Magyar Adorján
Az Ősműveltség

1. fejezet, Magyar, folytatás

Népművészetünkben gyakori ezen kecses, de többnyire már egészen mértani díszítménnyé alakított indíték, amelyen egymást kézen fogó, tehát táncoló alakokat látunk.  Ugyanezt természetesen más népeknél is megtaláljuk, szembeötlő azonban, hogy Magyarországhoz közelebb ez mind gyakoribb, távolabb pedig mind ritkábban fordul elő, ami tehát innen való származását teszi valószínűvé.  Előfordul pedig ez indíték főképp szőtteseken és hímzéseken, de megtaláljuk fába, sőt kőbe vésetten is, például Boszniában, igen régi időkből származóan.  Hogy e dísz körtáncot járó alakokat ábrázol, abban senki sem kételkedik, csak azt nem tudja már senki, hogy ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelyeknek a "Szent Szigeten" volt a helye.

Gyermekkoromban Albertfalván (Budapest mellett) ilyen táncokban én is részt vettem, avagy azokat csak néztem, bár a leányok által akkor énekelt szövegre már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy amely leányt fiú választott, vagy leány fiút, azt mindig meg kellett csókolnia.

Tény azonban, hogy őseink ezen költőien szép tavaszi nászünnepe szellemileg hanyatló, erkölcsileg romló népeknél rút és szemérmetlen paráználkodássá, erkölcstelen orgiákká is züllött, különösen pedig az elő-ázsiai sémitáknál (lássad például: "Teozofia" folyóirat. Budapest, 1916. "Szíria titkos szektái". 68-70. oldal)

Ezen tavaszi nász- és szerelemünnephez tartozott azonban még a ma "pünkösdi király" és "királyné" választása népszokása is.  Ez újabban jelentőségét már mindinkább elveszítette, és ahol még megvan, ott egészen komolytalan játékká változott.  Régen azonban ez nem így volt.  Őseink ugyanis minden tavaszi napéjegyenlőségkor választottak maguknak fejedelmet, azaz maguk közül szépségben, erőben és szellemiekben is kiválót, hogy azután ez legyen egy "napig", azaz egy esztendeig a Napisten, vagy Napkirály földi helytartója, aki tehát a Napisten nevében a nép között intézkedik.  Választása mindenféle szebbnél szebb versenyek és játékok útján történt.  Aki legjobban kitűnt, az lett azon évben az Ember, vagyis a Magyar.  Ugyanígy választottak leányt is maguk közül a leányok, aki meg Tündér Ilonát jelképezte, és aki aztán rendes en a Nászünnepen a Magyar feleségévé is lett.  Némely helyen az így megválasztott legényt "legénybíró"-nak is nevezik, akinek az illető falu legényei azon évben mindenben föltétlen engedelmeskedni tartoznak, és ugyanígy természetesen a megválasztott leánynak, utóbb asszonynak a falu leányai.  Hasonló szokást ma Európában másutt is találunk, de azt is inkább a Magyarországhoz közelebbi országokban, és leginkább a ma nyelvileg elárjásodott egykori rokonainknál, avagy olyan népnél, amely régen ősnépeink műveltségi hatása alatt állott.  (Lássad amit e dologra vonatkozókat "A Csodaszarvas" című kéziratomban írtam.)

Olvastam, már nem emlékezem hol, hogy volt egy olyan ének is, amely az olyan leány gúnyolására szolgált, akit a játék végéig sem választott magának senki.  A szövegre már nem emlékezem, csak annyit tudok, hogy e sor benne volt :

Csókolatlan maradtál.

A mai játékokban ez már nem volt nagy dolog, sem nagy baj, de ősidőkben bizonyára az olyan leányt vagy legényt, aki a tavaszi nászünnepen egyszer vagy több éven át is valamely testi vagy szellemi hibája, vagy pedig rossz híre miatt nem kapott párt, azt az ilyen énekekkel addig gúnyolták, míg a törzstől vagy a faluból elbujdosott, és így hibás utódokkal a törzsnek kárára nem lehetett.  Ennek nyoma maradott fönn napjainkig az úgynevezett "szűzgulya hajtás" népszokásában, és ezzel összefüggő, a Szőrös Büfögőről szóló mondában.  A szűzgulyahajtás a következőkből állott: Ha leány 20-22 éves koráig férjhez nem ment, legény 25-28 éves koráig feleséget nem kapott, ez úgy az ő, mint a törzs vagy falu és az illető család részére is szégyen volt.  Minden tavasszal, hóolvadáskor történt az állatok első legelőrehajtása, éspedig ekkor is, mint mindig, korán reggel már, még sötétben.  Külön hajtották a teheneket és külön a még fiatal üszőket és tinókat, és a fiatal, még szűz állatok gulyáját nevezik szűzgulyának.  A falun végighaladva a gulyások kürtöltek, hogy a házakból ki-ki a maga állatát engedje ki.  Ezért más jelt kürtöltek a tehenek gulyásai és mást a szűzgulya gulyásai.  Mikor e szűzgulyával olyan ház előtt haladtak el, amelyről tudták, hogy ott valamely idősebb leány vagy legény van, egy kicsit meg is állva, kürtjüket hangosan fújták, és egyet-egyet kiáltottak is :  He, hééé !  Hol az üszőtök ? (vagy ha legény volt: a tinótok) engedjétek ki már, hééé ! — Ez volt az első megintés, de ezután továbbmentek.  A következő tavasszal, ha az illető még mindig legény avagy leány volt, most már a kaput is megdöngetve, hosszabb ideig kürtöltek és kiáltoztak: — He, he, hééé !  A vén üszőtöket (vagy tinótokat) miért nem engeditek már ki, hééé ? ez volt a második, már komolyabb figyelmeztetés, de amely után most is továbbmentek.  A harmadik tavaszi első szűzgulyahajtást, ha addigra sem kapott házastársat, már nemigen várta be, a szégyen elől inkább előre elbujdosott a világba, beállott valahol más faluban vagy városban szolgálatba, vagy pedig élt ahol és ahogy tudott, és lett belőle kósza csavargó, de haza soha többé nem tért.  Ha azonban még harmadik tavasszal is otthon volt, akkor már nemcsak a gulyások, hanem még öt-hat, falubeli markosabb legény is összeállott, és az illető ház előtt nemcsak kürtöltek és kiáltoztak, ha nem kapun, kerítésen átmászva az idős leányt vagy legényt megkeresték, és erővel hajtották ki a szűzgulya közé.  Ezzel ellenkezni a házbeliek nem is mertek, de meg nem is igen akartak, mert így a ház szégyenétől szabadultak meg.  Ám az illető szerencsétlen emberrel szemben még ebben is volt kímélet, mert ha nem ellenkezett, megütni nem volt szabad, és mivel hiszen sötét volt még, senki kint még nem járt, és így a kihajtott állatok között a kiűzöttet senki sem látta.  Ezután ő is elbujdosott, soha vissza nem tért, és vagy megélt valahol idegenben, vagy elpusztult, de esetleg útonálló rablóvá lett, ha pedig leány volt, erkölcstelen nővé.  A Szőrös Büfögőről pedig így szól a monda :  Élt egyszer régen egy faluban valami igen lusta és rossz hírű leány, akit ezért senki sem akart nőül venni.  Mikor már kezdett vénlány lenni, a falubeliek kiűzték őt maguk közül.  A nádasok, mocsarak között összetalálkozott a vízi Szőrös Büfögővel, feleségévé lett, és tőlük származtak a mindenféle vad és gonosz, szőrös testű idegen népek.

Westenhöfer M. embertantudós (anthropologus) írja, hogy az ember belső szerveiben olyan alakulatok — ma elkorcsosulva — vannak, amelyek teljesen fejlett állapotban csakis a vízi életmódhoz visszatért emlősállatok belső szerveiben találhatók meg, például a fókáknál és delfineknél.  Ebből ő azt következteti, hogy az ember őskorában is kellett lennie egy időszaknak, amelyben az ember visszatért volt a vízi életmódhoz, ha nem is teljesen, de később az életmódot ismét elhagyta, míg a fókák, delfinek ősei ennél megmaradván, utódaik teljesen vízi emlősökké lettek.  Hogy őskorában az ember egy ideig vízi életmódot is folytatott, ezt bizonyítják a cölöpépítmények maradványai.  Az emberek akkor folyók, tavak és tengerek sekélyes részein levert cölöpökön álló házakban laktak, és főképp halászatból éltek.  Westenhöfer szerint joggal következtethető tehát, hogy ez időben az emberiségnek voltak majdnem teljesen vízben élő törzsei is.  Ilyen emberek az ázsiai, szundai és óceániai szigeteken ma is vannak, és ma is cölöpépítményekben laknak.  Mégis, az én véleményem az, hogy habár voltak az emberiségnek a vízi életmódhoz visszatért részei is, ez még nem kell azt jelentse, hogy ez az egész emberiséggel is így volt, valamint az sem bizonyos még, hogy az említett belső szervek nyomai minden emberfajnál is megvannak.  Szerintem viszont igen valószínű, hogy egyrészt voltak az emberiségnek olyan ágai is, amelyek még a kétéltű őskor óta sohasem hagyták volt a vizeket teljesen el, voltak olyanok is, amelyek a vizekhez utóbb tértek vissza, de voltak olyanok is, amelyek többé ideiglenesen sem tértek vissza ide.

Ha pedig a mai oknyomozó tudomány ily következtetésekre jut, mily meglepően érdekessé válik akkor a magyar népnek a Szőrös Büfögőről vagy "vízi ember"-ről szóló mondája! (Lássad: "Ethnographia" folyóirat. Budapest. VI. évfolyam, 102. old. és Kandra Kabos: "Magyar mythologia". 198-199. oldal.)  Régebben e meséket is együgyű, alaptalan dolgoknak, képzelet termékének tartották, ma azonban éppen e legkomolyabb tudományok egyike, az embertan, bizonyítja be, hogy a nép itt is olyan ősi dolgok emlékezetét őrizte meg napjainkig, amelyeket alaptalan meséknek tartanunk inkább a mi részünkről volt hiba vagy fölületesség.  Népünk szerint a szőrös böfögők folyóvizekben, tavakban, de főképp járhatatlan, mocsaras vidékeken éltek, nyáron nádkunyhókban, télen meredek vízpart lyukaiban.  Igen gonosz indulatúak voltak, főképp hallal táplálkoztak, és olyan jól tudtak úszni, hogy a halat, mint a hód vagy a vidra, úszva tudták elfogni.  Rettentő erősek és vad embergyűlölők voltak.  Ha magányos ember közelükbe tévedett, megragadták, a víz alá húzták, megfullasztották és megették.  Egész testüket szőr borította, fogaik és körmeik hegyesek voltak, mint a hódaké.  "Büfögő" nevük pedig onnan származik, hogy amikor a víz alól fölbuktak, tüdejükből a levegőt mindig nagy buffanással engedték ki. — Való igaz pedig, hogy ha az ember, avagy az emlősök víz alá buknak, előbb mély lélegzetet vesznek, hogy mentül több levegőkészletet vigyenek magukkal, majd fölbukva, az elhasznált levegőt valóban büffenő fújással engedik ki tüdejükből, hogy újra lélegzetet vehessenek.  Vagyis már maga e név is a monda valóságon alapuló voltát bizonyítja.

Mind az ismertetett szokások eredménye volt azonban nem csak az, hogy házastársakul az igazán egymáshoz illőek kerültek össze, hanem az is, hogy mindig minden egyén igyekezett tőle telhetőleg szorgalmas, rendes, tiszta és szép lenni, nehogy pár nélkül maradjon, valamint azért is, hogy remélhesse a tavaszi Nászünnepen való esetleges megválaszttatását az egyévi királyság, illetve királynéság dicsőségére.  Másrészt azért is, hogy pár nélkül maradván, nehogy az elűzetés szégyene és balsors a érje.  Mindennek pedig a leghatározottabban és legnagyobb mértékben fajnemesítő hatása, s tehát igen nagy haszna is volt, mivel nem csupán egymással összhangban és tehát szeretetben is élő párok jöttek létre, hanem a szépség, ügyesség, eszesség és szorgalom még azt is eredményezte, hogy a legjobb és legszebb tulajdonságokkal bíró ifjú a hasonló legkiválóbb leánnyal "király" és "királyné"-ként válván egy párrá, eszerint utódaik is teljes valószínűség szerint szintén kiválóan jó és szép tulajdonságokkal bíró egyénekké fejlődhettek.  Viszont a tökéletlen, testileg vagy szellemileg hibás, rossz tulajdonságokkal bíró egyének a "szűzgulyahajtás" szokása szerint a törzsből mindenkor kiselejteztetve, annak faját nem ronthatták, rossz tulajdonságaikat a törzsben át nem örökíthetve, ennek előnyös fejlődését nem gátolhatták.  Igy alakult ki tehát hosszú-hosszú ezredévek alatt azon testileg és szellemileg oly kiváló, gyönyörű faj, amelyet ma az embertanban "keletbalti"-nak szokás nevezni, de amely tulajdonképpen a magyar faj, és amely nem a Balti Tenger keleti partjai mentén alakult ki (csupán korán oda is elterjedett), hanem a fekvése által jól védett Csallóköz szigetein, majd a helységek által is jól körülvett egész Kárpát-Medencében, vagyis az ősi Magyarországban, ahol önmagában fejlődhetett, illetve ahol, ha néha elszigeteltsége dacára is idegen elem vegyült közéje, ezt az ismert Mendel-féle természeti törvény szerint magából nehány nemzedéken át önműködőleg is mindig kivetette, eltekintve attól, hogy a "szűzgulyahajtás" szokása, régen bizonyára még a szarvas háziállatukkal, avagy még valamely egészen más formájában is, de azonos eredménnyel, ugyanily hatással volt.

Teljesen téves — sőt némely részről rosszindulatú — azon állítás, hogy a fajkeveredés előnyös volna.  A valóságban az mindig káros, mert úgy testileg mint szellemileg többé-kevésbé értéktelen korcsokat eredményez, kivéve, ha a keveredés közelebbi rokon fajok között történik, amikor is a korcsok kevésbé értéktelenek ugyan; de előnyösnek még az ilyen keveredés sem mondható, legföljebb nem annyira károsnak.  Nem szabad azonban egymással összetévesztenünk a beltenyészetet a tiszta tenyészettel.  Beltenyészet az amidőn egyénileg is egymással közel rokon egyének párosulnak.  A beltenyésztés káros volta a Természet törvényein alapszik és már egy-két nemzedéken át is nagy elfajzást (degeneratiot) sőt terméketlenséget és kihalást is okoz, amiért is — amint ez különösen a növényeknél észlelhető — a beltenyésztést már maga a Természet is, különböző berendezésekkel gátolni igyekezik.  De ugyanígy igyekszik azonban gátolni a fajkeveredést is.  A károsság ellenben nem áll a faji tiszta tenyészetnél, amelynél ugyanis tisztán egyazon fajhoz tartozó egyének párosodnak, de beltenyészet nélkül, vagyis sohasem egymással egyénileg is közeli rokonságban lévő egyének;  márpedig ahol több ezernyi, százezernyi vagy több milliónyi azonos fajú egyénről van szó, ott beltenyészettől nem kell tartani, illetve ez még igen könnyen elkerülhető.  Ismeretes az is, hogy korcsok (fattyak, bastardok, mulattok) a maguk jellegét nem képesek utódaikra átütően örökíteni, ugyanígy újabb fajok átörökítő képessége is igen gyönge, vagyis régibb fajokkal szemben nem átütő.  Viszont a régi és tökéletesen állandósult fajok átörököltető képessége erős, vagyis e képessége igen átütő, úgyhogy a közéjük keveredett idegen elemet néhány nemzedéken át magukból kivetik, ami után a faj ismét ugyanolyan tisztává válik, mint amilyen azelőtt volt.  Ilyen nagy átütőképességű egyén egy gyönge átütőképességűvel egyesül, és mondjuk tíz gyermekük lesz, akkor ezek közül esetleg nyolc örököli az előbbi és csak kettő az utóbbi tulajdonságait.  Éppen ez pedig annak oka is, hogy ma például az északi faj kihalófélben, holott a keletbalti, azaz a magyar faj folyton terjed, eltekintve attól, hogy mely nyelven beszél, azaz mely nyelv használata lett reákényszerítve.

Ugyanily téves némelyek azon állítása is, hogy emberiségünk kialakulásakor a nemi életben még vegyesség, azaz teljes zűrzavar (promiscuitás) uralkodott volna.  Ez bár valóban régen megvolt, de mégsem ez volt az igazi ősállapot, hanem ellenkezőleg, ez csak későbbi hanyatlás eredménye volt, mert hiszen tény, hogy az ember legközelebbi rokonainál, az emberszabású majmoknál is a legtökéletesebb páros élet van, annyira, hogy ha az egyik fél meghal, a másik bújában többnyire utána hal.

Bár a "keletbalti"- vagy "keleteurópai"-nak nevezett fajt már mások is többször leírták, de hogy leírása e művemben is meglegyen, leírom azt itt is, azért, hogy olvasóm tisztában lehessen azzal, hogy milyen is volt tehát az igazi, tulajdonképpeni ősmagyar faj, vagyis azon faj, amelyből a magyarság 60-70 százaléknyi egyöntetű többsége ma is áll, míg az ezen kívül fönnmaradó kisebbsége ugyane faj szintén gömbölyűfejű változataira oszlik föl, a dinárira, turánira és alpesire, és csak egy 1-2 százaléknyi elenyésző kisebbségét képezik idegen származású egyének, de ezek is csak a részben idegen eredetű úri osztályban fordulnak elő.

E faj termete középmagas.  A férfi bár igen izmos és tehát nagyobb testi erejű is szokott lenni, de izmai mégsem dudorodnak oly erősen ki, mint más fajok igen izmos egyéneinél, azért mert az izmok között mindig van némi zsírlerakódása is, ami a test körvonalait mégis lágyítja.  Kivételt ez alól csak a soványabb egyéneknél találhatunk.  Ez egyik oka annak is, hogy e faj oly nehéz életkörülmények között is megél, és oly megpróbáltatásokat is kibír, amelyek között más fajú egyének elpusztulnának.  Tudvalévő ugyanis, hogy a test zsírja nem csupán a hideg ellen szigetel, hanem a testnek tápanyagtartalékát is képezi.  E faj teste sohasem szőrös, sőt még a fan és hónalj is vagy szőrtelen, vagy más fajoknál kevésbé szőrös, amiben viszont egyezik a mongol fajjal.  Ismeretes az is, hogy régebben a kínaiaknál ha a nő fanrésze szőrös volt, ez válóokot képezhetett.  A női szépségeszmény tehát őseinknél is bizonyára ilyen volt, és erre vezethető vissza az, hogy a Keleten a nő fanrésze borotválása némelyütt ma is kötelező, és hogy a régi görög művészet hatása alatt a művészetben ma is szinte kötelező a nőt fantal annak, sőt többnyire a férfit is így ábrázolni.  Hogy pedig a görög művészetben ez egészen így volt kötelező, ennek viszont oka az, hogy a Félszigetre behatoló "ősgörögök" műveletlen, de harcias népként az ottani, fajunkbeli őslakosságot leigázták ugyan, de azok műveltsége örököseivé lettek, sőt idővel azokat elődeiknek is kezdték tartani.

Újszülött korában is teste teljesen szőrtelen, ami azt jelenti, hogy testét a megszületés előtt sem borítja azon szőrözet, amely más fajoknál megvan, és ezeknél csak közvetlen a megszületés előtt tűnik el, de néha némileg még ezután is megmarad, és csak később tűnik el egészen, majd a nemi megérés korában e fajoknál a test ismét megszőrösödik.  Úgyhogy az ontogenezis törvényei alapján azt kell következtetnünk, miszerint e faj, a más fehérbőrű fajoktól eltérőleg, még ebben is közelebb maradott a szintén szőrtelen kétéltűekhez, amelyektől az első emlősök származtak.  E fajnál fölnőtt korában a szakál és bajusz is csak igen későn serked, többnyire csak 20 éves korban, avagy még később.  Ez a magyarázata annak is, hogy a régi görögök is az ifjakat mindig bajusz- és szakáltalanoknak ábrázolták, mivel a görög előtti ősműveltségből e szépségeszményt örökölték.  De fajunknál a bajusz és szakál ekkor is gyér, sőt a bajusz csak a két szájszöglet fölött kisé tömöttebb, míg az orr alatt ritkább és rövidebb is.  Szakál csak az arc szélén nől, vagy is már természettől olyan, mint a magyar népnél némelyütt szokásban volt szakál, amilyet Kossuth Lajos is viselt, aki után ezt ma "Kossuth szakál"-nak nevezik.  Fajunk szakála sohasem nől hosszúra, s inkább kerekded alakú csak.  Ezzel szemben a hajzat úgy a férfinál, mint a nőnél dús, igen hosszúra nől meg, kissé hullámos, igen vékonyszálú, selymes és igen fényes.  Mind e jellegekben úgy a szőrözetet mint a hajat illetőleg, teljesen egyezik a mongol fajjal, de azon különbséggel azonban, hogy a mongol ok haja nem hullámos, hanem egyenes és vastag szálú, nem selymes; ezen kívül a mongol haj fekete, a magyar fajé pedig mindig szőke, szinte fehér, néha pedig valósággal szürke árnyalatú, többnyire azonban kissé sárgás, viszont sohasem vörös, sem vöröses színű.  Ez áll úgy a hajra, mint az arc és a test szőrözetére is.  Mindebből az következtethető, hogy e faj pigmentációja még igen kezdetleges, vagyis, hogy még sohasem volt erősebben pigmentumos, illetve tehát nem "kiszőkült" faj, amint azt némelyek vélték és ami azonban úgy látszik, így van például az északi fajnál, amely nem szőke ugyan, hanem túlnyomóan vörös haj- és szőrszínű, de gyakran barna, sőt néha fekete is.

Ellenben barnák a magyar ősfajnak később keletkezett változatai: a turáni, az alpesi, a dinári fajnak délebben élő részei.

Dr. Winckler Henrik, német embertantudós, a boroszlói egyetem tanára írja a magyar nép között végezett embertani tanulmányiról, hogy e nép jellegzetességei a gömbölyű fő, széles (azaz tehát kerek) arc, egészen világos szőke haj, szürke vagy kék szem, kevés szakál és bajusz.  Írja, hogy mivel sok száz személyről vett pontos embertani adatokat, kizárt dolog, hogy tévedhetne.  Megállapította, hogy a tiszta magyarság között alig akad 8-10 százalék barna egyén, de ezek is távolról sem feketehajúak, csupán barnák.  Kiemeli, hogy szőkék ily nagy számarányát Németországnak még keleti részeiben sem találta, holott ismeretes, hogy az ország e részében van a legtöbb szőke ember.

Egy másik német embertantudós mág azt emeli ki, hogy e gömbölyűfejű, kerekarcú magyarok mennyire egyezőek az ugyanilyen finnekkel.  (Kollmann, 1917-ben.) Viszont Wolf meg így ír :  „Ha az eredményeket összefoglaljuk, úgy azt látjuk, hogy még az oly nagyarányú történelmi megrázkódtatások, amilyen a népvándorlás volt, sem gyakoroltak semmilyen befolyást az őslakosság feji alkatára.  Más szóval: változnak az urak, a műveltségek és nyelvek, de megmaradnak a talajhoz kötött néptömegek."

Bél Mátyás régi magyar tudósunkról írja Bartucz embertantudósunk :  „Korának európai viszonylatban is egyik legnagyobb tudósa, az első magyar ember, aki a magyar fajiság kérdését mint tudományos kérdést fölveti."  Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae historico-geographica" című könyve 1735. évben, az akkori szokás szerint még latin nyelven jelent meg.  Ebben tehát több mint 200 évvel ezelőtt, még jóval a Wamberger (magyarosított nevén Vámbéry) féle ázsiázó és "nomád keveréknép"-ről szóló téves elmélet keletkezése előtt írja, hogy csak azt mondhatja, hogy látott magyar embert, aki látott csallóközi férfit, és hogy a magyar faj a legtisztábban a Csallóköz szigetein maradott fönn.  Vajon miért állíthatta Bél ezt? Szerintem bizonyára azért is, mert már ő is azon véleményen volt, mint a mai tudomány, amely szerint minden faj keletkezése helyén marad fönn legtisztábban, mivel ott a természeti viszonyok hozták létre, ott mindig újrafejlesztik is, és az esetleg közébe keveredő másfajú, utódaikban e faj jellegét veszik föl.  De bizonyára azon századokkal ezelőtti időben Bél Mátyás igen jól ismerte népünk mondáit is, amelyek szerint a magyarok Magor és Tündér Ilona utódai, s hogy mindnyájan a Csallóközből, azaz Tündér Ilona egykori boldog Aranykertjéből származtak.  Szó szerint igen helyesen írja Bél még ezt is :  „Mivel e vidéknek — a vizek nagy tömege folyván körülötte — bejáratai nehezek és ilyen kevés is van, ellenség rajta könnyen át nem járhatott.  De ha meg is történt, hogy kóbor pusztítói valamely csapata e szigetekbe vetődött, akkor a lakosok a kisebb szigetek erdős zugaiba vonták magukat."  Tény ugyanis, hogy a Csallóköz három főszigetét körülvevő négy nagyobb Duna-ágon kívül ott számtalan kisebb Duna-ág is van, amelyek számtalan kisebb szigetet is képeznek, amelyeket járhatatlan mocsárvilág vesz körül, amelyen csak az képes áthatolni, aki ezt tökéletesen ismeri, és a benne való járás minden csínját-bínját, például a nádkötegeken, avagy ilyenekből képzett tutajon (a nép nyelvén: lápon) való előrejutás módját is tudja.

Különösen kiemeli Bél Mátyás a csallóközi magyar népről azt, hogy szorgalmas, munkás nép, illetve hogy a földmívelést mennyire becsüli és tiszteli.  Ezenkívül elmondja Bél még azt is, hogya csallóközi ember kis- vagy középtermetű, szőke hajú és szürke- vagy kékszemű.  Vagyis őt e tények szabad megállapításában még nem gátolta azon volt osztrák császári elmélet, amely mindenkinek bebeszélni igyekezett, hogy a magyar feketehajú, ázsiai, vad és nomád hajlamú nép.

Visszatérve a tulajdonképpeni ősmagyar fajleírásához, folytatom :

Koponyája tehát, a természetes fölfejlődés folytán, teljesen gömbölyű, ami azért jelent fölfejlődést, mert a gömb a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint mert az állat, az emberszabású majmok, a barlanglakó ősemberfajok, a mai fejlettebb emberfajok, például az ausztráliai őslakók, az afrikai busmanok, hottentották, mind hosszúfejűek, amikből tehát magától értetődőleg következik, hogy a gömbölyű koponya természetes fölfejlődés, tökéletesedés útján jött létre.  A tiszta magyar fajnál már csak itt-ott fordul elő kissé hosszúkás koponyaalak, atavizmusként, ami azért természetes jelenség, mert hiszen az emberiség keletkezésekor még csak hosszú koponya létezett.

E faj arcrésze nem előreálló (nem prognát), vagyis ha koponyáját fölülről nézzük, akkor az arcrészből vagy semmi, vagy pedig csak az orr látszik egy kissé (1. számú rajzon d.), ellentétben az állati (a), a fejletlenebb emberi (b) és az északi koponyával, amelynél az arcrészből sokkal, illetve valamivel több látszik (e).  Az 1. számú rajz tehát fölülnézetben szemlélteti, miképpen fejlődött az állati koponya gömbölyű emberi koponyává, anélkül tehát, hogy a fő túl naggyá alakult volna, lévén, hogy a gömb azonos fölület mellett többet tartalmazhat, mint a tojásdad;  nagy és tehát súlyos fő a két lábon járó embernél, a magas súlypont miatt, igen hátrányos volna.  Az emberi koponya egyrészt azért is fejlődött mindinkább gömb alakúvá, mivel a gondolkozóközpontok, vagyis a magasabb szellemi működések központja az agyvelő elülső és két elülsőoldalsó részében vannak.  E központok fölfejlődésével tehát a koponya homlok- és halántékrészei inkább kidomborodtak.  Másrészt a látóközpont, vagyis egy állati képesség központja, az agyvelő hátsó részében van.  Különösen katonaorvosok pedig többszörösen megállapították már, hogy a hosszúfejű embereknek sokkal tökéletesebb, élesebb látóképességük van, mint gömbölyűfejűeknek.  Az állatiasan éles látást azonban az embernél az ész és az értelem pótolta.  Viszont a látóképesség visszafejlődésével a koponya hátul megrövidült.  Ismeretes pedig az, hogy a barlanglakó ember koponyájának rendkívül nagy szemüregei és orrürege van, vagyis tehát igen nagy szemei és orra, s eszerint kiváló látó- és szaglóképessége is kellett, hogy legyen.  Amivel öszszevágnak a székely-magyarok azon mondái, amelyek szerint régen az erdélyi hegyek barlangjaiban emberevő, szőrös vademberek éltek, akik igen rútak voltak, mivel igen nagy orruk, szemük és szájuk volt.  A keletbalti faj orra ellenben kicsi, az arcból kevéssé kiálló, nőknél gyakran a piszeség felé hajló is, egyébként egyenes, férfiaknál gyakran hajlott is, de mégsem kiálló és lágyvonalú, nem szögletes.  A homlok gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudorok nélküli.  A szemöldök magasan van a szem fölött, miként a mongoloknál, igen vékony, rövidszőrű, nem bozontos, és íveit.  Maguk a szemek sohasem ülnek mélyen, hanem a homlokkal majdnem egy szintben vannak.  Mind ez a tekintetnek nyílt és barátságos jelleget ad, mivel a szemek nincsenek beárnyékolva.  (Ellentétben például az ausztrálidák és az északi faj tekintetével, amely sötét és szúrós, azért mert a szemek mélyén ülők, a kiálló szemöldökcsont és bozontos szemöldök által beárnyékoltak, a szemöldök pedig közvetlen a szem fölött van.)  A szemnyílás keskeny és hosszú, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést is ad.  A szemnyílások tehát soha sem kerekek, avagy majdnem kerekek, mint az északi fajnál.  Mongolredője a szemeknek nincsen, de néha kissé ferde állásúak, vagyis a belső szemszöglet néha kissé lejjebb van, mint a külső szemszöglet, ellentétben az északi fajjal, amelynél ellenkezőleg, bár csak ritkán, a belső szemszöglet van a külsőnél magasabban.a. Kutya. b. Emberszabású majom. c. Barlanglakó ősember. d. Afrikai szerecsen. e. Északi faj. f. Keletbalti, azaz magyar.  Igen jellemző sajátsága fajunknak még az is, hogy a szemek egymástól távol állanak, vagyis a két szem közötti távolság vagy ugyanannyi mint egy szem hossza, vagy néha még több is, amely sajátság természetesen függ össze a széles, kerek arccal, és ez is tökéletes ellentétet képez az északi faj azon sajátságával, hogy szemei egymáshoz igen közel állanak, vagyis, hogy a két szem közötti távolság többnyire kisebb az egyes szem hosszánál, ami meg azzal van természetes összefüggésben, hogy az északi faj arca hosszú és keskeny, sőt a koponya a halántékoknál még be is mélyed.  (Lássad: 1. számú rajz, c.)  A száj fajunknál rendes nagyságú, nőknél inkább kicsi és az ajkak is közepesek, vagyis sem nem vastagok, sem nem keskenyek.  A fogak alig speicalizálódottak, azaz még majdnem egyformák, illetve a szemfogak nem kihegyesedőek, a metszőfogak sem nagyon laposak, amit tehát "gyöngyfogsor"-nak szoktunk nevezni.  Különben is a fogak kicsinyek és mindig függőlegesen állanak;  nem oly nagyok és előreállóak, mint gyakran például az északi fajnál.  Fajunk álla előreálló, mint a mai emberfajoknál általában, kivéve csak az atavisztikusan hibás egyéneknél, és az igen fejletlen fajoknál, és volt a még állatias ősember fajoknál is.  Ismeretes, hogy az előreálló áll az emberi beszéd és a nyelvizom tökéletesedése következménye.  A fejetlenebb emberfajok álla még majdnem annyira hátrafutó volt, mint a majmoké, amiből az is következik, hogy beszélőképességük is még igen fejletlen kellett legyen.  (Lássad az alsó állkapcsokat a II. számú táblán.)

A koponya agyvelőt tartalmazó üreges részének mindinkább gömbölyűvé fejlődése természetes oka az agyvelő fejlődése is volt, amit meg a III. számú rajz szemléltet.

Az agyvelő fejlődése. a. Amphioxus gerincveleje, még agyvelő nélkül. b. Hal c. Alacsonyabb rendű emlős. d. Felsőbb rendű emlős. e. Ember. 1. Szaglóközpont. 2. Agyvelő. 3. Hátsóvelő. 4. Kisvelő. 5. Nyúltvelő.

Tudvalévő, hogy az emberi arc alsó része az állatokéhoz képest igen kicsiny, azért mert az ember állkapcsai, úgy a fölső, mint az alsó, valamint a fogak is, folytonos visszafejlődésben vannak, amiért az elülső fogak előreálló voltukat is elveszítették, vagyis mindinkább függőleges helyzetbe kerültek.  E visszafejlődés is éppen a magyar fajnál észlelhető a legnagyobb mértékben, amennyiben éppen nála, illetve a "keletbalti" fajnál találjuk a legkisebb állkapcsokat és fogakat.  E fajnál különösen az alsóállkapocs kicsinysége felötlő.  (Lássad ezt is a II. számú táblán.)  Ez pedig a műveltségi élet természetes következménye.  Az ős-vadember ugyanis eledelét még csak, miként az állat, fogaival tépte, törte, aprította, sőt miként az állat, fogait fegyverül is használta, mind amihez nagy fogakra és tehát hatalmas állkapocsra is szüksége volt.  Azon emberfajok azonban, amelyek már igen régi ősidők óta műveltségi életet éltek, azok eledelüket konyhán készítették elő, ezt eszközökkel is aprították, valamint sütéssel, főzéssel tették lágyabbá, porhanyósabbá, ellenségeiket pedig már nem harapták, hanem fegyverrel győzték le.  Ezért e fajoknál tehát az állkapocs és a fogak a tíz- és százezredévek alatt folytonosan kisebbedtek, amely folyamatot szintén a II. számú táblán látunk igen világosan.  Látjuk azt is, hogy a kutya feje még egy valóságos harapófogó, amely harapófogószerűség azonban az emlősök fölfejlődésével folytonosan csökken, és éppen a magyar fajnál tűnik el a legtökéletesebben, ami kétségtelen jele annak, hogy e faj, a "keletbalti" az, amely a legrégebben készíti elő eledelét konyhán, vagyis a legrégebben él műveltségi életet.  Természetesen lehet a dolgot éppen megfordítva is elképzelnünk, sőt úgylehet ez a helyesebb, hogy ugyanis az igen prognát, azaz harapófogószerű szájrész csak egy állati specializálódás, ami az emberiség igazi őseinél ily nagymértékben sohasem volt meg, de hogy amennyiben a prognatio az emberiség őseinél kisebb mértékben meg is volt, ez a keletbalti fajnál a régi műveltségi élet folytán, a legerősebben fejlődött vissza.  Fajunk arca kerekségét egyrészt mindenesetre az állkapocs kicsi volta is okozza, főképpen azonban a két járomcsont (pofacsont) igen fejlett volta, ami az arcot szélesíti, vagyis tehát kerekké teszi, amely kerekségből csak lent az áll szokott mégis kissé kihegyesedni, de ez sem mindig.

A fejlett ember egészen másképp rág, mint az állat, és meglehetősen másképp, mint a kezdetleges ősember.  Amint ezt az alábbi (IV. szám) rajzon látjuk, a fő mindkét oldalán két-két rágóizom van: az egyik a halántékizom, a másik a járomcsontizom (latin nevén: mus cuius temporalis és muscuius masseter).  Az első az agykoponya halántékrészét köti össze az állkapoccsal, éspedig átbújva a járomcsont alatt.  Ezen izom az állatoknál, a majmoknál és a fejletlenebb emberfajoknál is igen erős és nagy, vagyis a rágásnál főképp az izom erejével szorítják állkapcsukat, illetve alsó fogsorukat a fölső fogsorukhoz.  A másik rágóizom, vagyis a járomcsontizom az állkapcsot közvetlen a járomcsonttal köti össze, és ugyanazon célt szolgálja, mint a halántékizom.  Csakhogy az embernél az agykoponya nagyfokú kigömbölyödése és a két halánték behorpadottsága eltűnése miatt (lássad az 1. számú rajzon) a halántékizom mindinkább elveszítette a tapadásához szükséges felületet, és így tehát elcsenevészesedett.  A rágáshoz szükséges erőt tehát a másik rágóizomnak, a járomcsontizomnak kellett szolgáltatnia.  Ezt pedig csak úgy teljesíthette, hogy nagymértékben megerősödött.  Megerősödve azonban nagyobb tapadási felületre is volt szüksége.  Ezért tehát magának a járomcsontnak is ugyanolyan mértékben meg kellett erősödnie.  A járomcsontok ily megerősödése egyik oka tehát annak, hogy a fejlett ember arca szembe tekintve mind kerekebbé alakult, bár hozzájárult ehhez, amint láttuk, az állkapocs kisebbedése is.

Látjuk ezen kívül a IV. számú rajzon az ember még egy sajátságát is :  Ez a nyakizom kisebb és gyöngébb volta.  A majomnak és például az ausztráliai bennszülöttnek, azon kívül, hogy a testtartása még nem tökéletesen függőleges, illetve némileg még előrehajló, de még fejük arcrésze is előrefelé megnyúlt, azaz prognát, továbbá állkapcsuk és fogaik is nagyok, valamint többi koponya csontjaik is vastagok és nehezek, ezért fejük nincsen a nyakon függőleges egyensúlyban, az nem húz előre és lefelé, ezért a nyakizom, hogy e húzásnak és súlynak ellenállhasson, igen erős és vastag kell hogy legyen, ha nem is annyira, mint a négylábú állatoknál.  Mivel azonban az emberfajok testtartása már teljesen függőleges, a fej arcrésze pedig megrövidült (ortognát lett), a koponyacsontok vékonyak, az állkapocs és a fogak kicsinyek, nem súlyosak, ennélfogva a fej a nyakon már könnyen egyensúlyban tartható, nem is húz többé annyira előre, ezért nagy és oly erős nyakizom fölöslegessé válván, ez kár nélkül visszafejlődhetett.

Mindenki által ismeretesek a napkorong ilyen, emberarccali ábrázolatai, amelyek különösen egy-két századdal ezelőtt olyan általánosak voltak, hogy azon időkből napkorongábrázolatot emberarc nélkül föltüntetve alig is találhatunk, mivel ez még tudományos könyvekben is így volt szokásban.  Szerintem tehát ez ősrégi eredetű szokás, mert különben bizonyára nem válhatott volna ily általánossá, lévén hogy a Napon a valóságban ilyesmi nem látható.  Az pedig kétségtelen, hogy a napkorongot így ábrázolnia sohasem jutott volna eszébe valamely hosszú arcú népnek, amilyen például az északi faj is.  Ami szerint tehát bizonyos, hogy ez is a mi "őseinktől" származott dolog, ami összefüggésben van nem csupán azzal, hogy fajunk valóban kerekarcú, hanem azzal is, hogy őseink a Napot költőileg, már ősidők óta meg személyesítették és regebeli ősapjuknak is tekintették; egészen természetes dolog pedig az is, hogy egy kerekarcú faj a maga ősapját is kerekarcúnak képzelje.  Az is bizonyos pedig, hogy a Nap sugarait költőileg annak hajaként fölfogni csak szőke hajú embereknek juthatott eszébe, sohasem olyan fekete hajúaknak, mint amilyen a földközi faj, amely nem csak teljesen feketehajú, de hosszúarcú is.  Mi több, az emberarccal ábrázolt napkorong sugarait hajként inkább csak a korong fölső felén foghatjuk föl, míg az alsó fele sugarait tulajdonképpen szakálként lehet fölfognunk, mivel pedig a legmeglepőbben egyezik az, hogy — amint említők — úgy a "keletbalti" mint a mongol és mongoloid fajok szakála valóban inkább csak az arc szélén van, és nem hosszú, hanem kerek, bajusza pedig igen kevés van, ami valóban mind leginkább a "keletbalti" fajra vonatkozólag áll így.

Vogul rokon népünk feketehajú ugyan, de nyelvileg a magyarhoz minden más népnél közelebb áll.  Műveltségét azonban kétségtelenül valamely tulajdonképpeni ősmagyar, azaz "keletbalti" fajú törzsünktől vette át, amit tanúsít ezen vogul napének is ("Ethnographia" folyóirat. Budapest, 1891. 30. old.), amelyet azon északi tájak hosszú éjszakái után a végre fölkelő Nap dicsőítésére szoktak volt énekelni :

Vízi tündérleány simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Erdei tündérleány simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre
Hét sasröptényi magas Égatyácskád teremtette,
Hétoldalú szent sapkádat tedd föl !
Tündököltessed föl !
Hétoldalú szent házad
Aranyrészekből alkotott hét ajtaját
Tátjad széjjel !
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerék módra menő kerek Földre
Sugározzad ki.

Ez az éneknek csak egy része.  A folyóiratban a hozzáfűzött magyarázatban többek között az áll, hogy a vízi és erdei tündér egy és ugyanazon személy: a Napisten kedvese vagyis felesége (Ugyanaz tehát, mint a mi Tündér IIonánk, azaz Földistennőnk, akinek "Növényzet-istennő" és "víz-istennő" csak másmás megnyilvánulásai).  Mondja a magyarázat azt is, hogy a Nap haja annak sugarai.  Továbbá, hogy a "hét" nem értendő számtanilag, mivel ez a vogul nyelv szerint "sok" jelentéssel is bír; "hét oldalú" tehát "sok oldalú", azaz "végtelen oldalú", vagyis "kerek" jelentésű is lehet, ami szerint a Nap háza és sapkája is tehát kerek.  Föntebb írtam már a Nap kerek templomáról, valamint a tulajdonképpeni ősmagyarok kerek, azaz félgömb alakú fövegeiről, az pedig magától értetődő, hogy kerek koponyájú emberek fövege is kerek.  Úgyszintén a "hét sasröptényi magasság" alatt nem csupán azt kell értenünk, hogy az Égisten (a Napisten apja) hétszer oly magasságban lakik, mint amennyire a sas föl bír röpülni, hanem azt is, hogy laka tehát végtelen magasságban van.  Hogy az Égisten "atyácská"-nak mondatik, ez ugor rokonaink azon szokásából származik, hogy amit szeretnek, azt kicsinyítéssel szokták megnevezni, ha az egyébként nagy is.  Ennek nyoma, ha nem is oly határozottan, a magyar népnél is megvan, amennyiben nála is például "fiacskám" avagy "anyuskám" értelme :  "kedves fiam" és "kedves anyám".  Ugyanúgy a Nap sugarai (azaz haja) is csak becézésül mondatnak "fürtöcské"-nek, mert különben haját oly nagynak képzelik, hogy azzal az egész Földet beborítja, vagyis ez tulajdonképpen azt is jelentheti, hogy kedvesét a Napisten aranyhajával betakarja, s így védelmezi a világűr hidegsége elől.

Az elmondottak és az általam úgy a magyarság hagyományaiból, valamint máshonnan is gyűjtött, még fölismerhető adatok alapján festettem még 1931-ben az alábbi képet, amely Napistenünket akarja ábrázolni úgy, amilyennek őt szerintem őseink, valamint vogul rokonnépünk is még nemrég képzelte, éspedig hajnali, azaz tavaszi megnyilvánulásában, vagyis tehát mint egészen fiatalon fölkelő Napot.  A képhez költöttem a mellé írt versecskét is.

Ég alja piroslik, felhők aranyosak,
Napisten érkezik, aranyhaja látszik.
Madarak keljetek, pillangók szálljatok,
Aranyisten megjött, a Gyönyörű feljött.

Ahogyan a Nap sugarait költőileg a Napisten hajául fogták volt föl, ugyanúgy Tündér Ilona Földistennő hajául pedig az északi fényt képzelték, amelyet azon ősidőkben, amikor a Sark még Magyarország területén volt, a hosszú sarki éjszakákon át igen gyakran láthatták.  Hogy e fény mily tündériesen szép jelenség, azt ma, aki nem is látta, számtalan leírásból tudhatja, úgyhogy azt Tündér Ilonával — aki népmeséinkben még ma is a tündérek szépséges királynéja kapcsolatba hozni igen természetes dolog volt.  Tény, hogy az északi fény a legtöbbször aranyszínű, világos sárgán fénylő szokott lenni, ami a "keletbalti"-nak nevezett, vagyis tehát a magyar ősfaj haja színével egyezik.  Viszont tény az is, hogy a sarki fény igen nagy mértékben csakis az Északi Sarkon mutatkozik, míg a Déli Sarkon csak igen keveset, gyöngén és sohasem az égbolt oly nagy részét átfogóan, mint az Északi Sarkon.  Ebből tehát okszerűen következtethető az is, hogy fajunk és őshagyományaink keletkezése korában éppen az Északi és nem a Déli Sark volt Magyarország területén, valamint, hogy tehát őseink költőileg az északi fényt Tündér Ilona feje aranyhajaként fogták föl (A délit fanjaként).

Továbbá :  bár e fény többnyire csak sárga vagy sárgásfehér színű és mintegy központból kiindulóan sugározik széjjel — amiért is hajzathoz valóban hasonlítható —, sokszor azonban tündériesen villózó, és mintegy a szél által lobogtatott, lebegtetett szallag vagy szallagok alakjában jelenik meg, amelyek pedig pirosfehér-zöld színűek! (Lássad: Meyers Lexikon. 1897. évi kiadásában a színes képet és a többek közötti ezen leírást :  "wie von Wind bewegtes, leuchtendes Band."  Továbbá :  "dem breiten Lichtband das Rot den unteren Saum, dem dann das breitere Weiss der Mitte und das Grün des oberen Saumes in ungef gleicher Breite wie das Rot")  E német leírás, valamint a kép szerint is a szallagok fehér része a két színes résznél valamivel szélesebb, és rajtuk a piros szín nem fölül van, mint a mai magyar nemzeti lobogón, hanem megfordítva: alul, illetve a szallagok tehát zöld-fehér-pirosak.  De részemről lehetségesnek tartom, hogy ez valamikor a magyar színekben is így volt, azért is, mert hiszen a növényzet főszíne valóban a zöld, a tulajdonképpeni magyarság őskorában pedig, amikor is még tisztán földművelő és gyümölcstermelő nép volt, nála a növényzet igen nagy szerepet játszott.  Azt gondolhatjuk tehát, hogya régi magyaroknál, költői képzeletük szerint Tündér Ilona hajában zöld-fehér-piros szallagok voltak, azt pedig tudjuk, hogy népünk leányai még nemrégen ilyen színű szallagokat is viseltek hajukba fonottan, vagy pártájukat kötötték volt ilyen szallaggal fejükre.

Miután azonban ma, és már sok ezredév óta a Sark nincsen Magyarországon, és a sarki fény itt már nem látható, ezért idővel a képzelet Tündér Ilona haja szallagjával a szivárványt kezdé azonosítani, amely azonban már nem képez oly tökéletes egyezést, azért mert ez, bár szallagszerű, de már nem hullámzik szél által lebegtetett szallagként, és középen nem is fehér, hanem inkább sárga, s így tehát már nem egyezik oly tökéletesen a magyar törzs szent növényei, a meggyfa és a gyöngyvirág színeivel, illetve a magyar nemzeti lobogóval sem, habár a szivárványnál már valóban a piros szín van fölül és a zöld alul, amiért is lehetséges, hogy éppen ez játszott abban közbe, hogy a mai magyar színekben is már a piros került fölülre.

Bár a szivárványt népünk költői képzelete még másként is fogta föl — például hídként de hogy ezt szallaggal is azonosította, ennek bizonyítéka az, hogy a palócságnál a szivárványt ma is nevezik még "bábabukrá"-nak, amely szó eredeti értelme "leány szallagja" volt.  A bába szó bár ma, valószínűleg szláv befolyás miatt, népünknél már inkább vénaszszony értelmű (szláv baba = vénasszony), de hogy ez régebben nem volt így, tanúsítja a magyar baba szó is, valamint az, hogy a legények kedvesüket ma is általában nevezik "babá"-juknak, bár nevezi ugyanígy kedvesét a leány is, mindenesetre tény azonban, hogy ezen baba szó alatt csakis fiatal és kedves személy érthető, mert hiszen még az egészen kicsi gyermeket, valamint a kislányok játék babáját is nevezzük így.  Amely baba szavunk hogy mily régi, bizonyítja az, hogy változatai az árja nyelvekben is megvannak, mert a német Puppe, olasz bambola is babát jelent, míg az olasz pupazzo jelentése: alakocska, de csak ha az embert ábrázol.  Az első olasz szóban már egy közbeékelődött m hang is van, a végére pedig az -ola kicsinyítő rag került.  A második olasz szó -azzo ragja viszont inkább becsmérő értelmű.  Ámde megvan az első olasz szó kicsinyítő rag nélkül, valamint az egészen más kicsinyítő raggal is, mivel hiszen olasz bimbo és bambino kicsi gyermeket jelent.  Márpedig ezen olasz bimbo szó tökéletesen azonos a magyar bimbó szóval.  Mi más pedig a kicsi gyermek, mint ember-bimbó ?  Természetesen ez egyezést némelyek azonnal véletlenségnek fogják tulajdonítani;  pedig hogy nem az, bizonyítja az egészen más szóalakbeli, de pontos párhuzama :  magyar gyermek, latin-olasz: germen, germe = csíra, germoglio = rügy.  Hogy pedig a nyelvek a bimbó, rügy és csíra elnevezést és ezeket magukat mennyire azonosítják, tanúsítja a német nyelv, amelyben Knospe egyaránt jelent bimbót és rügyet, sőt e szavunknak is van rügy, azaz levélbimbó értelme (Lássad: Ballagi: "A magyar nyelv szótára.")  Másrészt az egészen fiatal leányt népköltésünk nevezi is "rózsabimbó"-nak, "virágbimbó"-nak.

Hogy azonban a baba, Puppe, bambola szavak mennyire nem árja eredetűek, illetve hogy az árja nyelvek keletkezésénél is régibbek, bizonyítja a vogul nyelv, amelyben a pupi szóval azon kicsi, fából készülő és szövetbe, szőrmébe öltöztetett babaszerű házibálványocskáikat, azaz istenszobrocskáikat nevezik, amelyekről azt tartják, hogy a házat és lakóit bajtól óvják.  Mindez tehát kétségtelenül kőkorszakbeli eredetű, mert hiszen tudjuk, hogy midőn az oroszok a vogulokat fölfedezték, ezek még Kőkorszakban éltek, vagyis nyelvük tehát éppúgy egy kőkorszakból fönnmaradott ősnyelv, mint a vele rokon magyar.

Hozzátehetjük még az elmondottakhoz báb szavunkat is, amelynek szintén alak értelme van, főképpen pedig mesterségesen készült emberalakot jelent ma is, és tehát a vogul pupi, magyar baba és árja Puppe, bambola, pupazzo szavakkal úgy szóalakilag mint értelmileg is egyezik.  Ugyancsak hozzátehető az elmondottakhoz a szláv kameni baba elnevezés is.  Igy nevezték ugyanis a szlávok a dél-oroszországi kun sírhalmok tetején állott nagy kőszobrokat, amelyek az elhalt fejedelmek ábrázolatai voltak, de nem holmi vénasszonyokéi, s ezen ma elszlávosított elnevezésük eredete nem is más, mint kő-báb = kő-alak, kő-szobor, vagyis a vénasszony értelmezés csak téves szláv és kereszténykorbeli népetimologia.

Viszont a bábabukra szó bukra része népünk nyelvében bukor alakban (birtokos raggal: bukra) ma is megvan bokor és csokor értelemmel, és ma is mondják :  "virágot bukorba kötni" = virágot csokorba kötni, és ugyanígy, "szallagot bukorba kötni" (németesen: másliba kötni) úgy, hogy a szallag-csokor értelemeltolódás is igen könnyen érthető.  Vagyis tehát Tündér Ilona hajszallagja, amikor nálunk sarkifények többé láthatók már nem voltak, a szivárvánnyal lett azonosítva, azaz mintegy pótolva.

Meg kell azonban itt jegyeznem, hogy szivárvány szavunkat ma, ugyanúgy egészen tévesen használjuk, mint a bíbor szavunkat, amely utóbbi eredeti értelme nem igen piros, hanem tiszta fehér volt.  Ugyanúgy eredetileg szivárvány sem azt jelentette amit ma, hanem a tölcsérszerű, forgószél-forgatagot vagy fergeteget (de nem a közönséges forgószelet), vagyis amit a németek "Windhose"-nak neveznek, amely iszonyúerővel tör-zúz, és szippant magasba minden megmozdíthatót, amit útjában ér.  Ismeretes, hogy ez a magasban, a felhők alatt keletkezve nyúlik lejjebb, lejjebb, míg néha a földig leérve, itt aztán rettentő erővel pusztít, amiért is népünk e fergeteget a sárkány (a viharfelhő) farkának is nevezi, amellyel az iszonyú pusztítást visz végre a földön.  Tény, hogy a fergeteg nem más, mint az igen hideg fölső levegőrétegekbe örvénylésként fölszálló alsó meleg levegő, amely örvénylés azonban sokszor oly erős, hogy nem csak port, hanem füvet, ágat, gallyat, különböző tárgyakat is tép, tör és kap föl a magasba, ahol pedig vizet ér, azt is fölszívja, ahonnan utóbb mindez, a forgatag megszűntével a földre visszahullik, a víz természetesen zuhogóeső alakjában.  Innen származik a népünk által emlegetett "békaeső" is.  Természetes ugyanis, hogy ha egy ilyen fergeteg például a Magyar Alföld nagy mocsarai fölött halad el, akkor onnan a vízzel együtt ezer meg ezer békát is ragad a magasba, ami azután valahol másutt békákkal vegyes esőként hullik vissza a földre.

Ismeretes, hogy a napfoltok a Napban végbe menő nagy delejes, illetve villanyos jelenségek, viharzások következtében keletkeznek, valamint ismeretes az is, hogy ezek tizenegy éves időszakonként jelentkeznek nagyobb mértékben.  Tény azonban az is, hogy ezekkel egyidőben, vagyis tehát ezeknek megfelelőleg, jelentkezik a Földön a legnagyobb mértékben a sarki fény, ami annyit tesz, hogy a Napban végbemenő említett jelenségeket a Föld érezi.  Mi több, némelyek szerint a sarki fény tulajdonképpen nem is a Föld kisugárzása, hanem a Napé, amelyet a Föld magába vonz, de amely sugárzás csak a Föld légkörébe érkezve válik láthatóvá.  Mindezt tehát mindenesetre jelképesen és költőileg a Nap és Föld szerelmeként foghatjuk föl.  Ami azonban rendkívül meglepő tény még, az, hogy a napfoltoknak és sarki fénynek van még egy kisebb, azaz minden évben ismétlődő időszaka, amikor e jelenségek nagyobb mértékben mutatkoznak, éspedig csodálatosképpen éppen minden tavaszi napéjegyenlőségkor.  Viszont a sarki fény minden ilyen napéjegyenlőségkori erősödése után teljesen szünetel, eltűnik, és csak az őszi napéjegyenlőségkor jelentkezik ismét, de sokkal gyöngébben, ami után a tavaszi napéjegyenlőségkor ragyog föl megint erősen.  Márpedig tény, hogy őseinknek éppen a tavaszi napéjegyenlőségkor volt Nászünnepe, vagyis a szerelem és házasságkötés ünnepe, amelyben a leányok kibontott hajjal, gyöngyvirág ruhában, azaz "tündérruhában" és virágkoszorúsan járták Szent Szigeteiken "tündértáncukat", holott az őszi napéjegyenlőségkor a nők, bár kibontott hajjal, de ami ekkor a fiatal menyecskéknél még nem volt egészen hosszúra újranőlve, és most sárguló, őszi levelekből tűzdelt ruhában, szomorú énekekkel búcsúztatták az Áldott Napot, vagyis a Napistent, amely szomorú ünnep emléke maradott fönn máig is a búcsú szavunkban, amely a , búbánat, búsulás = szomorúság szavainkból származik, de jelenti a "búcsújárást" is, a kereszténység által is átvéve, de a szó tulajdonképpeni értelme feledésével.  Másutt írtam már népünk azon ősi szokásáról — de amely szokás nyomait más népeknél is megtaláljuk — hogy a nő számára, amidőn szüzességét elveszítette, kötelező volt a hajzat levágása, éspedig ha akár házassága folytán, vagy akármilyen szerelem miatt veszítette is azt el.  A leányok, illetve a szüzek, ugyanis vagy egészen hajadonfővel jártak — ami emlékét a hajadon = leány szavunk is fönntartja — vagy pedig hajadonfővel ugyan, de különösen ünnepélyesebb alkalmakkor, koszorút avagy pártát (diadém) viseltek, asszonyokként azonban főkötőt, amely a főt egészen födte.  Násza után ugyanis, amikor a nő először kötötte fejét főkötőbe, előbb köteles volt haját egészen rövidre nyíratni, bár ezt utóbb ismét megnöveszthette, csakhogy hajadonfővel a házból ki nem járhatott, sem hajának a főkötő alól kilátszania nem volt szabad.  Újabb időben ugyan az új menyecske haját (menyecskének nevezték az asszonyt első gyermeke megszületéséig) már nem vágták le egészen, hanem csak valamennyire a homlok fölött, nehogy a hajból valami a főkötő alól kilátszódhasson.  E hajnyíráskor szokás volt a menyecskét azzal vigasztalgatni, hogy így a főkötő szebben simul and fejéhez, azon a dús hajzat miatt félre nem csúszhat.  Mindez azonban tökéletesen egyezik azzal, hogy őseink szerint a Nap és Föld násza is tavasszal, a napéjegyenlőségkor van, valamint azzal is, hogy az északi fénynek is ekkor van évi nagyobb mérvű erősödése, ami tehát aki bontott hajat jelképezte, ami után a fény teljes eltűnése még a haj lenyírását és a fej főkötőbe kötését jelentette.  Úgyszintén igaz az is, hogy tavasszal, az erősödő napsugárzástól és ennek melegedésétől termékenyül meg a Föld, ugyanúgy tehát, mint nászával a menyecske is.

Az őszi napéjegyenlőségkor az északi fény ismét látható lesz ugyan, de sokkal gyöngébben, mint tavasszal.  Mivel lehetett ezt kapcsolatba hozni? Azzal, hogy akkor a lányok és asszonyok a szomorú Búcsú ünnepen szomorú énekekkel búcsúztatták a távozó Napistent, csakhogy ekkor kibontott, lengő hajú leányok sokkal kevesebben voltak már, mint tavasszal, az új menyecskéknek pedig hajuk már le volt nyírva, s fejük főkötőbe kötve.  Tény viszont, hogy az őszi napfordulótói kezdve sárgulnak, hullanak a levelek, kezdődik az ősz szomorúsága, s tény az is, hogy ősidőkben, amikor az Északi Sark még Magyarország területén volt, ekkor ment le a Nap, hogy azután hosszú fél esztendeig föl ne jöjjön és a fél évig tartó éj homálya bekövetkezzen.

Csodálatos egyezés még az is, hogy ma komoly tudósok is megállapították már, miszerint erősebb északi fénykor nagyobb a föld termékenysége, illetve a növényzet rajta erőteljesebben fejlődik, amit egyrészt a több világosságnak, másrészt a nagyobb mértékben áradó nap- és földdelejességnek tulajdonítanak.  Hogy azonban ugyanezt így őseink is már megállapították és tudták volt, bizonyítja azon tény, hogy oroszországi, északabbi rokon népeink ezt szintén tudták, mert még kereszténységre téríttetésük előtt is imáikban istenségeiktől földjeikre, vetéseikre északi fényt kértek, hogy így jobb termésük legyen.  (Lássad ezt: Kandra Kabos: "Magyar mythologia". Eger, 1897., 269. oldal.)

Hogyan magyarázhatók mármost ősvallásunknak, népszokásainknak a Természet jelenségeiveli ily csodálatos egyezése ?  Szerintem csakis úgy, hogy egyrészt őseink egész élete a Természettel már magától is, öntudatlanul is, a legtökéletesebb összhangban alakult ki, vagyis hogy egész ősvallásunk mindenben a legtökéletesebben a természeti valóságokon és igazságokon alapult, nem volt valami prófétai, mondvacsinált, csak kigondolt alkotás, hanem azt maga az örök Természet, ennek törvényei által, számtalan ezredéven át, maga alakította ki.  Vagyis tehát nem volt sem önkényesen megszerkesztve, sem erőszakkal az emberekre kényszerítve.  Másrészt magyarázandók mindezen egyezések még azzal is, hogy őseinknek kellett legyen egyszer, igen régi időkben egy a mai emberiségnél sokkal magasabb, de tisztán csak szellemi műveltsége, amelyben a nép vezetői, azaz tudósai: tátosai, vagy táltosai mindent a Természet örök törvényeivel tudatosan is összhangban tudtak tartani, valamint mindent gyönyörű költői és művészi alakba is tudtak öltöztetni.

Visszatérve fajunk ismertetéséhez, ide teszem ezen igen jellegzetesen magyar arcú alföldi magyar paraszt férfi fényképét, amelyen a legföltűnőbb sajátságok: a fejlett pofacsontok (járomcsontok) miatti kerek arc, egymástól az egyes szem hosszánál nagyobb távolságban álló szemek, amelyek nem ülnek — az egyén öreg volta dacára sem — mélyen, a szemöldök pedig magasan van a szem fölött.  A magasan lévő szemöldök és a nem mélyen ülő szemek az arcnak békés, barátságos, jóságos kifejezést adnak, aminthogy a jóság, becsületesség és szeretet szinte sugározik e férfiarcról.  Összehasonlításul mellé teszem e balkáni férfi képét, amely mindenben az előbbi ellentétét képezi.  Ez utóbbi arc azért rendkívül érdekes (hosszú arc, nagy alsó állkapocs, mélyen ülő és egymáshoz közel lévő szemek, szemöldök közvetlen a szem fölött), mert habár egyébként mindenben egyezik az északi faj arcával, de emellett nagy és vastag ajkai vannak, holott az északi faj ajkai vagy normálisak, vagy keskenyek.  Ezen arcjelleg azonban a Balkánon sem gyakori már, ami azt jelenti, hogy e faj itt ugyanúgy kihalófélben van már, mint Északon az északi faj.  Viszont emez éppen vastag ajkaival és fekete hajával képezi az átmenetet a germán avagy ősárja fajból a vele rokon déli, hosszúfejű, erősen pigmentumos afrikai bantu-szerecsenekhez (nem hamitákhoz) és az ausztralidákhoz.  Hogy az ausztráliai bennszülöttek az északi fajjal erős pigmentációjuk ellenére is mily közeli rokonok, azt az alább mellékelt két rajz (Eickstedt: "Rassenkunde" nyomán) eléggé szembetűnően tanúsítja.

Alább egy jellegzetes alföldi magyar leányarcot, vele szemben pedig egy fiatal férfi arcélét, alatta meg egy idős férfit tüntetek föl.  Viszont ugyancsak magyar női arcot mutat a Tündér Ilonát ábrázoló rajz is, melyet már mutattam.

A magyar faj is, amint már említettem, az úgynevezett infantilis, azaz gyermekszerű ősfajok közé tartozik, de jellegben mégsem maradott meg olyannyira, mint például az India némely elszigetelt részén még élő oraon-nak nevezett faj (lássad ábrázolatait: Eickstedt: "Rassenkunde") és az afrikai busmanok.  Utóbbiak ugyan gyermekszerű arc és testalkat mellett azonban már erősebben pigmentumosak, de ami az afrikai éghajlatnak tulajdonítható, holott a keletbalti faj téljesen szőke és pigmentumban szegény maradott.  Közlöm itten Weinert Hans: "Stammesentwickelung der Menscheit." (Braunschweig, 1951. 203. oldal) nyomán egy busman asszony képét.  A busmanok bár abban is még őskezdetlegesek maradtak, hogy koponyájuk hosszú, de emellett teljesen gyermekalkatúak.  Homlokuk gyermekszerűen domború, de szemöldökcsontdudoroknak még nyoma sincs, ami kétségtelenül bizonyítja, hogy a szemöldökcsoptdudorok, amilyenek az emberszabású majmok, a neandertaloid emberfajok, az ausztrálidák és az északi faj egyik sajátságát képezik, csak későbbi specializálódás által jöttek létre.  Összehasonlítás kedvéért tettem ide a fönti ausztráliai bennszülött képét, amelyen láthatjuk e fajnak a mai európai északi fajjal közvetlen rokon voltát.  Ezen ausztralidáknak az „európaiakhoz való nagy hasonlósága" már másoknak is föltűnt ugyan, csupán azt hallgatják el, hogy: de csak bizonyos európaiakhoz.

Busman asszony. (Dél-Afrika) Weinert nyomán.

A fönti busman nő képén a teljesen kifejlett emlők mutatják, hogy a nő nemileg teljesen érett, vagyis már felnőtt személy, mégis arc alkata tökéletesen gyermeki.  E gyermekszerűf ajok ma azért halnak ki, mivel szellemileg is még oly kezdetlegesek, mint a gyermek, és ennélfogva a más fajokkal való küzdelemben alulmaradnak, viszont a neandertaloidok és ausztrálidák, az északi faj és a szóban volt balkáni faj meg azért haltak ki, vagy vannak kihalóban, mert helytelen irányba specializálódtak, amiért is a célszerűbb irányba fejlődött fajokkal szemben, amilyen a gömbölyűfejű magyar, az alpesi, a turáni és a mongol: rendezett társadalomban, a versenyt nem bírják, alulmaradnak és tehát számarányuk folyton fogy.

Megjegyzem itt, hogy a fönti busman asszonyról Weinert művében fénykép van, amely után e rajz készült, valamint, hogy sok más, e művembeli rajzom is fényképfölvétel utáni pontos másolat.

Föltűnőek e kiveszett vagy kiveszőfélben lévő fajoknak a szintén kivesző félben lévő emberszabású majmokhoz való több hasonlósága, például a szemek egymáshoz közeli volta, a járomcsontok vékony, fejletlen volta, azon különös szájtartás, amely szerint a száj maga zárva ugyan, de nyitva vannak az ajkak úgy, hogy a zárt fogak kissé látszanak (Lássad például dr. Gáspár János: "Fajismeret". Karcag, 1912. 79. oldal, az északi fajú nőt ábrázoló képen is) a szemöldökcsont-dudorok fejlett volta és a koponya még némely jellege.  Különösen föltűnő még az északi faj vörös hajszíne és testszőre, mert ugyanis az orangután szőrözete is ilyen vörös, a csimpánzé vöröses barna, a gorilláé pedig vöröses fekete, de különösen vöröses a fején (Magyar "Brehm": Emlősök. 1. kötet. 89. oldal).

A magyar (keletbalti) faj fejlődésében a meg felelő középutat találta el, vagyis nagyjában gyermekszerű maradott ugyan, minden egyirányú túlspecializálódás nélkül, de mégsem maradott annyira gyermekszerű, mint a busman, és gömbölyűfejűvé s igen fejlett agyvelejűvé lett.  Hogy viszont nyelvét egyrészt a kereszténységnek, másrészt a más fajoknak sikerült nagy területekről kiirtania, illetve árja vagy sémita nyelveket reá is kényszerítenie, ennek egyik oka mindenesetre az, hogy békésebb volta miatt könnyen a harciasabb fajok uralma és elnyomása alá kerül, nagyrészt azonban annak is tulajdonítandó, hogy rendkívül fejlett és tökéletes szerkezetű nyelvét a más, kisebb teljesítőképességű agyvelejű fajok igen nehezen tanulják meg, holott ő amazok kezdetleges szerkezetű nyelvét meg igen könnyen megtanulja.

Hogy a magyar nép szépségeszménye minden idegen hatás és befolyás ellenére, máig is a kerek arc maradott, ha esetleg kihegyesedő állal is, bizonyítja népművészetünk.  (Lássad: "Magyar népművészet." Budapest, 1928. Magy. Egyetemi nyomda kiadása. 178-196. old., ahonnan e három arcábrázolat is véve.)  Megjegyzem, hogy amily tökéletlenek természetutánzás szempontjából népünk ember- és állatábrázolatai, oly magas színvonalú díszítményei, díszítőművészete.  Hogy ez mennyire faji sajátság, bizonyítja az, hogy mindenütt, ahol gömbölyűfejű faj van túlsúlyban vagy legalábbis ennek szelleme még érvényesül, ott a díszítmények iránti rendkívül fejlett érzéket és ízlést látunk, de tökéletlen ember- és állatábrázolatokat, viszont ahol más faj van túlsúlyban, avagy ez az uralkodó elem, ennek szelleme és ízlése a mérvadó, ott csupa ember- és állatábrázolatot látunk, sokszor meglepően élethűen, mint például már a barlanglakó neandertaloid emberfajoknál is, de díszítményt alig vagy semmit.

Bemutatok alább Eickstedt nyomán ("Die Rassenkunde") egy északi fajú arcot arcélben (a), egyet szemben (b) és egy keletbaltit, azaz ahogy ő nevezi: keleteuropidát.  Ottan mindhárom: fényképfölvétel.  Az utóbbi (nő) arcjellegre szokták mondani, hogy "ultramongol", fejlett járomcsontjai és kerek arca miatt, holott e faj teljesen szőke, hullámos, selymes hajú, szemeinek mongol redője nincsen, és nála a ferde szemállás inkább csak kivételesen fordul elő.

25 éves észt leányA magyar arcjellegnek tökéletesen megfelelő keletbalti arcú az észt leány képe is, akit 1945-ben Olaszországban volt alkalmam lerajzolhatnom.  A leány bár 25 éves volt, arca mégis gyermekre emlékeztetett.  Teljesen szőke volt, de a keletbalti faj arcjellegével bíró arc, vagyis kissé kihegyesedő állú, ami a magyarságnál is igen gyakori.

Említettem, hogy a mai németségnek több mint 80 százaléka már finn-ugor fajú.  Hogy ez mennyire igaz, bizonyíthatja az alábbi német leányarc (Kollmann Ursula), amely emez észt leányéval tökéletesen azonos, ami hogy nem csupán holmi elszigetelt eset, arról tanúságot tesz a régebbi német szépművészet, amely szerint még két-három századdal ezelőtt is a németek szépség eszménye is a keletbalti arc volt.  Bizonyságul álljon itt Vénusz, a szépség istennője, amilyennek őt a híres Cranach Lucas német festő képzelte, kissé még mongolosan ferde szemekkel is, de ami keletbalti fajnál valóban elő is fordul.Kollmann Ursula  Ide teszek még három, Dürer által készített arcképről való vázlatot, amely arcokon is világosan látni, hogy az illetők, ha magukat németeknek is képzelték, mennyire nem voltak germán, hanem keletbalti, azaz tehát turáni vérű, turáni fajbeliek.  Végül, összehasonlítások céljára közlöm itten még V. Gustav norvég király arcképét, amivel ez meg a legtisztább északi, azaz germán arcot szemlélteti.  A rendes emberi arc függőleges irányban három egyenlő részre osztódik, amit legjobban arcélbe rajzolva tüntethetünk föl.  Az északi fajnál azonban, az óriási állkapocs és a nagy fogak miatt az alsórész a másik kettőnél hosszabb, Gustav király arcán is pedig nem csak ennek hosszú és kétoldalt összelapított volta tűnik föl, hanem az igen erősen hosszabb alsó arcrész is.  (A magyarázó rajzon a 3. számmal jelölt rész.)  Megjegyzem, hogy mindezen összehasonlító képeket azért teszem ide, mert összehasonlító képek minden szóbeli leírásnál sokkal világosabban, tökéletesebben értetik meg a tényeket.

Vénusz 1540V. GusztávArmando Trovajoli. Római születésű olasz zeneszerző. Tökéletes ősmagyar arc, teljesen kerek, a szemek ily öreg korban sem mélyenülőek. Itália egykori, fajunkbeli őslakói utóda. (Domenrica del corriere képeslap. Milano, 1974. október 13-i szám.)
két arcél3 Dürer arcRaffaello madonna

Azonban a keletbalti, azaz tulajdonképpen a magyar arcjelleg nem csupán Németországban volt már a Középkor óta szépségeszmény, hanem egészen Raffaello koráig Olaszországban is, holott itt a keletbalti faj távolról sem oly nagyszámú, mint Németországban, habár annak idején az Abruzzo hegység falvaiban, az ottani dinári fajú nép között gyakran láttam szőke keletbalti arcú egyént is, sőt meglepetésemre olyanokat is, akik szemállása kissé mongolosan ferde is volt, de mongolredő nélkül.  Bár Raffaello "Madonna della Sedia"-ja már a földközi faj arcjellegét mutatja (amelyhez Dél-Olaszország népe tartozik), a többi Madonnája és nőalakja azonban a keletbaltinak nevezett faj szépségeszményét tünteti föl, a leghatározottabban a "Madonna del Cardellino", amely képét ide is teszem.

Ámde nem csupán Raffaello alkalmazta alakjain a keletbalti arcjelleget, hanem a korabeli és kora előtti más olasz művészek is, akik közül Federico Fiori egy madonna-tanulmányfejét itt be is mutatom, s amelyen a szemöldök szinte túlzottan magasan van a nem mélyenülő szem fölött, holott sem a földközi, sem a dinári fajnál ez nincsen így, hanem inkább mint az északi fajnál, a szemöldök közvetlen a mélyen ülő szem fölött van.

Az északi faj ma Angolországban is még elég nagy számban él, ahol főképp az ország sziget volta folytán maradhatott meg.  Mivel pedig ma az angolok nagy hatalmuk és gazdag voltuk miatt minden divatban mérvadóakká lettek, ennélfogva nemcsak szokásaik, ízlésük, hanem testi, faji jellegük is "úri"-nak "előkelő"-nek, tehát divatosnak is, általánosan elfogadva, ami azután a szépművészetben is érvényesül, és az itt bemutatott, mai újságokból vett rajzokon is látható, holott az ilyen hosszú és nagy alsó állkapcsú arc a valóságban szépnek igazán nem mondható, annyira nem, hogy az ilyen arcú embert a nép még Németországban is "Pferdekopf" -nak, azaz „lófejű"-nek szokta gúnyolni.  Keyserling Hermann német író is az angolokat, hosszú arcuk miatt "Pferdesicht", azaz "lóarcú"-aknak mondja (Graf Hermann Keyserling: "Das Spektrum Europas". Heidelberg, 1928).

Fajunkról csak a következőket kell még el mondanom: Szemrése, bár ez alól kivételek is vannak, keskeny, úgyhogy rendes nézéskor is a fölső szempilla a szembogarat (pupilla) fölülről kissé födi, ami a tekintetnek mintegy álmodozó kifejezést ad.  (Lássad ezt a fönti rajzokon)  A fogak igen keveset specializálódottak, vagyis a metszőfogak nem annyira laposak, hanem domborúbbak, mint más fajoknál, a szemfogak pedig nem kihegyesedőek, a mellettük lévő fogaktól alig különböznek, mind ami az úgynevezett "gyöngyfogsor"-t hozza létre.  A fogak kicsinyek, állásuk függőleges, nem előreálló, aminthogy az alsó arcrész sem áll előre, nem prognat, hanem ortognat, és csukott szájnál mindig az alsó fogsor van a fölső mögött.  Az orr az arcból igen keveset áll ki, mégis, különösen férfiaknál, néha kissé hajlott is, de ekkor is mindig lágy vonalú, olyan, amilyen gyakrabban az úgynevezett turáni fajnál szokott lenni, amely utóbbi azonban már fekete hajú és erősen pigmentumos (E rajzocska).

Említettem már fajunk fehér bőrét és arcpír nélküliségét, illetve azt, hogy némi kevés arcpírja csak a fiatal egyéneknek van, de ez is ritkaság, holott ismeretes, hogy az erősebb arcpír az északi faj egyik jellegzetessége.  Ehhez azonban hozzá kell tennem azt, hogy a férfiaknál az arcszín kissé a sárgás felé is lehet, ami szintén a mongolokra emlékeztet, bár ezek bőre, hajlik is a sárgás felé, de azért barna, hajuk pedig fekete.  Kiemelendő tény azonban a következő :  A nőknél, különösen fiatal korban, a fehér bőr oly gyöngéd, hogy szinte áttetsző, amiért is alatta a hajszálvékony piros és kék erek haloványan áttetszenek, ami az arc és test színének valóban gyöngyházra emlékeztető, szinte tündéries, bűvös szépséget képes adni.  Fajunk e sajátsága nyilvánul meg a "Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona" című népmesénkben, amelynek, bár csak igen romlott változata megvan a Benedek Elek és a Gaál Gy. féle népmese gyűjteményekben.  E mesét az ősvallásunk irányában tett kutatásaim által szerzett ismereteim segítségével régebbi alakjára rekonstruáltam, és ezt itt egész alakjában adom :

Egyszer volt, hol nem volt;  volt egyszer Napkelet országában egy öreg király, és ennek szép, deli, aranyhajú fia és leánya.  Szépek, gyönyörűek voltak mind a ketten, és a fiút Leányszínű Bálintnak nevezték, mert hosszú aranyhaja s az arca olyan volt, mint a legszebb leányé, a leányt pedig Gyöngyszínű Ilonának, mert arca olyan volt, mint a gyöngy és a gyöngyház.

Nagyon szerette egymást a két testvér, különösen Bálint a húgát.  Mindig csak vele akart lenni, s hogy ez mégsem volt mindig lehetséges, mert apjuk öreg lévén, az ország dolgát már Bálint intézte, ezért az egész országban kihirdette, hogy aki festő Ilonáról a legszebb képet megfesti, — hogy ő ezt bárhol jár, magánál vihesse — azt gazdagon megajándékozza.  Jöttek is a festőművészek, festettek is a királykisasszonyról sok szép képet, de a királyfi egyikkel sem volt megelégedve, s azt mondotta, egyik kép sem olyan szép, mint a húga.  Végre jött egyszer egy öreg festő, s ez igazi gyöngyházkagylóba véste és festette meg Ilona képet, de úgy, hogy szemeit igazi kék drágakőből, szemöldökét aranyból, száját korallból rakta be, úgyhogy a kép igazán olyan lett, mint Ilona élővalóságában.  No, örült most a királyfi, megajándékozta az öreg festőt királyi módra arannyal, ezüsttel, a képet pedig kebelébe tette, s ezután soha el nem hagyta többé.  Bárhol jártkelt, mindig magánál hordozta, s elő-elővette néha, csodálta, gyönyörködött benne, megmegcsókolta.

Egyszer valahol a tenger partján bolyongott a királyfi, magas sziklaparton, s nézte a hullámzó tengert.  Fújt a szél erősen, viharzott a tenger, de a királyfinak itt is eszébe jutott kedves nővére, a gyönyörű képet elővette és szerelmesen nézegette.  Éppen amikor meg akarta csókolni, nagyot villámlott, és a mennykő nagy csattanással belecsapott egy közeli sziklába.  A királyfi összerezzent és a képet a lenn tajtékzó hullámok közé ejtette, ahol az egy szempillantás alatt eltűnt a mélységben.

Nagy volt a királyfi bánata, mert senki sem tudott többé Ilonáról oly szép és hű képet készíteni, az öreg festő pedig eltűnt, sehol sem találták, talán meg is halt azóta.

Küldötte a királyfi az ország minden hajósát, halászát, búvárát, hogy a képet a tengerből halásszák ki, de hiába, sehol sem találták.  Nem is találhatták, mert még aznap, hogy a vihar lecsendesedett volt, arra jártak egy más király, a napnyugati király halászai, a gyöngyházkagyló-képet hálójukkal véletlenül kifogták, és mint csodálatosan szép valamit, elvitték messzire, a Kék Tenger túlsó partjára, Napnyugat országába, királyuknak ajándékul.  Ez pedig, ahogy a képet meglátta, a csodálattói a szava is elállott.  Nem is volt többé nyugta sem éjjel, sem nappal, hanem kerestette az egész világon, akit a kép ábrázol.  Kerestette, de hiába, senki az egész országban nem tudta megmondani, ki képe ez és hol található az a leány.  Az ifjú király pedig majd elepedett bánatában és szerelmében az ismeretlen szép leány után.

Történt azonban egyszer, hogy a király országában nagy ünnepség volt, és nagy lakoma a királyi palotában.  Meg voltak hívva mind a messzi országokból jött királyok és királyfiak, akik a nagy ünnepségre megjelentek volt.  A lakomán a király megmutatta vendégeinek is a gyönyörű gyöngyházképet, kérdezgetve őket is, nem tudná-e valamelyik megmondani, kicsoda, s hol van a világon az a szép leány ?

Bálint is ott volt a vendégek között, s ahogy a képet meglátta, fölkiáltott és szemei könnybe lábadtak.  A napnyugati király pedig mindjárt megkérdezte, mi oka, hogy fölkiáltott és a szemei könnybe lábadtak ?  Talán bizony ismeri e leányt ?  Bálint pedig felelé: Hogy ne ismerné, hisz' az ő édes testvére ez, és a képet ő veszítette el, ő ejtette volt a tengerbe, s kérte a napnyugati királyt, adná azt vissza neki.  Azt mondotta ez, szívesen visszaadja a képet, de csak úgy, ha elhozza neki Gyöngyszínű Ilonát magát, hogy feleségül vehesse.  Örült is Leányszínű Bálint, hogy Napnyugat királya venné feleségül a nővérét, meg búsult is, hogy ezen túl majd kevesebbet fogja láthatni, de azért megígérte a királynak, hogy ha Ilona is akarja, úgy elhozza őt Napnyugat országába, a királynak feleségül.  Megegyeztek hát, hogy a napnyugati király visszaadja Bálintnak Ilona képét, de megfesteti a saját képét is, ezt pedig Leányszínű Bálint szintén hazaviszi, hogy Ilonának megmutassa, s ha megtetszik neki Napnyugat királya, elhozza őt neki feleségül.

No, megfesttette a király legügyesebb művészével a képet.  Szép volt pedig Napnyugat királya is, akár csak Leányszínű Bálint, éppen olyan gyönyörűséges, nagyaranyhaja is volt.  Elkészült a kép, színarany fémből való kerek, fényes tükörre róva és festve, hogy olyan volt az, mint maga az.  Áldott Nap, és elvitte azt magával Leányszínű Bálint Napkelet országába, s vele utazott még a Napnyugati király fényes leánykérő követsége is, sok szép, drága, Ilonának szóló gyönyörű ajándékkal.

Hazaérve boldogan mutatta meg Bálint Ilonának a megkerült gyöngyházképet, és elmondotta neki, hogyan kapta vissza.  Úgyhogy őt magát kellett érette a napnyugati királynak feleségül ígérnie.  Megijedett erre Gyöngyszínű Ilona, s azt mondotta: Jaj, hát hogyan mehessen ő ismeretlen emberhez feleségül, meg miképpen hagyhassa el érette őt, szeretett fivérét, mikor hiszen azt sem tudja, milyen az a napnyugati király, szép-e avagy rút-e ?

Elővette erre Bálint a király arany tükör-képét és megmutatta Ilonának.  Megnézte Ilona, s aztán csak a nyakába borult kedves fivérének és azt mondotta :

— Hiszen ez a te képed édes testvérem !  Hiszen éppen olyan gyönyörűségesen szép az arca, mint a tiéd !  Oh, elhagylak téged édes bátyám a napnyugati királyért !... Oh elmegyek, elmegyek, hozzá feleségül, mert tudom, hogy boldog leszek és holtomig fogom szeretni...

S egymás nyakába borulva sírtak is örültek is mind a ketten.

Még aznap aranypecsétes levelet küldtek Napnyugat királyának, jönne elébük a Kék Tenger partjára, mert hozzák aranyos gályán Gyöngyszínű Ilonát.

Ilona pedig magával vitte öreg dajkáját, akit nagyon szeretett, meg annak fekete képű leányát, aki az ő szolgálója volt.  Ezek pedig, jaj mit főztek ki maguk között !?  Azt, hogy Ilonát a Kék Tengerbe vetik, és a fekete képű leány ül a helyére.  Úgy is tettek.  Ment, utazott a hajó, s amikor sötét éjszaka volt egyszer, az alvó Gyöngyszínű Ilonát csöndesen megfogták és nagy hirtelen a tengerbe dobták.  Senki eleven lélek nem látta meg, a fekete képű lány pedig odafeküdött Ilona aranyos nyoszolyájára.

Volt aztán nagy szörnyülködés, mikor a szép, aranyveretes gálya kikötött Napnyugat országában és a fekete képű leány szállott ki belőle.  Leányszínű Bálint is majd halálra válott rémültében, a napnyugati király pedig nagy haragra gerjedve kiáltotta :

— Kit hoztatok nekem ?  Ez nem Gyöngyszínű Ilona !  Megállj Leányszínű Bálint, megcsaltál engem ! Odaadtam neked Ilona képét, de te nem őt hoztad el, hanem csúfot űzöl velem !

De megesküdött Leányszínű Bálint az Áldott Nap színe előtt és a napnyugati király egész fényes leánykérő követsége is, hogy ők bizony Gyöngyszínű Ilonát hozták el, aki az aranytükörképet meglátván szíves örömest jött velük, és nem tudják mi történhetett vele, hogy ilyenné változott.  Előállott pedig a vén boszorkány is, esküdözött az égre-földre, járt a szája, mint a kerepelő :

— Eleget mondottam neki, ne nézzen ki annyit az ablakokon, ne süttesse magát annyit az Áldott Nappal, merthogy leég, megfeketedik az arca.

Nem hallgatott a szavamra, s íme, mi lett a szófogadatlanságból! No de azért ne búsuljanak, csak ne engedjék sokat a napra, majd megfehéredik ismét, és éppen olyan lesz, mint azelőtt volt.

Beszélt, beszélt a vén banya, addig amíg mindenki el is hitte, hogy igaz, amit beszél... Végre hát hazavitte a leányt a napnyugati király, és elvette feleségül.  Várta, várta azután, hogy megfehéredne, megszépülne a neje.  Egy kicsit tán meg is fehéredett, meg is szépült a királynői életben, de csak nem lett olyan, amilyen Gyöngyszínű Ilona volt...

S hát mi történt Gyöngyszínű Ilonával ?  Bizony az történt vele, hogy beleesett a Kék Tengerbe, de ottan csodaszép ezüstös, gyöngy színű halacska lett belőle.  Hogy, hogy nem, egyszer arra jártak a napnyugati király halászai, azok hálójába keveredett, kifogták, és amikor meglátták, micsoda gyönyörűséges szép halat fogtak, elvitték élve királyuknak ajándékba.

Tetszett a hal a királynak nagyon, egész zacskó aranyat adott érette a halászoknak, azután a halat üvegmedencébe tette, úgy nézegette, nézegette, s valahogy annyira megszerette, hogy naphosszat elüldögélt mell ette, s néha alig tudott a szép halacska mellől elmenni.  Pedig nem tudta, hogy Gyöngyszínű Ilona az ! Nem tudta a király, de megsejtette az a vén szipirtyó !  Azt mondotta hát a lányának :

— Tedd magad betegnek, mondjad: meghalsz, ha az ezüstszínű, gyöngyszínű halacskát meg nem eheted.

Fájt a szíve a királynak a szép halacskáért, de feleségét halni nem hagyhatta.  A könny is kihullott a király szeméből, de a halacskát a medencéből kifogatta, s megparancsolta, a királynénak készítsék meg, mert csak attól gyógyulhat meg.

A vén gonosz maga ölte meg, maga tisztította a halacskát és vigyázott nagyon, hogy egy kis porcikája se maradjon meg, még minden pikkelyét is tűzben égette meg, nehogy föltámadhasson Gyöngyszínű Ilona.  De akárhogyan vigyázott, a vízben, amelyben mosta, egy kis pikkely mégis megmaradott, és azt a szolgálóleány a vízzel együtt kiöntötte a király kertjébe.  Másnap csodaszép ezüstös nyírfa állott azon a helyen.  Meglátta a király és nagyon megörült neki.  Csodálta ezüstösen fehér kérgét, amely a napfényben néha úgy fénylett, mint a gyöngyház.  Annyira megkedvelte a szép fát, hogy olykor egész nap elüldögélt alatta, még ételét is oda vitette ki, oda teríttetett magának a fa árnyékába.  Naphosszat elhallgatta az ezüstnyírfa rezgő levelei susogásét, és néha elálmodozva, úgy tetszett neki, mintha a fa szerelmesen neki suttogott volna valamit...

Nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona a nyírfa, de megsejtette ismét a banya.  Azt mondotta a leányának :

— Tedd magad betegnek, mondjad: meg kell halnod, ha ételed nem ama nyírfa tüzénél sütik-főzik.

Jaj, hogy fájt a szíve a királynak, mikor a szép gyöngyszínű nyírfát kivágatta !  A vén boszorkány meg összeszedette annak minden levelét, forgácsát, még a tövét, gyökerét is kiszedette a földből, hogy a konyhán minden részét eltüzelhesse.  El is tüzelték és a hamvát a vénasszony maga szórta ki a szélbe, hogy az vigye szét, és föl ne támadhasson Gyöngyszínű Ilona.

Mégis hiába volt minden gonosz okoskodása, mert a szél a hamu egy-egy szemecskéjét a király kertjében mégis el-elejtegette, s abból másnapra mindenféle gyönyörűségesen szép gyöngyvirág nőit, és olyan volt ezek minden egyes bimbója, virágja, mint a valóságos igazgyöngy.

Jaj, hogy megörült a király, amikor kertjében a sok szép gyöngyvirágot meglátta !  A legszebb gyöngyszínű, rezgő gyöngyvirágszálat mindjárt le is szakította, a szobájába fölvitte, szép aranycsuporban vízbe tette, s úgy nézegette, szagolgatta nagy gyönyörűséggel.  És valahogy eközben mindig Gyöngyszínű Ilonára, de arra, akit a gyöngyházképen látott, kellett gondolnia.

Nem tudta a király, hogy Gyöngyszínű Ilona az a virágszál, de tudta a vén boszorkány, és hogy nem tudott mást mit tenni: álomport szórt a király esti ételébe, hogy amíg az majd aluszik, ellopja s elégeti a gyönyörű gyöngyvirágszálat.  Ámde a király estére a szobájába bezárkózott, mert gyanakodni kezdett már a vénasszonyra meg a feleségére.

Mikor pedig a király már elaludott volt, az a gyöngyvirágszál elkezdett csodálatosan fényleni, világítani, akár az ezüstös, gyöngyszínű Hold, hogy betellett tőle a szoba ezüstös világossággal.  De még nagyobb csoda történt éjféltájban: Egyszer csak megrezdült a gyöngyszínű gyöngyvirágszál, és szépséges szép aranyhajúleány jött ki belőle, aki nem volt más, mint Gyöngyszínű Ilona maga.  Odament a király ágyához, kezdte őt költögetni, de az csak nem ébredett föl.  Hiába szólongatta őt Ilona :

— Ébredj, ébredj édes királyom, én vagyok itt, Gyöngyszínű Ilona, a te igazi menyasszonyod.  Hiába csókolgatta az arcát, hiába rázogatta a vállát, hiába sírt, a király nem ébredet föl.  S ahogy sírt Ilona, könnyei igazgyöngyszemekké változtak, és a király ágyába hullottak.  Aztán Ilona fájdalmas sóhajtással visszament a gyöngyvirágba.  Amikor pedig a király reggelre mégis fölébredett, csodálkozva látta ágyában a gyöngyszemeket.  Eszébe jutott, hogy Leányszínű Bálinttól hallotta volt, hogy ha húga sír, könnyei igazgyöngyökké változnak... és ő meg, íme Gyöngyszínű Ilonáról álmodott az éjszaka;  olyan volt igazán, mint amilyennek a képen látta, s odajött ágyához, költögette, de ő nem bírt fölébredni...

Odaült nagy szívfájdalommal ismét a gyöngyvirág mellé, nézegette, meg is csókolgatta, mert sejteni kezdette már, hogy az lehet Gyöngyszínű Ilona... Egész nap nem tudott elmozdulni mellőle.

A vén boszorkány pedig, meg a lánya féltek, reszkettek egész nap.  Nem volt nyugtuk, mert gyanították már, hogy baj lesz még ebből... Még nagyobb adag álomport tettek hát a király esti ételébe.  Meg is vacsorázott a király, azután bezárkózott ismét a szobájába, le is dűlt, de csak úgy félig, az ágyára, hogy nagyon el ne aludjon, de hiába, mert a portói az álom még jobban elnyomta, mint azelőtt.  Pedig éjszaka ismét elkezdett a gyöngyvirágszál fényleni, világítani, aztán megrezdült, és kijött belőle Gyöngyszínű Ilona, odament a királyhoz, megölelte, megcsókolta, költögette, sírt keservesen, de mindhiába, nem ébredett az föl, aludott még mélyebben, mint azelőtt való éjszaka.  Azt mondotta neki Ilona :

— Óh édes, aranyhajú, szépséges vőlegényem, szerelmes királyom, Áldott Napom, jaj miért nem tudsz fölébredni ?  Biztosan álomport hintettek az ételedbe ama gonoszok, hogy enyém ne lehessél.  Pedig még csak egyszer jöhetek el téged költögetni, azután elhervad a gyöngyvirágszál, és nekem meg kell halnom megint, sohasem lehetünk egymáséi...

Sírt Gyöngyszínű Ilona keservesen, hullottak a könnyei, s a király reggelre ismét ott találta ágyában a gyöngyszemeket.  De tudta, érezte már, most egészen világosan, hogy Gyöngyszínű Ilona van a szép gyöngyvirágszálban, és álmában valahogyan mégis meghallotta, megértette Ilona szavait, ha nem is tudott fölébredni.

Hozták volna estére megint a király vacsoráját, de ő elkergette a szolgákat, szobájába se engedte, hanem bezárkózott ismét, és úgy feküdött le, étlen, szomjan, és tudta, hogy most nem fog mélyen aludni, s fölébred bizonyosan, ha igazán ismét eljön Gyöngyszínű Ilona.  Elszenderedett, de éjfélkor, amikor Ilona kijött a gyöngyvirágból, és elkezdte csókolgatni, szólongatni, bizony fölébredett mostan, és egymás nyakába borulva ölelték, csókolták egymást kimondhatatlan nagy boldogságukban.  Nem is állott többé igaz boldogságuk útjába semmi, mert reggelre a vénasszony és feketeképű leánya nem voltak sehol a palotában... Tudták már úgy is, hogy lejárt idejük és elbujdostak hát a szégyen és a büntetés elől, még a király országából is.



Magyarázat
„Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” meséjéhez :


Bálint itt az ősmagyar mythologia Napistene, de ennek a fényt, világosságot adó megnyilvánulásában (Apolló), míg Ilona a nőiség megszemélyesítése, aki itt mint az anyag, a Föld, a víz és a Hold istennőjeként nyilvánul meg, mert hiszen mai meséink régen hitregék (mythoszok) voltak.  A "napkeleti" és a "napnyugati király" egy és ugyanazon személy: a Napisten, de mint fölkelő és mint lemenő Nap külön megszemélyesítve, ami azért is igen célszerű itten, mert egyébként mythologiánkban a Nap és a Hold egymás testvéreként is szerepelvén, őket férj és feleségként föltüntetni természetellenes volna.

Népünk mai leánykérési szokásai között ma is előfordul még, hogy a kérőt, "napkeleti" vagy "napnyugati" királynak nevezik, és így a leány apját is, természetesen ma, ez értelem feledésbe menésével már föl is cserélve.  Benedek Elek mesegyűjteményében "napnyugati király" helyett már "ánglius király" áll, ami kétségtelenül újabb tudákos okoskodás, amely a mesében szerepelt királyt azért nevezi el így, mert ez tengeri halászokkal bír, és mert az angol a Nyugat hatalmas hajós népe.  Mivel azonban e mese még ma is élő magyar népszokással van közvetlen összefüggésben, ebből az is következik, hogy a mese nálunk keletkezett, ha ezredévekkel ezelőtt is.

A "feketeképű leány" is azonos Gyöngyszínű Ilonával, azaz a nőiség Istennőjével, csakhogy a nő rossz tulajdonságait jelképezi.  A visszáját !  Mert ugyanis amikor a Nap, illetve a Hold nem volt az Égen, akkor az őseink templomai oltárán álló és a Napot illetve a Holdat jelképező kerek aranytükröt, illetve ezüsttükröt, vagy pedig kerek gyöngyházkagylót szokás volt megfordítani.  A tükör visszája pedig nem volt fényes, úgyszintén a gyöngyházkagyló külső oldala is sötét, nem fényes gyöngyházszínű.  E szokás emlékezete a kereszténységben abban maradott fönn, hogy Jézus halála napján a feszületet fekete fátyollal takarják el.[6]  A gyöngykönnyeknek pedig, amelyeket Ilona sír, értelme az, hogy az igazgyöngyöt valóban a gyöngyházkagyló termi.  A gyöngyökké változó könnyek motívuma népmesékben, énekekben az egész világon elterjedve, csakhogy eredetét senki sem tudja, amint hogy azt csakis úgy vagyunk képesek megfejteni, ha tudjuk, hogy Gyöngyszínű Ilona, vagyis Tündér Ilona Hold és Vízistennő is, és hogy őt az oltáron álló gyöngyházkagyló avagy gyöngyházkagylóból való arcú szobor jelképezte vagy ábrázolta volt.  A gyöngyházkagyló arc könnyeinek gyöngyszemekkénti fölfogása ugyanis egészen magától értetődő, természetes költői gondolat, holott ha a most elmondottakat nem tudjuk, akkor erőltetettnek látszik.  Hogy pedig e gondolat egészen kétségtelenül a mi őseinktől származik, tanúsítják a következők: Sok gyöngy valóban csöpp alakú.  A vízcsöpp finn neve pisara (piszara), míg a szerb-horvát nyelvben biser (biszer) = gyöngy, az viszont természetes és magától értetődő, hogy az ember előbb ismerte a vízcsöppet és csak azután a csöpp alakú gyöngyöt, és hogy tehát a vízcsöpp nevét alkalmazta a gyöngyre is, és nem megfordítva.  E két szó (piszara és biszer) egymással így is azonos; megjegyzendő azonban, hogy a mai finn nyelvnek b hangja nincsen.  Másrészt e szavak elsőszótagja (pisz-, bisz-) nem más, mint a magyar csöpp, csepp és csúp szavak megfordított alakja, amelyek közül az utóbbi valaminek kihegyesedő csücskét jelenti, ami tehát egyezik a vízcsöpp alakjával.  Viszont a pisz-, bisz- szótő meg a mi víz szavunkkal azonos.  Csak azt jegyzem itt még meg, hogy mindezen szavak besenyő őstörzsünk víztisztelete szócsoportjába tartoznak (p-sz, b-sz, v-sz), amely őstörzsünk víztisztelő, halászó és hajózó nép volt.

Őseink a hal-lal a csöndet és az örök hallgatást is jelképezték, mivel a halnak hangja nem lévén, örökké hallgat, de jelképe volt a hal a halálnak is, mert a halál az örök csönddel és örök hallgatással is azonos.  Hogy pedig e jelképezés valóban őseinktől származott, ennek ismét a magyar nyelv maga a teljes bizonyítéka, mert csakis a magyarban azonos alakúak a hal, hallgat és halál szavak.  Ma is magyar szokásos mondás, hogy: „Hallgat mint a hal", mivel a hal azon állat, amelynek tüdeje nem lévén: hallgat.

De hal és halni igénknek a régi magyarban, és a székelyek nyelvében ma is, még süllyed, elsüllyed értelme is van.  A székelyek között hallottam mondani például, hogy: „Lábam a hóba halt", azon értelemmel, hogy „Lábam a hóba süllyedett".  Ami azt jelenti, hogy ősei nk gondolkodásában a meghalás és mélységbe süllyedés egymással azonosuló fogalmak voltak, úgy hogy eszerint halál szavunknak mélység értelme is kellett hogy legyen.  És valóban hal és al, alsó, alul szavaink egymástól csak abban különböznek, hogy utóbbiakat hehezettelenül ejtjük.  Úgyhogy Alvilág szavunk egyúttal Halvilágot is jelenthet, Halországot, azaz Halak Országát, Halálországot, valamint Hallgatás Országát is.  Meglepően igazolja pedig mindezt, vagyis a halál és mélység fogalmának azonosulását a már többször említett afrikai oromo nyelv hallaia, halleia szava, amelynek jelentése verem és mélység (az olasz szótárban: fosso és abisso szavakkal fordítva.  Ettore Viterbo: Dizionario e grammatica della lingua oromonica [galla]. Manuali Hoepli. Milano, 1892).  Márpedig ezen hallaia a mi halál szavunkkal egyezik.  Egyébként a görögben is hals = tenger, de meg kell itt említenem még a germán mythologia Halja, Helja, vagy Nehalennia nevű Halálistennőjét is, hozzátéve utóbbihoz, hogy mivel ősnyelvünkben a jelző mindig a jelzett után következett (például a Dunántúl: Hegymagas = Magashegy, továbbá: Becskerek = Kerekvár, mert becs, bács, bécs, pécs besenyő törzsünk nyelvében vár jelentésű volt), akkor értenünk kell, hogy Ne-halennia tulajdonképpen Halál-nő jelentésű volt.

Ilona átalakulásai itt az anyag folytonos átalakulásait jelentik.  Az anyag is örökkévaló, ugyanúgy, mint az erőny (energia), vagyis soha el nem veszhet, el nem pusztítható, csak átalakul.  Őseink gondolkodása szerint azonban minden ami örökkévaló, egyúttal isteni is.  A tengerbe esett, vagyis a tengerbe halt (a tengerbe süllyedett, a mélységbe, azaz a halálba, "halalia"-ba süllyedett) leányt, aki tehát meghalt, ott a halak eszik meg, vagyis a testét képezett anyag a halakba megy át, ő tehát "hallá változik".

Csak azt kell itt még szintén kiemelnem, hogy Ilona, mint a Napisten testvére, e megnyilvánulásában Holdistennő is.  Márpedig tudjuk, hogy a Hold valóban holt azaz halott égitest.  De ismét csak a magyar nyelvben azonos e két szó, amiből kitűnik, miszerint őseink ez égitest holt voltát is tudták.  A szabad regeköltés korában azonban a Holdat ők néha nő, néha férifként is személyesítették meg.  Ez utóbbival függ össze a "Halott vőlegény"-ről szóló rege, amellyel azonban másutt foglalkozandunk, itt csak annyit: hogy e "halott vőlegény" is a Hold megszemélyesítése.

Megtudván mind az elmondott dolgokat, mindinkább be kell látnunk, hogy ősi hitregéink (mai népmeséink) mennyire nem voltak "naivak", ahogy eddig véltük, illetve hogy költői és jelképes fátyoluk mögött mély tudás, tudományos igazság, sőt occult értelem is rejlett, például, hogy az anyag minden átalakulásában is mindig az erőny szerelmese marad, ugyanúgy tehát, mint Gyöngyszínű Ilona a napnyugati királyé.  Más occult értelem itt az is, hogy Bálint és a napnyugati király, valamint másrészt Ilona és a feketeképű leány tulajdonképpen egymással azonosak.

Az illat, vagyis az illatos virág őseinknél a lékek egyik jelképe volt, és a kellemes illat a jó, a kellemetlen a gonosz lelket jelentette.

Visszatérve még egyszer fajunk arcjellegére, megjegyzem, hogy az úgynevezett "görög profil" jász őstörzsünk arcjellege is volt, de a mélyen ülő szemek nélkül.  "Jász" fejezetünkben látandjuk, hogya görögországi jónok és a palesztinai filiszteusok jász törzsünk ősidőkben kivándorolt részei voltak, amelyek közül az elsők idővel elárjásodtak, amazok pedig elsémiesedtek.  A görög művészet archaikus, azaz régebbi szobrain is láthatjuk a jász arcélt (a rajzon a-val jelölve), de nem mélyen ülő szemmel (lássad: Propylaen Kunstgeschichte.  "Die Kunst des alten Orients" kötetében), holott a későbbi görög szoborokon a jász arcél még megvan, de már mélyen ülő szemekkel, valószínűleg azért, mert a görögök között azon időben már mindinkább a földközi és a dinári faj terjedett el, amelyek szeme, miként az északi fajnak is, mélyen ülő.Archaikus görörg szobor még nem mélyenülö szemekkel



Az eddig elmondottakból már többször észrevehettük, hogy őseinknek Világunkról és a Mindenségről igen helyes fölfogása és nézetei, illetve ismeretei voltak.  Tudták például őseink azt is, hogy az egyes Világok kezdetét a ködfoltok (nebulosák) képezik, és hogy az ilyen köd- vagy felhőszerű ősanyagból alakult meg naprendszerünk is.  Tény pedig, hogy a köd, a felhő, vagy a füst egyik legjellegzetesebb alakulata a gomolyag, vagyis a gomolyag-felhő, latin nevén cumulus-felhő.  Miként gomolyog pedig a füst, ugyanúgy gomolyog a felhő is, mintegy csupa gomolygó, gömbörgő gömböket képezve.  Ezen gomolyog szavunk pedig tisztán mag szócsoportunkbeli szó, amelynek még igen sok rokona is van: gombolyag, gombolyít, gomb, gömb, gömbölyű, gombóc, gömböc, gumó, gümő, gomolya és gömbörög.  (Utóbbi kettő ritkábban előforduló szó, de mindkettő megvan Ballagi szótárában is.  Az első alatt főképp bizonyos gömbölyded alakúra gyúrt sajtot, de például a burgonya vagy más növény ehhez hasonló gomolyait is értik, a gömbörög igealak alatt pedig valamely gömbölyded test gurulását, valamint a füst gomolygását is értik.)  Mind e szavak tehát mindig valamely gömbölyűségre vonatkoznak, vagyis kétségtelen, hogy a gomolyog szó nyelvünk ősszava, vagyis szerves alkatrésze, benne nem idegen elem.  Annál meglepőbb tehát, hogy hiszen a gomolyag-felhő neve a latinban is cumulus-felhő, mert e szó a latinban is gömbölyded halmazt jelent, míg az olaszban gomitolo = gombolyag, holott e két szónak sem a latinban, sem az olaszban nincsen oly nagy rokon szócsoportja, mint a magyarban, amiből tehát vaslogikával az következik, hogy e két szó is, mint annyi más, Itália fajunkbeli őslakóitól maradott a latinra és olaszra.  Sőt, mert hiszen tudjuk, hogy az egytagú szavak, vagyis szótövek, megfordítása ősnyelvünk egyik alaptörvénye.  Márpedig mag, régiesen mog szavunknak a gömbölyűségen kívül még eredet, kezdet, származás értelme is van, úgyhogy e szavunk a világködre (ködfoltra azaz nebulosára) is, azaz kezdődő világra is vonatkoztatható.  Mai magyar nyelvünkben a ködre, felhőre vonatkoztatható ide tartozó szavunk a gomolyog és gömbörög-ön kívül már nincsen, de hogy volt és csak kiveszett, bizonyítja a szláv magla = köd és az abesszíniai tigré nyelv gim és gimet = felhő szó (Manfredo Campari: "Manuale tigré-italiano". Milano, 1894. Manuali Hoepli).

Rajzoló művészek, például a híres angol Walter Crane is — aki csodálattal szól a magyar szűrhímzések szépségéről — szintén összehasonlítja a gomolyagfelhők gömbölyded tömegeit a fák lombja ugyanilyen tömegeivel, azt pedig már tudjuk, hogy tulajdonképpeni magyar őseink vallásában a növényzetnek, különösen a gyümölcsfáknak és utóbbiak közül is azoknak, amelyek gyümölcse gyömbölyű, nagy szerepe volt.  Az elmondottakkal kapcsolatban kell tehát azt is fölemlítenem, hogy szerintem a magyar őstörzs ornamentikájában is az öt- vagy sokszirmú virágoknak, gyümölcsöknek, valamint a gömbnek, a gömbölyded alakzatoknak, az állatok közül pedig mindenesetre a szarvasnak és a növényzettel közvetlen összefüggésben lévő magevő madaraknak (nem a ragadozóknak), talán a mókusnak, továbbá a rovarok közül a gömbölyded alakúaknak, főképp a katicabogárnak lehetett szerepe.  Tudjuk, hogy e bogarat népünk ma is különösen szereti, bizonyos tiszteletben tartja, és nem ok nélkül, mert ez valóban, és még inkább álcája a káros levéltetveket pusztítja.  Ez áll annyira, hogy némely kerti növény termesztése a katicabogár nélkül nem is lett volna lehetséges.  Szerepeit természetesen magyar őstörzsünk díszítményei között a gyöngyvirág is, de ez csak a nőiség jelképeként.

Van egy érdekes magyar hímzésmód, amelyet Undi Mariska ismertet úgy rajzban, mint szövegben a Magyar Néprajzi Értesítő folyóirat 1927. évfolyama 97. és 103. oldalain, amely leírását itt pontosan idézem :

„A csomóöltés vagy göb-öltés úgy készül, hogy a felöltés helyén és ehhez szoros közelségben négyszer-ötször rácsavarjuk fonalunkat a tűre, s ugyanoda visszaöltünk, és a szálat a szövet alatt szorosra húzzuk.  E szerény öltéske, mely mindössze egy kis csomó, nemcsak a domború fehérhímzések között szerepel a változatosság miatt, hanem remek mintájú "úrihímzések" kizárólagos öltése Fehér lenvászonra, lenfonállal készültek e szép mintájú emlékek.  Hol tömör foltokban, hol vonalsorban, esetleg mintákba rakva van rajtuk a csomó.  Mindenkor a pontos kivitel teszi széppé és valódi dísszé.  Még egy elnevezése van: nefelejcspontnak is hívják.  Előfordul többnyire lyukas fehérhímzésben az ország minden vidékén.”

Csomó szavunk szemere szócsoportbeli és ugyanazt jelenti, mint magyar szócsoport szerint gumó vagy gümő, vagyis gömböt, gömböcskét, amely szavaink pontos kabar megfelelői a gömb, gubó, megfordítva bog, guga.  Bizonyos tehát, hogy ez volt magyar őstörzsünk főbb hímzésmódja, valamint, hogy a gömbökkel, gömböcskékkel való díszítés náluk szokás volt, illetve, hogy ez vallásos fölfogásukkal is összefüggésben lévén, az ilyen díszítésmódot különösen kedvelték, éspedig természetesen nem csak hímzésben, hanem más anyagokban, például fémtárgyakon, agyagedényeken, gyöngyfüzéreken stb.  Érdekes egyezést képez ugyanis ezzel az etruszkok nevezetes aranygömböcskés díszítésmódja arany tárgyakon.  A római "Illustrazione Vaticana" című folyóirat 1937. június 1-15-i, 11. számú füzete 486. oldalán :  "Az etruszkok gömböcskés díszítése" cím alatt áll :  Ez abból áll, hogy mértani avagy másnémű díszítményekre aranyszemcséket (az olasz szövegben a "granelli" szó áll, amelyet szemcse-, gömböcske- vagy magocskának fordíthatni) alkalmaztak, amelyek fél milliméter avagy ennél is kisebb átmérőjű nagyságúak, éspedig sima vagy dombordad felületekre.  A szemcsék alkalmazása módja azonban titokzatos, mivel ezek nincsenek valamely forrasztóanyag segítségével odaerősítve, hanem mintha a fölületet csak alig érintenék, úgy hogy az ember szinte azt hihetné, hogy a legkisebb érintésre is lehullhatnának.  Az óvilág egyetlen más műveltségében sem találjuk e bizonyára nem könnyű eljárást és ily nagy mértékben különböző módokban alkalmazva.  Ezen eljárás titkát eddig ezernyi kísérlet dacára sem sikerült még fölfedezni.  A megfejtést a német Rozenberg is megkísérlette, de eredménytelenül, és kijelenti, miszerint az etruszkoknak oly metallurgiai eljárást kellett ismerniök, amelyet csak ősrégi műveltség mellett tételezhetünk föl, például carboniummal impregnált tiszta aranyat, amely alacsony hőmérséklet alatt is megolvadhatott.  Úgy látszik tehát, hogy itt az aranygömböcskéket először valamilyen enyvszerű anyaggal ragasztották helyükre, s ezek csak azután lettek valahogy oda is forrasztva, de ez ontogénül (önanyagúan) történhetett, mivel egyetlen ilyen díszű tárgyon sem található semmilyen idegen forrasztóanyag.  Írja továbbá, hogy mivel a gömböcskék igen sűrűen vannak és fényesek, a hatás igen szép.  A gömböcskék legnagyobbjai is csak fél milliméternyi átmérőjűek.

Habár az etruszkok nem tartoznak a tulajdon képpeni magyar törzshöz, hanem az ős-török törzsünk egy már ősrégi időkben kivándorolt része voltak, ez azért még nem kell azt jelentse, hogy ilyen díszítésmód náluk is meg ne lehetett volna, ha csak mellékesen is, sőt látandjuk, hogy ez avar őstörzsünknél is megvolt, csakhogy ezeknél a gömböcske neve kertő, kertőke, bertőce, boróka volt.  Igen valószínűnek tartom azonban, hogy az etruszkok ezen díszítésmódja a tulajdonképpeni magyar törzsből származott, akiknek az arany is szent fémük volt.

Malonyai: "A magyar nép művészete" című műve 1. kötetében látunk magyar népi díszítményeken ugyanúgy, de hímzéseken és egyéb díszeken ugyanolyan körülpontocskázást, mint amilyet Undi Mariska is bemutat egyet igen szépet (lássad itt előbbi rajzaimat), és amilyet az etruszkok is, de aranygömböcskékkel készítettek (lássad itt az 1. és 2-vel jelzett rajzomon, amelyek az "Illustrazione Vaticana" lap említett számából vett ábrázolatok).  Malonyai művéből való viszont az igen szép magyar hímzés, amely ugyanúgy "csomóöltés"-sel díszítve, mint az Undi Mariska által bemutatott hímzésminta.  Malonyai műve II. kötetében látunk húsvéti tojásokon igen számos körül pontozott szép virágdíszt, III. kötetében pedig körül pontozott díszeket, valamint olyanokat is, amelyeknek alapja van egészen kipontocskázva, amit ma "poncolás"-nak nevezünk, és amely alapkitöltés mód más népeknél is általános, holott a körül pontozás valóban magyar szokás.  A körülpontozást katona koromban magam is sokat láttam.  Ebben némely katonatársam annyira ment, hogy kedvesének írt leveleiben nem csak az általa a levélbe rajzolgatott virágokat pontozta körül, hanem a borítékon még kedvese nevét is, amely utóbbi dolog azonban már sem szépnek, sem ízlésesnek nem mondható, holott a virágdíszek körülpontozása, valamint az alap poncolása is igen szép esztétikai hatású.

Meg kell itt jegyeznem, hogy azon díszítő ízlés, amelyet ma magyar díszítő ízlésként általánosan ismerünk és úgy hímzéseken, mint népművészetünkben másutt is mindenütt látunk, tulajdonképpen nem a magyar, hanem a besenyő őstörzseinktől származott, de amelybe némi szemere elem is vegyült.  Ezt alább látandjuk bizonyítva.  Viszont a tulajdonképpeni magyar törzs díszítőelemei legfőképpen azok voltak, amelyeket itt fentebb rajzoltam meg.  Ezen besenyő díszítő ízlés azonban, egyrészt oly szép volta miatt, másrészt azért is, mert a kereszténységben alakja jelképes értelme feledésbe ment, utóbb egész nemzetünk körében is mindinkább elterjedett, sőt elterjedett a magyarsággal közvetlenebben érintkező, de egymástól nagyon különböző népnél is, amilyenek az oláhok, a németek és a szlávok, de ezeknél is inkább csak a Kárpát-medencén belül élőknél.

Ide teszem betoldásként e régi magyar sisak képét azért, mert rajta régi hagyományból még a meggyvirágok is megvannak, és emellett a sisak fejrésze is félgömböt képező csésze alakú.  Mindazonáltal ez már nem a legrégibb alak.  Igen régen ugyanis a kovácsok vasból ilyen félgömb alakot még nemigen tudtak volt készíteni, hanem csakis beszeletelt és körbe összehajlított vaslemezből, ugyanúgy, mint igen erős, vastag bőrből az eredeti bőrsisakot.  Régen a magyar törzsek sisakja tetején csak egyszerű gömböcske volt, holott itt ez már cifrázott.  A tolltartóhüvely is régen nem hátul, hanem elöl volt balfelől, valamint az orrvédő sem volt lent oly széles.  Ez csavarral volt megszorítható, de föl és letolható és egészen ki is húzható volt.  Csak egyik vége lévén szélesebb, ezt harchoz szélesebb végével lefelé fordítottan dugták be, máskor azonban e szélesebb végével fölfelé és egészen föltolva viselték.  A régebbi magyar sisakot tehát ilyennek rekonstruálom.  Az ilyen magyar sisakalak a XVII. században Európában más népeknél is meglehetősen elterjedett volt, de a XVIII. század elején ismét eltűnt, sőt eltűnt nemsokára azután nálunk is.

Visszatérve még egyszer a pontocskás, illetve gömböcskés díszítésre és poncolásra, a következőket kell még elmondanom :

Ez ma tisztán csak díszítményi (ornamentikai) dolog; régen azonban, ősvallásunk élete korában ennek jelképes értelme is volt.  Bár különben a jelképek eredetét gyakorlati vagy természetbeli dolgok képezték, és ezek jelképes értelmüket csak utóbb kapták, más szóval: a jelképes értelem csak utóbb lett beléjük magyarázva; itt azonban mégis bajos volna megmondanunk, hogy a pontocskás díszítésmód volt-e a régibb, vagy pedig egy már meglévő gondolat miatt találták ki a pontocskás díszítést ?  Föltételezhető ugyan, hogy az alap poncolása tisztán esztétikai célból, a díszítmény kiemelése céljából lett szokássá, illetve hogy későbbi fönnmaradását is ez tette lehetővé, s jelképes értelem csupán csak belemagyaráztatott, de már a körülpontozásról és a gömböcskékkel való körülrakásról ellenkezőleg az is elképzelhető, hogy ezt a jelképezni akarás hozta létre, hogy csak máig való fönnmaradását köszönheti, a kereszténység dacára is, egyrészt szépségének, főképpen pedig annak, hogy a kereszténységben jelképes volta feledésbe ment, és így senki sem tiltotta.

E jelképes értelem pedig a következő :

Őseink — amint azt már elmondottam — a Földünkön megnyilvánuló életet a Napból származó erőnynek a Földre áradásában látták.  Ezt a különböző őstörzseink más-másként jelképezték volt, amiről az alábbi fejezetekben is leend szó, de amit magyar őstörzseink természetesen a Napból származó, áradó apró gömböcskékkel jelképeztek, vagyis ezt úgy fogták föl, mintha a Nap az éltető erőnyt ilyen kicsi gömböcskék, azaz magocskák alakjában szórná szüntelenül a Végtelenségbe, hasonlóképpen, mint ahogyan a magvető ember a gabona vagy a mák magvacskáit szórja a termőföldbe.  Úgy képzelték azonban, hogy ezen életmagvacskák végtelenül kicsikék, mintegy még test nélküliek, amelyek közül a Földünkre hullóak Földünktől anyagot kapva testesülhetnek meg emberré, állattá vagy növénnyé, illetve hogy itt élőlényekben is megtestesülve, majd megszületve, avagy megteremve új és új élőlényekké lesznek.  Úgy képzelték tehát, hogy a Napból származó ezen életmagvacskák, életszikrák vagy lelkecskék megszámlálhatatlan milliószámra rajzanak a Napból ki a Világűrbe, és rajzanak mindenütt a Föld légkörében is, az élőlényeket és tehát a növényeket is körülrajongva, megtestesülés után vágyódva, az élőktől mintegy megtestesülést kérve.

Csodálatosan egyeznek pedig ezzel mind az alábbiak :

Minden férfi, illetve minden hímnemű állat is egész életén át kivetett ondójában az élő, mozgó, rajzó (tehát erőnyben gazdag) de szemmel nem látható kicsinységű ondószálacskák — vagy ondóállatkáknak is nevezett megszámlálhatatlan millióit hozza létre és ontja — ugyanúgy, mint őseink elképzelése szerint a Nap ontja az életmagvakat — de amelyek közül csak igen kevés, sok millió közül is csak néha egy juthat női petébe, és tehát megtestesüléshez, világélethez.  Ha pedig a díszítmények szóban lévő pontocskái valóban a megtestesülés után vágyódó életmagvakat, azaz még test nélküli, világélet nélküli, avagy tehát még földi élet nélküli lelkecskéket jelentik, akkor ebből az is következik, hogy őseink már sok ezredévvel ezelőtt is tudtak úgy az önmozgásra nem képes (tehát erőnyben szegény, de az ondószálacskáknál sokkal nagyobb, tehát anyagias, szabad szemmel is látható) női petéről, valamint a mozgó, úszó, sietve tovahaladó, mintegy mindig keresve ide-odamenő ondószálacskákról is, valamint tudták azt is, hogy utóbbiak mozgása tökéletesen olyan, mint a Napból jövő életszikrákéi, s mindezek megszámlálhatatlan millióinak milliói közül csak néha-néha egyetlen egy juthat megtestesüléshez.  Holott az ondószálacskákról és az általuk történő megtermékenyülésről, ezek szabad szemmel nem láthatókicsinysége miatt, mi csak manapság, górcsöveink (mikroszkópjaink) segítségével szerezhetünk tudomást, valamint csak nemrégen tudjuk, hogy minden kis csöpp ondóban is az élő ondószálacskák százezrei rajzanak, mind női petét, azaz megtestesülést keresve, mindaddig, amíg mindazon milliók, amelyek céljukat el nem érhetvén menthetetlenül meghalnak.  Tudományos kísérletek segítségével az is megállapítható lett, hogy ezen ondószálacskák annyira élőlényecskék, hogy a közelükbe tett női petesejtet több centiméternyi távolságból is észreveszik és mind felé sietnek, ám közülük mindig csak egy hatolhat bele, mert mihelyt ez megtörténik, a pete külső hártyája azonnal megkeményedik, úgy hogy több ondószálacska behatolása már lehetetlen, és mind az ez után érkezők csak ugyanúgy veszik a petét körül, mint a fentebb közölt rajzon a pontocskák a virágot.

Tudjuk azt is, hogy a halak és a más vízi állatok is ondószálacskáik megszámlálhatatlan millióit bocsátják a vízbe, s hogy ezek közül is mindig csak igen kevés szerencsés véletlen folytán akadhat a szintén a vízbe bocsátott, de távolról sem oly nagyszámú női ikra illetve pete valamelyikéhez.  Ugyanígy némely faféle, például a pálma és a ciprus hímpora meg szellő fuvallatára az illető fáról egész fehér vagy sárgás felhő vagy füstként száll el, majd finom, lisztszerű porként borítja a földet.  Más növények szintén mikroszkopikus kicsiségű szemcsékből álló hímporát meg madarak, bogarak, méhek avagy apró legyecskék, pillék közvetítik hímvirágról a nővirágokra.  Sőt ismeretes, hogy a datolyapálma hímporát az ottani népek ősidők óta szatyrocskákba gyűjtik, és e porral a nőpálma virága it bepermetezik, hogy így bőségesebb datolyatermést érjenek el.  A datolyapálma, miként némely más növény, például a kender is kétlaki, vagyis külön hímnemű és külön nőnemű növényei vannak, amelyek közül előbbieknek csak hímnemű, azaz hímporos, utóbbiaknak pedig csak nőnemű, azaz termő virágaik vannak.  Huszka József magyar tudósunk már 1908-ban megjelent "Az Istenfa" című könyvében (ezzel a német Luschan-t három évvel megelőzve) megírta, hogy az asszír domborműveken ábrázolt félig madár-félig ember alakú nemtők (geniusok) is, mint hímnemű lények, a nőiséget jelképező és pálma alakú szent "Istenfát" permetezik, illetve termékenyítik meg, ami szerint tehát az asszír Istenfák vagy Életfák, a nemtőkkel együtt a szaporodás, az élet jelképei kellett legyenek.  De látjuk az ábrázolatokon egyúttal azt is, hogy ezen életfák nem igazi, természetes pálmák voltak, hanem mesterségesen készültek, amelyeket szallagokkal, kecskeszarvakkal és valamely növény leveleivel díszítettek föl.  Miután pedig ilyen mesterséges fát igazán megtermékenyíteni nem lehet, ebből is az tűnik ki, hogy itt úgy a megtermékenyítés cselekedete mint a nemtők, valamint a fa is: csak jelképes volt.

Mind az elmondottakban találjuk meg tehát a mai virág díszeink pontocskákkali körülvevése őseredetét, valamint ez magyaráztathatott bele a különböző díszítmények alapja kipontolásába is.

Másrészt pedig mi is a pont ?

Hiszen tanultuk az iskolában mi is, hogy a mértani pontnak nincsen térfogata, hogy az terjedelem nélküli, azaz tehát anyagtalan: teste sincsen!  A mértani pont is tehát, bár létezik, helye megállapítható, de anyagilag nem létezik, mivel hiszen ha egy pontot bármily kicsinek képzeljünk is, de mindig képzelhetjük még kisebbnek is, és így tovább a végtelenségbe.  Márpedig ugyanígy az erőnynek (energiának) és képzeletünkben a léleknek sincsen teste, holott azért erőny mégis van, létezik, miként van és létezik a fény, a hang, a hő is, habár anyagtalanul, testetlenül is.  Íme tehát őseink már sok ezredévvel ezelőtt, egykori magas szellemi, nem technikai műveltségük korában, e dolgokat ugyanúgy tudták, ugyanúgy magyarázták, mint a mai tudomány, csakhogy ők ehhez gyönyörű, költői és művészi kifejezésmódokat, jelképezéseket is tudtak még kigondolni, megalkotni, amire a mai sivár és száraz, ma már nem a mi fajunk kezében lévő tudomány, illetve a mai tudósok sivár és száraz, csak technikai, műveltségbeli gondolkodása a csak technikai műveltség által befolyásolt lelkülete már nem képes.  Úgyhogy ez is, miként még sok más, azt bizonyítja, hogy őseink egykor szellemileg sokkal magasabb színvonalon állottak, mint a mai emberiség.

De van még valami, ami a föntieknél nem kevésbé meglepő dolog.

Ha a szabadban vagyunk és a tiszta, kék Eget nézzük, de úgy fordulva, oldalt avagy háttal a Napnak, hogy fénye ne vakítson, akkor a kékségen, alig láthatóan, kicsiny, üvegszerűen átlátszó, de mégis az Ég kékségénél fehéresebb pontocskákat láthatunk, amelyek ide-oda futkosva nyüzsög ni, rajzani látszanak.  E jelenség tudományosan megfejtve nincsen, mindenesetre azonban tény kell legyen, hogy anyagtalanok, mert ha anyaguk volna, akkor nyüzsgésüket valamiképp megérezhetnők, avagy valamilyen igen finom készülékkel megállapíthatnók.  Megjegyzendő, hogy ugyan e jelenséget valamely más sima és világos hátteret képező felületen, például fehér felhők előtt is észrevehetjük, ha nem is oly tisztán és határozottan, mint a világos Ég kék hátterén.  Bizonyos tehát, hogy e jelenséget már őseink is sok ezredévvel ezelőtt is észlelve, e mozgó, rajzó pontocskákat a Napból származott és a Földön életet keltő életatomokkal azonosították.  Emlékezem, hogy még egészen kicsi, 5-6 éves gyermek koromban édesatyámmal a mezőn járva s én e jelenséget észrevéve miután akkor még erőnyről, lélekről, életatomokról semmit sem tudtam — alighanem valamilyen ősi, ösztönszerű sejtés által indíttatva édesatyámnak azt mondottam, hogy : „Ugye azok angyalkák..."  Mire ő, bizonyára nem tudván mit felelni, mosolyogva ráhagyta, hogy: „Igen".

Említettem föntebb, hogy magyar őstörzsünk díszítményeiben, és tehát szimbolikájában is, szerepeltek úgy a madarak, mint a bogarak is.  Ennek oka az, hogy a rovarok a hímport hímvirágról nővirágra szállítván a növény megtermékenyülését közvetítik.  A madarak, bár a tollazatukra tapadó hímport szállítják, főképp azonban a magvak terjesztésében van a növényvilágban szerepük, éspedig különösen a hollóféle madaraknak, amennyiben ezek a termés húsos részét megemésztik ugyan, de a kemény magvat utóbb elhullajtják, sőt némely növény magva állítólag csak azután csíraképes, ha madáron ment át.

Csakhogy ősműveltségünk ideje óta igen sok ezredév telvén el, úgy a természetismeretben, mint az ezen alapult jelképezésekben is, sok hanyatlás, zavar és fölcserélődés is történt, mert a mi ősműveltségünkből miegymást átvevő népek a jelképeket már nem értve vagy tévesen értelmezve, valamit a maguk fölfogásához is hozzáalakítva, sok mindent összezavartak és elrontottak.  Tény például már az is, hogy a legrégibb szumerek bár még egy szemere törzsünkbeli kivándorolt nép voltak, de az általunk az ásatások révén jobban ismert szumerek már egy török, tehát tulajdonképpen állattenyésztő népnek az ős-szumerekkeli keveredéséből létrejött nemzet voltak, amiért is nyelvük is már a törökhöz inkább hasonlított, mint a magyarhoz.  A két nép keveredése pedig természetesen már a műveltségben is elváltozásokat okozott, annak dacára is, hogy a két nép egymásnak rokona volt, és hogy az újabb bevándorlók az ott talált és magukénál magasabb műveltséget átvették, nem csupán, hanem még a szumer vagy szumir nevet is.  Ezen újabban létrejött szumer műveltséget vették azután át, amint az ismeretes, a még sokkal később oda bevándorló, szintén állattenyésztő, eredetileg nomád és műveletlen, de rendkívül harcias és kegyetlen természetű sémita, tehát egészen más fajú asszírok.  Természetes tehát, hogy az így átvett műveltség, most már harmadkézben, sok átalakulást és összezavarodást kellett elszenvedjen, annál inkább, hogy amint látandjuk, az asszír műveltségben nem csak szumer-őstörök elemeket találunk, hanem még egy más magyari fajú népét is, a kabar őstörzsünk némely műveltségi elemét is.  Ilyen összevegyülések hozták azután létre azt, hogy az említett asszír életfákat hímporral permetező nemtők már férfi és egy ragadozó madár, a sas összetételéből alakítvák, holott a sasnak virágok hímpora közvetítéséhez igazán semmi köze sincsen.  Mindazonáltal ősvallásunkat és ősműveltségünket ismerve, e zavar okait is meg tudjuk állapítani, és e jelképezés egykori helyes alakját helyre is tudjuk hozni.  Ugyanis: ha az életfa a nőiséget és tehát az Anyaföldet is jelképezi, akkor magától értetődő, hogy a megtermékenyítő nemtő a hímséget és tehát egyúttal a Napot is kellett jelképezze.  Csakhogy holott földművelő ősnépeinknél a Napot egyrészt lúddal, másrészt egy hollóféle és a mai paradicsommadárra némileg pedig a bubukára (Upupa epops) hasonlító, de ma már nem élő madárral (a regékbeli Főnix-madár; a mi népmeséinkben az Arany-madár) jelképezték, addig a harcias, állattenyésztő törzsek, amilyenek az őstörök törzseink is voltak, a sassal, azaz a Turullal jelképezték.  Igy történt tehát, hogy az asszírok mindezzel már nem lévén tisztában, de a műveltséggel együtt a mythologiai hagyományokat is átvéve s így tudva azt is, hogy a pálmát hímporral az ismertetett módon kell permetezni, ezért hát a termékenyítő nemtőket most már férfi és sas alak egyesítésével kezdték képezni, azért mert ők, mint harcias nép, a Nap sasmadárrali jelképezését kedvelték inkább, vagyis az őstörök hagyomány felelt nekik meg inkább.  De mégis, előfordulnak az asszíroknál olyan nemtőábrázolatok is, amelyeknek négy szárnyuk van, valamint olyanok, amelyeknek emberfejük, de szárnyaik is vannak, valamint olyanok is, amelyeknek négy szárnyuk és olyan ijesztően torz fejük van, amelyet csakis rovarfejjel azonosíthatunk.  Vagyis a négy szárny magyarázata az, hogy némely rovarfajnak, mint például a lepkéknek, bogaraknak és a szitakötőféléknek valóban két szárnypáruk, azaz tehát négy szárnyuk van, csakhogy a bogaraknál az egyik szárnypár megkeményedve, fedőszárnnyá alakulva, a légy- és méhféléknél egészen kicsi maradvánnyá elcsenevészedve.  Az pedig tény, hogy a rovaroknak a termékenyítő hímpor közvetítésében igen nagy szerepük van.

Ezen négyszárnyú képzeletbeli alakok képezték tehát az asszíroktól átvéve a zsidó és keresztény vallás kerub vagy cherub nevű angyalalakjai eredetét, amelyek között a régebbi művészetben valóban látunk még négyszárnyúakat is.  A latin carabus = bogár (ma különösen a futóbogarakra alkalmazva), valamint a scarabeus szó is világosan mutatja a kerub szó eredetét.  Tudjuk pedig, hogy az egyiptomiaknál a szent skarabeus bogának mily nagy kultusza volt.

Ez tehát a két- és négyszárnyú asszír nemtőalak magyarázata, és amiből egyúttal az is kitűnik, hogy ezek eredete is ős-törzseinknél keresendő, éspedig a tulajdonképpeni magyar, a magyari szemere, török és kabar törzseknél.


Tovább



____________________

6Dél-Dalmáciában ma is szokás gyászoló házban a tükröket fekete kendővel beborítani.


____________________
Felhasznált irodalom :
Károly Gáspár bibliafordítása, 1872. A mag szó gyermek, fiú, utód értelemmel.
Brehm: Tierleben 1900.
Berze Nagy János : Ethnographia folyóirat, 1927. „A Csodaszarvas Mondája" cikke.
Krohn Gyula: „A finn-ugor népek pogány istentisztelete". Budapest, Magyar Tudományos Akadémia kiadása; 1908. Áldozókertek. (35. old.).
Magyar „szarvasos" hímzésminta és a Mykenae-i szarvasos díszítések.
Brehm: „Tierleben". 1900. „Säugetiere" III. kötet. (Szarvasok színei 337-338. old.).
Ettore Viterbo : Grammatica e dizionario della lingua oromoni e galla, Milano, 1892. Manuali Hoepli A csillog szó oromo változatai. (I. kötet 27. old.).
Sebestyén Gyula: „A regösök" és „Regös ének". Budapest, 1902. Ősregénk keletkezésének kronologiai alapja.
Ljubljana Etnografski Muzej kiállítása. Szalmasubák.
Franz G. Bengtsson: „Die Abenteuer des Röde Orm". München, Heimeran Verlag 1952. Német fordítás. Odin ősi neve Ygg (406 old.).
Undi Marika: Néprajzi Értesítő folyóirat. Budapest, 1927. „A magyar Népi hímzés öltéselemei". 90. old. Ók szavunk luk értelme.
Edgar Daqué : Urwelt, Sage und Menscheit. München und Berlin 1938. Egyszemű és háromszemű lények mondái.
Margalics Ede: „Magyar közmondások". Toldi Miklós „Magyar Miska" neve.
Hermann Ottó: „A magyar pásztorok nyelvkincse". Budapest, 1914. A Magyar Természettudományi Társulat kiadványa. „Kent bot". (215 old.).
Westenhőfer M. embertantudós munkái. Vízi és szárazföldi lények belső szervei közötti különbségek.
Ethnographia folyóirat. Budapest, VI. évf. 102 old. „Szőrös büffögő".
Kandra Kabos : „Magyar Mythologia" 198-199. old. L. mint fent.
Dr. Winkler Henrik embertantudós anthropologiai felmérései.
Bél Mátyás: Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica 1735. A Csallóköz magyarsága a legtisztább magyar fajta.
Ethnographia folyóirat Budapest, 1891. Feketehajú vogulok -- szőke magyarság. Nyelvük és hitviláguk. (30. old.).
Meyers Lexicon, 1897. Északi fény piros-fehér-zöld színéről fénykép és magyarázat.
Eickstedt: Rassenkunde. Az északi faj átmenetei.
Weinert Hans: Stammesentwickelung der Menscheit. Braunschweig, 1951. A gyermekalkatú bushmanok. (203. old.).
Dr. Gáspár János : „Fajismeret." Karcag, 1912. Északi fajok koponyaalkata, hajszíne (79. old.). Emlősök (89. old.).
Magyar Népművészet. Budapest, 1928. Magyar Egyetemi Nyomda Kiadása. Magyar szépségeszmény: a kerek arc (178. és 196. old.).
„Domenica del Corriére" képeslap 1970. Dél-olasz férfi képe.
Manfredo Campari : Manuale tigré-italiano. Milano 1894. Manuali Hoepli. Az abessziniai tigré nyelv „gim" és „gimet" = felhő szava.
Undi Marika: Magyar Néprajzi Értesítő folyóirat, 1927. évf. „Göb"-öltés és technikája, alkalmazása. „Nefelejcspont".
Illustrazione Vaticana folyóirat, 1937. évf. június 11-15-i 11. sz füzete -- „Az Etruszkgömböcskés díszítés" (486. old.).
Malonyai: „A magyar nép művészete" I. kötet. Pontocskázott magyar népi díszítmények. II. kötet: Húsvéti tojások pontocskás díszei. III. Körülpontozott díszítések.
Huszka József: Istenfa 1908 -- Assyr domborművek nemtőinek szerepe.