Magyar Adorján
Az Ősműveltség




Már föntebb is nehányszor meg kellett említenem szemere törzsünket.  Ma is él még egy ősrégi magyar családunk, a Szemere, amely e nevet viseli, és amely a régi följegyzések szerint Huba vezértől származik, amit nem is akarok kétségbe vonni, hanem inkább azt tartom valószínűnek, hogy már Huba vezér is szemere törzsbeli volt, vagyis a szemere törzs Huba vezérnél sokkal, nagyon sokkal régibb.  Mert véleményem az, hogy a Mezopotámiában ősrégi időkben szerepelt szumer nemzet a szemere törzsünk egy ősrégi időkben oda kivándorolt ága volt.  Mégpedig ezek nem is az általunk az ásatások révén már meglehetősen ismert, de már eltörökösödött szumerek, hanem az ezek előtti, még régibb nemzet, amellyel a már törökös nyelvű szumerek csak elkeveredtek, és a régebbi, igazi és náluknál műveltebb ős-szumerek nevét csak, örökségként, fölvették volt.  Az ilyen névfölvétel a régi időkben előfordult.  Tudjuk a Nibelung-énekből is, hogy a Nibelungok e nevüket csak az igazi, a régebbi Nibelungokról vették föl, csak azután, hogy emezeket legyőzték és kincseik birtokába jutván örökükbe léptek.  Tudjuk, hogy az egykori germán frankok és a ruszok nevét ma a franciák és az oroszok viselik, valamint, hogy ama szláv bolgárok meg egykori török uraik nevét viselik ma is.

Szemere törzsünk nőelvi volt, olyan törzs tehát, amely nőuralomban élt, amelynél a családfő az asszony volt, a gyermekek az anya után neveztettek, és csak a leányok örököltek, valamint természetesen a szerelemben is a nő volt a kezdeményező.  Mint ilyen törzsek, a szemerék királynék uralma alatt éltek, vagy pedig a mai köztársaságihoz hasonló társadalmi szervezetben, de mindig úgy, hogy uralkodó elemet a nők képeztek.  Tőlük származtak a görög regékben emlegetett amazonok is, akik még harciasak is lettek, holott a tulajdonképpeni ős-szemerék, miképp a tulajdonképpeni ős-magyarok is, mind békés földművelők voltak, de a szemerék főképp gabonatermelők, amiért is termékeny, és a földműveléshez elegendő vízzel is bíró síkságokon szerettek lakni, amely területeket vízművekkel, gátakkal és nagy csatornarendszerrel is ellátták, mint a szumerek Mezopotámiában, hogy földjeiket öntözhessék is.

Ősrégi időkben férfi és nő testi és szellemi tulajdonságai között nem volt még oly nagy különbség, mint ma.  A férfi még nem volt annyira harcra és nehéz munkára specializálódva, viszont a nő többet élvén a szabad természetben és földműveléssel is ugyanúgy foglalkozván mint a férfi, nem volt elpuhulva, izmosabb, erősebb volt.  Úgyhogy azon időkben a nőuralom sokkal értetődőbb és természetesebb is volt, mint volna ma.  Látjuk azt is, hogy kezdetlegesebb emlősöknél, ma is, hím és nőstény között külső megjelenésben alig van, vagy nincsen is észrevehető különbség (házinyúl, sündisznó, egér, stb), hogy különbségek csak a specializálódottabb állatoknál szoktak kifejlődni.

A szemerék legfőbb gabonája és tápnövénye a búza volt, de amelyet ők míza, mizse, níza és megfordítva szíma, szeme alakú neveken neveztek, mert szócsoportjuk is az s, sz, z, zs és m hangokból állott.  A finnben ma is nízu = búza.  Eszerint kultuszukbeli szavaik is szem, szom, som, szen, zsen és megfordítva míz, mesz, masz stb. alakú szavakból állottak, bár a sziszegő hangok néha t és d, azoknak közvetlen rokonaira is átalakultak, úgy hogy a mat, met, med és megfordítva tem, ten, dam alakú szavak a szemere szócsoportban is megvoltak.  De természetesen voltak azonos mássalhangzós szavaik is, mint például szisz, szűz, sis stb., valamint mam, nan, nam, min, és voltak egy mássalhangzós szavaik is, mint isz, zi, si, an, ma és a többi.

Egyébként nyelvük egyezett a magyar és kún törzsekével, bár a magyarokénak egyébként határozottan ellentétes nőelvi párhuzamát is képezte.  Hogy ezen ellentétes párhuzam miként alakult, alább látandjuk.  Hangtanilag azonban a különbség a magyar és szemere szócsoport között az volt;  hogy a szemerék a magyar és kún h, g, gy és k hangok helyett a fönti sziszegő hangokat szokták volt ejteni, mint például gam, kam, kan helyett sam, szam, szan s a többi.

Említettem már, hogy őseinknél az egység, a magány hímségként, a számosság ellenben nőiségként volt fölfogva.  Innen származott az, hogy mai nyelvünkben is a magány szónak mag, a számos szónak a szem vagy szam szó felel meg, de amely dolognak árja nyelvekben is még nyomát vehetjük észre, de természetesen csak úgy, ha a mi őseink észjárását (ideológiáját) már ismerjük.  Latinul is similis, summa (szimilisz, szumma) = hasonló és összeg, megfordítva massa (massza) = tömeg szintén sokaságot, számosságot, sok hasonló egységből álló tömeget, együttséget jelent.  A magyar tömeg szóban is az sz hang t-vé változása mellett a sok egységből álló sokaságot látjuk kifejezve, ellenben tömb szavunkat, mint nyelvújításkori műszavunkat, tekintetbe nem vehetjük.  Aszámos egységből álló számosságot jelenti még anémet zu-sammen (cuzammen) = együtt és sammeln (zammeln) = gyűjteni, valamint a szláv szemja = család.  Ide sorolandó a magyar csomó szó is.

Viszont például a szerb-horvát nyelvben és a latinban valamely okból, úgylehet, csak a késői összezavarás folytán éppen homlokegyenest ellenkezőleg, szám és singulus jelent magányt, egységet, az albán nyelvben is sum = sok.

Valamint a magyar törzsek vallásos alapjelképe a magot is jelképező gömb volt, ugyanúgy a szemere törzseknél a gabonaszemet, főleg a búzaszemet is jelképező szem- vagy som-alak volt vallásos alap-jelkép: [--gabona szem--].  Azon mértani tényt is említettem már, hogy holott a gömbnek és az ennek megfelelő körnek egy központja van -- magány --, a somalaknak ellenben (amelyet Erdélyben a nép itt-ott besenyő szóval szupolynak, csupolynak nevez, és amelynek még monor neve is van), úgy két- mint háromdimenziós alakjában, két központja van : [-- --].  A kettő, azaz a párosság, valamint a számosság is, őseinknél nőiségként volt fölfogva.  Már a régi görög tudósok is, ezt valószínűleg félszigetük fajunkbeli őslakosságától örökölten, azt állították, hogy a számok csak a kettővel kezdődnek, és hogy az egy még nem szám, mivel sohasem lehet számos, sem számlálni nem lehet.  Ezzel van összefüggésben az is, hogy őseink, habár a számosságot, sokaságot egyáltalán is nőiségként fogták volt föl, de igazi és tisztán nőieknek csak a páros számokat tartották, mert csak ezek állanak kettő-kettőből, azaz párokból, holott a páratlan számoknál mindig megmarad egy.

A mag fogalmára nyelvünknek van még egy szava, a szem szó, amely azonban ma is inkább a gabonafélékre használtatik, annyira, hogy népünk e szót sokszor egyszerűen "gabona" értelemben is használja.  Példák :  „Egy zsák szem" = „Egy zsák gabona", ami vonatkozhat búzára, de akár árpára vagy rozsra is.  Vagy :  „Ha késnek az aratással, kipereg a szem a kalászból".  Avagy :  „Szemet szórni a galamboknak".  Ezen szem szavunkat vidékek szerint népünk ma is ejti szöm-nek;  mivel pedig a mai ö hang helyett régen gyakran u hang állott, eszerint következtethető, hogy a jellegzetesen gabonatermelő szumer nemzetnév is azonos a mi szemere törzsünk nevével, más szóval, hogy a szumerek egy ősidőkben kivándorolt szemere törzsünk voltak.

Megvan ugyan szem szavunk az árja nyelvekben is, amennyiben latin-olasz semen, seme, semenza (szemen, szeme, szemenca), német Same (száme) és szláv szeme, szjeme = mag, csakhogy az árja nyelvekben ez magot egészen általánosan jelent, minden olyan megkülönböztetés nélkül, mint amilyen a magyarban van a mag és szem között, azaz gömbölyded mag és hosszúkás szem között.  Mi több, az árja nyelvekben e szó még az ember és állat termékenyítő ondóját is jelentheti, amire a magyar nyelv viszont csakis a mag szót használja, mivel az észjárásuk szerint a hímséget sokkal inkább kifejezte, mint a nőelviek szem szava.  Tény az is, hogy gabonaszemet csak a legritkább esetben látunk csak egyet, mivel mindig csak nagy mennyiségben, azaz számosságban, tömegben látjuk, ellenben például gyümölcsmagot, különösen pedig őseink által hímneműnek fölfogott egymagú gyümölcsöt, amilyen a barack is, sokszor láthatunk egyet is, eltekintve attól, hogy meggy, cseresznye, barack gyümölcsének is csak egy magja van, holott a gabonafélék kalászában számos szem van.  Másrészt, ha néha látunk együtt sok gyümölcsmagot is, de sohasem oly milliónyi, ezer milliónyi tömegben, mint gabonaszemet.  Mégis a mag és szem közötti mind e különbségek kifejeződése az árja nyelvekben már teljesen elveszett, avagy már e nyelvek kialakulásakor sem volt tudatosan meg bennük.

Van azonban szemszavunknak még egy értelme is, amely értelme az árja nyelvekben már szintén teljesen elveszett;  ez a szó szem, azaz látószerv értelme.  Az emberi szem pedig valóban hosszúkás, tehát valóban "szem" alakú.  Őseink eredetileg csakis az ilyen hosszúkás alakú és páros látó-szemet értették a szem szó alatt, holott a már szóban volt egy avagy harmadik -- azaz tehát páratlan -- szemet kereknek, gömbölyűnek képzelték, amilyennek azt már a bemutatott tibeti ábrázolaton is látjuk.  Hogy ez ábrázolat mennyire valóban ősrégi hagyományon kell alapuljon, nem csupán abból tűnik ki, hogy hiszen háromszemű ember, sem állat ma nincsen, hanem még abból is, hogy mivel a tibetiek mongol fajúak, ezért igen keskeny nyílású, igen hosszúkás szemük van, úgyhogy kerek nyílású szemet is csak hagyományból ábrázolhatnak.  Az ilyen kerek szemre a régi magyar nyelvnek magyar szócsoportbeli neve is volt: ig vagy ügy, amelyből mai nyelvünk igézni = szemmel, nézéssel bűvölni és ügyelni, ügyes = szemmel tartani és szemes szavaink is származtak, amiről föntebb "Magyar" fejezetemben már volt szó.  Olaszul is: "Occhio!" fölkiáltás szó szerint annyi mint "Szem!", de értelme :  "Vigyázat!", valamint: "Dare occhio" szó szerint = szemet adni, de értelme = vigyázni.  Hozzátehetjük ezekhez, hogy eltekintve a szem nyílása alakjától, a szemgolyó maga valóban gömb alakú, és hogy ősnyelvünknek a kerekségre és gömbre volt iga szava is.  Tény, hogy például a járom ősalakja is az egyszerűbb iga volt, vagyis a gúzsból, kötélből, majd bőrből készülő vastag karika, amelyet a húzó "igás állat" nyakába tettek.  Ilyen karikás igát különböző országokban ma is láthatni.  Megjegyzem itt, már a szemgolyóval kapcsolatban is, hogy az emberi vagy állati test belső részei és ezek működése megismeréséhez őseinknek még egyáltalán nem volt szüksége boncolásra, mivel úgy mindezt, valamint nagy távolságban avagy akár a föld mélyében lévő dolgokat is a "látók" képesek voltak látni, egyrészt talán azért is, mert még léteztek egyének, akik agyvelejében a harmadik szem maradványa, a tobozmirigy még nem volt teljesen elkorcsosulva, vagy azért, mert a táltosok bizonyos egyéneknél e képességet kicsi koruk óta tudatosan fejlesztették, aminek folytán ezeknél maga a tobozmirigy is jobban kifejlődhetett.

Kiemelem itt, mint annak egyik bizonyítékát, hogy a görög műveltség alapja az ottani görög előtti ősnépeinktől származott, a következőket: A régibb (archaikus) görög vázafestményeken az emberi szem kétféle ábrázolásmódját látjuk.  Az egyik olyan kerek mint e rajzon az 1, a másik hosszúkás, mint e rajzon a 2.  Az első természetellenes, másik természetesebb.  Éspedig azt vesszük észre, hogy régibb váza festményeken következetesebben, az újabbakon kevésbé következetesen a férfialakok szeme olyan mint az 1, azaz kerek, a nőké olyan mint a 2, azaz hosszúkás.  (Lássad például Karl Woermann: "Geschichte der Kunst". Leipzig. 1925. I. kötet 41. tábla és 253. oldal, ahol ugyanazon két vázafestményen a férfialakok szeme mint 1, a nőalakoké mint 2.) Újabbkori görög váza festményeken pedig az 1. szerinti nem természetes szemábrázolás már nincs meg.  De mi más lehetett e kétféle szemábrázolás oka, mint régi hagyomány, amelyet a görögök bár örököltek, de már nem értettek, eleintén csak össze is zavartak, majd el is hagytak.  Szerintem e hagyomány eredete az volt, hogy leegyszerűsített ábrázolatokon szokás volt kerek szemmel jelezni, hogy az illető ábrázolt alak férfi, hosszúkás szemmel pedig, hogy nő.  Csakhogy a görögök már nem tudták, hogy a gömb hímségi jelkép (ige), a som alak pedig nőiségi (szem).

Megemlítem még a következőket: Oromo egu = látni, iggyia = mag.  Szumer igi = szem.  Latin-olasz oculus, occhio (ókulusz, okkio), német Auge és szláv oko = szem.  Viszont a szumer nyelvben sem = csíra, szimasz = gabona, szimbal = vadlencse.  Egyiptomi szemu = aratás.  Latin sambucus (szambúkusz) = bodza, latin olasz seminare = vetni.  Megfordítva: latin-olasz messis, messe (messzisz, messze) = aratás, oromo: miszeri, mesza = lencse.

Szem mint látószerv szavunknak még más, rendkívül érdekes összefüggései és eszmekörei is voltak, ami mai nyelvünkben is él még ugyan, de amit ősvallásunk alaposabb ismerete nélkül észre nem vehetni.  Amely dolgok nyomai árja nyelvekben is fölismerhetők még, de ott is csak ősvallásunk elvei segítségével, aminthogy e dolgokat "Bevezetés"-emben említett Désy Ferene és Fáy Elek ismerőseimen kívül még soha senki észre nem is vette.  Említettem, hogy ősnépeink némely törzse nőelvi volt, mint a szemerék is, hogy náluk uralkodó elem a nők voltak, amiért is náluk a nők erősebbek, öntudatosabbak és erélyesebbek is voltak, mint más törzseknél, és hogy a szerelemben is ők voltak a kezdeményezők.  Mindez azonban távolról sem jelentette azt, hogy szemérmetlenebbek, illetlenebbek is lettek volna.  A szemérmetesség a nőnek egészen természetes, természetadta sajátsága, ami nála még testileg is kifejeződik abban, hogy a nőnek, ha teljesen mezítelen is, nemi része nem látszik, ez még akkor is rejtve, holott a mezítelen férfinál minden szemérmetlenül látható, sőt erectióját sem rejtheti el.  És íme szemérem, szemérmetesség szavaink a legtisztább szemere szócsoportbeli szavunk, és tehát a szem szóból származik.  Mi több, a magyarság északibb részei népi nyelvében ma is szemere = szemérmetes, szerény, szégyenlős.  Továbbá szende szavunk, amelynek értelme a föntiekhez hasonló, sem más mint szem szavunk n-es, illetve nd-s kiejtése.  De ide tartozik szerény szavunk is, csakhogy ebben ugyanazon r beékelés van, mint kemény szavunknál a szlávban fönnmaradott kremen = kova származékában, de amely beékelési törvény a szláv nyelvekben ismeretlen.  Föl kell itt hoznunk még a német Scham (sám) = szemérmetesseg és szégyenkezés szót, amely tehát szintén tisztán szemere szócsoportbeli.  Ennek pontosan megfelel a horvát-szerb sram (szrám) = szemérmetesség, szégyenkezés, de szintén a közbe ékelt r hanggal, úgyhogy teljesen kétségtelenné válik, miszerint úgy a német mint a szláv szó valamely szemere törzsünktől származott.

A szemérmetesség, szégyenkezés jelképe a lezárt szem, ami egyszerűen ábrázolva ilyen : [-- --].  Tény pedig hiszen, hogy a szem: a gabonaszem, főképp pedig a búzaszem is ilyen.  De jelképe a lezárt szem még az álomnak is.  Márpedig, íme, szunnyad szavunk régebbi alakja szumnyad volt, aminek meg pontosan a latin somnus (szomnusz) = álom felel meg, sőt miként a magyar szumnyad-ból az mn idővel kettőző nn hanggá változott, tökéletesen ugyanúgy, ahogy a latin somnusból a mai olaszban is sonno (szonno) = álom lett.  Egyébként pedig a szlávban is szan = álom.  Csakhogy az árja népek már semmit sem tudnak arról, mi köze az álomnak, szunnyadásnak a szemérmetességhez és a búzaszemhez.  Ezeken kívül a magyar szunnyad szó még az árja szavaknál sokkal pontosabban fejezi ki a szemerék gondolkodását.  E szó ugyanis nem jelent valamilyen mély álmot, hanem csak szendergést (ez ugyanolyan nd-s kiejtésű szó, mint a szende).  A dolog magyarázata pedig ez: A hímelviek fölfogása az volt, hogy az életerő a hímségben van, míg hogy a nőiség csak élettelen anyag, amelybe életet csak az erőny, azaz a hímség adhat.  Ezzel szemben nőelvi törzseink szerint az életerő az anyagban, azaz a nőiségben van, de benne szunnyad, a hímség pedig csak fölébreszti.  Minden, lezárt szemhez hasonlító, búzaszemben is az élet ott szunnyad már, és minden búzaszem is alakjával a szunnyadó életet is jelképezi.

Ha azonban a búzaszemet függőleges helyzetbe téve szemléljük, akkor meg azt vesszük észre, hogy az a legmeglepőbben hasonlít a női szeméremrészre, de ezt is zártan ábrázolja: szemérmetesség !  Rómában minden kenyérsütödében készítenek ilyen, a női szeméremrészre hasonlító zsömléket.  A nyers tésztát hosszúkásra alakítják, azután fölül késsel kissé bemetszik, és úgy sütik ki.  E zsömlék neve Rómában maritozzo (maritocco), az pedig ismeretes, hogy a latin maritus szónak nemi vonatkozása is van, valamint az sz hangnak r hanggá változása a nyelvészek előtt ismeretes (mas-mar).

Ugyanilyen zsemléket azonban másutt is készítenek, mindenütt a legjobb búzalisztből, nevük pedig magyarul zsömle, zsemle, németül Semmel (szemmel).  Mi más pedig e szó, mint a szemere szó lágyult l-es kiejtése Másrészt hiszen a magyar szemérem, a német Scham és szláv szrám szónak nem csupán szemérmetesség, hanem szeméremrész -- különösen női -- értelme is van.

Miként a magyarok, hímelviekként, magukat Magyar Napistenük neve után magyaroknak nevezték, ugyanúgy magukat a szemerék Tündér Ilona Földistennőnk szemere törzsbeli Szemere neve után, nőelviekként, szemeréknek nevezték.  És íme a szlávban ma is zsena = nő, asszony, zem, zemlja pedig = föld és Föld.  Ezek után értjük meg a régi görögök Földistennője Szemele nevét (más neve Gea volt), amely név a mi Szemere nevünknek szintén csak lágyult l-es kiejtése.  Ámde sem a régi görögök, sem a mai árja népek mindez összefüggésekről már nem tudtak, illetve nem tudnak semmit, aminthogy ősvallásunk ismerete nélkül mi sem tudhatnánk szintén semmit.  Tudjuk, hogy a nőiség és szerelem istennője a görögöknél Afrodite-Vénusz volt, mi pedig észrevettük már, hogy Tündér Ilonánk ez istennővel azonos istennő volt.  A nőiség és szerelem istennőjét az előázsiai ősnépek Asztarte és István néven nevezték, de neveztetett ugyanez istennő Szemiramísz, helyesebben Szemiramet és Szamuramat néven is, amely név nem tévesztendő össze egy történelmi ily királynőévei, mivel ott e név ugyanolyan közhasználatos lehetett, mint ma a Mária név.  Világos, hogy az -isz végzés csak elgörögösítés.  Másrészt a met vagy mat szó nő és anya értelme az árja nyelvek mater, Mutter, madre és német Mädel (médel) szavakból eléggé ismeretes, mi pedig megállapítjuk, hogy ez a mi szem szavunk megfordított és t-d hangos kiejtése.  Eszerint pedig a Szemiramet név értelme nem is egyéb, mint Szemere-nő, amely magába foglalhatja úgy a szemérem-nő, vagy szemérmes-nő, mint a gabona-nő és akár a szerelem-nő vagy szerető-nő értelmet is, mert az sz és r hangok már említett azonosulása révén a szer szótagot egyenlő mássalhangzós szemere szócsoportbeli szónak is vehetjük.  Föl is említhető a rómaiak Ceres nevű Gabonaistennője.  Ásatások már Elő-Ázsiából is hoztak napvilágra olyan Istár-, azaz Szemiramiszszobrokat, amelyek egyik kezükkel nemi részüket takarják.  És ilyen a híres görög Medici-Vénusz-szobor is, amely egyik kezével nemi részét, a másikkal emlőit takarja.  Erről hallottam régen Rómában e regét :

Valamely híres szobrászművész készített egyszer egy nagyon szép Vénusz-szobrot és azt egy gazdag királynak kínálta megvételre.  A király azonban azt mondotta :  „Szép, szép a szobor, de hiányzik róla ami a legszebb".  A szobrász kérdezte :  „Mi volna az ?"  A király felelé :  „A szemérmetesség".  A szobrász belátta, hogy a királynak igaza van, és elkészítette ezután a Medici-Vénusz-szobrot, amelyet a király aranysúlyban meg is vett.

Végül kiemelem még azt, hogy a magyar szemérmetes szóban az elő-ázsiai Szemiramet névnek még met szótagja is megvan.  Ugyan ezekhez teszem még hozzá: Aki megfigyelte valaha a csíkmegyei nép tájszólását, tudja hogy ott a magyar é hangot í-nek, a nyílt e hangot pedig valósággal rövid á-nak szokták ejteni.  Például hegedú -- hágádú, templom -- támplom, szépen -- szípen és ugyanígy szemérem -- szemírám.  Ugyanilyen kiejtése valamely őstörzsünknek is tehát volt.

Szumer nyelven úgy se mint sum is szemet jelentett.

Népünknél pityke volt a neve azon apróbb, lapos gomboknak, amelyeket a dolmány mellére szoktak volt több sorban fölvarrni.  E sorok közül valóban gombolkozásra azonban csak egy sor szolgált, a középen lévő sor, míg az ettől kétoldalt lévő egy-egy avagy két-két sor csak dísz volt.  E pitykék mind rézből, régebben azonban ezüstből, sőt aranyból is készültek, sőt beléjük ékkövek is voltak foglalva, viselőjüknek pedig gondja volt rá, hogy mindig ragyogóra legyenek kifényesítve.  Voltak ilyen pitykék kerek-laposak, gömbalakúak, valamint somalakúak is, de a gömbalakúakat a nép tulajdonképpen nem is nevezte pitykéknek, hanem inkább gomboknak, míg a somalakúakat valóban som néven nevezte;  a som gyümölcs pedig tényleg ilyen alakú is.  Úgyhogy a pityke név helyesen csak laposakra volna alkalmazható.  E pityke szó azonban valószínűleg a női nemi rész egyik neve is volt, mivel szláv nyelvekben ilyen hasonló neve ma is van.  De jelentett e szó ezen kívül mindenesetre még fénylést és ragyogást is, amit tanúsít egyrészt pitymallat szavunk, amely a hajnali világosodást jelenti, míg népünk nyelvén pitymallik és pitymánlik még villámlik értelmű is.  (Lássad: Ballagi: "A magyar nyelv szótára".)  Igaz ugyan, hogy ezen pit vagy pity szótő besenyő szócsoportunkba tartozik, de amint látandjuk, a szemerék és besenyők egymással sokban egyeztek.

Ilyen pityke, ezüstből való, nagy számmal került elő a kereszténység előtti sírjainkból.  Bemutatok ezekből alább néhányat Huszka József: "Honfoglaló őseink ornamentikája" (Budapest, 1910) című műve nyomán.  Ezek közül gombolkozásra tulajdonképpen csak az 1-es számmal jelölt alkalmas lapos pityke-gomb, míg a többi erre csak bajosan lett volna használható, vagy pedig a rajtuk lévő kidudorodó négy gömb miatt gombolkozásra egyáltalán alkalmatlan lett volna, vagyis kétségtelen, hogy csak ruhadíszül szolgáltak, ugyanúgy, mint népünk mai pitykéi.  Ismeretes, hogy a régi magyar ruhákon a "gombházak" sohasem voltak a ruha szövetébe vágott lyukak, vagyis nem voltak "gomblyukak", hanem zsinórból valóak és a ruhadarabra voltak fölvarrva.  Megjegyzem, hogy a népi olaszban asola (ázola) = gomblyuk.  Mivel az olasz a h hangot nem ejti, ebből az következtethető, hogy a szó tőlünk származott, és a kicsinyítő -ola raggal ellátva tulajdonképpen "házacska" értelmű.  Nincsen minden olasz szótárban, de megvan például P. Petrocchi: "Dizionario scolastico della lingua italiana" 1942. évi kiadásában.

Hogy a rombusalakot feltüntető pitykéink a női szeméremrész ábrázolatai, ezt kétségtelenné teszi az, hogy Magyarországon ezt minden suhanc ma is így szokta ábrázolni, vagyis úgy, mintha az két ujjal széjjel volna nyitva.  Egyébként ugyanezt népi hímzéseinken és szőtteseinken, úgy mint e rajzon mindenütt láthatjuk, csakhogy népünk hímző- és szövőasszonyai ez indíték nevét tudós etnographusainknak szemérmetességből nem szokták megmondani.

Ámde az 1. és 2. számmal jelölt pitykealakok a leghatározottabban az emberi szemet ábrázolják, habár stilizáltan, éspedig nem csak azért, mert rajtuk nincsen rombus-alak, hanem azért is, mert középen a szembogár (pupilla) gömböcskével jelezve, s ezen kívül mindkét szélen (1. szám) még a szempillák szőrei is föltüntetvék.  Viszont a 3. és 5. számmal jelölt pitykék a két indíték teljesen elstilizált összevegyülését képezik.

Megjegyezhetem még, hogy népünk a szemet és a női szeméremrészt egy mókás talányban egymással még ma is összeköti.  A talány ez: „Körül szőrös, közbül nedves.  Mi az ?"  Természetesen mindenki a női szeméremrészre gondol, de a kérdő azt monda: "A szem".

Meglepő azonban, hogy Schliemann Henrich dr. "Mykenae" című könyvében (Leipzig, 1878) bemutat 11 darab ugyanilyen pitykét a görög előtti kréta-mykénei ősműveltség korából származó sírokból, amely pitykék közül föntebb kettőt 9. és 10. szám alatt itt is hozok.  Schliemann leírása szerint ezek fából valók ugyan, de vékonyaranylemezzel borítvák.  Kivitelük, amint rajzomon is látszik, a miénknél sokkal pompásabb ugyan, de a női szeméremrészre avagy a szemre már alig emlékeztetnek.  Hogy valamikor, mielőtt ennyire elstilizáltattak, ezek eredetiei is a szem avagy női nemi rész ábrázolatai voltak, ezt csak akkor vehetjük észre, ha a mi pitykéinkkel hasonlítjuk össze.  A szemre is még csak annyiban hasonlítanak, hogy közepükön még ott van a karika-alak.

Föltűnhet még, de csak nekünk, úgy a kréta-mykénei, mint a magyar pitykéken (lássad föntebb az 5. és 11. számút, szintén Huszka nyomán) a gyöngysorok meglehetősen következetes, az erős stilizálás dacára való jelenléte.  Említve volt már korábban művemben, hogy e gyöngyöcskék a harmatot, illetve a nedvességet jelképezték.

A mykénei pitykék és a miénk közötti legszembeötlőbb egyezés azonban az, hogy úgy amazok mint emezek sarkain ott vannak a gömbök, nálunk a sarkakon csak egy-egy, a mykéneiken ellenben kettő-kettő, sőt néha három-három is.  Schliemann is írja, hogy e pitykék (ő a német Knöpfe = gombok szót használja) gombolkozásra semmi esetre sem használtathattak (a sarkakon kiálló gömbök ezt lehetetlenné tették volna), hanem hogy a ruhákra csupán díszül kellett hogy föl varrva legyenek.  Hogy valóban így voltak fölvarrva -- írja -- bizonyítja az, hogy hátsó oldalukon ugyanúgy lyuk van fúrva, mint mai gombjainkon.

Azon jelenséggel, hogy magyarországi tárgyakon az indítékok sokszor stilizált voltuk dacára is még fölismertetik azon dolgokat, amelyek ábrázolatából keletkeztek, még többször találkozandunk.  Más szóval: a mieinkkel azonos, de a fölismerhetetlenségig elstilizált indítékok eredetét csak a miénkkel való összehasonlítás segítségével állapíthatjuk meg.  Ez is pedig arra mutat, hogy ez indítékok eredete is nálunk kellett, hogy legyen.

Régen olvastam valahol, hogy amidőn Schliemann már igen öreg korában a magyar különböző leleteket, avagy azok ábrázolatait meglátta, rendkívül meg volt lepve ezeknek a kréta-mykénei és trójai dolgokkal egyező volta miatt, és hogy azt mondotta, miszerint ha ő ezt előbb tudta volna, akkor Magyarországon is nagyszabású ásatásokat végzett volna.  Ugyancsak azt is olvastam régebben valahol, hogy a magyarországi őskori leletek alapján már azt is kikövetkeztették, hogy itt valamikor görögféle népek élhettek, és hogy a kréta-mykénei műveltség innen származott.  Természetesen a Vámbéryféle ázsiaiság és nomádság elmélete uralkodóvolta miatt akkoriban senki még csak nem is gondolt arra, hogy nem itt éltek „görögféle" népek, hanem hogy a kréta-mykénei és trójai műveltség népei a mi oda kivándorolt törzseink voltak, akik műveltsége képezte azután az oda sokkal később bejött görögöké alapját is.  Szerintem holott a mi őstörzseink a félszigetre, Kréta szigetére és Kis-Ázsiába hajókon érkeztek, a görögök ellenben, hegylakó és állattenyésztő, harcias népként, szárazföldön törtek be, először csak a félszigetre és csak utóbb, ami után már némi műveltséget is elsajátítottak, jutottak el hajókon Krétára, az Égei szigetekre és Kis-Ázsiába, de eleintén csak iszonyú rombolást és pusztítást végezve, aminek nyomai különösen Kréta szigetén ma is láthatók még.  A német "Propytaen Kunstgeschichte" (Művészettörténelem) című nagy mű III. kötetében, ahol a kréta-mykénei ősműveltségről van szó, olvashatjuk a következőket: Kréta szigetén Kr. e. körülbelül az 1400. év körül a királyi paloták és minden más leromboltatott és elpusztult.  Szerző kifejezi sejtelmét, hogy ekkor jelentek ott meg az árja fajú görögök, akik azonban a műveltség központjává már a szárazföldet tették meg.  Sejti, hogy Krétát kirabolták, és hogy onnan rabszolgákul művészeket, kézműveseket hoztak magukkal, akik az új urak számára dolgoztak, ami azt jelenti, hogy a hódítók a legyőzöttek teljes műveltségét átvették.  Vagyis: Íme tehát, a tudomány haladásával lassan, lassan az igazság mégis csak napvilágra kerül, vagyis az, hogy a műveltség megalapítói mindenütt a mi ősnépeink voltak.

Ősvallásunk ismerete nélkül azonban megfejtetlen maradna e magyarországi és mykénei pitykék sarkain lévő gömbök jelenléte.  Ezek értelme a következő fölfogás: Hímelvi törzseknél szokás volt középre, azaz tehát főhelyre egy hímségi jelképet tenni, s e köré nőelvi jelképeket, amelyek tehát a hímséget körülvéve, mintegy hódolnak is neki, és egyúttal az ősi hímelvű törzsek többnejűségét is kifejezik.  Egy példa volt erre a már említett megyer, amely meggyfa-törzsből készült, és virágokkal, szalagokkal, azaz tehát nőiségi jelképekkel volt körülkötözve.  A nőelvűeknél ellenkezőleg, középre tettek nőiségi jelképet és e köré hímségieket, amelyek tehát a nőiséget mintegy körülrajongják.  Ezért voltak tehát a szemere törzseknél a középen lévő nőiségi jelkép körül gömbök, vagyis azért, mert a hosszúkás szem -- vagy som -- alak nőiségi jelkép volt, a gömb pedig hímségi.  Ugyanígy például a kupolás, azaz tehát üreges épületek, templomok nőiségi jelképek voltak, a melléjük helyezett tornyok pedig hímségiek.  Tudjuk, hogy éppen magyarországon épültek négy tornyú templomok is.  Építőik nem tudták, hogy mindez mit jelképez, csak örökölték öntudatlanul is az ősi hagyományt.  Ilyen négy tornyú például a pécsi székesegyház is.  De a török mecsetek között is van szárnos olyan, amely körül négy minaret torony áll, míg a konstantinápolyi Ahmed mecsetnek hat ilyen minaretje van, amelyek a mecsetet valósággal körülveszik.  Pedig bizonyos, hogy a jelképes értelmet a mohamedán építők sem tudták már, és hogy ők is csak ősi hagyományok nyomán terveztek és építettek.  Ismeretes az is, hogy a legrégibb keresztény bazilikák még pogány templomok mintájára épültek.  Mely más okból volna tehát e régi bazilikák alaprajza fekvő nő alakú, ha nem valamely ősi, de öntudatlanul örökölt hagyományból ?  (Lássad például: Karl Woermann: "Geschichte der Kunst". Leipzig. 1926. III. kötet, 22. oldal.)  Pedig hiszen a kereszténység minden nemi vonatkozást kerül, sőt el is ítél.  Egészen bizonyos tehát, hogy e keresztény bazilikák építői nem tudatosan adták ezeknek fekvő nő alakját, amelynek hiszen bejárata a nő nemi rész nyílásával azonosul.  És mily csodálatos egyezés még az is, hogy habár a bazilikák főbejárata egynyílású, de a martexből két ajtó, egy jobbról és egy balról vezet a tulajdonképpeni templomhelyiségbe, amely jobbra és balra nyíló két ajtó többnyire még az újabb templomokriál is megvan;  márpedig az anyaméhnek is kifelé egy nyílása van, de befelé kettő, a petevezetékekbe, jobbra és balra a hasüregbe.  Meglepő egyezés még az is, hogy a martex más neve "Paradisum", és hogy e helyiség falára régibb templomokban Ádám és Éva képe szokott festve lenni.  Az apszis közepén a fal mellett, vagyis a fekvő alak fejrészében van a püspöki szék, illetve az egyházfőé.  De van a régi bazilikáknak még egy érdekes ősvallásbeli vonatkozása is.  Ismeretes, hogy ezek, valamint a régi templomok is mindig hosszukkal kelet-nyugat helyzetben feküdtek, éspedig az igen régiek, amelyekben a misemondó pap még az oltárasztal mögött állott, vagyis arccal a hívők felé, mindig bejáratukkal állottak kelet felé, úgyhogy a fölkelő Nap a bejáraton át az oltár felé sütött.  Csak később, midőn szokássá válott, hogy a pap az oltár előtt álljon, vagyis háttal a hívők felé, akkor kezdték a templomokat bejárattal nyugat felé építeni, amikor is aztán a Nap számára meg az apszison hagytak egy ablakot, majd utóbb már ez is elmaradott.  Amivel ez ősrégi naptiszteleti szokás, amely a kereszténységben már csak idegen elemként élt meg, végképp el is veszett.  Az elmondottak szerint ugyanis kétségtelen, hogy az ilyen alakú templomok egykori ősei a Földistennő templomai kellett legyenek, amelyeknél sugaraival a Nap a megtermékenyítést, életre ébresztést jelképezte volt.  De alapult e szokás még azon is, hogy ősnépeink a kereszténység elfogadása után is még sokáig nem voltak képesek azt megszokni, hogy oltári szent szertartáshoz a Napnak semmi köze se legyen, mivel hiszen ők régen Jézust is a Nappal, azaz tehát a Nagy Égisten fiával azonosnak képzelték.  Viszont az ősi naptiszteleti oltárak is úgy állottak, hogy a fölkelő Napot az oltár előtt álló pap, illetve a táltos magával szemben lássa, s a Nap az oltárra is süthessen.

Csak később, tehát amidőn mindez már feledésbe ment, kezdték a templomok ilyen alaprajzát kereszt-alaknak magyarázni, és az újabban épülő templomok alaprajzát e magyarázathoz is alakítani.

Már "Kún" fejezetünkben is láttuk volt, hogy a víz és a nedvesség nőiségként volt fölfogva, amivel természetes ellentétben állott az, hogy a tűz és a szárazság viszont hímségként fogatott föl.  Aminthogy a víz valóban anyag, és őseink szerint ezért is nőiség, a tűz ellenben erőny, és ezért is hímség.  Ime pedig a török nyelvben ma is szú, a szumerben szun = víz.  Míg a németben csak megfordítva: mass (massz) = nedves.  Azt pedig már tudjuk, hogya kún t, d hangok az sz, s hangoknak közvetlen rokonai, ami szerint tehát a szun vagy masz szóalakok is a magyar ned, nád és a latin mad nedvességet jelentő szótövekkel azonosíthatók.  E tényre kell tehát visszavezetnünk azt is, hogy az sz és s hang a vízzel, másrészt a nőiséggel is összefügg.  És íme, a magyarban víz, az oromoban biszan, a németben Wasser (vasszer) = víz (csakhogy ezek besenyő szócsoportbeli szavak).  Viszont az ugor nyelvekben vit, ved = víz, amelyekből a szláv voda = víz is származott.  De ezek után értjük meg azt is, hogy honnan származott a német sie (zí, vagy szí) = Ő, de csak nőnemben, és er = Ő, de csak hímnemben, vagyis onnan, hogy az is vagy szi alakú szavak nőiségi értelműek voltak, az er-alakúak pedig hímségiek, aminthogy a magyarban ma is megvan az erő szó, a törökben pedig er = hím, férfi.

Szemere törzseink legfőbb szent állata volt a méh, azaz a méhek, amelyek mindenkor számosságot, nagy sokaságot képeznek, ugyanúgy, mint a gabonaszemek.  Ezenkívül a méhek óriási többsége is mindig nőnemű, mivel mind ilyenek a munkásméhek, csakhogy ezeknek nemi életük nincsen, vagyis mindhalálukig szüzek maradnak.  Szűz szavunk szemere szócsoportbeli szónak vehető, csakhogy egyenlő mássalhangzósnak.  Hiányozik belőle az m vagy n hang, és ehelyett is sziszegő hang van benne.  Az egész méhkasban, illetve a sok ezernyi méh között is legfőbb szerepe a méhkirálynénak van, vagyis a többinél valamivel nagyobb anyaméhnek, amely sok ezernyi tojást képes tojni, s az egész sok ezernyi rajnak valóban nem csupán királynéja, hanem anyja is, valamint rajzáskor vezetője.  Ő az egyetlen a kasban, aki évekig él, holott a többi egy évig sem.  Tőle függ tehát az egész raj léte is, mivel az oly raj, amelynek királynéja nincsen, igen rövid idő alatt elpusztul.  A méheknél a hímek, akik egyébként szintén mind ugyanazon méhkirályné fiai, igen kevesen vannak és igen alárendelt szerepet játszanak, illetve egyetlen szerepük az, hogy valamely más raj királynéját megtermékenyítsék, ami azonban valamennyi közül csak egy-kettő sorsa, a többi mind céltalanul vész el.  Amikor is valamely méhraj új királynéja, hogy megtermékenyülhessen, kirepül, ugyanakkor röpülnek kint a hím méhek (a herék) is, és a magasban valamely királynéval találkozva azt megtermékenyítik.  Amely hím azonban e föladatát teljesítette, ezután azonnal megdöglik.  A többi hím még egy ideig még elél, de hogy a fölgyűjtött mézkészletet céltalan ne fogyassza, a munkásméhek elűzik, avagy meg is ölik, úgyhogy legkésőbben őszre valamennyi elpusztul.  Viszont a Természet azt is már úgy rendezte be, hogy előbb röpülnek ki a hím méhek, és csak valamivel később a királynék, aminek célja az, hogy a hímek lehetőleg más méhrajok királynőivel találkozzanak, és hogy így tehát beltenyésztés létre ne jöjjön, ami az utódok életereje kárára lenne.

Fullánkja pedig csak a királynénak és a munkásméheknek van, a hímeknek nincsenek, amiért is harcképtelenek, és a harcias nőméhekkel szemben azaz e valóságos amazonokkal szemben teljesen fegyvertelenek és védtelenek.

A méhekkel kapcsolatban itt valóban szólanom kell az amazonokról is.  Sok, többé-kevésbé zavaros rege szól róluk, úgyhogy már a régi írók is, úgy mint a mai tudósok, létezettségüket kétségbe vonták vagy tagadták, és mesének vélték.  Pedig szerintem valóban léteztek olyan nőelvi törzsek is, amelyek a nőelviséget annyira túlzásba vitték, hogy amazontársadalmat létesítettek.  A régi népek képzeletét azután az ilyen harcos nőkről szóló regék, mondák, elbeszélések mindenféle meseszerű és regényes képzelgésekre is csábították.  A valóság szerintem csak annyi, hogy voltak szemere törzseinknek olyan ágai is, amelyek a nőelvűségben már ősidőktől kezdve annyira mentek, hogy náluk a férfinem tényleg olyalárendelt helyzetbe került, amilyenben a méheknél van, hogy csak a fajfönntartás egyszerű eszközévé lettek, míg a munkára és harcra már csak a nők voltak képesek, erre már gyermekkoruktól kezdve lettek kiképezve és edzve.  Sőt igen valószínű az is, hogy voltak olyan törzsek is, amelyeknél őskezdettől fogva nőelvűség (matriarchatus) uralkodott, illetve hímelvűség (patriarchatus) sohasem is alakult ki, vagy pedig csak igen későn, már történelmi időkben.  Szerintem ilyen szemere törzsünk volt a szarmata is, amelynek nőelvűségéről, illetve arról, hogy náluk nőuralom volt, történelmi följegyzések is vannak, amelyekből még az is kitűnik, hogy náluk, habár a teljes nőuralom, mint több más eredetileg nőelvi népnél, már megszűnt volt, de hogy háború esetén nőik is harcba mentek.  Meg kell jegyeznem azt is, hogy a szarm szó sem más, mint a szam vagy szem, de ugyanúgy közbeékelt r hanggal, mint amilyeneket föntebb már fölhoztam, amelybe az r, azaz er már szóban volt beékelési törvény szerint, nem a szó végén van, hanem közbeékelve, ami szerint ezen szarm szó azonos a szemere szóval, csupán csak hogy mély magánhangzós, ugyanúgy, mint ahogy azonos vele a bő gabonatermő Szerém vagy Szerémség neve, a szerény szavunk, valamint a rómaiak idejéből való Sirmium (ma Mitrovica) városnév.  Ez fejti meg a Szörény vára nevét is, illetve észre kell vennünk, hogy mind e nevek Szemere vagy Szemele föld- és gabona-istennőnk, azaz Tündér Ilonánk szemere törzseinknél megvolt nevének változatai.

De kitűnik az elmondottakból még az is, hogy szemere őstörzseink méhészettel nem csupán foglalkoztak, hanem a méhek társadalmát is igen jól ismerték, sőt hogy túlzó nőelviek közülük azokét még utánozták is, vagy legalábbis azokéval a magukét összehasonlították.

Méh szavunknak tökéletesen megfelel a finn mehi, mehilaise = méh.  De ugyancsak finn mehu = lé, ami bizonyára a mézzel van össze függésben.  Viszont a finn imele = édes de impe meg = szűz, úgyhogy ez utóbbi két szó azonos alakja eszünkbe kell juttassa, miszerint a magyar szűz szónak meg a német süss (zűsz) = édes felel meg teljesen.  Azt pedig tudjuk, hogy az édes mézet gyűjtő méhek mind szüzek.

Az amazonokról följegyeztetett, hogy Diána Istennőnek, más nevén Artemisznek, azaz a Holdnak szűzkénti megszemélyesítésének nagy tisztelői voltak.  Hogy a Hold ilyen megszemélyesítése a szűzhártya holdkaraj alakjával van összefüggésben, mi már tudjuk.  Följegyezve régi íróknál az is, hogy az amazonok pajzsa is holdkaraj alakú volt.  A latin írók "peita lunata"-nak nevezték.  A pajzs ilyen kivágása az arc és tehát a látás szabad maradását szolgálta, míg viszont az arcot a sisak eleje védte.  A följegyzések szerint az amazonok főbb nemzeti fegyverei a kétélű csatabárd, a dárda és a nyíl voltak.  Amihez meglegyezhetem, hogy minden lap őseinknél már magában véve is nőiségi jelkép volt, annál inkább pedig a két egyalakú lap, azért, mert ezek a női nemi rész két kis szeméremajka jelképei is voltak, de ezen kívül a számosság amúgy is nőiségként volt fölfogva.  Az viszont magától értetődő, hogy a dárda és a nyíl a méhek fullánkját jelképezhette.

Szmirna kis-ázsiai város régi neve a följegyzések szerint Zamorna volt.  Strabo állítja pedig, hogy e várost az amazonok alapították, és hogy ott a Holdistennő tiszteletére csodás fényű templomot építettek, amely templom papnői mindenkor örök szüzességet kellet fogadjanak.  Mi más pedig a fönti név, mint Szemir-nő vagy Zamor-nő?  Utóbbi mélyhangzóan.

Herodotosz pedig azt is följegyezte, hogy az amazonok szkíta nyelven oiorpata néven is neveztettek, amely szó szerinte férfiölőt jelentett.  Hogy e szó a görögöknél mely eltorzítást szenvedett, nem tudhatjuk, csupán sejthetjük, hogya szó eleje az er vagy or = férfi, hím szóból, második része pedig a bot, a szláv nyelvekben ma is bat szóból származott, és ütést, agyonütést jelentett.  Tény, hogy olaszul batte = üt és hogy a botozni = bottal ütlegelni szót mi is használjuk, úgyhogy a fönti szkíta szót tulajdonképpen "férfiagyonverő"-nek értelmezhetjük.

Mé vagy méh szavunk egymássalhangzós szemre szócsoportbeli szónak is vehető, vagyis olyannak tehát, amelyből a sziszegő mássalhangzó hiányzik, azt pedig tudjuk, hogy a sziszegő sz hang igen könnyen változik h hanggá.  Egyébként a finn ime, imele = édes szónak pedig megfelel a német Imke = méh szó, amely tehát finn-ugor eredetű, s amely im szótő amúgy sem más, mint a mi vagy méh szavunk megfordítottja, míg a -ke végzés a mi kicsinyítő -ke ragunk.  Ami szerint az Imke szó méhecske vagy édeske értelmű is lehetett, de hogy ugyane szó egyúttal szüzecske és szúrócska értelmű is volt, kitűnik ezekből: finn impe = szűz.  De ha eszünkbe jut a német impfen szó, amely hiszen beszúrást, sőt beoltást is jelent, és hogy a méhek fullánkja valóban egy kis csöpp maró hangyasavat is olt be, ami a szúrást oly fájdalmassá, kisebb állatoknál halálossá is teszi, akkor a mérgezett hegyű nyíl és dárda is eszünkbe kell jusson.  De így beláthatjuk azt is, hogy ezen imke szónak még beszúróka, beoltóka értelme is kellett hogy legyen.  Vagyis e ma németnek vélt szóról kiderül, hogy ősrégi és a méhekre vonatkozó szemere kultusz-szó, amelynek több értelme is van.  Tapasztalni fogjuk, hogy őseink kultusz-szavai mily csodálatosan fejeznek ki több értelmet is.  Amiből azonban az is következik, hogy őseink egykori fenséges tökéletességű nyelve nem csak véletlen képződmény volt, hanem hogy azt őseink bölcsei a természeti úton létrejött alapokon, de tudatosan is tovább alakították, fejlesztették, és művelték.  Viszont ősvallásunk és ősműveltségünk feledésbe menvén, ezek ismerete nélkül nyelvünk értékét sem voltunk képesek többé fölismerni.

Ha azonban valaki mondjuk a méhet, szúrást és beoltást jelentő szavak egyezését mégis a véletlen játékának vélné, annak fölhozzuk, hogy ugyane dolognak nyelvünkben más szócsoport szerinti párhuzama is megállapítható.  Az im szótő az m hang jelenléte miatt illik a szemere szócsoportba, az olt igénk azonban nem, mivel abban l hang nincsen.  Az olt igénk tehát oly törzsünk szócsoportjába tartozik, amelyben az 1 hang is szerepel, például a palócokéban.  A párhuzam ez: A magyar oltani ige csak mélyhangzós mása a szintén beszúrást jelentő ölteni igének.  Márpedig ez igénkkel azonos az ölni igénk is, ennek pedig csak megfordított kiejtése a , lőni igénk, amely tehát a nyíl beszúródását jelentette, amely ha mérgezett volt, oltott is.  Másrészt üldöz szavunk sem más, mint öltöz szavunk változata.  Ezen üldöz szavunk eredete pedig az, hogy ősrégen a szántóökröket az ösztökével, azaz hegyes dárdaszerű eszközzel szokták volt hátulról szurkálni, azaz ösztökélni, vagyis: öltözni, üdözni.  De ha ez így van, akkor nem kell-e az űz, űzni igénket, amely hiszen az üldöz igével azonos értelmű, összehasonlítanunk a tűzni, tűzdelni igénkkel, és főnevünkkel.  Mivel pedig a t és z hang egymásnak közeli rokona és tehát egymással könnyen váltakozik is, ezért ezen tűzni igénk közvetlen visszavezet bennünket a szűz szavunkra, amely szó hiszen a méh neve is lehetett.  Hogy pedig a méhnek szű, , alakú neve volt is, alább látandjuk.

Ha a mai méh szavunk m-h kiejtésű is, és ennélfogva a magyar szócsoportba képez átmenetet, de hogy kellett legyen sz vagy z sziszegő hangos kiejtése is, valószínűvé teszi méz szavunk, amely egészen tisztán szemere szócsoportbeli.  Fölemlíthetném itt a német Meth szót, amely a méhsört jelenti, és amely ital fő alkotórésze a méz.  De fölemlítem a szláv méd = méz szót is.  Ez utóbbi kettő világosan mutatja a szemere-magyar átmenetet, mert a t és d hang úgy a szemere sz-szel, mint a magyar gy hanggal is közvetlen rokon.

Az amazonok szüzességével kapcsolatban föl kell még említenem a szűzanyaságot vagy szűzen-szülést (parthenogenesis) is.  Mindenekelőtt fölhozom itt a Szuzanna[1] nőnevet, amely meglepő egyezés azért nem látszik véletlennek, mert a szumer nyelvben anna = anya, úgyhogy az Anna nőnév értelme is aligha volt más, mint anya.  Fölemlíthető még az is, hogy Elámban, azaz a szumerek szomszédságában élt egy szuzán vagy szuzin, szuzinák nevű nép (François Lenormant: "Historie ancienne de l’Orient". IX. kiadás. Párizs, 1885. 1. kötet. 28. oldal), amely tehát a szumerek rokona lehetett és tehát szintén nőelvű.  Tudjuk, hogy a szűzenszülés a méheknél annyiban meg is van, hogy a hím által meg nem termékenyített méhkirályné vagy méhanya is tojik, csakhogy ezen meg nem termékenyített tojásokból kizárólag hím méhek kelnek ki.  Ez fejti meg azt is, hogy a hitregék szűzen-szülő istennői is mindig fiat, sohasem leányt szülnek.  A méhkirályné potrohában ugyanis kicsi tömlője van, amelyben a hím méh ondaja megmarad.  Ezután a méhkirályné e tömlőcske nyitásával és zárásával tetszése szerint bírja tojásait megtermékenyíteni vagy sem.  Csak a megtermékenyített petékből kelnek ki nőnemű méhálcák, míg a meg nem termékenyítettekből csakis hím méhek.  A méhek által külön e célra készített nagy, királynői sejtekbe a méhkirályné megtermékenyített tojást tojik, az ezekből kikelő álcákat azután a méhek bővebben táplálják, éspedig az úgynevezett "királynői péppel", ami által ezen álcák nagyobbakká, fejlettebbekké, azaz tehát királynőkké alakulnak.  Ismeretes azonban, hogy bizonyos, kezdetlegesebb szervezetű kétéltű fajoknál a szűzen-szülés szintén megvan, éspedig annyira, hogy ezeknél a megtermékenyülés nélkül is a nőnemű egyének egy ideig nőneműeket is hoznak létre, illetve olyan petéket is tojnak, amelyekből nőnemű egyének lesznek, és hímneműek mindig csak időnként, azaz nehány nemzedék után jönnek létre, ami azután az illető faj életerejét felújítja.  A szűzanyaság tehát alacsonyabb rendű fajoknál valóban még megvan, ami pedig nem is más, mint a szaporodás legkezdetlegesebb módjának, az egyszerű osztódásnak a maradványa.  Tudjuk, hogy a legkezdetlegesebb élőlények még csakis osztódás útján képesek szaporodni.  Az osztódás általi szaporodás azért kezdetlegesebb, mert ennél minden utód csak egy egyén tulajdonságait örökölheti.  A nemi szaporodásnál azonban minden utód két egyén tulajdonságait örökli.  Az egyéni tulajdonságok pedig egyazon fajon belül is igen különbözőek lehetnek.  így azután számtalan tulajdonság összetétel keletkezhet, ami pedig az utód egyének életküzdelmében és a változó körülményekhez való alkalmazkodási képességben úgy az egyéneknek, mint az egész fajnak is óriási előnyére van, és az egész faj folytonos fölfejlődését, életképességét is nagymértékben gyorsíthatja, illetve növelheti.  Ennek ellenére is azonban az egyszerű osztódás is úgy állatoknál, mint növényeknél még előfordul, például a tengeri csillagoknál és az eperféléknél, amelyek nemileg is, de osztódással is szaporodnak.

Elképzelhető tehát, hogy voltak olyan nőelvi törzseink is, amelyek magukat valamely szűzanyának gondolt istennőtől származtatták, és hogy ilyenek lehettek az említett szizán vagy szuzán nevet viselt törzsek is.

Ami azonban szempontunkból még érdekes tény: az hogy a méhek által keltett hang az, amit nyelvünk a zümmögés hangutánzó szóval fejez ki, és aminek a német Summen = zümmögés is megfelel, mivel a hang valóban züm- vagy szum-szerű.  És íme e szónak is van h hanggal ejtett megfelelője a német Hummel szóban, amely dongódarazsat jelent.  Hogy pedig úgy a méhnek mint a méznek is volt h-m kiejtésű neve, azt egyrészt maga a magyar méh szó is mutatja, valamint a finn humise, humaja = zúgás és húnaja = méz, amely utóbbinak megfelel a német Honig = méz.  Viszont mindezeknek sz hanggal meg a magyar nesz és szláv sum = nesz felel meg.  De fölemlíthetem itt a kazár és hún szócsoportba átmenő szavakat: zeng és hang, és az ezeknek megfelelő német singen (zingen) = énekelni szót.

A méhek , szú, , szí-szerű hangja fejti meg azt is, hogy a németek a méhészt nem csak Imkernek hanem Zidalar, Ziedler, Zeidler-nek is nevezték (cídalar, cídler, cájdler), amiből következik, hogy régen a méhet vagy szí, szíd néven is nevezték.  Ez pedig, mivel a méhek a mézet a virágokból szívják, a szí, szívás, vagy szisz szavakat is eszünkbe kell juttassák, sőt, mivel a szívás szava a szlávban sziszati, ez visszavezet bennünket szűz szavunkra, valamint a német süss (zűsz) szóra is, amely mindkettő pedig, amint már láttuk, a méhekre is vonatkozik, de eszünkbe kell mindez juttassa még a zizeg és susog hangutánzó igéinket is.

Észrevettük már eddig is, hogy a sziszegő sz, s, zs, z, c, cs hangok főképp nőiséget kifejező hangok.  Megerősíti pedig ez is azt, hogy őseink egész szimbolikája úgy a hangokban, illetve szavakban, valamint a természeti dolgokban, azaz tárgyakat vagy élőlényeket és ezek ábrázolatait illetőleg is: mindenképpen a Természet létező törvénye in alapult.  Hiszen való igaz az is, hogy a nőiségként fölfogott víz hangja is esőben, folyásában sí és susogás-szerűen hangzik, hogy a z hang a magyar víz, az sz hang a német Wasser szóban is megvan, sőt például az albán nyelvben = eső.  Ami azonban ezeknél is meglepőbb egyezés, hogy a gabonaneműek számtalan szeme folyása is az sz vagy s hangot hallatja.  Ezen kívül, aki valaha kalászos gabonaföldön járt, látta, hogy a sok millió kalászos növény által ékezett felület a szélben tökéletesen ugyanúgy hullámzik, mint a víz felülete.  Mi több, még abban is ugyanúgy, hogy itt is csak a hullámok futnak tova, míg a növények csak inognak, de helyben maradnak, valamint a vízen is csak a hullámok sietnek tova, de maga a víz csak inog, de helyben marad.  Ugyanilyen csodálatos egyezés van abban is, hogy a szélben hullámzó kalászos mező is az sz vagy s hangot hallatja, ugyanúgy, mint a szélben habot hányó hullámok a vízen.  Vagyis, íme: ismét és ismét csodálatos és törvényszerű egyezésekre akadunk, amelyek pedig nyelvünkben is kifejeződnek, mert hiszen mondjuk is, hogy a búzamező a szélben suhog, vagy susog, vagy zizeg.  Csakhogy mindez egyezéseket ősvallásunk ismerete nélkül észre sem vesszük.  Avagy ki gondol ma arra, hogy folyó búzaszemek, hullámozó búzamező, hullámok susogása, hangja között kapcsolatot keressen, hogy ezzel még a méhek zümmögését is összehasonlítsa ?  Ki gondol arra, hogy mindez még nyelvünkben is kifejeződik ?  Avagy kinek jut eszébe olyasmi, hogy a búzaszemek a nőiség jelképei és hogy úgy ezek folyása, mint a kalászos mező suhogása is a nőiség s és sz hangját adja.  De még kevésbé gondol valaki ara, hogy Izisz istennő (akit az egyiptomiak még Sisi néven is neveztek) szent hangszere a sistrum (szisztrum), egyiptomi nevén siset alakjában is a nőiség jelképét lássa, zizegő vagy sisegő hangját a méhekével, vízével, hullámzó búzamezővel összehasonlítsa.  De természetesen mindezekről senki semmit sem tudván, e csodálatos dolgok költői szépségéről sem sejthet senki semmit.

Föltűnhet bárkinek méh (állat, apes) és méh (anyaméh, uterus) szavunk teljes azonossága.  Véletlenség-e ez ?  Lehet, hogy az, csakhogy szerintem a két szó ily egyezése már ősnyelvünkben is meg kellett legyen, mert ez azonosság nyomát már az egyiptomi műveltségben is megtaláljuk, amely nyom még azt is kétségtelenné teszi, hogy őseink két szó azonosságát az egyiptomi műveltségnél régibb időkben is kifejezésre juttatták volt, amit az egyiptomiak valamikor, még az ős-egyiptomiaktól örököltek.  Idézem itt Fáy Elek már többször említett műve 199. oldaláról ezeket :  „A Nap testét képező szikrákat élet- vagy lélekatomoknak tekintették az egyiptomiak.  Azt tartották továbbá, hogy a lélekatomok folyton úgy hemzsegnek a Napban és a Nap körül, mint a méhek a kaptárban és a kaptár körül."  Emile Soldi francia tudós, akitől Fáy is számos adatát veszi, "La langue sacrée" ("A szent nyelv") című művére (megjelent Párizsban 1897-től kezdve 5 kötet.  Lássad: I. kötet, 116. oldal) hivatkozva írja Fáy még ezt :  „hogy a lélekszikrákat (azaz lélek-atomokat) valóban méheknek tekintették az egyiptomiak, ezt Soldi határozottan mondja, s ezt ezen fölül egyik úgynevezett determinatív (a naptányért övező pontokból álló) hieroglif egyiptomi apisz nevével bizonyítja, mely szó hiszen azonos a latin apes (ápesz) = méh (méh-állat) szóval."  De írja Soldi nyomán Fáy még azt is, hogy volt az egyiptomiaknak még egy hieroglifjele, amelyet meg mehi-nek neveztek, amely szó viszont a magyar méh szóval azonos;  csakhogy Soldi nem tudott magyarul ! -- Ez utóbbi hieroglif, mehi neve mellett, tojásdad alak, amely belé szolgáló lyukakkal áttörve, amelyekbe a "lélekméhek", amelyeket Soldi franciául "les ames abeilles" = lélekméhek-nek nevez, fehér golyócskák képében (azt körülvéve) a lyukakon át igyekeznek bejutni, hogy ott megtestesülhessenek.  Világos, hogy itt a golyócskák egyúttal az atomok jelképei is, habár másutt méhekkel is jelképeztetnek.  E hieroglifát a régi görög tudósok omphalos(omfalosz)nak nevezték el, amely szó magyarul köldököt jelent.  Ez elnevezésük azonban téves, mert itt az egyiptomi mehi szó méh, azaz anyaméh (uterus, Gebärmutter) és nem köldök értelmű.  De volt e hieroglifának még egy változata, amelynek neve szintén mehi volt, amely egy egészen pontokból képezett tojásdad alak volt.  Tény pedig, hogy a nő méhe is ilyen tojásdad alakú.

Mindezekhez könyve 200. oldalán hozzáteszi, hogy mordvin testvéreink mythologiájában (a mordvinok egyik oroszországi finn-ugor fajú rokonnépünk) „Niski-Páz Napisten körül úgy rajzanak a lelkek, mint a méhek a méhkirályné körül".  Viszont Kandra Kabos ("Magyar mythologia".  Eger 1897.102-103. oldal) írja szintén a mordvinokról, hogy szerintük Niski-Páz Napistennél az Égben tömérdek lakóhely van, amelyekben az emberek lelkei élnek, és mint a méhek, úgy környezik Niski-Pázt.  Ellenben Konrad Schwenck "Die Mythologie der Slawen" című műve 161-162. oldalain találom az adatot, hogy a régi pogány szlávok Napistene arcát legyek borítják.  Világos, hogy itt is ősnépeinktől átvett, de meg nem értett és elrontott indítékról van szó.  Itt a méhekből már legyek lettek, olyan népnél, amely méhtenyésztéssel nem foglalkozott, és így azokat közelebbről nem ismerte.  Mivel ősnépeink a Napot szokták volt emberi arccal is jelképezni, illetve a napkorongra emberi arcot ábrázolni, de ekkor természetesen nem méhekkel -- sem legyekkel ! -- de más jelképezés szerint szokás volt a napkorongot a lélek atomokat jelentő pontokkal kitöltve, ismét más jelképezés szerint méhekkel -- azaz lélekméhekkel -- kitöltve és körül rajongva is ábrázolni, de természetesen csak jelképesen.  Igy tehát a szlávok ezt átvették ugyan, de a jelképes értelemről semmit sem tudván, e mindhárom dolgot összezavarták, valamint szó szerint is vették, s így a Napisten arcát legyekkel födve képzelték !  Amely dolog, hogy mily visszataszítóan ízléstelen, kiemelnünk fölösleges.

De mit jelenthetnek hát mindezen elmondott egyiptomi, mordvin és szláv adatok ?  Szerintem mindezen, többé-kevésbé eltorzult maradvány a következőket jelentette :  Itt őseink egy természeti valóságot költőileg jelképezni akaró elgondolásáról van szó, amelynek jelképes értelmét őseink még tudták, de már az egyiptomiak sem értették egészen, annál kevésbé a görögök és más későbbi átvevők.  De magyarul nem tudván, mythologiánkat nem ismervén, a megfejtéshez a tudós Soldi is csak közeljutott, de a teljes megfejtés neki sem sikerült.  Viszont azt, hogy az egész dolog valóban tőlünk származott, bizonyítja az egyiptomi említett napkorona ábrázolat apisz neve, valamint a másik két hieroglif mehi neve.  Az előbbi értelme ugyanis apa, vagy apás, a másik kettőé pedig anyaméh, méh (uterus, Gebärmutter), átvitt értelemmel pedig valószínűleg még nő és föld is.  De bizonyítja a dolog tőlünk származását még mordvin rokonainknak a lélekméhekről szóló, máig élő hagyománya is.  Az egész eszmét én tehát így állítom helyre: Eredetileg csak két jelkép volt.  Az egyik a hímséget, azaz apát jelentő kerek napkorong ábrázolata gömböcskékkel (a gömb hímségi jelkép volt) kitöltve és körülvéve, vagy pedig hím méhekkel.  A másik jelkép a nőiséget jelképező hosszúkás szem-alak (ellipszis), amelybe az életszikrák behatolni igyekeznek.  Ilyen hosszúkás alakú valóban a nő méhe.  E hieroglif egyiptomi neve pedig mehi volt.  Ámde valószínűnek tartom, hogy voltak határozottabb vagy túlzó, amazonfölfogású anyajogi szemere törzseink is, amelyek a Napot is nőneműnek képzelték, és a Napból áradó életszikrákat is nem gömböcskékkel, hanem hosszúkás gabonaszemekkel jelképezték, mindezt azután a szűzenszüléssel kapcsolatba hozva.  Nem is kételkedem abban, hogy a német nyelv szerint a Nap azért ma is nőnemű (Die Sonne), mert ezt a németek ősei valamely nagyon erősen nőelvű szemere törzsünktől örökölték így.

Mint a fönt említett két utóbbi egyiptomi hieroglif a természeti valóságnak csak annyiban nem felel meg, illetve bennük a félreértés még csak annyi, hogy látszik, miszerint már nem tudták, hogy ezek az anyaméh (uterus) ábrázolatai kellett volna legyenek, vagy pedig, hogy azt nem tudták, milyen az anyaméh.  Ennek ugyanis csak egy nyílása van, amelyen át a hemzsegő ondószálacskák belé juthatnak, vagyis nincsen rajta sok lyuk, mint az egyik egyiptomi hieroglifen.  Ezen kívül külső felülete sima; csupa pontbóli képzettsége, mint a másik egyiptomi hieroglifen, tehát helytelen, vagyis észrevehetjük, hogy azért ábrázolták így, mert összezavarták a helyesen csupa ponttal ábrázolható napkoronggal.  Vagyis helyes itt már csak az maradott, hogy nevük mehi, s hogy az életszikrák itt behatolnak.  Valamint helyes maradott a nap-hieroglif apisz neve és annak csupa pontbóli képzettsége, ahonnan azonban e pontokat kiáradóknak, kiszóródóknak kell képzelnünk.

Szemere őstörzseinknél szerintem tehát a nap korongnak kétféfe jelképes ábrázolásmódja lehetett szokásban.  Az egyik szerint ezt nyüzsgő hím méhek töltik ki, amelyekről azt képzelték természetesen mindig csak jelképesen -- hogy ezek a megszületendő emberek lelkei, amelyek a Napból szállanak le a Földre, hogy itt megtestesülhessenek.  De természetesen képzeltethetett ez úgy is, hogy e lélek-méhek (Soldi szerint "les ames-abeilles") egyáltalán az élet-erőny jelképei is, és hogy minden földi élet is általuk, de a Föld anyagából létesül.  A másik, a határozottabb nőelvi elképzelés szerint a napkorongot megszámlálhatatlan sok búzaszemmel kitöltve képzelték, amelyeket a Nap állandóan szórja sugaraiban és a Földön életet ezek keltenek, csakhogy az abszolút nőelvi fölfogás szerint ezek is, miként alakjuk mutatja, nőneműségek, ami szerint aztán minden hímség le lesz tagadva, ami kapcsolatba hozatott a szűzenszüléssel és megfelelt a mai materializmusnak, ami szerint az erőny csak az anyag terméke.  Ellenben a fönti, a lélek-méhekkeli fölfogás oda is módosulhatott, hogy a Napban igenis hím- és nőméhek is vannak, és hogy amazok hímnemű, emezek pedig nőnemű lényeket hoznak létre.

Mindezen jelképezések mögött azonban szerintem őseink azon tulajdonképpeni fölfogása rejlik, hogy a Nap valóban állandóan szórja a világűrbe a testnélküli erőnyt, ami pedig ebből a Földre érkezhet, az itt az anyagban megtestesül és élőlényeket: embert, állatot, növényt, de mozgást, szelet, folyást, hullámzást, meleget, világosságot is hoz létre.Ez elmondottak összeegyeztethetők pedig a mai elektron-elmélettel, amely szerint az elektronoknak elnevezett erőnyparányok (energiaatomok) a Napból áradnak a világűrbe, és a Földre is.  Ezek anyagtalanok, de a Föld anyagában ezek keltik az élet jelenségeket.  Ez elmélet szerint ezen erőparányok főleg a két Sarkon át, éspedig a két delejsarkon (magnetikus póluson) át áradnak a Földbe, ami szerint a sarki fény (északi fény, aurora boeralis) nem a földből való kisugárzás, hanem besugárzás, vagyis hogy ez a Napból érkező és a Föld által magába vonzott erőnyáramlat, amely a Földet megtermékenyíti.  Azon összefüggésről, amely a Nap delejes kisugárzása és a Föld sarkfénye között van, már írtam.

Mind ez elmondottakkal tökéletes párhuzamban van az is, hogy a hím ondószálai vagy ondóállatkái is nyüzsögve, rajongva igyekeznek az anyaméhbe és a petébe hatolni.  Miként a férfi, minden hím állat is szórja, önti az ondószálak ezermillióit, ugyanúgy a növények hímvirágai is a hímporszemcsék megszámlálhatatlan millióit, amelyek célja, ha nincsen is oly erőteljes önmozgásuk, a nővirágok bibéjébe és termőkéjébe (stigma, pistillum) igyekeznek hatolni, hogy ott a magokat megtermékenyítsék -- melyről már korábban írtam.

Az egyiptomi mehi szó tehát nem a méhállatot jelentette, hanem az anyaméhet, míg az egyiptomi apisz szó ugyanúgy mint a latin-olasz apes, ape valóban méhet jelent, de eredetileg csakis a hím méhet jelentette, és tehát a mi apa szavunkból származott, amelynek kicsinyítő api alakja is létezhetett.  Mi a méhek alatt ma azok összességét értjük, beleszámítva a hímeket, azaz a heréket is, ami azonban bizonyára későbbi fejlemény, ha több ezeréves is.  Ugyanígy, de megfordítva történt ez a latinban is, amelyben, valamint az olaszban is, apes, ape ma méhet általában jelent, holott ez eredetileg csak a hím méhek neve volt.  Említettem, hogy a méheknek lehetett régen zi, , züm, megfordítva misz, mész, müsz neve is, mielőtt itt a sziszegő hang hová változott.  És íme a latinban, olaszban tényleg musca, mosca (muszka, moszka) = légy;  az pedig érthető, hogy a légy és hím méh neve összecserélődött, hiszen a hím méh úgy alakjában mint abban, hogy fullánkja nincsen, teljesen légyhez hasonló.  A szlávban musko, a latinban masculus = férfi, hím.

Bár here szavunk kőrös szócsoportbeli, s tehát nem ide tartozik, de a méhekről lévén szó, ezt is megmagyarázom.  E szó az er hímet, férfit jelentő szónak csak hehezetes kiejtése.  Heréknek, azaz tehát hímeknek ezért nevezzük a hímméheket.  Egyébként a hím ondót termelő mirigyeit is heréknek nevezzük.  Ugyane here szónak meddő vagy terméketlen értelemben valóhasználása teljesen téves, és csak az újabb irodalmi nyelv hibája.  Eredete egyrészt az, hogy "kiherélt" vagy "herélt" hím termékenyíteni nem képes, másrészt az is, hogy a méhek hímjei, azaz heréi sem mézet nem hordanak, sem a méhek más munkáiban részt nem vesznek, csupán eszik a behordott mézet és ezért haszontalanoknak tűnnek föl, de csak a felületes szemlélőnek.

Tény, hogy a női pete a hím ondóállatkánál sokkal nagyobb, önmozgása viszont nincsen.  Vagyis: a pete csupa anyag, az ondóállatka csupa erőny.  Ezek a petét körülrajongják, de az elsőnek érkezettet kivéve hiába, mivel mihelyt ez egy beléhatolt: a pete külső hártyaburka úgy megkeményedik, hogy többé egyetlen egy sem hatolhat beléje.  Ami fölösleges is, sőt káros is volna.  A többi a petét tehát már hiába rajongja körül.

Meg vagyok afelől győződve, hogy őseink a pete és ondó áll atkák felől is mindent tudtak, habár górcsöveik (mikroszkópjaik) nem voltak, illetve hogy mindezt "látó"-képességük segítségével voltak képesek "látni".  De láttak ők így még sok mást is, olyat is, amit közönséges szemmel látni nem lehet, de lehetett az agyvelő egykor -- ha nem is minden egyénnél -- fejlettebb tobozmirigye segítségével.  "Látni" voltak képesek például a Nap felületét is, tetszésük szerint, közelebbről avagy távolabbról ugyanúgy, mintha teleszkópjaik lettek volna, habár valószínűleg erre csak azon lelkiállapotban voltak képesek, amelyet réülésnek avagy révülésnek (trance) nevezünk, amelyben közönséges érzékeink részben, közönséges látóérzékünk pedig teljesen megszűnik működni.  A Nap fényfelületét (fotoszféráját) valóban borítják annak szemcséi, amit a csillagászok granulatiónak neveznek.  (Latin granum = szemcse, gabona, gabonaszem.)  E szemcséket Secchi olasz csillagász, aki ezeket az első teleszkópok segítségével először vette volt észre, nyüzsgő mozgásában lévő rizsszemekhez vagy fűzfalevelekhez hasonlította, azaz tehát szem alakúaknak látta.  Ugyane szemcséket azonban mások, bár nem szabályos, de többé-kevésbé kerekded alakúaknak véltek, amelyek azonban tényleg folyvást mintegy hemzsegő, szemergő, forrongó mozgásban vannak.  Ami tehát egyezik őseink azon költői jelképezésével, amely szerint a megszületendő emberek lelkei méhek képében és miként a méhek a kaptár lépein, sok ezrével nyüzsögnek.  Habár tény, hogy a Nap teste óriási mérete miatt a valóságban e "szemcsék" is óriási nagyságúak, de ismétlem, hogy őseink eszméi többnyire csak jelképesek voltak, mintegy költői hasonlatok.  Viszont a mai tudósok szerint is a Nap fényfelülete azon izzó és folytonos forrongásban lévő fölület, amely a Földünket is megtermékenyítő erőnyt szakadatlanul árasztja.

Mindez azonban nem csupán a fönt elmondottakkal egyezik, hanem még mással is.  Ismeretesek népművészetünk ezen napábrázolatai Az első a kör körző általi közönséges hatos beosztása szerint keletkezik.  (A szemerék három-hat-tucat számrendszere szerint számoltak.)  A második az elsőnek továbbfejlesztése, a szem-alakok szaporításával.  Ellenben az alább 3-as számmal jelezett csak a magam következtetése ugyan, és ezt magyar törzsbeli ábrázolatnak vélném, de amely egyrészt az említett azon egyiptomi ábrázolaton alapszik, amely szerint az életatomok fehér gömböcs kékkel jelképezvék, valamint azon, amit e gömböcskékről már "Magyar" fejezetemben is elmondottam, de amiről alább is lesz még szó.

Ha tehát a kört körzővel a hatos rendszer szerint osztjuk, akkor már magától is a szemerék alapjelképét, a szemalakot kapjuk, éspedig mindig hat-hatot.  Míg azonban az olyan hatszirmú virágalakot, amilyen a fönti 1. számmal jelezett, előállítani igen könnyű, amiért is e díszt akár véletlenül keletkezettnek is képzelhetjük, és amiért e díszt más népeknél is megtaláljuk, habár Európában gyakrabban és Magyarországhoz közel a leggyakrabban.  De nem könnyű az olyan dísz előállítása, amilyet a rajzon 2-vel jelöltem, amiért is e díszt a magyar népművészeten kívül másutt, illetve más népeknél nem is igen láthatjuk, még Magyarország közelében sem, holott ugyanez nálunk, bajosabb előállítása dacára is elég gyakori.  Ez tehát föltétlen azt jelenti, hogy erős hagyomány fűződött hozzá, és ez tartotta fönn, illetve hogy e hagyomány az ilyen napábrázolatot megkövetelte.  E nap-ábrázolatot láthatjuk például a "Néprajzi Értesítő" folyóirat 1905. évfolyam 89. oldalán ábrázolt tárgyon egyet, ugyanezen folyóirat 1911. évfolyama 163. oldalán kettőt, a 168. oldal után következő színes táblán pedig hármat.  Ortutay Gyula "A magyar népművészet" című műve II. kötete 86. oldalán ugyanilyet kettőt mutat be "erdélyi lőporszaru"-kon.

A szem vagy női nemi rész (szerém, szemérem) indítékát népművészetünkben igen sokféleképpen látjuk alkalmazva, leginkább pedig a bemetszett fa faragványokon, vagyis az olyanokon, amelyeket németül "Kerbschnitt"-nek neveznek, ami rótt metszést, rovátkolást jelent.  Látjuk pedig lehuny tan (szemérmetesség), azaz alvóan (szunnyadás, szumnyadás) és tehát búzaszemhez is hasonlóan feltüntetve, de látjuk szembogárral (pupillával) is, azaz ébrenlevő szemként is ábrázolva, amit népünk ímedett szemnek is nevez.  (Imetten = ébren, ímed = ébred.) Mindezen rovott, bemetszett díszítményeket nőelvieknek (minus = nőiség) tartom, azaz nőelvi őstörzseinktől származóaknak, azokat ellenben, amelyeknél az alap kimélyítve, a díszek pedig kiemelkedőek (plus = hímség) hímelvieknek, azaz hímelvi törzseinktől származóaknak tartom.  Szemere őstörzseink gyönyörű díszítményeiről alább lesz szó.

Az eddig ismertetett adatok alapján, valamint néprajzunk és ősműveltségünk még ezután ismertetendő adatai nyomán is, de saját összeállításom szerint őskorunkból ilyen ábrázolatokat is rekonstruálok :

E két rajz közül az elsőt szemere, a másodikat magyar indítékok szerint állítottam össze.  Az első a napkorongot kitöltő szemalakok hatos beosztásba stilizálva, a Nap fényfelülete (fotoszférája) már említett, a valóságban rendszertelenül nyüzsgő, hemzsegő szemcséit jelképezik.  Ezek természetesen sokkal kisebbek kellene legyenek, akkorák, mint a napkorongból a hullámvonalú sugarakban szóródó szemek, csakhogy ily kis rajzon ezt a hatos virágalakba stilizálva nem lehetett volna rajzolni, aminthogy e rajzok távolról sem tökéletesek, és inkább csak némi útmutatásul szolgálhatnak.  A sugarakat ott azért rajzoltam hullámvonalúakra, mert a hullámvonal, amint alább látandjuk, a szemerék szimbolikájában szerepelt, és ilyen napsugárzást régi ábrázolatokon, sőt már a szumereknél is láthattunk.  Ez megokolható pedig azzal, hogy a mai tudomány szerint is az erők hullámokban terjednek és hatnak.  Tökéletlenek pedig e rajzok már csak azért is, mert színtelenek.  Színesen hatásuk sokkal teljesebb volna.  Az alap mindkettőn sötétkék kellene legyen.  A szemerén a napkorong alapja piros kell legyen, a rajta lévők aranyozottak legyenek, valamint a sugarakban szóródó szemek, a búzanövények és az ezek kalászaiból hulló szemek szintén.  A föld színe fekete vagy sötétbarna, amilyen a televényföld, de szürkével vagy ezüsttel körvonalazva, mivel a televényföld is, ahol teljesen száraz, szürke színű.  Lent a víz váltakozóan világosabb kék és ezüstös hullámvonalakkal lenne ábrázolva, illetve stilizálva.  A magyar indítékú rajzon ellenben a napkorong alapja lehet szintén piros, a rajtalévő és a sugarak pontjai aranyosak, vagy pedig a napkorong alapja arany, és minden rajtalévő, valamint a szóródó pontok azaz életmagok pedig fehérek avagy ezüstösek.  A gyöngyvirágok töve barna lenne, amilyen a természetben is, a levelek zöldek, a virágok fehérek, vagy ha a bogyókat kívánnók ábrázolni, akkor ezek pirosak lennének, míg a föld itt is fekete vagy sötétbarna, esetleg szintén ezüsttel avagy szürkével körvonalazva.

Föntebb szó volt már a magyar virágpártáról, amihez itt még a következőket kell hozzátennünk: Némely vidéken, szerintem valószínűleg szemere törzsektől származott hagyományból szokás volt, hogy a leányok, amikor eladó sorukba értek, de eljegyezve még nem voltak, pártájukat valamint virágpártájukat is, felső szélén búzakalászokkal ékesítették.  Ez például a szerémségi magyar, ma részben már elhorvátosított falvakban mai napig is, bár ma már oda csökevényesítve, hogy a még jegyben nem járó leányok hajukba egy szál búzakalászt tűznek, még megvan.  Igaz ugyan, hogy ezt is inkább már csak vasárnapi vagy ünnepi templomozáskor, vagy pedig táncmulatságon teszik.

Ilyen teljesen kalászos magyar virágpártát, mint e rajzon láthatunk fényképfölvétel nyomán, például az "Új Idők" folyóirat 1929. évi egyik számában is, míg a fenti kis kép a zágrábi "Vjesnik u srijedu" című horvát hetilap 1958. I. 15-i számából kivágva.[2]

Az pedig ismeretes, hogy a Szerémség, amely ma Horvátország része, csak Deák Ferenc engedékenysége folytán került három magyar vármegyével Horvátországhoz, éspedig azon címen, mivel lakossága 60 százalékig horvát és szerb.  De tudjuk azt is, hogy viszont a török háborúk előtt a Szerémség lakossága még tiszta magyar volt, és hogy onnan a magyarság egyrészt a törökkeli harcok alatt pusztult el, egy része pedig elmenekült, helyére aztán török alattvaló szerbség települt be Szerbiából.  A török hódoltság megszűntével pedig a még ottlévő magyarságot az osztrák uralom űzte el végképpen, a délibb Szerémségből, és ott az úgynevezett "Határőrvidéket" szerbekkel, az úgynevezett "granicsárokkal" telepítették be, mivel ezek törökgyűlöletében és harciasságában jobban bízott, mint a békés földművelő magyarságban, amelyről különben is igen jól tudta, hogy az osztrák uralom neki a töröknél is gyűlöletesebb.  Így maradtak azután meg csak a Szerémség északibb részeiben az olyan magyar falvak, mint Korógy, ma Gorjan.  Erdővég, ma Erdevik, Erdőd, ma Erdut, Újlak, ma Ilok.  De megvan még ma is Daruvár város magyar neve.  Mi több, hiszen még Bosznia északibb, sík részei is régen, a török háborúk előtt magyar, azaz helyesebben szarmata-szemere lakosságúak voltak, ahonnan a magyarság még ma sincsen egészen kiirtva, mert 1930-ban egyszer Zoltán fiacskámmal itt Zelenikán a postára menve, mivel egymás között magyarul beszélgettünk, egy jugoszláv baka megszólított magyarul :  „Maguk magyarok ?"  Beszélgetés közben azután elmondta, hogy ő boszniai, faluját Vucsják-nak hívják, hogy az egész falu magyar, csak 3-4 szláv család van benne, s hogy ő csak itt Zelenikán a katonaságnál tanult meg úgyahogy szerbül.  V. Klaic pedig "Poviest Bosne" (Zagreb. 1882) című horvát nyelvű könyvében a 20. oldalon megírja, hogy Bosznia északibb, síkabb részét régebben "Olfeld"-nek nevezték, és értelmezi is e szót a magyar alföld szóval.  E részt, írja, ma szláv nyelven síkabb volta miatt "Dolnji kraji"-nak nevezik, ami szintén "alföldek" jelentésű.  Holott az ország délibb részeit, a nagy hegyek miatt "fölső részek"-nek nevezik, azaz "Gornji kraji"-nak.  Tény, hogy a délszlávok a magyar a és ö hangot mindig o-nak és e-nek hallják és ejtik.  Akkoriban, 1882-ben ilyesmit még horvát írók is megírtak, ma föltétlen elhallgatnák.  Amint hogy például a "Zbornik" horvát néprajzi folyóirat (Zagreb, 1934. évfolyam, II. füzet, 170-176. oldal) leírja és bőven foglalkozik a dalmáciai horvátok számrovásával, elmondja, hogy ezt rovas és rabos néven nevezik, de egyetlen szóval sem említi a magyar szám- és betűrovást, sem hogy a magyar rovás műveltségi szó a magyar róni természeti ősszóból származik, és hogy tehát a dalmáciai számrovás is magyar eredetű.  Ugyanígy például: Josip Horvat: "Kultura hrvata kroz 1000 godina" (Horvátok műveltsége 1000 éven át, Zagreb 1939) című művében a horvát műveltség kezdeteit Gudia szumer királlyal is kapcsolatba hozza, de elhallgatja, hogy a szumerek sem szlávok, sem árják nem voltak, és hogy a szumer nyelv a törökhöz és magyarhoz áll legközelebb.  A 67. oldalon ő is említi a horvát számrovást és ennek rovas nevét, de ennek magyar származását elhallgatja.  A 385. oldalon említi a régi horvátok szabol és gomb szavát, de elhallgatja, hogy előbbi a magyar szabni = vágni és szabó szóból, utóbbi pedig a magyar gomb, gömb, gömbölyű, gombolyag stb. szócsoportból származik.  Idéz pontosan régi horvát szövegeket, de elhallgatja, meg nem állapítja, hogy azok még magyar helyesírásúak, például szabol stb.  Említi, hogy 1848-ban "volt forradalom", de elhallgatja, hogy ez magyar forradalom és magyar szabadságharc volt az osztrák császári elnyomás ellen, valamint elhallgatja, hogy ekkor a horvátok az osztrákok mellett harcoltak, de a magyarok által megveretve bánjuk, azaz fővezérük Jelasic Bécsbe menekült.  Könyve 118, oldalán közli Zrínyi Péter képét (216. szám) és hozzáteszi, hogy a kép Zrínyi Péterrel egykorú.  A kép alatt azonban e latin fölirat áll: "Petrus comes Serini".  A ma Zriny-nek nevezett, magánhangzó kihagyásosan elszlávosított boszniai helység igazi neve tehát Szerény volt, ami tiszta szarmata-szemere név, de amely hangozhatott Szeríny-nek is, mivel a magyarság is több helyen az é hangot í-nek ejti.  Teljesen megokolatlan tehát, hogy mi is az elszlávosított, magánhangzókihagyásos Zrínyi alakot használjuk.  Ámde ugyanilyen megokolatlan az is, hogy a horvátok ma a Zrínyiek nevét Zrinskinek írják, és őket horvátoknak állítják, csak azért, mert Bosznia azon vidékét, ahonnan származnak, ma horvátul beszélő nép lakja.  Ez ugyanolyan dolog, mintha azt állítanók, hogy a szumerek arabok voltak, azért mert Mezopotámiában ma arabul beszélnek, avagy ha azt állítanók, hogy Atahualpa inka király spanyol volt, mert egykori fővárosában ma spanyolul beszélnek.

Hercegnoviban (Régi nevén: Castelnuovo di Cattaro, Dél-Dalmácia) a nyilvános könyvtár "Gjonovic" részében van egy Thenier nevű szerzőtől származó, Zágrábban 1876. évben nyomatott "Vete ra monumenta slavorum meridionalum" című könyv, amely egészen a délszlávokra vonatkozó okmányok másolata szövegeiből áll.  A nagy könyv második részében több, Zrínyi Miklósról szóló okmány szövege is megvan.  Sehol egyetlen helyen sem találtam benne a "Zrinski" vagy "Zrinjski" elhorvátosított nevet.  Ellenben egy 1566-ból származó latin okmányban áll: Zrini Nikolaus.  Továbbá a 169. oldalon egy 1663-ból származó okmányban "conte Zerini" áll.  A 174. oldalon, "comitis Nicolai Serinii".  Ugyanígy a 175. oldalon.  A 202. oldalon Zrínyi Péterről lévén szó: "Petrum Zrini".  Előfordul, nyilván tévesen írva, még Zdrini is, csak Zrinski nem sehol, amiből kitűnik tehát, hogy ez csak egészen új névelferdítés, valamint az is, hogy még a "Zrínyi" is csak elszlávosított kiejtés, illetve hogy a család származási helye igazi neve is Szerény avagy Zerény volt, ami szerint tehát a család igazi neve is Szerényi avagy Zerényi, Zerínyi kellett hogy legyen.

Meg kell itt még említenem a boszniai "bogumil sírköveket" is.  Ezek óriási, négyszögletes, szinte megalítikus kőtömbök.  Éppen nagyságuk miatt már többen kétségbe vonták, hogy ezek a bogumiloktól származóak volnának, eltekintve attól, hogy hiszen a bogumilnek nevezett felekezet, amely egy félig pogány, félig keresztény vallásvegyülék volt, nem is boszniai, hanem bolgárországi volt, ha lehettek is némi származékai Boszniában is.  A "bogumil sírok" bogumil eredetét a fönt említett Josip Horvat is tagadja;  de természetesen őrizkedik annak megemlítésétől, hogy az ottani nép ezeket "ugarski grobovi", azaz tehát "magyar" vagy "ugor" síroknak nevezi.  Szerintem ezen ugarski név alatt mindenesetre Bosznia ősrégi magyari fajú őslakosságát kell értenünk, amely nem csak a szlávok előtt, hanem már az illírek előtt is itt élt, akiktől ezen óriási megalitikus jellegű sírkövek származtak.  Említett szerző azt írja, hogy minden egyes ilyen nagy monolit valóságos rejtély, mert olyan korból való, amilyen ottan sem közelben, sem távolban nincsen.  Szerző kérdi: Ki tudja, honnan kerültek hát ?  Némelyek -- írja -- 30 tonna súlyúak, azaz tehát 30000 kilósak.  Kérdi: Ki gondolta ki ezeket, hol faragták, hogyan hozták ide, ahol utak sem voltak, miképp szállították föl néha ezer méter magasságba is ?  Írja ugyan még azt is, hogy készültek ilyen sírkövek újabb időkben is, csakhogy ezek sokkal kisebbek, vagyis szerintem a régieknek és a régi szokásnak csak gyarló utánzatai.  (Egyébként hallottam arról is, hogy a bányahelyeket is megtalálták, ahol eme kisebb kövek faragtattak volt).  Tény, hogy némelyiken különböző faragványok, sőt keresztény föliratok is vannak, de világos, hogy ezek csak később vésettek rájuk, amikor e régi köveket már keresztény és szláv törzsfők, fejedelmek sírjaira csak fölhasználták.  Sőt megjegyezhető, hogy a legtöbb és legnagyobb ilyen sírkövön vagy semmi dísz nincsen, vagy pedig igen sok változatban, csak ez, úgyhogy szerintem ez adja meg a megfejtést is, amely az, hogy e kövek valamely szemere őstörzsünktől származtak.  Igaz ugyan, hogy ugyane jel sokkal későbbi, már keresztény korabeli sírköveken is ott van, de ennek is magyarázata szerintem az, hogy az ősi szokást az uralkodóvá válott szláv elem is átvette, valamint a nyelvileg elszlávosított őslakosság is, még a kereszténységben is, sokáig megtartotta.  A Cattarói Öbölben általam hallott népi hagyomány szerint az Igalo, Hercegnovi és Kamenari közötti tengerpart, valamint az e tengerpart mögötti hegyi szerb lakosság mind Hercegovinából és Boszniából származott ide.  És íme, itteni szerb templomok és kápolnák körül ma is látni még néhány igen régi sírkövet (azaz pontosabban: sírt borító kőlapot), amelyen semminemű dísz, sem kereszt sincsen, hanem csakis középen, egyetlen, ezen körzőveli, hatosan beosztott rozetta.  Viszont a Ragusa és Cattarói Öböl között fekvő, ma Konavle, régen Canale nevű völgytől északra a hegyek között szintén vannak ilyen nagy sírkövek, amelyekről meg e népi mondást hallottam :  „To je doniela Tarasova zena uprc'ena".  Magyarul :  „Azt Tarasz neje a hátán hozta".  Kétségtelen tehát, hogy ezen Tarasz valamely regebeli óriás vagy mythologiabeli istenség volt, aki neje tehát szintén iszonyú nagyságúnak és erejűnek képzeltetett.  A mi szempontunkból azonban itt az az érdekes, hogy tehát nőről van szó, vagyis hogy a monda valószínűleg nőelvi őstörzstől maradott.

Mindenesetre bizonyos annyi, hogy a fönti jel szemere őstörzseink egyik vallásos alapjelkélpe volt, és hogy Bosznia neve a rómaiak idejében még Mösia volt, amely név szemere szócsoportunkba illik.

Föltűnő dolog a következő: William Canden: "Britannies chorographical description. England, Scotland and Ireland." (London, 1806.) című terjedelmes művében, a Stonehenge-ről írva megjegyzi, hogy a kőtömbök, amelyekből ez épült, nem csak óriásiak, hanem hogy sehol, sem a közelben sem a távolban olyan fajta kő ott nincsen.  Honnan kerültek tehát e kövek ?  A szerző szerint e rejtély megoldása az, hogy amaz ősnép, amely a Stonehenge-t építette, ismert valamely betonkészítési eljárást, és hogy tehát a kövek ott helyben öntettek, vagyis, hogy ezek: műkövek.  Ugyanez tételezhető tehát föl a boszniai óriás sírkövekről is.  Ismeretes, hogy homok, oltatlan mész (avagy cement) és tojásfehérje, asztalosenyv vagy vér vegyülékéből oly habarcs (malter) készíthető, amely miután megszáradott is, már igen kemény, de amely tizedévek, századévek alatt még folyton keményedik.  Sok elbeszélés és monda is maradott arról, hogy régen várfalakat, hidakat tojással avagy állati, sőt emberi vérrel is oltott mészből kevert habarccsal építettek, hogy rendkívüli erősségűek legyenek.  Ragusában a várfal egy helyen való megbontásánál magam láttam, hogy a kövek kötőanyaga kagylós törésű volt, és keményebb, mint maguk a kövek.  Ugyanezt láttam Ulcinjban (Régibb nevén Dulcigno), egy Jugoszlávia és Albánia határán lévő városban is, régi romokon, hogy a falak kövei az idő folytán már elporladtak, de a rendkívül kemény, cementszerű habarcs megmaradott, úgyhogy az ilyen fal, méhléphez hasonlóan, csupa lyuk volt.  Olvastam azonban régebben valahol a nagy kőtömbök szállítását, illetve még egy elképzelést.  Azt ugyanis, hogy régi népek ismerhettek egy eljárást, amelyet súlytalanításnak nevezhetnénk.  Ez abból állott, hogy valamilyen eljárással az illető tárgy tömegi (molekuláris) vagy paránybeli (atomi) alkatában olyan elváltozást tudtak létrehozni, hogy a tárgyra a Föld vonzóereje alig hatott, ami által tehát az könnyen szállíthatóvá lett.  Mikor azután a tárgy helyén volt, az elváltozást megszüntették, mire a tárgy ismét régi súlyúvá lett.  E föltevést az illető azzal okolta meg, hogy íme:  holott az arany vagy az ólom lágy, mégis sokkal súlyosabb, mint a sokkal keményebb acél vagy alumínium;  vagyis ez utóbbiakra a Föld vonzóereje sokkal kevésbé hat.  De fölhozható e föltételezésre még más is :  A holdkóros ember háztetőkön sétál és olyan csekély kiszögellésekbe kapaszkodva is képes valahová fölmászni, ahová egyébként embernek fölmásznia lehetetlen volna.  Állítólag azonban ha a holdkórost ilyenkor valaki megszólítja, akkor az fölébred és leesik.  A magyarázat az volna, hogy a holdkóros álma állapotában testére a Föld vonzóereje alig hat, mihelyt azonban fölébred, a rendes állapot helyreáll, mire le kell essen.

Visszatérve a búzakalászokra és azon már említett kapcsolatra, amely népünknél a kalász és az eladó leány között volt, fölhozom még az alábbiakat :  Erdélyben például Zernest és Ó-Tohán, barcasági, egykor magyar, ma eloláhosodott községek még magyarok által épített kapuin föltűnt volt nekem, hogy az igen régi kapufélfákon lent, úgy ahogyan azt az alábbi kapuábrázolaton látjuk, gabonanövények voltak ábrázolva, éspedig föltűnt még az is, hogy néha szakálas, néha szakáltalan kalászokkal.  Ismeretes pedig, hogy van szakáltalan búzafaj is.  A gabonanövények és a kalászok mindig többé kevésbé stilizáltan voltak ábrázolva, sőt néha annyira is, hogy az eredet már nem is volt fölismerhető.  Némelyütt ugyanazon díszen úgy szakálas mint szakáltalan kalászok is voltak ábrázolva, vegyesen.  Hogy a különbségnek volt-e valamikor jelképes értelme is, nem tudom.  Sajnos kérdezősködni efelől elmulasztottam, mivel akkori fiatal koromban a néprajzi tudomány módszereiben még nem voltam eléggé kiképezve, és a díszeket is inkább még csak művészeti szempontból értékeltem volt.  Mégis 1908-ban a hadgyakorlatokon, amikor egy Petek nevű faluban voltunk beszállásolva, miután föltűnt volt nekem, hogy számos kapun ugyanolyan kalászos dísz volt mint Zernesten, megkérdeztem, hogy miért vésnek a kapukra éppen kalászokat, miért nem inkább valamilyen virágokat ?  Mire azon választ kaptam, hogy szokás oda annyi kalászt róni, ahány eladó leány van a házban.  Ha meg egy férjhez meg, meghal, avagy ha egy kislány fölnő és eladósorba kerül, akkor az egészet lefaragják, és újra annyi szál búzát rónak oda, ahány a lány a házban.  Ezt pedig könnyű megtenni, mert az nincsen mélyen a fába róva, a kapuláb pedig lent úgyis vastagabbra hagyva, hogy szilárdabban álljon a kapu.

De föltűnhetett nekünk a Zernest, a Szerém, valamint a ma Zrinj, régen Zerény neveknek a szem szócsoporti r hang betoldásos alakja, amiből az is következtethető, hogy úgy a Barcaság termékeny síkságán, mint a gabonatermeléséről híres Szerémségben, valamint Bosznia "Alföldén" is laktak szemere vagy szarmata törzsek, avagy hogy e helyeken legalábbis élt a gabonatermelés miatt Szemere -- vagy ahogy még nevezhették: Zermenyő, vagy Zermanya gabonaistennő tisztelete.  Megjegyezhető, hogy a rómaiak gabonaistennője is a Ceres (Ceresz) nevet viselte, amely név a föntiekre némileg hasonlít.  Megemlítem itt a szláv zerno, zrno = szem szót, de csak mag értelemmel, a látószervre nem vonatkoztathatólag.  E szláv szó sem más, mint a szen szavunk r betoldásos alakja.  Ami pedig a Petek nevű erdélyi tiszta magyar lakosságú falvat illeti, ez ugyan hegyek között állott, ahol kevés gabona termelhető (ha jól emlékszem Udvarhely megyében volt), de ki tudja, mely háborús időkben menekült volt ide valamely szemere törzs egy töredéke.

Mint minden földművelő népnél, úgy a szemeréknél is természetesen nagy szerepet játszott a víz is, a szemeréknél pedig annál is inkább, hogy ők nőelviek voltak, a víz pedig őseinknél nőiségként volt fölfogva.  A víz jellemző mozgása a folyás és a hullámzás.  A folyást kifejező szó a szemeréknél az s vagy sz hang volt, éspedig különösen az i magánhangzóval egyesítve.  Sió a neve nálunk ma is a Balaton lefolyását képező folyócskának, amely név értelme nem is más, mint folyó.  Olaszul scia (sia, hosszú i-vel) a neve a vízen egy ideig látszó azon csíknak, amely a haladó hajó után marad.  Világos, hogy ezen si szavunkkal függenek össze siklik, sima és siet szavaink, valamint az olasz scivola (sívola) = siklik szó is.  Hogy a hótalpak si neve is ősnyelvünkből, illetve egy = csúszik szóból származik, már csak azért is bizonyos, mert hiszen ismeretes, hogy magát a sít is más népek a mi lapp és finn rokon népeinktől vették át.  Egyébként is finnül suju = halad és folyik, amely szónak valamely északi rokonnépünk nyelvében bizonyára van siju kiejtése is.  Ezen folyást, csúszást jelentő szótövünknek megfordított kiejtése is vagy isz, és íme iszkol nyelvünkben sietést jelent, viszont tájszólásokban ma is iszánkol = csúszkál, úgy sejthető, miszerint szán, szánkó szavaink hangozhattak iszán, iszánkó-nak is.  Viszont kétségtelen, hogy si folyást és a vizet megnevező egykori isz szótőből kellett származzon iszik igénk is, amelynek inni alakja is csak kiejtésbeli kopás által alakult iszni-ből.  Különösen föltűnő tehát az oly sok isz kezdetű folyónév :

Iser -- folyó Csehországban
Isere -- a Rhone mellékfolyója
Isar -- a Duna mellékfolyója
Isle -- folyó Franciaországban
Iszli -- folyó Marokkóban
Isel -- folyó Poroszországban
Yssel -- több folyó, patak, csatorna Németalföldön
Ischl -- a Szt. Wolfgang tó lefolyása Ausztriában
Isel -- folyó Tirolban
Isz -- a Káma mellékfolyója Oroszországban
Iza -- a Tisza mellékfolyója
Iszma -- folyó a zürjének földjén Oroszországban
Iszmenosz -- folyó Görögországban
Izim más néven Izel. -- Az Irtisz mellékfolyója Ázsiában
Iszker -- a Duna mellékfolyója Bolgár országban
Isonzo -- folyó Olaszországban
Iszter vagy Istrosz, -- a Duna régi nevei
Isenbach -- folyó Ausztriában
Isena -- a mai Eis régi neve Ausztriában.

A nyelvészek és néprajztudósok előtt ismeretes a folyónevek nagy állandósága;  ez is annak egyik bizonyítéka tehát, hogy Eurázsia és Észak-Afrika legrégibb lakói ősnépeink voltak.

Hogy az i hang a hidegség kifejezője, s hogy a víz természeténél fogva a leghidegebb anyag, már említettem.

A folyással, haladással természetszerűleg függ össze a hosszúság, ez utóbbinak pedig mintegy megtestesülése a szál, a fonál és a vonal;  értve utóbbit nem tisztán mértani értelemben.  És íme, itt is van zsinór vagy sinor szavunk, amelyet tehát a német Schnur(snúr) szóból tévesen származtatnak, mivel a dolog itt is megfordítva történt (lássad amit erről a korábbi oldalakon írtam) mint igen sok más esetben is, illetve a szavak, ha nem is újabban, hanem többnyire még az árja nyelvek megalakulásakor kerültek azokba.

A víz másik jellegzetes mozgása a hullámzás, és a víz hullámvonalakkali ábrázolását, azaz jelképezését mindenfelé, a legkülönbözőbb népeknél meg is találjuk.  Említettem már föntebb a gabonaföldek szélbeni hullámzását, amely hullámzásnál az egyes gabonanövények helyben maradnak ugyan, de ide-oda ingásuk miatt a gabonaföldön hullámokat látunk tovafutni.  Tökéletesen ugyanilyen a víz hullámzása is, amelynél a víz maga helyben marad, de fölületén a hullámok tovafutnak.  Tudjuk, hogy a hang-, fény- és villanyosság-hullámzás is ugyan ilyen, csakhogy míg a fönti csak kétdimensios, emez háromdimensios hullámzás.  Tény, hogy minden hullámzás mozgás, azaz tehát erőny, de amely erőny csak az anyag által nyilvánulhat meg.  Igen ritka anyagban a mozgás gyönge, a fény csak derengés, a hang csak gyönge nesz, tökéletes légűrben lévő harangot pedig hiába vernénk, mert ahol nincsen ami hullámozhatna, ott hullám sem lehet, vagyis: az erőny csak anyag által nyilvánulhat meg.

A kún díszítményeken az egyetlen zegzug vonal (a rajzon 1.) ékeket képez.  Az egység hímség, az ék is hímség, valamint a haladást jelképező vonal is hímség, mivel a haladás mozgás, tehát erőny (energia) és az erőny is hímség.  A vonalnak mértani szempontból teste nincsen, mivel csak haladást jelképezhető hossza van (szélessége nincsen), ami szerint is a vonal a test nélküli erőnyt is jelképezheti.  Két vonal, valamint két zegzug-vonal is azonban, ha akár párhuzamos, akár ellentétes, akkor már nőiségként fogható föl, azért is, mert a párosság sokaság: nőiség, valamint azért is, mert közöttük köz, azaz szélesség is van, habár csak kétdimensios is;  azt pedig szintén említettem már, hogy őseink fölfogása szerint a lap is nőiség.  Ha pedig a két zegzug-vonal ellentétes (a rajzon 2), akkor íme, közeik rombuszokat képeznek, azt pedig szintén láttuk már, hogy a kún szimbolikában úgy a rombusz mint a hatszög nőiségi jelkép volt.  Annál inkább nőiségi jelkép a rombusz, ha azt háromdimensiosnak képzeljük, mert akkor már teste, anyaga is van, az anyag pedig szintén nőiség.  Másrészt, ha zegzug-vonalak keresztezik is egymást (mint a rajzon a 3.), akkor is rombuszokat képeznek.  Az itt most elmondottak fejtik meg azt is, hogy az egyiptomiak miért ábrázolták a vizet szárnos párhuzamos zegzug-vonallal (a rajzon 4.), vagyis azért, mert ez náluk valamely ősi kún törzstől maradott hagyomány volt, ugyanúgy mint a piramisok is.  A vízen párhuzamos zegzug-vonalakat pedig a tükröződés képezhet, éspedig ugyanúgy függőlegesen, mint az egyiptomi ábrázolatokon.  (Lássad munkám korábbi részét.)

Tökéletesen a föntiek mását találjuk meg, de hullámvonalakkal, azaz tehát szemere fölfogás szerint kifejezve az alábbiakban :


Kún vonalritmus szerint.

Egyetlen hullámvonal itt is csak test nélküli hosszúság, azaz erőny-jelkép (lássad az alább következő rajzon 1. számmal jelölve).  Több párhuzamos hullámvonal már nőiség, és ez a vizet is jelképezheti.  A számosság nőiség, valamint nőiség a víz is (a rajzon 2.), sőt ha két hullámvonalat nem párhuzamosan, hanem egymással szembe helyezünk (e rajzon 3), akkor is nőiségi jelképet kapunk: a szem alakot, vagyis szemere őstörzsünk alapjelképét.  Ami azonban igen érdekes, az hogy a hullámok egymás ellentétét képezvén: egymást kiegyenlítik.  Ezt interferenciának nevezik.  Itt a hullámozó mozgás megvan, de láthatatlanná válik, illetve a sima vízfelület áll helyébe, a hanghullámoknál a csönd, a fényhullámoknál sötétség áll be.  A hullámozó mozgás, a fény csak akkor válik ismét láthatóvá, a hang hallhatóvá, ha eltolódás történik (a rajzon 5), és akkor teljes erejűvé, ha a hullámok párhuzamosak (a rajzon 2).  A legmeglepőbb azonban az, hogy az ellentétes hullámok által képezett szemalakoknak azonban szembogara (pupillája) nem lévén: azok vakok, vagyis ezáltal a sötétséget jelképezik is, sőt ha a vízfelület helyreálló simaságát, vízszintességét egyenes vonallal meg is jelöljük (a rajzon 4), akkor lezárt, vagyis szunnyadó, azaz alvó szemek ábrázolatait kapjuk, a szunnyadó szem pedig a meglévő de szunnyadó vagy még szunnyadó életet is jelképezi.  Viszont őseink fölfogása szerint helyesen szembogaras, azaz nyitva lévő, vagyis ébrenlévő szemeket csakis az eltolódott hullámvonalak általi szemalakokba való rajzolnunk.  Ami által az olyan minták keletkeznek, amilyeneket e kis rajz mutat.  A fönti vak vagy szunnyadó szemek tehát nem élet jelenséget, hanem csak megnyilvánulatlan életet jelentenek.  Egyébként szem-alakokat képeznek a hullámvonalak akkor is, ha egymást pontosan keresztezik is (lássad a fönti rajzon a 10 és 11. számot is) így :

Az emberi szem a valóságban a kissé eltolódott hullámvonalak által képzett alakú, amit szándékosan túlozva a fönti rajzon 5. mutat.  A hullámeltolódást pedig 6 tünteti föl.  A görögrómai építészetben is ismeretes azon füzérdísz, amelyet fönt a 7. számmal jelöltem.  Ez rendesen egy-egy nagyobb vízszintesen fekvő és három-három függőlegesen álló szemalakból, mintegy zsinórra felfűzött sarból képezve.  Neve sima (szíma).  És íme a finn nyelvben siima (szíma) = zsinór, zsineg.  A fönti rajzon 8. alatt olyan hullámvonalat látunk, amelyen egy hosszú hullám egy rövid hullámrnal váltakozik.  Ha két ugyanilyen hullámvonalat állítunk egymással szembe úgy, hogy ezek egymást keresztezzék, akkor azt kapjuk, amit a 9-es szám mutat, ami a fönti füzérrel tökéletesen egyezik.  Ilyen szegélydíszítmény pedig számtalan változatban a magyar népművészetben igen gyakori, és különösen általános a szűrök szegélylevarrásában (a rajzon 10 és 11).

Észrevehettük már eddig, hogy a szemerék életében nagyobb szerepet játszó gabonanövényeknek úgyszólván nincsen testszerűsége, hogy nincsen, avagy alig van testesebb tömörsége, hogy azok főképp szálakból, azaz vonalakból állanak.  Holott például a gömb határozottan egy tömör test, viszont még a szem-alak maga is, habár test, de hosszúkás volta miatt még ez is hajlik a vonalszerűség felé.  A vékony és hajlékony szál őseinknél pedig szintén nőiség jelkép volt; azt pedig az eddigi, valamint az alábbi rajzokon is észrevehetjük, hogy gabonanövények csupa szálból állanak.  A csupa szál és csupa szem alak volt a szemerék díszítményeinek legfőbb jellegzetessége is.  Annál inkább nőiségként volt a szál fölfogva, ha számosságban volt, vagyis ha köteget is képezett.  A köteg már őseinknél is az összetartó számosság, azaz tehát a köztársasági eszme jelképe volt.  Tény, hogy bár az egyes szál gyönge, de a szárnos szálból képezett rúd vagy oszlopszerű alakulat mindig sokkal erősebb az egyébként ugyanazon anyagból való és ugyanolyan vastagságú, de egyöntetű rúd- vagy oszlopnál.  Láttuk, hogy a gabonafélék, főképp a búza a szemerék egyik szent növénye, de egyúttal legfőbb tápnövénye is volt.  És íme, minden egyes búza, árpa vagy rozsnövény valóban egy-egy vékony, hajlékony szál (fönti rajzon 1), ezen kívül pedig minden búzamező is a növények, azaz szálak megszámlálhatatlan sokaságából áll, (Mező tiszta szemere szócsoportbeli szó), amit fönti rajzon 8. szám alatt kísérlettem meg stilizáltan ábrázolni.  Ha egy búzaszálat jobban szemügyre veszünk, akkor nem csak azt látjuk, hogy kalászában szárnos szem van (a számosság: nőiség), és nem csak azt, hogy szára valóban hosszú, vékony szál (szál és szár szavunk azonos, mert hangtanilag l és r majdnem azonos;  a magas, de nem vastag sziklát kőszálnak nevezzük, kőszál minden obeliszk is;  szál szavunkból származik a német Säule [szójle, szájle] = oszlop szó is, hanem észrevesszük még azt is, hogy e szár minden ízületében kissé el is hajlik, vagyis hogy kissé hullámvonalú is (a rajzon 1).  És íme, holott a művészek, ha gabonaszálat stilizálnak, azt mindig egyenesre rajzolják, ellenben a magyar nép a gabonanövényt jobban megfigyelte és azt, amint föntebb láttuk, a kapukon mindig, sőt gyakran nagyon túlozva is, hullámvonalú szárral ábrázolta.  Hozzátehetem, hogy e megfigyelése valószínűleg nem újabb keletű, vagy is a gabonanövények ilyen ábrázolása is ősi hagyományon alapszik.  De amint azt rajzaimon is látjuk -- a gabonanövényeknek levelei is hosszú, hajlongó szálak.  Úgyszintén vékony szálakból áll a kalász szakála is, mert a kalász minden egyes szeméből egy-egy szál indul ki, se szálak képezik a kalász szakálát.  A gabonanövények szemere fölfogás szerinti és helyes stilizálását tehát úgy kell csinálnunk, ahogyan azt a fönti rajz mutatja.  Ezen a 2. és 3. szám kalászokat ábrázol, még majdnem semmit sem stilizálva, a 4. és 5. kalászokat már stilizáltan, a 6. és 7. pedig egész növényeket, szintén stilizáltan.  Van azonban népművészetünkben a kalásznak még egészen másféle, de gyönyörű stilizálása is, amely néha azonban, hogy kalászt ábrázol, már alig is fölismerhető, úgyhogy azt részben ma már maga a nép is tulipánnak, liliomnak nevezi, és kalász voltát feledte, viszont a népművészetünket tanulmányozó tudósok és művészek is tulipánnak, liliomnak avagy pávatollnak is képzelték.  Az így stilizált kalász alakokról azonban másutt kellend még szólanom.  A datolyapálma ma Magyarországon nem él meg, ősidőkben azonban, amikor itt még meleg éghajlat volt, bizonyára élt és tápnövény is volt.  Mezopotámiában ma is nagy mennyiségben terem, fontos tápnövény, és ugyanaz volt a szumerek idejében is, mivel ábrázolatait úgy a szumereknél mint később az asszíroknál is látjuk.  Arab neve ma is temer, temr, amely szó világos, hogy nem más, mint a szemere szavunk, de az sz hangnak ismert könnyű t hanggá változásával -- ami nem zárja ki, hogy ősidőkben szemere törzsünk a datolya pálmát szemer vagy szemere néven is nevezhette.  És íme a datolya gyümölcse hosszúkás, szem alakú, amikor megérik ugyanolyan sárga színű, mint az érett búzaszem (a szemerék szent féme az arany volt, színeik a sárga és a kék) és csak aszalva válik barnává.  Nagy fürtökben terem, azaz tehát nagy sokaságokban, mintegy nagy kalászokban; minden egyes magva búzaszem alakú, csak jóval nagyobb és még hosszúkásabb (alábbi rajzon 4).  Magának a fának törzse igen vékony és magas, és mivel oldalágai nincsenek, tehát vonalszerű.  A törzsnek azonban faanyaga nincsen, mivel az csupa vékony, de erős szálból áll, amelyek közeit taplószerű anyag tölti ki.  Levelei nincsenek, mert hiszen az, amit mi "pálmalevél"-nek nevezünk, inkább tollhoz hasonlít.  A datolya fáját is "pálma" néven hibásan nevezzük, mert e név helyesen csak azon pálmaféléket illeti meg, amelyeknek legyező alakú levelei, azaz tehát valóban "pálmái" vannak, amelyek lapokat képeznek.  Ellenben a datolyafa "tollai" azaz tollszerű ágai azon zöld részei, amelyek valóban levelek szerepét töltik be, olyan hosszúképződmények, amelyek igen hosszú szemalakok is (a rajzon 3.), de mivel széleik erősen fölemelkedőek, ezért minden ilyen levél tulajdonképpen egy igen hosszúra elnyújtott csészécske, azaz szilke vagy szélke, ahogyan népünk a hosszúkás, ilyen alakú csészéket nevezi, de nevezi csanak-nak is, ami szemere szó, s amelyek a datolyafára eső esővizet valóban annak töve felé folyatják is.  Ezen kívül minden egyes toll szára a tövénél olyan metszetű, mint a fönti rajzon 2, vagyis szem alakú, úgyhogy azon fák törzse, amelyekről a régi elszáradott leveleket levágják, felületén azon szép mintázatot mutatja, amelyet fönti rajzomon az 1. szám tüntet föl, amely mintázat tehát csupa szemalakból, illetve hullámvonalból áll.  Vagyis a datolyafa minden részében szemere őstörzsünk szimbolikájába illő, s egészen sehol sem képez nagyobb tömörséget, illetve csupa vonalból és szemalakból áll.  Úgyhogy mindezekből én még azt is következtetem, hogy szemere törzsünknek ősidőkben és eredetileg legfőbb és legrégibb tápnövénye a datolyafa volt, ami mellett szólhat máig fönnmaradott temer neve, de még inkább az is, hogy a gyümölccsel való táplálkozás sokkal egyszerűbb, könnyebb, kézenfekvőbb valami, mint a gabonafélékkel való;  amiért is az ember legközelebbi rokonai, az emberszabású majmok fő tápláléka is a gyümölcs.

Tovább



 

1A héber nyelvben szuzán = liliom s e virág pedig ma is a szüzesség jelképe.

2Művemben korábban már közöltem ugyanilyen kalászos párta képét.  Amikor e föntieket írtam, figyelmem még elkerülte volt, hogy a görög és római csillagképek között a leányalakot képező Szűz csillagképe kezében nem virágot, hanem búzakalászt tart (latin nevén a Virgo, a Spica).  Kitűnik pedig ebből is, hogy a szűz leány és a kalász egymássali összefüggésbe hozása mily ősrégi.  Csakhogy a görögök és rómaiak ez összefüggés értelméről már semmit sem tudtak.  Lássad itt alább, amit a Szemerőke (Hamupipőke) meséről és ennek magyarázataihoz írtam.

3Lássad :  "Ethnographia" folyóirat, 1914. évfolyam, 317. oldal.  "Látók."  Ott olvasható :  „embertársai belső részébe is úgy belelát, mintha nyitva volna előtte."

4Német Aug, Auge = Szem.