Magyar Adorján
Az Ősműveltség



Bevezetés



E művem először még egészen fiatalon, 25 éves koromban, 1911-1912. években írtam volt meg „Az ősvallás” cím alatt, amely azonban még igen kezdetleges és tökéletlen mű volt, bár tárgya és tartalma már azon állapotában is őstörténelmünkről és ősműveltségünkről szóló sok értékes és eddig teljesen ismeretlen új adat volt.  Miután azonban itt Zelenikán (Dél-Dalmácia) a vagyonom, sőt életem sem lehetett mindig teljes biztonságban, annál inkább nem, hogy háború kitörése is várható volt (1912-1913-ban a Balkán-háború), ami azután 1914-ben be is következett.  Ezért az egész kéziratot egy, bár könyv alakba kötött másolatba leírtam, azon szándékkal, hogy ezt Budapesten élő nagybátyámnak (Jaczkó Manó, honvédelmi miniszteri tanácsos) küldjem el megőrzésre, azon esetre, ha az eredeti kézirat itt elveszne.  E másolatban a rajzokat, amelyek a szöveg magyarázatául és ahhoz egyúttal bizonyító anyagul is szolgáltak, csak leegyszerűsítve és nem is valamennyit, vázlatosan készítettem meg.  Hercegnovi (akkor Castelnuovo-nak nevezett) város közjegyzője által e könyv elejére hivatalos hitelesítést is tétettem, azért hogy a könyv annak bizonyítékául is szolgálhasson, hogy e másolat 1914-ben készült és hogy tehát mindazt, amit tartalmaz, én már 1914-ben tudtam.  Szándékoztam tehát e könyv alakú másolatot említett nagybátyámnak megküldeni, amire azonban az első világháború kitörése miatt már nem került sor.  Nekem be kellett vonulnom katonának, nagybátyám pedig meghalt.  Úgyhogy a könyvnek még ma, 1958-ban, a második világháború után is, itt Zelenikán, birtokában vagyok.  A két világháború közötti időben azonban készítettem e művemről még egy, sokkal jobban s érettebb elmével kidolgozott, javított másolatot, szintén saját rajzaimmal illusztrálva, amelyet viszont nem sokkal a második világháború kitörése előtt Budapestre küldtem Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnök barátomnak, aki a mű kiadatását vállalta volt, de amire meg a második világháború kitörése miatt már nem kerülhetett sor.  Említett barátom a Magyarországot megszálló oroszok elől Németországba menekült, ahol nyoma veszett, illetve a légi bombázás áldozata lett, a kézirat pedig vagy még Alsó-Gödön (Budapest mellett), barátom ottani házával együtt, amelyet szintén légibomba találat ért, valószínűleg elpusztult, vagy pedig már a kiadónál Budapesten.  Ugyanis Germarzné született Jókay Lenke ismerősöm egy 1946. áprilisában kelt levelében azt írja, hogy a mű már egy kiadónál volt.  E kiadót egy 1946. júliusában kelt levelében Makkay Zoltán néven meg is nevezi, aki szerinte azonban az oroszok és kommunisták elől szintén menekült.  Budapesti címét is megadta, ami: Üllői út 25. II. emelet, amely címre írtam is, de levelezőlapom „Ismeretlen” jelzéssel visszaérkezett.

Ezért tehát most, 71 éves öreg koromban, hozzákezdek e mű újbóli megírásához, még ha kétes is hogy vajon be fogom-e fejezhetni.  Az elveszett kéziratban megvolt pontos adatok, idézetek, rajzok, ábrázolatok, amelyek bizonyító anyagot képeztek, a kézirattal együtt elvesztek, de viszont ma az egészet sokkal rendszeresebben és okszerűbben fogom összeállítani tudni mint régen, még fiatal koromban, úgyhogy bízom abban, hogy e jelen kéziratom, ha befejeznem még sikerül, állításaim helyes voltát ugyanúgy avagy talán még jobban is bizonyítandhatja, mint az elveszett.

Művem eredetileg „Az Ősvallás”-nak címeztem volt, de már Pethő Tibor is tanácsolta volt, hogy azt helyesebb lesz „Az Ősműveltség”-nek címezni, amit most is helyesebbnek tartva, jelen művem is így címezem.


Magyar Adorján




Helyénvalónak tartom itt még a következőket elmondani :

Még 16-17 éves koromban ismerkedtem volt meg Désy Ferenc székely öregúrral, aki nekem először beszélt arról, hogy magyar őseink egyáltalán nem voltak olyan műveletlen nemzet, mint amilyennek őket főképp ellenségeink állítják, de amit az idegen befolyás alatt álló magyarok is már elhisznek, és hogy hiszen műveletlen népek nem tudnak írni, olvasni, holott őseinknek már a keresztény kor előtt is saját, gyönyörűen fejlett írásuk volt: a rovásírás.  Mondotta volt nekem, hogy Csodaszarvas regénkről se gondoljam, hogy az csak amolyan költői de naiv és valótlan rege, mert annak minden szava csak jelképezés, aminek értelmét azonban ma már senki sem tudja, és hogy annak máig fönnmaradott alakja egy ősrégi nagyszerű egésznek csak utolsó maradványa.

Tény pedig, hogy utóbb a Csodaszarvasról és mindarról, ami az ősregével összefüggésben van, „A Csodaszarvas” cím alatt régebben egy cikket, utóbb pedig még egy terjedelmes könyvet is írtam.

Ő, Désy, mondotta volt nekem azt is, hogy a mi ősműveltségünk ezredévekkel régibb az árja és sémita népek keletkezésénél is, valamint ő mondotta volt nekem azt is, ne hinném hogy ősvallásunk amolyan csak lóáldozatokból és holmi babonákból álló barbár valami volt, amilyennek ellenségeink és a tudatlanok mondják, tanítják és hiszik.

A magyar nyelvből is magyarázgatott nekem akkor egyet-mást, amit azonban, még félig gyermekésszel, nem értettem és komolyan venni sem tudtam, később pedig az általa mondottakra visszaemlékezve, mindazt téves fejtegetéseknek tartottam, mert hiszen akkor még kevés nyelvismereteim voltak, és én is az „ázsiai nomádság” elmélete befolyása alatt állottam, abban hittem.  Holott ma belátom, hogy habár Désy állításai részben tényleg tévesek, de mégis egy még ismeretlen de nagyszerű valóság derengései voltak, amelyet ő székely őseitől, atyáitól örökölt.  Úgyszintén észrevettem, hogy hiszen többi állításai is mind egy a kereszténység elfogadása következtében feledésbe merült de ott, az erdélyi havasok és erdőségek között, a világtól elszigetelve élő székely-magyaroknál homályos és az idegenek megvetése és kárhoztatása miatt csak titokban mégis még élő hagyomány részei, amelyeket ő is atyáitól örökölt.  Mondotta volt nekem azt is, hogy őseink vallása erkölcsi alapjai a kereszténységénél sokkal fennköltebbek voltak.  Akkor ezt alig hittem volt el neki, de később „A lelkiismeret arany tükre” című művem megírásakor Désy ez állítását is már igazoltnak kellett belátnom.


Bár régen, fiatal koromban, Désy halála után, tanításait részben már feledni is kezdtem, részben pedig téveseknek tartottam és, művészként, már inkább csak a magyar népművészet és a magyar ornamentika iránt kezdtem érdeklődni, utóbb azonban, de még mindig igen fiatalon és katonai szolgálatom ideje előtt, megismerkedtem a szintén ősmagyar dolgokkal foglalkozó de szintén már öreg Fáy Elekkel és a vele folytatott beszélgetések nyomán ősműveltségünk és ősvallásunk iránt ismét mind lelkesebben kezdtem érdeklődni, úgyhogy 1907-ben, egy évvel korábban mint kellett volna, beállottam katonának Erdélyben, a 2. számú huszárezredhez, hogy ott, mivel ezt anyagilag másképp nem tehettem volna, három évig a magyar népet tanulmányozhassam.  Fáy, itt Zelenikán, ahol vendégünk volt, írta meg „A magyarok őshona” című könyve egy részét, amely munkájában én is segítségére voltam, amennyiben a kézirat egy részét számára letisztáztam, úgy hogy az sajtó alá mehessen.  Eközben, miután egyszer Désyt említettem, Fáy meglepődten mondotta volt el, hogy hiszen Désy Ferencet ő is ismerte sőt hogy ősműveltségünkről és ősvallásunkról szóló egész elmélete alapeszméit is tulajdonképpen az öreg Désytől kapta, és hogy ő az egészet csak továbbfejlesztette, jobban kidolgozta, bővítette de természetesen elhagyva Désy nyilvánvaló tévedéseit.  Mikor azután 1910-ben Fáy könyve is megjelent és ő ennek egy példányát nekem is megküldötte, azt olvasgatva győződtem meg teljesen afelől hogy úgy Désynek mint neki is sok dologban mennyire igaza van.  Mind az tehát, amit elveszett művemben megírtam és itt most újból megírok, nem más, mint folytatása és továbbfejlesztése a Désy által megállapított elméletnek, amelynek alapjait ő a székely hagyományokból örökölte volt.  Fáy legnagyobb tévedését azonban, az ázsiaiságot, illetve a Wamberger Herrman, magyarosított nevén Vámbéry Ármin által létrehozott és a magyarság minden ellensége által szörnyen hirdetett nomádsági elméletet teljesen elvetettem, annak dacára is, hogy Fáy szerint is a magyarság keletkezése helye a Kis-Ázsia és Szíria összeszögellése, területe lett volna, amely tévedése Fáyt is megakadályozta abban hogy a valóságot teljesen fölismerhesse, illetve fenséges ősműveltségünket teljes egészében megismerhesse, amiből ő tulajdonképpen, amint azt műve és az én művem összehasonlításából láthatjuk, csak a „mag és szem” fogalomkör kezdő alapját és ezzel kapcsolatban ősvallásunknak a hímelvűségen és nőelvűségen alapuló voltát bírta megállapítani, értve itt ősműveltségünknek csak szellemi de nem anyagi és ipari részét.  Művében bebizonyítva ezen kívül csak még annyit láthatunk, hogy a turániak, és ezek között a magyar nemzet is, ősrégi művelt népek, valamint, hogy a magyar nyelv is a sémita és árja nyelveknél régibb, illetve hogy ősalakjában már eme nyelvek keletkezése előtt is megvolt.  Hogy pedig a Désy által megismert nyelvi jelenségeket bővebben bírta kifejteni és kimutatni, ezt elsősorban is nagy nyelvtudásának (magyar, francia, angol, német, latin, görög és héber), valamint szorgalmas tudományos kutató munkájának is köszönhetjük.  Hogy viszont mindezt én még tovább fejleszthettem, ezt én is ugyanígy elsősorban nyelvtudásomnak (kilenc nyelv) valamint kitartó munkámnak köszönhetem, habár nagyobb eredményt mégis csak azért értem el, mert az „ázsiai eredet” és „nomádság” téveszme voltát fölismerve, ezt teljesen elvetettem.


Megjegyzem itt még azt, hogy fajunkat illetőleg a „turáni” elnevezést csak azért használom, mert ez már általánosan elfogadtatott, habár tudom hogy fajunk őshazája nem a Turáni Fennsík volt hanem Közép-Európa Kárpát-Medencéje, azaz tehát Magyarország területe.



A mai emlős emberiséget ősrégi időkben egy másik, még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, tehát békaszerű emberiség előzte meg, amely vagy a mai Magyar Alföld helyén volt tengerben és az akkor még szigetvilágot képezett Dunántúl vidékén, vagy pedig Földünk valamely azon részén keletkezett, amely része akkor ennek egyik vagy másik Sarka (Pólusa) volt, de amely kétéltű emberiség onnan utóbb másfelé is elterjedhetett.[1]

A Dunántúl ősidőkben igen vulkánikus terület volt, működő tűzhányókkal, amit ma is bizonyítanak az ottani csonka kúp alakú hegyek, azaz kialudott tűzhányók, amelyek között a nagyobbak a Somlyó, Ság, Badacsony, Haláp és a Szent György, és amelyek némelyike tetején még ma is tisztán látszik az egykori kráter kerülete.  De az egykori vulkánosság maradványa az ottani több hővizforrás is.  Igen régi ősidőkben földünk általában is melegebb volt még mint ma, viszont a Nap még kevésbé volt izzó s kevésbé is világított, eltekintve attól, hogy akkoriban földünk légkörében is több volt a vízpára, köd, felhő mint ma.  A Föld ezen melegebb de nedvesebb őskorában amelyben szárazföld sokkal kevesebb volt, a tengerek pedig sokkal nagyobb felületét borították mint ma[2] s amelyekben sem hüllők sem emlősök még nem léteztek.


Bár éltek ezek közös ősei: a kétéltűek, azaz békafélék, és ezek között a stegocephalok (páncélosfejűek), amelyek közé tartoztak az úgynevezett kézállatok (chirotheriumok), amelyeknek eddig csak az iszapba mélyült és utóbb megkövült nyomdokaikat ismerjük, amely nyomdokok azonban emberi kezekhez a legmeglepőbben hasonlítanak és rajtuk a hüvelykujjat mozgató izomköteg (tenares) domborulata is világosan látható, amely ugyanolyan mint az emberi kéz, amiből következik, hogy e lények hüvelykujja épp oly fejlett és a kéz más négy ujjával szembeállítható volt mint az emberé és tehát e lények végtagjai az emberéhez hasonló és fogdosásra alkalmas kezekben végződtek, csupán azon különbséggel mégis, hogy ujjaik valamivel vaskosabbak és rövidebbek, vagyis a gyermekéhez hasonlatosak voltak[3], ami azonban az ontogenezis törvényei szerint úgy is kellett legyen, mivel a gyermek testalkatában még az emberiség ősei testalkatát tünteti föl.

Márpedig, habár az emberiség szellemi haladását, fejlettségét elsősorban is agyveleje nagy fejlettségének köszönheti, de ugyanezt nagy mértékben köszönheti fogdosásra és tehát munkára is alkalmas kezeinek is, illetve tehát annak is, hogy hüvelykujja a többi ujjával szembeállítható maradott, olyan amilyen ősrégi kétéltű elődeié volt.

Ha ugyanis az emlősállatok végtagjait szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy mindezek őseinek is ilyen kezeik és hüvelykujjuk volt de ami utóbb az összes emlősökl1él elveszett mert ujjaik, főképpen pedig hüvelykujjaik, elkorcsosodtak, habár az emberszabású majmoknál nem is annyira, de azért ezek hüvelykujjai is elég nagymérvű elkorcsosodást szenvedtek, azért mert hüvelykujjaikat a majmok is mind kevesebbet és kevesebbet használták, ami azután szellemi fejlődésüket is gátolta, sőt annak még hanyatlását is okozta.  Bizonyos pedig, hogy ez említett ős-kétéltűek, miként a maiak is, még szőrtelenek voltak de viszont bőrűk még a mi körmeinkhez hasonló állományú lemezekkel volt borítva, némely fajnál csak a fejrészen, de másoknál a test más részein is, olyanképen mint a kétéltűek őseinél: az őshalaknál, amilyenek például a kecsege és a tok, és amely lemezek alakultak azután át a felsőbbrendű ha laknál pikkelyekké.  E ténnyel meglepően összevág a magyar nép regéiben azon állítás, hogy az embernek régen „köröm bőre” volt, de amit később elveszített, és ez csak ujjai hegyén maradott meg.  Élettani tény pedig, hogy a körmök valóban az ősállatok ilyen páncélzata maradványai, de amelyek számos állatfajnál karmokká specializálódtak.  (Lássad: Kandra Kabos: Magyar mythologia. 370. és 408. old.)  Tudjuk azonban, hogy ezen körömszerű anyagból álló páncélzat néhány emlős állatnál máig is megmaradott, például a dasypodidáknál és a tobozka-féléknél. (Manididae)

De megvan az emberiség kétéltű ősei páncélzata emléke, habár elmosódottabb alakban mint a magyaroknál, a görög Achilles és a német Siegfried-mondában is.  Azt viszont, hogy a kétéltűek a még teljesen vízi életet élő őshalakból keletkeztek, ma már tudjuk.  Ez már azért is természetes dolog mert hiszen, amint említjük, földünknek volt egy őskora, amelyben fölszíne tengerekkel és mocsárvilággal volt borítva.  Mi több, a mi és rokon népeink regéi szerint a föld a tengerből bukott föl, eleintén igen kicsike volt és csak utóbb növekedett mind nagyobbra.

Ezen említett békaszerű ősemberfajnak még három szeme volt, vagyis a mai két szemén kívül volt még egy szeme a fejtetőn, ott ahol ma a kisgyermek fejelágya van, vagyis a koponya homlokcsontja (frontalis) és két oldalcsontja (a két parietalis) találkozása helyén, ott ahol három csont között azon rés van, amely gyermeknél csak már nehány éves korában nől be teljesen.  Az őskorok békaszerű stegocephal állatai koponyáján azonban e rés nem nőlt be, hanem ott egy megmaradó, rendes kerek nyílásban, volt tehát harmadik szemük.  Tudjuk pedig hogy az ausztráliai[4] Sphenodon punctatus nevű gyíkszerű állatnak, amely csontalkata szerint mintegy átmenetet képez a kétéltűek és az őskori dinoszauruszok között, e harmadik szeme, bár ma elkorcsosultan és csak a bőt alatt, de még teljesen fölismerhető alakúan, máig is megvan még.

E szem, még visszafejlődöttebb maradván) azonban az embernél is megvan még az agy velőben és ez az úgynevezett tobozmirigy (epiphysis), amely ma, amint az elkorcsosuló szervekkel többnyire történni szokott, később más működést kapott a szervezetben, vagyis ma bizonyos hormont termel.  E mirigy azonban eredetileg a harmadik szem agyvelőbeli látó központja volt.  E szem azonban nem a közönséges fényrezgések útján látott, hanem talán az infravörösek útján, valószínűbb azonban, hogy látóképessége a villanyos rezgéseken alapult, illetve látásához ezeket használta föl.  Vagyis tehát e szem látott ott is ahol a más két szem számára teljes sötétség avagy sűrű köd volt, viszont teljes sötétség volt számára ha a levegőben vagy éterben infravörös fény avagy villanyosság hiányozott, csakhogy akkor ezen kétéltű ősállatok és ősemberek ilyenkor a más két szemükkel láttak.  Azon ősidőkben pedig, amelyekben ezen őslények éltek, a Föld légkörébe kevesebb világosság de sokkal több villanyosság volt, több vihar, több eső és sokkal több köd is, ami azonban a nagyrészt még vízben élő ő kétéltűeket nem sokat zavarta, miként a békákat ez ma sem zavarja sőt a nedvesség egy életföltételük még, azért is mivel szervezetük szükséges nedvességet bőrükön át veszi föl.  Hogy tehát az ős-kétéltűeknek ilyen harmad szeme is képződött, ennek igen természetes oka éppen az hogy, amint említjök, akkoriban mainál melegebb de nagyobb vízfelületű Föld légköre sokkal párateltebb, nedvesebb volt és ennélfogva sokkal többször volt ködös is.  Ha pedig a viharok gyakoribbak voltak, akkor légkörben több villanyosság is lehetett, a mainál sokkal több villámlással is.  Eszerint tehát harmadik szemre még valóban szükség volt (amely szem viszont azért korcsosult el, ma tűnt el egészen is, mert a későbbi tisztát légkörben és több napfényben a másik két szemfejlődött ki mind tökéletesebbre, a harmadikra pedig mind kevésbé volt már szükség, amiért is ez, miként a keveset használt avagy nem használt szervek mindig, elcsenevészedett, majd az ős-kétéltűekből keletkező emlősöknél végkép el is veszett.  Ám, mivel az infravörös fény, valamint a villanyos rezgések is, sokkal áthatóbb erejűek mint a számunkra közönséges fényrezgések, ezért föltételezhető, hogy a Sphenodon punctatus (másik nevén Hatteria punctata) a harmadik szemével sötétben, ködben ma is lát, annak dacára is hogy ez fejbőre alatt van.

De éppen mivel e szemnek, illetve agyvelőközpontnak, hogy lásson, nem fény- hanem villanyrezgésekre volt szüksége, ezért még egy egészen más szerepe is lehetett.  Tudjuk ma azt is, hogy agyvelőnk folyvást villanyos rezgéseket, azaz villanyos áramot is termel és ad le, ha csak igen gyöngét is.  Már Galvan tapasztalatai és kísérletei is bebizonyították, hogy az izmok mozgását villanyos áram okozza, ami szerint tehát izmaink minden mozdulatát az agyvelőből kiinduló és idegeken mint vezetéken át érkező villanyos áramlások okozzák, irányítják.  Hogy pedig ez mennyire igaz, kétségtelenné teszi az hogy a villanyos halak rendkívül erős villanyos ütéseket is képesek leadni, márpedig megállapított, hogy a villanyos áramot termelő idegközpontjaik tökéletesen az emberi vagy állati agyvelőével és idegekével azonos anyagból állanak, aminthogy idegeink bele is csak az agyvelőanyag szál szerű nyúlványa.  Kétségtelennek tarthatjuk tehát azt is, hogy a gondolatátvitelnél (telepáthiánál) is a leadó és fölvevő egyén között az éteren villanyos rezgések mennek át, ugyanúgy mint a rádiónál.  Régebben olvastam valahol hogy — már nem emlékezem Szumátra vagy Borneó szigete őserdőiben — élnek teljesen kezdetleges törzsek, amelyeknél a gondolatátvitel még egészen közönséges valamiként van meg, annyira hogy ha az egyik kis településnél valamilyen baj van, úgy a szomszéd településbelieket ezúton hívják segítségül.  Érthető pedig hogy éppen kezdetleges állapotú emberfajnál van ez még meg, amelynél az agyvelő tobozmirigye, azaz ezen egykor a villanyosság segítségével ilyképp működő szerv, még nincsen anynyira visszafejlődve mint nálunk, mert hiszen igen valószínű hogy a gondolatátvitelnél működő agyvelőközpont valóban a tobozmirigy és talán még annak közvetlen szomszédsága is.  Másrészt ama nedves, gyakran ködös és félhomályos erdőségek mélyén pedig az éghajlati viszonyok némileg hasonlíthatók is Földünk említett vízből korára és Kőszén korára, amelyben az első emlősök is keletkeztek.  Ezen őserdőbeli viszonyok is tehát hozzájárulhattak egy ott élő emberfaj e képessége fönnmaradásához.  Sőt annak hogy e képesség nálunk Európában nagyobb mértékben hiányozik, egyik oka az is lehet, hogy a kereszténységben, tehát majdnem két ezredéven át, minden olyan egyént akinek olyanféle rendkívüli képessége volt mint amilyen a gondolatátvitel, a távolba látás vagy révülés (trance), a papság az ördöggel cimboráló varázslónak, boszorkánynak tartotta s az illetőt menthetetlenül máglyára vitette.  Természetes tehát, hogy ilyképpen, két ezredév alatt, nálunk ezrével irtatván ki, e képesség, ki kellett vesszen.

Nem tartom lehetetlennek, hogy az őskorok későbbi idejében kifejlődött emlős emberiség műveltsége első elemeit valóban még a kétéltű emberiségtől örökölte, tanulta volt, amely kétéltű ősemberiség egy bizonyos időben talán már az egész általa lakható területeken el volt terjedve, éppen úgy mint ahogy ennek kihaita után a mai emberiség van a Föld mai minden lakható területén elterjedve.  Mindenesetre az egykori kétéltű emberiség késői emlékezetét ismerhetjük föl a Berosus, Hyginus és Heladius által fönntartott Oannes-mondában, amely szerint ősrégi időkben az emberek, akik akkor még félig állatok voltak, a műveltséget olyan vízi lényektől tanulták volt, akik félig halak félig emberek voltak.  Ezek a monda szerint csak nappal jártak ki a tengerből és oktatták az embereket társadalmi életre, földművelésre, mesterségekre, de éjszakára a tengerbe tértek.  Viszont nálunk meg olyan mesealak maradott fönn több változatban (Réka-Béka mesealak), amely szerint a mesehős jár egy nagy béka bűvös segítségével a tó fenekére, ahol őt e béka tudományra és bölcsségre oktatja.  A mesében e béka nőnemű, utóbb emberi nővé változik és a mesehős nejévé lesz.  Szerintem tehát mindez annak elhomályosult emlékezete, hogy a mai emlős emberiség előtt létezett egy kétéltű ősemberiség, amelynek utolsó maradványait legrégibb, de már emberi őseink még látták, tőlük műveltségük első elemeit tanulták.  Igen valószínűnek tartom azt is, hogy már ama kétéltű emberiségnek is voltak cölöpépítményes falvaik avagy városaik és hogy tehát a mi őseink cölöpépítményes korbeli műveltsége is azoké utánzata volt.  Mindenesetre azt hiszem, hogy ha a cölöpépítményes kor műveltségét, annak tárgyi emlékeit valamint e műveltségnek népmeséinkben és mondáinkban fönnmaradott szellemi maradványait e szempontból is alaposan tanulmányozhatnók, úgy még igen sok érdekesnél érdekesebb dologra jöhetnénk rá.  Például :  Tudjuk hogy a mai békaféléknél a nemzés még nem történik teljes közösülés által, hanem hogy ezen állatok még tojás- azaz peterakók, amelyeket a hím — miként a halaknál is így van —, csak azután termékenyíti meg miután ezek a nőstény testét már elhagyták.  Viszont a kikelő ivadék a fölnőtt egyéneknek még csak kezdetleges álcája, amelyek eleintén halakként teljesen vízben élnek és a szárazra, levegőre csak kifejlett korukban jönnek ki.  Valószínű tehát, hogy a kétéltű emberiségnél is ez még körülbelül így volt.  Hogy ugyanis náluk is létezett már szerelem, de még valóságos közösülés nélkül, aminthogy a hím-béka is már átölelve tartja ugyan párját de vele még nem közösül sem erre alkalmas tagja még nincsen.  Úgyhogy a népünk körében élő — de a Bibliából hiányzó — hagyománnyal egyezőleg azt vélhetjük hogy az Ádám-Éva hitrege bűnbeesése sem egyéb mint a közösülés jelképezése és utóbb bűnnek eredendő bűnnek való félremagyarázása, amire tehát a kígyó azaz tehát a hüllő tanította volna meg az embert, mivel hiszen a hüllőknél a közösülés előbb jött létre mint az emlősöknél.  Hogy pedig a hitrege-beli alma őseinknél valóban nemi jelkép volt, ezt jelen művemben alább bizonyítandom.  Bizonyos, hogy ezen egész Biblia-beli hitrege a mi ős-népeinktől származott a zsidókhoz, amely azonban csak költői és jelképes, nem szó szerint veendő rege volt, amelyet azonban sem a zsidók sem később a kereszténység már nem értettek.

Igen valószínű tehát az is, hogy a már műveltséggel bíró de még kétéltű ősemberiség gyermekei sem voltak még a felnőttekhez hasonlóak és hogy őket e célra szolgáló közös medencében őrizték, ahol e kicsinyek még halacskákként úszkáltak és ahová a felnőltek számukra élelemről gondoskodtak, habár az is lehetséges hogy a szoptatásnak is már megvolt valamely ősalakja, mert hiszen tudjuk hogy némely békafélének is már vannak tejszerű nedvet termelő mirigyeik, amelyek segítségével ivadékukat úgy a nőstények mint a hímek is, táplálják.

Szerintem mai emberiségünk keletkezési helye mindenesetre Európa volt éspedig a Kárpát-Medence, vagyis Magyarország területe, népmeséinkből és mondáinkból következtethetőleg: a Csallóköz szigetei, amelyek azonban akkoriban még a Duna deltáját képezték volt, mivel az egész Alföldünk akkor még tenger volt, utóbb meg sokáig nagy tó- és mocsárvilág.  Régebben, a Biblia befolyása miatt, az emberiség őshazájának illetve a földi Paradicsom helyének Ázsiát éspedig Mezopotámiát tartották.  Mások szerint és újabban Tibetet, ismét mások meg a Közép-Ázsia sík, ma sivatag részét vélték e helynek.  Amely fölfogás azonban ma már teljesen meg dőlt és az ember keletkezése helyének Európát tartják.  Lássad például: Gustav Schwantes: „Geschichte der Urzeit” és Hans Weinert: „Stammesentwickelung der Menschheit” és „Erdgeschichte und Werden des Menschen” című műveit.  E tudósok azon következtetésre jutottak, hogy az emberiség őshazája Európa azért kellett hogy legyen mivel az ásatások bizonyosságai szerint sehol másutt oly sok, s oly sokféle emberszabású majom nem élt mint éppen itten, s hogy például Tibet és Ázsia hegyvidékei az ember keletkezése helyei már azért sem lehettek, mivel itt soha emberszabású majom sem élt, sem most nem él; márpedig ahol ilyenek keletkezéséhez avagy megélhetéséhez a természeti előföltételek nem voltak meg, ott az ember sem keletkezhetett.  Sőt Schwantes, művében emellett még azt is mondja, hogy sehol másutt nem találták az emberhez oly közel álló (ma kihalt) emberszabású majmok maradványait, mint éppen a Közép-Duna területein.  Amely területek pedig a magyar Nagy-alföld, a magyar Kis-alföld, a Csalló-köz szigeteivel, amelynek a Bécsi síkság (német nevén: Marchfeid) csak egyik nyúlványa.  Történelmi tény pedig hogya Bécsi síkságot — miután az avarokat legyőzte — csak Nagy Károly telepítette be Bajorországból hozott németekkel, akik már keresztények voltak, miután e síkságról az ottani pogány fajunkbeli népet részben kiirtatta, elűzette, a maradékot pedig kereszténységre téríttetvén, elnémetesítette.  Ezt Thierry Amedée: „Historire d’Attila” című könyvében is megírja (II. köt. 193-194. old.), idézve az erről szóló latin évkönyvet. (Auct. Anonym., Vit. S. Virgil., ann. 798.)  A 200. oldalon írja le, hogy mily vérszomjas kegyetlenséggel lettek a legyőzött őslakók kiirtva s foglaltattak el földeik.

Az Alföld egykori tengere valószínűleg csak akkor folyt le, amikor egyszer valamely nagy földrengés következtében a Déli-Kárpátokban a mai Vaskapu hasadéka támadott, amelyen át hagyja el a Duna ma is a Kárpát-Medencét.  Majd e hasadékot a lefolyó víz ezredévek alatt mind mélyebbre mosta ki, úgy azután az alföldi tenger, majd a tó- és mocsárvilág is mindinkább apadott, eltekintve attól, hogy a föld szintet a szélhordta por, a folyók hozta iszap és a korhadó növényi anyag is folyton emelték.  Van egy népi eredetű de költőink által is fölhasznált mondánk, amely szerint egykor a Kárpát-ember kedvese a Tenger-asszony volt.  Szerették egymást de egyszer nagyon összevesztek és a Tenger-asszony elhagyá a Kárpát-embert.  A veszekedés valószínűleg a nagy földrengést jelenti, amelynek folytán a hegy meghasadott és amely hasadékon át, a mai Vaskapun át, az alföldi tenger vize lefolyt, ami után belőle csak tavak, mocsarak maradtak, valamint a Duna és a Tisza, meg a kisebb folyóvizek.  Tudvalévő, hogy például Szeged város neve is mai nyelvünkben a sziget szónak felel meg, mivel régen e helység még szigeten volt, nagy tavakkal körülvéve és hogy a város mellett egyszer épületalap ásásakor a földben hajómaradványokra akadtak.

A Jégkorszakok előtti időkben a Föld egyik sarka Magyarország területén volt, és éppen ezért itt akkor egyenletes örök tavasz uralkodott, ugyanúgy mint ahogyan ma a Sarkakon örök tél van, mivel akkor egyébütt a Föld önmelege és a Nap heve miatt másutt még a mai egyenlítőnél is melegebb nyarak voltak, amiért is akkoriban a Sarkakon kívüli területeken csak vízi állatok éltek és köztük a főképp vízi életmódú ős-kétéltűek.  Itt természetesen még nem ezredéveknyi időkről lehet szó, hanem milliomod évekről, vagy is a Föld éghajlat viszonyai csak számos millió év alatt lettek olyanná amilyenek most, közben pedig voltak Jégkorszakok is, amely nagy lehűlések okát azonban a tudomány még biztosan megállapítani nem tudta.  Tény hogy népmeséink tudnak egy távoli elátkozott Jégországról is, amelyben minden jéggé fagyva s amelyben mindenki aki oda merészkedik menthetetlenül jéggé fagy, de amelyet a mesehősnek ez átok alól sikerül fölszabadítania, azt pedig ma már tudjuk, hogy népmeséink nagy része valamikor hitrege (mythosz) volt és hogy mese hőseink is többnyire ősvallásunk Napistene, amely mese hősről ma is sokszor nem csak az mondatik hogy nagyerejű, hanem az is hogy igen szép is, és hogy nagy arany haja van, (Szép Miklós, Szép Palkó, Magyar Miklós stb.), amelyaranyhaj pedig, amint azt vogul rokonnépünk nap himnuszai is bizonyítják, nem más mint a Nap sugarai.  Népmeséinkből azonban nem csak arra következtethetni, hogy ősnépeinknek tudomása illetve hagyományos emlékezete volt arról, hogy a Föld egy részén valamikor Jégország azaz Jégkorszak volt, hanem részemről népmeséinkből már igen régen arra is következtettem volt, hogy az emberiség (népmeséink szerint a magyarság) vagy a Föld valamelyik sarkán keletkezett, amikor ott még nem volt hideg, vagy pedig valamelyik, de még nem hideg Sark egykor Magyarország területén kellett legyen, mivel hiszen számtalan jelből arra is következtetnem kellett, hogy a magyarság őshazája is csak Magyarország lehetett éspedig éppen a Csallóköz.

Ezt, illetve azon sejtelmem, hogy a Sarkak helyüket változtathatták volna, mivel ez lehetetlennek látszik, soha kimondani sem mertem, amíg egyszer, ha jól emlékezem, 1930- vagy 1931-ben, került kezembe a német Kosmos kiadások két könyve: Dr. M. Wilh. Meyer: „Weltschöpfung” és „Weltuntergang”, amelyekben e sorokat találtam, illetve ezeket itt magyarra fordítva adom: „A Föld tengelye akkoriban egészen másutt volt mint ma.”  Alább: „Eszerint a Sarkaknak vándorolniok kellett, míg végre mai helyükre kerültek”.  Alább: „Lehetséges hogy világűrbeli testek Földünkre zuhanása okozta a földtengely helyzetváltozását.”  Alább: „A Sarkak vándorlása is lehetne az őskori nagy hőmérséklet-változások oka.”  A „Weltuntergang” címűben a 34-es oldalon ez áll: „Vagy két tizedéve tudjuk csak, hogy a Sarkak lassan spirálvonalban vándorolnak a Föld színén tova.”

Népmeséinkben, régi időkről lévén szó, egészen általános mondás az, hogy: mert akkor egy nap volt egy esztendő, vagy pedig: akkor még három nap volt egy esztendő.  Márpedig egy nap a Sarkakon tart egy esztendeig, illetve ott van fél évig nappal és fél évig éjszaka.  Három avagy csak egynéhány napig pedig csak a Sarkakhoz még közel eső részeken tart az év.  Viszont népmeséink azon állítása, hogy Tündér Ilona szigetén azaz Tündérországban örök tavasz volt, ez meg azt jelentheti, hogy akkoriban a Csallóközben valóban a Föld önmelege miatt is örök enyhe időjárás volt, és mivel talán a Nap az akkori felhősebb légkör miatt ritkábban sütött, mint ma.  Nem lehetetlen azonban az sem, hogy akkoriban Földünk szárazföld területe a mainál sokkal kisebb lévén még, és a mai Közép-Európa területe az Alpesekkel és a Kárpátokkal még csak egy nagyobb szigetet képezett, de amelynek az Alföld helyén még egy beltengere is volt, és ennélfogva is e sziget éghajlata olyan enyhe és egyenletes lehetett, amilyen az óceániai szigetek egy része még ma is, éppen azért mivel a nagy víztömegek úgy a nagyobb lehülést mint a nagyobb hevülést is gátolják, elegyenlítik.

Magyarországon, a Magas Kárpátokat kivéve, soha sem volt Jégkorszak, azért sem mert itt valószínűleg az egykori nagyfokú vulkánosság miatt ezt a Föld önmelege sem engedte meg.  Hőforrások a Dunántúl, Budán s Magyarország területén egyébütt ma is vannak, az Alföldön pedig bárhol fúrnak artézi kutat: forró víz tör föl.  De hogy itt Jégkorszak sohasem volt, ezt az is bizonyítja, hogy az Alföldön nincsenek jégár hordta kőtömbök (erratikus blokkok), sőt hogy ott egyáltalán semmilyen kő — még apró sem — található, amiből az tűnik ki, hogy a Kárpátokról sem hatoltak jégárak (gleccserek) soha az Alföldig, ha a Kárpátok lábainál voltak is.  Eszerint pedig tehát Magyarország területén a Jégkorszakok alatt is műveltségi élet fönnmaradhatott, illetve az itt élő emberek műveltsége megszakításokat a Jégkorszakok alatt sem szenvedvén, folyvást tovább fejlődhetett, ami annak egyik oka is, hogy az ősidőkben a Földön még másutt sehol sem volt oly magas műveltség mint éppen itten, amiről az ásatások eredményei tesznek kétségtelen tanúságot; más szóval: hogy az emberiség első, legrégibb magas műveltsége (az úgynevezett közép-dunai műveltség) éppen itt virágozott föl.  Ezzel szemben tény, hogy még sokkal délebbre is, például a Cattarói öböl Dél-Dalmáciában is, valóságos jégár vájta fjord, akárcsak a norvégiaiak, valamint egész Dalmácia és Görögország oly szakadozott partjai mindenütt a fjordokra emlékeztetnek.

Mindezzel a legmeglepőbben egyeznek a görögöknek a „hiperboreus”, mondai népről szóló hagyományai, amelyek tartalma röviden összefoglalva a következő :  A hyperboreusok (északon túliak) az északi (a balkáni) hegységeken túl élnek, amely hegységekből fúj a hideg északi szél a Görög-félsziget felé.  De a hegységeken túl a hideg szél földünket már nem érte, s e termékeny és boldog országban örök enyhe időjárás volt, ők pedig itt békében, harcot, gonoszságot, s betegségeket nem ismerve, boldogan éltek.  Húst nem ettek, állatokat sem öltek és csak gyümölccsel, tejjel és mézzel táplálkozva, több száz évig éltek, miután az életet már unva, fájdalom nélkül, csendesen haltak meg.  E hyperboreusok igen művelt skyta (szittya) nép voltak, nagy szeretettel tisztelték Apollon és Artemisz istenségeiket, amelyek tiszteletét a görögök is tőlük örökölték, valamint műveltségüket is.  Országukon folyt át az Isztrosz (a Duna) és országuk egészen az Isztrosz forrásáig ért.  Náluk a Nap egy esztendőben egyszer kelt föl és egyszer nyugodott le, vagyis náluk egy nap és egy éj egy esztendő volt.  Ami tehát csak a Sarkakon van így, de tudjuk már, hogy egykor a Föld valamelyik Sarka, íme tehát eszerint az északi, valóban Magyarország területén volt.  Hogy Magyarország földe mindig rendkívül termékeny volt, jól tudjuk, amiért is még az első világháború előtt is oly nagy gabonakivitele volt, hogy ezért Európa magtárának nevezték.  De hogy e hyperboreus-mondákkal a magyar nép hagyományaiban még mi minden egyezik, azt majd alább látandjuk, valamint meggyőződhetünk arról, hogy e hyperboreusok valóban a mi ősnépeink voltak.

Ám véleményem szerint azon ősidőkben még minden műveltség csak szellemi volt a technika vívmányai nélkül, mert hiszen az utóbbiakra az emberiség nem lévén még úgy elszaporodva, mint később, még semmi szükség sem volt.  Élettér, lakatlan területekkel volt elég, a föld termékeny, az éghajlat örök tavaszi lévén, a megélhetés könnyű volt, sőt az olyan a tenger és a környező mocsárvilág által jól védett helyen, amilyen a Csalló-köz volt, még semmilyen ragadozó állat sem élt.

Szerintem tehát itt a szellemiek terén a műveltség a mainál is magasabb volt, amely egykori ősidőkben az itt élő emberfaj agyveleje is a mai átlagemberénél fejlettebb és teljesítőképesebb volt.  Viszont azon laposhomlokú, fejletlen azaz tulajdonképpen visszafejlődött agyvelejű ember fajok amilyenek a neandertaliak voltak, csak elvadult, degenerált fajok voltak, amilyenek ma is például az ausztralidák és a melanézek.  Ezek a Kárpát-medencén kívüli nehéz megélhetési viszonyok között, örökös küzdelemben, éhezve, éhes állatokkali és éhező emberekkeli harcban lévén, elvadultak, eldurvultak, elállatiasodtak.  Hogy e fajok nem kezdetlegesek hanem elhanyatlottak, azt, ha más nem bizonyítaná is, eléggé tanúsítja az, hogy koponya csontjaik rendkívül vastagok, tömörek, kemények és hogy roppant fejlett, a majmokéhoz hasonló, nagyon kiálló szemöldökcsont-dudoraik vannak, ami úgy ez emberfajoknál mint a majmoknál is, nagyfokú és késői specializálódás lehet csak, mert ha ez eredeti sajátság volna, akkor az ontogenesis törvényei szerint e dudorok a gyermeknél is már megvolnának és csak fölnőlt korban tűnnének mindinkább el, holott ez megfordítva van, amennyiben sem az ember gyermekeinek sem a majmok kicsinyeinek ilyen szemöldökcsont-dudoraik nincsenek s csak később fejlődnek ki, az embernél ma különösen az ausztráliai benszülötteknél, a melanézeknél, kisebb mértékben az északi és a földközi fajnál, míg teljesen hiányzanak avagy csak alig észrevehetően fordulnak elő a keletbalti fajnál.  Ez utóbbi fajnak, azaz a tulajdonképpeni magyar fajnak, koponyacsontjai vékonyak, azaz tehát kezdetlegesebbek.  E faj az úgynevezett gyermekszerű fajok közé tartozik, vagyis tehát igazi ős faj.  Mivel pedig agyveleje mégis igen nagy és fejlett, ez meg annak kétségtelen bizonyítéka, hogy az emberiség azon ágát képviseli amely az első magas ősműveltséget megalkotta volt és amely nem specializálódott azon rossz irányba amelybe legnagyobb mértékben az emberszabású majmok tévedtek, kisebb mértékben a neandertali és az ehhez hasonló más, már szintén kihalt, úgynevezett állatszerű (theromorph) fajok, továbbá az ausztralidák, a melanézek és némileg az északi faj is.  Ismeretes, hogy például az ausztráliai bennszülöttek egymás között úgy párbajoznak, hogy egymással szembe fölállva, vastag bottal, fölváltva, addig ütik egymást fejbe, míg az egyik félholtan, betört fővel összeesik, mire ez a vesztes.  Tény azonban hogy koponyacsontjaik vastagsága és keménysége folytán oly rettenetes ütéseket is baj nélkül kibírnak amilyenektől más fajú ember összetörött koponyával halna szörnyet.

A majmok és ausztralidák, neandertaliak nagy szemöldök-dudorai a szemet és látást a fölülről jövő napfény zavaró hatásától védő nagyfokú specializálódás, amely csak százezredéveken át fejlődhetett így ki.  A műveltségi életben azonban a testileg így nem specializálódó ősfaj a fölülről jövő fény zavarása ellen egyszerűen kalapja karimájával, sapkája ellenzőjével védekezett, szemöldök-dudorokat nem fejlesztett.  E faj agyveleje nagyobb teljesítőképessége egyik bizonyítéka a magyar nyelv szerkezeti magas fejlettsége, amiről azonban alább szólandok.

Őseink ezredévekkel ezelőtt, amint alább bizonyítandom, műszaki (technikai) eszközök nélkül tudták például azt is, hogy a Nap és nem a Föld világrendszerünk központja, valamint tudták azt, hogy világunk kezdetét spirális alkatú világköd (nebulosa) képezte.  Mindezt pedig nem technikai eszközökkel tudták meg, miként mi ma nagy teleszkópjaink, refraktoraink segítségével, hanem egyrészt a természeti jelenségek megfigyelése és eszük nagyobb következtető-képességével, másrészt azonban a tobozmirigy egykori kevésbé visszafejlődöttsége révén, illetve szellemi látásuk, avagy „világos látásuk” (clairvoiance) segítségével.  Népünk között tudvalévőleg ma is vannak még népi kifejezéssel szólva: „látók”, azaz világos látók, akik a hozzájuk fordulóknak révülésben (trance-ban) behunyt szemekkel meg tudják mondani például, hogy valamely több ezer mér földnyi távolban lévő hozzátartozójuk él-e vagy halott, sőt annak sírjában fekvő testet vagy csontvázát, a sírban esetleg még mellette fekvő tárgyakat is „látják”, és mindezt a hozzájuk fordulónak elmondják.  Részemről pedig bizonyosnak tartom, hogy ily képességei csak az úgynevezett gyermekszerű ősfajoknak van még meg, amilyen a „keletbalti”-nak nevezett faj is, amelyhez a magyar népnek ma is több mint 60%-a tartozik, és amely tulajdonképpeni ősmagyar faj.  Bizonyosnak tartom tehát azt is, hogy ha fajunk e képességét tudatosan és következetesen fejleszteni akarnók, úgy csodálatos eredményeket érhetnénk el, sok technikai eszköz óriási költségét, ezek előállítása oly nehéz munkáját is megtakaríthatnók.

Tudták őseink ezredévekkel ezelőtt, hogy Napunk a Tejútnak csak egyik csillaga, valamint tudták, hogy a Nap felülete szemcsés (a fotoszfora granulátiója), amely dolgokról is alább szándékozom írni, de tudtak bizonyára még sok mást is, amit mi ma még nem tudunk, mert hiszen ismereteiket csak a mi ismereteink határáig követhetjük és állapíthatjuk meg.

A magyarokhoz nyelvileg legközelebb álló vogulok, amikor az oroszok őket megismerték, még jóformán a Kőkorszakban éltek, azaz még kőszerszámaik, kőfegyvereik voltak, vagyis tehát műveltségük tulajdonképpen máig fönnmaradott kőkorszakbeli műveltség volt.  Mégis tudták már, hogy a Föld öntengelye körül forog.  Honnan tudhatták pedig ezt, ha nem egy ősrégi magas szellemi műveltség örökségéből, amely azonban nem technikai, hanem szellemi volt.

A magyarság „ázsiai” eredetéről szóló tan nem egyéb, mint részben tévedés, másrészt szándékos, rosszindulatú történelemhamisítás, amelynek célja elejétől fogva és ma is mindig és minden oldalról csak az volt, hogy a magyarságtól hazája áldott, termékeny és minden természeti kincsben oly gazdag földjéhez valójogát elvitassák, és annak elvételéhez maguknak formáljanak jogot.  Árpád magyarjai a régebben kivándorolt törzseink egyike voltak, amely az őshazába visszatérve a mai magyar államot, de nem a nemzetet alapította.  E törzs kint élvén és harcias török törzsekkel érintkezvén, maga is harciassá lett volt, sőt személynevei tanúsága szerint nyelvileg is el lehetett törökösödve, de magát ennek dacára is még magyarnak vallotta, mivel azon időkben a valóságnak megfelelőleg a vérbeli leszármazás a beszélt nyelvnél fontosabbnak tartatott.  A „Fuldai Évkönyvek”, továbbá Constantinus Prophyrogenitus bizánci császár följegyzései szerint, mialatt e törzs férfiai még azelőtt egy hadjáratukon voltak, telepeiket, éppen a bizánciak biztatása folytán, a besenyők, akikkel akkor ellenséges viszonyban voltak, megrohanták, kirabolták, fölégették, és otthon maradott családjaikat legyilkolták.  Tény, hogy Constantinus császár is őket nem magyaroknak, hanem turkoknak nevezte, márpedig akkoriban a bizánciak igen jól tudták, hogy mely nép török és mely nem az, mivel a császári udvar mindazon népek nyelvének, amelyekkel érintkezésben volt, tolmácsait tartotta.  Másrészt Constantinus följegyzéseiből világosan látszik, hogy ezen turkok és más akkori nemzetek belső viszonyairól is, mily részletes értesülései kellett hogy legyenek.  Tény az is, hogy hiszen a bizánciak még Géza fejedelmet is „Turkia királyá”-nak nevezték, amit még a magyar korona bizánci eredetű része görög fölirata is tanúsít.  Áril a „Fuldai Évkönyvek” és Constantinus följegyzései említett részét a magyarság ellenségei következetesen elhallgatják, azért, mert ez céljaikkal ellenkező tartalmú.

Mivel a Magyarországot elfoglaló e harcias de családtalan, tehát csak néhány ezernyi vagy tízezernyi harcosból álló sereg a magyar nemzetet meg nem alapíthatta, így tehát nyelvét sem terjeszthette el, és a Morva folyó síkságától egészen a Fekete-tengerig el nem foglalhatta (Szent István korában ugyanis a magyar nyelvterület még ily nagy kiterjedésű volt, és ő idegenek betelepítését azért kezdte volt el, mert szerinte „egynyelvű ország gyönge és törékeny”, aminél nagyobb képtelenséget király még nem állított !  Csakhogy neki a betelepített keresztény, de harcias idegenekre azért volt szüksége, hogy velük a békés, földművelő, de a kereszténység ellen lázongó magyar népet elnyomhassa.)  Azt föltételezni tehát, hogy nyelvünket csak Árpád e harcosai hozták volna Magyarországba, a legnagyobb néprajzi képtelenség, de amit a magyar történelmet meghamisítók állítani mégis kénytelenek.  Holott a történelemből igen jól tudjuk, hogy mindig a kisebb számú hódítók olvadtak be a nagyobb számú meghódítottak közé.  Ellenben Árpád harcosai, nők nélkül lévén, tehát itteni nőkkel kellett újból családot alapítsanak, úgyhogy török nyelvük egy-két nemzedék után okvetlen eltűnt, annál is inkább, hogy akkoriban kevésbé a beszélt nyelv számított, mint inkább a leszármazás.  Tudjuk, hogy a török nyelvű hódító ősbolgárok olvadtak be a meghódított szlávokba, a germán longobárdok az olaszokba, a mandzsuk a kínaiakba, a vandálok a berberekbe.  Mi több: Ázsiáról hiszen Árpád turkjait illetőleg a régi krónikák (évkönyvek) nem is beszélnek, hanem csak Scythiáról.  E név alatt pedig a régiek nem Ázsiát, hanem a mai Magyarországot, Oláhországot, Bolgárországot és a mai európai Dél-Oroszországot értették, míg Ázsiát vagy Ázsiának, vagy Kolchisznak, Perzsiának, Anatóliának, Mezopotámiának, Sericumnak nevezték, de sohasem Scythiának vagy Skythiának.  Ez tehát történelmi valóság, amely a tudomány haladásával ki kell világosodjon.



Hogy a magyar csakis ősrégi művelt nép lehet — annak dacára is, hogy ezredévek óta annyiszor elnyomatva, kirabolva, irtva, nyomorba taszítva és hazája rómaiak, gótok, longobárdok, frankok, mongolok, törökök, osztrákok és mások által végig-végig pusztítva, ezért elhanyatlott — ennek egyik igen világos bizonyítéka a magyar nyelv szerkezete csodálatos fejlettsége, ami pedig régebben a mainál is tökéletesebb volt, de természetesen éppen ezért nehezebben megtanulható is volt.  A mai, bár már idegen befolyás miatt sokat romlott magyar nyelvszerkezet azért a német, olasz, vagy a szláv nyelveknél még mindig sokkal tökéletesebb, de ennélfogva megtanulása is nehezebb.  Holott a kereszténység fölvétele óta egyetlen nyelv sem került oly mostoha helyzetbe, mint éppen a magyar, amely minden irodalmi műveltetésből teljesen kiszoríttatott, holott más nemzeteknek a latin mellett nemzeti nyelvű irodalmuk is maradhatott, sőt a szlávok nagyobb részének még a kereszténységben is egyházi nyelvük a szláv maradott, és ez irodalmi művelésben részesülhetett.  Ilyesmit nálunk az idegen uralom és a legnagyobb részt mindig idegen származású papság lehetetlennítette.

Fölhozok itt bizonyítékul néhány példát.  A régi magyar nyelvnek öt különböző múlt idője volt (láttam, látám, láttam volt, látom vala, látám vala), amelyeket ma már csak a székely nép némely kisebb része tudja helyesen használni, ami által sok szószaporító körülírást megtakarít.  Ma már csak egy múlt időt használunk (láttam), de emiatt az esetbeli különbségeket nem tudjuk röviden kifejezni, illetve ezeket csak sok szóval tudjuk körülírni.  Volt régen ezenkívül jövő időnk is (látandom), de mivel a németnek jövő idője nincsen, ezért német befolyás miatt jövő időnket már elveszítettük, és miként a német nyelv, ezt is csak körülírással fejezzük ki (werde sehen, fogom látni), ezen „fogom látni” azonban régi nyelvünkben és a székely magyarokéban ma is, egy föltételező mód volt: „talán majd látom” (vielleicht werde ich es sehen), illetve múlt időben „fogom látni”: „talán láttam” (vielleicht habe ich gesehen).

A ma már ezer éves „Halotti beszéd”-ben (a régi szerkezetben, de mai kiejtésre átírva) ezt találjuk: „kit Úr e napon e hamis világból mente” (8 szó).  Ugyanezt mai, idegen befolyás miatt romlani kezdő nyelvünk szerint már így mondanók: „akit az Úr ezen a napon ebből a hamis világból kimentett” (11 szó).  Holott világos, hogy ha azt mondjuk napon, akkor fölösleges mondanunk, hogy ezen, vagyis e napon elegendő és ez is a helyes.  Úgyszintén ha azt mondottuk, hogy világból, akkor fölösleges még azt is mondanunk, hogy ki, de úgyszintén, ha azt mondottuk, hogy világból, akkor fölösleges még azt is mondanunk, hogy „ebből a világból”, mert „e világból” teljesen elegendő, rövidebb és tehát helyesebb.

Más szintén a „Halotti beszéd”-ből példa :  „Hallá holtát teremtő Istentől de feledé” (6 szó).  Ma „Hallotta a teremtő Istentől, hogy meg fog halni, de elfelejtette” (10 szó).  Németül: „Er hörte vom schaffendem Gott, dass er sterben wird, aber er vergass es.” (13 szó)

Mily fenségesen egyszerű tehát a régi szerkezet, és mennyivel rosszabb a mai !  De természetes, hogy egy nyelvtani formákban gazdag nyelv, amilyen a magyar, az emberi agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel !  Csakhogy a gömbölyűfejű magyar faj agyvelejének e nagyobb teljesítőképessége megvan, és régebben is megvolt, mert különben nem tudott volna ily tökéletes szerkezetű, de ezért nehezebben megtanulható nyelvet megalkotni és használni.  Mértani tény, hogy a gömb alak a legkisebb térfogat és fölület mellett a legtöbbet tartalmazhat.  Ezért fejlődött az állati eredetű hosszú koponya (emberszabású majmok, alacsonyrendű emberfajok) idővel gömbölyűvé, valamint azért, mert nagy és nehéz fő célszerűtlen.

Márpedig ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor magunkat mint másban, úgy a nyelvben is a fejlettebb agyvelőjűekhez kell tartanunk, mert hiszen ha magunkat a fejletlenebb agyvelejűekhez tartanók, akkor nemcsak a haladást tennők lehetetlenné, hanem visszaesést is okoznánk.  Avagy mivel röpülőgép vezetéséhez több tudás és észbeli képesség kell, mint szekéréhez, ezért maradjunk-e a szekérnél, vagy térjünk-e vissza a szekérhez ?

Még néhány századdal ezelőtt is Mikes Kelemen így írt :  „Egyedül hallgatom tenger mormolását, tenger vize fölött futó szél zúgását.”  Holott ma ugyanezt így döcögtetnők: „Egyedül hallgatom a tengernek a mormolását, a tengernek a vize fölött futó szélnek zúgását”.  Szinte dobálódzunk ma a -nak, -nek ragokkal, ott is, ahol azok teljesen fölöslegesek.

Az árja nyelvek a többes számot a mondatban folyvást ismétlik, ami a beszédet hosszadalmasítja.  „Viele Hauser”.  Mi, irodalmi nyelvünkben is rájöttünk — amit népünk azelőtt is tudott — hogy fölösleges azt mondanunk: „sok házak, sok fák”, mert elég: „sok fa, sok ház”.  Mégis árja hatás miatt irodalmi nyelvünkben — a népében nem — még mindig írjuk: „több házak, különféle házak, némely házak” (mehrere Hauser, verschiedene Hauser, manche Hauser), holott teljesen elég „több ház, különféle ház, némely ház”, mivel hiszen a „több, különféle” és „némely” szavak a többes számot már amúgy is kimondják.  Fölhozhatnánk hasonló példát még sokat, de elég ennyi is, hogy rámutassunk a tökéletlenebb szerkezetű árja nyelveknek nyelvünkre való romboló hatására.


Néhány példa :
Lement
Kimennék
Kimehetnék
Indult le
Er ist hinunter gegangen
Ich möchte hinaus gehen
Ich könnte hinaus gehen
Es hat angefangen hinunterzu zu gehen
Hívtak, jöttem
Küldtek, mentem
Man hat mich gerufen, bin gekommen.
Man hat mich geschickt, bin gegangen (4 szó helyett 12)
Holtodig bánhatod — Kanst es bis zu deinem Tode bedauern
Régen — Seit lange her
Lesz — Es wird sein
Nincs — Es gibt nicht
Van — Es gibt

Ezért például magyar szónok beszédét feleannyi idő alatt mondhatja el, mint német.  Magyar könyv fele oly vastag lesz, mint német, francia, olasz, szláv.  Mennyi idő, anyag és munkamegtakarítást jelent ez !  Avagy adjunk le sürgönyt Amerikába vagy Japánba, ahová minden szó oly sokba kerül, mire mindjárt érezni fogjuk, mit jelent az, ha például „anyámtól” helyett azt kell sürgönyöznünk, hogy „von meiner Mutter”, avagy „od moje majke”.  Hozhatnánk ilyen példát még akár százával.

Ezért mondotta volt már több mint 100 évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész — aki 58 nyelvet beszélt és ezek között magyarul is tökéletesen tudott — hogy „A magyarok úgy látszik még nem tudják, minő kincset bírnak nyelvükben.” (Zsirai Miklós: „Nyelvünk alkata”).

Másrészt Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja „Azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.” (Jespersen: „Die Sprache”).  Márpedig éppen ebben a magyart az árja nyelvek alig is közelíthetik meg.

Hol és mikor fejlődhetett hát a magyar nyelv ily tökélyre ?  A kereszténység fölvétele óta bizonyára nem, mert hiszen első keresztény királyaink óta üldözött, „pogány” nyelv volt, úgyhogy nálunk csak latin irodalom volt, jóformán egészen Mária Terézia királyné koráig, amikor is magyar testőrei kezdtek először magyar irodalmi tevékenységet kifejteni.

Tény ugyan, hogy a Traján-oszlop ábrázolatai szerint a rómaiak idejében is Magyarország területén Európa északibb, germánok lakta vidékeinél magasabb műveltség kellett létezzen.  Ugyanez tűnik ki Tacitus azon följegyzéseiből is, amelyekben a germánokat minden legkezdetlegesebb műveltség nélkülieknek írja le.  Minden kétséget kizárnak azonban a Traján oszlopon látható ábrázolatok, amelyeken a rómaiak ellen harcoló, majd legyőzetve a római hadseregben szolgáló germánok öltözete a legkezdetlegesebbnek van föltüntetve, amivel egyezik az, amit a germánok ruházkodásáról Tacitus ír.  Holott ezzel szemben a Duna-Tisza közében élő jászok (jasi-, jasei-, jasigi-nek nevezve) sisakosan, pikkelypáncélosan ábrázolván, sőt pikkelypáncéllal födve még lovaik is.  Tény pedig az is, hogy a rómaiak úgy a Dunántúlt mint Erdélyt is bírták volt, de a jászokat sohasem voltak képesek legyőzni, s ezek hazája, a Duna-Tisza köze, valóságos ékként nyúlott be az azt három oldalról körülvevő óriási római birodalomba, s végül a rómaiak a jászokat szövetségeseikül fogadták.

Mégis, ha azon időben itt igazán magasabb műveltség még létezett volna, erről a római följegyzések nem hiányozhatnának.  Szerintem tehát igazi ősműveltségünk még sokkal régibb időkben kellett virágozzon: az új-kőkorszakban, azaz a cölöpépítmények korában, avagy még régebben.

De szóljunk itt még egyet-mást a magyar nyelvről :

Néhány példa arra, hogy a fejletlenebb szerkezetű idegen nyelvek hatása, nyelvünk azokkal szembeni előnyeit mennyire csökkenti, s tehát nyelvünket mennyire rontja:

A „Pesti Hírlap” 1927. évi egyik számában Kemál Pasa törökországi reformjairól lévén szó, áll :

Ebből a szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődései lehet fogadni a nyilatkozatnak azokat a részeit amelyekben stb. (15 szó, 103 betű).

Ugyanaz helyes magyarsággal így volna :

E szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel fogadhatni a nyilatkozat azon részeit, amelyekben stb. (12 szó, 90 betű).

E mondatban tehát 3 szót és 13 betűt takaríthatunk meg, nem csupán, hanem a kellemetlenül döcögő, zakatoló hangzás helyett sima, a fülnek kellemes hangzást kapunk (-nak azokat a helyett: azon), és emellett világosabban kitűnőértelmet.  Minek még a lehet fogadni is, mikor fogadhatni rövidebb és a ragozó (utóvető) nyelvünk szellemének jobban megfelel ?  És minek a -ból, -ből kétszer, mikor egyszer is elég ?  Világos, hogy itt az elővető (nem ragozó) német nyelv káros hatásával van dolgunk, amely nyelv a -ből-nek megfelelő német aus szót nem a szempont főnév után teszi, hanem az elé: aus diesen Standpunkt (elővetés), ugyanúgy mint ahogy nem utóvetéssel mondja, hogy házainkból (ősidőben még: ház-ak-mienk-belől), hanem elővetéssel: aus unseren Hausern, amiért is egy szó helyett kénytelen három szót használni.

Csakhogy a „magyar” újságírók többnyire sváb-németek voltak, akik ha magyarul írtak is, de a német nyelv befolyása alatt állottak, másrészt pedig, mivel cikkeiket a terjedelem szerint fizették, ezért a hosszadalmasság, a szószaporítás érdekük is volt.

De nem csak rövidségét illetőleg van nyelvünk az árja nyelvekkel szemben nagy fölényben, hanem hangzásában is.  Eléggé ismeretes például, hogy a magyar nem tűri a mássalhangzótorlódásokat, mivel ezek a fülnek kellemetlenek és hogy népünk embere, amíg veleszületett természetes szépérzékét idegen hatások meg nem rontották, az idegenből átvett durvább hangzású szavakat magánhangzók hozzáadásával igyekezik kellemesebb hangzásúakká tenni (Stefan - István, brat - barát, krst - kereszt, Stall - istálló stb.).  Az olyan durva és recsegő szavak pedig, mint a németben Strickstrumpf (tíz mássalhangzó és csak két magánhangzó), avagy Spritzkrapfen (9 mássalhangzó, 3 magánhangzó), avagy a köpködés-szerűen hangzó Pfarrer, Pfau, Pfosten, a magyarban teljes képtelenségek.  Ugyanúgy képtelenségek a teljesen magánhangzó nélküli olyan szláv szavak, mint cvrst, krst, krv, vrst.  Mi több, még a szép hangzása miatt annyit dicsért olasz nyelv is bővelkedik az oly durva hangzású szavakban, mint straccio, strofino, sdrucciolo, travo, spruzzo (ejtsed: sztraccso, sztrofino, zdruccsolo, szprucco) = rongy, súrolom, csúszok, találom, fröccsenés, amilyen szavak a magyarban már azért is lehetetlenek, mert egyetlen magyar szó sem kezdődhet még két mássalhangzóval sem, nemhogy hárommal, amiértis az olyan durva hangzású szavakat, mint drága, krajcár, spriccel, idegen szavakul azonnal fölismerünk.

Vannak azonban nyelvünknek még más szépségei is.  Ezek egyike például a sok ü és ö, valamint az a-á és az e-é megkülönböztetése, mind ami hiánya számos nyelvet oly egyhangúvá (monotonná) tesz, például több szláv és az olasz nyelvet is, amelyeknek a mi 14 magánhangzónkkal szemben csak 5 magánhangzója van.  Még egyhangúbbá teszi némely szláv nyelvet az is, hogy ezekben még a kettőző mássalhangzók is hiányzanak, holott éppen ebben is a magyar nyelv igen gazdag (eddig, illik, villám, ellenséggel, stb.), ami a nyelvnek dallamosságot is ad.  Ebben az olasz és a finn nyelv is gazdag.  Viszont kiküszöbölni igyekezett ősidők óta a magyar nyelv nemcsak a mássalhangzótorlódásokat, hanem más mindent is, ami a fülnek kellemetlen.  Ilyenek például a mély torokhangok, amilyenek az oláhban és némely német tájszólásban vannak.  De nincsenek a magyarban orron át ejtendő hangok sem, amelyekben meg a francia nyelv bővelkedik.  Mi több, kerüli a magyar nyelv még az olyan keményhangzású hangot is, amilyen a dzs, illetve például a szláv Dzsurkovics a magyarban Gyurkovics-csá lágyul, az olasz Giorgio (ejtsed: Dzsordzso) pedig György lesz.

Egy társaságban szó volt arról, hogy az ü és ö hiánya némely nyelvet egyhangúbbá tesz, mire fölhoztam, hogy ezeken kívül a magyarban még az a és á, valamint az e és é között is határozott, össze nem téveszthető különbség van, és hogy ezen kívül még a kettőző mássalhangzók is dallamosítják a nyelvet.  Hozzátettem, hogy például a magyar kettő szót mi úgy kiejtésben, mint helyesírásban 26 különböző alakban ejthetjük ki és írhatjuk le, aminek azonban a horvát nyelvben és helyesírásban az egyetlen kete felel meg.  Mivel kívülem csak horvátok voltak jelen, ezt lehetetlenségnek mondották.  Leírtam tehát e 26 változatot :  kettő, kető,kéte, kéttö, kétté, kőttő, ketté, kőté, kete, köté, kette, kőtté, kötté, kötő, köttő,kőtő, köte, kétte, kőte, kété, kötte, kétő, kőtte, kéttő, keté, kétö

Megmutattam ezt a mellettem ülő horvát ismerősömnek, azután behívtam a feleségem, aki nem tudta, miről van szó.  Leültettem velünk szembe, papirost, ceruzát adtam kezébe és elmondottam, írja le pontosan, amit most bemondok neki a nálam levő papirosról.  Mikor készen voltunk, odaadtam mindkét papirost ismerősömnek, hasonlítaná össze.  Látta, hogy a kettő között semmi eltérés nincsen, mire csodálkozva kérdezte, hogy hát ez miképpen lehetséges, mikor hiszen ő nem hallott semmi mást, csak „kete, kete, kete...!”

Felelém :  Ez úgy lehetséges, hogy a mi kiejtésünk, hallásunk és helyesírásunk annyira kifinomult, hogy ezt lehetségessé, sőt egészen magától értetődővé teszi.

Természetesen azonban mindez a magyar nyelvet nehezebben megtanulhatóvá teszi mindazok számára, akik nyelve, hallása és helyesírása még fejletlenebb, más szóval: a magyar nyelv nagyobb agyvelőbeli teljesítőképességet tételez föl, mint számos más nyelv.

A föntihez hasonló kísérletet tehetünk magyarul avagy valamely más nyelven nem tudó némettel is, ha olyan szavakat mondunk be neki az illető más nyelvből, amelyekben s, sz, z, zs – d, t, – p, b, v, f – g, k mássalhangzók fordulnak elő.  Hallása nem fogja tudni megkülönböztetni egymástól az s, sz, z és zs hangokat, és ezeket össze-vissza cserélgetve fogja leírni, ugyanígy nem fogja tudni egymástól megkülönböztetni a d és t hangot, sem egymástól a p és b, sem egymástól a v és f, sem egymástól a g és k hangokat, és ezeket is tévesen, össze-vissza cserélgetve fogja leírni.  Áll ez különösen az osztrák-németekre.  Sőt e tekintetben a német szavakat is csak azért tudják helyesen leírni, mert az iskolában valamint olvasás közben megtanulták, hogy mely szó miképp írandó.  Műveletlenebb német paraszt azonban a szóban lévő hibákat német szavak leírásánál is folyvást elköveti.  Holott ha magyar embernek általa nem ismert nyelvbeli szavakat mondunk is be, a hibákat sohasem követendi el, ami felől bárki meggyőződhet.



Most pedig, mielőtt mindarról, amit őseink műveltsége, eszejárása és vallása felől írnék, a könnyebben való megérthetőség céljából egy rövidebb összefoglalását adom, itt csak bizonyítékok nélkül, mert ezeket azonban az olvasó a következendő fejezetekben megtalálja.  Bizonyos ugyanis, hogy mind e dolgok a mai általános fölfogástól annyira különböznek, hogy az olvasó az összefüggéseket egy ily előzetes összefoglalás nélkül nehezen láthatná meg, már azért is, mert különböző őstörzseinknél a részletekben különbségek is voltak, bár ezek a nagy egészen, a lényegen semmit sem változtattak.

Ősnépünk ugyanis már igen régen, az úgynevezett történelem előtti időkben is Földünkön szárazon és vízen szétvándorolván, más-más életmódot kezdvén, aszerint, hogy mily tájakon éltek, így elveik is némileg változtak.  Egyesek földművelők, azaz gyümölcs- vagy gabonatermelők lettek, mások állattenyésztők, és mint ilyenek, harciasabbak is, mint a földművelő törzsek.  Ismét mások főképp halászattal kezdtek foglalkozni és tehát hajózó népekké lettek.  A különböző életmód azután természetesen műveltségükre, gondolkodásukra és így vallásukra, mythologiájukra is különböző hatást gyakorolt.  Mégis mindennek megmaradott a közös alapja, amely ősrégi, közös alapot csak utóbb, idegen fajú népek hatása, majd egy részüknél a kereszténység, másoknál a mohamedán vallás, vagy pedig a buddhizmus változtatta el, avagy semmisítette meg.

Elsősorban is :  amit ma a vallás szó alatt érteni szoktunk, már egészen más, mint ami az őseinknél volt.  A mai vallások, főképpen a zsidó, egészen más, mint ami az őseinknél volt.  A mai vallások, főképpen a zsidó eredetűek, a hiten alapulnak.  A hit azonban nem ismer el semmit, ami saját magán kívüli, sem ellenvéleményt, sem ellenbizonyítékot, megmarad ezek ellenére is a magáé mellett, vagy is fanatizmussai azonosul, ezt hozza létre, amely pedig nem csupán a maga hitéért lelkesedő, hanem emiatt képes a más fölfogásúakat gyűlölni, üldözni, ezek minden alkotását rombolni, a más fölfogásúakat vagy a maga hitére kényszeríteni, „téríteni”, vagy pedig kegyetlenül gyilkolni, mivel hiszen önmagáról következtetve azt számítja, hogy azok is, mihelyt tehetnék, vele is úgy tennének.  Jól tudjuk, hogy a Középkorban, de azután is, a hit és fanatizmus mily kegyetlenségeket és borzalmakat követett el.  Ellenben az, amit ma nem hit hanem vallás szavunk, sokak fölfogása ellenére is igen világosan fejez ki, csak azt jelenti, amit meggyőződésünk alapján vallunk, ami azonban nem zárja ki azt, hogy meggyőződésünk újabb adatok, ellenbizonyitékok alapján megváltozhat, úgyhogy fanatizmus, azaz vakhit, sem jöhet így soha létre.  Vagy is a vallás a haladást, a műveltség fejlődését nem gátolja, nem zárja ki, holott a hit minden másítást, minden újítást és így a haladást is nemcsak lehetetleníti, de minden másításnak, újításnak is kérlelhetetlen és kegyetlen ellensége lévén, a haladást is kizárja.  Jól tudjuk, miért vitték máglyára Giordano Brunot, és miért gúnyolták a vallásos és hithű egyháziak Columbust, gátolván így a tudást és haladást.  Mindezt a megváltoztathatatlan és minden újítást kizáró és tiltó „Szentírás” miatt.

De éppen ezért: hinni csak azt kell ami nem igaz, mert ami igaz, azt, ha utána járunk, megtudhatjuk, azt tehát tudni is lehet, nem szorulunk arra, hogy csak higgyük, ellenben ami nem igaz, azt hiába hisszük, mégsem lesz igaz, mégis tévedés marad, és önmagunk és mások kárára lesz.  Csakhogy a hiten alapuló vallások az utána járást, a kételkedést és kutatást is, mint fölöslegeset és bűnöset: kizárták és tiltották, illetve kizárnák és tiltanák ma is.

Ősvallásunk tehát egészen más volt, mint a hiten alapuló vallások, mivel az tulajdonképpen csak tudás, tapasztalat, tudomány és egyúttal bölcselet (philosophia) volt, és a hithez ugyanúgy semmi köze sem volt, mint ahogy a mai tudománynak sincsen ahhoz semmi köze, aminthogy egy mai tudós sem hisz vagy nem hisz valamit, hanem tudja vagy nem tudja.

Őseink vallása az is volt, amit ma természetvallásnak szoktak nevezni, vagyis a Természet megfigyelésén, ismeretén alapult, vagyis tehát abszolút igazságokon.  Csakhogy ma a természetvallás szó alatt inkább valami kezdetlegest, alacsonyabb rendű valamit szoktak érteni, ami azonban igen nagy tévedés, mert habár vannak és voltak kezdetleges avagy elhanyatlott népek is, amelyek vallása is kezdetleges avagy elromlott volt, de például a japáni sinto vallás, a kínai Konfucse tanai vagy az indiai Brahmán vallás is van olyan szellemi színvonalon, mint a kereszténység, viszont ősvallásunk, későbbi elhanyatlása előtt, al1nál sokkal magasabb szellemi színvonalú volt, amiről e művem tartalmából és „A Lelkiismeret Aranytükre” című könyvemből bárki meggyőződhet.

Ha azután természetvallású őseinknél némelyek véleménye másokétól eltérő volt, úgy ők ezen szabadon vitatkozhattak is, ugyanúgy, mint mai fölvilágosodott tudósok.  Vallási gyűlölködés, másvallásúak üldözése, gyilkolása, erőszakos „térítése” teljesen ismeretlen dolgok voltak, illetve ilyesmit őseink még képtelenségnek tartottak volna.  Sőt őseink egymásnak nemcsak elismerték azt, hogy mivel az egyes törzseknek más-más az életmódja, úgy fölfogása is más-más kell legyen, de ezt egymásnak tiszteletben is tartották.  A régi, még a természettiszteletből származott, úgynevezett „pogány” vallások még későbbi, de még kereszténység előtti időkben sem ismertek még vallási türelmetlenséget, sem fanatizmust és gyűlölködést.  Tudjuk jól, hogy a régi Rómában és tartományaiban teljes vallásszabadság volt még.  Voltak ott templomai az egyiptomi Serapisnak, Isisnek, az elő-ázsiai Kübelének, ezrével a perzsiai Mitras Napistennek.  Ez istenségek tisztelőit üldözni senkinek sem jutott eszébe.  A keresztényeket sem vallásuk miatt üldözték.  De mindez egyetlen föltételhez volt kötve: Róma, vagy is az állam, a haza mindenek fölött áll, amiértis minden római egy esztendőben egyszer az államot megszemélyesítő, jelképező császár szobra előtt köteles volt évi áldozatot bemutatni.  Ezt a keresztények megtagadták, amin minden önérzetes és öntudatos római megbotránkozott, és a keresztényeknek mint hazaárulóknak kiirtását követelte.  Csakhogy a római birodalom akkoriban már egy rettenetes népzagyvalék volt, és ezért rothadásnak, romlásnak indulván, az önző áruló mind több és több, az igazi és öntudatos római pedig mind kevesebb lett.  A kereszténység győzött, a római birodalom pedig széthullott.  Tudjuk azt is, hogy a kereszténység mindig azt tanította, hogy „az Egyház az állam fölött áll”, bár ma ezt már nemigen hangoztatják.  Tudjuk ellenben, hogy például Nagy Sándor is, bár Egyiptomot elfoglalta, meghódította és urává lett, de eszébe sem jutott az egyiptomiak vallását üldözni vagy az egyiptomiakra a maga istenei tiszteletét kényszeríteni, hanem ellenkezőleg, ő mutatta be áldozatát az egyiptomi isteneknek, sőt még a szent Apis bikának is.

Fanatizmus a mi ősvallásunkban még nem létezett, hanem ellenkezőleg, szokás volt náluk, hogy ha például gyümölcsfát ültettek, akkor, ha nem is voltak tulajdonképpeni magyar törzsbeliek, mégis Magor Napisten gondviselésébe ajánlották azt, mert ő a gyümölcstermelés istensége is volt.  Ha útra keltek, akkor, ha nem is voltak palóc törzsbeliek, mégis Pálos Napisten védelmét kérték, mert ő volt a vándorlók pártfogója.  De ha vízen kellett útra kelniök, akkor ha nem is voltak jász törzsbeliek, mégis Jázon Napistenhez fohászkodtak, mert ez volt a hajózás istensége.  Ugyanúgy, ha meg halászni indultak, ha nem is voltak besenyők, mégis a besenyők Vízanyáját, vagy Péter Napistenét kérték segítségért, mert Vízanya volt a vizek Istennője, Péter pedig a halászok pártfogója.  Mind emellett őseink teljesen tisztában voltak azzal, hogy mindezen Napistenek tulajdonképpen egy és ugyanazon Napistenek, csak más-más megnyilvánulásai, sőt tisztában voltak még azzal is, hogy mindezen megnyilvánulások, valamint a Napisten maga is tulajdonképpen csak az igazi Nap költői megszemélyesítései, és hogy a Nap egy égitest, a végtelen Mindenség egyik csillaga, de viszont igen jól tudták azt is, hogy Földünkön minden élet jelenséget is a Napból áradó erő (energia) hoz létre.  Aminthogy pedig tudták ezeket, úgy tudták tehát azt is, hogy imáik, dicsérő himnuszaik is csak jelképesek.  Vagyis eredetileg még nem azért kérték például Pálos Napisten segítségét, mintha valóban azt hitték volna, hogy ő ezért már most valóban személyesen segíteni fog nekik, hanem azért, mert ez így szép volt és kedves, és e szépségben, kedvességben ők gyönyörűséget élveztek és gyönyörűséggel énekelték, mondották el a költői szépségű énekeket, imákat, mert minden szépség szeretete életükben oly nagy szerepet játszott, hogy mi ezt ma, akik mindinkább eldurvuló életünkben és a káros idegen befolyások miatt már alig is vagyunk képesek megérteni vagy elhinni.  Úgyszintén szellemileg hanyatló vagy még igazán egészen kezdetleges népeknek régen sem volt a szépség iránt ennyi érzékük és szeretetük, mivel a szellemi képességek egészen kezdetleges népeknél avagy visszafejletteknél, lezüllötteknél (degeneráltaknál) nincsenek még meg, illetve elvesztek.  Ilyen népek, ha mythologiánkat avagy ennek csak némely részét át is vették avagy örökölték, de ezt egészen fölfogni, helyesen érteni nem lévén képesek, a dolgokat tehát szó szerint vették, és igazi, személyes istenségek létezését képzelték el, ezek pártfogását kérték, ezek személyes pártfogásában hittek, valamint ezen istenségek haragját félték és látták abban, ha az imákat elmulasztván rosszul jártak, avagy azoknak nem tetszőt cselekedve, ezért azok bajt küldtek rájuk, vagyis bosszút állottak.

De volt ezenkívül egykori dicsénekeinknek (hymnusainknak) és imáinknak, amely utóbbiakat is még főként énekelve mondottak volt el, valóban célja és haszna is, mert ezek útján lehetett a Természet nagy összhangjába való illeszkedést elősegíteni, vagy is a Természettel összhangban élni, összhangban maradni és ez csak jó és hasznos lehetett, holott ennek ellenkezője a zűrzavar (disharmonia), csak rossz és káros.  Ámde ilyeneket csak szellemileg magas fejlettségű emberek gondolhattak és foghattak föl mind így, eldurvult avagy még egészen kezdetlegesek nem bizonyára.

Őseink, mivel ők a Napot az emberiség atyjául tisztelték, tehát miként a gyermek is szeretettel tiszteli s ha kell, szerető édesapját valamire szépen kérheti is, úgy tehát ők is néha szeretettel kérhették Napisten pártfogását, bár sosem feledték teljesen, hogy ily kérelmük is csak jelképes, mert hiszen látták, hogy a valóságban a Nap egy ragyogó, tüzes égitest és nem olyan aranyhajú, szépséges férfi, aki aranyszőrű lován száll a magasságban a felhők között, mint a jelképes és költői hitregékben (ma már csak népmesékben).  Ám kezdetleges avagy eldurvult, szellemű emberek azt képtelenek megérteni, hogy mi a jelkép, vagy jelképezés.  Tudták azonban őseink, mind az elmondottak mellett azt is, hogy a Természet örök Törvénye szerint azaz jelképesen a Nagy Égisten ítélete szerint minden ami csúf, rossz, gonosz vagy téves: az káros is, de ugyanúgy minden ami szép, nemes és jó: az hasznos is, tudták tehát hogy sorsuk, azaz jutalmuk vagy büntetésük elsősorban is saját jó vagy rossz, továbbá okos vagy téves tetteiktől függ, mert az okos tettek haszna, a tévesek kára is természetesen be kell következzen, mivel a Nagy lsten, azaz a Természet örök Törvénye rendelkezése mindig tökéletes, azaz igazságos és megmásíthatatlan, nem befolyásolható.

Ősvallásunk mythologiai alapjai tehát az elmondottak voltak, habár van ugyanezekben erkölcsi alap is.  A további erkölcsi alapról azonban alább szólandok, itt most még ezt kell elmondanom, hogy ezen mythologiának mínő természetismeret szolgált alapul.

Őseink szerint minden létező kezdete, eleje az Ég, vagy is az emberi ésszel föl nem fogható, meg nem érthető Mindenség, azaz a Végtelenség.  E végtelenség pedig úgy terjedelemben mint időben is végtelen.  E végtelen és határtalan Mindenségben van örök időtől fogva és végtelen mennyiségben az Erő (energia) és az Anyag (materia).  Az erőnek nincsen teste, ez anyagtalan, de azért létezik, hatni képes és azonos a mozgással.  Viszont az anyagnak van teste, kézzelfoghatóan is létezik, de mozdulatlan, és ha erő meg nem indítja, sem meg nem mozdul, sem hatni nem képes.  Az erőnek az anyagra való hatása hozza létre a mozgást, vagyis az Életet.  Az élet tehát kettejük terméke: gyermeke.  Úgy az erő, mint az anyag örökkévaló, örök időtől fogva megvolt, és ennélfogva örök időkig meglesz, vagy is végtelenek.  Az élőlények azonban végesek, mert van kezdetük, tehát végük is kell legyen.  Viszont maga az Élet is végtelen, mivel az erő az anyagra mindig hat és ezért az élet véges égitestből véges égitestbe és véges élőlényből véges élőlénybe ugyan, de szakadatlan folytatódik.

Az erő és anyag fogalma, vagyis a Hímség és Nőiség képezte őseink természetvallásában az első kettősséget (dualizmus) ami később létre hozta a nőelvűséget és a hímelvűséget, úgyhogy már igen régen is voltak nőelvű és hímelvű törzseink, bár valószínű, hogy a nőelvűség a régibb.  A nőelvűek fölfogása szerint az erőt csak az anyag termeli, szüli (szűzanyaság, párthenognesis), viszont a hímelvűek szerint anyag nincsen is, az csak csalódás (illusio), mert ez a valóságban csak igen kicsiny erőközpontokból állva válik számunkra érzékelhetővé.  Az ilyen fölfogások azonban mégis csak későbben kialakult végletek voltak.  Régibb volt a kettősség, amely szerint öröktől fogva, egymástól külön létezett Erő és Anyag, azaz Hímség és Nőiség.  A végletbe menés eredménye lett azután az Egység elve is, amely tehát tagadta a kettősséget, mivel eszerint erő és anyag tulajdonképpen ugyanaz.  E fölfogás folyományaként ezen Egységnek eleintén csak költői megszemélyesítéséből, majd a szellemi hanyatlásban tényleg létezőnek képzelt személyes istenségben való hitből alakult aztán ki némely népnél, mint például a zsidóknál is az egyistenhit (monotheizmus), éspedig úgy, hogy ezen egyistenséget a hímelvűek természetesen férfinak, a nőelvűek pedig nőnek képzelték.

Csakhogy mind e dolgok fölött a mi őseink szabadon és vakhitet, gyűlölködést nem ismerően vitatkozhattak.  A más véleményen, más valláson lévők gyűlöletét és üldözését csak sokkal később, önérdekből a különböző papságok hozták létre, de inkább csak idegen fajú népeknél, mivel nálunk és közelebbi rokonnépeinknél vallásos fanatizmus sohasem tudott elhatalmasodni.

A hímség és nőiség kettőssége volt tehát ősvallásunkban a régibb, de ezután következett, fejlődött ki még a Jó és Rossz kettőssége is, ami a legrégibb kezdetlegesség fokán még nem létezett, de nem azért, mintha jó és rossz valóban nem létezne, amint azt nehány rossz lelkületű bölcsész ma állítani szereti, sem pedig azért nem mintha az igazi, még gyermekszerű ősember a jó és rossz közötti különbséget még nem érezte volna, és ne vette volna észre, — mert hiszen ezt már az állat is érezi és észreveszi hanem azért nem, mert az emberiség igazi, még gyermekszerű ősei ragadozó állatok nélküli helyen, harc nélkül, tisztán szerelmi kiválasztódás útján, csak növényi táplálkozás mellett fejlődvén, igazi, értelmes emberré, ezért életében a Rossz még alig játszott szerepet.

A bibliai hitregében is — amelyet bár a későbbi népek már nem értettek és részben el is ferdítettek — szintén először jelenik meg a Férfi és Nő, s csak ezután a Jó és Rossz, azaz: Ádám és Éva, azután Ábel és Kain.  Hogy pedig utóbb miként alakult ki a pozitívum és negatívum, a plus és minus kettőssége is, de mindig a hímséggel és nőiséggel kapcsolatban, azt szintén alább kell elmondanom.

Az örökkévaló Erőt, vagyis az Őserőt már kereszténység előtti elődeink is költőileg megszemélyesítették volt öregnek, fenséges megjelenésűnek képzelt férfialakkal, vagyis Istennel, akit különböző mondásaiban népünk ma is szokta Öreg Istennek, Nagy Istennek nevezni, de szokásos az Örökkévaló elnevezése is.  Isten szavunk értelme: ős-tevő, ami régi nyelvünk szerint ős-alkotó és ős-teremtő volt.  Az örökkévalóságot azért jelképezték az öregséggel, mert ami ősidő óta megvan: az egyszerűbb gondolkodás szerint öreg is kell legyen, a jelképezések egyik célja bár a költői szépség is volt, de célja volt az is, hogy a dolgokat egyszerűbb észjárású emberek számára is fölfoghatóvá tegyék.  Később azután gyöngébb teljesítőképességű agyvelővel bíró népek a dolgokat csak szó szerint lévén képesek fölfogni, Istent valóban öreg, őszszakállú, tényleg létező, tehát emberhez hasonló személynek, férfinek képzelték és képzelik ma is.  Viszont tény az is, hogy igazán fiatal csak az lehet, aminek kezdete, azaz tehát születése volt, vagy is az említett jelképezés e tekintetben is helyes, annak ellenére is, hogy magasabb bölcselet szerint az örökkévalóságot, amelynek ha kezdete nincsen, de nincsen vége sem, eszerint akár örökifjúságnak is képzelhetjük; aminthogy az örökifjúság fogalma, amint látandjuk, ősvallásunkban meg is volt.

Természetesen ezekkel szemben az Anyagot is megszemélyesítették öreg nőalakkal, aki azután azonos a görög-római Hera-Junoval, csakhogy itt a szépérzék (estetica) annyiban játszott közbe, hogy e nőalakot inkább csak meglett asszonynak, anyának, de nem egészen öregnek szerették elképzelni, azért, mert ősz, öreg, fehérhajú, fehérszakállú férfit könnyebben tudunk fenségesnek elképzelni, mint öreg nőt.  Mégis a régi népek mythologiájában van erre is példa, úgy mint a mezopotámiai Mumu Tiamat, az indiai Káli és a mi besenyő törzsünk Iszonya istennője, amelyeket azonban nem is képzelték szépeknek, hanem félelmesnek, rémesnek, iszonyúnak.

De, hogy az öregnek képzelt istenalak éppen a mi őseinknél alakulhatott ki, azt a magyar nyelv máig is tanúsítja, amelyben az örök és öreg szavak azonos alakúak.  Jelképezték azonban őseink az örökkévalóságot a körrel is, mivel ennek sem kezdete, sem vége nincsen.  És íme ismét a magyar nyelven ör, örú (romlott kiejtéssel örv) annyi mint kör, karika.  Csakhogy ugyane szót régi nyelvünkben u magánhangzóval is ejtették volt, amikor is ur, urú alakja volt, ugyanúgy, mint ahogy örök szavunknak is volt régen uruk kiejtése, azért, mert régi nyelvünkben ö helyett gyakran u volt.  Eszerint azonban ezen ur = kör és uruk = örök szavunk az úr (dominus, Herr) szavunkkal is azonos, márpedig az Istent a legtöbb nyelvben, miként a magyarban is, szokás Úr-nak, Úr-Isten-nek is nevezni, csakhogy más nyelvekben az öreg, örök, örú és úr szavaknak megfelelőek egymással semmi összefüggésben nincsenek, nem származnak a közös eszmekörből.  Ez csakis a magyar nyelvben van így.

Elődeink a Nagy Istent azért nevezték Úr-nak is, mivel ez fölfogásuk szerint nem csak minden létezőnek őse, Ős-Istene, hanem minden létezőnek intéző, kormányozó Törvénye és tehát ura is, akinek az egész Mindenség engedelmeskedik.  És íme, ha ős szavunkat németre fordítjuk, akkor is úr szavunkat kapjuk, mivel németül ur = ősi.  Mezopotámiában pedig, azaz a velünk rokon szumer nép földjén állott Úr városa, amely a szumerek egyik legrégibb városa is volt.  Csakhogy Mezopotámiában igen régen nem csak szemere őstörzsünk egy ága élt, hanem ős-török törzsünk szintén oda kivándorolt szakadékai is, akik nyelve hatása a szumer nyelv törökös elemiben is észrevehető, de észrevehető műveltségi hatásuk a későbbi, már sémi nyelvű asszírok mythologiájában is.  Őstörök törzseink ugyanis — akik szintén a Kárpátok medencéjéből származtak — az égi Ős-Istenséget a ma kihalt, óriás termetű őstulok hatalmas bikájával szokták volt jelképezni.  És íme, a németben az őstulok neve Ur, a latinban pedig urus.  Csakhogy sem a germánok, sem a latinok azt már megokolni nem tudták, hogy ez állatnak miért volt éppen ez a neve.  Továbbá a latinban is megtaláljuk az or, orbis szót kör értelemmel, csakhogy a latinok, illetve rómaiak azt sem tudták már, hogy e szónak végtelenség és örökkévalóság értelme is volt, sem azt nem tudták már, hogy a végtelenségnek és örökkévalóságnak az égi Nagy-Isten vagy Fő-Isten tulajdonképpen csak költői megszemélyesítése.

De örökkévaló nem csak az Erő, hanem az Anyag is, csakhogy az anyag soha meg nem mozdulna, ha erő meg nem mozdítaná, életre nem keltené, vagyis meg nem termékenyítené.  Való igaz, hogy a női petesejtnek sincsen önmozgása, és csak a megtermékenyítő, életrekeltő ondószálacskát várja, amelynek valóban erőteljes, csodálatos mozgásképessége van, és életerővel telítetten, sietve, úszva halad előre, keresve a női petesejtet, míg vagy elpusztul, avagy azt megtalálván, annak felszínét áttöri, belehatol, vele egyesül, illetve azt megtermékenyíti és saját életerejét annak átadva, abban fejlődési folyamatot megindítja, de ami nélkül ama petesejt elhalna.

Az Erő és az Anyag egyesülése eredménye tehát az Élet, más szóval: az Erő az Élet atyja, az Anyag pedig anyja.

Ősvallásunk első és régibb dualizmusa tehát a Hímségé és Nőiségé volt, és csak ezután fejlődött ki benne a második: a Jó és Rossz dualizmusa is, ami jelképesen abban fejeződik ki, hogy Ábel és Kain tehát Ádám és Éva gyermekei, amely hitregét a zsidók a mi elő-Ázsiába is elszármazott ős-törzseinktől örökölték ugyan, de anélkül, hogy annak jelképes igazi értelmét is megtudták volna, amely jelképes értelmet alább kellend teljesebben kifejtenem.

A Végtelenségben vannak a csillagok, vagyis az égitestek: a Napok és bolygók, vagyis Földek.  Ezen égitestek léte már nem végtelen mint az erőé és az anyagé, mivel minden égitestnek van kezdete és vége, azaz kialakulása, fejlődése, majd széthullása, ugyanúgy tehát, miként létrejön, fejlődik, majd meghal és föloszlik minden élőlény is.  Ezért tehát őseink igen helyes fölfogása szerint úgy a Nap mint a Föld: az Őserő és az Ősanyag alkotásai, gyermekei.  Ezért őseink, bár tisztában voltak azzal, hogy a Nap és Föld: égitestek, de ezeket költőileg megszemélyesítették, mégpedig a Napot tehát férfialakkal, a Földet nőalakkal, vagyis Napistenükben és Földistennőjükben.  E Napisten a tulajdonképpeni magyar törzsnél a Mag, Magor, Mager, Megyer vagy Magyar nevet kapta, és a magyarság hitregebeli (mythologiai) ősapjaként tiszteltetett, a Föld pedig mint Földistennő, Tündér Ilonának és Magyar Ilonának nevezve, a magyarság regebeli ősanyja lett.  Mind ami a természeti valóságnak annyiban meg is felel, hogy Földünkön minden élet tényleg a Nap által megtermékenyített Föld anyagából jön létre.

Az itt eddig elmondottak csak ősvallásunk hitregei alapját képezték, amely alapból azonban rendkívűl gazdag és gyönyörű, kötői regevilág fejlődött, amit az alábbi fejezetekben szándékozom tőlem telhetőleg ismertetni.

Ősvallásunknak azonban ezen kívűl erkölcsi alapjai, tanításai is voltak, amelyeket föntebb is már megemlítettem, de amelyeket szintén alább kell ismertetni; itt röviden csak még annyit mondok el, hogy ősvallásunk legfőbb erkölcsi alapja a lelkiismeret kultusza volt, és ezenkívűl még azon fölfogás is, hogy a Természet örök Törvénye, vagyis megszemélyesítve az örök Nagy isten, mindent absolute igazságosan jutalmaz és büntet is.  Mindezt „A lelkiismeret arany tükre” című művemben már részletesen megírtam, de amit természetesen, ha csak összefoglalva is, meg kellend írnom itt is, de amit egészen röviden már e „Bevezetés”-ben is elmondok.

Őseinknél a lelkiismeret, de egyúttal a Nap jelképe is az aranyból készülő kerek tükör volt.  Ha a tükörbe nézünk, abban önmagunkat látjuk.  Ott van, látjuk e képet, tökéletesen olyan, mint amilyenek mi vagyunk, de mégis a valóságban, anyagilag e kép nem létezik, mivel az csak fényjelenség: csak erő, amely a Napból származott.  Ilyen tehát a lélek is: van, de test nélküli anyagtalan erő, amely a Napból származott.  Ha tehát saját tükörképünket szemlélve sajátmagunk szemébe nézünk, ez jelképesen bár, de annyi, mintha saját lelkünkbe: lelkiismeretünkbe néznénk, mivel hiszen azon test nélküli önképünk lelkünk jelképe is.  A lelkiismeret csak gondolat, test nélküli, anyagtalan erő, amely a Napból származott.  Vagyis ismét jelképesen: „a lelkiismeret szava”, vagyis „az igazmondó arany tükör” szava tulajdonképpen mindnyájunk szerető Édesapja, a Napisten tanítása, szava, aki minket az igaz úton akar vezetni, csak hallgatnunk kell reá.

Ezek voltak tehát ősvallásunk erkölcsi alapjai, de hogy ezek is mily csodaszép költői dolgokat hoztak létre, látni fogjuk.


Végül álljanak itt még az alábbiak is :

Raltson Skinner „The source of measures” című műve „The key to the hebrew-egyptian mystery” részében írja, hogy meggyőződése szerint kellett létezzen egy nyelv, amely ma elveszettnek látszik, de amelynek mindenütt bőséges nyomai vannak, és amely minden mai nyelvben bár rejtetten, de mintegy bennfoglaltatik, amit azonban csak megfelelő ismeretek segítségével vehetőnk észre.  E nyelv pedig szerinte nem csak szavakban, hanem jelképekben is kifejezhető volt.  Jelen művem folyamán meggyőződhetünk majd egyrészt arról, hogy e titokzatos nyelv nem volt más, mint a magyar, azaz helyesebben szólva: a mai magyar nyelv egykori, de a mainál sokkal tökéletesebb alakja, másrészt meggyőződhetünk arról is, hogy ez valóban az összes árja és sémita nyelvekben mintegy bennfoglaltatik, valamint, hogy csodálatosan gazdag szimbolikája segítségével valóban szinte jelképek és jelképes szólások segítségével is beszélhető kellett legyen.

Egyezik ezekkel amit például Michele Craveri olasz tudós is „Mondo anima le” című művében (Torino, 1942. 18. oldal) is, Isaac Taylor nyomán, ír : „Az ős-kőkorszakbeli, barlanglakó rénszarvasvadászok után Európában turáni fajú népek következtek, amelyek az Új-Kőkorszak cölöpépítményeiben éltek.  Ezek tudtak már cserépedényeket is készíteni és földműveléssel, állattenyésztéssel is foglalkoztak.  Halottaik tiszteletére ők emelték a dolmeneket, amelyek alól nem csak emberi, de óriási mennyiségű állati csont is került elő.  Utóbb jöttek azonban a kelták, akik e turániakat legyőzték ugyan, és ezek régibb műveltsége fölé a maguk kezdetleges műveltségét borították, de átvették a legyőzöttek szellemi és vallási műveltségét is.”


Tovább



______________________

1Az élet azért is keletkezhetett valamelyik Sarkon, mert Földünk itt hűlt legelőször annyira le, hogy élet keletkezhessen.  Természetesen a vízben, mivel ez a leghűvösebb anyag, bár akkor ez is még meleg volt; csak már nem forró.

2Ha a Sarkokon levő óriási jégtömegek elolvadnak, akkor a szárazföld területe ismét sokkal kisebbé válana.  A vogul regék szerint is a szárazföld eleintén kicsi volt, és csak utóbb lett nagyobbá.

3Értendő az újszülött avagy 6-7 hónapos, még meg nem született gyermeké.

4Új-Zélandban él.