Magyar Adorján

A magyaron kívül bármely nyelven beszélni,
irni, nyomtatni :  igen nagy idő, munka és anyagveszteséggel jár.


A Magyar Nyelv


Több, mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész (főpap volt), aki 58 nyelven értett és beszélt, ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott :  „A magyarok úgy látszik, még nem tudják, minő kincset bírnak nyelvükben.”  (Zsirai Miklós: Nyelvünk alkata.)

Vajon Mezzofantit e kijelentésre mi indíthatta ?  Ezt akarom az alábbiakban kifejteni.  Előbb azonban lássuk a magyar nyelv ismert történetét és viszontagságait.

A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit sem tudtunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden kereszténység előtti magyar nyelvemléket megsemmisíteni.  Annyi pedig bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar.  Jól tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv volt olyan szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi nyelv maradhatott, tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett.  Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az újgörög között alig volt még különbség.  A szláv nyelvek sem különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a legújabb időikig, amikor már a külön nemzeti nyelvek is irodalmi nyelvekké lettek.  Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katolikus egyházak különválása után a katolikus szlávoknál bevezetett latin egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe került, de mivel ez már sokkal később történt, náluk a nemzeti nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani.  Másrészt a szerbek, a bolgárok és az oroszok, nem térvén katolikusságra, irodalmi nyelvük a szláv maradott.  Az olaszoknál pedig Dantenak már igen korán sikerült a toszkaniai nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatni.  Nem sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült.  Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül.  Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók, mint a papság is saját nemzetük beliek voltak, és ezek nem viseltettek saját nyelvük iránt oly gyülölettel, mint a magyarság idegen hittérítői és idegen, avagy idegen neveltetésű papsága, valamint uralkodói is.  Az utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből házasodtak, úgyhogy ereikben nem is volt magyar vér, és magyarul sem tudtak.  Mindezzel szemben például a germán nyelvek az irodalomból nemcsak hogy nem szoríttattak teljesen ki, hanem a reformációval uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték.  Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég könnyen elfogadták, kivéve a szászokat.  Az utóbbiakat kivéve „pogánylázadások” alig voltak.  Igy a latin nyelvet pártolók között nem keletkezett ellenségesség.  Szakszóniában a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a „szászgyilkoló” nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar vérbe fojtotta.  Egészen más volt a helyzet nálunk.  Tudjuk, hogy nálunk még századok múlva is többször volt „pogánylázadás”.  Elképzelhetni tehát, hogy nálunk többnyire idegenekből, nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan „pogánylázadó” magyar nép és ennek „pogány” nyelve iránt.  Tudjuk továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv míndig teljesen ki volt zárva, hogy ott csak latinul, legföljebb németül, lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt.  Mi több, úri osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi beszédében is a latin és német nyelvet használta, és csakis latinul írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és elnyomatásban maradott meg.  Úgyhogy Magyarországon a latin nyelv hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott.  Annyira, hogy ha a vallási reformáció be nem következik és a nép a nyelvét fel nem karolja, teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna.  Annyi tehát kétségtelen, hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi művelésben nem részesülhetett.  Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen a következő dolog.

Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb szászok állottak komolyabban ellent a keresztény hittérítőknek.  Tudjuk, hogy Európán kívül is azon népek állottak leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek voltak, és műveltek ma is.  A müveletlen népek Afrikában, Ausztráliában eleinte néhány hittérítőt megöltek ugyan, és meg is ettek, de utóbb mégis hagyták magukat megtéríteni, és ma már mind keresztények.  A művelt kínai, japán, vagy indiai ellenben már nehezen téríthető meg, a budhistákról, mohamedánokról nem is szólva.  Ez érthető :  hiszen művelt nép, amelynek van már fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges műveltségű nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet.  Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni, amely már tele van írva, akkor azt előbb el kell távolítanunk, ha ugyan lehet, de esetleg az nem is lehetséges.

Nekünk pedig okirataink maradtak arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években Jászberény környékén még térítgettek.  Ez oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnást Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítettek.  (Gyárfás István:  A jász-kunok története. Szolnok, 1883. III. kötet, 670. oldal.)  Ha pedig ez így volt, az ország szívében, Budától, a fövárostól nem messze, akkor gondolhatjuk, hogy miképpen állott a dolog a meszszi Erdély hegységei között élő székely-magyaroknál.  Erdélyben végzett néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még 200 évvel ezelőtt is kellett lenni olyanoknak, akik csak névleg voltak keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz.  Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat, amelyet az ott, akkor megtérített székelyek még ismertek, de a latin betüket még nem.  Mi több, az egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva.  Marsiglit ez annyira érdekelte, hogy a naptárat lemásolta, amelyet a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre megtalált és közzé tett.  Kitűnik tehát ebből először is, hogy 1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitünik az is, hogy kereszténységre térítésünk előtt is művelt, írástudó nép voltunk, saját betüink voltak.  Hogy a magyarság az utóbbi századokban el is maradott, ennek oka elsősorban is a folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú századokon át tartó török, majd osztrák leigáztatottságunk, valamint az ősi saját, de „pogány” volta miatt üldözött műveltség folytonos irtása is.  Magam is Erdélyben folytatott tanulmányaim ideje alatt láttam száz-kétszáz éves díszes kapukat, amelyek Faragványain régi, ősvallási szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe, miszerint, akik e díszeket kifaragták, azok jelképes értelmét még ismerték is.  Tehát aligha voltak hithű keresztények, mert hiszen ilyen jelképeket a keresztények már nem ismertek, vagy ha igen, a kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránt engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nem hogy kifaragták volna, hanem papjaiktól tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna.

Az ősmagyar rovásírás Erdélyben körülbelül kétszáz évvel ezelőtt még használatban volt, holott Európában a legtöbb nép csak kereszténységre térésével tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság éppen kereszténységre térésével kezdte saját írását elhanyagolni, és ezzel műveltsége más elemeit is.  Mivel a legtöbb európai népnek saját betűi nem voltak, ezért a latin, vagy görög betűket fogadták el.  Ám, hogy az írni-olvasni tudás a magasabb szellemi műveltség kétségtelen bizonyítéka, nagyon jól tudjuk.  Vagyis :  Annak oka, hogy a magyarság oly nehezen volt kereszténységre térithető, éppen az volt, hogy szellemi színvonala akkoriban a térítőékénél vagy magasabb volt, vagy nem maradott el azoké mögött.

Milyen lehetett tehát azon régi magyar nyelv, amelyet a nyugati mintára a kereszténység fölvétele után megszervezett földbirtokosság kedvéért a jobbágyságba taszított magyar parasztság, azaz a földművelő nép, idegenvérű és latinul beszélő és író királyai, urai és papjai ellenére is, hosszú és keserves századokon át fönntartott ?  Azt, hogy a szegénységben, elnyomatásban és mindennapi nehéz munkában élő, adókkal, tizedekkel, zsarolásokkal sanyargatott nép e nyelvet kiművelhette, fejleszthette volna, lehetetlennek kell tartanunk.  Legföljebb azt képzelhetjük, hogy e nyelvet a küzdelmes századokon átmentette.  Ellenben azt igenis föltételezhetjük, hogy ezalatt nyelvünk inkább még hanyatlott, úgy szerkezetében, mint szóanyagában.  Történelmünkből tudjuk, hogy a magyar nyelv e századok utáni elnyomatásából csak Mária Terézia magyar testőrei körében kezdett föltámadni.  Ismeretes, hogy királyok, császárok, fejedelmek testőreikül mindenkor csak a legdélcegebb, legszebb, erős és egészséges férfiakat fogadták föl, mert nagyon is vigyáztak arra, hogy ezek ne csak díszes ruháikkal, fegyverzetükkel, hanem egész megjelenésükkel is emeljék udvaruk fényét.  A kivételek dacára sem vonom kétségbe a latin közmondást :  „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép ész) helyes voltát.  Igaz ugyan, hogy a császárok testőreikül föképp nemes embereket szerettek tartani, csakhogy a zagyvavérü és degenerált főúri családok fiatalsága között szép és délceg ifjakat nemigen találtak, kényszerűségből a császári testőrök főképp a falusi kisnemesség, az úgynevezett „bocskoros nemesség” soraiból kerültek ki, akik a földművelő magyar néptől semmiben sem különböztek.  Nem vonom tehát kétségbe, hogy Mária Terézia testőrei nemcsak mind jóvágású magyar ifjak voltak, de szellemileg is kiváló, eszes emberek.  És lám, ők voltak olyan bátrak, hogy még ott, Bécsben is ahol csak a német és a latin nyelv járta, közös megegyezésből nemcsak hogy magyar anyanyelvükhöz ragaszkodtak, hanem — ami akkor hallatlan szörnyüségnek számított — magyar irodalmi működésbe kezdtek.  Pedig azon időkben és még sokkal későbben is, minő szellemiség volt uralmon, kitűnik abból is, hogy például Ürményi József országbíró, tehát magyar ember, a magyarul írni akarást bolondságnak tartotta.  Cziráki Antal ugyancsak, szintén országbíró és magyar ember, 1827-ben azért ellenezte a magyar nyelv irodalmi kiművelését, mert :  „ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük, elhanyagoljuk a latint.”  (Magyar Tudományos Társaság évkönyve. 1833. I. kötet, 53. oldal.)

Mikor aztán Mária Terézia testőrei köréből nyelvünk idővel, lassan-lassan irodalmi és magasabb körökben is lenézetés nélkül mégis beszélhető és írható nyelvként mindinkább terjedni kezdett, akkor művelt emberek, tudósok, nyelvészek amilyen az említett Mezzofanti is volt, meglepetve állapították meg, hogy hiszen e nyelv oly tökéletes szerkezetű, s oly gazdag szóanyagú, hogy a régi irodalmi nyelvekkel nemcsak versenyezhet, de azokat fölül is múlja.  Ezért tette hát Mezzofanti ama kijelentését.

Miután pedig — amint mondottuk — föl nem tételezhető, hogy nyelvünket ilyen fejlettségűre az egész középkoron át szinte állati sorsra kárhoztatott magyar földműves nép képezte volna ki, kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy a magyar nyelv már a bekövetkezett elnyomatás előtt volt ily tökéletes.  Mert hiszen az is képtelen föltevés volna, hogy az említett testőrök művelhettek volna ki egy tökéletlen, barbár nyelvből olyat, hogy ez a századok, ezredévek óta irodalmilag művelt nyelveket fölülmúlja.  De még ennél is nagyobb képtelenség lett volna azt kivánni, keresztül vinni, hogy ilyen mesterségesen alkotott nyelvet az egész magyar nép meg is tanulja, használja, s a Lajtától a Gyimesi szorosig, Moldváig beszélje.  Feltételezni sem lehet, hogy a Gyimesi szorosban, a messzi Erdélyben, a havasok között, magyar iskolákat sohasem látott, írni-olvasni nem tudó oláhországi csángók is a bécsi testőrök szerkesztette nyelvvel éljenek.  Márpedíg a csángók nyelve szerkezetileg semmit sem kulönhözik a Bakony hegység, azaz Nyugat-Magyarország juhászai nyelvétől, csupán kiejtésben, tájszólásban tér el attól.  Alább kimutatom, hogy a magyar nyelv úgy szerkezetében, mínt szógazdagságában, a nyugati nyelveket valóban fölülmúlja, és amennyiben ezek rá hatottak, e hatás szerkezeti tökélyét csak rontotta, éppen azért, mert azok szerkezete tökéletlenebb.

Mindenekelőtt, Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja :  „Azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.” (Jespersen: Die Sprache. 308. oldal.)  Ő azonban nem tudott magyarul, azért nem sejthette, hogy éppen ebben a magyarral egyetlen európai nyelv sem versenyezhet, mert ha ezt tudta volna, megállapítását a magyar nyelvre vonatkozólag, még valamely olyan kijelentéssel ís megtoldotta volna, amilyet Mezzofanti tett.

Néhány évvel ezelőtt betegen feküdtem a dubrovniki (raguzai) kórházban.  A többi beteg, tudván, hogy magyar vagyok, néha kérdezte, hogy ezt, vagy amazt hogy mondják magyarul.  Egyszer egy már fennjáró beteg lement a kapuba, mivel ott valami rokona várta, hogy vele beszélhessen.  A mellettem fekvő beteg kérdezte :  „Hogy mondják magyarul :  On jeotisao dola.”  Felelém :  „Lementem.”  Csodálkozva kérdezte ő is, a többi beteg is, miképpen lehetséges, hogy ez magyarul ilyen rövid ?  Felelém :  „Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete oly tökéletes, hogy ezt lehetővé teszi.  Hogy e két szótagból álló rövid szó tökéletesen ugyanazt fejezi ki, mint a szlávban On je otisao dole.  A németben :  Er ist hinunter gegangen.  Avagy olaszul :  Egli e andato giu.  Fölhoztam aztán több példát is :

LEMENNÉK :
horvátul :  Isao bih dole.
németül :  Ich möchte hinunter gehen.
olaszul :  Anderei giu.

LEMEHETNÉK :
horvátul :  Magao bih otioi dole.
németül :  Ich könnte hinunter gehen.
olaszul :  Potrei andare giu.

HIVTAK – JÖTTEM, KÜLDTEK – MENTEM :
Németül :  Man hat mich gerufen, bin gekommen.
Man hat mich geschickt, bin gegangen.
(Négy helyett tizenkét szó.)

BESZÉLJEN ANYÁMMAL :
Németül :  Sprechen sie mit meiner Mutter.
Olaszul :  Parlate con mia madre.

HOLTOMIG :
Németül :  Bis zu meinem Tode.
Olaszul :  Fino alla mia morte.

HÁZAMBAN :
Németül :  In meinem House.
Olaszul :  In casa mia.

JAVULÁSÁT VÁRHATNI :
Németül :  Seine Besserung ist erwartbar.
Olaszul :  Il suo miglioramento si puô attendere.

Hasonló példa százával hozható föl, és ritka kivétellel mindig a magyar lesz a rövidebb.  Igaz ugyan, hogy például a szerb-horvát nyelvnek nincs névelője, ezáltal a nyelvezet valamivel rövidebb lesz, csakhogy a névelő hiánya káros.  Példa :  egészen más értelme van, ha azt mondjuk :  „Afrikában vannak a németek”, mint annak :  „Afrikában vannak németek.”  Vagyis, a névelő hiánya a világos értelmezés kárára van, úgyhogy a világos értelem érdekében magyarázkodásra szorulnak.

„Jó, jó — mondták a betegek —, de hát akkor az olyan nyelv, amilyen a magyar, ha rövidebb is, de nagyon nehéz.  Ki tud egy ilyen nehéz nyelvet megtanulni ?”

Feleltem :  Természetesen nehezebb.  De ez a nyelv fejlettségének jele.  Ami fejlett :  nehezebb is.  Ami kezdetleges :  könnyebb.  Könnyebb az egyszeregyet megtanulni, mint az algebrát.  Könnyebb szekeret vezetni, mint repülőgépet.  Egyszerű szög előállítása könnyebb, olcsóbb, mint a csavaré, de a szög nem is tart olyan biztosan, mint a csavar.  Aki csak az egyszeregyet tudja, nem képes olyan nehéz számtani feladatot megoldani, mint az, aki az algebrát is tudja.  Vagyis :  A magyar nyelv az agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel, mint bármely árja nyelv.  A magyar ember agyvelejének e nagyobb teljesítőképessége megvan már ősidők óta.  Ha nem lenne meg, nem lett volna képes ilyen nehéz, de tökéletes nyelvet megalkotni és használni.  Márpedig :  Ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor nem a kevésbé fejletthez, hanem a magasabb fejlettséghez kell tartani magunkat, mert azzal az emberiség haladását, fejlődését segítjük elő.  Avagy mivel gépkocsi, mozdony, repülőgép vezetése sokkal nehezebb a szekérénél, maradjunk-e meg, térjünk-e vissza a szekerekkeli közlekedéshez ?  Gondoljuk csak meg a következőket :  Szónok a beszédét csaknem feleannyi idő alatt mondhatja el magyarul, mint más nyelven.  Magyar szöveget megírni, nyomtatni is csaknem feleannyi idő alatt lehet.  A magyar könyv csaknem feleolyan vastag lesz, mint az árja nyelvű.  Mennyivel olcsóbb lesz tehát előállítása, mennyi munka, idő, anyag, gépkopás takarítható így meg.  Mondják: „Az idő pénz!”  De pénz a munka és az anyag is.  Avagy adjunk le sürgönyt Amerikába vagy Japánba, ahova minden szó sok pénzbe kerül.  Azonnal tapasztalhatjuk, míly hasznos a nyelvezet rövidsége.  A volt Osztrák-Magyar Monarchia követségein a hivatalos nyelv természetesen a német volt, de szükség esetén a magyar is meg volt engedve.  Rájöttek ugyanis messze országokba, az ottani követségekre hosszabb sürgönyöket jobb magyarul leadni, mivel az jelentős pénzmegtakarítást biztosít.

Gondolkodhatunk tehát azon :  Miért beszélnek, írnak, nyomtatnak az emberek oly célszerűtlen, nehézkes, hosszadalmas nyelveken ?  Miért szerkesztenek nemzetközinek szánt, mesterséges nyelvet is, amilyen az eszperantó, de ugyan olyan célszerűtlen szerkezetű, mint amilyenek az árja nyelvek ?  Holott itt van a magyar nyelv készen, amely sokkal célszerűbb és gazdaságosabb.  Talán azért, mert nem tudják, hogy van a magukénál tökéletesebb nyelv is ?  Avagy talán csak sovinizmusból ?

Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a magyar nyelv az újabb időkben, idegen hatás következtében sokat romlott.  Amely romlás oka a sokkal tökéletlenebb szerkezetű német nyelvnek a magyarra való hatása.  A „magyar” újságírók ugyanis nagyobbrészt magyarországi, betelepített németek, azaz „svábok”, vagy pedig szintén német anyanyelvű zsidók voltak, mind akik tehát, ha magyarul írtak is, a német nvelv hatása alatt állottak.  Ezenkívül, miután Magyarország a török háborúk után kimerülten, elgyöngülve, a Habsburgok igája alá, vagyis német uralom alá került, ezért a magyarság nemzeti öntudatából századokon át mind többet és többet veszített.  Ugyhogy a nyelvben is, ami német vagy németes volt jónak, ami pedig magyar vagy magyaros volt rossznak tartották, ha az akármilyen rossz, emez pedig akármilyen jó is volt.  Azt, hogy az újságok nyelvezete a köznyelvre milyen nagy hatással van, bizonyítanuk sem kell.  Egy felötlő példát mégis fölhozok :  A német nyelvnek nincs jövő ideje, vagyis a jövőidőt csak segédigével tudja kifejezni, tehát körülírással.  Német hatás folytán a magyar nyelvből a jövő idő már majdnem teljesen kiveszett.  Még mondjuk ugyan, hogy lesz, és leszek, amit a német csak körűlírással tud kifejezni :  „Es wird sein” és „Ich werde sein”, de bizony már azt mondjuk, hogy oda fogok menni, meg fogom nézni, ahelyett hogy oda menendek, megnézendem.  Azaz már mi is nehézkes körűlírásokat használunk, csak azért, mert a német nyelvnek nincs jövő idője.  Tehát nekünk se legyen.  Ellenben a ma már majdnem ezer éves halotti beszédünkben még emdül áll, amit későbbi időben ejéndel-nek mondottak, holott ma már fogsz enni-t mondunk, mint ahogy a német is csak wirst essen-t képes mondani.  Ezáltal azonban nyelvünket nem csak a jövő időtő1 fosztottuk meg, hanem még egy föltételes módtól is, amely régi nyelvünkben megvolt, de ma már csak a székelyek és oláhországi csángó-magyarok nyelvében van meg, ahol fogok enni = talán majd eszem, múlt időben fogtam enni = lehet, hogy ettem.  Igaz ugyan, hogy ma a jelen időt kezdjük jövő idő helyett használni, de hiszen ez is csak ügyefogyott pótlék, ami a világos beszédet károsítja, mert elvész a különbség a jövő és jelen idő között.

Különböző példák :  A budapesti Ethnográphia folyóirat 1900. évi szám 221. oldalán áll :  Kinek a lovai vannak ott ?  Ami helyes magyarsággal így volna :  Ki lovai vannak ott ?  Vagyis a -nak itt teljesen fölösleges.  Lám a nép ezt régebben nem is használta.  A regősök még így énekeltek :  Ki háza, ki háza ?  Torkos Matyi háza ? (Lássad:  Sebestyén Gyula:  Regős énekek.)  Nem pedig :  Kinek a háza, kinek a háza ?  Torkos Matyinak a háza ?

Az alábbi mondatokat a Pesti Hírlap 1927. október 20. és november 29. számaiból vettem, ahol Kemál pasa törökországi újításairól van szó.  Például :  „Ebből a szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel lehet fogadni a nyilatkozatnak azokat a részeit, amelyekben ...stb.”  Helyesen így volna :  E szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel fogadhatni a nyilatkozat azon részeit, amelyekben ...stb.  16 szó helyett csak 12.  A durva zakatolás helyett szép sima beszéd.  Minek a „nak azokat a”, ami a mondatban a fülnek kellemetlen döcögés, ha azt még hosszabbá és zavarosabbá is teszi ?  Minek a németesen szószaporító „lehet fogadni”, mikor a ragozó magyar nyelv szellemének megfelelőbb és rövidebb is :  fogadhatni.  Minek a „-ból” és „-ből” rag kétszer, mikor egyszer is elég ?  Világos :  A német nem ragozó, hanem elővető nyelv, és az aus=ból ragot a főnév elé teszi, ezért a német anyanyelvű újságírónak nem volt elég, hogy a -ból rag ott van a szempont főnév után, hanem még egyszer, fölöslegesen, de német nyelvérzék szerint, eléje is oda tette.  De ennek következtében a németes újságírónyelvezet ma már általánossá válott, a magyar nyelv károsítására és hosszadalmasítására.

Más példa :  „Ezt a templomot annak a Mohamed szultánnak az anyja építette, akiktől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.”

Helyesen :  „E templomot azon Mohamed szultán anyja építette, akitől Magyarországot visszafoglalták a császári hadak.”  16 szó helyett csak 13, és fölösleges nak-ok nélkül.  Miért akarnók nyelvünkből mindenáron kiküszöbölni a sima, kellemes hangzású és rövidebb azon, ezen szókat, és helyébe tenni a csunyább és hosszabb :  annak, ennek a pótlékokat ?

Más mondat :  „Saját szemével láthatja, hogy a mi országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik.”

Helyesen : „Saját szemével láthatja, hogy országunk ma a nyugati országoktól semmiben sem különbözik.”  15 helvett 12 szó.

Minek a mi, mikor ez esetben az -unk azt teljesen fölöslegessé teszi ?  Csakis azért, mert a német nyelvérzék ezt így kívánja :  unser Land.  Mert a német elővető nyelv, míg a magyar utóvető, vagyis :  ragozó.  Például :  Von meinem Vater = atyámtól, azaz :  atya-enyém-tőle.

Jó németséggel fogalmazott a következö mondat is :  „Azok az elemek, amelyek ragaszkodtak a régi hithez és az ősi hagyományokhoz, nem okoztak nehézséget ennek a reformmunkának a végrehajtásánál.”

Minő nehézkes és hosszadalmas döcögés, akár csak a német nyelv.  Holott míly fenségesen egyszerű, rövid, sima és kellemes hangzású az alábbi, tiszta magyarsággal fogalmazott mondat :

A régi hithez és ősi hagyományokhoz ragaszkodó elemek e reformmunka végrehajtásánál nem okoztak nehézséget.

22 szó helyett csak 14.  Vagyis nyolccal kevesebb;  mennyi pénz, munka és anyagmegtakarítás és emellett szebb, kellemesebb hangzás és világosabb értelem.  Csakhogy újságíróinknak erről hiába beszél az ember.  Cikkeit ezek hosszúsága szerint fizetik, érdeke tehát a szószaporítás.  Német, vagy más anyanyelvű ujságíró mit törődik azzal, hogy így a magyar nyelvet rontja.  Sőt, ha soviniszta, annál inkább teszi.  Száz évvel ezelőtt ezen újságírónyelvezetet Mezzofanti még nem ismerte.

Más példák :  „Ebben a házban lakom.” vagy „Ennek a háznak az ára ezer pengő.”  Magyarul :  E házban lakom, valamint;  E ház ára ezer pengő.

Ha tehát nyelvünkre nem vigyázunk, az előbbutóbb oda romland (és nem „fog romlani”) ahol a német nyelv van.

Lássuk csak az ezredévelötti (tizedév, századév, ezredév, milliomodév a helyes, nem évtized, évszázad, stb., mert utóbbi germanizmus :  Jarhundert, Jarhtausend, stb.) magyar nyelvet.  Az alábbi mondatot a Halotti beszédből, annak nyelvezete szerint, de mai kiejtésre átírva idézem :

Szeretett barátim, imádkozzunk e szegény ember lelkéért kit Úr e napon e hamis világból mente.”

Ujságírói nyelven :  Szeretett barátaim, imádkozzunk ennek a szegény embernek a lelkéért, akit az Ur ezen a napon ebből a hamis világból kimente.

Vagyis 15 szó helyett nemcsakhogy 20 szó, hanem még fölösleges toldalékok egész tömege.  Minek a -ból és -ből kétszer ?  És míly szerkezeti tökély, nem mondja :  ki-, hiszen, ha mondotta, hogy világból, akkor a ki- már fölösleges.

De hiszen nem is kell ezer évvel visszamennünk.  Még Lévay József (1825-1918) Mikes című költeményében így írt :

Egyedül hallgatom tenger mormolását,
tenger vize fölött futó szél zúgását.
Egyedül, egyedül a bujdosók közül,...
Nem pedig :
Egyedül hallgatom a tengernek a mormolását,
a tengernek a vize fölött futó szélnek a zúgását.

De nem csak rövidségét illetőleg van a magyar nyelv az árja nyelvek fölött óriási fölényben, föltéve, ha helyesen beszéljük, hanem hangzásában is.  Eléggé ismeretes, hogy például a mássalhangzó-torlódásokat a magyar nyelv nem tűri, mivel ezek a fülnek kellemetlenek, és hogy népünk embere, amíg veleszületett természetes szépérzékét idegen hatások meg nem rontották, az idegenből átvett mássalhangzó-torlódásos szavakat magánhangzók hozzáadásával igyekezík kellemesebb hangzásúakká tenni.  Például népünknél régebben Stefán még Istefán volt, ma irodalmilag már István lett.  Továbbá a szláv krst nálunk kereszt lett, a latinból származó, de a németből átvett Stall nálunk istálló.  Az olyan durva és recsegő szavak pedig, amilyen a német sprechen, Spritzkrapfen, Strickstrumpf avagy a köpködésszerűen hangzó Pfarrer, Pfosten, Pfau, Pfaff a magyarban teljes lehetetlenségek.  Ugyanígy lehetetlenség a magánhangzótlan szláv szavak, mint krst, vrst, cvrst, krv avagy a több mássalhangzóval kezdődőek, mint srpski, sklad, prvi, drsko, stb.  Vagyis ily keményhangzású szavak a magyarban nem léteznek.  Mi több, a szép hangzása miatt annyit dicsért olasz nyelv is bővelkedik ily durva hangzású szavakban, mint straccio, strofinare, sdrucciolare, spruzzo (olvassad :  sztraccso, sztrofinare, sdrucciolare, szprucco = rongy, dörzsölni, csúszni, fröccsenés), amilyenek a magyarban lehetetlenek, mivel egyetlen magyar szó sem kezdődhet két mássalhangzóval, nemhogy hárommal.  Például úgy, hogy zdr-!  Ezért az olyan durvahangzású szavakat, mint drága vagy spriccel, idegen szavakul azonnal fölismerünk.  Van azonban nyelvünknek más szépsége is, például a sok ö és ü, bár irodalmi nyelvünk sok ö helyett következetesen e hangot használ, növelve ezáltal a sok e szépséghibát.  Például :  fölment helyett felment, kert mögött helyett kert megett, stb.  Növeli nyelvünk szépségét változatosságával az a és á, valamint az e és é közötti különbség is, amely hangok hiánya számos árja nyelvet, például éppen az olaszt is egyhangúvá teszi.  Az olasznak is csak öt magánhangzója van a mi tizennégy magánhangzónkkal szemben !  Még egyhangúbbá tesz némely nyelvet az, hogy belőle nem csak az ö és ü hiányzik, hanem a hosszú mássalhangzók is, mint például a szerb-horvátban, holott éppen ebben a magyar nyelv különösen gazdag.  Például :  eddig, meddig, villan, ellenséggel, pillanattal, stb.  Viszont nincsenek meg a magyarban a mély torokhangok, sem az orron át ejtendőek, amelyek közül az elsők különösen az oláh nyelvet, utóbbiak pedig a franciát éktelenítik.  Megvannak a mély torokhangok a stiriai német tájszólásban is.  Mi több, a magyar nyelv kerüli az olyan kemény hangzású mássalhangzókat is, amilyen a dzs, amely a magyarban gy hanggá lágyult.  Például a szláv Dzsurkovics név a magyarban Gyurkovics, az olasz Giorgio (ejtsed: Dzsordzso) is Györgyre változik.

Érdemes fölhoznom a következő esetet :  Társaságban szó volt arról, hogy az ö és ü hiánya némely nyelvet mily egyhangúvá tesz.  Ezt megtoldottam azzal, hogy ez még nem is minden, mert vegyük csak a magyar kettő szót.  Ennek a magyarban 26 olyan változata lehetséges, amelyeknek a szerb-horvát nyelvben az egyetlen kete felelhet csak meg, mivel e nvelvekben nemcsak ö, ü nincsen, de a-á és e-é közötti különbség sincsen, de ezenkívül még hosszú mássalhangzók sincsenek.  Mivel a társaságban más magyar nem volt, a 26 változtathatást megkülönböztethetetlennek tartották.  Leírtam tehát a 26 lehető változatot :

Kettő kőte kéttő kétő köté kőtő kető kötte kétté kéttő kőtté kete kőtte ketté kétö kötté kette keté kétte kéttö kötő köte kéte kété kőté köttő

Megmutattam ezt a mellettem ülő horvát ismerősömnek, azután behívtam feleségemet, aki nem tudta miről van szó.  Leültettem velem szembe, papírost, ceruzát adtam kezébe, s mondtam, írná le pontosan, amit most felolvasok a nálam lévő papírról.  Mikor készen voltunk, odaadtam mindkét papirost ismerősömnek, hasonlítaná össze.  Látta, hogy a kettő között semmi eltérés nincsen, mire csodálkozva mondotta, hogy hát ez miképpen lehetséges, hiszen ő nem hallott semmi egyebet, csak : kete, kete,....

Felelém :  az úgy lehetséges, hogy a mi kiejtésünk, hallásunk és helyesírásunk annyira kifinomult, hogy ezt lehetségessé, sőt magától érthetővé teszi.

Említettem föntebb a magyar nyelv nagy szógazdagságát.  Erről szótárak segítségével könnyen meggyőződhetünk, ha elég sok nyelvet ismerünk ahhoz, hogy az illető nyelvben az idegen szavakat fölismerhessük.  A görög nyelvet itt nem vehetjük figyelembe, mivel a görög műveltség legnagyobb részét a félszigetükön élő görög előtti ősműveltségből, nagyrészt pedig a főniciaiaktól származott, amiért a görög nyelv is bizonyára telve a nem görög néptől vett szavakkal, de hogy ezek melyek, megállapítani bajos.  Ugyanez okból nem vehetjuk figyelembe a latin nyelvet sem, mivel a római műveltség felében az etruszkoktól, felében a görögöktől származott.  Hogy a latinban sok a görög szó, tudjuk, de hogy mennyi az etruszk szó, megállapítani szintén bajos.  Az olaszt, franciát, spanyolt szintén nem vehetjük figyelembe, hiszen ezek szóanyaga a latintól alig különhözik.  Nem jöhet figyelembe az angol nyelv sem, bár ennek alapja germán, de szavai nagy többsége görög, latin, francia eredetű.  Ellenben számításba jöhetnek a német és szláv nyelvek.  Mivel ezek már körűlbelül egy ezredéve irodalmilag művelt nyelvek, azt várhatnók, hogy ezek szóanyaga a magyarnál gazdagabb.  Alább láthatjuk, hogy ami az idegen szavakat illeti, ebben a német nyelv sem áll sokkal jobban az angolnál.  Például :

Artillerie (francia) . . . . . . tüzérség.
Atom (görög).........parány.
(De e magyar szó a görögnél is jobb, mivel az atom szó oszthatatlant jelent, holott a parány osztható.  E magyar szó rokon a török para szóval, amely szintén kicsiséget jelent.)
Arithmetik (görög) ......... számtan.
Analisieren (görög)...........boncolni.
Argument (latin) ............. érv.
Absolutismus (Latin) .......... önkényuralom.
Arzt (latin: archiater) ........ orvos.
Construction (latin) ........... szerkezet.
Celle (latin). . . . . . . . sejt.
Cavallerie (francía) . . . . . . lovasság.
(De a lovagiasságra is csak ugyane szava van, pedig ennek egészen más a jelentése.)
Chemie (egyiptomi eredetű, de latinból vett szó) .... vegytan
Cultur (latin) .............. műveltség.
Capillarvenen (két latin szó) .......... hajszálerek.
Citat (latin). . . . . . . . . . idézet
Discussion (latin) . . . . . . . vita.
Electricitet (görög) . . . . villany
Electrische Zentrale (görög, latin) villanyközpont.
Exemplar (latin) . . . . . . . . példány.
Existenz (latin) . . . . . . . . lét
Fenster (latin) . . . . . . . . ablak.
Familie (latin) . . . . . . . . család
Genius (latin) . . . . . . . . lángész.
Genie (latin) . . . . . . . . nemtő
Generation (latin) . . . . . nemzedék.
Geographie (görög) . . . ..... földrajz.
Gravitation (latin) . . . . vonzás.
Immagination (latin) . . . . . képzelet.
Industrie (latin) . . . . . . ipar.
Interesse (latin) . . . . . . érdek.
Interessant (latin) . . . . . érdekes.
Infanterie (francia) . . . . . gyalogság.
Individuum (latin) . . . . . . személy.
Idee (görög) . . . . . . . . eszme.
Ideal (görög) . . . . . . eszmény.
Karakter vagy Character (görög) ......... jelleg és jellem.
A kettő között igen nagy különbség van, mert a jellem szellemi tulajdonságokra, míg a jelleg anyagi és testi sajátosságokra vonatkozik, ezt mégis csak a magyar nyelv kulönbözteti meg.  Az olasz nyelvnek még a betűre sincs szava, s ezt is a caractere szóval nevezi meg.  Igaz, használja a lettera szót is, de ez meg levelet is jelent.  Angolban szintén így van.
Kirurgie vagy Chirurgie (görög) ....... sebészet.
Literatur (latin) . . . . . . irodalom.
Lieutenant (francia) . . . . . hadnagy.
Militar (francia) . . . . katonaság.
Maultier (latin: mulus). . . . öszvér.
Markt (latin) . . . . . . . . vásártér.
Möbel (francia) . . . . . . . bútor.
Mauer (latin) . . . . . . . . fal.
Maschine (francia) . . . . . . gép.
Medicin (latin) . . . . . . . orvosság.
Motiv (latin) . . . . . . . . indíték.
Masse (latin) . . . . . . . . tömeg.
Moment (latin) . . . . . . . . pillanat
Monument (latin) . . . . . . . emlékmű.
(De az emlék-re nincs szava, amiért is erre a francia souvenir szót használja.  Van ugyan az Erinnerung szó, csakhogy ez meg emlékezet, emlékeztetés, emlékezés értelmű, vagyis e három dologra nincsen külön szava.)
Mechanik (görög) . . . . . . . géptan.
Mechanismus (görög) . . . . . gépezet.
Musik (görög) ............ zene.
Magnetizmus (görög) .......... delej.
Materie (latin) ........... anyag.
Matematik (görog) ........... mennyiségtan.
Nation (latin) . . . . . . nemzet.
Nuans (francia) . .......... árnyalat.
Natur (latin) ............ természet.
Opfern (latin: offere) ......... áldozni.
Organismus (latin) ......... szervezet.
Originell (francia) ........... eredeti.
Philosophie (görög) ......... bölcsészet.
Professor (latin) ............ tanár.
Physisch (görög) . . . . . . . anyagi
Psychisch (görög) .......... lelki, lélektani.
Protestieren (latin) .......... tiltakozni.
Praxis (latin) ............ gyakorlat.
Praktisch (latin) ........... célszerű.
Pech (latin: pix) ............ szurok.
Presse (latin) ........... sajtó.
Pacht (latin: pactum) . . . . bérlet.
Quitte (latin: cotonea) . . ...... birs.
Religion (latin) .......... vallás
Rasse (latin) ............ faj.
Regiment (francia) ........... ezred.
Soldat (olasz) ............ katona.
Staat (latin) . . . . . . . állam.
Schreiben (latin) ............ írni.
Strasse (latin) .......... út.
Schüssel (latin: scutula) ....... tál, serpenyő
Struktur (latin) .......... alkat
Spiegel (latin: speculum) ......... tükör.
Skizze (olasz) ............. vázlat
System (görög) .............. rendszer.
Sklave (latin) ............. rabszolga.
Trichter (latin: tractarius) ......... tölcsér.
Theorie (görög) . . . . . . elmélet
Tyranne (görög) . . . . . . zsarnok.
These (görög) . . . . . . . tétel
Universitet (latin) . . . . . egyetem
Wein (latin: vinum) ........... bor.
Zoll (latin: telonium) ......... vám

Szaporíthatnók a szójegyzéket százakra menően, de elég ennyi is, hogy állításom helyes voltát igazoljam.  Vannak olyan dolgok is, amelyeknél a magyar nyelv is kénytelen idegen szót használni, de ez távolról sem áll olyan mértékben, mint a legtöbb európai nyelvben.  Ha például a német nyelvből, amelynek mint láttuk, szerkezete is igen nehézkes és célszerűtlen, még az idegen szavakat is elhagynók, akkor egy mai értelemben teljesen használhatatlan nyelv maradna csak.  Szinte hihetetlen az is, hogy európai nyelvekben olyan ügyefogyottságok is léteznek, mint például a franciában az, hogy nincsen szava a hetvenre, nyolcvanra, kilencvenre, és kénytelen ezek helyett azt mondani: hatvantíz, négyhúsz, négyhúsztíz.  Ugyanígy szinte hihetetlen, hogy németül nem lehet azt mondani :  indul, elindult, leindult, hanem mind ezt csak körülírásokkal lehet kifejezni, mint például elindult helyett :  Es hat begonnen hinunter zu gehen.

Miért nem tanították, tanítják mindezt a magyar iskolákban ?  Azért, mert a leigázott magyarságnak sohasem lehetett független magyar kormánya.  A minisztereket — főképp magyarországi betelepített németeket — a császár nevezte ki.  A rejtett cél mindig a magyarság öntudata aláásása volt, mert hiszen öntudatos, önbecsülő nemzetet nehéz igában tartani.  Miért nem volt lehetséges Magyarországon Tacitus római történetíró Germania-ját teljes egészében megkapni, sem latinul, sem magyar fordításban ?  Azért, mert Tacitus a germánokról nagyon csúnnya dolgokat is megírt, amiért is az osztrák hatalomnak gondja volt rá, hogy e mű ne forogjon a magyarság kezén.  Birtokomban van azonban egy magyar iskolai tankönyv, amely Tacitus e művét is ismerteti, csakhogy ebbő1 minden, ami a germánoknak nem válík dicséretére, gondosan kihagyva, ami viszont kedvező, az nagyon kiemelve.  Ami tehát: hamisítás.  Megkaptam azonban Tacitust teljes egészében, eredeti latin szöveggel, de olaszországi kiadásban.  Ebben ilyenek is találhatók :

Ahogy Tácitus leírja a germánokat :  ráismerhetünk úgy testi, mint szellemi tulajdonságaiban az északi fajra.

Ami a szláv nyelveket illeti, ezekben kevesebb a latin, elég sok a görög, de igen sok a magyar, finn-ugor és török-tatár szó.  Mind ezzel szemben a magyar nyelv nagy szóbőségét, ezredéves elnyomatása dacára is, az egyszerű földműves nép szellemi fejlettségének, másrészt a műveltebb osztály öntudatos nyelvművelésének is köszönheti, amely utóbbi dolog azonban, sajnos, éppen a legutóbbi ötven esztendőben elhanyatlott.  Fölemlítem itt Herman Ottó azon megállapítását, míg az egyszerű angol, német és norvég halászok szellemi élete oly korlátolt, hogy egész életükön át néhény száz szónál többet nem ismernek és nem használnak, addig a magyar nép egyszerű halászainak a csak kizárólag magára a halászatra vonatkozó szavai száma is ezt messze meghaladja, nem is számítva a mindennapi élet egyéb szavait.  Ez így van nálunk még az írni-olvasni nem tudóknál is, akik szókészlete néhány ezer.  Márpedig egy nép igazi, veleszületett szellemi szinvonalát éppen az iskolázatlanokból ítélhetni meg a legmérvadóbban.

Nyelvünk szóbőségét illetőleg csak néhány példa :

Győzelem — diadal :  Előbbi bármíly gyözelemre vonatkozhat, utóbbi csak dicsőségesre.
Ritka — gyér :  Előbbi ürességben előforduló, itt-ott lévő valamit jelent.  Utóbbi másnemű dolgok között itt-ott előforduló valamit.
Találni — lelni :  Előbbi keresve találni.  Utóbbi keresetlen, véletlenül valamit lelni.

Hogy irodalmi nyelvünk ezeket ma összezavarja, valamint sok mást is, ez éppen az említett hanyatlás következménye.

Kevés nyelv tudja a következőket is egymástól megkülönbözteni, mint : testvér, fivér, nővér, bátya, öccs, húg.

Ismeretes, hogy a német nyelvnek nincsen a családra szava.  A familie szó ugyanis latin.  Aminek oka az, hogy náluk a kereszténység elfogadása előtt a mai értelemben vett család még nem létezett, csak Sippe, azaz olyan család, amelyben több férfi, több nővel élt közösségben.  Viszont tény, hogy az olyan nőt, aki más Sippe-beli férfivel közösült, megölték, függetlenül attól, hogy a nő az illető férfit akarta-e vagy nem, kivételt csak az képezte, ha a nőt eladták, és így már nem tartozott többé hozzájuk.

A németben nincs megkülönböztetve a nép a nemzet-től, amiértis nemzet értelemmel a franciából átvett nation szót használják.  (A nemzet azonos eredetű és nyelvű emberekből áll, a nép különböző eredetű emberekből is állhat.)  Úgyszintén nem különbözteti meg sem a német, sem a legtöbb nyelv a szeretet-et a szerelemtől, holott a nemi alapon álló szerelem és a hazaszeretet, szülők, gyermekek, iránti, vagy művészet, avagy zene iránti szeretet között óriási különbség van.

Még csak egy példa :  A magyarban az öreg szó csak emberre vonatkozhat (Eltekintve attól, hogy a mai újságírónyelvezet milyen zavarodott.), a vén szó vonatkozhat emberre, állatra, növényre, de nem tárgyra, sem időre, a régi szó ellenben csak tárgyra és időre.  Kivéve, ha régi idöben élt emberről, állatról, növényről van szó, amelyek azonban öregek, fiatalok is lehetnek.  De ezen öreg, vén és régi szavunkon kívül van még ó és ős, összesen tehát öt, valamint még ezek sok származéka, mint öreges, elöregedett, vénült, vénséges, vénhedett, kivénült, régies, régesrégi, ódon, ósdi, avult, avatag, elavult, kiavult, ősi, ősies.  Mindamivel szemben a németben csak alt és ur szó van és ezek alig néhány származéka, úgyhogy már az ó, ódon szavaink helyett is a latin-olasz antik szót kénytelenek használni, amelyet aztán, minden szükség nélkül a mi újságírónyelvezetünk is átvett.  A szlávban viszont csak az egy staro szó és ennek néhány származéka van.

Fölemlíthető még a következő, szintén igen fontos dolog is :  Mentől régibb egy nép műveltségi élete, annál fejlettebbek nyelvében az udvariassági szavak, kifejezések, szólások.  Ezekben csak az ősrégi műveltségű kínai oly gazdag, mint a magyar.  Nem számítandó azonban a hatalmasokkali beszéd, mert itt erőltetett kényszer van jelen, hanem számítanak a benső, családi életben használatos szavak, mert ezekben a tiszteleten kívül a szeretet is kifejeződik.  Árja gyermek így szól anyjához :  Schau, Mutter!, illetve :  Gledaj majko!  Amely jelentése :  Nézzed, anya !  A magyar nép egyszerű gyermeke azonban, ahol durva idegen hatás még nem érte, ugyanezt így mondja :  Nézze kend, édesanyám!  Vagyis szülőjéhez harmadik személyben szól, kend szó a kegyelmed rövidítése.  Ebben tehát a szeretet és tisztelet egyaránt kifejeződik.  A nem magyar szinte el sem tudja képzelni, hogy ilyen szépen is lehet beszélni.  Németben ugyanez így hangozna :  Meine gnädige süsse Mutter soll schauen.  Hogy aztán a magyarban ez mégsem ilyen hosszú, ez ismét a magyar nyelvszerkezet tökélyének köszönhető.  Mégis, még a következőt is hallottam :

A paraszt gyermek így szólott :  Nézze csak kend, édesanyám.  Mire az apa rászólott :  „Hallod-e te !  Édesanyádnak ne parancsolgassál.”  Csodálkozva mondottam, hogy hát milyen szépen mondta.  De az apa így felelt :  „De nem úgy kell mondania :  Nézze csak kend, hanem úgy, hogy ;  Nézné csak kend.  Akkor vettem észre, nézze: parancs, — de nézné: kérelem.

Műveletlen népek csak az egy te megszólítást ismerik.  A magyarban van te, maga, ön, és a már említett kend, a kegyelmedből származólag, de amelyet még kegyed-nek is mondhatjuk.  A fönti, a mindennapi családi életbeni udvariassági szólásokhoz hasonlóakat csak a több ezer éves müveltségű kínai nép ismer.

A magyar családban, régebben asszony a férjét nem szólíthatta nevén így :  Gyere ide, János, hanem csak így :  Jöjjön ide kend, édes uram.  Vagyis tisztelet, de egyúttal szeretet hangján is.  Bár szólíthatta nevén is, de csak akkor, ha távolabbról kellett hívnia.  Nejét a férfi tegezte, néven is szólította, de őt mások előtt feleségem-nek mondotta, amelyben kifejeződött, hogy bár ő, a férfi, az úr, de azért feleségét mégis önmagával egyenértékűnek, egyenrangúnak tartja, vagyis önmaga felének.  Nevén szólította, de nem úgy, hogy Mariska!, hanem :  Mariskám!, amiben a gyöngédség is kifejeződött.  Ellenben, ha csak úgy szólította, hogy Mariska!, ez már azt jelentette, hogy haragszik valamiért.  Szüleit gyermek nem tegezhette, csak édesapám, édesanyám-nak nevezhette.  A szülők gyermekeiket tegezték, nevükön szólították, de többnyire így :  édes fiam, édes lányom.

Mindez, sajnos, magyar urak között már régen nincsen így, illetve már régóta durvább, idegen szokásokat utánozzák, és ezeket tartják úriasabbnak, a nép pedig természetesen mindinkább az úri szokásokat utánozza, holott ezzel éppen a barbár szokásokhoz tér vissza.  Mégis, még ma is a magyar, ha finomságot akar tanulni, akkor a magyar paraszttól tanulhat, éppen fordítva, mint más népeknél.  Mind ebből azonban még az is következik, hogy a magyarnak valamikor a mainál magasabb szellemi műveltsége kellett legyen, amelynek hagyományai azonban a mai, technikailag magas, de szellemileg sokkal alacsonyabb, durvább gépműveltség hatása, valamint leigázottságunk következményeként mindinkább elvesznek.  Bár ha mindennek tudatára ébrednénk, e pusztulást megakadályozhatnók.  Egykor létezett magas műveltségünknek, nyelvünkön kívül, bizonyítéka még az is, kereszténységre térésünk előtt már saját írásunk volt — a rovásírás —, holott, mint mondottam, a legtöbb európai nép csak kereszténységre térése után tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság, ellenkezőleg, saját írását csak a kereszténységre térése után kezdte elhagyni, fölcserélvén ezt a latinbetűs írással, dacára annak, hogy az egyház ezen írást a „pogányság” maradványaként üldözte, mégis e rovásírás a székelységnél csak 200-250 évvel ezelőtt veszett ki.  Az újabb elméletek szerint ugyanis a magyarság egyáltalán nem jött Ázsiábbl, hanem ősrégi európai nép, valamint Árpád és honfoglalói egy, régebben a mai Dél-Oroszország területére (nem Ázsiába!) kivándorolt törzsünk volt.  Ezek az őshazába visszatérve, az itt uralkodó idegen fejedelmeket legyőzve, a magyar államot, nem a magyar nemzetet alapították, majd a magyar őslakosságba teljesen beolvadtak.

Azt kell azonban kérdeznünk :  mikor volt hát e sejtett ősműveltségünk ?  Közvetlen a kereszténységet megelőző századokban bizonyára nem, mert erről minden elnyomatásunk dacára is tudnánk valamit.  A rómaiak korából származó ábrázolatokból (például a Traján oszlopon) következtethetőleg, őseink a germánoknál akkor is valamivel műveltebbek lehettek, mert a sisakos, pikkelypáncélos jászok a germánoknál sokkal különbnek vannak ábrázolva.  Habár a rómaiak Germániát, Dunántúlt, Délvidéket és Erdélyt is meghódították, de a Duna-Tisza közét, vagyis a jászok földjét, leigázni sohasem bírták, úgyhogy a jászok, akiket a rómaiak jasigi, jasi és jóni néven neveztek, mindvégig ott éltek, három oldalról az óriási Római Birodalom által körülvéve, de szabadon, mígnem a rómaiak velük szövetséget kötöttek.  Mégis, ha itt akkoriban igazán magas műveltség létezett volna, erről az újabb időkbeli politikai hátterű eltüntetések és hamisítások dacára is, valami ismeretes lehetne.  Vagyis ősműveltségünk még sokkal régibb időkben kellett virágozzék, habár utóbb hanyatlott.  Ezt igazolják a magyarországi őskori leletek nagy mennyisége és kiváló minősége, különösen az újkőkor és a bronzkor leletei, amelyek a leghatározottabban arról tanúskodnak, hogy azon időben Európában sehol sem létezett íly magas műveltség, amelyet a német tudósok, mint például Schwantes és Weinert, Dunaműveltségnek, Közép-Dunaműveltségnek (Donaucivilisation, Mittlere-Donaucivilisation) neveznek.  De ugyanezt igazolják a régi görög mondák is, amelyek szerint ők műveltségüket, valamint Apollo és Artemisz istenségeik tiszteletét, a hyperboreuszoktól északontúliaktól), azaz az északi hegységeken (a Balkán hegységein) túli boldog, termékeny országban élő (Magyarország mindig termékenységéről volt híres) szkytha néptől örökölték.  Mivel ugyanis a görögök ezen országot mindig is Isztrosz, vagyis a Duna folyóval kapcsolatban emlegetik, ebből is kétségtelenné válik, hogy e föld nem volt más, mint Magyarország.  A görög hagyomány szerin e nép igen művelt volt, de bűnt, háborút, öldöklést, sem betegséget nem ismert, békésen élt, náluk az emberek több száz évig éltek, amiután az életet már unva, csöndesen, fájdalom nélkül haltak meg.  De azt is regélték még a görögök, hogy Heraklesz istenségük, akit pedig ők, különösen az Égei-tenger szigetein, valamint a főniciaiak is még Makar és Magar néven is neveztek (Lássad :  Die Phönicier. II. kötet. 415-428. oldal), az aranyagancsú „kerinai szarvast” űzve eljutott a hyperboreusok földjére, ahol Artemisz istennővel szerelemben, a szkythák őseit nemzette.  Ami nemzetalapítás ugyanúgy, mint a Csodaszarvas regénkben.  Ha pedig tudjuk, hogy Heraklesznek ikertestvére is volt, Iphiklesz, nevén Kaun, akkor e mondában okvetlen a mi Magor és Hunor nevű, a csodaszarvast űző, egy gyönyörű szigeten (Csallóköz) tündérlányokra akadó, ezekkel a magyarok és hunok őseit nemző regebeli ősanyáinkra, illetve a róluk szóló regénkre kell ismernünk.