Magyar Adorján
Az Ősműveltség


Magyar



Csodaszarvas regénk szerint és mai népi hagyományaink szerint is a magyar és a hun nemzet egymás testvére volt.  E rokonságot a történészek többször kétségbe vonták.  Sőt egyenesen tagadták is, mivel pedig bebizonyult hogy a történelemben ismert hunok Európába Ázsiából jöttek, ahol egy ideig Kína fölött is uralkodtak volt, ezért e hunokat némelyek törököknek, mások mongoloknak tartották.  Hogy azonban a hunok sem törökök sem mongolok nem voltak hanem hunok, és a magyaroknak tehát valóban testvérnépe, ezt alább látni fogjuk.  Más kérdés, hogy e hunok már török avagy mongol nyelvűek voltak-e, vagyis hogy nyelvileg el voltak-e törökösödve vagy mongolosodva, ami azonban a származást illetőleg semmit sem változtat, és tudjuk hogy már az Ókorban valamint a Középkorban is, számos nép cserélt nyelvet és hogy különösen finn-ugor népek lettek idővel török-tatár nyelvűekké.  Csakhogy azon régi időkben, amint már említettem, a nemzetek a maguk vérbeli leszármazását — a természeti valóságnak megfelelőleg — a beszélt nyelvnél fontosabbnak tartották.  Hogy pedig minden hun törzs, úgy az Atilláé, valamint a többi hun és kun törzs is, eredetileg tényleg a magyaroknak úgy nyelvi mint vérbeli rokonai is voltak és hogy mindannyian a Kárpát-medencéből, azaz Magyarország területéről származtak, habár hosszú ezredévek alatt innen a világba különböző irányba szét is vándoroltak, ezt a következendő fejezetekben minden kétséget kizáróan bizonyítva fogjuk látni.  Már itt is előre kell azonban bocsátanom azt, hogy más törzseink is, amilyenek a szemerék, besenyők, palócok, jászok, kazárok, törökök, kabarok, székelyek, gálok, avarok és pannonok voltak, mind az ősi magyar törzsből származtak és hogy ezek, ha nyelvük idővel el is változott, mint például a török és a mongol, avagy ha egészen nyelvet cseréltek is, de régen, mindaddig amíg a kereszténység, a mohamedánizmus avagy az idegen népekbe való teljes beolvadás ezt velük nem feledtette, magukat magyar származásúaknak tartották és saját törzsi nevükön fölül, miként a székelyek, palócok, jászok ma is, a magyar nevet is viselték, illetve magukat mind magyari-aknak is tartották.  Hogy ők mindnyájan a tulajdonképpeni magyar őstörzsből származtak, ezt úgy látszik néha csak a kunok szokták volt kétségbe vonni, de ezt is inkább csak önmagukat illetőleg, annyiban hogy habár az ősrege szerint a magyar és a kun vagy hun eredetében valóban egy nép volt is, azaz egy ikertestvérpártól származtak, de kérdés hogy ezek ketteje közül melyik jött előbb a világra ?  Tény hogy évkönyveink (krónikáink) szerint is Hunor és Magor, azaz nem Magor és Hunor szokott említtetni, ami mintha tényleg Hunornak adná az elsőbbséget.  Csakhogy ez a latin nyelvű évkönyvekben van így de nem bizonyos hogy az eredeti néphagyományban is így volt.  Miután pedig ősvallásunk szerint úgy Magor (vagy Magyar) mint Hunor :  Napisten, vagyis úgy az egyik mint a másik egyaránt a Nap meg személyesítése, de emellett Magyar a Napból áradó erő alkotá, Hunor pedig ennek rombolá hatalmát jelképezte, eszerint az elsőszülöttséget mégis Magyarnak kell ítélnünk, mert hiszen világos, hogy az alkotás régibb a rombolásnál, mivel rombolni csak ott lehet, ahol már van valami.  Mindezzel pedig mintegy párhuzamot képeznek a következők :  A mai embertantudósok általában, bár tévesen, az ősembert vad, kőbaltás, állatbőrbe öltözött és vadászó, húsevő lénynek képzelik.  Holott a valóságban az igazi ősember egy ragadozó állatoktól mentes, jól elzárt területen alakult ki és tisztán növényevő, növényi anyagokból ruházkodó lény volt, amivel egyeznek a görögök hyperboreus-mondái, a zsidók által ősnépeinktől átvett bibliai hagyomány, amely szerint az első emberpárnak Isten táplálékul fák gyümölcsét és füvek magvait adta volt, és amely emberpár első bűntelenségében boldogan élt és csak falevelekkel ruházkodott volt, de egyezik mindezzel a mi népi hagyományunk is, amely szerint az első magyarok, azaz emberek, a Csallóköz szigetén Tündér Ilona Aranykertjében békés boldogságban, semmi gonoszságot nem ismerve éltek, csak gyümölcsöt és mézet ettek és csak tündérruhában jártak, amelyet levelekből, virágokból és fűből készítettek.

Való igaz, és ezt őseink is látták, tudták és értették, hogy a Napból származó erő nem csupán alkot, termékenyít, létrehoz, hanem rombol is, mert hiszen a törve, zúzva romboló vihart, az áradást, hullámokat, a szárazságot, a pusztító tűzvészt, a harcot, öldöklést is mind a Napból származó erőny (energia) okozza.  Őseinknél mindezekből folyólag az alkotás jelképe a gömb: azaz a mag lett, a rombolásé pedig az ék.  Ezért a magyar törzs vallásos alapjelképe is a gömb volt, amely tehát egyúttal a magot és a gyümölcsöt is jelképezte, amelyekben termékenyítő, teremtő életerő lakik.  Mértanilag is azért tartjuk a gömböt a legtökéletesebb alaknak mert a legkisebb térfogat[1] mellett a legtöbbet tartalmazhat, valamint tudjuk azt is hogy ha valamely anyag szabadon, önmagában van akkor a központosuló erő, más szóval a vonzóerő miatt gömbbé alakul és hogy ezért gömbölyűek az égitestek és így a Nap és a Föld is.

Az elmondottakkal állott tehát kapcsolatban az is, hogy a tulajdonképpeni magyar törzsek ősidők óta gyümölcsből élő, majd gyümölcstermelő népek voltak, amivel szemben a kunok és hunok meg ősidők óta vadászó, majd állattenyésztő és harcias katonanemzetekké lettek.

Minden mag és gyümölcs eredeti alapalakja is azért volt a gömb, mivel ez tartalmazhat a legkisebb térfogat mellett a legtöbb anyagot.  A ma más alakú magok és gyümölcsök is mind csak különböző életkörülmények miatt vették föl különböző újabb alakjukat, ám például a ma hosszúkás szilva ősalakja is gömbölyű, vad kökény volt, ugyanígy a körtéjé is a gömbölyű, vad vackor.  Viszont tény, hogy a behatoló, romboló s ölő fegyverek lényege is a hegyes vagy éles ék.

Már ősidők óta szokás volt a föveget jelképes alakúvá képezni, avagy a fövegen olyan jelt viselni, amely az illető törzs, nemzet, avagy később állam, eszme vagy vallás jelképe volt, amelyhez viselője tartozott avagy híve volt.

Ezzel van kapcsolatban az is hogy a magyar törzsbeliek gömbölyded alakú sapkát, kalapot, majd később is, amikor már harciasságra is kényszerültek, ugyanilyen sisakot is viseltek, holott a kunok fövegei hegyesek voltak, amint azt régi ábrázolatokon láthatjuk.  Sőt nálunk még nemrégen is a hegyes süvegeket kún süveg néven nevezték, az oláhok pedig a hegyes, fekete vagy fehér báránybőr-süveget máig is "cuman"-nak (kumán) nevezik.  Tény pedig, hogy a kunok régen általánosan neveztettek kumán, komán, kammán néven is, viszont a Középkorban, mivel a mai tulajdonképpeni Oláhország földén, amelyet a régi magyarok Havaselve néven is neveztek, sokáig a harcias kunok uralkodtak volt, ez országot Kumániának nevezték, ahol a kunok csak kereszténységre térésük után vesztették el uralmukat, mivel régi pogány nyelvüket azelőtti szolgáik nyelvével cserél vén föl, eloláhosodtak.

A magyaron és kúnon kívül többi törzsünknek is megvan a maga vallásos szimbolikája és az illető jelképeknek megfelelő, elnevező szócsoportja, amely szócsoport azután nyelvükben is nagy szerepet játszott.  Bár összes őstörzsünk nyelve úgy szavaiban mint ragozó, utóvető szerkezetében azonos volt, mégis minden törzsnél idővel mindinkább kialakult egy kultuszbeli jelképeiknek megfelelő szó csoport is, ami szerint tehát az egyes kultusztárgyaknak, kultuszbeli fogalmaknak és élőlényeknek, istenségeknek elnevezései is egyezően alakultak, amely más-más elnevezések azonban többnyire csak kiejtésben különböztek, avagy régebben mindnyájuk által még jól ismert rendszer szerint alakultak át, úgyhogy azért az illető szavakat és neveket a más törzsbeliek is megértették, habár idővel, a törzsek a világban szétvándorolván, elszéledvén és közöttük az érintkezés is megszűnvén, az ilyen különbségek mind nagyobbak is lettek, ami által azután nyelveik is mindinkább szétágaztak.  Az említett nyelvi rendszert az alábbi fejezetekben megismerhetjük sőt ezt táblázatokkal is kimutatandhatom.  Mindez természetesen nem volt egyszerű dolog, csakhogy őseinknek, ősműveltségünk letűnt magas virágzása idején a mai átlagember elmebeli képességénél magasabb elmebeli képessége volt, úgy hogy ami nekünk ma nehezen fölfoghatónak tűnik föl, nekik nem volt nehezen fölfogható.

Ilyen eredeti különbség volt például a magyar és kún kiejtés között az, hogy míg a magyarok különösen a kultuszuk körébe tartozó dolgok nevét a lágy hangzású g és gy hanggal mondották ki, a kunok ugyane szavakat, valamint különösen a saját kultuszukbelieket, a kemény hangzású k hanggal ejtették.  Például a mag szót a magyarok így avagy magy-nak, de a kunok mak- vagy makknak.  Más példa :  A szarvas neve a magyar őstörzseknél ágos, ágas volt, a kunoknál ellenben ákos, ákas.  Viszont ugyancsak a mag szót például a szemerék már masznak ejtették, habár azért a g, k vagy h hang helyett sziszegő sz, s, zs, z hangot ők is inkább csak a saját vallásos kultuszukbeli dolgok nevénél ejtettek.  Igy például ha magról volt szó, de különösen akkor ha az ő kultuszukbeli hosszúkás gabonamagról, amelyet ők tehát masz, mesz, avagy megfordítva szam, szem néven neveztek.

A magyarok vallási szócsoportja tehát tulajdonképpen az m-g, avagy megfordítva g-m alakú szavakból állott, természetesen mindig valamely közbeékelt magánhangzóval;  például mag, meg, megy, mug avagy megfordítva :  gom, göm, gyüm stb., stb.  Az egytagú szavak megfordíthatása ősnyelvünk egyik alaptörvénye is volt, ami azonban például az árja nyelvekben nincsen meg.  Az így megfordított egytagú szavak, avagy többtagú szavak első szótagja (a szótő) azután, bizonyos rendszer szerint, vagy ugyanazon értelmű maradott, vagy rokonértelművé lett, vagy pedig ellenkező értelművé, annyiban hogy az egyik hímségi értelmet kapott a másik pedig nőiségit.  E szómegfordítás nyoma még mai nyelvünkben is megvan, például : köp-pök, csap-kodpas-kol, csav-arfacs-ar.

Fölhozok itt egy kis táblázatot mag szócsoportunkból, azon megjegyzéssel, hogy mai nyelvünkben a magyar lágy kiejtés a kún kemény kiejtéssel már összekeveredett :

mag és meggy — mindkettő e szócsoportunk alapszavát képezi
magyal — egy gömbölyű bogyófaj
magyola — ugyane bogyó másik neve mogyoró — Erdélyben magyarónak nevezik makkmák

Megfordítva :
gyümölcs — tájszólásokban: gyümöcs, gümöcs gümő
gumó
gomba
gömb és gomb
gömbölyű
gomolya — bizonyos sajtféle, amelyet gömbölydedre gyúrnak
gomolyag gombolyag, gombolyít gombóc
gömbörög = gomolyog

Meggy szavunk azért azonos mag szavunkkal mert hiszen ennek csak felhangos változata.  (Felhangjaink: e, é, ö, ő, ü, ű; alhangjaink: a, á o, ó, u, ú; semleges: i, í)  Ugyanígy magyar nevünknek is volt régebben megyer változata is.

Az idegenből átvett szavak a nyelvekben sohasem képeznek ilyen szorosan összefüggő szócsoportot, vagyis: elszigetelten, rokon értelmű szavak nélkül, egyedül állanak az átvevőnyelvben, amelyben a velük rokon értelmű szavak más hangalakúak.  Vagyis ha például a szlovákban mak, a hollandiban mahen, mage, a görögben mekon = mák, akkor világosan látjuk, hogy e szavak árja nyelvek be csak a mi ősnyelvünkből kerültek, mivel e szavaknak az árja nyelvekben szócsoportjuk nincsen, sőt a nyelvekben a magnak is a mi szemere szócsoportunkból származott seme, semen, Same, Samen alakú nevei vannak, de anélkül, hogy a gömbölyű és hosszúkás magvak között különbséget tennének, valamint anélkül hogy ott e szavak a gömböt avagy a hosszúkás gabonaszem-alakot jelentő árja szavakkal valamilyen összefüggésben lennének, vagyis ott ezen mag hangalakú szavak elszigetelten állanak.

Továbbá :  ha például a szerb-horvát nyelvben a bab és borsó hüvelye neve mahuna, akkor bizonyos hogy e szó eredeti értelme mag-anya volt, vagy is azt nevezte meg ami a magvakat mintegy anyaként, anyaméhként tartalmazza, termi, amelyben a magok annak mintegy magzatai.  Magzat szavunknak van gyermek értelme is de jelenti még az anyaméhben lévő ébrényt is (innen származik: "magzatelhajtás"), ami tehát tulajdonképpen nem más, mint gyermek-csira, ami megvilágítja az olasz-latin germoglio, germe-germen szó[2] eredetét is.

De jelentett régebbi nyelvünkben egyszerűen mag is gyermeket, fiat, utódot.  (Lássad például Károli Gáspár biblia fordításában [1872. évi kiadás] számos helyen.)  Eszerint pedig, ha a régi germánban "magu minio" = fiam, (Lássad: "Ethnographia" folyó irat, Budapest, 1904. évfolyamában a 252. oldalon), akkor világos, hogy e szó is valamely ősnépünktől kellett származzon oda.

Csakhogy régi nyelvünkben és így a mag szócsoportunkban, a g hang néha ng is lett, néha pedig átalakult d és nd hanggá is, amikor azonban az ilyen hangokkal ejtett szavak már mintegy átmenetet képeztek más szócsoportba.  Ugyanígy az m hang is gyakran n hanggá alakult át, annak dacára is, hogy kiejtésileg e kettő egymásnak nem rokona, mivel az m tisztán ajakhang míg az n nyelvhang.  Mégis mivel e két hang a hallás számára egymástól alig különbözik, ezért gyakran fölcserélődtek, úgyhogy mag szavunknak alakulhattak mang, mand és nag, nagy, valamint megfordítva gan, gyan alakjai is; a mang, mand alakok azonban megfordíthatók nem voltak, azért mert nyelvünk sohasem tűrt két vagy több mássalhangzóval kezdődő szavakat.  Székelyeinknél ma is tapasztalhatjuk például nevet, kan, nesze szavaink mevet, kam, mesze kiejtését.  Ugyanígy például a szemere szócsoportunkbeli szem szót régebbi nyelvemlékeinkben szen alakban is megtaláljuk.

Az elmondottakkal egyezik még az is, hogy a gömbnek, a gömbölyded alakoknak és a lágy gyümölcsnek valóban lágy kiejtésű g és gy hangot érezzük megfelelőnek, míg a szögletes, sark az s alakoknak és a kemény, hegyes vagy éles éknek meg a kemény kiejtésű k hangot.  És íme, mai nyelvünkben is még mindig a lágy szó maga is gy-vel, továbbá a gömb, gomb, gumó, gümő, gyümölcs szavaink is g és gy-vel ejtődnek, míg ezzel szemben kemény szavunk maga is, valamint ék és szavaink k-val.

Ezeken és hasonlókon, amiről alább még szó lesz, alapszik a hangok, szavak és alakzatok megfelelése, ami azután őseink egyik tudománya, a ható varázsigék és varázsdalok alapját is képezte, ami, ha utóbb, a szellemi hanyatlás beálltával, babonasággá süllyedett is, de eredetileg nem volt az, mivel hangrezgésekkel úgy az élő mint az élettelen anyagra hatni lehet, (Chladni és Tyndall kísérletei) éspedig úgy alkotólag mint rombolólag.

Használni szoktam ősnépeink és rokonnépeink elnevezéseül a "turáni" szót de csak azért mert ezt így a magyar és külföldi tudósok nagy része is már elfogadta, de nem azért használom, mintha minket a Turáni Fennsíkról származóknak tartanám.  Igen jól tudom, hogy úgy a magyarságnak mint összes igazi rokonnépeinknek, valamint az egész turáni műveltségnek eredethelye a Kárpát-Medence, vagy is Magyarország régi területe.  Ugyanígy használom ugyan a görög "mythosz" szó fordításául a "hitrege" szót de ezt is csak azért mert ez már elfogadva, holott őseink "hitregéiket" még teljesen szabadon, tetszésük szerint, így vagy amúgy költötték de nem "hitték", sem nem követelték hogy ezeket valaki szó szerint elhiggye, legkevésbé sem akarták, hogy aki valamit nem hisz el, az kegyetlenül üldöztessen vagy megölessen.  Költött hitregéikkel ők csak önmagukat és hallgatóságukat akarták gyönyörködtetni.  Vagyis az elmondottak még nem voltak hitregék, hanem csak regék, költemények avagy énekek, művészi játékok, amelyek közül a szebbek, találóbbak nemzedékről nemzedékre hagyományozva, fönnmaradtak de "hithez" még semmi közük sem volt.  E regék szó szerint való elfogadása, elhivése, éppúgy csak késői szellemi hanyatlás következménye, mint az istenségek valóságos, emberszerű személyekkénti elképzelése, ami, úgy látszik, azonban már a szumer-asszír és egyiptomi műveltségben is megkezdődött, a görög-rómaiban fokozódott és a keresztény s mohamedán vallásokban érte el tetőpontját.

Miként mi ma is élvezettel nézünk meg és hallgatunk egy szép színdarabot avagy filmet, de eszünkbe sem jut e dolgokat valóságként elhinni, hanem jól tudjuk, hogy mindezek költői és művészi alkotások, hogy céljuk a gyönyörködtetés, még akkor is ha ezen kívül eszméket, elveket akarnak is kifejezni és még akkor is ha az előadottaknak valóban történelmi háttere is van, mert e háttér is mindig az eszme vagy elv szerint van idealizálva, hozzáalakítva, költőileg és művészileg szépítve.  Viszont kétségtelen hogy őseink költészetének és művészetének is voltak már eszmei vagy elvi céljai, irányzatai, csupán az erőszakos "térítés", és a "megtérni" nem akarók üldözése volt még náluk ismeretlen, mivel a fanatizmus is ismeretlen volt.

Őseink tehát például az Őserőt, a Mindenségben mindent intéző örök Törvényt: az Égistent, ezt hímségként fölfogva jelképezték és, amint már érintém, ezt fenségesen szép öreg férfi alakkal személyítették.  De jelképezték ugyanezt a tulajdonképpeni magyar törzsbeliek még a fenséges és szép, vezető Csodaszarvassal is, amely náluk valóban az Ég egyik költői megszemélyesítését képezte.  Itt is meg kell azonban már jegyeznem, hogy ugyanezt más-más őstörzsünk más-más állattal is szokta volt jelképezni, aszerint, hogy mely törzs életében mely állatnak volt nagyobb szerepe, bár tény az is, hogy ezek közül a legszebb és legfenségesebb mindig magyar őstörzsünk Csodaszarvasa maradott.  A tulajdonképpeni magyar őstörzs életében pedig valóban a szarvasnak volt legnagyobb szerepe, mert még más háziállatuk nem volt, hazájukban pedig ragadozó állatok nem éltek.  De ezen szarvasuk azért még nem volt mai értelemben vett háziállat, mivel még nem volt egészen az ember rabja, sem istállóban zárva vagy igavonásra nem használták, vele inkább szeretetben együtt éltek.  Tehene tejét fejték ugyan, mint ahogy északi rokonnépeink az iramszarvasét ma is fejik, de legrégebben még ezt sem, csupán gyermekeiket hagyták a szarvastehenek emlőit szopni, még 8-10 éves korukban is, ami természetes következménye lőn, hogy miként mai tehenünk, a szarvastehén is több tejet fejlesztett mint amennyire borjának szüksége volt.  Lovagoltak is a szarvasokon, mint ahogy északi rokonnépeink az iramszarvast lovaglásra ma is használják, de akkoriban ezt is inkább csak mulatságból tették, mint ahogy sétalovaglásra ma is az élvezet kedvéért járunk.

Őseink Csodaszarvasa azonban nem a mai szarvas volt, sem az iramszarvas, hanem az Európában ősidőkben élt igen nagytermetű szarvas fajok valamelyike, amelynek ezért nem csak hátán hanem fején, szarvai között, ezekbe fogódzva is lehetett ülni és csak későbbi időkben, amikor az ősszarvasfajok ragadozó állatok és a későbbi, már vadászó és húsevő emberfajok által pusztítva, mindinkább kivesztek, akkor kerültek helyükbe a mai szarvasfajok.

Használták őseink a szarvas agancsait mindenféle szerszámuk, különösen pedig a kampó alakú őskapa készítésére, amihez azonban a szarvast nem kellett megölniök, mivel ez szarvait minden esztendőben egyszer, karácsonytájt, vagyis a téli napforduló ideje körül, elveti, de ami neki tavaszszal újranől.  Ezen régi szarvasagancs-kapa őseinknél még azután is vallásos, szent jelkép maradott amikor kapát már rézből, bronzból majd vasból is tudtak készíteni.

Az őskori emlősök némelyike fönnmaradott csontjai azt bizonyítják, hogy közöttük egyes faj feje a hasonló fajú mostaniakénál nagyobb volt, vagyis hogy eszerint agyvelejük is, testnagyságukhoz arányítva, a mainál nagyobb lehetvén: értelmük is a maiakénál magasabb fokú lehetett, ami viszont egyezik azzal, hogy a keletbalti — azaz a magyar — faj feje is, a testnagysághoz mérten, aránylag nagy, márpedig említettük, hogy Eickstedt szerint a keletbalti az emberiség ősfaja.  Mivel pedig az ősemlősök a maiaknál sok esetben kevésbé voltak specializálódva és mivel az ember testalkata is, amint ez ismeretes, igen keveset specializálódva, vagyis még eléggé kezdetleges, eszerint tehát azon ősállatok testalkata még emberszerűbb volt, vagyis például ragadozó karmaik, fogaik nem voltak annyira kifejlődve mint a mai ragadozóké s így végtagjaik sőt arcuk is az emberétől kevésbé volt eltérő.  Tény hogy például a farkas kicsinyeinek még nincsenek oly előreálló, hosszú, harapófogószerű állkapcsai mint a kifejlett farkasnak, ami az ontogenesis törvényei szerint azt bizonyítja, hogy a farkas őseinek sem voltak még annyira ragadozásra alkalmazkodott állkapcsai és arcuk, tehát még valamivel emberibb volt.  Más szóval: az ősemlősök egy része és az ember között még a különbség sokkal kisebb volt mint az ember és a mai állatok között.  Igaz ugyan hogy mindez alól voltak kivételek is, mert éltek az őskorban a maiaknál sokkal kisebb, valamint sokkal specializálódottabb állatfajok is, utóbbiak közül például a kardfogú tigris, amelynek szemfogai a maiakénál sokkal nagyobbak voltak, mégis ezeket inkább kivételeknek tekinthetjük, viszont vannak ma is még állatok amelyek testalkata az emberéhez szinte megdöbbentően hasonlít.  Ilyen például a nyúlánklóri (Stenops gracilis.  Lássad Brehm: "Tierleben". Schlanklori) és a csimpánz.  Tudjuk azt is, hogy a lófélék őseinek is minden végtagjukon még rendes öt ujjuk volt és hogy csak több millió év alatt specializálódtak annyira a futásra, hogy ma minden végtagjukon csak egy ujjuk és patájuk van.

Mindez áll tehát okvetlen az őskor szarvasaira vonatkozólag is.

A népmesék az állatoknak nem csak emberi értelmet hanem beszélőképességet is szoktak tulajdonítani.  A Nagy Sándorról szóló mondák szerint e hős lova, a Bukefalosz (bikafejű), is tudott beszélni és szarvai voltak.  Együgyű mese s alaptalan képzelet lett volna-e mindez ?  Nem !

Először is figyeljük meg, hogy a szarvasok, szarvasmarha- és lófélék fogazata, nyelve az emberéhez menyire hasonlít, sőt például a lovaknak még ajkai is mozgékonyak.  Ez állatoknak tehát emberi szavak ejtésére alkalmas szájalkatuk van, úgy hogy ha fejlettebb agyvelejük és értelmességük, agyvelejüknek valamire való beszélőközpontja is volna, úgy természetesen emberi szavakat tudnának ejteni, sőt tudjuk hogy például a papagály, a seregély, a szajkó erre sokkal kevésbé alkalmas szájalkattal is képes emberi szavak ejtésére.

Dél-Afrikában ma is él egy antilopfajta, amely alakjában és gyorsaságában a lóhoz teljesen hasonló sőt még a lóéhoz hasonló sörénye és hosszú szőrű farka is van, lovaglásra is alkalmas, de hegyes szarvai vannak, feje pedig vad tekintetű, busa bikáéhoz hasonlatos.  Ez állat a gnú, amely pedig még arról is nevezetes hogy emberi szavakat szokott, minden betanítás nélkül, vadon élve ejteni, amint azt Jókai Mór is egyik regényében említ.

E szavak hangzása anyo vagy nonyo, navend és belem, amelyeket egymás után szokott kimondani, úgyhogy Brehm szerint (Tierleben) e szavak első kettejét a búrok (boerek) nyelvükből (hollandi) "Nonjo, navend" = "Kisasszony, jóestét"-nek értelmezik.  Igaz ugyan hogy gnú ma csak Dél-Afrikában él, az ottani zebrafélék társaságában, de elfogadhatjuk, hogy régebben ugyanúgy el volt terjedve mint a zebra, illetve, hogy Núbia, Etiópia és a Szomáli-Félsziget is hazája volt.  Eszerint pedig annál valószínűbb, hogy Nagy Sándor, aki hiszen Egyiptomot is meghódította volt, magának lovaglásra gnút szerezhetett.  Ezek szerint tehát úgy az, hogy Nagy Sándor lova beszélni tudott volna, valamint a nép mesék beszélni tudó állatai, ha meseszerű túlzások is, de egyáltalán nem alaptalan dolgok, hanem egykori valóság homályos emlékezetei[3].  Ha pedig mindezt tudjuk, akkor semmi sem gátol abban, hogy az őskori szarvasok némelyikét is a maiaknál értelmesebbeknek képzelhessük, illetve hogy a Csodaszarvast, azaz a Csodaszarvasról szóló rege alapjául szolgált óriástermetű ős-szarvast is valóban még emberit megközelítő értelemmel és beszélőképességgel bíró, sőt az embernél tökéletesebb ösztönű állatnak tartsuk.

A nemzetünk eredetéről szóló ősregénkben a Csodaszarvas azon vezető állatként szerepel, amely a magyarok és hunok ősapáit, Magyart és Hunort, egy gázlón át, jövőbeli boldogságuk helyére, egy gyönyörű, paradicsomi szigetre, az ottani tündérlányokhoz vezéreli, akik közül a legszebb kettővel, Ilonával és Temisével ők két családot alapítván, tőlük a magyarok és hunok származnak.

Berze Nagy János az "Ethnographia" folyóirat 1927. évfolyamában megjelent "A Csodaszarvas mondája" című cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezető állatként számos más nép meséiben, mondáiban is szerepel, sőt hogy éppen legközelebbi rokonnépünk, a vogulok, mondáiban is egy jávorszarvas (a mai szarvasfajok legnagyobbika) két vadászt vezet jövőbeli megtelepedése és nemzetségalapítása helyére.  Bár a vogul monda szerint már csak az egyik marad valóban ott és alapít nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes változatai közül mégis a mi ősmondánkhoz ez hasonlít a legjobban.  Mivel pedig a vogulok nemrégen még a kőkorszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt, ez azt bizonyítja, hogy e monda is azon ősidőkből származik, mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul változata nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a magyar nép és a vogul ősi idők óta egymással nem érintkezett.  Ha viszont a két, egymással annyira egyező monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal eltérőbb alakban, úgy ebből magától értetődőleg következik, hogy ezen más változatok, éppen eltérőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek, vagyis hogy a más népek e mondát a mi ősnépeinktől örökölték ugyan, de idővel átalakították.

Számos állatfaj, kezdve a halaktól egészen az emlősökig a párosodás idejére bizonyos meghatározott helyet keres föl, millió évek óta mindig ugyanazon helyeket és a párosodás, ami csak bizonyos időszakban történik, csakis ezen helyeken megy végbe.  Ilyen helyeik a szarvasoknak is mindig voltak és vannak most is, ott ahol ez állatok természetes életmódjuk szerint még zavartalanul élhetnek.  Amint pedig a mondákból kitűnik, ezen helyek rendesen folyó, tó vagy tenger valamely szigete voltak, ahová az állatok, különösen pedig a szarvasok, tavasszal, a napéjegyenlőség idején, amikor a gyöngyvirág virágzása ideje is van, a vízen átúszva vagy pedig gázlón átlábolva, érkeztek, mindig előbb a nőstények és csak valamivel később a hímek is, ami azt jelenti hogy a nemi ösztön is előbb ébredett a nőstényeknél és csak azután a hímeknél is, és valószínű tehát hogy régen az embernél is így volt, mivel ősregénk szerint az ifjak a leányokat már ott találják a szigeten.  De tudjuk azt is, hogy a nemi vágy régen az embernél is csak tavasszal, ugyanakkor tehát amikor a szarvasoknál, ébredett, és hogy így van ez például: Ausztrália őslakóinál ma is.  Sőt mi is azt tartjuk hogya „tavasz a szerelem ideje".  Következtethető mindezekből még az is, hogy a férfinál régen, ha a vágy már jelentkezett is de a hímtag erectiója nem volt mindjárt lehetséges, hogy ez csak izgató előzmények, táncok, szerelmi játékok, a párosodó szarvasok látása folytán, következett be.  Úgyszintén hatással lehetett a nők éneke valamint a virágokból, szagos füvekből, levelekből készült koszorújok és ruhájuk illata is.  Ezt látszanak jelképezni a görögöknél és rómaiaknál Szelene és Endimion valamint Ámor és Pszyké hitregéi, már elhomályosultan, de a mi népmeséinkben még igen világosan, azon indítékok, amelyek szerint az alvó férfit szerelmes nő ébresztgeti.  Népmeséinkben néha úgy is, hogy az több napon vagy éjszakán át ébresztgeti szerelmesét és hogy ez csak a harmadik éjjel ébred végre föl.  Ez indíték gyönyörű költői alakban van meg például az "Árgyírus és Tündér Ilona" valamint a "Leányszinű Bálint és Gyöngyszinű Ilona" mesealakjainkban.

Meglepő egyezés az is hogy úgy a szarvasoknál mint az embernél a terhesség ideje kilenc hónap.  Ha tehát a párosodás koratavasszal a napéjegyenlőség idejében történt, akkor úgy a szarvasoknál mint az embereknél is, a születés ideje kilenc hónappal későbben vagyis a téli napforduló idejekor volt, azaz Karácsonykor, amely hiszen a kereszténységben is még mindig gyermekszületés azaz Jézus születése ünnepe, de amely őseinknél a Napisten születése napja is volt, azaz az év végén elöregedő és meghaló, az emberektől búcsút vevő de éjfél után újjászületett Napisten szent éjszakája.  Ez a mai december 21-ről 22-re virradó éjszaka, amelytől kezdve a téli hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosszabbodni kezdenek, illetve a Nap látszólagos égi pályáján ismét emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri delelőjét (zenitjét), azaz teljes fénye, dicsősége, a Sötétség fölötti teljes diadala ünnepét.

Karácsony, azaz a téli napforduló volt még a rómaiaknál is "dies natalis Dei invicti Soli", vagyis „a győzhetetlen Napisten születésnapja", amely szép örömünnepet a kereszténység a népek emlékezetéből eltörölni mégsem kisérelhetvén, ezért Jézus születését tette e napra, habár már 21-22-ről 24-25-re eltolva.  Érintettük már azon tényt, hogy őseinknél a szarvas vezető állatként szerepelt, valamint említettük azt is, hogy a gnú egy "belem"-nek hangzó szót is szokott kiáltani.  E szóval pedig hangzásilag egyezik a magyar "velem" szó, amiért is föltételezhető, hogy az ős-szarvas is ejtette volt ugyanaz en "velem" szót.  Márpedig egy kiáltott "Velem!" valóban mintegy hívásként, fölszólításként értelmezhető arra, hogy az illetőt kövessük.  Tény pedig hogy a gnú egy antilopfajta, a szarvasok pedig az antilopoknak közvetlen rokonai.

Említettük hogy őseink Csodaszarvasa vala mely a mai szarvasoknál sokkal nagyobb szarvasfaj kellett legyen.  Berze Nagy János említett cikkében csodaszarvasmondánk más népeknél meglévő ismertebb származékait fölsorolja, s ezekből is kitűnik, hogy az illető szarvasfaj igen nagy testű lehetett.  A 70. oldalon írja: Chlodvig kéri Istent, hogy a megáradott Vien folyón mutasson neki gázlót.  Ezt csodálatos nagyságú szarvasünő mutatja meg neki.  Továbbá: egy bizánci mondában Nikephorosz császár járhatatlan erdőben hatalmas nagyságú szarvast üldöz, ahol leteríti ott monostort alapít (az alapítás indítéka!).  Szent Meinulf legendájában Krisztus igen nagy testű szarvas képében jelöli ki az alapítandó templom oltára helyét (alapítás).  Egy kaukázusi mondában a szarvas oly nagy, hogy szarvai a felhőkbe érnek.

Vagyis a szarvas a mondákban tehát nem csupán annyiban szerepelt vezető állatként, hogy a mondabeli hőst, vagy hősöket, a megtelepedés és nemzetalapítás helyére vezéreli vagy csalogatja, hanem annyiban is, hogy a hősnek valamely megalapítandó kolostor vagy templom helyét is megmutatja.  Ami hogy azonban nem keresztény eredetű indíték hanem a kereszténységbe is csak átszármazott dolog, ezt az alábbiakból láthatjuk.

Krohn Gyula (A finn-ugor népek pogány istentisztelete.  Budapest, Magyar Tudományos Akadémia kiadása. 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy rokonnépeinknél, amelyeknél az ősvallás még fönnmaradott, ha új áldozókertet (ami ősvallásunk régibb idejében és némely rokon népünknél napjainkig is ugyanazon szerepet töltötte be mint később a templomok) kellett alapítani, akkor a sámán (az ősvallásbeli pap, vagyis a táltos) olyan fiatal lóra ült, amelyen addig még senki sem ült, és kengyel és zabola nélkül rajta elindult.  Ahol a ló megállapodott, ott alapították az új áldozókertet.

Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő állaton senki sem ült avagy senki sem befolyásolhatta, hogy az a helyet hol jelölje ki.  Ugyancsak fönti tudós a 86. oldalon írja, hogy a monda szerint a votyákoknál (egyik oroszországi rokon népünk) egyszer egy bika, amelyet az istenségeknek szándékoztak volt föláldozni, eliramodott, utána indultak és a helyen ahol végre elfogták, ott alapították új kualájukat (kuala volt a neve a templomszerű, de pogány szent házaiknak).

Márpedig szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa városának a római kor előtti alapításáról szóló monda, amelyet Berze Nagy János is említ: Aeneasnak isteni jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város helyét valamely négylábú állat jelölendi ki.  Mikor egyszer az áldozóhelyen egy nagytestű anyadisznót föl akar áldozni, ez kezeiből kisiklik és egy dombra fut, ahol malacait megelli.  E helyen alapítja aztán Aeneas Alba Longa városát.  Másutt említettem már hogy más-más őstörzsünknél más-más állat töltötte be ugyanazon szerepet mint a tulajdonképpeni magyaroknál a szarvas, aszerint, hogy az illető törzs életében mely állatnak volt nagyobb szerepe, a besenyőknek például egyik szent állata volt a disznó, különösen pedig a vaddisznó.  Hogy pedig a rómaiak történelmében és mondáiban nagy szerepet játszott sabinok egy Itáliába költözött besenyő törzsünk voltak, látni fogjuk.

Alba Longa alapítása mondája azonban a Róma városa alapításáról szóló mondának csak mintegy bekezdő része és ennek folytatása a Romulus és Remus ikertestvérekről szól, majd nőrablással folytatódik, amely dolgokban pedig pontosan egyezik a mi Magor-Hunor mondánkkal, amelyben szintén ikertestvér-párról, nemzetalapításról és nőrablásról van szó, úgyhogy a két monda ily egyezéseit véletlennek föltételeznünk lehetetlen, annál kevésbé, hogy régen a városalapítás gyakran a nemzet- és államalapítással volt azonos.  Vagyis az elmondott alapján kénytelenek vagyunk Róma alapítása mondáját is a mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának tekinteni.  A néprajzi tudományban nem járatosak, természetesen, ezzel ellenkezőleg, a mi mondánkat volnának készek a római mondából származtatni, ha ennek ellent nem mondanának a rokon népeiknél is meglévő, föntebb elmondott dolgok, amelyek közül például vogul rokonaink ikertestvér s szarvasűzési mondája a mi Csodaszarvasmondánkkal annyira egyezik és amely vogul mondáról láttuk hogy még a Kőkorszakból kellett származzon.  A fölületes következtetésnek nem kevésbé ellentmond még azon tény is, hogy mondánk egy változata megvan Kínában is.  E kínai változat a következő :

Egy Csung nevű ifjú a vetemények között sétál, találkozik egy rókával amely őt nevén szólítja és maga után csalogatja, mondván: „Gyere utánam, gyere utánam".  A róka fut előtte, majd eltűnik.  Csung már azt hiszi hogy nyomát veszítette, de ismét előtűnik és ugrálva előtte, mondja :  „Gyere velem, gyere velem" .  Egyszer aztán egy tóhoz érnek amelynek színén ,sok kicsiny csolnak libeg és mindegyikben egy gyönyörű leányka ül.  A róka azt mondja: „A legszebb közülük legyen feleséged."  Csung talál egy üres csolnakot, a legszebb leánynak utána evez, ez azonban gyönyörű rózsaszínű lótuszvirággá változik.  Csung a virágot viszi haza, miközben alkonyodik.  Otthon azonban a virág visszaváltozik a leánnyá, Csung feleségévé lesz és gyermekeket szül neki.  (S. Forster Streffleur. "Was Lipaoting erzählt". Chinesische Märchen. Wien.)

Alább majd látni fogjuk, hogy kabar őstörzsünknek a róka egyik szent állata volt, valamint hogy a lótusz- és sulyomféle vizi növények pedig szent növényeik voltak, amelyek magvai fontos eledelüket is képezték.  De a mi szempontunkból e kínai regében az is különösen föltűnő, hogy az itt vezető állatként szerepelő róka a regehőst „Gyere velem, gyere velem!" szavakkal hívja maga után, amely szavak, ha akármely nyelvre lefordítva is, de mégis a gnú "belem" avagy "velem" kiáltását kell eszünkbe juttassák, amely kiáltásról föltétel eztük hogy az ős-szarvas is hallatta.  Hozzáteszem itt ezekhez, hogy a ma kihalt, igen nagy termetű, fehér színű őstulok (latinul: urus, németül: Auerochs) neve a régi magyar nyelvben azért volt belény, bölény, bölöm, belem, mert messzire elhangzó bömbölése így hangzott, ellentétben a bözön vagy büzön (latinul: bison, németül: Wisent) hangjával, ami, csak a bivalyéhoz hasonló, rekedt és röfögésszerű.  Ismeretes hogy népünk ma is bölömbikának nevez egy vizimadárfajt, amely csőrét a vízbe dugva, képes szinte ijesztően erős, messzire elhangzó, a bika bömböléséhez hasonló hangokat adni.  (Brehm: Tierleben, Rohrdommel.)

Föltűnő egyezés van a föntiekkel a közismert "Csizmáskandúr" mesében is, amelyben ez állat gazdájának szintén feleséget szerez.  Hogy azonban e változat is kabar őstörzsünktől származik azt "Kabar" fejezetemben fogjuk bebizonyítva látni, itt csak annyit említek már meg, hogy e mesealakban a mai közönséges macska helyett még a gepárd szerepelt, amely borjú nagyságú macskaféle kabar őstörzsünknek szintén egyik kultusz állata volt.

Mivel az ősmagyarok regebeli Csodaszarvasukkal az Eget jelképezték, de főképpen az éjszakai csillagos Eget, ebből azt is következtethetjük hogy a kultuszukbeli ős-szarvasfaj színe fekete volt, mégpedig azon bizonyos hideg, kékesfényű fekete színű, amilyen az emberi fekete haj is néha lenni szokott.  Említettem már azt, hogy őseinknél a Csodaszarvas egyúttal a Nagy Isten vagyis a nagy Égisten és tehát egyúttal a mindent e világon intéző isteni Törvény (vezetés!) egyik jelképe is volt, tudjuk pedig hogy népünk ma is szokta mondani az "Isten" helyett hogy az "Ég" és hogy nála ma is általánosak az olyan mondások, hogy „az Ég akarata", vagy „azt csak az Ég tudja", amelyekből még ma is világosan kitűnik, hogy "Isten" nem volt más mint az Ég meg személyesítése.

A szóban lévő ős-szarvasfaj két oldalát azonban kis fehér foltok tarkították, amelyek meg a Csillagok jelképei lettek.  Ilyen foltocskákat számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen is látunk föltüntetve és amilyen foltocskái a ma is élő indiai akszisz-szarvasnak, az európai dám-szarvasnak s néha a közönséges szarvasnak is vannak.  Ez utóbbinak egészen fiatal korában ilyen foltocskái mindig vannak, amelyek azonban nála később többnyire egészen eltűnnek és csak néha, bár elhomályosulva, maradnak meg, ami az ontogenesis törvényei szerint azt jelenti, hogy e szarvasfaj őseinek ilyen foltocskái idős korukban is voltak.  1945-ben a római állatkertben láttam két teljesen fölnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast, amelyek két oldalán de különösen testük hátsóbb részén, valamint fönt a hátgerinc közelében, a fehér foltok még tisztán kivehetők voltak.

A díszítő foltocskák mindinkább való eltűnése oka szerintem ez :

Ma is mindazon állatok amelyek hímjei a párjukat nem vetélytársukkali véres vagy halálos küzdelemmel, hanem csak udvarlás útján szerezik, illetve hódítják meg, mint például a páva és a paradicsommadár: rendkívül szép és díszes külsejűek, míg azon állatfajok amelyek hímjei nőstényükért egymás között véres harcokat vívnak, fölöslegessé váló szépségüket éppúgy elveszítik, mint ahogy, ha volt is, ez csak az udvarlás általi szerelmi kiválasztódás eredménye lett.  Eszerint tehát a szarvasok is, ameddig értelmesebbek, emberibbek és békésebb természetűek voltak, nőstényeiket is udvarlással, ésszel és díszes, szép külsejükkel szerezték meg, a kevésbé kiváló vetélytársak elöl azokat elhódítván, ami szellemi képességeiket és megjelenésük szépségét a nemzedékeken át folyvást növelte.  Mihelyt azonban valamely állatfajnál mindent a durva harc és erőszak döntött el, akkor a szellemi kiválóság és testi szépség is veszendő lett.  Vagyis: a harc és erőszak csak hanyatlást, de nem haladást eredményez, mivel az utódok mindig a szülök tulajdonságait örökölvén, így az illető jó vagy rossz tulajdonságok a nemzedékeken át folyton fokozódnak.

Tökéletesen így kellett ez legyen — és így van ez ma is — az embernél is, amelynek szellemi képesség ei és testi szépsége azon, már említett boldog Aranykorban kellett kifejlődjenek és érjenek el oly magas tökélyt amelyről azóta csak hanyatlott, azért mert nála is a békés versengést utóbb a durva erőszak és gyilkos harc kezdte mindinkább fölváltani.

A fönti mikénéi (a Görög Félsziget görög előtti ősműveltségé idejéből való) szarvasábrázolatok azt bizonyítják, hogy akkoriban, 5-6000 évvel ezelőtt, nemcsak a lapátosszarvú dámszarvasnak hanem az ágasszarvasoknak is voltak egész testükön foltocskái és úgy lehet, ez ábrázolatok éppen a mi ősszarvasunkat tüntetik föl, amely akkoriban bizonyára még élt.  Igen valószínűnek tartom azt is, hogy miként a mai iramszarvasoknak úgy ezen ősszarvasfajok nőstényeinek is voltak szarvai.  A fönti rajz magyar szarvasábrázolata pedig nem csak azt bizonyítja hogy a régi magyarság vagy legalább is a magyar hagyomány az ágasszarvast is, tehát nemcsak a dámszarvast, még foltocskásnak ismerte, hanem bizonyítja azt is, hogy e foltocskás szarvas háziállatuk is volt, mert ezt az ábrázolt állat nyakravalója is tanúsítja, amelyen vagy csöngő, kolompoló volt vagy pedig az állat megkötésére szolgált.

Több ilyen foltocskás szarvast ábrázoló magyar hímzésminta birtokában voltam de ezek a második világháborúban elvesztek.

Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag a következőket kell még elmondanom :  Szerintem, amint ezt alább megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél valamivel nagyobb, szügyén pedig egy még nagyobb fehér foltja kellett hogy legyen.  Fülei belseje is fehér volt, valamint ilyen volt a hasa, valamint lábai belső oldalai is, de úgy hogy e fehérség a lábak külső oldala szélein is keskeny sávként kiterjedett, míg lent, a csüdöknél a külső oldal is már egészen fehér volt.  Ez ugyanígy van némely gazella- és antilopfajnál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem barna.  (Lássad: Brehm: Tierleben. Hirschziegen antilope.)  A lábak ilyen színezettsége hozza létre azon jelenséget, amely az állat igen gyors futásakor észlelhető, amely szerint „mintha lába a földet sem érné".  Ez tehát nem csupán költői szólás, hanem látszólagos tényen alapuló dolog.  Végül még arról kell szólanom, hogyaszámos szarvasregében emlegetett "fehér szarvas" illetve nőstény szarvas is, csak a szóban lévő ősszarvasunk nőstényére vonatkozott, mivel szerintem ennek csak hímje volt kékesfekete (az éjjeli csillagos Ég), nősténye ellenben fehér avagy szürke kellett hogy legyen, amelyen azonban tiszta fehér s valószínűleg fényesebb foltocskák azért mégis látszottak.  E fehér szarvasünő a Tejút (amelyet népünk még Fehérköznek, Fehérútnak is nevez) jelképe volt (őseink szerint a Nap anyja) pedig az ős Anya-istennőben személyesíttetett meg, vagyis a világtápláló Ős-Anyaistennőben (aki azonos volt a görög-római mythologia Hera-Junojával) és akit Nagy Boldogasszonynak is neveztek (míg a Földistennő, azaz Tündér Ilona csak a Boldogasszony avagy Kis Boldogasszony volt)  E két főistenség avagy nagy istenség fiának tekintették a Napot, akit többek között Aranyistennek is neveztek és akit a magyar törzsnél az Aranyszarvas is jelképezett, amelyet a természetben sárgának avagy talán vörösessárgának, az ábrázolatokon pedig, valamint a regékben is, aranyszínűnek kell képzelnünk.  Hogy pedig e három állat ily különbözőszíne menyire nem képtelenség, ezt ismét az Indiában ma is élő mirga szarvas-antilop bizonyítja, amelyről Brehm elmondja, hogy hímje sötétbarna, nősténye izabella szürke, míg a fiatal állatok vörös színűek.  Mi több, Brehm még azt is említi, hogy ez állat az indiai mythologiában is nagy szerepet játszik ("Tierleben". 1900. Säugetiere. III. köt. 337-338.), ami szerintem — mivel e mythologia a turáni fajú dravida népektől maradott az Indiába később bevándorolt árja hindukra — onnan származik, hogy ez állat éppen színeiben némileg hasonlított a mi óriás-szarvasunk színeire, s így emez eltűnésével, helyette a mirgát kezdték tisztelni.

A magyar népköltészetben és a bolgároknál, elszlávosodásuk dacára is fönnmaradott töredékekből (lássad: Sebestyén Gyula dr.: "Regös énekek" és "A regösök" Budapest, 1902, továbbá Berze Nagy János már említett cikkét) a következők tűnnek ki:

A regebeli Csodaszarvas teste két oldalán (a foltocskák) és szarvai hegyein az égi Csillagok ragyognak, homlokán a Hajnalcsillag (ama kissé nagyobb fehér folt), szügyén a Hold (a nagy fehér folt), szarvai között pedig a pirosan fölkelő Nap fénylett.  A szarvai hegyein lévő Csillagokról még az is mondatik, hogy ezek, „gyújtatlan gyulladó, oltatlan elalvó gyertyák", avagy mécsesek, de a Berze Nagy János által közölt bolgár változatban világosan megmondva, hogy szarvai hegyein Csillagok vannak;  az pedig való igaz, hogy költőileg szólva a Csillagok az Ég esténként gyújtatlan kigyulladó és reggelenként oltatlan elalvó világító gyertyái vagy mécsesei.  Viszont a Csodaszarvas tehát tulajdonképpen az egész Ég jelképe is volt de jelképezte eszerint hímje a Nagy Istent, vagyis az ős-Erőt, ünője pedig a Nagy Istennőt, vagyis az ős-Anyagot.  Amihez hozzá kell tennünk, hogy nyelvünk csoda vagy csuda szava hangtanilag a süt szavunkkal azonos, ami szerint tehát e szó fényességet, ragyogást is jelentett, úgyhogy a "Csodaszarvas" név tehát "ragyogó szarvast" is kellett jelentsen.  Fölemlítem itt még a következőket :  Az egyiptomiaknál a Napisten egyik neve Szutek volt, amely név azonban úgy látszik az Egyiptomban egy ideig uralkodó hikszoszoktól származott.  E névben is süt igénket sejthetjük, valamint az árja nyelvekben meglévő szud és szüd = dél szóban, mivel a mi dél és deli szavunknak is régen tulajdonképpen fényesség értelme volt, amit igazol az is, hogy különösen Erdélyben a nép "fénylik" értelemmel "süt" szavunkat ma is szokta használni, sőt még "néz" értelemmel is;  például „nézzél ide" vagy „ide nézzél" helyett: „süssél ide" és „ide süssél".  Egyébként "tűz" főnevünk is csak a süt szó megfordított alakja;  tűz, tűzni igénk pedig egyaránt bír hő valamint sugárzik és szúr értelemmel is, amiből a süt-tűz szavunknak a szavunkkali közvetlen összefüggése is kitűnik, lévén hogy az ősök a sugarakat tűkkel hasonlították össze.  Úgyhogy mivel csoda, csuda szavunknak nyelvünkben ily nagy kiterjedésű szócsoportja van, ez tehát nyelvünkben nem lehet — amint némelyek vélték — szlávból való átvétel.  Holott mivel a szlávban a csudo = csuda szó elszigetelten, rokontalanul áll, úgy e szó csak ősnyelvünkből kerülhetett a szlávba.

A Csodaszarvasunk két oldalán, azaz szőrén levő Csillagok gondolatát, eszméjét a szarvasok két oldalán levő fehér foltocskák adhatták.  Hogy a homlokon levő Hajnalcsillag eszméjét mi adta, láthatjuk a következőkből: a német Stem = Csillag szó teljesen egyezik a német Stim = homlok szóval.  Hogy ez nem véletlen hanem ősrégi és tudatos egyeztetés, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval;  márpedig, hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillag szó a csillog igénkből képződött.  Hogy pedig ezen csillog igénk mily ősrégi, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben hangcserés párhuzama is van a villog igében (amelynek megfelel a finn villku = villog), hanem az is, hogy a kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz szótárban splendore, risplendere, brillare, lampeggiare szavakkal fordítva.  (Ettore Viterbo: "Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla]. 1. kötet [galla-olasz], 27. oldal. Milano, 1892. Manuali Hoepli.)  A galla nép ugyanis, saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség korában, avagy még az előtt vándorolt Ázsiából Afrikába.  Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szó kincsét annyira megőrizte, hogy az ma is közelebb áll a magyarhoz, mint a török nyelv.  Ma a tudósok a kámutra (vagy hamitra) nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalévőleg nem afrikai eredetűek, és utóvető (suffigáló), azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképpen a turáni nyelvcsaládba tartoznak.

A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomravezetnek, de a dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak mint a szarvasmarha-féléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy, csillagra emlékeztető szőrörvény , amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban "csillag"-nak nevez, ha e fehér folt nem nagyon nagy, ha ellenben oly nagy hogy csillagnak nem nevezhető, akkor "hold"-nak mondja.  Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van.

A német Stem = csillag szóval azonosítanunk kell az angol star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is.  De honnan származnak hát mindezek ?  Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag :  a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk :  Hiszen tudjuk, hogy a Hajnalcsillag az Ég legfényesebb Csillaga: a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga e Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is, hogy Vénusz a szerelem és a nőiség Istennőjeként tiszteltetett.  Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár, más néven Asztrate volt, vagyis e név adja meg az árja Stem, star, aszter, stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetű szavak;  azt pedig hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem Istennője volt, azt a történelemtudósok és mythologusok amúgy is tudják.  Ezek után még csak ez Istennő nevét kell megmagyaráznunk.  Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a magyarral rokon nyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter szónak több rokon népünk nyelvében meg az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokon népeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány;  ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, angol sister, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkből származását is kétségtelenné teszi.  (Vessed össze: finn Ilmatár: a Légistennő, Ilpotár: Északistennő, Kalevatár: Kaleva családbeli nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.)  Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Istár Istennővel szemben áll az Isten szó amely pedig a hím-istenség neve, úgyhogy világosan láthatjuk, miszerint is tár tehát annyi mint ős-nő, éppúgy mint ahogy is-ten annyi mint ős-tevő, ős-alkotó, ős-férfi.

Az sem a magyar regösök (énekmondók) önkényes kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a Csodaszarvas agancsain égnek, mivel szarvasagancspárt régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagy pedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, népük nyelvén "gyertyaágasul" ősrégi idők óta használtak.  Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyén voltak, amelyekre rézből a gyertyák számára tartók, vagy pedig olajégők számára csészécskék voltak alkalmazva.  Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen szarvasagancsból való csillárokat ma is akarhányat láthatunk.

Említettem hogy a Csodaszarvas két szarva közé őseink a pirosan fölkelő Napot képzelték oda.  Ennek oka az, hogy a Nap bizonyos korokban a téli napfordulókor, máskor meg a tavaszi napéjegyenlőség idején (Karácsony és Nászünnep) a "Capricornus" azaz a Bak csillagképében, vagyis mintegy ennek "szarvai között" látszott reggel fölkelni, amely Bak csillagkép azonban csak kecsketenyésztő kabar őstörzseinknél neveztetett így, míg ugyanezt magyar őstörzseink Szarvasnak (a Csodaszarvas) nevezték, és ez volt a régibb, azért mert hiszen kabar törzseink is a magyar őstörzsből származtak és lettek idővel állattenyésztőkké, azaz kecsketenyésztőkké.  A "praecessio"-mozgás következtében azonban a Nap nem mindig kél föl e csillagképben, hanem csak minden 26.000 évben kerül mindig újra ide, vagyis egy-egy úgynevezett "plátói évben" (Lássad: Sebestyén Gyula dr.: "A regösök" és "Regösénekek" című két művét.  Budapest, 1902.)  Ez tehát kronológiai alapot szolgáltathat ahhoz hogy ősregénk mikor keletkezett, vagy is mely plátói év azon szakában amelyben a Nap e csillagképben kelt föl.

Megjegyezem, hogy mindez amit Csodaszarvasunkról itt írok csak rövid összefoglalás abból amit erről "A Csodaszarvas" című terjedelmesebb könyvemben írtam meg.  Itt csak azt kell mégis még megjegyeznem, hogy még a mai római csillagképekben is a Capricornus, azaz a Bak csillagképe, belenyúlik a Vízöntő azaz a Vizitáj csillagképébe.  A mi dunántúli szarvasénekeinkben a Csodaszarvas mindig vízben gázol, vagyis az Égi Folyóvíz (a Tejút) melletti kiöntésben vagyis az áradás után visszamaradott vízállásban, "tóállásban", gázolva legelészi az ott sarjadozó gyönge sásocskát, holott aszumer és az ebből származott római Capricornus csillagkép kecskebak ugyan, de amelynek teste hátsó része, amely a Vízöntő csillagképébe nyúlik: hátsó lábak helyett, halfarokban végződik.  Ami azonban kétségtelenül csak későbbi képzelet alkotása lehet, mint a még természetes testalkatú és vízben gázolva legelésző szarvas képe.  Más szóval: a mi Csodaszarvasunk ezért sem lehet a Bak csillagkép származéka, hanem csakis annak őse.  Ami pedig a szarvas-regéket illeti, ki kell még emelnem azt is, hogy csak a mi népi szarvasregénkben valamint északi rokon népeinkében szerepel még a szarvas az Égen, holott másutt e regének az Égen lejátszódó volta már feledésbe ment.  A mi dunántúli énekeinkben ugyanis még megvan mondva hogy a Csodaszarvas az Égen kerekedő felhők között van, északi rokon népeinknél (a voguloknál és osztjákoknál) pedig az megmondva, hogy a szarvas azonos a ma nálunk Göncölszekerének nevezett csillagképpel, vagyis hogy a regebeli két vadász e szarvast még az Égen űzi.  Ősi Csodaszarvas regénknek azonban más-más népeknél fönnmaradott különböző elváltozott, romlott alakjában számtalan változatában is (például Heraklesz szarvasűzése, az ismert Hubertus monda, sőt a finneknél Lemminkajnen szarvasűzése is) az, hogy ez az Égen megy végbe, már mindenütt teljesen feledésbe merült.  A római zodiákus csillagképeiben is megvan még a Vizitáj (Vízöntő), ebbe nyúlóan a Bak (amely tehát egykor Szarvas volt), e Bak mellett ott van még a Nyilas, azaz egy nyíllal lövő kentaur-alak, vagy is a valamikor a szarvast lóháton űző vadász elhomályosult emlékezete, ott vannak az "Ikrek" is, azaz a Magyar és Hunor ikertestvér-pár szintén el homályosodott emlékezete, valamint ott van a "Szűz" csillagképe is, vagyis azon tündérlányok emléke, akikhez a Csodaszarvas a testvérpárt vezette, de sem a rómaiak sem mások azt már nem tudták és nem tudják.  Nem tudja már senki, hogy mindez egy az Égen lejátszódó összefüggő, gyönyörű szép, de feledett rege maradványa, hogy ez egy nemzetalapításról szóló regének, vagyis a mi Csodaszarvasregénknek sok ezer éven át elrontott, szellemi hanyatlás miatt már nem értett hulladéka csupán.  Mégis mindez még rekonstruálható lesz, de csakis a mi magyar népünk annyi századon át való üldözés ellenére is még megőrzött hagyományai segítségével, amelyek a más népeknél is fennmaradott de elferdített töredékeket még megfejthetik.  Az Állatkörben (Zodiakusban) még ott lévő "oroszlán", "rák" és "skorpió" is kétségtelenül e regébe tartozott, hiszen tudjuk hogy Heraklesz Napisten is a nemeai oroszlánt győzi le, holott a mi Magorunk és Hunorunk is a Nap ikertestvérekkénti megszemélyesítése.  Ama "rák" és "skorpió" pedig szerintem nem is más, mint valamely tengeri rém és valamely sárkány, azaz a Sötétség, Alvilág, a sötét világűr tengere rémei, amelyeket Hunor és Magor, a rege legrégibb alakjában pedig csak az egy Magor vagy Magyar Napisten győz le, aki szerető édesapaként neje Ilona — az élet anyja — és gyermekei: az emberek, a "magyarok" életéért harcol örökkön örökké a számtalan ezredéveken át, mindig újra és újra ismétlődő küzdelemben.

Őseink azonban e regét, illetve époszt, nem csupán énekekbe foglalva szokták volt ünnepeik alkalmával, különösen Karácsonyuk hosszúéjszakáján, elénekelni, hanem annak jeleneteit az illető alkalmakkor el is szokták volt játszani, mégpedig, bár játékokként is, de hiszen mindez való életükben is benne volt, való életükkel is a legszorosabban össze is volt fonódva.[4]  Például a tavaszi napéjegyenlőség-kori Nászünnep nem csupán a Napisten és Tündér Ilona násza ünnepe volt, hanem a fiatal párok is valóban ekkor tartották nászukat.  A nyári napforduló mai ünnepi játékai is mind az ős-vallás ezen ünnepe maradványai, amely ünnep a Napistennek a Sötétség fölötti teljes győzelme, dicsőség- és diadalünnepe volt.  Ugyanígy az őszi napéjegyenlőség szomorú Búcsú ünnepe is a Napistennek az emberektől való elbúcsúzását jelentette.  Viszont a tavaszi Nászünnep után pontosan kilenc hónap elteltével, vagyis a terhesség ideje letelte után, következő Karácsonyuk ünnepén, — amely egyúttal újévünnepük is volt — nem csupán a Napisten újjászületését ünnepelték, hanem a fiatal párok első gyermeke születését is.

A regebeli Csodaszarvasnak őseink ezen ünnepein és játékaiban két főbb szereplése között az egyik a nászünnepi volt, amikor tehát a párokat hozta össze, a másik pedig a karácsonyi.  A legrégibb időkben a fiatalok a szarvasokat követve, előbb az ünőket a leányok, azután a hímeket az ifjak, érkeztek, gyülekeztek valamely szigetre, azaz a regékben is szerepelő Boldogok Szigetére (Boldogság Szigetére, Szent Szigetre, mai elnevezés szerint Földi Paradicsomba), ahol mindenféle játékok, szerelmi vonatkozású versengések, táncok és éneklés közben a szerelmes párok megalakultak és a házasság is létrejött.  Későbbi időkben: éspedig akkor is amikor házasságkötés már nem csakis a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepén történt, hanem máskor is meg volt engedve, a Csodaszarvas közvetítő szerepét a násznagy (nevezik vőfélynek is) töltötte be, aki a vőlegény valamely barátja ma is, aki a lányt szüleitől a vőlegény számára kikérte.  Ez régen Csodaszarvasnak volt öltözve (de például a kabaroknál gepárdnak), úgy ahogy azt alábbi rajzunk ábrázolja, kíséretével a leányos háznál megjelent.  Mondókája tartalma, itt csak rövidre összefoglalva, az volt, hogy ő egy király követe.  (Többnyire: Napnyugati királyé, míg a lányos ház: a Napkeleti király házának mondatik.  De mondhattak akár Aranyvári királyt, Nádikirályt avagy bármely kitalált de többnyire lehetőleg az illetőre vagy házára találó nevet is, habár a valóságban akár úri vagy csak szegény parasztokról volt is szó.)  Követségbe jött, mivel ura egy utazása alkalmával, erre jártában e királyi ház legszebb ékességét (a leány nevét is mondja) megismerte s magát vele eljegyezte.  Most tehát azért jött hogy kezét ura számára kikérje.  A szülők avagy csak az apa erre a követtől bizonyságul jelt kér, hogy valóban Napnyugat Királya követe-e, akivel leánya magát eljegyezte.  A Csodaszarvas erre fölmutatja az "aranyalmát", amelyet a királyleány szerelme jeléül vőlegényének adott volt.  Ez gazdagoknál lehetett valóságos aranyalma (ma jeggyűrű) de különben csak szép igazi alma, esetleg aranyozott is, de amelybe a leánya maga nevét belekarcolta volt.  Miután a lány az almát megtekintette s azt az általa adottnak elismerte, még további szertartások után (ezek egyike az is hogy az apa a követet kérdi, ura tudja-e, vagy pedig hogy a követ ki tudja-e találni, hogy a királykisasszony testén mely titkos jelek vannak ?  A követ feleli :  „Két aranycsillag és egy ezüstholdacska."  E jelek a leány két emlőjét és szüzességét jelképezik;  de amely indítékot, azaz népszokást, másutt fogok részletesen megmagyarázni).  A Csodaszarvas és ennek kísérete a leányt, ennek hozományát és ágyát ünnepélyesen átvette és az ezután még következő szertartások után a leányt a vőlegénynek átadta.  Ezen utóbbi szertartások a Boldogság Szigetebeli játékokat is jelképezték, de amelyek után, amidőn a párok a szigetről visszatértek, a táltos a párokra áldását adta, és botjára a párok neveit fölrótta.  Később mindez természetesen keresztény alakot öltött és keresztény templomi esküvővel ment végbe, amikor a násznagynak "pogány" Csodaszarvas jelmezbeni megjelenése már tiltva volt, úgyhogy ez idővel feledésbe is merült.

A karácsonyi játékoknál a szintén csodaszarvasjelmezben megjelenő férfi ajándékokat hoz, szarvait pedig társai (kobzos énekesek, Bözön Bika és egy kakasjelmezes fiú, akik a szarvassal együtt heten vannak) leveszik és a rajtuk lévő égő gyertyákkal, aranyozott diókkal és csilingelő csengőkkel együtt, az illető ház asztalára, az ezen álló Arany tükör mellé a kétoldalt már odakészített edényekbe állítják és mindezt az erről szóló énekek kíséretében.  (Említettem már, hogy a szarvasok Karácsony, azaz a téli napforduló táján szarvaikat elvetik.) Ez egész szertartást bővebben, ezek gyönyörű, jelképes részleteivel "Az Arany tükör" és "A Csodaszarvas" című két művemben írtam meg.  Itt csak a következőket teszem még a most elmondottakhoz: Őseredetileg a csodaszarvasjelmezes embernek még csak a hosszú szálú zabszalmából készülő palástja volt, amint azt dunántúli magyar népünk még nemrégen viselte is, és aminek egy példányát megőrizte Ljubljanában (Laibach) az ottani Néprajzi Múzeumban (Etnografski Muzej) ma is láthatjuk.  Az ilyen szalma-suba eső vagy hó ellen tökéletesen védett, sőt ha elég sűrű volt, meleget is tartott, mivel a belül üres szalmaszálak kitűnő hőszigetelőt is képeznek.  E szalma-subát azonban utóbb, de még mindig a Kőkorszakban, a már húsevővé lett és állatölő törzseknél állatbőrből, szarvasbőrből készülő palást kezdte fölváltani, amint ezt egy, a Kőkorszakból reánk maradott ábrázolat is mutatja (lássad a képet).  Ugyane palást még későbben fekete vagy sötétkék szövetből, bársonyból is készült, de amelyre a csillagok ezüstből avagy valamely szövetből kivágva voltak fölvarrva.  E csodaszarvasjelmezes ember azonban nem csak a szarvak hegyein a Csillagokat jelképező égő gyertyákat viselte, vagy az odaerősített csészécskéjű olajmécsesekkel jelent meg, hanem nyakába akasztva, mellén a Holdat jelképező kerek ezüsttükröt is viselt, avagy ehelyett esetleg egy gyöngyházfényű oldalával kifelé fordított tengeri gyöngyházkagylót, homlokán egy kisebb kerek tükröt, amelyre egy a Hajnalcsillagot ábrázoló csillagalak volt festve, vagy vésve, hanem a szarvai között egy pirosra festett állati hólyagból avagy irhahártyából készült hólyaglámpát is, (ampulla, lampion) amely a fölkelő, azaz újjászületett és még bölcsőjében lévő Nap-kisdedet, Napistenkét jelképezte.  E lampion az agancsok között rézrudacskára akasztva ugyanúgy ringott, mint a régi függőbölcsők, amelyek az ősmagyarok még gallyakból készülő, kerek, gömbölyűtetejű kunyhóiban kifeszített kötélen függöttek.  A rézrudacskára kétfelől zsinór volt föltekerve, egyfelől fekete, másfelől kék, és jelképezte az egyik a Sötétséget, a másik a Hidegséget, azaz a Napistenke életére törő két kígyót, a Nap ellenségeit, amelyeket azonban a már bölcsőjében is oly erős, újjászületett Nap-Gyermek legyőz, miként a görög hitregében a gyermek-Heraklesz.  Csakhogy a görögöknél az már feledésbe ment, hogy e két kígyó a sötétséget és hidegséget jelképezi.  Hogy pedig e hitrege nem is görög eredetű hanem a mi ős népeink alkotása, ezt legjobban bizonyítja az, hogy a még nemrég is Kőkorszakban élt északi rokonnépünknél is a tudományos gyűjtéseket végező tudósok följegyeztek egy Nap-éneket, amelyben mondatik, hogy a bölcsőjében feküvő Napistenke már olyan erős, hogy „ha jobb kezét mozdítja: a Föld reng, ha bal kezét mozdítja: a tenger viharzik, véges-végig hullámzik."

A lampion nyílása fölött lévő két zsinór végét ugyanis, ha a nyílás fölé kiér, akkor a lampionban égő gyertya lángja elpörköli.  Ezen eszme őseredetét azonban az képezte, hogy a kifeszített kötélen függő bölcsőben feküvő kisded, kezecskéivel a fölötte lévő kötelet néha markolászni szokta.  Magyar őstörzsünk vallási szócsoportja a mag szócsoport volt, amely alapszóalak azonban, kiejtésbeli különbségekkel (mag, mág, magy, mang, nag, nagy, valamint más magánhangzókkal ejtve is) nem csupán magot hanem növényt és más egyebet is jelentett.  Például máglya szavunk mai irodalmi nyelvünkben már csak a szabadban megrakott nagyobb tüzet jelent, holott ez a szónak már csak származékjelentése, mivel népünk nyelvében e szó ma is tulajdonképpen gallyat, rőzsét jelent, sőt jelent rakásba, halomba rakott, de nem is eltüzelésre szánt másféle holmit is.  E máglya szavunk régi "növény" értelmének megfelel az oromó nyelv magra = növény és muka = élőfa, gally és gyümölcs szava, míg ugyane nyelvben guma = gyümölcs;  gumo = gömb.  De tökéletesen megfelel máglya szavunknak, bár kunos k hangos kiejtéssel, az olasz macchia (olvassad: makkia) = bokor és bokrokból képezett erdőszerű sűrűség, amivel összevág az, hogy népünknél is a máglya szó olyan rőzsét, vékony ágat-gallyat jelent, amilyet bokrok adnak.  Ezért fölületes és szűkebb látókörű nyelvészek máglya szavunkat azonnal készek is olasz "jövevényszavunk"-nak minősíteni.  Holott, ha vannak is jövevényszavaink, ez még távolról sem jelenti, hogy minden olyan szavunk, amely valamely más nyelvben is megvan, azt okvetlen mi vettük volna onnan.  Holott a magyar nyelv az árja és sémi nyelvek első keletkezésénél is sokkal régibb lévén, ezért sokkal több ama nyelvekben a mi ősnyelvünkből származó szó.  Hogy ez a máglya szavunkat illetőleg is így van, tanúsítják az említett oromo nyelvbeli szavak.

Ide sorolandók egyébként még a gyom és gyám szavaink is, amelyek közül az első népünknél mindenféle kisebb és csak fű-, paraj- és burjánszerű növényt, az utóbbi pedig karót jelent, főképpen olyat, amely valamit függélyes helyzetben megmaradni segít, amely értelemből származott azután a mai irodalmi gyám = kiskorú vagy önállóan valamely okból megélni nem képes személy gondviselője.  Viszont gyámoltalan szavunk, bár irodalmilag inkább csak emberre vonatkozik, de a nép nyelvében ma is megvan még általános összerogyadozó valami értelme is és vonatkozik különösen olyan vesszőfonadékra amely nincsen karókkal megerősítve.

Voltak azonban mag szócsoportunknak olyan szavai is amelyek csak két hangból állottak, vagyis csak egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból, illetve amelyekből vagy az egyik, vagy a másik mássalhangzó hiányzott.  Bizonyos pedig, hogy éppen ezek a régibbek, mert ezek tulajdonképpen még csak hangadások.  Ilyen kéthangos (egy mássalhangzós) szava nyelvünknek az ág szó is, amelyből tehát még hiányozik az m vagy n hang, s amely alakú szó, valamint rokonai is, többnyire hímségi dolgokat jelentenek, holott ezzel szemben azon kéthangos szavak amelyekből meg a g (gy, k vagy h) hang hiányozik és tehát ma, me, na vagy megfordítva am, em, en, on alakúak: nőiségi dolgokat neveznek meg.

Említettem már az ősi földművelő szerszámot, az agát vagy ágat, amely tehát eredetileg nem volt más mint egyszerű kampós faág, amely azonban igen könnyen el is törött.  Ezért aztán rá kötést alkalmaztak volt, úgy ahogy azt e rajzom tünteti föl.  És meglepő tény mindenesetre, hogy így e szerszám, amelynek neve tehát ág, ága, aga volt, alakjával tökéletesen megfelel a magyar rovásírás és a görög és latin írás A betűjének.

Meg kell itt említenem a következőket: A ragozó nyelveknek megfelelőleg, eredetileg az ami ma a névelő, még a szó végén, ragként állott és ezt egy magánhangzó képezte.  Például ága, házu annyit tett, mint az ág és a ház, de mivel ezen szóvégi kihangzóhoz utóbb még egy z vagy sz hang is hozzátoldódott, eszerint a fönti két szó is ágaz, ágasz, házuz, házusz alakúvá lett.  Nálunk ezen szóvégi articulust a szó elejére tenni az avarok kezdték volt, és az avar nyelv befolyása miatt került ez mai nyelvünkben is a szó elé.  Ellenben az elővető (nem ragozó) nyelvekben, amilyenek az eredetibb árja nyelvek (például: atya-enyém-tőle azaz: atyámtól, a németben megfordítva: von meinem Vater) az articulus (névelő) mindig a szó előtt áll, kivéve a turáni nyelvek által nagyon befolyásolt nyelveket, amilyenek például az albán, a bolgár és az oláh, amelyeknél a névelő helyett is rag szerepel.  Hogy azonban ez menyire nem árja szokás, tanúsítja az oromo nyelv is, amelyben a névelő is még ragként áll a szó végén.  Mai magyar az névelőnk sem más, mint az sz avagy z hanggal megtoldott szóvégi kihangzó (nevezhetjük névutónak is), de amely nálunk már a szó elé került.  Ellenben a görög és latin -usz, -osz, -isz, -asz szóvégzés sem egyéb, mint a mi ősi, a szó végén állott -az vagy -asz névutónk, de amelynek egykori articulus volta ott már elhomályosult.  Hogy egyébként például az oláh és a latin nyelv, bár árja alapon, de mily nagyfokú turáni befolyás alatt alakult ki, bizonyítja az e nyelvekben lévő sok rag.  Az árja nyelvérzék utóbb e ragozást mindinkább elővetéssel helyettesítette, úgyhogy a mai olaszban ragozás már alig is van.  Mégis tájszólásokban még él olyasmi, hogy ratellino = bátyám, vagy mammata = anyád, ahelyett, hogy mio ratello, vagy tua mamma, sőt van még a németben is olyan mint Fraulein, Hauslein = kisasszony és házacska, ami valamikor Frau-klein és Haus-klein volt.

Mivel azonban az aga nem csupán könnyen eltörött, hanem már kopott is, ezért idővel mindinkább az igen kemény szarvasagancsból készítették.  Agancs szavunk is azonosul pedig az ág és aga szavainkkal.  Bár agancs szavunkat némelyek nyelvújításkorinak tartják, tudjuk azonban, hogy a nyelvújítók, ha ezt nem is vallották mindig be, sokszor olyan szót is elterjesztettek, amelyet valamely tájszólásban avagy régi irományban találtak, de a maguk találmányaként terjesztették.  Mindenesetre, akárhogyan áll is a dolog, tény, hogy a szó mag szócsoportunkba s ennek eszme körébe tökéletesen illik.

Aminthogy magyar nevünk a mag szócsoportunk ezen mag háromhangos alapszavából lett, ugyanúgy van azonban fajunknak egy ma is létező kéthangos neve, és ez az ugor név, amelyből a kezdő m hang hiányozik, lévén e név az ug és or szavak összetétele, azt pedig tudjuk, hogy ősnyelvünkben az or, er, ar szóalak embert, férfit is jelentett.  Megvannak azonban különböző nyelvekben ezen ugor, uhor, uher névnek kezdő hehezetes és ng orrhangos változatai is az ungar, unger névben.  Mivel pedig a csak két hangból álló szavak (például ug, ag) bizonyára régibbek mint a háromhangúak (például mug, mag), eszerint valószínű leg az ugor név ma is inkább egy az egész fajunkra alkalmazható, összefoglaló névként használtatik.  Ami pedig az ng-s kiejtést illeti, fölhozhatom hogy Indiában egy közönségesen termelt gyümölcs neve mango, mangostan, — amihez hozzátehető, hogy a mongol vagy magol nép név sem más mint magyar nevünk egy változata;  ugyanis Haradaván Erendzsen mongol ismerősöm, amidőn egyszer tőle kérdeztem, nem gondolja-e hogy a magyar és mongol népnevek között valamilyen összefüggés van, erre azt felelte hogy ő csak annyit tud, miszerint holott a mongolok régen csak különböző törzsi neveik alatt éltek, Dzsingiz-kán parancsolta volt meg, hogy ezentúl magukat mind mongoloknak kell nevezzék, mert ez volt azon regebeli ősnép neve, amelytől ők mindnyájan származnak.

A földművelésnek már legkezdetlegesebb alakja is mindig fáradságos munkával járt, és ilyen volt kétségtelenül az ősi agávali földművelés is.  E szavunk ugyan ma k-hangos kiejtésű, de csak azért, mert az egymással rokon k és g hang egymással könnyen fölcserélődik.  Munka szavunkkal azonosul a szláv muka = fáradság szó, de amelynek ezen kívül a szerb-horvát nyelvben még kin értelme is van, amely utóbbi értelem-eltolódás bizonyára csak olyan hegylakó és állattenyésztő népnél keletkezhetett, amely földműveléssel nem foglalkozott, avagy azt lehetőleg kerülte, nem szívesen végezte, sőt meg is vetette.  (Lássad például amit Tacitus e tekintetben a régi germánokról ír.)

A munka és a kapa, vagyis az aga, egymással természetes összefüggésben vannak, úgyszintén mindkettő a földdel, illetve a földműveléssel is; mondottam pedig, hogy a tulajdonképpeni magyarság ősidők óta földművelő volt, aminthogy ma is jellegzetes földművelő nép.  Történelmünkből tudjuk hogy a szláv Szvatopluk király, amidőn Árpád magyarjai jötte hírét vette, megörült mert azt hitte, hogy ezek békés földművelők, akik földjeit művelendik.  Akár csak monda is ez, avagy történelmi valóság, de annak emlékét tartja fönn, hogy akkoriban még bárki, ha magyarok akár magyar, akár ugor vagy ungár, uher nevét hallotta, természetesen földművelőkre gondolt.  Ugyanígy tehát e szláv fejedelem sem gondolhatott mást, annál inkább, hogy az általa birtokolt Morvaországban és Pannoniában is nagy számmal élt a békés, földművelő magyar őslakosság, amely fölött rómaiak, germánok, majd szlávok is elég könnyen tudtak uralkodni, azt ellenben nem tudta, hogy a most érkezők, bár származásilag magyarok, de Keleten régóta harcias török népek között élvén, a fegyverforgatást és hadviselést is már keményen megtanulták.

És íme, miként ág szavunk összefügg az aga = őskapa szóval, ugyanúgy függenek össze ezek a latin ager, német Acker és az olasz agro szavakkal, amelyek mind földet, művelendő földet jelentenek.  Hogy pedig ezen ma árja szavak nem árja eredetűek, világosan bizonyítja a ma ismert legrégibb emberi nyelv, a szumer, amelyben igara szintén földet jelent és amelynek megfelel a magyar ugar szó is, habár mai jelentése: termékenysége visszanyerése céljából pihenni hagyott föld, amelybe egy, esetleg több évig nem vetnek semmit és rajta csak legeltetnek.  Innen származik ugarolni igénk is, amelynek jelentése: ilyen pihenni hagyott földet először fölszántani.

Igaz ugyan, hogy a szumer nyelvben agarin meg anyaméhet jelent (uterus), de láttuk hogy ősvallásunkban a föld és az anyaság egymással jelképesen miként hozatott összefüggésbe, vagy is hogy az anyaméh a termőföld jelképe is lehetett.  Innen származott tehát az általam Erdélyben hallott, az erkölcstelen életű s ennélfogva meddő nőre vonatkozó azon mondás, hogy „A fehérnép olyan mint a föld: ha nagyon sokat művelik, a végén már nem terem semmit."  ("Fehérnép"-nek a nőt szokták nevezni, mert régen főképp fehérben járt.)  És íme, az anyaméhet szoktuk egyszerűen méh-nek is nevezni.  Minden nyelvész tudja pedig hogy a h és a g vagy gy hang egymással mily könnyen váltakozik, annyira hogy például az ukrajnai szláv nyelvben egyáltalán minden h hangot csakis g-nek ejtenek.  Eszerint tehát méh szavunknak bizonyára volt még, mégy kiejtése is.  Van pedig egy Homokmégy s egy Halmágy nevű községünk, amely nevek értelme szerintem "homokföld" és "halföld" volt, csak az a kérdés, hogy e "hal" szó valóban halat jelentette vagy al, alsó értelmű volt, de hehezetes kiejtésű.  Másutt még szó lesz a hal és mélység, érdekes összefüggésbe hozásáról.  A föld ezen mégy, mágy magyar törzsünkbeli elnevezéséből származik a megye szavunk, amelyet fölületes nyelvészek tévesen származtatnak a szláv medja = határ szóból, mert ellenkezőleg, utóbbi származott a mi megye szavunkból, amelynek csak idővel keletkezett ugyanúgy "határ" értelme is mint ahogy ezen határ szavunknak is népünk nyelvében még ma is földterület értelme van.  Például "vármegye" szavunk értelme sem más, mint: föld amely egy bizonyos várhoz tartozik.  Népünk pedig ma is, ha például azt mondja hogy "Kecskemét határa", akkor mindig a Kecskemét városához tartozó földterületet érti, és nem az ezen földterület határvonalát.  Összevág ezekkel az olasz maggese szó, amely tökéletesen ugyanazt jelenti, mint a magyar ugar, csakhogy ebből a kezdő m hang, miként a szumer igara és agarin szóból is, még hiányozik.  Viszont a finn ma = föld szóból meg a g hang hiányozik.  Hogy pedig e szónak a nyelvekben anya értelme is van (mama) azt tudjuk.  Nem hagyom itt említéstelen az olasz maremma szót sem, amelynek értelme tengerpart, de olyan, amely a tenger szinével majdnem egyszintű, amiért is posványos, vizenyős területeket képez, és értelme valamikor még tenger-föld lehetett, illetve még az itáliai árja előtti, etruszk vagy szabin őslakosságtól származik.  Az osztyákban, vogulban is mag, meg = föld.

Heraklesz, akit a legrégibb görögök és a föníciaiak még széltére Makar és Magar néven is neveztek, és aki a mi Magyar Napistenünkkel azonos, az erőt megszemélyesítő istenség volt;  azt pedig tudjuk, hogy a földműves munka, a kapálás, aratás a testi erőt nemcsak megköveteli, de igen fejleszti is, és hogy ennélfogva a földműves ember valóban nemcsak egészséges, de rendesen igen izmos és erős is szokott lenni.  Említettem, hogy az ősmagyarok a legrégibb időkben tisztán csak növényi anyagokkal és tejjel táplálkoztak, ismeretes pedig hogy az így táplálkozó emberek többnyire szintén nem csupán egészségesek, hanem rendkívül erősek is, mint a híres "vegetárius" magyar Bicsérdi is.  Valamint a görög hitrege szerint is Heraklesz Hera tejétől lett oly csodás erejűvé, ugyanúgy a magyar népmese szerint a Heraklesszel azonosítható Fehérlófia is azért lett oly emberfölötti erejűvé, mert anyja, a Fehérló, háromszor hét esztendeig szoptatta, ami bár természetesen csak mesebeliség, de összevág azzal, hogy az egészséges, fiatal férfi valóban e korában (3x7=21) és még nem sok évvel ezután szokott a legerősebb lenni.  E népmesénkbeli Fehérlófia pedig nem más, mint a Napisten, a Fehérló pedig a Tejút egyik költői megszemélyesítése.  A görög rege szerint a Tejút Hera Istennő kicsurrant tejéből keletkezett, de a görögök ugyane regéjéből az is kitűnik, hogy ők azt már nem tudták, hogy hiszen Hera maga is a Tejút egyik költői megszemélyesítése.  De mi, íme, tudjuk, hogy Hera is csak a mi ősvallásunk égi nagy Anyag-Istennője, vagyis a Nagyboldogasszonyunk, volt: az Istenszülő Nagy Asszony.  Valamint a görögöknél, zavaros mythologiájukban, elhomályosult már az is, hogy Heraklesz tulajdonképpen a Napnak mint erőnyforrásnak költői megszemélyesítése.  De ugyanígy azt sem tudták már a görögök, hogy a Nap a Tejút egyik Csillaga, hogy így tehát jelképesen a Tejút fiának mondható.  Nem tudták már azt sem, hogy a náluk Alkmenenek nevezett királyné sem más, mint a nagy Fehér Szarvastehén (a Fehérló), vagyis: Hera maga a Tejút; csak arra emlékeztek mégis, hogy Heraklesz apja a nagy Égisten: Zeusz, vagy is az őserő: a Csodaszarvas.  (A "Fekete Mén", a "Menny".)  A görögök ugyanis átvették volt az általuk elfoglalt Félsziget általuk leigázott őslakói regéit, de anélkül, hogy e regéket igazán meg is értették volna.

Miként pedig a Tejút azonos a mi Nagy Boldogasszonyunkkal, úgy Heraklesz is azonos a mi "Boldog Isten"-ünkkel, aki emlékét napjainkig is fönntartotta a régi, még előrímes mondás, hogy „Szegény ember szándékát Boldog Isten bírja", amely mondás azonban láthatólag keresztény fölfogás szerint, ezen Boldog Istent már nem a Napistennel (Fiú-isten: Jézus) hanem a Nagy Istennel azonosítja, de tévesen, mivel a mi Boldog Istenünkkel inkább a Napistenünk, azaz Magor vagy Magyar azonos, vagyis Heraklesz.  Ez kitűnik abból is, hogy Heraklesz a Makar, Magar nevet is viselte, holott a görögben makarosz, aszumerben és aszszirban pedig magaru = boldog.  És valóban: a békés földművelő nép harcot és betegségeket nem ismerve, — miként a görög regék szerint a hyperboreusok — áldott, termékeny munkában és békében, boldogságban él, természetesen csak addig, amíg a Jégkorszak alatt elvadult, húsevő, állattenyésztő, harcias és rabló népek által le nem igázva, kihasznált rabszolgaságba nem kerül.

Vannak azonban mag szócsoportunkkal összefüggően még más, igen fontos dolgok is.  Ilyen a szarvasnak e szóból származó ágos, más kiejtéssel ágas, ágis vagy águs neve, és mindaz, ami ezzel összefügg.  Említém, hogy ez állat az Ég és egyúttal az Égisten, vagy is az ősistenség jelképe is volt.  Ugyanezen ősistenség nevei voltak pedig még Ég és Agg is.  Szintén említettem már, hogy őt öregnek, azaz aggnak azért képzelték, nevezték, mivel az örökkévalóságot, örök idők óta meglévőséget, öregséggel (örök és öreg szóegyezés) szokták volt jelképezni.  A törökben ma is aga = tiszteletre méltó idősebb vagy öreg férfi.  Őt tekintették a Mindenség megteremtőjének, azaz helyesebben szólva: minden létezőnek emberi ésszel föl nem fogható, meg nem fejthető Ok-ának.  Ezen ok szó mai nyelvünkben ugyan márcsak ezen k-hangos, kunos kiejtéssel él, de meg kellett legyen g-hangosan is, amire utal agg szavunk, másrészt a török aga szó is, sőt a török hagyományban fönnmaradott Oguz-kán vagy Ogur-kán mondai fejedelem, azaz istenség neve is, akit a török mondák is az emberiség első, ősi uralkodójának tartanak.  Őseink a Mindenséget, minden létezőt, bölcseletileg egységként is fogták volt föl, ami utóbb az egyistenhívő vallások alapját, kiinduló eszméjét is képezte.  Csakhogy az ok vagy og szó az egy szóval csak a magyar nyelvben egyezik.  Tudjuk, hogy nyelvünkben ük is őst, ősapát jelent, valamint láttuk hogy ezen ősistenség az Ég költői megszemélyesítése is volt.  Ámde ismét csak a magyar nyelvben egyeznek egymással az Ég, egy, agg, ük, ok szavak, úgyhogy ezen egyezés a logika szerint kényszerít azt következtetnünk, hogy úgy az egyisten-vallások alapeszméje, mint az egész ezen szavak által kifejeződő eszmekör is a mi őseinknél kellett keletkezzen.  Aminek azonban még más nyomait is megtaláljuk.  A finn ősistenség neve is Ukkó, valamint nálunk is megvan az "Ukkon pohará"-ról szóló hagyomány, habár ez utóbbi ősi voltát már kétségbevonták, holott az Ukkon név a finn főistenség említett nevével egyezik.  Minden kétséget kizár azonban az ősregénkbeli Ogek vagy Ugek ősfejedelmünk neve, aki alatt azonban bizonyos, hogy szintén ősistenségünket kell értenünk, mert hiszen ismeretes, hogyamondákbeli ilyen ősfejedelmek csak a zsidó-keresztény és mohamedán vallás befolyása miatt lőnek emberi személyekké átalakítva.  Fölemlítem még, hogy a germán mythologiában is Odin (vagy v-sítve: Wotan) egyszemünek képzeltetett, amely egy szeme homloka közepén lévőnek mondatott, Odin pedig a germán mythologia főistensége volt.  Ha tudjuk hogy a g vagy gy hang mily könnyen váltakozik a d hanggal, akkor elfogadhatjuk, hogy ezen Odin név sem más, mint az ős-Egy-Isten neve, akinek egy voltát az egy szavunk fejezte ki, amelynek, hogy létezett újabb, megtoldott egy en alakja is, bizonyítja egyrészt a szláv odin, ogyin, j-sítve jedan = egy szó, másrészt a mi egyenes, tájszólásban igenes, szavunk is, amelynek, hogy j-sített kiejtése is élt, tanúsítja jegenye-fa szavunk, amely szó tulajdonképpeni értelme egyenes volt.  De ide tartoznak még így és igen szavaink is, mert hiszen egy szavunknak a "Halotti Beszéd"-ben ig alakja is van, ami pedig reávezet bennünket a szumer igi = szem szóra, amely tehát éppen a mi mag szócsoportunk szemet jelentő szava volt, amely azonban azon egy szemet jelentette, amelyről már szó volt, amely az őslények harmadik, páratlan szeme volt, és nem volt hosszúkás alakú, hanem kerek, vagyis gömbölyü, és amelyet a hagyomány tehát Odin Istennek is tulajdonított.  Ki kell itt emelnem, hogy őseinknél a hosszúkás som-alak nőiségijelkép volt, a gömb-alak viszont hímségi.  Bár a régi görögök ezt már nem tudták, mégis, átvett hagyomány szerint, — amint ezt az archaikus (régies) ízlésű vázafestményeiken láthatjuk — a férfi alakok szemét kerekre, a nőalakokét pedig mindig hosszúkásra festették volt, aminek ősoka az, hogy a körnek és gömbnek egy központja van, a hosszúkás som-alaknak vagyis az elipszisnek ellenben kettő.  Őseink értelmezése szerint pedig az egység, a magány (ig és mag!) hímségként, a párosság és számosság (szom!) ellenben nőiségként lőn fölfogva;  amiről azonban bővebben alább, "Szemere" fejezetemben szólandok.[5]

Ezen ig ős-szavunkból származnak egyrészt így, másrészt igaz és egyenes helyes elő szavaink is.  Igaz szavunk eredeti értelme is valószínűleg "egy-az" volt.  De ugyanezen ig alakú és szem értelmű szavunknak volt még ügy és úgy kiejtése is, amelyből egyrészt ügyes = szemes, másrészt ügyelni = vigyázni, szemmel tartani szavaink is keletkeztek, sőt hiszen ezen vigyáz szavunk is csak az ig = szem szavunk v-sített kiejtése, és tehát "szemez" értelmű volt.

De ezen ig szavunkból származhat igéz, igézet szavunk is, és értelme valószínűleg "szemmel megbűvöl" volt, bár némelyek ezt az ige = verbum szóból származtatják.  Hogy utóbbi szavunknak volt-e egyúttal a szemet jelentő szavakkal is valamilyen összefüggése, nem tudom.

Világos lesz ezek után előttünk az is, hogy az árja nyelvek oculus, occhio, Auge (latin, olasz, német) és oko (szláv) szavai is a mi ige, ügy, úgy, ók, óg = szem és kerek nyílás, és amint alább látandjuk: Csillag, értelmű és mag szócsoportunkbeli ős-szavainkból kellett származzanak.  Hogy ezen, az árja nyelvekben meglévő szavak nem árja eredetűek, ezt nem csak a szumer nyelv igi = szem szava bizonyítja, hanem az afrikai kámi oromo nyelv iggia szava is, amely szintén szemet jelent.  Az olasz helyesírás szerint e szó ugyan iddzsia-nak volna olvasandó, csakhogy az olasz helyesírás a gy hangot nem tudja leírni, mivel e hang az olaszban nincsen meg.  Valószínű azonban hogy e szó az oromoban iggyia-nak hangzik.  Régi nyelvünkben ezen ig vagy egy szavunknak azonban tényleg volt még óg és ók alakja is, és ez ók = kerek lyuk értelemmel népünk nyelvében ma is él még, ("Néprajzi Értesítő", folyóirat. Budapest, 1927. Undi Mariska: "A magyar népi hímzés öltéselemei." 90. oldal) amelyből az után akna, eredetileg akona szavunk is keletkezett, amely szintén lyukat jelentett és ezért nőiséget jelentő ona, ana vagy na toldást is kapott.  Ebből keletkezett utóbb a szláv okno = ablak szó is.  Ma akna szavunk bányák lefelé ásott üregeit, tárna pedig a vízszinteseket jelenti.  Óg-nak, ók-nak nevezték magyar és kun törzseink az ősi kunyhók tetején lévő azon kerek nyílást, amelyen át a kunyhó, ha a bejáró nyílás csukva volt, levegőt és világosságot kapott, amely kerek lyuk például a kirgizek félgömb alakú jurt-jain ma is megvan és amely eső ellen zsinórokkal rá és róla húzható vízhatlan posztóval védhető.  De lapályon lakó népek, régen, földbe vájt lyukakban is laktak, amelyek nyílását eső ellen vesszőből, gallyból avagy szalmából való kis tetővel védték csupán, és amelyekbe csakis fölülről, azok ógján át lehetett be- és azokból kijárni, éspedig létraként szolgáló, lecsonkított ágú fiatal fatörzs segítségével.  Ilyen lakások régen, amint ezt régészeti kutatások és ásatások bebizonyították, szintén voltak és például Szibériában ma is vannak.

A kétségtelenül fajunkbeli itáliai őslakóktól örökölt hagyományok szerint épült római Pantheon is az őskunyhóból fejlődött alakú, bár kőből való hatalmas épület de kupolája szintén szabályos félgömb idomú s az egész templom csak a tetején lévő egyetlen kerek, befödetlen lyukon át kap világosságot, míg a behulló esővíz a templom kőpadlójának semmit sem árt, és lefolyáson vezettetik el.  Ugyanilyen, bár kisebb, hupolaga van Budán a természetes melegforrásvizű, még a törökök által épített Rudas fürdő melegvízmedencéjének is.  E hupolagnak azonban nincsen ógja, hanem ehelyett sok kicsi hatszögletes nyílása, amelyek színes üvegekkel födvék.  A világosság csak ezeken át hatol be s színes fénye a bent uralkodó félhomályban gyönyörűen tükröződik, rezegve a medence vízfelületén.  Ha ugyanis egy hupolagot hatszögletűre faragott kövekből rakunk, akkor szabályos közökként egyes köveket kihagyhatunk, anélkül, hogy ez a hupolag szilárdságának ártana, sőt ellenkezőleg ez még igen előnyös is, mert a hupolag súlyát lényegesen csökkenti.

Kétségtelen, hogy minden hupolag igen alkalmas volt arra, hogy vele belsejében az égbolt jelképeztessen, amiért is hupolagok belsejét szokták is csillagábrázolatokkal díszíteni, úgyhogy szerintem bizonyos is, hogy a hupolagok említett apró, világosságot adó nyílásai is valamikor a Csillagok jelképei voltak, amihez az első eszmét már a kunyhók teteje itt-ott lévő olyan részecskéi adták meg, amelyeken át világosság hatolhatott be.

Népmeséink adatai szerint, ha őseink naptemplomai esetleg nagyok és díszesek is lehettek, de azért mégis, miként a római Pantheon, az ősi kunyhó alakját ismételték.  Mert habár említik népmeséink a "Nap háza" (azaz temploma) aranyos pitvarát, de azt is tudják e házról, hogy kerek és gömbölyű, mint a kenyérsütő kemence, s hogy ajtaja nyílása is kerek.

Őseinknek bár a Mindenség alkata felől csodálatosan helyes fogalmaik voltak, ez azonban egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy úgy a mindenségről mint az égitestekről is szebbnél szebb költői képzeteket alkossanak maguknak, amelyeket azután gyönyörű költeményekbe, regékbe és énekekbe is foglalták, amelyeket csak később, szellemileg alacsonyabb színvonalon lévő népek, átvéve, de meg nem értve, kezdték szó szerint venni és valóságul elhinni.  Őseink tehát például az Eget "az Ég boltozatát" is költőileg óriási hupolagnak is képzelték, amelyen a Csillagok, egyik elképzelés szerint kis nyílások, amelyeken át a hupolagon túli fényesség ragyog be, más elképzelés szerint e fények valamilyen világító testek, lámpák avagy ékkövek.  Ugyanezen elképzelések szerint, vagy egészen más elképzelés szerint, azonban az Ég boltozata tetején is van egy olyan óg, vagyis egy kerek nyílás, mint az emberek kunyhói vagy templomai hupolaga tetején.  E nyíláson át, a rege szerint, a nap szárnyas madár képében minden nyár derekán, a "Delelő ünnepén" fölszáll édesapjához, az égi Nagy Istenhez (népünk elnevezése szerint az Öreg Istenhez), hogy tanácsait kikérje, hogy az emberek földi világa fölött ezek szerint uralkodjon, hogy az embereket a Nagy lsten tanácsai szerint oktassa, tanítsa.  Ezen ogról még azt is képzelték, hogy ezen át az Égisten lelát a földi világba, de hogy ugyanígy az emberek lakai ógján át ezekbe is belát, és tehát lát és tud is mindent, ami a földi világban történik.  Ugyanezért az ógot, vagy ókot jelképesen, illetve költőileg azonosították az Ég, vagyis az Égisten "mindent látó" egy szemével, más szóval a "mindent látást" vagy isteni "mindent tudást" egy szemmel is szokták volt jelképezni.  És íme e jelkép a kereszténységbe is átment, mert ma is szokás a katolikusoknál Istent egy, az Égre rajzolt három-szögbe (a Szentháromság) helyezett szemmel (az itteni rajzon a), a görög-keleti vallásúaknál pedig csak egy egyszerű, az Égre rajzolt szemmel (b) jelképezni.  Holott sem a kereszténység, sem a germánok, sem a szlávok már nem ismerték az őseinktől származott :

egy, óg, ók — igi, ugy, oculus, oko, Auge,
egy szem — Ég Isten, Odin, Ukko — ig, odin, edan, jedan
összefüggő eszme kört, mivel ez csak a magyar nyelv és a magyar ős-vallási fölfogás segítségével ismerhető meg.

Továbbá :  Részemről nem tartom lehetetlennek, hogy az emberiség ősei még ismertek olyan állatokat avagy talán az emberihez némileg hasonló értelmességű és nagy testű lényeket, amelyeknek nem a tobozmirigynek (corpus pinealis) megfelelő és a gyermek fejel ágya helyén volt harmadik szeme volt viszszafejlődve, hanem ellenkezőleg, a mi két szemünknek megfelelő két szeme volt elkorcsosulva, vagy esetleg egészen el is tűnve, ami azután egyrészt az egyszemű óriásokról szóló mondák alapja lett, de összefügg az egyszemű Égisten elképzelésével is.  Dacque Edgar Urwelt Sage und Menschheit (München und Berlin, 1938.) című könyvében részletesen foglalkozik az egyszemű, illetve háromszemű lényekről szóló mondákkal, valamint azon természeti tényekkel, amelyek ilyen lények egykori létezettségét bizonyítják.  Be is mutat nehány kínai ábrázolatot, amelyeken szerinte a harmadik szem is föltüntetve (ezek közül az alábbi rajzon van egy a alatt), amely ábrázolatok azonban igen határozatlanok és rajtuk az, ami a harmadik szemet tüntetné föl, véletlen dísznek is vehető.  Ellenben az amerikai The National Geographic Magazine című folyóirat 1931. évi júliusi számában Joseph F. Rock Tibetből számos olyan arc-ábrázolatot mutat be, amelyen a három szemet tökéletesen föltüntetve látjuk, és amely ábrázolatok háromszemű lényekről szóló hagyomány ottani létezését minden kétségen kívül helyezik (a rajzon b).

Föntebb szólottam azon összefüggésről, amelybe egykor őseink a Csillagot és a homlokot hozták.  Ugyanilyen összefüggésbe hozták volt azonban a Csillagot a szemmel is.  Ez mai népköltészetünkben is általános még és természetesen megvan más népeknél is.  Vogul rokonnépünk költészetében a szemeket Csillagoknak nevezve pedig szintén megtaláljuk.  Egy magyar katonadal is így szól:

Kapitány úr táncoltatja a lovát, Ántrétolja azt a betyár századját.
Bal szárnyára állítja a regutát, Jobb szárnyára ki kilencszázhét-béli.
Jobb szárnyán van ki kilencszázhét-béli, Kapitány úr szabadságra engedi.
Kapitány úr azt mondja a huszárnak: Maradj vissza, édes fiam, zupásnak.
Három csillagot varrnak gallérodra, Harminc legény hallgat a parancsodra.
Kapitány úr, köszönöm a jóságot, Adják másnak azt a három csillagot.
Odahaza van énnékem galambom.  A szemében van a legszebb csillagom.

Az osztrák uralom alatt a magyar katonaság nyelvében sok idegen szó volt használatos.  Ántrétolni = sorakozni.  Reguta = újonc.  Zupás = altiszti sorban, jó fizetésért a három szolgálati év letelte után is továbbszolgáló katona.  Gallér = a dolmány fölálló nyakrésze, amelyre őrvezetőnek kétoldalt egy-egy, tizedesnek két-két, szakaszvezetőnek három-három fehér csillagot varrtak volt föl rangjelzésül.  Mivel a katonai szolgálat ideje három év volt, ezért ha például a "kilencszázhétbeliek" már utolsó évüket szolgáló "öregek" voltak, akkor a "nyolcbeliek" másodéves "bundások" a "kilencbeliek" pedig még "reguták", azaz újoncok voltak.

De ennél még sokkal közvetlenebb összefüggést tanúsít a "Csillagszemű Juhász" népmesénk, amelyben a szemek nem csupán hasonlíttatnak Csillagokhoz, hanem az mondatik, hogy e juhász szemei csillagok voltak !  A mesében ő a király aranyszőrű bárányát is őrizi, de amelyet a király leánya, aki a szép juhászba szerelmes, mégis elcsal tőle, habár ezután, viszontagságok után, feleségévé lesz.  E Csillagszemű Juhász azonos a görög hitrege Argoszávai, aki utóbbi sok szeme közül egy rész mindig ébren és vigyáz.  A tudós mythologusok Argoszt a csillagos Ég megszemélyesítésének tartják, de tévesen, mert ő csak a kilenc igen fényes Csillagból álló Orion csillagképévei azonos, és aki a mi népmeséinkben még egy Kilenc nevű, igen szép és nagy erejű mese hősként is szerepel.

Csillag és szem közötti némi nyelvi összefüggést sejtetnek még a következők is :  A német schillern (olvassad: sillern) ige, amely csillogás értelmű és tehát Csillag szavunkkal egyezik, holott kétségtelen hogy e szavunk is a csillog, csillámlik igéinkből keletkezett.  Másrészt a finn szilme = szem szó pedig hasonlít ezekre, habár valószínűleg csak szem szavunk, de egy közbetoldott l hanggal.  Ám ez esetben is e finn szó nem tartozik mag hanem szem szócsoportunkba.  Csakhogy csillag-értelmű szavai e mag szócsoportunknak is voltak és ezek igla, igle alakúak voltak.  A szlávban igla = tű, a németben Igel = sün;  őseink pedig költőileg a sugarakat valóban nyilakhoz, tűkhöz, tövisekhez hasonlították, valamint a sünt és a sünhöz hasonló, soktövisű gesztenyetobozt meg szintén költőileg a Csillagokhoz.  E rendkívül érdekes eszmekört azonban majd "Jász" fejezetemben és jász őstörzsünk csillagtiszteletével együtt fogom részletesebben ismertetni.  Az olvasónak bizonyára föltűnt, hogy Ég, Nap, Föld és Csillag szavainkat nagybetűvel is szoktam írni.  Teszem ezt elsősorban azért, hogy ezzel őseink ég-, nap-, föld- és csillagtiszteletével egyezzem, másodsorban pedig célszerűségből is, megkülönböztetésül Ég mint égbolt és ég igénk között, Nap mint égitest, s nap = dies, Tag, Föld mint égitest és föld mint anyag s terület, valamint Csillag mint égitest és csillag mint díszítő indíték között.  Észrevehettük mind az eddig elmondottak után azt is, hogy a szem látószerv ig, igi, ügy nevei alatt, habár ez szemet egyáltalán is jelentett, tulajdonképpen mégis inkább gömbként és kereknek fölfogott szem volt értendő, vagyis hogy a szem ezen elnevezései valamennyire az egykori egy szem, vagyis a harmadik, azaz páratlan szem emlékezetét tartják még fönn, holott ezzel ellentétben a szem a külsőleg hosszúkásnak látszó szemeket, azaz szempárt jelentették.

De van ezen mag szócsoportunknak az egymássalhangzós (kéthangos) og-ag alakú szavainak még egy érdekes vonatkozása is, éspedig a Csodaszarvassal való közvetlen összefüggésben.  Említettem már a szarvas méltóságteljes megjelenését, és hogy az egykori óriástermetű ős-szarvasfajok megjelenése tehát még sokkal fenségesebb kellett hogy legyen, ami annál inkább megokolja tehát azt is, hogy őseink ez ősállatot az Ég és az Égisten egyik jelképének fogadták volt el.  Brehm (Tierleben) még a mai közönséges szarvas nemes és fennkölt megjelenését, magatartását is nagyon kiemeli.  És íme a görögben is aga, aglaosz, aga thasz, age thasz = csodálatos, fenséges, tiszteletreméltó, fényes, szent, amely szavak tehát bizonyosan ősnyelvünk valamely ágos, ágatya = szarvas de egyúttal istenséget is jelentő szavából keletkeztek, sőt az hogy e szavaknak a görögben még fény jelentése is van, ezeknek a szarvassali, azaz a Csodaszarvassali összefüggését egészen kétségtelenné teszi, mivel hiszen, hogy ez fényesnek, ragyogónak képzeltetett, már láttuk.  Ma is léteznek Ágota nevű helységeink.  Igaz hogy ezek nevét a keresztény Ágota nőnévből származtatják, de lehetséges hogy ezzel csak azonosíttattak.  Másrészt e név is a görög agathasz = jó szóból származik.  Az sem véletlen pedig, hogy e görög agathosz szónak csodálatos értelmén kívül még értelme is volt.  A magyar nép ma is, a kereszténységben is, általánosan nevezi Istent "Jó Isten"-nek, ami azonban más népeknél is megvan, például az olaszoknál: "Buon Dio" vagy "Dio buono" (tájszólások kiejtése szerint: bono), ami tehát amellett tanúskodik, hogy Istent a "jóság" megszemélyesítésének is tekintették, illetve tekintik ma is, nem úgy tehát mint számos vad és gonosz indulatú népnél, akiknél az istenséget rémesnek, félelmes lénynek képzelik, akit, hogy ne bántson, ne ártson, folytonos áldozat bemutatással kell engesztelni.  Világos hogy mentül gonoszabb indulatú valamely nép, annál félelmesebbnek, veszedelmesebbnek tartja istenségét is.  Ma többnyire úgy szeretik a dolgot föltüntetni, mintha a "Jó Isten" fogalmát csak a kereszténység hozta volna meg, ami azonban tévedés, bár igaz, hogy ősvallásunk Nagy Istene a Természet Törvényével is azonos lévén, aki pedig szigorúan és kérlelhetetlenül büntet is, inkább félelmesnek tűnik föl, habár ez csak látszat, mert hiszen őseink fölfogása szerint ő ugyanúgy okvetlen jutalmaz is.  Népünk "Isten látogatását" ma is félelmesnek tartja ugyan, szerinte azonban "Isten meglátogatta" csak annyit jelent, hogy "megbűnhődött": valamely gonoszsága miatt baj, szerencsétlenség érte, sőt hiszen őseink fölfogása szerint: ha baj ér is, ezt tetteinkkel csak magunk okoztuk.  Vagyis "Isten látogatásától" csak a rossz embernek kell félnie, vagy pedig annak aki, ha nem is bűnösen, de tévesen cselekedett.  A bűn büntetése súlyosabb, a hibáé enyhébb.  Mindezen által mégis fönnmarad az, hogy a szigort, kérlelhetetlenséget a kezdetlegesebb gondolkodású ember nehezen képes jósággal összeegyeztetni.  Igen könnyen kimutatható azonban, hogy ez csak tökéletlen avagy elhanyatlott fölfogás következménye.  Először is emlékeztetnünk kell a kereszténység azon hibás tanítására is, hogy „Isten jobb mint megérdemeljük" és hogy „Isten megbocsát".  Holott — ha Istent tökéletesnek, vagyis isteninek akarjuk képzelni — Isten egy hajszálnyival sem lehet jobb, mint megérdemeljük, de soha egy hajszálnyival sem rosszabb, vagy kérlelhetetlenebb.  Pontosan mindig azt adja ami nekünk jár.  A tökéletesen helyes ítélkezéstől való eltérését föltételeznünk már annyi mint föltételeznünk, hogy Isten nem tökéletes.  Mihelyt Isten valamely bűnt avagy hibát megbocsátana, vagy enyhébben büntetne, mint kell, ezzel újabb bűn elkövetésére bátorítana.  Semmi sem gátolja inkább a bűnt, mint az, ha tudjuk, hogy méltó büntetése alól soha ki nem bújhatunk.  Mihelyt tehát Isten akár saját engedékenységéből, akár kérelmek által befolyásolva, nem büntetne pontosan: akkor már nem is volna tökéletes, mert hiszen újabb bűnök létrejöttéhez járulna hozzá.  Ámde nem Isten hibázik, hanem a kereszténység fönt említett tanítása hibás.  Márpedig eléggé világos, hogy igazán csak az lehet, ami tökéletes, de semmiesetre sem ami újabb bűnök létrejöttének kedvez !

Hogy pedig a "Jó Isten" fogalmát a kereszténység is a mi őseinktől örökölte, bizonyíthatjuk a következőkkel :

Magyar:  Jó Isten
Finn, észt vogul és más rokon népeinknél:  Jomali, Jumo, Jumala a főistenség neve.
Elő-ázsiai kereszténység előtti:  Jao, Jahve, Jehova, Javan.  Amely név jelentését azonban a zsidók már nem ismerték, de amely névről némely tudós (például Movers F.: "Die Phönizier" 1. köt. 265. oldal. Bonn, 1841.) kimutatta, hogy értelme: , de természetesen anélkül hogy tudták volna hogy ezen jó (tájszólásainkban: , jaó) szó a magyar nyelvben ma is él.
Római: Jupiter és Juno.  Utóbbi azonos a római Bona Deával, azaz Jó Istennővel, míg Jupiter, akit Jovis-nek is neveztek, neve értelme: Jóatya (hogya pit-er, pet-er, pater, továbbá: mater, meder szavak is ősnépeinktől származnak, másutt mutatom ki).  Viszont a Jovis, Jove mai olasz Giove, a szónak ugyanolyan v hangos alakja, mint a Javan, Jahve nevek és a magyar javas, javak, javít, javul.  Ezen szavunk legrégibb, még jésítéstelen ősalakja azonban bizonyára csak egyszerű ó hang volt, amely inkább csak jász őstörzseinknél alakulhatott jóvá, míg a tulajdonképpeni magyar törzseknél és gyó kiejtésűvé lett, amint hogy népünk némelyütt ma is mondja hogy gyó és gyavítani, gyónni, gyovónni (= javulni).  A római Bona Dea vagy Juno (jó-nő) azonos a görög Héra Istennővel, de szintén azonos a görög Io vagy Jo Istennővel is, és mindkettő tehénnel is jelképeztetett.  Ősnyelvünkben pedig a tejelő állatok neve volt jó, jú, aminthogy Erdélyben a juh neve ma is .  Viszont a szanszkritban = tehén, amivel egy a német Kuh = tehén, habár utóbbi kunos, azaz k hangos kiejtésűvé vált, de világos tehát hogy úgy ez, mint a szanszkrit go is a mi ősnyelvünkből kellett származzon.  Népünknél azonban megvan a juhok nevének jésítés nélküli i alakja is, és a juhokat tehát ihoknak a juhászt ihásznak is nevezik, amivel egyeztethető a japáni ü = jó és az oláh o, oi = juh, juhok.  De hiszen mi nevezzük a tehenet, különösen pedig a szarvastehenet ünő-nek is és mi más ez tehát, mint a Juno név jésítetlen alakja ?  Ami hiszen világosan igazolja, hogy Hera-Juno Istennő miért jelképeztetett tehénnel.  Kifejtettem pedig, hogy Hera-Juno a Tejút megszemélyesítése is, vagyis: ő az égi nagyanya, vagyis az Anyagistennő, aki azonos a mi ősregénk Ené- vagy Enő-jével, aki fia Álmos meg nem más, mint a finnek Vajnamöjnen-e, a zsidók Mózes-e, vagyis az év végén öregként szereplő Napisten.  Hogy a görög hitregék Jó tehene tulajdonképpen azonos Hera-Junoval magával, azt a tudós mythologusok is már megállapították, de azt nem, hogy ők a Tejút megszemélyesítései, és pedig ezt azért nem, mert mindezt csak a magyar , = tejelő állat (eredetileg a szarvasünő) segítségével állapíthatjuk meg, amely magyar szónak régen tudvalévőleg folyás és folyó értelme is volt.  Például: folyó, Berettyó, Tápió, Sajó tulajdonképpen annyit jelentenek, mint: foly-jó, Beret-jó, Táp-jó, Sa-jó, aminthogy rokon népeinknél a , juó szónak ilyen értelme ma is van.  Például finn joke = folyó, jono = sor, menet, juoksze = folyik, juova = csík, sávo.  Hozzáteendő mindezekhez, hogy, amint már említérn, ezen alapszó a tulajdonképpeni magyar törzs kiejtése szerint gyó-nak hangzott, amiért is gyaló, gyalu szavunk is tulajdonképpen folyást, folyószerű mozgást is jelentett, és innen származik gyanta, gyontár szavunk is, amelynek jantár, jontár változatai is voltak és amelyek úgy közönséges gyantát, mézgát, mint borostyánkövet is jelentettek, mert a régiek is igen jól tudták, hogy a borostyánkő őskori fenyvek kifolyt és aztán megkövült gyantája.  Ugyanezen gyan, gyon szótövünknek azonban még felhangos kiejtése is volt, amely a mai jön, jönni, , jőni igénkben is fönnmaradott, és amelynek tájszólásokban gyön, gyün, gyönni, gyünni alakjai is élnek, és mind amely szavak egyrészt a termékenyítő ondó kifolyására s a nemzésre, de másrészt minden kifolyásra, ki származásra és eredetre, eredésre is vonatkoztatva azután a nőre is mint szülőre, azaz tehát szintén nemzőre, is alkalmaztattak.  Hozzáteendő ezekhez, hogy jenő, gyenő valamint a Jenő személynév értelme is nemző, azaz eredő, származtató volt, ami a görög és latin genezisz, gente, geino, gono, genus, genero szavak eredetét is képezte, amelyek értelme szintén, nemzés, szülés, kiszármazás, eredtetés; csakhogy e nyelvekben mind e szavak legrégibb értelme: a folyás, kifolyás jelentés már nincsen meg.


Föntebb ismertettem mag szócsoportunk egymássalhangzós szavait, valamint azok jelentését is.  Vannak azonban ugyanezen szócsoportnak olyan szavai is, amelyeknek két mássalhangzója van ugyan, csakhogy ezek egymással vagy azonosak, vagy közel rokon hangzásúak.  Az ilyen szavakat ezért azonos mássalhangzós szavaknak nevezem.  Természetesen ilyen azonos mássalhangzós szavak azonban nem csak a mag szócsoportban, hanem az összes többi szócsoportban is vannak.  A mag szócsoportbeliek ilyenek :  gőg, guga, gügű, gogyola, amelyek mind gömb alakú vagy legalábbis gömbölyded valamit jelentenek, vagy tömöret vagy hólyagot avagy hólyagszerű, üres, fölfújt avagy fölfújható valamit (innen a gőg szónak: fölfuvalkodottság, kevélység értelme is), de vannak olyanok is amelyek második mássalhangzója ng-sen ejtődik, például gongyola, göngyöleg, valamint a gyöngy szavunk is.  Némely ilyen szavunknak szóvégi kihangzója is van (gug-a, gug-ú).  Ugyanilyen azonos mássalhangzójú, bár nőiségi szó a mama, amelynek n-es alakban megfelel anyanya = öregasszony, valamint az albán nyelvben nana = anya.  Hozzáteszem még az elmondottakhoz a góg szavunkat, amely ma ugyan már csak vesszőfonadékból készülő és valamit beborító alkotmányt, például a tűzhely füstfogóját (székely-kazár szóval góc-át) jelenti, de régen a magyar őstörzsnél a gallyból, vesszőfonadékból, azaz tehát máglyá-ból készülő félgömb alakú ősi kunyhót jelentette s jelentette utóbb az ebből fejlődő kupolát (kabar szóval: hupolagot) is.

A fönti, a gyümölccsel, maggal és gömbbel kapcsolatos szótáblázat szavain kívül találunk azonban a nyelvekben még igen sok olyan mag szócsoportbeli szót, amelynek növény, növényi anyag vagy növénnyel összefüggő valami jelentése van.  Csak nehány példa: japáni: mugi = mag, kínai: muh = búza, szláv: muka = liszt, muhar = köles, magina = bizonyos ehető, piros bogyó, oromo moka = liszt és lisztből készülő pempő, makar = aratás, muka és magra = fa, növény, magarso = zöld, olasz: moco = lóbab.  Hogy az afrikai oromo nyelv magarso = zöld szava miért különösen érdekes, alább látandjuk.

Magyar őstörzsünk egész élete tehát régen a növényzettel igen szoros kapcsolatban volt.  Különösen kedves növény eik voltak pedig a gyümölcstermő fák és bokrok, mivel hiszen őskorukban a gyümölcs, a méz, magvak és tej mellett, egyik fő táplálékukat képezte.  De legkedvesebb, sőt szent fájuk volt a meggy, vagyis Magyar Napisten legszentebb fája.  A meggy neve a törzs vagyis a nemzet nevével is azonosul, mivel magyar nevünknek régen tudvalévőleg volt megyer és megere változata is.  A meggy gyümölcse egy magú lévén, ezért hímségi jelkép is lett.

Tény az is, hogy a meggy gyümölcse gömbölyű, de a meggyfának még lombozata is, ha torzítatlan fejlődhet, többnyire gömb alakot képez, valamint akkor is, ha bokorként nőlhet és torzítatlanul áll egymagában.  Virágai ötszirmúak, vagyis páratlan számúak, a szirmok kerekek, sőt kissé csészealakúak is, a virágbimbók pedig fehér gyöngyöcskékhez hasonlítanak, míg a virágok az ágakon többnyire gömbölyded csokrocskákat képeznek.  Vagyis tehát az egész növény úgy egészében mint részleteiben a tulajdonképpeni magyarok alapjelképét, a gömböt ismételgeti, ezenkívül a szintén gömbölyű meggy-gyümölcsök alakjukkal még némileg a hímtag fejére, azaz makkjára is emlékeztetnek.  Viszont ugyancsak magyar törzsünk kedves és vallásos tiszteletben, szeretetben részes ülő szent virága volt a gyöngy-virág, amelynek e neve, — gyöngy — amint már láttuk, szintén a mag szócsoportba tartozó szó.  Ami pedig igazán meglephet bennünket az, hogy e virág neve az olaszban mughetto (ejtsed: mugetto), mivel pedig az olaszban -etto csak kicsinyítő rag, látjuk tehát, hogy ezen olasz szó tulajdonképpeni értelme magocska.  Mivel azonban az olaszban, latinban m-g alakú szó gyöngy vagy gömb jelentéssel nincsen, ebből az következik, hogy e virágnév is Itália fajunkbeli őslakóitól maradott az olasz nyelvre.  A gyöngyvirág egyes virágai is gömbölydedek sőt a kinyílatlan bimbói valóban fehér gyöngyökhöz hasonlítanak.  Mivel azonban e virágok hat, tehát párosszámú szirmúak, ezért tehát őseink fölfogása szerint nőneműeknek tekintettek.  E virág termése, azaz bogyói szintén gömbölyűek, gyöngyszerűek, hatosztatúak, hat magot tartalmaznak; a számosság pedig, különösen pedig a páros számok, őseinknél nőiségi valaminek tekintetvén, ezért tehát a gyöngyvirág a magyar törzsnél Tündér-Magyar Ilona kedves és szent, őt jelképező virága lett.  Ezért emlegetik némelyütt a magyar gyermeklányok táncénekei selyem-aranyhajú Tündér Ilona "gyöngykoszorúját".  A "gyöngy" alatt itt természetesen gyöngyvirágot kell értenünk, mivel hiszen koszorú virágból készül.  Ami azonban a mondottaknál is meglepőbb, csodálatos egyezés, ez a következő tény: A magyar piros-fehérzöld nemzeti lobogó illetve, "nemzeti színeink" eredete ismeretlen.  De hogy e színeink őskorunkból származnak, kitűnik abból, hogy hiszen a meggy gyümölcse piros, virága fehér, levele pedig zöld.  De tökéletesen ugyanígy, a gyöngyvirág bogyói is pirosak, virágai fehérek, levelei zöldek! Az pedig természetes, hogya növényzettel oly szoros kapcsolatban élő népnél amilyen a tulajdonképpeni ősmagyarság volt, a növényzet zöld színe különös, sőt jelképes szerephez is jutott.  És íme, amint már említém, az oromo nyelvben e szín mag szócsoportbeli neve fönn is maradott, mert oromo magarso = zöld.

Hogy Magyar Napistenünk a görög-római Heraklesz-Herculessel volt azonos, már láttuk, az pedig eléggé ismeretes, hogy Herakleszt mindig hatalmas bunkósbottal szokták volt ábrázolni, amely egyetlen, de félelmes fegyvere is volt, sőt Heraklesz jelképeként is szerepelt, valamint magától értetődő, hogy minden bot jelképe volt a hímségnek és egyúttal magának a hímtagnak is.  Az pedig kétségtelen, hogy ez volt az ember egyik legrégibb fegyvere, sőt talán még a marokra fogott vagy hajított kőnél is régibb, habár az is bizonyos hogy ez is csak akkor létesült, amikor az ember keletkezése boldog, paradicsomi helyéről, túlszaporodás miatt szétvándorolni kezdett, és már állatokkal, utóbb pedig emberekkel is harcolni kényszerült.  Kétségtelen, hogy a növényzet között, de kőben szegény, avagy teljesen kő nélküli síkságon, vagy lágy vonalú, homokos tájon élő igazi ősmagyarság eredetileg a boton kívül más fegyvert még nem is ismert.  Mai magyar nyelvünkben a botra, rúdra a gyám = bot, támasztó rúd és gyombó = bunkós bot szavainkon kívül tudtommal már más mag szócsoportbeli szó nincsen, de hogy a botnak, rúdnak, bunkónak kellett legyen magar, ma kar alakú neve is, bizonyítható a más nyelvekben fönnmaradott nyomaival.  Ilyen nyom többek között a héber makab = bunkós bot és kalapács szó is, amelyből a zsidók nemzeti hőse Makabi neve is származik, amely név, ha utóbb történelmi személy is viselte, de azonos a görögöknél és föníciaiaknál Heraklesz-Arkal Napisten Magar és Makar nevével, aki pedig azonos a mi Toldi Miklósunkkal, aki pedig népi hagyományainkban még Magyar Miskának is neveztetett.  (Lássad: Margalics Ede: Magyar közmondások.)  Tény pedig, hogy igazi népi mondáink szerint Toldi Miklósnak és Magyar Miskának még nincsen kardja, hanem csak iszonyú nagy ereje és rettenetes botja.

A tölgyfa, amit népünk, mivel termése a makk, ezért makkfá-nak is nevez, magyar őstörzsünk kultuszában is szerepelt, igen kemény fája és hatalmas nagysága miatt az erő jelképe is lett, bizonyos azonban, hogy náluk ezénél nagyobb szerepe volt a meggyfának.

Alábbi adatokat Hermann Ottó „A magyar pásztorok nyelvkincse" című művéből (Budapest, 1914., a Magyar Természettudományi Társulat kiadványa.  Lássad a 215. oldalán "Kent bot" cím alatt) és Jókai Mór „Rákóczi Fia" című regényéből veszem :

Az adatok lényege ez :  Az alföldi magyarság félelmes fegyvere az ember magasságú bot, amellyel kard és balta ellen is tudott vívni.  Készült meggyfából, úgy hogy kérge is rajta maradott.  E botot minden nap zsírral bekenték s kitették a meleg napfényre, mindaddig míg a zsírral (szerintem ősidőkben bizonyára valamely növényi olajjal) teljesen átitatódott, ami után nem tört, ruganyos lett és kardnak, baltának is ellenállott.  Jókai regénye szerint ugyanilyen bot tölgyfából is készült.  Leírja, hogy egy botos magyar miként vív élet-halál harcot kardos és kiváló vívóbajnok ellenfelével, akit végül fején találva agyon is üt.  Ismeretes egyébként, hogy némely kezdetleges nép, fémek megmunkálását még nem ismervén, igen kemény és az említett módon szívósabbá tett fából, olyan kardot is tudott készíteni, amellyel ember fejét is egycsapásra le lehetett ütni.  Kétségtelen tehát, hogy az ilyen fakard őse a bot volt, a bronz- és acélkardé pedig a fakard.  És íme latinul machaera = nagy, nehéz kard.

A mai olasz nyelvben létezik a mazza (ejtsed: macca) szó, amely bunkósbotot és nagy kalapácsot jelent, amely szóból származik az amazzare (a-mazzare) = agyonütni, megölni szó.  Ezen mazza szó ugyan szemere-besenyő, azaz szabin kiejtésű, de hogy e szónak kellett létezzen még makka kiejtésű alakja is, bizonyítja az olaszban ma is létező amaccare (a-makkare) = behorpasztani.  Világos, hogy ez eredetileg egy makka nevű bottal a koponya betörését jelentette, ugyanúgy mint a magyar "agyonütni" is, mivel ez régi nyelvünkben csak főbe ütést jelentett.  Agy szavunk eredetileg ugyanis csak fejet, koponyát jelentett, amely szót a velőre is alkalmazni csak az újabb irodalmi nyelv kezdte, az "agyvelő" szót helytelenül értelmezve.

Olasz tudósok is foglalkoztak már az olasz maccarone, maccherone (ejtsed: makkarone, makkerone, többesben: maccaroni) szó eredete kutatásával, és végül azon következtetésre jutottak, hogy ennek a görög makar = boldog szó, illetve a bőségben élés és a boldogság természetes összefüggése a magyarázata.  Azonban, bár az olasz maccarone és a görög makar szó között távoli összefüggés tényleg van, de e magyarázat mégis téves, mivel az összefüggést csak a mi Magyar Napistenünk görög és föníciai Magar és Makar neve képezi, amely névnek valóban volt boldog értelme is, amint hogy Napistenünket őseink nevezték Boldog Istennek is.  Az olasz maccarone szó igazi magyarázata azonban a következő: Az olasz háziasszonyok, amint azt az Abruzzo hegységben magam is láttam (valamint bizonyára Itália őslakói asszonyai is) makkaronit készítenek házilag is manapság is, ez azonban belsejében nem üres, mint a gyárilag és géppel készülő, hanem körülbelül ujjnyi vastag és 10-12 centiméter hosszú tésztarudacskákból áll, amelyeket tenyerükkel hengergetnek ilyenre, és maccaroni-nak nevezik.  Csakhogy maccarone-nak nevezi az olasz nép többé-kevésbé mókásan a hímtagot is, bár nála ennek közönségesen más nevei is vannak.  Tökéletesen ugyanilyen tésztát, bár valamivel rövidebb alakút, a magyar nép asszonyai is készítenek, és ezt "angyalbögyörő"-nek nevezik.  (Német neve: Schupfnudeln.) Népünk bögyörő-nek azonban szintén nevezi a hímtagot.  (Ugyanezt a német nép is Nudel-nek.)  Miután azonban a magyar asszonyok ilyen tésztája rövidebb és kisebb szokott lenni az olaszokénál, vagyis csak olyan nagyságú mint egy kisfiú hímtagja, és mivel ilyennek képzelik az angyalok bögyörőjét is, ezért teszik e tészta nevéhez az "angyal" szót is hozzá.  Meg kell jegyeznem, hogy bögyörő szavunk a mogyoró, vagy ahogy népünk még mondja :  magyaró, szónak csak m ajakhang helyett a közvetlen rokon bajakhanggali ejtése, vagy is a kabar őstörzsünk szócsoportja szerinti kiejtése.  Márpedig eszerint a mogyoró vagy magyaró szó a makaron szóval is azonosul.  Népünk pedig mókásan valóban a mogyoróra hasonlító gyermeki hímtag makkját is szokta mogyorónak nevezni.  Viszont láttuk, hogy Heraklesz, azaz Makar, vagyis a Napisten, egyik jelképe a bot volt, amelynek makka és makar neve is létezett és amely a hímtagot szintén jelképezte.  Ez tehát az olasz maccarone szó igazi értelme és eredete.  Ez elmondottakhoz azonban hozzátehetjük még a következőket: Igen könnyen elképzelhető, hogy ha a mondott alakúra sodort tésztába valamilyen pálcikát vagy fű szárát sodorják bele, s utóbb ezt kihúzzák, akkor így a hímtagra még jobban emlékeztető alakú tésztát is állíthatnak elő.  Ismeretes, hogy a vastagabb makarónit azért készítik belül lyukasra, hogy főzésénél a forró víz belülről is érje, s így az gyorsabban és jobban átfőljön.  Továbbá: úgy a magyar mint az olasz nép a hímtagot mókásan kolbásznak (olaszul: salsiccia és luganiga) is szokta nevezni, amivel meglepően vág össze az, hogy a finn nyelvben a kolbász neve meg makkara;  de amely szó az olasz maccarone szóval is betű szerint azonos.

Csakhogy a fiatal meggyfából való botnak ősmagyar törzseinknél nem csak fegyverként volt fontos szerepe, sőt nem is ez volt a régibb, mert hiszen, amint már említém, harcra e törzsek csak később, amidőn már a boldog Csallóközből, túlszaporodás miatt szétvándorolván, kényszerültek állattal majd emberrel is küzdeni, és tehát a botot fegyverként is használni, amikor azonban ez, nagy testi erejük miatt, félelmes fegyverük lett.  De a boldog, paradicsomi, békés életben e botnak még csak szépséges, költői szerepe volt és e szerepét, fegyverkénti alkalmazásán kívül bizonyára mindig és úgy a kiköltözött mint a Csallóközben maradott népnél egészen a kereszténység koráig megtartotta volt.  Ma ennek elhalványult nyoma már csak a "királyi pálcá"-ban, "kormánypálcá"-ban maradott meg, úgy nálunk mint más népeknél is, de nálunk ezen kívül még a virágokkal és szalagokkal földíszített úgynevezett "vőfélybot" vagy "násznagybot"-ban is.  Előbbi, vagyis a királyi kormánypálca, bár régebben ez is díszítve is lett, de mint a hatalom jelképe, mégis inkább a fegyverként is használt botot juttathatja eszünkbe, de már a csak nálunk még meglévő virágos, szalagos násznagybot csakis a bot másik, szebb szerepe emlékét tartja fönn.  A meggyfabot azonban ez utóbbi szerepében is már a hímség , illetve a Napisten, valamint tehát a fejedelemség és királyság egyik jelképe volt és így tehát szerepe össze is folyt a hatalom jelképéül szerepelő botéval.  E nem fegyverként használt díszes meggyfabot neve őseinknél Megyer volt és egyébként ugyanúgy készült, hogy az ágakat és gyökereket róla tőben lemetszették.  Ezt ünnepnapokon, földíszítve, menetben, kézben vitték, valamint vékonyabb végével lefelé, vagyis gyombos végével fölfelé, a földbe is tűzték, de gyombója, azaz bunkója köré, amelyet gömbalakúra ki szokták volt faragni, szalagokkal gyöngyvirágcsokrot kötöttek.  Későbbi időkben e bálvány gombja helyébe aranyból is alkalmaztak gömböt, "aranyalmát", míg természetes gyöngyvirág helyébe igazgyöngyből rezgően, azaz egy-egy láncszemecskén függően, ezüstből való szárra készítettek gyöngyvirágot, ennek leveleit pedig rézből, amely fém a természetes rézrozsdától zölddé lett, de szalagokkal, éspedig bizonyára zöldekkel, fehérekkel és pirosakkal, is földíszítették e bálványt.  Tény pedig hogy az elszáradó gyöngyviráglevelek rézvörös színűek lesznek.  Amikor, népünk szokása szerint a leánykérő násznagy vagy vőfély a leányos háznál megjelenik, kezében mindig ott van a díszes bot, amely egyúttal küldőjét, megbízóját, a mesebeli Napkirályt, is jelképezi.  Bár a Megyer maga a hímséget jelképezte, de az ezt átfogó gyöngyvirágcsokor, valamint a szalagok is, a nőiséget jelentették, de mindez csupán szép és költői jelkép maradott, sohasem válott természetszerű (naturalisztikus) és tehát szemérmetlen ábrázolássá, mint például az ezen ősszokásokat örökölő elő-ázsiai sémita népeknél és később a rómaiak "phallagogia" nevű ünnepein is, amelyeken embernagyságúra, fából és bőrből készült, a hímtagot természetutánzóan ábrázoló bálványt volt szokás körülhordozni, éspedig vad, orgiasztikus dorbézolás és szemérmetlen dalok éneklése közben, ittasan örjöngő férfiak és nők kíséretében.

Őseinknél régen, a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepén, amelyen a házasságok megköttettek, valamely folyó, tó vagy tenger szigetén, a "Boldogság" — vagy "Boldogok Szigeté"-nek nevezett "Szent Sziget"-en voltak szokásban a különböző táncok és szerelmi játékok, amelyek alatt a szerelmes párok és azután házastárspárok kialakultak.  Itt a Megyert a sziget közepén lévő réten letűzték és e körül körtáncot lejtve és énekelve, jártak a leányok, gyöngyvirágkoszorúsan és gyöngyviráglevelekből tűzdelt, gyöngyvirággal ékesített szallagokból és fűszálakból készült ruhában, amelyet népmeséink ma is "tündérruhának" neveznek.  Ilyen szallagokkal, tavasszal népünk fiatalsága ma is szokta még magát, különösen ünnepnapokon, kesíteni, de ma már természetesen csak a mindennapi ruhája fölé.  A szigetre mindig a leányok érkeztek előbb és csak utóbb az ifjak is, régen szarvasok hátán, és itt a szigeten kaptak ők is, a leányoktól készített, zöldlevél- és virágruhát.  Ennek emléke él még ma is azon régi szokásunkban, hogy vőlegényének a leány nászinget varr, amelyet ez nászuk napján és éjszakáján viselni tartozik.  Ez ing régen igen szépen stilizált virágokkal is ki volt hímezve, természetesen törzsek szerint más-más virágokkal, de a magyar törzseknél bizonyára gyöngyvirággal avagy meggyvirággal, avagy, úgy lehet, mindkét félével is.  Eleintén a legények a leányok táncát csak nézték de utóbb a leányok által egyenként idézve, ők is a játékokba elegyedtek.  A párok kialakulása mikéntje nyomai a magyar nép fiatalsága tavaszi, a szabad természetben még nemrég is szokásban volt játékaiban, táncaiban és énekeiben még fölismerhetők voltak, bár ma már inkább csak kisgyermekek hasonló játékaiban és énekeiben élnek még de, sajnos, végképp értelmükvesztett, értelmükfeledett és kopott maradványokként.  E játékok, táncok lényege azonban többnyire még ma is az, hogy a körben ülők vagy körtáncot lejtők között középen álló leány vagy fiú a körből valakit vagy csak énekben néven szólítva, vagy pedig öleléssel vagy csókkal magához idézi avagy váltja, ami után ez marad a kör közepén.  A szólított természetesen mindig az, aki a körben állónak tetszik, bár természetesen e választás még korántsem kell, hogy végleges legyen, mert hiszen a játékok nem csupán sokszor ismételtettek de esetleg egy-két napig is tarthattak.  Igy azonban a végleges párok mégis olyan egyénekből alakultak meg akik valóban egymáshoz valók is voltak, akik a Természet örök törvényei szerint egymáshoz illők és egymással természet szerinti összhangban is vannak, amiért is egymáshoz ösztönszerűleg is vonzódnak.  E természetes vonzódást — avagy ellenkezőleg ellenszenvet ma egyrészt a nagyobb fajkülönbségekkel, másrészt az egyfajonbelőli különböző vércsoportok egymássali harmóniájával avagy diszharmóniájával igen helyeselhetően magyarázzuk.  Az ily természetes ellenszenvet a nemi vágy, illetve ösztön, különösen fiatal egyéneknél egy ideig elfödheti ugyan, idővel azonban az menthetetlenül érvényesül és egyenetlenséget, boldogtalanságot és gyűlölködést okoz.  Őseinknél, akik még a Természet ölén, ezzel teljes összhangban, természetes életet éltek bár emellett egyáltalán nem voltak tudatlanok, a Természetet pedig igen jól ismerték — ha talán még nem is tudták mindezt így tudományosan megokolni, de éppen természetes életmódjuk folytán, maga a Természet és a tapasztalat vezette őket idővel az elmondott helyes útra, amelyről csak a későbbi romlott, természetellenes irányokba tévedett társadalmi élet, az újabb vallások, továbbá a gonoszság, önzés és haszonlesés, térítette le az embereket, okozva azonban így az emberiségnek mérhetetlen sok szenvedést és kárt.

A máig fönnmaradott versecskék között, amelyeket a táncok közben énekeltek, ilyenféle sorok fordulnak elő :

Mily magas és szép a fa.
Virágos ága elágazott.
Egyik ága hajlott erre,
Másik ága hajlott arra,
Legszebb ága hajlott Józsi udvarára.

Ez azt jelenti, hogy a leány, aki énekel, Józsit hívja a kör közepébe, ahol vele összecsókolódzva, most Józsi marad a körben, avagy ő kell a táncolók közül és a játékból "kiálljon".  Más változat szerint az is mondva, hogy a nagy fa ága „a tengeren átal hajladozott", de végül mégis valaki megnevezetthez is hajlott, — akihez az éneklő leány vagy fiú szíve hajlik.

Más énekben ilyen szavak vannak :

Rózsa volnék, piros volnék, Karika volnék, megfordulnék, Kire, kire ?  Szőke Boriskára !

Ismét más énekben így :

Kis kacsa fürdik
A fekete tóban,
Anyjához készül Lengyelországba.  Szerelem, szerelem, szép leány kedvesem,
Akit szeretsz, vedd el !
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édesem, kedvesem !

Ismét más dal így végződik :

Állj ki már !

Világos, hogy e szavak a játékból, vagy táncból való "kiállást" jelentik, hogy — amint ez az ilyen játékokban avagy táncokban szokás egyenkint végül mind kint vannak, ami után a játék vagy tánc elölről kezdődik.


Tovább



____________________

1és a legkisebb fölület

2* = csira

3Az elmondottal egyezik, hogy Nagy Sándor lova neve Bukéfalosz = Bikafejű volt.

4Csak 1963-ban tudtam meg, hogy: a katolikus papság 1297. évi budai zsinatával népünknek nemcsak a kocsmázást és szerencsejátékokat, hanem a regösök színjátékai nézését, valamint a hegedűsök énekei hallgatását is szigorúan megtiltotta.  Itt megemlítve tehát, hogy a regösöknek régen nem csupán énekeik, hanem színjátékaik is voltak.  Amelyek helyébe azonban a papság utóbb a "betlehemes játékokat" tette, vagyis: hamisította; a Napisten születése helyébe Jézus születését téve.

5Betoldás :  Miután a föntieket már megírám, került kezembe Frans G. Bengtsson "Die Abenteuer des röde arm" című regénye (München. Heimeran Verlag. 1952.), amely a svéd eredetiből van németre fordítva (a könyv svéd címe: "Röde arm").  E könyv 406. oldalán áll: Ygg, so war in alter Zeit, bei den Vatern der Namefüradin".  Magyarul: „Ygg volt régi időben, atyáinknál adin neve."  A szerző ez egész művéből látszik, hogy a régi germánokról szóló minden történelmi adatot valamint azok mythologiáját igen alaposan tanulmányozta és igen jól ismeri.  Márpedig ezen Ygg nevet, ha azt akár igg-nek akár ügg-nek olvassuk is, kétségtelen, hogy ez egy (a Halotti Beszédben égig = egy) szavunkkal azonos, de egyezik Ég, valamint ük = ősapa szavunkkal is.  A germán mythologia Yggdrafil nevű, Égigérő fája nevében is tehát Ég szavunk rejlik.  Másrészt az "Égigérő fa" a magyar népmeséknek is ismert indítéka.