nők voltak, ami máris nőelvi fölfogásra utal, mert hiszen voltak férfi-jósok is, de ilyenek természetesen a hímelvű törzseknél.  Az is egyezik a nőelvvel, hogy a szibillák mindig barlangokban laktak, minden nyílás, üreg pedig nőiségként volt fölfogva.  A latin-olasz specus, spelunca, spelonca (szpékusz, szpelunka, szpelonka) = barlang, lebujszerű homályos helyiség, amely szóból az árja nyelvérzék az egyik magánhangzót ugyan kihagyta, viszont kicsinyítő raggal toldották meg, de ha az első magánhangzót helyére vissza tesszük, a ragot pedig elhagyjuk, akkor egy szipel alakú szót kapunk, amely hiszen ismét a szibilla szónak csak elváltozott alakja, vagyis magával a szibillával is azonosítható.  Hogy pedig ez nem csak holmi véletlenség, tanúsítja a szerb-horvát nyelv spilya = barlang szava, amely a szibilla szóra mégjobban hasonlít.  Hogy az őskorban emberek laktak barlangokban valamint maguk vájta üregekben, azaz lebúj-okban, putrikban, eléggé ismeretes.  És íme, az albán nyelvben spi, spia = ház, lakás, Belgiumban pedig közvetlen azon híres barlangok mellett, amelyekben az ősember lakott, mert ezekben csontjait és egyéb nyomait találták meg, van a Spy (szpí) nevű falu.

Jerney, 200 év előtti magyar keleti utazó "Keleti utazás" című művében írja hogy még talált a Fekete-Tenger partján egy magyarul beszélő lakosságú várost, amelynek az általa följegyezett Csöbörcsök neve egészen besenyő alakú.  De ott van Besszarábia neve is, amely ugyanolyan.  A Márvány-Tenger partján áll Rodosto városa, amelynek azonban régi görög neve Bisanthe volt, amely név hiszen ugyanolyan tiszta besenyő alakú mint az e várostól nem messze, a Boszporus tengerszoros partján álló Isztambul vagy is Konstantinápoly régi görög Byzantion vagy Bysantion (Büsantion) neve is.  A görög rege szerint e várost egy Bysas nevű trákiai (tehát nem görög) ember alapította.  E két városnév teljesen azonos az általam föltételezett bözön, bözönd, vagy büzönd szóval, amelyet, amint láttuk, igazol a germán Wisent és Wysant szó, amely ugyanezen állat neve volt.  De még inkább igazolja Konstantinápoly régi Bysantion nevét illetve ennek a büzönd állatról való általam föltételezett származását a Boszporus név és az e tengerszorosról szóló görög monda, amely szerint az üldözött Io (Ijo vagy Jo) nevű istennő tehén képében úszott volt át e tengerszoroson, amely tehát erről kapta volna nevét.  A görög-latin bosz szó ugyanis tehenet jelent, bár jelenthet szarvasmarhát nemi megkülönböztetés nélkül is.  Viszont a régi magyarban jelentett nem csak juhot hanem tehenet, illetve nőstény fejősállatot általában is, sőt Erdélyben a juhokat johoknak ma is nevezik még.  Azon körülmény pedig, hogy itt tehénistennőről, tehát nőről, illetve tehénről van szó, utal a nőelvi besenyőkre.  Mivel pedig a bözönd nem csak hogy a besenyők egyik szent állata volt hanem igen vízkedvelő és jó úszó is, természetes tehát, hogy a bözöndök ősidőkben az ember, ragadozó állatok, avagy mint az Io tehén a mondákban, kínzó, szúró bögölyök elől a tengerbe is menekültek és akárhányszor a keskeny Boszporuszon át is úsztak.  Úgyhogy igen hihető miszerint a tengerszoros valóban innen kapta nevét, ami azután összefüggésbe hozatott egyrészt az Io mondával, de ami összefügg bizonyára még Bizánc azaz Konstántinápoly e régi nevével, azért mert a konstantinápolyi Aranyszarv öbölben, amely bár keskeny, sekélyes de mélyen behatol a szárazföld partjai közé és régen bizonyára még mocsaras területeket is képezett, a bözöncsordák a helyet kedvelve, szoktak volt fürödni.  Ez öböl neve már a régi görögök korában is Chrysun Keras (Hrüzun Kérasz) = aranyos szarv nevét viselte, amely a szarv szó révén még utalt szarvasmarhára és a Bysantion város névvel közvetlenül is a büzönd vagy bizont szóra.  Valószínűnek tartom, hogy tudományos kutatás régi irományokban, avagy talán mondákban a nép ajkán is, érdekes erre vonatkozó adatokat találhatna.

Mind ez elmondottak alapján okszerűen (logikusan) következtethető, hogy valaha régen a Márvány-Tenger, a Boszporusz, valamint a Fekete-Tenger partja mentén, különösen pedig a vízbő Dobrudzsában és a Duna deltájában, halászó, hajózó besenyő törzsek is nagyszámmal lakhattak.  Ezt igazolják azon történelmi följegyzések is amelyek szerint Árpád magyarjai épen a besenyők támadásai miatt voltak kénytelenek elmenekülni, éspedig, amint már említettem, nők és családok nélkül, mivel ezeket a besenyők lemészárolták volt azalatt, hogy a férfiak egy hadjáratukon voltak távol.  A történelmi följegyzésekből tudjuk azt is, hogy a bizánciaknak a besenyőkkel sokat kellett hadakozniok, habár többször, más népek ellen meg szövetségeseik is lettek, sőt a császároknak besenyő zsoldosai és testőrei is voltak, akiket pecsenég, pacinak, pacinacíta, bisszeni, besszi és más ilyen hasonló neveken szoktak volt nevezni.

Azonban úgy a bizánci mint más régi följegyezésekből is észre kell vennünk, hogy ezen késői időkben, vagyis az Ókor végén és a Középkor elején, a besenyők már nem voltak olyan magas műveltségű nép mint amilyen magas műveltségűek sokkal régebbi elődeik voltak, vagy is hogy náluk már nagyfokú hanyatlás állott be, ami a mindinkább elszaporodó és terjeszkedő, sokkal harciasabb árja népek által történő elnyomatásuk és mind terméketlenebb, rosszabb;  megélhetést adni alig képes területekre való szoríttatásuk természetes következménye lőn.  Sőt a helyben maradottak, de leigázottak, kereszténységre térített magyarságba olvadtak.  Beolvadásukat pedig legfőképpen az segítette elő, hogy, már keresztényekként, a "pogány" testvéreik és őseik iránt — az akkori vallásos fanatizmus miatt — gyűlöletre és megvetésre taníttatva, ezt keresztényi kötelességüknek tartották, amiértis régi "pogány" nyelvüket is megtagadták.  De nem szabad azt sem felednünk soha, hogy ama régi keresztény írók, részben az ellenséges nép iránti természetes gyűlöletről is, de még sokkal inkább az akkori vallásos fanatizmusból, egy nem keresztény nemzetről minden rosszat a szertelenségig túlozva írni vallásos kötelességnek képzelték.  Ami hiszen számos mai írónál sincsen másképen, csakhogy ezek ma ugyanezt nem vallásból hanem politikai okokból teszik.  Amely politikai gyűlölködésük célja azonban ugyanaz: a más nép kifosztása és irtása.  Itt is azonban természetes, hogy szellemileg és fajilag a legalacsonyabb színvonalon lévő népek képesek a legádázabb gyűlölködésre és a legvéresebb kegyetlenkedésre.  Ami pedig a régi bizánci íróknak a besenyők rabló betöréseiről való följegyezéseit illeti, itt a gyűlölködő túlzásoktól eltekintve, igen természetes, hogy a saját földjeikről előzött, kifosztott, terméketlen, rossz éghajlatú helyekre kiszorított besenyők, kifosztóik el leni elkeseredésből, másrészt nyomorúságból és éhségből is, ha tehették, kifosztóikra támadtak, akik most a tőlük elvett földeken éltek.  Eme bizánci írók azonban, holott a besenyők támadásait rablótámadásoknak nevezik de e támadások okát elhallgatják, de a maguk rablásait, a besenyők földei elvételét és elkövetett népirtásait dicsőséges, hódító haditettekként tüntetik föl.

Régebben olvastam valahol, hogy kopjáikat a besenyők rojttal, azaz bojttal díszítették volt.  Hogy e szokásnak mi lehetett célja vagy értelme, nem tudom, tény azonban hogy a kopják ilyen dísze Európában néhány század előtt más népeknél is néha előfordult.  Annyit azonban mi már tudunk hogy a rojt avagy a bojt, mint szálak sokasága, nőelvi jelkép kellett legyen.




Krohn Gyula, finn tudós "A finn-ugor népek pogány istentisztelete" című művében (Budapest, 1908.) látunk ábrázolva olyan osztják, hegyesfejű házibálványocskákat, amilyet egyet itt az alábbi rajzon a alatt mutatok be.  Ezeknek tehát föltűnő sajátsága, hogy fejük magas csúcsban végződik, amit ezekre vonatkozó soraiban Krohn is kiemel.  Vagyis: e bálványocskák feje hegyes, besenyő csöppalakú, olyan amilyenek a besenyők fövegei voltak.  Nem valószínű, hogy ilyen vagy csak ehhez hasonló fejalakot koponyatorzítással ellehetett volna érni de lehetséges hogy az illető népnek, ez esetben a szibériai osztják rokonnépünknek, ez volt valamikor szépségeszménye, amiértis ezt legalább valamilyen hegyes és csöppalakú föveg viselésével valamint bálványai ilyen fejalakjával igyekezett kifejeződésre juttatni.  Viszont Solymossy Sándor az "Ethnographia" 1930. évfolyamában megjelent "ősi fejfaformák" című cikkében meg vogul fabálványok képét közli, amelyek feje ugyanilyen alakú (a fönti rajzon b és c).  A fából készülő és ruhába öltöztetett házibálványocskák azonban természetesen, ezen, az oroszok által leigázott és mindenéből kifosztott népnél, az egykoriaknak csak utolsó elkorcsosodott utánzatai.  Krohn könyvében is említés van arról, hogy „régente e népeknek művészibb bálványai is voltak", mert Strahlenberg ("Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia." Stockholm, 1730.) is említi, hogy „a XVIII. század kezdetén a hittérítők az osztjákoktól félrőf hoszszú, igen csinosan öntött ércszobrokat vettek el, amelyekről az osztjákok azt mondották hogy ezeket a föld előbbi lakóitól, a csúdoktól, kapták."  Abból hogy az orosz hittérítők e bálványokat az osztjákoktól elvették volt, világosan kitűnik hogy a "térítés" erőszakkal és fegyveres hatalommal történt, mert hiszen e nélkül egy nép sem engedte volna a maga bálványait "elvenni".  Ismeretes, hogy az oroszok "csúd" néven az északi ősugorokat nevezik, Szibériában pedig e név alatt a szibir, szabar, topar ősnépet kell értenünk, amelyről Szibéria nevét is kapta (a topar névben is az sz-t hangváltozás van), amelyről a mai szibériai népeknek már csak mondái emlékeznek és amely tehát egy ős-besenyő törzsünk volt.  Amiből kitűnik az is — amit a tudósok is már észre vettek —, hogy a mai szibériai népek ennek nem leszármazottai hanem csak egykori leigázói, de akik amazok egész műveltségét és részben nyelvét is örökölték, átvették, de már sokkal tökéletlenebbül tartották fönn.  Ezen ma csak a mondák által emlegetett nép élhetett a mai Sziberia területein azon időkben amelyekben itt még a mammut is élt és az éghajlat még nem volt annyira hideg mint ma.  Említém hogy a mammut a besenyők egyik szent állata volt.

Az hogy e házibálványocskáknak, amint azt a fönti rajzon a alatt látjuk, lábak helyett lent hegyes karóvégük van, azt mutatja hogy ezek valamibe szúrva voltak, vagyis hogy állottak.  A Krohn által közölt egyik képen ábrázolt bálványok feje azonban nem csöpp- hanem szemalakú (a rajzon d-vel jelöltem).  Lehetséges hogy ezek egy valamikor szintén ott élt szemere törzs hagyományából ilyenek, de lehet az is, hogy ezek csak ezredéveken át bekövetkezett romlás miatt, hagyományfeledés következtében lettek ilyenekké.

Igen hasonló bálványokat, fából valókat, látunk Sólymossy Sándor említett cikkében ábrázolva, mai magyar temetőkből, de ezek ma természetesen nem szerepelnek bálványokként (nem idoluszokként), hanem csupán "fejfa"-ként, habár nevezhetjük ezeket joggal síremlék néven is, mivel, ha csak fából valók is de oly hatalmas fatörzsből készültek, hogy ma láthatunk akárhány, kőből való síremléket is, amely kisebb ezeknél.  Fölemlíthetem a régi görögök sztélá-it azaz oszlopszerű síremlékeit, amelyek eredetileg szintén fából is készültek és csak utóbb már csakis kőből és a fából valók természetesen nem maradhattak meg napjainkig.  A kőből valókon gyakran az elhalt alakja vagy csak arcképe van kifaragva.  Az elholt képét ennek sírkövére alkalmazni máig is szokásban.  A sztélát, sírkövet úgy régen mint ma is, valamint a régi magyarságnál is mindig a sir azon végére állították, illetve állítják, amely felől a halott feje van, habár tudjuk hogy ha a halott fölé nagy sírhalmot hánytak, mint például a kunoknál, akkor a halott szobrát e halom tetejére állították.

Cikkében Sólymossy bemutat olyan fejfákat is amelyek ékalakúak, amelyet kettőt e rajzomon is föltüntettem.  (Sólymossy nyomán)  Hogy ilyen ékalakú fejfák főkép a Kúnságon valamint az ehhez közeli vidékeken vannak, ez olyanoknak akik ősvallásunkat nem ismerik, semmit sem mond, de annál jelentősebb ez számunkra, akik már tudjuk, hogy a kunok vallásos alapjelképe az ék volt.

De bemutat Sólymossy olyan magyar fejfákat is, amelyek hatalmas fatörzsből készültek de a legmeglepőbben csolnakra emlékeztetnek és Sólymossy szerint valóban halászcsolnakot ábrázolnak is amihez hozzáteszi hogy északi rokonnépeinknél, amelyek ma is igen nagyrészt halászatból élnek, csolnakot koporsóul ma is használnak.  Nekünk pedig ez is halászó és hajózó besenyő őstörzseinket kell eszünkbe juttassa.  Habár nem minden besenyő fejfa kellett, hogy csolnakalakú legyen.  Például Biczó Ilona közöl a "Néprajzi Értesítő" 1908. évfolyama 167-172. oldalain egy egész sorozat gyönyörű faragású ilyen fejfát Nagykőrös város temetőjéből, amelyek koronázó indítéka mindig csöpp alak;  ami, tudjuk, a besenyők vallási alapjelképe volt, sőt ezek némelyikén ez alak valamely növény termését látszik ábrázolni, de hogy mely növényét, nem tudom.  Különösen érdekesek azonban mindenesetre a csolnakalakúak, amelyeket, Szatmárcsekéről, Sólymossy fénykép fölvételekben is bemutat és amelyeket ő is határozottan a csolnakba való egykori temetkezés emlékének tartja;  amiben vele teljesen egyet is értek.  Hogy itt ily ősiség máig fönnmaradhatott, azzal okolja meg — szintén igen helyesen — hogy ezen, bár elég nagy (330 házból álló) község igen elszigetelt helyen áll.  "Délről és Nyugatról — írja — az Ecsedi-Láp területtel (ma nagyrészt kiszárítva), Északról a keskeny Tiszán túl a Szernye mocsár zárta el a világtól.  A lakosság javarésze a XIX. század közepéig vízi életet élő csikász-pákász lápi foglalkozású volt".  Vagyis tehát vízbő és besenyőknek kedves tájon élt és szerintem minden valószínűség amellett van, hogy valamely ős-besenyő törzs utóda.  Cikkében Sólymossy bőven leírja, hogy északi, nagyrészt ma is halászatból élő rokonnépeinknél, a csolnakba való temetkezés ma is általános és bizonyára ősrégi időből származó szokás.  Ma a csolnakot már csak koporsóul használják és a halottat ebben földbe temetik, de hogy régen vízre bocsátották, ezt az teszi bizonyossá, hogy más halász népeknél ez ma is így van még.  Sólymossy is fölhozza hogy például Borneo szigete északi partjain a halottat saját csolnakjában a tengerre bocsátják, az áramlatokra bízva hogy vigyék el.  Természetes dolog tehát, hogy folyóvizek mellett élő halásznépek is ugyanígy halottaikat a folyóvízre bocsátották, vagyis csak utóbb jött létre azon szokás amely szerint a halottat már földbe temették de csolnakját fejfa gyanánt sírjára állították; ami később, mint némely északi ugor népnél is, oda csökkent, hogy csupán a csolnak lefűrészelt orrát állították a sírra.  Még később azután már nem is igazi csolnakorrot állítottak oda, hanem csak csolnakelőrész alakúra faragott fatörzset, illetve fejfát.  Eleintén a még igazi csolnakorrba, fából kifaragva, a halott képmását is beleállították, utóbb pedig a fatörzsből faragott csolnakorr-utánzatba magába faragták a halottat ábrázoló emberalakot avagy csak emberarcot.  Sólymossy szerint a föntebb szóban volt ugor fabálványok csúcsos fejalakjának is ez a magyarázata, vagy is az hogy az elnagyoltan és egyszerűsítve kifaragott bálványoknál idővel az emberfő és a csolnakorr egymással azonosult, összeolvadott, ami azonban tévedés, illetve túlozás, azért, mert habár igen valószínű hogy a csolnakorrábrázolással a csúcsos emberfő ábrázolás valóban összeolvadott, de maga a csúcsos emberfőábrázolat nem ebből keletkezett, hanem a besenyőknél, ezenkívül is és önállóan már megvolt, mert hiszen Krohn könyvében látjuk, hogyaházibálványok, azaz szobrocskák feje is ugyanilyen csúcsos, holott e bálványoknak csolnakhoz, temetéshez semmi közük (lássad a fönti rajzon a-t).  Ami azt jelenti, hogy a csúcsos fejalak és a csúcsos csolnakorr itt csak besenyő dolgok egyezése, egymássali összetalálkozása de nem egymásból keletkezése.  Láttuk eddig is már sokszor, hogy ősvallásunkbeli dolgokban menyi csodálatos egyezés fordul elő.

Számos följegyzés van arról, hogy a mai Dél Oroszországban szokás volt a halottat hajóba helyezni, melléje az általa életében használt, sokszor értékesnél-értékesebb holmit is vele adni, amely hajót azonban már nem bocsátottak vízre, hanem máglyaként mindenestül fölgyújtottak és elégettek.  E szokás eredete szerintem a következő: őseinknél az ilyen hajót valóban még vízre bocsátották, tengerre vagy folyóvízre (aszerint hogy az illető törzsünk tenger avagy folyóvíz közelében élt-e), de később, mivel az elszaporodó idegen népek az ilyen hajót kirabolták, fölgyújtva bocsátották vízre, és később ez, különösen az ősi szokásainkat átvevő idegen népeknél, oda egyszerűsödött, hogy a hajót már vízre nem is bocsátották, hanem a szárazon, helyben gyújtották föl és égették el.  Viszont kétségtelen, hogy a legrégibb ősidőkben is, amidőn az ilyen hajók idegen népek általi kirablásától még nem kellett tartani, az ilyen halálhajók azért mégis, ha hozzájuk senki nem is nyúlt, előbb-utóbb elpusztultak, megsemmisültek.  Teljesen mindegynek tekinthették tehát őseink ha azt mindjárt vízre bocsátásakor fölgyújtva, semmisítették is meg és így óvták azt és a halottat gonosz idegen rablók általi megszentségtelenítéstől meg.

Van több följegyzés arról is, hogy hatalmas fejedelmek ilyen, a szárazföldön elégetett hajójára szolgáit, nőit is odakötözve, velük együtt égették el.  Ilyen kegyetlenségekre, ilyen borzalmak elkövetésére azonban a fajunkbeli ősnépek bizonyára képtelenek lettek volna, sőt ilyesmi eszükbe sem juthatott, ellenben természetes ilyesmi azon harcias természetű árijak őseleménél, amelynek lelkülete és ösztönei tükröződnek az északi germán epikai énekekben, hőskölteményekben, amelyek számunkra szinte hihetetlen iszonyú borzalmakat írnak le, énekelnek meg és dicsőítenek, amelyek olyanok hogy fajunkbeli lelkületű ember szinte elolvasni is képtelen.

Tudjuk azt is, hogy a régi egyiptomiak is halottaikat, bár emberalakúra képezett koporsóba téve, de csolnakban avagy kisebb hajóban, de szárazon, ökrök által szánként vontatva szállították sírjukig.  Mindenesetre e szokás csakis oly néptől eredhetett amely halászó és hajózó volt.  Mivel pedig az egyiptomiak halászattal és hajózással nem nagyon sokat foglalkoztak, eszerint következtethető, hogy a hajós temetés szokását más, régibb néptől örökölték de már csak értelme nélkül avagy félremagyarázott értelemmel és anélkül, hogy a halottvivőhajót vízre is bocsátották volna, azt szabadjára engedve.

Bemutatom itt Sólymossy fényképei nyomán a Szatmárcseke magyar község temetőjében álló számos csolnakalakú síremlékek egyikét, amelyek elején a ma értelmetlen bemetszések az egykori emberarc emlékei.  Azt is írja Sólymossy, hogy az ilyen síremlékeket készítő mesterek még tudatában vannak annak hogy e dísz tulajdonképpen emberarc kellen legyen.  Kiemeli Sólymossy még azt is hogy e síremlékek hátsó fölülete sohasem lapos mint a fejfáké mindig (e kis rajzon a és b), hanem elé van (c).  Amilyen tehát a fejlet-tebb csolnakoké és hajóké, amire azért van szükség hogy velük vitorlázni is lehessen.  Mi több e fejfák eleje sem lapos hanem, ha kisebb mértekében is, de domború, mint a födött csolnakok és hajók födélzete, ami meg azért szükséges, hogy a föl hullámok vize róla gyorsabban lefusson.  Ezenkívül a függőlegesen álló ilyen fejfák csúcsa, amint ezt itt a rajzon, valamint Sólymossy fényképein is látjuk, mindig még előrehajlóra is faragva, ami megfelel annak, hogy a régi hajósnépek csolnakjai orra és fara fölfelé emelkedő volt, azért mert az ilyen holdkaraj alakú csolnak vagy hajó, ha födött is, fölborulhatlan és elmerülhetlen, illetve, amint ezt már "Kún" fejezetünkben is megírtam, fölfordítva is, magától ismét föláll.

Irja még Sólymossy azt is, hogy ezen csolnakalakú fejfák mindig szurokkal avagy fekete festékkel mázolvák be, még az írás rajtuk fehér festékkel befestve.  (Fönti rajzomon, a rajz egyszerűsége miatt ellenkezőleg.)  Ennek célja a faanyag korhadás elleni védelme, de a csolnakokat azért is mázolták be szurokkal, kátránnyal, mert ez nem csak korhadás ellen védelmezett, hanem esetleges repedéseket, réseket is vízhatlanított, sőt tengeren a fafúróféreg (helyesebben kagyló; Teredo fatalis ) ellen is biztos védelmet nyújtott.  E máz miatt azután természetesen a hajótest fekete volt, aminthogy feketék voltak mindig a mi balatoni úgynevezett bödönhajóink is (bödön szavunk sz-t-d hangváltozásos besenyő szó).

Nem érdektelen az sem, hogy Sólymossy, az "ázsiai nomádság" tévtana híveként, cikkében kénytelen azon elmélkedni, hogy hiszen a lovas, nomád és állattenyésztésből élő népek hallal nem táplálkoznak, csak hússal, tejjel és némi beszerezett avagy, régebben, rablott gabonával, a halételt utálják és a halászó, halevő népeket megvetik, mint éppen azon nomád török népek is, amelyektől a Vámbéry-féle elmélet a magyarságot, minden okszerűség, történelmi és néprajzi adat ellenére is származtatni akarja.  És kénytelen Sólymossy azt is megállapítani hogya mi csolnakalakú fejfáink halászónép ősi, csolnakba való temetkezése emlékei, sőt kénytelen mindezt északi halásznép-rokonaink csolnakba való temetkezésévei is össze hasonlítani.  Csodálkozik tehát, hogy miképp maradhatott meg mai napig is a magyarságnál ily szokás, holott harcias, lovas, nomád nép voltak, valamint elmélkedik még azon is, hogy hiszen a magyarságnál nem csak ez egyezik északi ugorok szokásaival hanem egyezik igen sok a halászatra vonatkozó szó is, valamint egyeznek maguk a halászó módok és eszközök is, sőt még hal szavunknak is ott kala felel meg, holott a törökben balik = hal.  Mivel ez kétségtelen tény, tehát megállapítja Sólymossy is a finnugor népek és a magyarság rokonságát de a nomádsági elméletnek mégis engedve, írja :  „Ha a magyarság átkényszerült lovas nomád viszonyokra, a turk életmód hatása alatt halászatot majdnem félezer éven át nyilván nem űzhetett.  De hogyan magyarázzuk meg akkor az ősi halászszavak megmaradását és különösen a szerszámok és eszközök máig északi rokonainkéival azonos formáit ?  Meg képes-e tartani bármely nép 500 éven át egy csomó nem használt eszköz emlékét úgy nyelvkincsében, mint ez eszközök régi formáit és használati módjukat képzeletében, hogy utóbb fölelevenítse ezeket ?  Mert azon egy nyilvánvaló;  mihelyt turk életmódra tért, azon pillanatban fölöslegessé vált minden halászóeszköze, nem is szólva a halnevekről, amelyek ily viszonyok mellett kivesztek volna a nyelvből is mindörökre."

Végül is e megfejthetetlen rejtélyt azzal próbálja megfejteni hogy hát nem is az egész magyarság alakult át lovas nomádokká, hanem csak egy része, míg más része megmaradott halászó, és tehát csolnakázó vízi népnek.  Eszerint tehát a dolog a következőképpen történt volna: A magyarság valahol Észak-Keleten Ázsiában, halászó, csolnakázó finn-ugor népként keletkezett, azután turk életmódú, lovas, nomád életmódra "kényszerült", de hogy erre mi kényszerítette, rejtély marad.  Hanem nem az egész magyarság kényszerült ilyen lovas, nomád életre, vagy is csak egy része, mert más rész továbbra is halásznép maradott és a halászati szavakat, a halásszerszámokat, csolnakokat megtartotta és így, halásszerszámjaival, csolnakjaival 500 éven át együtt vándorolt a harcias, lovas, nomád másik résszel Ázsia és Keleteurópa síkságain, pusztáin keresztül-kasul, majd, miután Etelközben a besenyők mindnyájuk nőit, családjait, lakait elpusztították, bejött Magyarországra, itt nyelvét a bécsi síkságtól Moldováig az itt lakó germánokkal, szlávokkal és oláhokkal elfogadtatta, amiután ismét egyrészt halászó, másrészt Európa legjellegzetesebb földművelő népévé lett, de mind emellett ma azt vagyunk kénytelenek szótárak segítségével megállapítani, hogy például az afrikai gallák (oromok) nyelve közelebb áll a magyarhoz mint a török !

Hogy mindezek mily lehetetlenségek összetolódása, mindenki világosan láthatja.  Hogy minő képtelenség csak az is, hogy egy halászatból élő, hajós, csolnakos nép pusztai nomádokkal együtt vándoroljon, vele együtt maradjon 500 évig, ez igazán a legteljesebb lehetetlenség.  Látjuk tehát hogy a képtelen ázsiai nomádság elmélete kedvéért miképp komplikálódik minden a szertelenségig és miképp kényszerülnek komoly tudósok is a leglehetetlenebb dolgokat is föltételezni.  Holott mily egyszerű és világos ennyi: A magyarság ott keletkezett ahol ma él, ahonnan őstörzse soha sehová el nem távozott, de ahonnan hosszú tízezredévek alatt egyes részei ki is költöztek lakatlan tájakra avagy olyanokra amelyeknek gyér és teljesen műveletlen lakossága volt csak, amely tájakon megtelepedve új településeket alapítottak, ugyanúgy mint ahogy az újabb időkben angolok, franciák, spanyolok is alapítottak gyarmatokat és új államokat, oda a maguk műveltségét is átvíve s ezt az ott talált népekkel is többé-kevésbé elfogadtatva, aszerint hogy azoknak volt-e saját fejletlen avagy fejlettebb műveltsége és természetszerűleg a legműveletlenebbekre gyakorolva a legnagyobb hatást.

Hogy pedig például északi rokonnépeink műveltségben ma elhanyatlottak, ez a leigázottság és állandó kifosztottság természetes és elkerülhetlen szomorú következménye.

Föntebb használtam a "halálhajó" kifejezést, amelyet néha irodalmi nyelvek is használnak, főkép olyan tengeri hajóroncsokra amelyek valamely nagy viharban, el ugyan nem sülyedtek, de egész vitorlázatukat és esetleg kormánylapátjukat is elveszítve, kormányozhatlanul a tenger végtelenségén szelek, áramlatok által ide-oda hajtva ődöngenek, avagy szélcsendben egyhelyben állnak és amelyeken a rajtuk lévő emberek már mind éhen-szomjan halva találtatnak, ami a gőzgépek föltalálása előtti időben a csak vitorlás hajókkal nemegyszer megtörtént.  Ámde szerintem e "halálhajó" kifejezés még ennél is sokkal régibb és ősidőkben még azon csolnakokra és hajókra vonatkozott amelyekben halászó és hajózó besenyő és jász törzseink halottaikat szokták volt vízi útjukra bocsátani.  Természetes dolog, hogy ha azután hajózó ősnépeink valamely hajója utazása közben ilyen halálhajóval találkozott, arra az utazók avagy halászók bizonyára szent borzalommal tekintettek, nemhogy azt kirabolták volna, amint azt idegen népek esetleg megtették.  Mikor pedig utóbb a halottas hajó szokását más, kegyetlen természetű népek is eltanulták és a hajóra nem csak a halott tárgyait adták vele hanem szolgáit, nőit is, ezeket előbb megölve, vagy pedig elevenen de odakötözve küldték a halott mellett a halálba, akkor az ilyen hajó a "halálhajó" elnevezést még inkább megérdemelte.

De van őstörzseink e szokásának még más babonás hiedelem-maradványa is.  Ez a "Röpülö hollandi" (németül "Fliegender Hollander") kisértethajóról szóló hiedelem, aminek lényege a következő: Volt egyszer egy igen gonosz életű hajóskapitány, aki elkövetett rablásai és gyilkosságai miatt arra kárhoztatott, hogy holta után (némelyek szerint élve de halhatatlanul) hajóján egyedül, a végtelen tengeren kelljen örök időkig bolyongania, anélkül hogy valaha is partra juthasson.  A babonás hit szerint e hajót láthatni de azért ez mégis olyan kísértetszerű, ködszerű, hogy más hajó rajta körösztül is mehet, annélkül hogy ezt valahogy meg lehetne érezni, vagy hogy ez a kísértethajónak valamit is ártana.  A "röpülő", azaz a magyar nyelv szerint helyesebben fordítva "szálló", elnevezés onnan származik, hogy e kísértethajó a legrettenetesebb viharban is a hullámokon mintegy tovaszállva halad, annélkül hogy a vihartól kárt szenvedne.  Hogy pedig épen "hollandi"-nak nevezik, ez szerintem onnan származhatott, hogy Németalföld (Hollandia) olyan, vizekben bővelkedő és egyúttal tengerparti ország, amelyben valamikor besenyők élhettek, akik tehát halottaikat halottas hajókban bocsátották vízre s akiktől e kísértethajóról szóló hagyomány valamikori ősalakja származott.  Hogy azután ez, más népek által átvéve, milyen és mennyi rontás, átalakítás útján vette föl mai alakját, nem tudjuk.  Meg kell azonban jegyeznem, miszerint e hiedelemhez még azon babona is fűződik hogy e kísértethajó, különösen nagy viharokban, de máskor is, olyan hajóknak jelenik meg amely hajóról azt meglátják, az menthetetlenül el kell vesszen.

A halottas hajónak vagy csolnaknak a magyarságnál azonban nem csupán a Sólymossy által ismertetett csolnakalakú síremlékekben maradott fönn emlékezete, hanem fönnmaradott ennek még egy sokkal közvetlenebb emlékezete is, amilyenhez hasonló, legalább Európában, más népnél nincsen, sem közvetlenségben, sem költői szépségben, sőt amely emlékünk nem csak költői de valósággal kedves szépségű, habár szomorúságos is; mivel hiszen a halál és a szomorúság természetszerűleg függ össze egymással.  Ez emlék egy népdal, amelyet az első világháború előtt 1913- és 14-ben hallottam többször magyar bakáktól énekelni s amelyet itten szóról szóra írok le :

Kertek alatt folydogál a Halastó,
Azon úszik lefelé egy koporsó.
Gyertek lányok, fogjuk ki a gyász-koporsót,
Nézzük meg hogy ki babája nyugszik ott ?

A "Halastó" név helyett tehetnők akár a Berettyó folyó nevét is;  valószínű azonban hogy itt "Halastópatak" vagy "Halastóér" névrövidítésével van dolgunk és hogy ez valamely halastó lefolyása vagy azt létrehozó patak avagy erecske volt.  Utána lehetne járni hogy hol van ilyen nevű tó vagy patak.  Térképeken nem találtam.  Tudjuk hogy a Sió nevű patak a Balaton tava lefolyása.  De lehetséges az is, hogy a név valamikor Halasjó-nak hangzott, mert tudjuk hogy régi nyelvünkben a jó, ijó szónak folyó és haladó értelme is volt (Sajó, Tápió, Beretyó vagy Berettyó folyónevek).

Koporsó szavunk régen úgy csolnak mint láda és halottas koporsó értelemmel is bírt de eredetileg mindig csakis olyat jelentett amelyet nem deszkákból hanem fatörzsből, azaz szálfából, kivájva, készítettek.  E kabar szócsoportbeli (k-p, k-b stb.) szavunknak pontosan megfelel a latin capsa (kapsza) = láda és halotti koporsó, a szerb horvát kovcseg = láda, halottas koporsó és börönd azaz koffer, amely utóbbi német szó (Koffer) szintén kabar szócsoportunkbeli (k-f).  E kabar szavaknak azonban nyelvünkben besenyő megfelelői is megvannak.  Ilyen például a bödön vagy bodon szavunk, csakhogy ebben már az oly sokszor emlitett sz-t-d hangváltozás van jelen.  Bödönnek, bödönhajónak nevezte népünk ugyanis az egy-szálfából kivájt régi balatoni csolnakokat (népünk nyelvén hajó csolnakot is jelentett), aminőket régi képeken ábrázolva is láthatunk, amelyek ilyen alakúak voltak, egy fatörzsből vájva, lehetőleg görbéből, hogy a hajó orra fölhajló lehessen, sőt szokás volt fiatal fákat meggörbítve növeszteni, hogy majdan jól fölhajló hajóorr is készülhessen.  Ismeretes, hogy ugyanezt a régi velenceiek is gyakorolták, illetve hogy például dalmáciai birtokaik erdőiben tölgy- valamint másféle fákat, meggörbítve növesztettek, szintén hajóépítés céljaira.  A "koporsó"-nak, más nevén bödönnek, azért volt szüksége ilyen orra, hogy egyrészt a szembejövő hullámok ellen is, de főkép a nádasok között járva, a nád ellen védjen.  A nádak folytonos súrlódás a hajó orrát koptatta, amiértis azt régen rézlemezekkel is borították volt.

De tudjuk hogy bödön-nek nevezte népünk a szintén fatörzsből kivájt de függőlegesen állított és fenékkel bíró azon nagyobb edényeket is amelyekben vizet, zsírt, olajat, túrót szoktak volt tartani.  Ezen bodon vagy bödön szavunkból származik a bodonkút szavunk is, amely olyan kutat jelent amelybe, hogy be ne dőljön, szálfából kivájt de feneketlen és megfelelő hosszúságú bodont eresztettek le.  Ugyanezen bodon szavunknak felel meg az olasz botte = hordó és a német Bottich (bottih) = kád.  De ugyanez szavunkkal azonosul a magyar veder vagy vödör szó is, azon különbséggel hogy ebben l-r hangváltozás van, mivel volt vedel alakja is.  Hogy azonban az r-es alak mily ősrégi s hogy mind e szavaink nem valamely árja nyelvből származnak, kétségtelenné teszik az afrikai, kámi oromo nyelvben meg lévő ezen csodálatos egyezések: oromo bideru, bidiru = vödör, bideru biszan pedig = itató vödör, mivel oromo biszan = víz.  De ami csodálatos, az hogy a szótár (prof. e Viterbo: "Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla]." 1. kötet, galla-olasz. Milano, 1892. Manuali Hoepli.) megjegyezi miszerint ugyanezen bideru szó nem csak fatörzsből kivájt vödröt jelent, hanem jelent még ugyanigy készült csolnakot, halottas koporsót sőt ugyanígy készült dobot is.  Márpedig ugyanúgy, szálfából Erdélyben régen dobot is készítettek és ennek neve is száldob volt.  Van Erdélyben ma is Száldobos falunév, aminthogy van Bodonkút is.  Ilyen száldobot ábrázol e rajzon a.  Voltak állóak is de olyanok is amelyek állványról vagy nagyobb fa ágáról függöttek.  Dr. Karl Weule: "Leitfaden der Völkerkunde". (Leipzig u. Wien. Bibliographisches Institut. 1912.) című művében több ilyen száldobot mutat be Afrikából és Dél-Amerikából, közöttük egy emberalakúra kiképezettet is (a rajzon b).  Az ilyen dobok, mivel elöl hasítékuk, résük volt — amelyen át belsejükből a faanyagot kivájták —, nőnemű jelképek voltak.  A rajzon (b) a bajuszszerűség nem ez, hanem pálcikák, amilyeneket a bennszülött nők orrukban viseltek.  Itt tehát az oszlopszerű alakulat is nőiségként van fölfogva, amit nálunk a szál szó is tanúsít.  Említettem ugyanis, hogy őseinknél minden szál vagy fonál és szallag (nádszál, szalmaszál) nőiségi jelkép volt.  E szál szavunkból származott a német Seil (szájl) = kötél és Saule (szójle, szájle) = oszlop.  Voltak ilyen szál dobok embermagasságúak és még ennél is nagyobbak.  Hangjuk messzire elhangzó dobogás, dübögés volt.  Használták nagyobb távolságokra való jelzésekre, különösen pedig ellenség közeledtekor riadó jeladásra.  Kiemelhető az is, hogy dob szavunk nem más mint a bodon szavunk első szótagja megfordított alakja s hogy az oromo nyelvben dible is = dob.  Tény hogy a régi kisebb dobok is kivájt fából készültek de egy avagy két bőrfenékkel.  Viszont a bodon szavunk -on végzése a régi -on képzőnk és ma megvan e bodon szavunk az n hang lekopásával bodó alakban is.

Bodon, bödön, vödör, vidör, veder szavaink, megfordítva dob, valamint az oromo bideru, megfordítva dible szó, valamennyi tehát sz-t-d hangváltozásos szó, de megvan ezeknek sziszegőhangos tiszta besenyő alakú megfelelője is a csöbör vagy cseber szavunkban, amelyből szintén származott több árja szó, de amelyeket fölsorolnunk igazán fölösleges;  elég csak a szerb-horvát bacsva = hordó szót említenem.

Régi nyelvünkben a gyász vagy jász szó nem csak azt jelentette amit mai irodalmi nyelvünkben jelent (luctus), hanem jelentett egyszerűen feketét, feketeséget is, ami itt tehát egyezik azzal hogy a halottat vivő "koporsó", azaz csolnak, valóban gyászos és szomorú valami is, de egyezik egyúttal azzal is, hogy a bodonhajókat, valamint régen más csolnakokat is, úgy nálunk mint más népeknél, hogy ezeken minden esetleges repedés, rés, vízhatlanná legyen téve, valamint a faanyag rothadása, korhadása elleni védelem céljából is, a fekete szurokkal avagy kátránnyal kenték volt be.  Még az én fiatal koromban is Dalmáciában a nép minden halászcsolnakja szurokkal volt bekenve és tehát mind fekete volt.  Homerosz is említi még a hajók fekete testét.  Viszont a halottas koporsót ma is feketére szokás festeni.

A fönti népdalunk tehát csodálatos tökéletesen tartotta meg napjainkig, szép, költői alakban azon ősi gondolatot, amely szerint halászó és hajózó őstörzseink halottaikat csolnakon bocsátották — ahol tenger nem volt — folyóvízre, hogy ez vigye el messzire, a tengerbe, a Végtelenség és Örökkévalóság Tengerébe.

A szóban lévő dalt illetőleg az elmondottakhoz hozzáteszem hogy egyazon dallamra még egy, kétségtelenül egészen újkeletű de szintén költői szépségű szöveget is hallottam volt énekelni, amely ez :

Estefelé hatot ütött az óra,
Hazafelé szól a gulya kolompja.
Haza megyek, ráheverek a subámra,
Rágondolok rég elhagyott babámra...

Éjfél után egyet ütött az óra,
Azt kérdezik ki dalol a faluban ?
Én dalolok mert nem bírok elaludni,
Fáj a szívem, megkell annak hasadni...

Verselési sajátsága e daloknak hogy, bár a sorok 11 szótagúak, de a harmadik sor minden strófában 12 szótagú, ami szerint alakult a dallam is.

Tovább



 

1Értsed: puhányok (mollusca)

2Amikor ezeket írtam még nem tudtam, hogy létezett egy marmar (marmarida) nevű őstőrzsünk is, amelynek kultusz szócsoportját az m, n és az r, l mássalhangzókkal képezett szavak alkották.  Náluk a víz neve nír, nyír volt, amely névből a nyír-fa e neve is lett;  ami e fa tavasszal bőségesen folyatható leve miatt (nyírvíz) létesült.  De ez fejti meg a német Niere (niere ) = vese szót is, mivel a vesék testünk vízkiválasztó szervei.  E szó megfordítottja a német rinnen = folyni, csurogni, valamint a latin-olasz rene = vese szó is.  Mai nyirok szavunk eredeti értelme is volt. (írom ezt 1968-ban.)

3Ilyet kettőt közöl Pálos Ede. Néprajzi Értesítő, 1906, 180 és 183. oldal.

4Itt megjegyezendő :  A halpikkelyt csak a magyar nép nevez "halpénz"-nek, az igen nagypikkelyű pontyfajt pedig "pénzesponty"-nak.

5Gyárfás István :  A jász-kunok története III. kötete 637. oldalán: Zubor régi magyar személynév.

6Nem lehetetlen tehát, hogy ezen Szubulat névben az at végzés eredetileg ata, vagyis hímség jelentésű volt, úgyhogy az említett zuber, zubor szó a mi Zombor helységnevünkkel is azonosítható, amely tehát valamikor szintén óriás jelentésű lehetett.

7Egyiptomi nyelven sziku = csillag. (Mahler Ede: Ókori Egyiptom. Budapest, 1909.)

8Vajon a Mekka név is valamikor nem Men-ka = menny-kő volt-e ?