Huszáréletem


1907-ben, októberben vonultam be a katonasághoz, a II. számú császári és királyi huszárezredhez, Erdélyben, Brassó mellett, a Barcaság kis síkságán levő Feketehalom nevű faluba, az ezred III. századához.  Egy évvel előbb jelentkeztem katonai szolgálatra, mint ahogy behívtak volna, hogy így jogom legyen kérnem hol és mely ezredben kívánok szolgálni.  Ez az osztrák-magyar hadseregben így volt, ellenben ilyen joga nem volt annak, aki csak a behívóra jelentkezett.  Akkor 20 éves voltam és behíva csak 21 éves koromban lettem volna.

Édesapám beleegyezvén, előbb még Zelenikán házitanítót is fogadott volt számomra, akitől megtanuljam mindazt amit tudnom kell, hogy az „egyéves önkéntes”-i vizsgát letehessem, hogy így nem három, hanem csak egy évig kelljen szolgálnom.  Ámde én Budapestre, a jelentkezéshez megérkezve e vizsgát letenni mégsem kísérlettem, mert hiszen éppenhogy hosszabb ideig kívántam Erdélyben maradhatni, hogy így több néprajzi, főképp népművészeti tanulmányozást, gyűjtést végezhessek.  Azon időben ugyanis, mint művészt, főképp a népművészet érdekelt.  Bár érdekelt a népnyelv, népköltés és a népzene is, de kevésbé, míg embertani dolgokra akkoriban sajnos, még nem is gondoltam.  Mindezek miatt is sokat mulasztottam ugyan, de nálam is, mint annyi másoknál, a legtöbb fölnemismerést és félreismerést az okozta, hogy akkor még hittem a magyarság „ázsiai, nomád eredeté”-ben, illetve arra, hogy ez csak téves hiedelem és állítás, arra még nem is gondoltam, sem arra, hogy a magyarság a Kárpát-Medence legrégibb őslakossága, s műveltség- és nyelvalapító ősnép.


_____________________




Amikor ott Budapesten katonai orvosi vizsgálatra kerültem, hogy katonai szolgálatra alkalmas vagyok-e, a főorvos alaposan megvizsgált, nem talált elég erősnek és „nem alkalmas”-nak („untauglich”-nak) mondott, bár csak „egyelőre”.  Mivel azonban kértem, hogy mégis vétessen be, mivel hiszen egyébként teljesen egészséges vagyok és szeretnék egy évvel előbb beállani, hát bevétetett.  Egy irodába utaltak, ahol megkérdeztek, hol akarok szolgálni ?  Bemondottam, hogy Brassóban, a második számú huszárezrednél, mivel ott Brassó mellett, Zernesten rokonaim élnek (Jaczkó Lucián és családja, aki édesanyám unokatestvére volt), a századok a Barcaság falvaiban vannak, mind Zernesttől nem nagyon messze.  Mondották ugyan, hogy mivel úgysem vagyok még elég erős, nem lesz jó a lovassághoz mennem, mert a szolgálat ott a legnehezebb, de maradtam kérelmem mellett, mire megkaptam a vasúti jegyet és már másnap utaztam Brassóba, ahol a parancsnokságnál jelentkeztem, és ahonnan Feketehalomra, a III. századhoz osztottak be.  Így szabadságaimon Jaczkóékhoz gyakran el is látogathattam, ahol mindig szeretettel fogadtak és néha napokig is voltam vendégük, mert Zernest Feketehalomtól csak vagy 10 kilométernyire van.

Hamár életemről írok, írnom kell hát a huszáréletről is.  De hát hogyan is kezdjek, miként kezdjek erről írni ?  Ami bizony nem is valami egyszerű dolog.  Akkor, az 1907-1911-es esztendőkben nagyon más volt még a katonaélet, mint ma.  Meg hiszen ma már lovasság, huszár nincsen is, úgyhogy aki maga nem élte, elképzelni sem tudja, hogy az milyen volt.  Megpróbálom ezt is megírni, de őszinte leszek, nem szépítek, de nem is rútítok semmit, hanem írom a jót, szépet és a rosszat is úgy, amint átéltem.

Hát bizony ott „a komisz életben”, kiváltképpen pedig huszáréknál, sokminden másképp megyen, mint odahaza „civilben” (polgári és paraszti életben).  Meg is szenved ott a szegény reguta (Rekrute = újonc) erősen, mégis a legtöbb szivesen elvisel mindent, hiszen maga kéredzkedett a huszárokhoz.  Igen sok magyar fiú kívánja, hogy katonaidejét huszárként tölthesse le.  Jobban mondva :  kívánta ezt régen, amikor még volt huszárság.  Hiába figyelmeztették otthon, kiszolgált volt huszárok, hogy majd megbánja, mert tízszer annyi és tízszer oly nehéz ott a dolog, munka mint bakáéknál.  Nem használ semmit, mégis kéri, hogy a huszárokhoz tegyék, de amit bizony kevésnek teszik meg, mivel hiszen tízszerannyi gyalogságra van szükség, mint lovasságra.  Mégis igen sok legénynek az jár eszében, hogy hát milyen is lesz az, ha majd hazajön szabadságra a szép, zsinórdíszes egyenruhában és pengő sarkantyúsan, kardosan végigmegy a faluban !  Ej, haj, — gondolja magában — ha akármilyen nehéz is a szolgálat, ha más kibírja, csak kibírom én is, egye meg a fene !  Így kerül hát a székely, meg a szilágysági legény a 2. számú „Miklós huszárok”-hoz Barassóba (Brassóba), s honnan valamelyik századhoz, valamelyik barcasági falu huszár-kaszárnyájába.

Mikor már utaznak a „fekete gőzössel” (fekete mozdonynyal), szól a sok szomorú dal :

Elviszik a magyar legényt messzére,
Ferenc Jóska savanyú kenyerére...

Ferenc Jóskának szokták volt az akkor uralkodó Ferenc József császár és királyt nevezni.  E dal kezdetét némelyek úgy is dalolták volt, hogy „keserű kenyerére”.

Már itt is mejegyzem, hogy egyszer a laktanyában (kaszárnyában) a többieknek mondottam volt, hogy úgy szeretem őket énekelni hallani.  Mire az egyik legény, tudatlanságom fölötti észrevehető rosszallás hangján mondotta volt, hogy :  „A templomban énékelnek;  mi dalolunk.”  Ekkor vettem észre, hogy lám, népünk nyelvében dalolni a lírai dalok „dalolását” jelenti, míg énekelni csakis az ünnepélyesebb jellegű ,vallásos énekek, avagy himnuszok és balladák „énekelését”.  De amit irodalmi nyelvünk már összezavar, nem tud megkülönböztetni.  Úgyhogy irodalmi nyelvünk például „virágénekek”-ről is szól.  Holott e szó alatt azon lírai népdalainkat értik, amelyek egyik jellegzetessége a sok virágemlítés, amelyek helyesen tehát „virágdalok”-nak nevezendők.

Jellegzetes példák a számtalan sokból :

Nem anyától lettem,
Rózsafán termettem,
Piros pünkösd napján
hajnalban születtem.

Avagy édesanya legutoljára született gyermeke dalolja :

Édesanyám rózsafája
Engem nyitott utoljára.
Milyen gonddal ápolgatott,
Mégis rossz embernek adott.
Aki engem leszakasztott,
Leszakasztott, elhervasztott.

Más példák :

A hajnalka akkor nyílik
Mikor reggel harmatozik.
Kedves rózsám, azt csak hagyjad,
Mert kezedben is már lankad.

Hol jártál már ilyen korán,
Hogy cipőd már ily harmatos ?
Rózsás kertben jártam,
Violát gyomláltam.

A bevonuló katonák és az újoncok más, szomorú, búcsúzó dalai :

Harmatos a törökbuza levele,
Leveri a hűvös szellő reggelre.
Utoljára fogám ajtód madzagját,
Adjon Isten, kedves rózsám jó'jszakát.

Erdélyben a kukoricát („tengeri”-t) nevezik török búzának.  Októberben, vagyis ősszel, amikor az újoncoknak bevonulniok kellett, szoktak nagy harmathullások lenni, valamint kezdenek hűvös, őszi szelek is fújni.  A fa-kapuszárnyak belső oldalán levő fa-kallantyút a kilógó madzag meghúzásával könnyen nyitni lehetett, vagyis ember könnyen bejöhetett, de állat az utcáról a csukott kapun nem.  A legény tehát este bennjárt kedvesétől búcsúzni, amiután neki jóéjszakát kívánva távozott.

Megy, zakatol a vonat, szól a szép, búsongó magyar dal, csak egyik-másik szilajabb legény kurjant közbe vagyegyet, de hát ez is inkább csak azért, hogy ne lássék nagyon, hogy bizony... no, fáj a szíve, amiért Annikót ott kelle hagynia... Az kérdi :  „Az a dal hogyan is van a lányokról, hogy:”

Ha az az egy köztetek nem volna,
Megválásom százszor könnyebb volna...

Ezt fújják azután egy ideig, amelynek többféle folytatása is van.  Például :

Megy a gőzös előre,
Bodor füstje fölfele.
Fölszállottam a fekete gőzösre,
Isten tudja hol szállok ki belőle,
Majd kiszállok barassai állomáson,
Azt sem tudom, merre lesz a lakásom...

Nem érdektelen, hogy népünk még az oly prózai gépre, amilyen a mozdony és amilyen az egész vonat is, tud valami költőit mondani, amilyen az, hogy száll a „bodor füstje fölfele”.  Sokszor a dalokban az egész vonat neve is „gőzös”.  Azt többnyire ugyan már tudják, hogy hol kellend kiszállaniok, valamint azt is, hogy a II. huszárezred parancsnokságánál kell jelentkezniök, de azt még nem, hogy onnan hányadik századhoz kerűlnek, vagyis a Barcaság melyik falva kaszárnyájában „lesz a lakásuk”.  Jóljár, aki a Feketehalom nevű falúba kerűl a III. századhoz, mert annak van a legjobb laktanyája.  Ide kerűltem én is.

Nem mutatják, depedig jólesik mindegyiknek, amikor a szép, zsinóros, kék dolmányt gombolja be mellén.  Éppen csak haját sajnálja sok székely legény, de az bizony földre kell hulljon.  Dalba is siratja ezt a magyar újonc :

Katonának el akarnak vinni,
Göndör hajam le akarják nyírni.
Göndör hajam nem hagyom lenyírni,
Igy fogok a királynak szolgálni.
Göndör hajam lehullott a földre...
Rezes csákót nyomnak a fejembe...
Az van írva fönn az irodában :
Három évig király katonája.

Mikor először lépnek az istállóba a sok szép ló közé, körűlnéznek, mert jól tudják már, hogy ez lesz a hely, ahol három katonaévük legtöbb idejét töltendik.  A cugszfűrer (szakaszvezető), a káplár (tizedes;  az osztrák-magyarnak nevezett, de a valóságban csak osztrák hadsereg magyar legénységű ezredeinél sok volt a szolgálati nyelvből átvett német szó) odavezeti mindegyiket egy-egy lóhoz, kezével meglapogatja azt, és mondja a regutának (újoncnak):

— No fiam, ez lesz a lovad.  Jó, szelíd csikó, szépen bánjál vele.  Ápoljad, keféljed és ha szőre szép fényessé lesz :  karácsonyra elmész haza szabadságra.

Nem is hallja, nem is látja szegény reguta (Rekrute), milyen ravaszul nevetgélnek ott a más lovak mellett az „öreg huszárok” (akik már egy éve, két éve, vagy harmadik éve szolgálnak), mondogatva :

— Hiszen elmész te szabadságra !  Hiszen lesz mulatságod !

Ki is ápolná a sok lovat, ha mindenki szabadságra menne ?  Aki szabadságra megy, annak lovát, a magáén kívül, addig más kell gondozza.  Bizony, hogy egy-egy szakasztól (minden században négy volt) öt-hat ember ha elmehet, hát sok !  Bizony többnyire csak egy-kettő.  De az is csak „öreg”, nem ám reguta !  A rukkolásokat (kivonulásokat) leszámítva, karácsonykor teszi ki a lábát először a reguta a kaszárnyából, de nem ám szabadságra, hanem csak kis, délutáni kimenőre.  Estére, „takarodóra” az esti parancskiadásra, ami mindig az istállóban történt, ott kellett legyen, mert ha nem, ezért 2-3 nap börtön járt, és legalább egy napra ennie csak kenyér és víz.  Parancskiadáskor mondotta be a szakaszvezető mindig, hogy mi kell történjen a következő napon, de itt adhatta ezután elő bárki a maga kérelmét avagy panaszát.

Rámutat a „fürer úr” (szakaszvezető) egyik „öreg” huszárra (aki lova éppen az illető újonc lova mellett van az istállóban) s mondja :

— Itt van öregapád.  Majd megtanít lóápolni, szerszámtisztogatni, etetni, itatni, nyergelni.  Szót fogadjál neki.

Azzal megy a fürer tovább.  Könnyű annak, aki civilben is (polgári életben is) lóval bánt, ez könnyebben tanul, habár ez sem igen sejti, milyen a huszárló.  De hát aki még sohasem voltló mellett !  Mint például ...az a Magyar Adorján közhuszár, reguta is...

No de hát csak biztatja az öreg a muszkát (Így is nevezték az újoncot azért, mert neki szófogadni, s minden mást mindig „muszáj” volt.  A muszáj szó a német esmuss sein mondásokból származik.), hogy :

— Bátran, fiam.  Ne féljél semmit, menjél melléje, a nyakát lapogassad meg szépen ;  szelíd az mint éppen a bárány.  Odamegy szegény reguta a lóállásba a ló mellé, hogy meglapogatná, de az a karjába harap, mert nem ismeri.  A reguta ijedten szalad vissza, az meg rúg is egyet utána.  Kacagnak erre az öregek, az előbbi meg szól :

— Hát te, fiú !  Lovat nem látál-e még világéletedben ?

— Vagy láték én már, de nem ilyet ... Ebanyja.

— Hát szólanod kell előbb hozzá, mielőtt hozzámész.  A neve Csatakos.  Mondanod kell szépen :  „Nee, Csatakos, nee !  Meglátod nem bánt akkor.

Mert bizony van a jól táplált katonalovak között szilaj is, habár a legtöbb mégis békés és valóban szelíd.  Nekem szerenszém volt, mert ilyet kaptam.  Neve Cserző volt és igazán szelíd.

Sok újonc ugyancsak undorodik, amikor kézzel kell lova fara alól a ganajat fölszednie — nem lapáttal — hogy szál szalma se menjen vele.  De később bizony örömest megteszi, mert meg tanulja, hogy ha a szalmát elpazarolja s megromlik az „alj” a ló alatt, avagy ha a ganajat betapodja a ló az alomba, s éjszaka az lefekszik :  piszkos lesz a szőre, nagy keserves munka azt tisztára, tükörfényesre „csutakolni”, kefézni.  (Csutak neve a tiszta szalmacsomónak, amelyet előbb kissé megcsavarva fogják marokra, s a lovat azzal dörzsölik tisztára.)  Mert tiszta, s fényes kell legyen a huszár lova.  „Rukkolás”, azaz kivonulás, lehetetlenség nemtiszta, nemfényes szörű lóval.  IIyesmiért két-három napi „áristom” (börtön) járna, s eledelül csak kenyér és víz, ugyanúgy mint „takarodó” utáni késői hazatérésért.  A Nagy Isten meg is verte az olyan újoncot, aki szürke lovat kap (fehér lovat a katonasághoz nem is adtak), mert az bizony farán reggelre gyakran sárga.  Idővel azonban az újonc is megravaszodik, de megszenved, ameddig megtudja, hogy szürke lónál többet ér a kréta, mint a csutak... Ehhez a fürer úr meg a káplár úr is szemet húny, csakhogy néha az őrmester úr észreveszi, mert hát a krétázott lófar nem fényes.  Fenyegetődzik hát áristommal !  De megtanulja a muszka azt is, hogy ha esti parancskiadáskor bejelentve, hogy másnap kivonulás lesz, akkor némi ajándékkal a „lócsőszt” (éjjeli istállóügyeletes) rávehetni, hogy a szürkét éjjel ne engedje lefeküdni, nehogy reggelre fara sárga legyen... Aki még föl is köti a szürkét a jászolhoz, ha az alom nem a legjobb, úgyhogy a ló nem is bír lefeküdni.  Pedig, ha az éjjeli, szolgálatbeli káplár ezt észreveszi — ha nem jóembere — hát „raportra” írja föl, és ezért is jár néhány nap elzárás, és kenyér és víz ebédre, vacsorára.

Istenem !  De nagy dolog is az a lóápolás a huszárnál !  Milyen fárasztó, mennyi gonddal jár, de mennyi furfangja s ravaszsága is vagyon !  Amikor „lóvizitet” tart az őrmester úr (lóvizsgálatot), avagy éppen a százados úr, de sok félelmet áll ki a reguta !  De még az „öreg csontok” is, de még a szakaszvezető meg a tizedes úr is (fürer és káplár).  Bizony, hogy kissé megpetróleumozott ronggyal simogatják meg lovaikat az öregek, hogy fényesebb legyen a szőrük.  Az újonc pedig lát és okul... Fürer úr, meg káplár úr meg szemet húny, mert hát őket is felelősségre vonják, ha nem szépek, nem gondozottak a lovak.

De ha a kapitány úr tartja a lóvizitet, akkor az ilyesmire az őrmester úr is szemet húny, mert ő is örül, ha a kapitány úr nagyon szépeknek tartja a lovakat és nagyon meg van elégedve.  Pedig hát az őrmester úr is jól tudja, hogy egy kicsit petróleumos rongy is van a dologban.  Ha csak ő tart lóvizitet, csak odamegy és megszagolja a lovat és mindjárt megtudja a csalást.  Hisz ő is volt valamikor reguta, azután altiszt és végül „zupás” (továbbszolgaló, aki a három év letelte után is katona marad).

De nem tudja az ilyesmit, az ilyen titkokat, a százados úr, aki sohasem volt közönséges közhuszár, hanem „egyéves önkéntes úr”-ként kezdte, s ilyenből lett tiszt úrrá, aki eleintén ha volt a lovak mellett is, de hát „csak úgy”.

Hát a kefézés !  Ettől is fényesedik a ló szőre, csakhogy ez fáradságos.  Az öregek már dalolva csinálják, de szorul az a „bús reguta”, aki ha odahaza ápolt is lovat, biz az csak olyan „civiles” lóápolás volt.  Másképpen megy az itten most.  Manapság, igaz a katonát már nem szabad ütni, de ki kérdezte ezt az én újonc koromban !  Bizony a „hétbeliek” (akik 1907-ben vonultak be) hátán, farán, még szólott a nádvessző, s szólott az enyémen is Postol káplár uramé !  Meg azután, mesélték az „ötbeli” öregek (akik 1905-ben vonultak be), volt olyan őrmester is, aki maga mondotta a káplárnak :  „Ha lusta az a kutya muszka, üssétek agyon, lökjétek a lóhoz, mondjátok :  az rugta agyon.”

A ló szőréből kikefézett port a vakaróból ki kellett verni az istálló földjére, mindenkinek a maga lóállása mögé, szép, egyenletes sorokba.

— Akinek legkevesebb sor pora lesz :  forvercbájgen-t csinál !  (Német szó = előre hajlás.)  Így kiabál a káplár úr, és nádvesszejét suhogtatja.  Mindenki tudja, hogy ez azt jelenti, hogy kap ötöt-hatot a hátuljára.

— De olyanok legyenek a sorok, hogy a szalmaszál megálljon bennük ! — teszi hozzá.

Szepeg a bús muszka, míg az „öregek” csak dalolnak jókedvűen.  Ügyesebben is jár kezükben kefe s vakaró, de meg úgysem történhet meg, hogy öregnek legyen a legkevesebb pora, mert ők tudják, hogy ha éppen kell :  az istálló falából is lehet egy kevés port hozzávakarni, kaparni...

Sok baja van a szegény regutának a legénységi iskolában is.  A német vezényszavakat, a német jelentés bevezető szavait is ott kell megtanulniok.  Ez így hangzott :

— Herr Rittmeister, melde gehorsamst :  (Kapitány úr, jelentem alássan :  stb.)

Ezt a táblára is föl kellett írni tudni, de természetesen csak magyar helyesírás azerint.  Fölírta tehát az újonc :  „Herrikk májszter meddige hozzám.”  De rákiált a szakaszvezető :

— Nem jól van te !  Így kell írni s mondani :  „Her rikkmájszter meldige horzám.”

Miután azonban a jelentéstétel e bevezetése akkor még megvolt engedve magyarul is, így ez a régi szokás szerint mégis többnyire így kezdődött :  „Vitéz kapitány úrnak alásan jelentem:” stb.  Így volt ez 1908-ig.  Amiután azonban egy Pallavicini olasz nevű, de sovinista osztrák-német főhadnagy követelései miatt, legalább nálunk, a III. századnál, ez meg lett tiltva.  Emlékezem, hogy ő egyszer a legénységi iskolában, egy hadnagy és az őrmester kíséretében megjelenvén, a szakaszvezetőnek, többek között ezt is mondotta;  magyarul, mivel jól tudott magyarul, a huszárok közül németül meg, kívülem, senki sem :

— Meg kell értetni az emberekkel, hogy ők nem „magyar huszárok”, hanem „osztrák-magyar huszárok”.

Ezután az újoncoknak néhány kérdést tett föl, amelyekre némelyik tudott felelni, némelyik nem.  Ezután engem vett sorra tudta, hogy újonc vagyok és hogy tudok németül, de mégis az általános szokás szerint magyarul :

— Miből áll egy gyalogezred ?

Meg kellett volna mondanom, hány batalyonból, hány századból stb.  De nem tudtam.  Szerettem volna azt mondani, hogy :  „Bakákból és bakatisztekből”.  De nem mertem, mert fél tem, hogy szemtelenkedés miatt megbüntet.  Hát hallgattam.  Erre haragosan odaszólott kíséretéhez, németül :

— Der kann ja nicht so dumm sein !  (Ez nem lehet ily buta.)  Majd hozzám fordulva mondotta, de szintén németül :

— Wenn man schon hier ist, so muss man sich auch interessiren !  (Ha már itt van az ember, akkor érdeklődnie is kell.)  Én pedig gondoltam magamban :  De engem éppen az ilyesmi nem érdekel.  Nem is ilyesmiért vagyok itt, hanem néprajzi tanulmányok céljából.  De mondani ezt sem mertem.

Máskor a fürer úr kérdezi az újoncot :

— Huszár Szén !  Mondjad meg, mi az a takarodó ?

— A pokróc.

Erre nagy nevetés.  Mert hát takarodó a neve az esti kürtszónak, amelyre minden kint levő katotának haza kell takarodnia a laktanyába.  Aki késik, avagy nem hallgat rá :  megbüntetik.Egyszer, a század irodájában (ahová főképp németül tudásom révén írnokként kerültem) fültanúja voltam e párbeszédnek, Bendőfi (Brenndörfer számvivő őrmester és egy újonc között):

— Makukat ferekettek mikoa jöttek a fonaton.

— Mi ?  Mi nem, őrmester úr.

— Te iken.  Itt jött asz iehás :  Mekféetek ecs lekényt.  Itt fan a nefe: Pálint Pahapás. (Bálínt Barabás).

— Hát, instállom (székely tájszólásban = kérem), kicsikét megsapkázók (= főbe verni, de nem nagyon erősen).

— Nem sapkásztak !  Itt áll asz ieháspan (írásban, mert az r-et nem tudta ejteni):  Súlos testi séetés.

— Hát... instállom... vaj kéthelyütt a kupáját (koponyáját) bészakasztók... mert igen legénykedik vala...

Elég a' hozzá, az öcse, a polgári bíróság ellene ítélt nehány napi fogházbüntetést a katonaságnál kellett leülje.

Az újoncok bevonulása után nemsokára már kezdődnek a „rukkolások” (kivonulások).  A reguta is fölül a csikóra (mókásan „csikó”-nak is szokták volt a lovat nevezni, ha az nem is fiatal már).  Az altisztek vezetése alatt mennek, szépen kettesével végig a falun, ki a mezőkre, a tarlókra.  Eleintén csak szépen, lépésben, azután lassú trappban (ügetésben), de amikor vágtatni kell kezdeni, akkor bizony uccu neki, vesd el magad, ahány ló, annyifelé szalad !  Futtában még rúg is a levegőbe, meg bakkol is, és nyerít az a betyár, jóltáplált paripa örömében, mert jól érezi, hogy reguta ül rajta, s teheti amit akar.  Neki is vág a mezőnek és kifutkossa, kitombolja egyszer magát kedvére.  Egy reguta leesik, másik a ló nyakára kerül, azt öleli, szorítja, hogy le ne essen, a harmadik elvesztette lábáról mindkét kengyelt, elereszti a szárakat és a nyeregkápát fogja két kézzel, és a ló úgy megyen vele olyan trappban, hogy azt hiszi a szegény muszka :  a lelke is legott kiszakad a nagy zötyögéstől.  A csikó pedig a laktanya kapujáig meg sem áll, ahol a kapus szolgálatbeli huszár meg nehány otthonmaradott öreg csont, a kapaszkodva ülő regutát nagy hahotával és csúfolódásokkal fogadja.

A többi regutát, lovat, nagy hujázva, kiabálva, kacagva, az öregek meg az altisztek összeterelik.  Aki leesett fölül ismét, és mennek hazafelé.  Haj, büszke aki megült a nyeregben és a lovat is féken tartani, vezetni tudta.  Huszárnak képzeli már magát.  Pedig hol van még a rácsuj (Reitschule) meg a loncs (Longe)!  Ott átkozza a reguta még a születése napját is, ott kezdi megbánni, hogy huszárnak kéredzett.  Eleintén még a kengyel is otthon marad a nyergesben (szerszámraktárban) és úgy kell kivonulni, kengyeltelen, örökös trappban.  Sokszor ki is serked a vér a piros nadrágba az újonc ülepéből, mert csúnyán föltöri azt a komisznyereg (állami nyereg), mert kemény az, nem puha-párnázott, amilyen a tiszturaké !  Rajta vetve át a fölsőheveder szíjú is és hát bizony „tör” az is.  Csak az öregek nem érezik már ezt, mert meg is szokta már a bőrük.  Panaszkodni nem mer egy sem, mert szégyenli is, de hát : középen áll az őrmester, avagy valamely más altiszt.  Jobb kezében az ostor, bal kezében a hosszú loncs és így hajtja körbe-körbe maga körül az újoncot, és ha ez panaszkodni merne, bizony hogy csak úgy „véletlenségből” az ostor őt találná el, a ló helyett.  Jobb volt régen, amikor még szabad volt a piros nadrágot jó feszesre agyusztálni.  Alája föl lehetett venni egymásra, két régi, már lágy gatyát, rá a feszes nadrágot, puhán ült akkor az ember, de most már nem szabad feszesre varratni a nadrágot, mert akkor hamarább kopik és szakad.  Inkább a reguta bőrében essék kár.  Beheged az !  Pedig még öreg huszárt is föltöri néha a kemény nyereg meg a ráncosodó, nem feszes nadrág, például a hadgyakorlatokon, amikor egész nap is nyeregben van, amikor ahány ránca a nadrágnak, annyi helyen kopik a huszár bőre !  Különösen ha meleg is van és megizzad a lovas.  Könnyű a tiszt uraknak a puha, párnázott extra nyeregben csupa-ránc angol breeches-nadrágban legénykedni, de bezzeg nagyon meg is emlegetik azután, ha a nagygyakorlatokon valamely okból, néha megesik, hogy egy napot a deszkakemény komisz-nyeregben kell tölteniök.

No, de hát mind az eddigieket mégiscsak elviseli valahogyan a reguta, különösen aki örömest jött a huszárokhoz, avagy még kéredzett is ide, hanem csak az a sok cifra rácsujbeli német vezényszó ne volna !  Nehéz megtanulnia annak is, aki tud németül, hát még aki német szót világéletében sem hallott :  „Einzelreiten auf der rechten Hand, Schritt marsch!”  Avagy :  „Halber Tavers aus der Mitte!”  Avagy :  „Links umkehrt-wechseln!”  Stb., stb.  Aki pedig eltéveszti :  a tiszt avagy altiszt nádvesszeje suhog a combján, meg csattan.  Odaszólítja a kapitány magához az újoncot és miután az odalovagolt, szépen oda kell adnia saját nádvesszejét, hogy avval kapjon;  ha ugyanis a kapitánynál nincsen.  Vagypedig fejét kell lehajtania, hogy képe a gyalog álló kapitánynak poffal fölérhető legyen.  Sokszor könnye is kicsordul a székely legénynek, amíg megtanulja, mi a különbség a kurckerdáj (Kurz kehrt euch) és a linckurckerdáj (Links Kurzkehrt euch) között.  Szerencsés, aki a német nyelvhez is konyítván, már a legénységi iskolában, a földre krétával rajzolt rácsujt gyalog járva, be tud vágni mindent, mert az nehány káplári pofon árán menekül.

Sokat szidják a reguta „apja Istenit” a rácsujbeli „eloszlás” miatt is, amelyet „áncelrájten”-ben (Einzelreiten) eleintén sehogysem tudnak betartani.  Járták egy délelőtt a 3. szakasz nyolcbeli (az 1908 évben bevonultak) muszkái a grószeturt (Grosse Tour), vagyis a nagy kört.  Hadnagy urunk akárhogyan káromkodott, nem használt.  A kör egyik felében mégis majdnem mind egyrakáson volt, míg a másik felében egy vagy két lovas döcögött.

— Hej te !  Az apátok ragyogó szentségit ! — kiáltá, türelmét veszítve — Csinálok én itt mindjárt eloszlást ! — Azzal a nagyostorral közibük durrantott kegyetlenül, nem nézvén, embert avagy csak lovat ér-e az ostor !  Hej, milyen „eloszlás” lett ott rögtön szanaszét az egész rácsujba !

Hanem hagyján az áncelrájten, de a :  kurcel kalubb! (Kurzer Galopp).  Amely mindig :  farcs (Falsch).  Hányan kerülnek az „egyesbe” (magános zárkába) miatta !  Dal is szól róla :

Kis pej lovam a födeles rácsujba'.
Farcsul ugrott be a kurcel kalubba.
— Napos káplár, ezt a huszárt raportra,
Raport után az egyes áristomba !
Az egyesben, hej de kemény az ágya,
A reguta búsan fekszik le rája.
Nyárfadeszka derékalja, párnája,
Rossz köpönyeg takaródzó subája.
— Ne sírj fiam, mert letelik az idő;
Nem a világ az a három esztendő ! —
— Szívesebben is szolgálnék én tizet,
Csak szavával ne kínozna a német.

De egy vezényszó mégis van, amelyet hamar megtanulnak, szívesen hallanak, sőt várva-várnak :  „Azderácsuj!” (Aus der Reitschule!).  Akkor vége aznapra a legnehezebbnek.

Alig áll meg a lábán a reguta, mikor végre lóról szállhat, de akkor kell még a megizzadott lovat szalmával szárazra csu-takolnia, patát mosnia, zabolnia (a lovat zabbal megetetnie), s csak azután mehet ő is „minázsizni” (étkezni), s a húsz perc, amíg ebédel, ez egész napi pihenése.  Mert ezután már szól a kürtjel itatásra.  Sietniök kell a vödrökkel a vízre, hogy a lovakat megitassák.  Hiszen elő írva 12-től 2-ig pihenés, de ezt mi hétbeliek még csak nem is tudtuk, nemhogy betarthattuk volna.  Mostanság az ilyesmi már be lesz tartva, de mi még természetesnek véltük, hogy az ebéddel még alig voltunk készen, és a berácsaftos (Bereitschaft: ügyeletesség) káplár máris kiabált :

— Még nem vagytok készek!?  Egy, kettő !  Itatni, le a lovak mellé !

S aki utolsónak maradott: a nádvesszővel vagyegyet mindig kapott.  Ekkor kezdődött a lóápolás is.  Kefe, vakaró, meg kemény, fonott szalmacsutak kellett hogy legyen, ha nem volt, szaladnia kellett a „kantinba” venni (minden laktanya földszintében volt kis vendéglő, de amelyben a katonáknak szükséges apróságokat is lehetett kapni;  a kantin szó ugyan pince jelentésű, mert itt főképp italféléket lehetett kapni, bár lehetett ételeket is, sőt, amint említém a katonáknak szükséges különböző apróságokat is).  A fonott keménycsutakért pedig fizetnie kellett valamelyik „öregapjának”, akiknél ilyen mindig volt a ládájában, tartalékban is.  Amíg a „bús reguta” is meg nem tanulta az ilyen készítését.

Lókefézés, keménycsutakolás alatt folyt a dalolgatás.  Szegény, bús reguták avval vigasztalódhattak.  Ez többnyire úgy ment, hogy valamelyik öreg elkezdett egy dalt — többnyire katonadalt — amire a többi öreg is veledalolta ugyanazt, míg az újoncok csak amikor már az illető dalt ők is megtanulva, ők is a többivel együtt dalolhattak.

Ámde csak elkiáltja magát valamelyik öreg :

— Ganaj teee !

Ugraniok kell akkor a legközelebbi muszkáknak, egynek, kettőnek, hogy az „öreg szentség” lova fara aól a lehullott ganajat fölszedjék tüstént, nehogy a ló betapodja a szalmaaljba, mert hát az „öreg szentség”, amíg muszkát lát, méltóságos kezével nem nyúl a ganajhoz.  Ha meg nem ugrik valamelyik elég gyorsan, hát még valamelyik másik öreg is szól fenyegető hangon :

— Hát te nem is ugranál, ha öreg szenvedő szól ?

De hát lóápolás, szerszámtisztítás: ez a dalolás igazi ideje.  Nyáron künn a folyosókon, télen a „zabosban” meg „nyergesben”.  (Azon nagy raktárakban, amelyekben a nagy zabosládák állanak, meg a sok nyereg és lószerszám van.)  Hanem a kisebb nyergesben is inkább csak az öregek vannak.  Regutának inkább csak akkor szabad e kissé melegebb helyiségbe jönnie, ha a káplárnál, avagy valamelyik öregapjánál jelentkezik a maga megtisztított, kifényesített nyergével, szerszámával, hogy az ellenőrizze.  Ha a szerszám beválik, dícséretet nemigen kap, de szidást annál inkább, ha azon szíjak, csattok nem elég fényesek.  Mehet újra fényesítenie, sőt ha az öreg éppen rosszkedvében van: az egész kantárt földhözvágja a porba, s mondja :

— Tisztítsad meg !  Kezdjed újra !  Hogy a súj egyen meg !  Olyan legyen, mint a Nap és a Caillag !

Mehet a bús reguta újra „rostokolni” (rostokolásnak nevezték a marhaborda szélével, avagy porcelándarab gömbölyded szélével való erős dörzsölést, simítást;  ami nélkül nem lehet bőrt eléggé fényesre kefézni), még kefézni, viaszozni.  Keni, rostokolja, kefézi, kefézi, törölgeti a szíjakat, súrolja, pallérozza a csattokat, zabolát, kengyelvasat, és úgy dalol, dalolgat, bújában.  Van közöttük egy-egy „nótafa” is, akin úgy terem a „nóta” (dal), mint fán a lapi (levél), s a virág.  Ezt a többi szereti hallgatni, s fújják utána.  Ha nem is saját találmánya minden dala, de tud annyit, mint kevés más.  Nagy különbaég van azonban nótafa s költő között.  Előbbi nem ír verset soha, esetleg írni nem is tud, meg új dalai nem is mindig egészen újak, hanem régebbieknek csak változtatásai, szépítései, újabb sorokkali, sorpárokkali gazdagításai :

Holdvilágnál az Olt vize csillámlik,
Fűzfák alatt szőke kislány könnyezik,
Szőke kislány a kedvesét siratja,
A kedvesét katonaság hervasztja.
Ne sírj kislány, mert letelik az idő;
Nem a világ az a három esztendő.

* * *

Nyissad, rózsám, faragásos kapudat,
Eresszed bé szabadságolt babádat.
Bé eresztlek, édes babám, vártalak,
Három éve mióta nem láttalak.

* * *

Kert közepén zöldlombos eperfa,
Azalatt van szép, selymes nyoszolya.

Azon nyugszik egy szőke menyecske,
Mellette van kis, bölcsős gyermeke.

A lábával csak úgy ringatgatja,
A szájával csak úgy csicsísgatja :

Csicsis baba, én vagyok az anyád,
Magyar huszár a te édesapád...

* * *

Esik eső szép csendesen,
Tavasz akar lenni.
De szeretnék kis kertedben
Piros rózsa lenni...

Nem leszek én piros rózsa,
Elhervaszt Ferenc Jóska,
Barassai emeletes
Huszárkaszárnyában...

Régebben minden falusi magyar háznak az út felől „kis kert”-je volt, amelyet „virágos kert”-nek is neveztek.  Ez a leány, avagy leányok, gondja volt.  Ferenc Jóskának népünk Ferenc József császár és királyt szokta volt nevezni.  Brassó városa hivatalos neve ez volt ugyan, de népünk ezt nem így, oláhosan nevezte volt, hanem mindig Barassónak.

Kolosvári kaszárnya !
Ott a rózsám bezárva...
Eladom a jegykendőm,
Kiváltom a kolosvári kaszárnyából
A szeretőm.

Kiváltlak de kiváltlak !
Elhervadni nem hagylak !
Eladom a jegykendőm,
Kiváltlak a kolosvári kaszárnyából,
Szeretőm...

E második strófa első sorát némelyek helyesebben, így is dalolták :  Kedves rózsám, kiváltlak !  Igen régi dal azon időből, amikor katonát meghatározott összeg ellenében ki lehetett váltani, sőt kiváltható volt még úgy is, hogy az illető helyébe más állott be, de akit ezért, természetesen, jól meg kellett fizetni.  Népünknél régebben több helyen nem jegygyűrűt, hanem jegykendőt volt szokás váltani.  Ez rendesen igen nagyértékű selyemkendő volt, gazdagon, virágos kézihímzéssel, amelyet a legény ünnepeken és vasárnap övébe tűzve, baloldalt viselt, a leány pedig bal karján, avagy bal kezében tartva, de télen két vállára kanyarítva is.

Némely legénynek „dalos könyv”-e is volt, de akkoriban még nem nyomtatott (ponyvairodalmi), mint ma, hanem kézírásos, virágos kézirajzokkal, amilyet én kettőt még láttam.  Ezekbe ilyen dalok is voltak :

Kapitány úr táncoltatja a lovát,
Antrétolja azt a betyár századját,
Bal szárnyára állítja a regutát,
Jobb szárnyára ki kilencszázhétbéli,
Kapitány úr szabadságba engedi.
Kapitány úr azt mondja a huszárnak :
Maradj vissza, édes fiam, zupásnak.
Három csillagot varrnak gallérodra,
Harminc legény hallgat a parancsszódra,
Kapitány úr köszönöm a jóságot,
Adják másnak azt a három csillagot,
Odahaza van énnékem galambom,
A szemében van a legszebb csillagom.
Szolgáltam már a németet eleget,
Három évig hervasztgatott engemet.

Lovát a lovas akkor szokta kissé „táncoltatni”, ha valaki előtt tetszelegni, delieskedni akar.  Ez úgy történik, hogy sarkantyúival a ló hasát kissé érintgeti, de a lovat futásnak eredni nem engedi, mivel a kantárszár húzásával őt visszatartja, mire a ló egyhelyben topog, és kissé ágaskodni is kezd, vagyis: táncol.

„Antrétolni” (Antreten) = sorakozni.

„Zupás” az, aki a három éve leteltével nem megy haza, hanem önként, jó fizetésért, tovább szolgál.  Ügyesebb, derekasabb katonákat továbbszolgálásra fölszólítani valóban néha szokták is volt.  Zupásoknak pedig azért nevezték, mert az ilyen külön étkezhetett, és jobban.  Külön kapta a levest (németül: Suppe) és külön a húst és főzeléket, holott a közönséges katona a maga sajkájába mindent együvé kapott.

Az osztrák-magyar hadseregben a rangokat a gallérra varrott különféle csillagok jelezték.  A szakaszvezetőnek három, de egyszerű fehér anyagból való csillaga volt (a tisztek csillagai aranyosak voltak).  Egy szakasz mindig, körülbelül harminc legényből állott, élén egy szakaszvezetővel.

De voltak a dalos könyvekben igen régi, ilyen versek is :

Kis pejlovam megérdemli a zabot,
Kétszer megkerülé Magyar Országot.

Harmadszor is megkerülhette volna,
Ha Görgei igaz vezér lett volna.

Ha Görgei igaz vezér lett volna :
A magyar most német rabja nem volna.

Udvarhelyi börtön ajtó, de sárga !
Oda valék kilenc évig bezárva.

De megúnám a vaságyon heverni,
Minden reggel a vastálból mosdani.

Megállj, Görgei, kerülsz te még kezembe,
Öt-hat krajcár elég lesz a kötélre...

Krajcár (Kreuzer), régi osztrák aprópénz.  Gyermekkoromban még járt.

Még régibb, a katonakötelezettség bevezetése korából származó vers :

Már manapság soroztatnak
Kötéllel.
Elfogják a szegény legényt
Erővel.
Hátrakötik a két kezét
Kötéllel,
Úgy kísérik Kolosvárra
Fegyverrel.
Utána megy apja, anyja,
Siratják.
Kérik vissza az uraktól,
Nem adják.
Eredj haza, szegény ember,
Azt mondják,
Neveljed a fiaidat,
Hadd hordják...

* * *

Mikor engem a főorvos vizitált,
Körülnézett, tapogatott, meg-megállt.

No, te, fiam, jó leszel katonának,
Mégpediglen betyár magyar huszárnak.

Ketten nézték deli testem állását,
Hárman írták babám szomorúságát.

* * *

Adjon Isten főorvos úr jó napot.
Hozott Isten kedves lányom, mi bajod ?

Főorvos úr, a Nagy Isten áldja meg,
A kedvesem hibás legény, mentse meg...

Főorvos úr nézi a lányt, úgy nevet :
Szőke kislány, ezt menteni nem lehet !

* * *

Öreg huszár, ha kitölti idejét,
Zsebrevágja szabadságos kiskönyvét.

Büszkén mondja barassai lányoknak :
Átengedlek a bakkancsos bakáknak.

Boszniában megfújták a trombitát.
Aki huszár: nyergelje a paripát !

Kis pejlovam nyerített a csatába',
Kese lábát éles golyó találta.

Szállj le gazdám, vedd le nehéz nyergemet,
Kese lábam nem bír tovább tégedet...

Kese vagy kesely lábúnak az olyan lovat nevezik, amely bár sötét színű, de lábai alsó vége fehér.

Alábbi dalt főképp a hadgyakorlatokon, menet közben szokták volt dalolni, amelyben a gyalogosok iránti szánalom is kifejeződik.  Az osztrák-magyar hadsereg gyalogosai nehéz hátizsákja borjúbőrből készült, és kívül rajta a szőr is megvolt hagyva, amiértis e hátizsákot a magyarság „borjú”-nak nevezte :

Szegény baka, nehéz neki a borjú,
Nem is bakának való magyar fiú !

Nem hordozom senki tehene borját,
Nyergelek egy keselylábú paripát.

Két napi zab, széna föl van pakkolva,
Betyár lovam büszkén táncol alatta.

A hadgyakorlatokon, ugyanúgy mint háborúban, szokás volt a hátsó nyeregkápára két zacskó zabot, és két keményre megfont (hogy kisebb helyet foglaljon) szénakötelet, a ló két napi eledeltartalékául fölkötni, míg a lovas ételtartaléka, s apróságai az elülső nyeregkápához csatolt két nyeregtáskában voltak.

Volna még ilyen dal több is, de hát nem daloskönyvet írok !  Csak még egyet hát :

Azt mondják, hogy Barassóból el kell masírozni,
Hogy Barassót el kell nékem hagyni.
Hagyok olyan szőke kislányt benne,
Amíg élek, fáj a szívem érte...

No, de csak még egyet :

Lányok, lányok, falubeli lányok,
Valahányan rólam tanuljatok :
Katona szeretőt ne tartsatok.
Katonának megfújják a marsot,
Ti meg lányok szépen itt maradtok...

Lányok, lányok, falubeli lányok,
Valahányan rólam tanuljatok :
A huszárnak csókot ne adjatok,
Mert az a csók nem esik híjjába :
Hull a könnyed a bölcső fájára...

Így terem a sok magyar dal a magyar laktanyákban, a magyar falvakban.  Megszületik az első gondolat, azután pedig annak százféle változata, míg utóbb ezek közül a legszebb, a lejobban tetsző, szárnyra kel és bejárja a hazát kaszárnyáról-kaszárnyára, faluról-falura.

A zengő dal mellett fényesebbek lesznek a szíjak, csillogóbbá a csatok, zabolák, kengyelek, hogy végre megelégszik az ügyeletes káplár úr és fogasra kerül a kantár, helyére a nyereg.

Hej, hanem ha bejelentve hogy jön az ezredes úr, „inspicírung”-ra, olyankor néha ott virradtunk meg a zabosban, nyergesben, mert a sok „forhantos” (Vorhandenes) szerszámot, nyerget (tartalékban levőt) is mind újra ki kellett fényesíteni.  Úgy mondották, hogy „ki kellett gyújtani!”  Meg ilyenkor, vagy 10 óra után, még dalolni sem volt szabad, merthát az őrmester urak nem tudnak aludni !  Hej, azt az Égben lakó Istenit nekik !  Ilyenkor kezdi a reguta is megtanulni a káromkodást.  Miért nem jön az őrmester úr is ide kantárfényesíteni, nyeregkefézni!?  Nem is szokott annyit káromkodni senki más, mint a huszár !  Rákóczy fejedelmünk káromkodásért halállal is büntetett, mégis káromkodik a huszár ma is.

De szomorúak is voltak azok a nagy, éjszakai „szerszámpucolások”!  De hát el kellett készülni arra is, hogy ha az ezredes úr a szerszámokat, ezek állapotát ellenőrizni akarja, hát ezek is mind rendben legyenek.  No, mondogattuk, mókázva ugyan, de ha nemis a legjobb kedvvel, hogy :  „Olyan fényes ez a kantár, rá ne nézzen az ezredes úr, mert a szeme világát elveszi!”

Ma már kilenc óra után nemigen szabad a katonát dolgoztatni, de a hétbeli regutáknak, ott az Isten háta mögötti faluban, ezt még senki sem mondotta meg.  Ha pedig valamelyik panaszkodott káplár uramnak, hogy lábán is alig áll már, erre a válasz csak ez volt :

— Írjál haza! — Ami annyit jelentett :  levélben panaszoljad el bajaid anyádnak.

Szinte hihetetlen, de tény, hogy az altisztek olyan vasfegyelemben tudták tartani a reguták hadát, hogy felsőbb helyre panaszra egy sem mert menni, iratkozni.

Esti vacsora-kávé után következett a csizma-, a egyenruhatisztítás.  Sok baj volt a sok zsinórral, ami hol itt, hol ott volt lefeselve.  A csizmatisztítással, fényesítéssel, ha készen voltunk, ki kellett azokat raknunk az asztalra, mind szép sorjába, s ott nézte meg azokat a káplár úr, és ha valamelyikét nem találta elég fényesnek, azt földhöz vágta, s muszáj volt a regutának újratisztítania, de a saját gyertyája mellett, mivel a villanynak ezután már nem volt szabad égnie.  Igénybe is vett egy pár csizma kifényesítése egész órát is.  Sámfára ütöttük a csizmát, jó keményen, mire le lett először kefézve sárkefével szép tisztára, ezután rostokolva jó sokáig, csont- avagy porcelándarabbal, bevikszolva, ismét rostokolva, ezután viaszozva, harmadszor rostokolva, kefézve, a végre puha ronggyal megtörölgetve, mire mint a tükörben, úgy megláthatta az ember magát benne.  Bizony, hogy tündöklőbb volt az akármilyen lakkcsizmánál.  Csakhogy mire a kivonulás után hazajött a huszár: vége volt a mesterműnek.  Kezdhette este újra a rostokolást.  1909-ben kaptuk először parancsban, hogy nem szabad a csizmát többé „ki-gyújtani”.  A sámfákat az őrmester úr összeszedette, s eltüzeltette.  Feszes sámfázás nélkül pedig nem lehet rostokolni, rostokolás nélkül pedig nincsen ragyogó csizma.  A sámfázástól, rostokolástól azonban a csizma hamar szakad és kopik, ványnyad a bőre.  Elég az hozzá, hogy reguta korunkban azért pofoztak, mert a csizmánk kivonuláskor nem volt elég fényes, öreg szenvedő korunkban pedig ha csupa huszár-büszkeségből gyújtottuk azt ki ragyogóra: akkor meg az őrmester úr nádvesszejé-vel gyűlt meg a bajunk, mivel ő igen jól tudta, hogy sámfázás és rostokolás nélkül ilyen ragyogó csizma nem lehetséges.  Pedig hát az a büszke öreg huszár, avagy káplár úr, vasárnap délután hogyan menjen a lányok után, ha nem csillog-villog a csizmája ?  (Még a tiszturak lakkcsizmájánál is jobban!)  Bizony, hogy faragtunk titokban új sámfát és dugdostuk azt szalmazsákba, derékaljba (matracba), zabosládába vagy ahová lehetett, az őrmester úr elől.

Hát a „huszár-tempó”! Manapság már ismeretlen.  A hétbeliek még kaptak belőle, a nyolcbeliek is valamennyire, de kilencbeliek már csak hírét hallották.  Mondogatták is néha a zupások, hogy :  „Régen volt huszár-tempó, de volt is huszár !  Ma nincsen huszár-tempó, de igazi huszár sincsen már.

És igazuk is volt.  Mert aki nem volt elég legény a talpán, nem is sokáig bírta.  Elgyöngült, beteg lett, lett belőle kutyamosó (tisztiszolga; sok tisztnek kutyája, kutyái voltak, amelyeket a tisztiszolgának kellett tisztántartania, mosnia), tintanyaló (írnok az irodában), ami csúfságomra, velem is megtörtént, éspedig még mielőtt káplár lettem;  mert hát jó kézírásom volt, és németül is tudtam.  De könnyebb volt annak is, aki csak tiszti lovász, avagy tiszti kocsis lett.  Mert ugyanis a tiszteknek saját lovaik, hintóik, szánjaik is voltak.  De megtörtént régen, hogy valamelyik meg is halt, sőt mondották, hogy volt öngyilkos is, aki fölakasztotta magát.  Más meg megszökött Oláhországba.  Ahogy mondották :  „Vette az irányzatot a Becsecsnek.”  (Az oláh határnál levő egyik hegy neve.) — Egyszóval: a sorbeli huszárok között csak az acélosan kemény legények maradtak meg, akiket semmi meg nem törhetett.  Aki ilyen körülmények között megérte hogy öreg huszár lett, az bizonyos, hogy volt is olyan, hogy megérdemelte „a világ első katonája” elnevezést, mert olyan kemény és minden megpróbáltatást elviselni bíró katona más nem is volt.  Aki minden huszár-tempót is reguta évében végig, az amúgy is nehéz szolgálaton fölül kibírta, mi volt annak egy hadjárat minden fáradalma és szenvedése !

Nehéz volna mind megírni :  mi is hát az a huszár-tempó, de egy-két példát elmondok hát :

Este, ha bármire volt szüksége az öreg szentségnek, természetesen nem maga ment érette a kantinba, hanem muszkát szalajtott.  De hát ha már olyan szüksége volt, amelyben az ember nem küldhet mást !  Mit csináljon hát ?  Elkiáltotta magát :

— Ántrét ide az egész reguták !  Az anyátok sóhaját !

Ugraniok kellett azoknak, kinek az ágyból, kinek a levélírás mellől, és sorakozniok az öreg ágya előtt.  Tudták már, hogy megint lesz „parádés rukkolás”.  (Díszkivonulás.)  Ez nem történt ugyan gyakran, mivel az altisztek nem engedték, de hát kétszer-háromszor egy esztendőben azért megtörtént.

— Levetkőzni az egész !  Ánc, cováj ! (Einz, zwei.)  Még nem vagytok készek!?  Még nem vagytok parádéban !?

Rohanniok kellett azoknak, szegényeknek kardot, karabélyt kötni, csákót tenni, de anyaszült mezítelen testtel, majd sorakozni ismét az öreg ágya előtt.  Nem engedelmeskedésre még gondolni sem mertek, mert a többi öreg nem lett volna rest rajtuk „lódunggal” végigverni.  (Németül Ladung volt a neve a derékszíjra, vagyis bőrövre fölfűzött két, kemény tölténytáskának, ami kiváló ütlegelő szerszám is volt.)  De esetleg sámfabéllel is !  Négyen ezután az öreget szépen becsavarták lepedőbe, télen takaróba is, de szép gyöngéden, mert ha azt mondotta, hogy „Jaj”, már akkor szólott, puffogott a sámfabél vagy lódung a hátukon.  Sőt esetleg, ha akármilyen vigyázva is bántak vele, mégis jajt mondott !

Vitték azután az öreg csontot négyen, a többi pedig, kivont karddal kísérte végig a folyosón át, az esetleg havas udvaron, azon bizonyos helyiségig, majd ugyanúgy vissza is.

Másik kedvelt és kevésbé tilos „tempó” volt a polcra mászatás.  Ehhez is föltétlen szükséges volt a „lódung”.  Rendesen kilenc óra után, amikor a reguta már örül, hogy végre megpihenhet, egyszerre csak valamelyik öreg, akinek éppen olyan kedve van, lódungot csóválva, elkiáltja magát :

— Még nem vagytok a polcon !?

Ha nem engedelmeskednek elég gyorsan, előugrik a többi öreg is.  Amelyik reguta utolsónak marad, — valamelyik pedig mindig utolsónak marad — annak hátulján már puffog a lódungtáska.  Boldog, akit Isten több testi ügyességgel áldott meg, de jaj a nehézkesebbnek.  Meg azután nem is elég, hogy lehető leggyorsabban kell fölmászni, hanem nehogy onnan csákó, sajka vagy kenyér leessen, mert ezért is lódung jár.  Alig ültek azonban le a muszkák ott fönt, máris hangozik a kiáltás :

— Még nem vagytok az ágy alatt !?

Hanyatt-homlok igyekeznek le a muszkák, mert aki utolsónak bújik az ágy alá, annak két-három öreg is püfföli a hátulját.

De nem fekhetnek ott sokáig, mert mire az utolsó is alábújt, ismét hangzik :

— Még nem vagytok a polcon !?

És így megy ez nehányszor, míg már nagyon fáradtak a muszkák, akkor parancs :

— Ántrét ide gyertyával !

Ez többnyire van mindenkinek tartalékban.  Föl mégegyszer a polcra, mindegyik meggyújt két szál gyertyát, amiután térdepelve, összetett kezekkel imádkoznia kell :

— Atyaságos Öreg Úristen, szabadítsad meg az ötbelieket mentül előbb, a hatbelieket is valamikor, a jajbelieket soha, míg a világ.

Mert a reguták, ezesetben a hétbeliek (1907-ben bevonultak) „jajbeliek”-nek is neveztettek.

Hanem egyszer beütött a mennydörgős-mennykő.

Eszébe jutott az egyik hadnagynak, mikor ügyeletes szolgálatban volt, hogy ő este csakugyan eljárja a legénységi szobákat.  Ezt minden este a „napos” tisztnek, vagyis az ügyeletesnek meg kellett volna tennie, de sohasem tették meg.  Minek !?

Belép hát az első szobába.  Egyik-másik legény még kefézi a csizmáját, de a szomszéd szobából, a falon át, dörömbölés hallatszik...

— Mi az Isten csudája ?

Megy, benyit a második szobába. — Hát az újoncok mind fönn a polcokon, mint a tyúkok.  A gyertyák égnek.  A szoba közepén pedig áll Fazekas öregapám, lódunggal a kezében...

— Mi történik itten ?

Csönd van, de a hadnagy úr az újoncokat leparancsolja, s kérdezősködni kezd.  A reguták azután a dolgot megmagyarázták.  Nosza lett „raport” (kihallgatás a századparancsnok századosnál), becsukatás öregeknek, altiszteknek és ezzel, legalább a III. századnál, polcramászatás többé nem történt.  De valószínű, hogy voltak az esetnek messzebbre ható következményei is.

Más, igazi huszár-tempó a lopás is, de helyesebben szólva :  a lopkodás;  apróbb dolgokat illetőleg, amihez ügyesség kell csupán, de sohasem nagyobb, avagy betöréses lopásokat értve.  Nincsen is talán más a világon, aki ügyesebben tudna lopkodni, mint az ebben is már kitanult öreg huszár, a harmadéves.  Az újonnan bevonult, még mafla reguta ezt is keservesen tapasztalja, és sokat szenved emiatt is, amíg meg nem ügyesedik, szeme ki nem nyílik.  Így van az :  lop az öreg huszár a regutától, mire azután ez is megravaszodik, lopnak mindnyájan a civilektől.  De emezektől főképp csak gyümölcsöt, legföljebb néha egy csirkét, avagy tyúkocskát.

Mikor a reguta bevonul, fölöltöztetik szép, újdonatúj „mondurba” (egyenruhába).  Kap csizmát, csákót, mindent szépet, újat.  Első este, amikor lefeküszik, gyanútlan rak föl mindent a polcra, de reggel, amikor föl akarja ölteni, megütközve látja, hogy hej, mennyire megkopott az eddig !  Mert hát, amíg aludott, kicserélték az öregek.  Ki biz azok !  Mert hát öreg, szenvedő szentség létére, az ember nem járhat kopottan, a muszka meg új mondurban feszítsen ?  Egyik-másik el is kezd a káplár úrnak panaszkodni, de ez mérgesen rivall rá.

— Van mondurod ?

— Van, káplár úr, instállom, de...

— No hát akkor örülj, hogy van és fogjad bé a pofád, mert úgy megcsaplak, hogy rögtön az Istenhez mész !  (Értendő: agyonütlek!)

Megérti, megismeri tehát a szokást a reguta is.

Velem is úgy esett, hogy egy reggel a szép, jó csizmám helyett rosszat találtam, no meg szorított is.  Este, az istállóban, parancskiadáskor jelentem a fürer (szakaszvezető) úrnak.  Villámlott mindjárt a szeme, de csak ennyit mondott :

— Megismered ?

— Meg.

— Eredjél végig a soron, nézzed meg ki lábán van.  Végigmentem a sor huszár előtt, de a csizmám nem láttam.  Véletlenül odanézek az altisztek felé, s hát uramfia, éppen a fürer úr lábán van az!...

— Fürer úrnak alássan jelentem, nem láttam a csizmám.

— Akkor hát álljál a helyedre, a ne járjon a pofád.

Ezzel az ügy el volt intézve.  Csak föltűnt nekem, hogy Fazekas öregapán valahogy gunyorosan nevetgél, az egész idő alatt.  Később tudtam csak meg, hogy ő volt, aki a csizmám elcserélte, de hogy ővele meg a fürer úr cserélt, mert hát a fürer úrral jó jóban lenni, valamint nem volna jó őt magunk ellen hangolni!...

Hanem a mondúrlopások még csak kisebb bajai a muszkának, mert utóvégre, ha valamelyiknek nincsen nadrágja, ha tudniillik úgy lopták el, hogy nem tettek helyébe másikat, hát kell hogy a fürer úr gondoskodjon, hogy legyen, mert gatyaszárban a muszka a századdal ki nem vonulhat.  A nagyobb baj a mindenféle tisztítószerrel van és egyéb aprósággal :  lókefe, vakaró, sárkefe, fényező kefe, viksz, viasz, rostokoló, nyeregbőrzsír, patkószeg, a patkó sarkába való butacsavar (nyáron: tompacsavar), éléscsavar (vagyis télen, amikor az utak jegesek: hegyescsavar) különösen pedig a nádvessző.  Mennyi baja ezekkel a mafla regutának, aki falujában lopkodni nem szoktak volt.  Az öregek vígan lopkodnak tőle, mert ilyesmivel sem a fürer, sem a káplár nem törődik, csak megköveteli, hogy legyen.  Honnan :  mindegy.  Egy-egy nap van „ántrét” lókefe, vakaróval, máskor kemény csutakkal, máskor butacsavar, éléscsavarral, máskor ezzel, avagy azzal.  Ha nincs :

— Tarapp a kantinba, vegyél !  (Tarapp: Trapp, vagyis ügetés, szapora lépés.)

Még biztatják is egymást az öregek, hogy ki kell lopni a szemét is a maflának, van pénze, hozott még hazulról, meg küldenek is neki minduntalan.  Vegyen hát.  Ne kelljen nekünk vennünk.

Így lesz idővel, mind szemfülesebb az újonc is.  Megtanul mindenére úgy vigyázni, hogy nem könnyű tőle valamit „elcsapni”.  „Pucolás” közben (tisztítás közben), ha egy percre letette a kefét és másfelé nézett, már nem volt !  De hamarosan megtanulja, hogy soha semmit sehová le ne tegyen, hanem csak a tisztítótarisznyába, amelyet pedig nyakába akasztva tart maga előtt.  Ebben tartja minden ilyesmijét, és azt máskor ládájában tartja, ládáján pedig jó zár, avagy lakat.  Igaz, néha a ládát is feltörték már.  No, de ez már becstelenség, nem huszártempó.  Többnyire ki is derült ki tette, s biz azt be is csukták egy hétre is.

Valóságos művész azonban minden öreg huszár a nádvesszőlopásban.  Amíg az újonc a lovát nyergeli, csizmaszárából, hátulról úgy kilopják, hogy észre sem veszi.  Csak nincs !  Futhat a kantinba másikat venni;  hitelbe ha pénze nincsen, mert hát nádvesszőtlen a rácsujba (lovardába) gyakorlatozásra kivonulni, elképzelhetetlen.  Nemcsak szégyenteljes maflaság volna, hanem „raport” is meg egy-két nap elzárást is jelentene.

De néha, ha már kissé túlságba megy a dolog és ezt az altisztek is tudják, a fürer úr is megsokallja a lopkodásokat.  Ilyenkor, este, parancskiadás előtt hirtelen „ládavizitet” tart.  Némely öreg ládájából előkerül a mindenféle ellopkodott „fórhant” (Vorhanden, azaz tartalék) holmi, aminek célja az, hogy amelyik regutának nincsen, annak pénzért adhasson, kissé olcsóbban, mint ahogy a kantinban kaphatná.  De megvizsgálják ilyenkor a párnát meg a derékaljat is (utóbbi a matrac, azaz szalmazsák, amelyekből három-négy tartalék nádvessző is kerül elő, de összesen tíznél is több.  A sok talált holmit azután a szakaszvezető úr kegyesen szétosztja azon muszkák között, akiknek nincsen, de hát némelyik valamire akkor is mondja, hogy nincs, ha van, mert hát rájön, hogy jó ha van tartalék is.

A hosszú, téli estéken, amikor a szobabeliek mind a kályha köré gyűlnek csizmatisztítani, egyenruhafoltozni, sokszor valamelyik altiszt, avagy öreg megszólal :

— Mese lesz-e ?

A többi pedig, ha mesehallgatni szintén kedve van, rámondja :

— Mese, te !

Rendesen a regutáknak kell mesélniök, de ha van öreg aki különösen jó mesemondó, akkor azt kényszerítik.  Az altisztek az ilyeneket valósággal kölcsönözgetik egymásnak szobáról szobára.  Ilyen egyik volt Daróczi János, 1905-beli öregapánk is, akit „a mesék atyjának” is neveztünk volt, akitől én is nem egy szép mesét tanultam.  Nemcsak sok mesét tudott, hanem mesélni is nagyon szépen.  Ha nevetséges dolgot mondott is el, ezt is nyugodtan mondotta, s csak mi, hallgatói nevettünk, ő nem soha, valamint ha csodálatos, avagy vészes dolgot is, hangja akkor is nyugodt, csöndes maradott.

Folyt a sokszor hosszú mese, néha későig, az emberek már ágyban voltak, Daróczi is, ha a saját szobájában volt, a villanyt a szakaszvezető már rég eloltotta.  Ilyenkor Daróczi néha hangosabban szólalt :

— Csont !

A hallgatóság felelt :

— Leves.

— Leves. (Mert ugyanis levest főképp csontokból főzik.)  Ha még négyen-öten feleltek így, mondotta a mesét tovább, de ha már csak egy vagy kettő, mivel a többi már elaludott, akkor :

— No, a többit hagyjuk holnapra.

Mire maga is elaludott, avagy ha más szobából volt „kölcsön”, akkor csöndesen hazament, aludni.

Bevonulásom után hat hónapra lettem meg tizedesnek (káplárnak).  Tulajdonképpen reguta lettem volna még.  De hát a káplár már úr, ha akárhánybeli is.

„Inspekciós” (éjjeli ügyeletes káplár) voltam egyszer.  Éjszaka, amint ellenőrizni benyitottam az egyik istállóba, hát kit találok „lócsősz” (lovakra ügyelő) őrhelyén alva, mint Szilvási öregapámat.  Ő volt, aki különösen szeretett engem bántani, amíg a két „pityókavirág” úrrá nem tett.  Erdélyben a burgonyát pityókának nevezik, ennek fehér, csillagalakú virágára pedig nagyon hasonlítottak az altisztek fehér, rangjelző csillagai.  Többször kikergetett kantárommal a nyergesből, kiáltva, hogy nem elég fényesek a szíjak, sem a zabolák.  Még földhöz is vágta az egész kantárt, hogy teljesen újra kelljen viaszozni, kefézni.

Megcsattintottam kardomat egy kicsit a földön.  Fölébredett erre, s megfordult gyorsan, hogy úgy látsszon, mintha félig térden az almot igazítaná, vagy a ganajat szedné.

— Dejszen szedheted azt, az apád Istenit, Szilvási !  Mióta nézlek már, hogy aluszol az aljban.  Mind ott a ganaj a lovak faránál.  Belefeküsznek !  Ezért mész te raportra !  Hogy olyan sok dolgod volt velem, amíg muszka voltam !

— Káplár úr...

Hogy megvolt most szelídülve a büszke öreg huszár.  Nem instállott, nem alázkodott, mint talán más gyávább legény tette volna, de azért hangjából kérlelés mégis kihallatszott.

És olyan csodálatos, mélabús hangulat van éjszakán, a nagy istállóban, ott a sok ló között, amikor az áttetsző, piros vászon takarja a villanylámpát és e félhomályban hallani, amint egyik- másik ló, az almon fekve, halkan rágja a szalmát, avagy szusszan, fúj egyet-egyet... Bosszúálló legyek-e ?  Nem szép dolog.  Egy kicsit csöndesebben ismételtem :

— Ott a sok ganaj a lovak alatt.  Mióta nem szedéd föl ?  Lesz baja holnap az embereknek, a lovakat tisztára csutakolni... Miattad...

Nem jelentettem föl.  Nem került raportra, sem áristomba (zárkába).  És szerencsém lőn, hogy nem.  Fölvonultak az 1908-beli újoncok.  Szilvási is káplár lett, nehány hónap múlva pedig szakaszvezető, s pedig éppen az én közvetlen följebbvalóm, parancsolóm !  Rossz dolgom lett volna, ha akkor megbosszulom magam.  Így ellenben nem volt a században két jobb barát, mint a cugszfürer Szilvási Sándor és a káplár Magyar Adorján.  Ez utolsó évében lett csak altisztté, pedig akárki másnál jobban megérdemelte.  Paraszti ember volt, igaz;  írás nehezebben ment neki, mint más munka, hanem lovaglásban, céllövésben és erélyességben nem volt párja a században.  Ha másvalaki a lovaglásban kitűnt, azt mondották: „Úgy megüli a lovat, mint Szilvási.”

Mikor szabadultak a hatbeliek, marasztották őt is zupásnak.  Nem maradott, csak dudorászta a föntemlített „Kapitány úr táncoltatja a lovát” kezdetű dalt.  Hazament és elvette Ilonkát, aki képe ott volt mindig katonaládája födele belső oldalán.  Mondotta egyszer nekem :

— Tudod, Magyar, még ha kapitány is lehetnék, akkor sem maradnék.

Az „ispekciós káplár” meg a „napos káplár” ügyelnek föl éjszaka — éjfél előtt az egyik, éjfél után a másik és mindennap más-más két káplár — a lócsőszökre, hogy ne aludjanak, tudniillik, ha ők, a káplárok is el nem alusznak valahol, mert úgyhiszem, ha valaki álmatlanság bajában szenved, biztosan kigyógyulhat, ha napossági, vagy inspekcióssági szolgálatot tartana.  Ajánlhatom is e kúrát bárkinek.  Akármilyen orvosságnál, eljárásnál biztosabban hatna.  Nincsen a világnak álmosabb embere, mint egy napos, avagy egy istálló-inspectios káplár, éj idején.  Pedig megemlegeti, ha a szolgálatvezető őrmester alva kapja !  És ugyancsak gyakran utána is nézett derékember Szabados őrmester urunk.  Egyszer engem úgy kapott rajta, hogy ő sem, de én sem tudtuk volna biztosan, hogy aludtam-e vagy nem.  Mert hát igen sok árnyalata van az ébrenlétnek és aluvásnak !  Illetve a kettő közötti átmenetnek.  Sőt az úgynevezhető :  ébrenalvásnak minden szolgálatbeli ember idővel művésze lesz.  Különösen a hosszú téli éjszakákon képes az ember rettenetesen álmos lenni s aludni is, de nem is.  Mikor az inspekciós, úgy 1-2 órakor az istállókat eljárja, s a havas udvarról az őrszobába megy és a kályha mellé leül, akkor ott az utolsó darab fa pislog még szomorúan, mert hát akármennyi fát lopkodtak is össze a szolgálatbeliek a legénységi szobákból, lakta-nya-pincéből, avagy valahonnan a civilektől, addigra az mégis elfogyott.  Kezd az őrszobában fene hideg lenni.  Pokrócbaburkolódzva ül akkor a szolgálatbeli az asztal mellett és bizony ember az, aki ilyenkor el nem aluszik !  Ott egymagában és hallgathatja azon szolgálatbeliek szuszogását, akiknek már szabad ugyan aludniok, de csak úgy, ruhástul, a deszkákon, hogy ha kell, bármikor azonnal talpon lehessenek.  Ami pedig a hideget illeti, hát micsoda hidegek szoktak lenni a Barcaságon !  Feketehalomtól ott van nem messze Botfalu, amely közmondásosan, a régi Magyarország leghidegebb helye volt.  Rajta ilyenkor a székén ülő ügyeletes kápláron a dolmány, ezalatt mellény, a mellény alatt ing, kettő is egymás fölött, a dolmány fölött mente, de a mente fölé mégis még takaróba is burkolódzik és ezt még fejére, a sapka fölé is húzza.  Így ül, az asztalra tett karjaira fejét lehajtva.  Bizony könnyen megtörténik így, hogy elalszik.  Hiába tudja, hogy ezt nem szabad.  Így ültem ott egyszer magam is.  Aludtam-e, nem-e, ki tudja ?  Tény azonban, hogy meghallottam, hogy nyílik hátam mögött az őrszoba ajtaja, mert csikordult is egy kissé.  Kikecmeregtem a pokrócból.  Szabados őrmester úr állott az ajtóban.  Ellenőrizni akarta hát a szolgálatbelieket.  Ott állott nagy bajuszosan és mérgesen szólótt;  vésztjósló kérdéssel :

— Aluszik mi ?

— Nem, őrmester úr, csak fázom...

Kétségtelen, hogy bajosan lehetett volna megállapítani, hogy aludtam, mert hiszen ajtó nyitására fölállotam... Ha akkor ébredtem is föl.  Így hát az őrmester úr megfordult, az ajtót maga után behúzta, a raportra nem kerültem.  Pedig ha akkor nem is, de nehányszor kerülhettem volna raportra, s utána „áristomba” szolgálatbani alvásért ! — Elmondok egy esetet :

Szolgálatban voltam éjfél után.  Átvettem a napostól a szolgálatot, eljártam az istállókat, azután, mivel éhes voltam, fölmentem a szobába, hogy darab kenyeret vágjak.  Aludott a szobában mindenki, s a villany természetesen nem égett.  Csak úgy tapogatódzva levettem a „komiszt” a polcról, egy karajat levágtam magamnak belőle, leültem ágyamra, s egy kicsit a „kopaszterre” (Kopfpolster: párna, amely ugyanúgy csak szalmával töltve, mint a „tuzsak”: Strohsack, azaz szalmazsák, más nevén: derékalj) támaszkodva, ettem.  No de, gondoltam, jó lesz már lemenni az őrszobába, mert hátha az őrmester úrnak eszébe jut a szolgálatbeliek után nézni.  Fölkelek, megyek ki, végig a folyosón, a lépcsőn, balkezemmel kardom jól fölemelem, hogy a fokokon ne csattogjon, megyek át a nagy udvaron.  Csikorgott a hó talpaim alatt.  Amott az egyik lócsősz-reguta hányja, lapátolja a havat istállója előtt, kötelessége szerint.  Még rá akarok szólani, hogy „Szaporán, fiam!”  De gondolom :  nem kell azt most biztatni, siet az most úgyis, vissza a meleg istállóba.  Benyitok az őrszobába... s azzal felébredek... mert harsog a reggeli ébresztő kürtszó az udvaron !  Álmodtam az egészet !  Ott ültem most is ágyamon, a párnához támaszkodva, kezemben a félkaraj kenyérrel !  Így aludtam teljes négy óra hosszat.  Persze, ahány lóőr, az is mind aludott, a sok ganaj a lovak alatt mind ott volt, az egész kaszárnyában nem volt ébren senki.  Atyaságos Isten !  Mi történt volna, ha az őrmester úr... Képzeltem :  a kürtszóra szintén felébredett lóőrök az istállókban milyen ijedten és sietve szedték a ganajat... Ezer szerencsém volt, hogy a napos huszárom, még néhány perccel hat óra előtt felébredett (hat órakor kellett télen ébresztőt fuvatni) és ez a szintén szolgálatbeli kürtöst fölzavarta, s így a „tagvak”-ot (Tagwache) még éppen idejében megfuvatta.  De mi lett volna, ha hat órakor az ébresztő nem szólott volna, s aludott volna az egész század hétig, nyolcig...

De nem csak szolgálatban aluszik a huszár, hanem aluszik még lóháton is.  Hosszú menetelések alatt, a hadgyakorlatokon, avagy amikor „nagykivonulás” után, fáradtan megyen hazafelé a század, a távoli „nagy gyakorlótérről”.  Éjfél előtt, avagy éjfél után ügyeletes szolgálatban volt az ember, úgyhogy nem sokat alhatott, hajnali 3 órakor „alárma” (riadó) volt, hogy ezt is gyakoroljuk, mire kivonulás és gyakorlatozás 12-ig, 1-ig, a távoli nagy-gyakorlótéren, amiután vonulás lépésben hazafelé.  Különösen az öregek, akik hiszen a nyereghez már „odanőltek”, szépen el is alusznak ilyenkor abban.  Amint lépdelnek az országúton a lovak szépen, egyenletesen, ilyenkor láthatja az ember, hogyan dűlöng egyik is, másik is a nyeregben, hol előre, hol hátra, csak oldalra nem soha, mert akkor leesne.  A hadnagy úr látja ezt, odaléptet valamelyikhez és odakiált :

— Ne aludjál, teee !

Akkor fölkapja fejét az öreg, és pislogva néz a hadnagy úrra, aki mondja :

— Le találsz esni, s baj legyen-e veled ?

No, befejezésül a katonaéletről, még valamit a legénységi iskolánkból :  Magyarázta főhadnagyunk, hogy milyen katonaságok vannak még a lovasságon és a gyalogságon kívül és így szóba kerültek a tengerészek is, és a hadihajók.  Megszólalt az egyik huszár :

— Főhadnagy úr, én már láttam tengerészt.  A falunkból kettő szolgált a tengerészeknél és itthon jártak szabadságon.  Azok éppen olyan ruhában járnak, mint az úri gyermekek.

Tény ugyanis, hogy régebben nagyon általános volt városiaknál a gyermekeket a tengerészegyenruhához hasonló ruhákban járatni.  Az említett huszár szerint azonban tehát nem a gyermekek járnak tengerészegyenruhához hasonló ruhában, hanem a tengerészek úrigyermek-ruhában !  Tény viszont az is, hogy az osztrák-magyar hadseregben sok magyart osztottak be a tengerészethez is.  Ezektől is származott magyar katonadal, de amelyet én szintén Erdélyben, huszáréknál tanultam meg, ahol azt is dalolgatták :

Fiuméi kikötőben áll egy hadihajó,
Árbócára föl van vonva szabadságos zászló.
Fújja a szél, fújja,
Hazafelé fújja,
A hétbeli öreg csontok
Mennek szabadságba,
Hosszú szabadságba...

Íme, népünk költői lelkülete itt is megnyilvánult.  Azt pedig igen jól tudták, hogy e szabadság csak hosszú, de nem végleges, mert hiszen hátra még a tartalékosság.

Hogy a szél által a haza irányában lengetett zászló csak költői képzelet-e vagy valóban volt valamilyen jelzászló, amely a kiszolgált matrózok elbocsátásakor vonatott föl, nem tudom.

Ami azonban személyemet illeti :  hát nem voltam csúnya ember, ami a fönti, huszáregyenruhás, akkoriban Brassóban készült fényképemen is látható.  Ha valahová mentem szabadságra, vagy csak vasárnap délutáni kimenőre is, mindig az „extra” egyenruhámat, csizmámat öltöttem, amit csináltattam volt magam, pénzem mindig lévén elég, mivel hol édesapám, hol nagyanyám küldött.  Gyönyörűen, ragyogóan nikkelezett hüvelyű és markolatú kardom volt, amely még édesapám huszártiszti kardja volt.  Igazi „damaszkuszi” pengéje volt, amilyen damaszkuszi pengét egyik regényében Jókai is leír, és amilyet ma már csak múzeumokban láthatni.  Amely kardomat azonban Zernesten (Brassótól nem messze), egyik fiatal Jaczkó-rokonunk ellopott.  Kölcsönkérte, de sohasem kaptam vissza.

Hát bizony, ha csengő-pengő sarkantyúsan az utcán végigmentem, avagy kávéházba léptem és kardomat a földön kissé megcsördítettem, hát a nők nagyon meg is néztek.  Itt történt egy asszonnyal szerelmi dolgom.  De utóbb én nagyon aggódni kezdvén, hogy baj lesz még ebből, ezért szerettem volna vele szakítani.  Erre azonban az asszony egyik este a szobába lépve, pisztollyal a kezében, azt mondotta, hogy ő most öngyilkos lesz, és a pisztolyt magafelé fordította.  Ültömből fölugorva, s kérve hogy ilyet ne tegyen, kezét megragadtam, hogy a csövet felőle elfordítsam, mire ő azt felém fordítva elsütötte, számítva valószínűleg, hogy ha nekem végem, ezután ő is meghalhat, ezt meg nem akadályozhatom.  Csodálatosképpen azonban a golyó a hónom alatt ment el mögém a falba, anélkül, hogy még csak dolmányom is megsértette volna.  Később a lukat a falban magam is láttam.  Az asszony elájult és összeesett.  Baj azonban nem történt semmi.  A lövés dörrenésére mások is a szobába rohantak, és a nőt a földön látva azt hitték ugyan, hogy őt én lőttem agyon, de a pisztolyt az ő kezében látva, valamint a lukat mögöttem a falban, és hogy sebesülés sincsen, megnyugodtak.  Mivel pedig senki senkinek semmit tovább el nem mondott, így a dolognak minden baj nélkül lett vége.  Én pedig a falban látott lukra emlékezve gondoltam, hogy úgy látszik, én lőfegyvertől meg nem halhatok !

És valóban, két világháborút átéltem, az elsőben az első naptól az utolsóig katona voltam, de soha még csak meg sem sebesültem.  De hiszen még csak arcvonalra (frontra) sem kerültem soha, mert nyelvtudásom miatt mindig vagy telefonszolgálatos voltam, vagy tolmács, sőt több mint egy évig Cattaroban (mai nevén Kotor-ban) a hadbíróságnál.  Igaz, szolgálati utaimon, különösen légibombázások alatt nemegyszer voltam veszélyben is, de bajom nem történt.  Viszont a második világháborúban korom miatt katona ugyan már nem voltam, de bombázott és veszedelmes helyeken eleget;  mégis bajom nem történt.

Katonakorom alatt halt meg édesapám.  Halála következtében kezdett anyagi helyzetünk rosszabbodni, de ingatlan vagyonunknak csak egészen kis része veszett el, ami a teljes egész értékét nem csökkentette.

Katonai szolgálatom három évét azonban mégsem töltöttem ki teljesen, mivel onnan vagy három hónappal előbb tüdő-bajjal (tuberculosis pulmonaris) elbocsátottak.  Azon időben e baj ellen orvosság még nem létezett.  Idős ember e betegséggel elélt egy-két évig, de fiatal, amilyen akkor én voltam, menthetetlen volt.  Ám mivel állapotom még nem volt nagyon súlyos, orvosunk azt ajánlotta, mennék valahová hegyvidékre, szanatóriumba.  Elutaztam hát a Máramarossziget mellett levő „Pável Fürdő”-re, ahol egy nyáron át, vagyis három hónapig voltam.  Állapotom azonban alig javult, viszont tovább nem is maradhattam volna, mivel amint említém, anyagilag gyöngébben állottunk.  Mi mást tehettem hát, minthogy sokat feküdtem kertünkben, hol a napon, hol árnyékban, valamint sokat vitorlázgattam csólnakommal a tengeren.  És csodák-csodája, kigyógyultam.