Magyar Adorján
Magyar Építőízlés
(folytatás)


Ezek után leírhatjuk íveink és kapuink más díszeit is.  Ide tartozik ívezeteink gyakori, bár nem általános keretezése.  Lássad például a X, XIV, XIX és XX. táblán, továbbá például Malonyai Dezső „A magyar nép művészete” című műve a palócokról szóló kötete 219. és 230. oldalán ezt kőből avagy vályogból épült ház tornácívezetein is. Pedig e keretezésének már sem fa- sem vályog- avagy kőépítkezésben szerkezeti megokolása nincsen, vagyis ezt csakis hagyomány és a szépérzék tartotta fönn, mivel ennek szerkezeti oka az ősi sövényépítészetben igenis volt, ahonnan tehát származik (:lássad ezt a X. táblámon:), mert itt az oszlopkarók a koszorú- vagy szemöldökkarókkal képezték a keretezést.  Ma már e dísz többnyire hiányzik és sok kapun már csak a félfák azon vízszintes díszében maradott még meg némi emléke, amelyeket például a XXII. és XXIII. táblán látunk.

Íveink egy másik fontos és igen érdekes dísze az amely ezek belső szélét szegélyezi, amely díszt füzér-nek nevezem.  Ez mai, fából kapuinkon már majdnem mindig csak bemetszett (:mélyitett:) faragással készül, néha azonban előfordul még domborúan is.  Lássad a XXXIII. táblát, valamint Huszka József :  „A székely ház” című műve XXII. számú tábláját.  Láttam azonban Ó-Tohán faluban egy kőből épült kaput, amelyen vakolatból volt e füzérdísz féldomborúan kiképezve.  (:XLIX. azaz 49. tábla:) Viszont Nyugat-Magyarországon, ahol a vakolatból készülő díszek igen általánosak, ilyen ívszegélydíszt sokat láthatunk domborúat.  Lássad például Pálos Ede rajzait a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 152. oldalán és Malonyai Dezső többször említett műve a palócokról szóló kötete 230. oldalán, itt nálam pedig a XXVI. táblán 1-5. és a 8. rajzokat.

E díszt azért nevezem füzérdísz-nek mert többnyire valóban az egykor az ívre alkalmazott, levelekből, virágokból, gallyacskákból készült és néha szallagokkal is átkötözött füzért ábrázolta.  Más változat volt a két leveles zöld ág amelyet szintén az ívekre alkalmaztak.  Mindennek pedig eredetileg oka is volt, bár később már csak dísz vagy ünnepi dísz lett belőle.  A két ágat a XIII. és XX. táblán látjuk még tökéletesen ábrázolva, holott a többi inkább a szallagokkal átkötött, koszorúmódra készült füzér ábrázolásából és stilizálásából keletkezett minta.  A XXII. tábla kiskapuja 1908-ban Zernesten még állott.  E rajzban csupán a „Jó ember bejöhetsz” föliratot tettem hozzá magam, azért mert ilyen és hasonló fölirat másutt, magyar falvakban, számtalan kapun fordul elő, Zernesten azonban, ha régen ilyenek voltak is, azt az oláhok onnan bizonyára rég mind lefaragták.

Ezen füzér- illetve ágdísz legrégibb eredete nyomára népszokásainkban és népi hiedelmeinkben még ráakadhatunk.  Bizonyos növényekről azt tartották, hogy azokba a villám nem csap és hogy ezek tehát a házat is védik a villámcsapástól.  Ezt hiszi a nép még ma is a csalánról míg más növényekről, különösen a kellemes illatúakról, például a kakukkfűről és a rozmarinról, gyöngyvirágról meg a fenyőről hitték hogy tőluk a gonosz szellemek és a boszorkányok annyira irtóznak, hogy olyan kapun, ajtón vagy ablakon amelyen ilyen növény gallya avagy ilyenből készült füzér van, be nem mennek.  E hiedelem közelebbi magyarázata az, hogy a kellemes illat régi fölfogás szerint jó szellem jelenlétét, a rossz szag pedig gonoszét árulja el, valamint tehát ahol jó szellemek vannak jelen, oda rosszak nem közelíthetnek.  Kálmány Lajos „Boldogasszony :  ősvallásunk Istenasszonya” (:Budapest, 1885.:) című művében írja :  „Deszk faluban kakukkfüvet raknak a szobaajtó fölé, mert ily helyekre a boszorkányok be nem mehetnek.” Továbbá: „a Szegedkörüli falvakban kakukkfüvet tesznek az istállóajtó fölé, hogy a boszorkány be ne mehessen” és a teheneket meg ne ronthassa.

Tény hogy szaglóérzékünk egyszerre két szagot nem érzékelhet, úgyhogy ahol erősebb jó szag van jelen, ott az ennél gyöngébb rossz szagot nem vehetjük észre, valamint ez megfordítva is így van.  Tény az is, amit népünk igen jól tud, hogy bizonyos növények illatával legyek, szúnyogok távol tarthatók, sőt például petrezselyemmel még az egerek is, mivel ezek a petrezselyem szagától irtóznak.  Ma is él nem csak nálunk hanem Európa más népeinél is azon babonás hit, hogy ahol az ördög megjelenik ott erős kénkő bűz is érezhető.  Ez sem más mint a rossz szagnak a Gonosszal való azonosítása maradványa, aminek viszonosa meg azon vélemény hogy az ördögöt tömjénfüsttel, tehát e kellemes illattal, biztosan elűzhetni.  Azaz :  mert két szagot egyszerre nem érezhetünk!

Csakhogy :  ami ma babona, illetve babonává süllyedett, az régen, őseink egykori magas szellemi (:nem technikai!:) műveltsége idején, számos ezredévvel ezelőtt, még tudás volt.  Ők ugyanis a betegségeket is, csak költőileg személyesítették meg gonosz szellemekkel, ez ősműveltségünk hanyatlásával azonban a nép már szó szerint hitte azt, hogy a beteg embert gonosz szellem kerítette hatalmába, illetve hogy a betegségeket gonosz szellemek okozzák.  Mindez azonban nem egyéb mint őseink egykori bölcsessége romlott maradványa :  Ők ugyanis jól tudták, hogy ahol tisztátalanság, piszok, rothadás van jelen :  ott bűz és a betegségeknek is fészke, kiinduló helye van.  Az pedig való igaz, hogy ahol gondos tisztaság van, ott rossz szag nincsen, jó illat azonban lehet.

Némileg más eredete van azonban íveink azon fűzérdíszeinek amelyeken nem igazi fűzér hanem tulajdonképpen két leveles ág ismerhető föl.  Kálmány Lajos a fönt említett műve 17. oldalán írja, hogy különösen nyírfaágacskákkal is szokás volt ajtókat, ablakokat körülvenni mert a nyírfáról is azt tartották hogy a gonoszokat távol tarja.

Kandra Kabos „Magyar mythologia” című művében (:Eger, 1897.:) a 132. oldalon írja, hogy „Göcsej némely részén a marha első tavaszi kihajtása egészen sajátságos és ősvonású szertartás kíséretében történik :  A rendes kihajtást megelőző napon a csordás tüzet rak és ott két magas nyírfaágat tűz le a földbe, melyek ágait fönt összeköti, hogy kapuvá alakuljanak.  E nyírfakapu alatt hajtja át minden gazda a legelőre járandó minden szarvasmarháját.  A nyírfakapu tövében a csordás térdelve és kalaplevéve imádkozik és a mellette elhaladó marha mindenikét szenteltvízzel meglocsolja.” Világos, hogy ez elkeresztényesített de ősvallási eredetű szokás, amelynek célja az állatok bajtól való megőrzése volt, vagyis a nyírfaágakból képezett kapu alatti áthaladásnak tehát bűvös, jó hatást tulajdonítottak.  (:Lássad a XXVI. táblán az 1. és a 7. számú rajzot:) Ezért alkalmaztak tehát az ajtók és kapuk íveire is nyírfaágat avagy más olyan növény ágait amelynek ugyanilyen üdvös hatást tulajdonítottak.  Ezt utóbb a dolog díszítő szépsége miatt ugyanoda faragással, amelyet ki is festettek, is odaábrázoltak, ami nem akadályozta, hogy e fölé bizonyos alkalmakkor igazi ágakat avagy fűzért is alkalmazhassanak.  E faragott dísz azután idővel szebbnél szebben stilizálva, ki is festve, elmaradhatatlanná lett.  (:Lássad például a XXII. és XXIII. táblákat az ágacskák ábrázolatával.:) Ha mármost a két ág hegyét fölfelé hajlítva kötötték össze (:XXVI. tábla, 7.:) akkor az olyanképpen alakult ahogyan ezt gyönyörűen látjuk ábrázolva a XIII. tábla ősi hímzésén (:amelyen még az ágakat összekötő zsinórt is látjuk:) és ami a XII, XXIV és XXV. táblán is látható.  Ha ellenben a két ágvéget lefelé hajlítva kötötték össze, akkor ennek utánzatával a dísz olyanná alakult, ahogyan ezt a XXXII. tábla mutatja, amely kiképzés azután meglehetősen általánossá is válott.  Ennek ízléstelen és túlzott származékát az orosz építészet olyan íveiben láthatjuk mint amilyet az LVII. táblán a 3. rajz mutat de aminek őseredete az volt amit ugyane táblán az 1. rajzon látunk, vagyis a két ág lefelé hajlított hegyei összekötése, de ami nálunk még csak az olyan, nem túlzott, alakulatokat létesítette mint amilyeneket a XXXII. és XXXIII. táblán látunk.  Amidőn pedig nálunk ezen kiképzés ilyen hármas tagozással látható, mint a XXXIII. táblán, akkor ennek eredete meg az, hogy ide föl is néha virág- vagy kalászcsokrocskát kötöttek volt közbe, amit meg itt az LVII. táblán is, de ott úgy mintha a két ág fölfelé hajlítva volna összekötve.  Alább szó lesz arról is, hogy a két ág alsó végéhez is szoktak volt virág- avagy kalászcsokrocskákat kötni.

Viszont igen nagy ívekhez nemigen lehetett elég hosszú hajlékony ágakat találni, amiért is aztán néha több ágat kellett összetoldani.  Ennek emlékét tartják fönn az olyan ívdíszek amilyet az LVII. tábla mutat a 2. szám alatt, illetve a XXXII. kapurajza is.

Kétségtelennek tartom tehát azt is, hogy a hindoszkitha sziklatemplomok ívei szegélyének azon fönt kimagasodó nyúlványa sem más mint a mi kapuink két ága hegyének fölfelé való összekötésének teljesen elhomályosult emléke.  (:lássad a XVI. táblán 2.:) Ahol pedig kapuink ezen füzérdísze fönt sem fölfelé sem lefelé nem mutatja kicsúcsosodás valamilyen nyomát hanem egyenletes marad, ott e dísz eredetét nem ágak képezték hanem igazi, koszorúszerűen kötött füzér, amit a XXI, XXVII, XXIX, XXXIII, XXXVII, XXXVIII, XXXIX és XL. táblán látunk.  Természetesen idővel és az eredet mindinkábbi feledésével a füzérdísz ezen három alakja össze is keveredett de mégsem annyira hogy a sok mai változat gondos megfigyelésével és összehasonlításával az eredet, íme, még megállapítható ne lett volna.  A keveredést a XIX, XXIII, XXVIII. és XLI. tábla is meglehetősen szemléltetheti.  Utóbb azután e díszt szépsége miatt a tornácívezetekre is alkalmazták.

Szempontunkból különösen érdekes a XLV. tábla ládadísze.  E láda ma olaszországi múzeumban áll.  Rajta a füzérdísz leveleit is ábrázolva látjuk, habár ugyane levélzet az oszlopokon is ott van.  E láda díszeiről alább kellend még szólnom.

Kapuink, ajtóink legtöbb füzérdísze alsó végén, ahol ez kissé kifelé görbül, néha egészen körbe sőt kacskaringóba is csavarodik, mindig valamely virág- vagy kalászdíszt is láthatunk, azért mert oda régen, az igazi füzérhez vagy az ág tövéhez is virág- vagy kalászcsokrocskát szoktak volt kötni, amit igen szépen különösen a XXII. táblán látunk. Meglepő tehát, hogy ugyanez, de szintén értelmetlenné válott maradványként a hindoszkitha sziklatemplomok ívei némelyikén is megvan.  (:XVI. tábla 2,a.:) Meglepő ez azért mert itt is azt látjuk, hogy a másutt meglévő de értelmetlen, megokolhatlan dolgok eredetét, értelmét, megokolását nálunk vagyunk kénytelenek fölismerni, ami tehát mindig újra és újra azt bizonyítja hogy ősrégi, műveltségalapító ősnép vagyunk.

A kapukon és ajtókon a félfákra lent alkalmazott kalász- vagy virágdíszt illetőleg (:Lássad a XIX, XXI, XXIII, XXV, XXVII, XXVIII. és XXX. táblát:) elmondom itt a közismert Hamupipőke mese egyik változatát rövid kivonatban.  Ismeretes e mese más népeknéli alakjából azon visszataszítóan véres indítéka, amely szerint azért hogy Hamupipőke kicsiny cipóit a másik két lány föl tudja venni, ezek egyike a sarkát a másika lábujjait vágja le s hogy ezt a cipőből kicsöpögő vér árulja el.  E helyett a mese igazi magyar változatában ezen indítékot találjuk :  Mikor a királyfinak másodszorra végre sikerül meglátnia hogy Szemerőke (:Hamupipőke:) melyik ház kapuján ment be :  „ott volt egy búzaföld, a királyfi egy kalászt letépett és azt a kapufélfa egy repedésébe tűzte, hogy arról majd a házat megismerje amikor délután látogatóba megy oda.  De Szemerőke, mialatt az istállóban a hamvas, rossz ruhájába átöltözött, az ajtón kilesett és látta mit csinált a királyfi.  Mikor az elment, ő kiszaladott, szedett egy csomó kalászt és minden ház kapufélfájába tűzött egy-egy kalászt.  Jött volna délután a királyfi látogatóba de most mégsem tudta melyik házba menjen be.”

Az említett dísz magyarázatát katonakoromban, Petek nevű faluban, Erdélyben tudtam meg, amikor egyik hadgyakorlaton egy éjszakára ott voltunk beszállásolva.  A magyarázat az, hogy ahány eladó leány van a házban annyi búzakalászt szokás a kapufélfára metszeni.  Ha egy leány férjhez ment vagy meghalt akkor egy kalászt lefaragtak.  És e díszt részben avagy egészen is lefaragni meg ismét bevésni könnyen lehetett, mivel a bevésés nem volt mély hanem csak róva volt, a kapufélfák pedig lent vastagabbra voltak hagyva, hogy tartósabbak legyenek és szilárdabban álljanak.  A XIX. tábla rajza szerint azon házban tehát csak egy eladó leány van, a XXIII. tábla szerint azonban ott három.  Hogy az eladó leányoknak így, kalászokkal illetve virágokkal való jelképezése nálunk régen mily általános volt, bizonyítja az is, hogy régen az eladó leány ünnepnapokon, különösen vasárnap, templomozáskor, pártáját kalászokkal szokta volt díszíteni.  Sőt például Szlavónia magyar falvaiban, és még a nyelvi elszlávosodás után is, az eladó leány búzakalászt visel a hajába tűzve.  (:Lássad a Zágrábban megjelenő „Vjesnik u srijedu” című lap 1958. január 15-i számában.:)

Csak annyit jegyzek itt még meg, hogy eredetileg a kalász a nőiség jelképe főképpen a szemere és besenyő törzseinknél volt de hogy például a tulajdonképpeni magyar törzseknél ugyane szerepet játszotta a gyöngyvirág, a palócoknál a liliom, a jászoknál az iszalag, a székelyeknél a szegfű, és így tovább, más-más törzseknél más-más virág.

Kapuikon a könyökkötéseket a félfákkal és szemöldökfával erős cövekek, azaz fából készülő nagy szögek tartják össze, amelyek alakját a XVII. táblán lévő 7, 8. és 9. rajz mutatja.  Ezek nyaka azért kissé vékonyodó (:7. rajz:) hogy amikor a könyökkötések fája, száradva, a szöget mindinkább szorítani kezdi, ez a lukából ki ne tolódhasson, mivel a száradó fa éppen a nyakát is átfogja s a szeget kitolulni nem engedi.  A mai, idegen iskolázottságú ácsok és asztalosok az ilyen szögek fejét levágják de a mi régi ácsaink ezt ritkán tették meg, hanem, különösen a kapukon, a szöget úgy igyekeztek elhelyezni, hogy azok a kapu egyéb díszeibe ne kerüljenek, fejüket pedig igen szépen kifaragják gömbölyded rozetta- avagy csillagalakúra, úgyhogy e szögfejek is a kapu igen szép díszévé válnak.  Ez ugyanoly dolog mint ahogy népviseleteinknek is egyik jellegzetessége az, hogy a szerkezeti dolgokat, például a varratokat, nem eltüntetni igyekeznek, ahogyan azt a nyugati népeknél szokás és ami hiszen tulajdonképpeni hazugság, hanem ellenkezőleg, azt művészien kidolgozva, még ki is emelik, a tárgy, épület avagy rézdarab ékességévé képezik ki — és ami tulajdonképpen őszinteség is.

Igaz ember, e kapu nem akar kizárni, csak azt mutatja merre kell bejönni

Kapuinkról fönt kétoldalt ritkán hiányzik két kerek dísz, amelyek egyike többnyire körbe foglalt csillagalak avagy rozetta, másika pedig, szintén körbe foglalva, azon örvénylő alakot szokta mutatni, amelyet népünk ma „forgó rózsának”-nak nevez de amelyet különben szvasztikának is neveznek.  Tény hogy népünk a Napot szokta körbe foglalt különféle csillagalakkal is ábrázolni, olyannal is mint amilyet például a XXII. és XXXVII. táblán látunk.  Mégis itt ezen alak talán nem mindig a Napot jelenti hanem a Hajnalcsillagot, különösen akkor ha a Nap képe megvolt a kapuszárnyon.  (:Lássad a XXVIII, XXXII. és XXXVII. táblákon:) Ez utóbbi dolog, bár az ívhajlás természetes kitöltését is képezi s tehát szerkezetileg is önként adódik, de őseinknél a Napnak ide való ábrázolása egyrészt hasznos gyakorlati dolgokkal is összefüggésben volt, másrészt azonban volt ennek mythologiai, azaz vallási megokolása is de amit itt szintén nem magyarázhatok, mert ez itteni célomtól :  építőízlésünk ismertetésétől túlságosan eltérítene, de megírtam ezt részletesen „Csodaszarvas” című művemben.  Viszont a „forgó rózsa” szerintem itt a nebulosát azaz a kezdő ősködöt jelképezi vagyis tehát a Tejutat is, azaz a Napisten anyját, ősvallásunk Nagyasszonyát, a Nagy Boldogasszonyt, mivel őseink nem csak azt tudták hogy a kezdő világködök spirálisan örvénylő alakulatok, hanem igen jól tudták azt is, hogy Napunk is csak a Tejút egyik Csillaga, vagyis hogy a költői megszemélyesítésekben :  a Napistenben, aki a Nagy Boldogasszony azaz a Nagy Világanya fia, stb. tulajdonképpen a Világmindenség valóságait kell csak látnunk.  Ha pedig mindez így van, vagyis ha kapuinkon az Ősköd, a Nap és, amint látandjuk, a Hold ábrázolatai vannak meg, akkor logikusnak kell tartanunk, hogy az említett szögfejek meg a Mindenség Csillagait jelenthették.

Tiszta szívvel e kapun bejöhetsz, de álnoksággal föl és alá elmehetsz

Némely kapuszárnyunkon nem a Nap van hanem a Hold, éspedig úgy, hogy ennek is van, azaz helyesebben szólva :  csak volt régen, gyakorlati célja is.  Ma ennek már csak elhomályosult emléke létezik még.  Ez a kapuszárny léceiben van meg (:lássad ezt már romlottan a XXXIII. táblán, rekonstruálva pedig az LIX. táblán.:), amelyek hajdan holdnaptárat képeztek, éspedig a következőképpen :  Egy hold-nap (:egy holdnyi nap:), azaz egy hónap, a holdnaptárak szerint 28 napból áll, vagyis négy hétből.  Ennek megfelelőleg a nagykapuk szárnyain mindig pontosan 28 függőleges léc volt (:ma, az értelem feledésbe menése után, hol több, hol kevesebb van:).  Középen volt a legmagasabb léc, amely a többinél szélesebb is volt és amely fönt a teliholdat jelentő kerek korongocskában végződött.  Ettől jobbra és balra állottak a keskenyebb lécek, amelyek hegye kis holdkarajalakúra volt — és van sokszor még ma is — faragva.  Ezek jobbról balra haladva, ugyanúgy ahogy a régi magyar rovásírás sorai is haladtak :  a növekvő Holdat jelentették : , középen volt a telihold :  és ettől tovább balra a fogyó Hold : .  A három középső léc azon egy napot jelentette amelyen a hold teljes és azon kettőt amelyen már és még majdnem teljes.  Ezzel ellentétben a kapuszárny egyik szélén egy, a másik szélén két léc volt amelyekre holdsarló nem volt faragva s ezek meg azon három napot, helyesebben :  azon három éjszakát, jelentették amelyeken a Hold nem látható.  (:Lássad az LIX. táblán az 1. számú rajzot.:)

Ép. tőke kaput Barabás András és Kajtár Anna '802

Ezen naptárat tehát csak jobbról balra lehetett olvasni, úgy mint a rovásirást, aminek oka azonban az volt hogy csakis igy következhet ábrázolaton újhold után telihold és ezután fogyó : ( O ), vagyis úgy mint a valóságban.

De természetesen e holdnaptár csak úgy szolgálhatott ha minden elmúlt éjszakát meg is jelöltek, amit házigazda úgy eszközölt ahogyan azt az LIX. táblán az 5. számú rajzon mutatom, vagyis minden nap egy-egy kis rovátkát vágott az egyik holdas léc egyik szélére, a következő nap, a a jobbról balra következő lécre ugyanúgy.  Ennek felel meg az hogy ma is, naptárainkon az elmult napokat ceruzával vagy tollal töröljuk.  Minden hetedik napot, azaz a vasárnapot, kissé nagyobb rovátkával jelölte.  Négy hét képez egy holdnapot (:hónapot:), mivel 4x7=28.  Innen származott azután a hetes szám kultusza.

Ha így a lécek egyik oldala rovátkákkal tele lett akkor ezt a lécek másik oldalán folytatta, ha meg itt is tele lettek, akkor a dolgot újra kezdte, fönt, a lécek egyik szélén de úgy hogy a már meglévő rovátkák mellé tett egy-egy jelecskét (:LIX., 6:), majd, ha az összes lécek ezzel is megtellettek, akkor ugyanoda ahová eddig, amellé másik jelecskét tett, és így tovább, úgy hogy ilyenképpen a lécek akár 50-60 évig is szolgálhattak naptárul, ami után azok amúgy is korhadozván, újakkal cseréltettek föl.

E holdnaptár előnye az is volt hogy rajta mindig előre ki lehetett számítani hogy valamely bizonyos nap avagy ünnep hány nap múlva lesz vagy hány nappal ezelőtt volt. Ugyanígy az évfordulókat is számon lehetett tartani.  Vagyis innen származik a „jeles nap” vagy „jeles napok” kifejezésünk.  De innen származik a latin „lunarium” = naptár szó is, mivel a luna = Hold.  Mai „naptár” szavunk egészen új műszó de a kereszténység előtt bizonyára volt ehelyett magyar szavunk is.  (:Lássad az LIX. táblán 5. alatt például ezen jelecskéket : .  Vagyis :  ilyen jelecskékkel jelölték meg a „jeles napokat”, azaz ünnepeket, évfordulókat stb.:)

Természetesen e naptárat a kapuszárny belső, azaz udvarfelőli oldalán vezették, hogy a házbeliek szeme előtt legyen és tájékoztatásukra szolgálhasson.

Lényegileg e naptár ugyanaz volt mint amit a férfiak botjaik többszögletűre faragott végén viseltek.  (:LIX.,2,3.:) Itt ezen vagy ezen jel a növekvő Holdat, ez vagy ez a teli, ez vagy ez pedig a fogyó Holdat jelentette, viszont emez avagy emez a holdhiányt.  Ugyanis úgy a telihold jegye mint a holdhiányé tulajdonképpen három-három jelből állott így és így .  Ezek azon három napot jelentették amelyeken a Hold telinek látszik valamint azon hármat amelyen a hold nem látható.  Föltűnő egyezés az hogy a rovásírásban a jel a h betűnek felel meg (:hiány?:), ez az n betűnek, ezen jelek az ly-nek, ez pedig az f-nek.

Az ilyen botnaptárokon az elmúlt napokat, helyesebben szólva :  az elmúlt éjszakákat, szintén megjelölték, éspedig így :  .  Lássad az LIX. táblán a 2. és 3. rajzot.

Ugyanígy volt mindez azon naptárokon is amelyeket a nők viseltek ingük szegélyeire hímezve, amelyeken az elmúlott éjszakákat szintén megjelölték, de apró öltésekkel.  (:Lássad az LIX. táblán a 4. rajzot:) A „jeles napok”-at pedig, előre vagy utólag, piros, kék vagy ezüstfonállal, esetleg aranyossal.  Nőknek ezen naptárak azért voltak különösen fontosak mert ezeken jegyezgették nemi életük eseményeit, a havibaj bekövetkezendőségét, a terhesség heteit valamint a szülés kiszámított napját.  Látjuk az LIX. táblán a 4. számú rajzon, hogy így az ingek szegélyein asszonyaink, leányaink mily szép és ízléses díszítő mintácskákat hoztak létre ősrégi idők óta; azt pedig hogy a Hold szerinti idő mily közvetlen összefüggésben van a nő nemisége időszakaival, tudjuk.  Az említett szép mintákat azonban ma már csak díszként hímezgetik még és ezt is csak ott ahol az ősi népviseletek még ki nem vesztek, míg e minták naptár volta, azaz értelme, már feledésbe ment, aminek következtében azután a minták el is ferdülnek, átalakulnak de harmonikus szépségükből is veszítenek.  Egész magyar falvaknak az osztrák uralom alatti eloláhosodása által azután e hímzésminták az oláhokhoz is átkerültek, ahol azonban idővel méginkább el is torzultak.  Természetesen e minták egykori naptárvoltáról néprajztudósainknak sincsen tudomása, mert hiszen ők nem éltek soha úgy székely nép között mint annak idején én, katonakoromban, és a nép emberei vagy asszonyai itt-ott elejtett szavaiból a rég általuk is feledett dolgokat kikövetkeztetni már nem tudhatták. Ilyen volt például az amidőn egy asszony a hímzésminták ezen alakját „Hold”-nak nevezte.  A kapuszárnyak holdacskáiról, habár ezek a lécek hegyein, hagyományból, ma is ott vannak még, de róluk senki sem tudja már hogy valamikor holdnaptár részei voltak, bár ma is „holdacskák”-nak nevezik még.  Elhelyezve azonban ma már többnyire helytelenül vannak.  Például :  homorú oldalukkal a középső léctől kifelé, úgy mint a XXXIII. táblán, vagyis megfordítva mint ahogy kellene, vagy mind jobbra néznek vagy mind balra s a középső, szélesebb léc, a teliholddal már hiányozik.  Számuk sem 28 már, illetve ennél vagy több vagy kevesebb léc van már.  Sőt néha még a kiskapuszárny néhány lécére is holdacskákat faragnak már, ahol teljesen semmi értelmük nincsen és nem is lehetett soha.

A holdnaptárak — különösen a kapuszárnyakon lévők — gyakorlati célja és haszna az volt, hogy szántás, vetés és kerti vetemények ültetése eszerint igazodott. Fölületes megfigyelőnek babonának tűhet föl azon néphitünk hogy kerti veteményeket első újholdkor kell vetni „mert a növekvő Hold azokat húzza s így gyorsabban növekednek.” Tény azonban, hogy az ekkor vetett, ültetett növények gyorsabban nőlnek és fejlődnek, azért mert első növekedésük a világos, holdas, teliholdas éjszakákkal esik össze, vagyis ezek nem csak nappal kapnak világosságot hanem éjszaka is, tudjuk pedig hogy sötétségben a növények fejlődése csökken avagy szünetel is.  Babonává e dolog csak akkor hanyatlott amikor azt kezdték hinni, hogy mindent csak újholdkor jó kezdeni.

Meg kell még említenem kapuink galambjait is és írnom kell itt róluk, habár mint a föntiek a holdnaptárról, úgy ez sem tartozik szorosan az építészethez; mégis, mivel mindez népi építészetünkkel annyira összefügg, nem akarom e dolgokat említés nélkül hagyni.  Mindenesetre, ha a jövőben valahol valaki magyar építőízlés szerint kaput vagy diadalívet épitend, úgy, ha az ezeken élő galambok értelmét is tudni fogja, úgy róla a galambokat, illetve a galambducokat, nem is fogja elhagyni.

A kapukon lévő galambok jelképes értelme a következő :  Őseinknél úgy a pillangók mint a galambok is, különösen a fehérek, a lélek sőt főképpen a szerető lélek jelképei is voltak.  Innen származik az, hogy még ma, a kereszténységben is, a Szent-Lélek jelképe :  fehér galamb.  Valamint fehér galambokkal jelképezik a békét és a szerelmet ma is.  Másrészt őseinknél minden ajtó, minden kapu és általában minden nyílás is a nőiséget jelképezte.  Szokás volt nálunk régen hogy ha valaki egy házba békés szándékkal látogatóba ment :  a kapu galambjainak szemet szórt (:búzát, kölest vagy kendermagot:), amit a galambok, elébe csapongva, leszállva, szedegettek föl, sőt ha valakit, aki többször jött, már ismertek, akkor annak nem csak elébe röpültek, hanem annak vállára, karjaira is szálltak, a szemet kezeiből is szedve.  A házbeliek pedig, jöttét észre véve, örömmel nyitották ki a kedves vendég előtt a kaput vagy ajtót.

A rómaiak a szikuloktól átvették a diadalívek építése szokását de náluk már feledésbe ment, hogy ezeken galambducoknak, ezekben galamboknak is kell lenniök. Ismeretes hogy a szikulok eleintén Közép-Itáliában éltek és hogy ők voltak Róma városa igazi alapitói, valamint ismeretes az is, hogy őket utóbb a latin nyelvet beszélő későbbi rómaiak részben magukba olvasztották részben pedig Dél-Itáliába és Szicíliába szorították, amely sziget nevét is róluk kapta.  A szikulok, akiket a rómaiak még szikeleknek is neveztek, egy ősidőkben Itáliába kivándorolt székely törzsünk voltak, amely ott bár nyelvileg elárjásodott, de a latin nyelv kialakulására igen nagy befolyással volt, annyira, hogy ez majdnem ugyanolyan tisztán ragozó nyelvvé lett amilyen a magyar és ami teljes ellentétben van a más árja nyelvek szerkezetével.

Ismeretes hogy diadalíveket a rómaiak a hadjáratok után diadalmasan hazatérő hadvezéreiknek, császáraiknak emeltek, amely íven át, hosszabb távollétük után, diadalmenetükben vonultak a városba, illetve a Capitoliumba, vagyis :  a város őt éppúgy örömmel és szeretettel fogadta mint ahogy a nő örömmel és szeretettel fogadja a hosszú távollét után hazatérő urát.  Napjainkig is szokásban volt, hogy egy érkező kedves személyiség elébe a város fehérbe öltözött leánykákat küld, akik őt üdvözlik.  Habár ennek mélyebb, jelképes értelme már feledve, de régen ezek, ugyanúgy mint az érkező elébe szálló galambok :  az érkező elébe szálló szertő lelket jelképezték.  Priscus Rethor bizánci követ, aki Atilla udvarában járt, följegyezte, hogy a hosszabb távollét után hazatérő királyt elejébe jövő leánykák hun énekekkel üdvözölték.

De viszont az érkező gyűlölt ellenség előtt a kapu bezárul és csak durva erőszakkal törhet be rajta s nem fogadják fehérbe öltözött leányok, sem galambok, mert ezek a harci zaj és az idegenek elől ijedten röpülnek el, — vagyis ekkor a lélek nincsen ottan.

Ami viszont a kapuszárnyakon lévő sugárzó „fölkelő Napot”— ahogyan ezt a nép is nevezi — illeti, röviden csak ennyit :  Ilyenek különösen Csík-megyében vannak igen szépek de vannak másutt is, éspedig a nagykapukon főképp lécekből gondosan alakítva, a kiskapukon pedig leggyakrabban deszkákból.  Ezen nap ábrázolatok azonban régen fényesített réz- vagy bronzlemezből és aranyozottan készültek, vagyis tükrözőek is voltak, a gyalog érkező tehát magát a kiskapu tükrében látta meg, a lóháton érkező pedig, amíg azt előtte megnyitották, a nagykapuéban.  Ez pedig a legszorosabb összefüggésben volt őseink lelkiismeretkultuszával, azaz ősvallásunk egyik legfőbb erkölcsi alapjával, mivel hiszen az Aranytükör a lelkiismeret jelképe volt de jelképe volt egyúttal a Napnak is.  Erről bővebben az „Aranytükör” című művemben írtam, úgy annak régebbi, nyomtatásban is megjelent alakjában mint a későbbi, kéziratban lévő, sokkal teljesebben; azért erről itt még csak ennyit :  Ugyanezen lelkiismeretkultuszunkkal vannak összefüggésben a kapuinkon ezernyi változatban ma is található föliratok, amelyek többnyire a belépő lelkiismeretéhez szólnak.  Például :  „Igaz ember, e kapun bejöhetsz de álnoksággal le is út, föl is út :  elmehetsz.” Tudjuk a történelemből, hogy a görögöknél Apolló napisten delphii híres temploma ajtajára is e fölirat volt téve :  „Ismerd meg önmagad.” Világos tehát, hogy e fölirat is a lelkiismerethez akart szólani s igen valószínű, hogy valamikor e templom kapuján is tükör volt.  Delphi ugyanis már a görögelőtti ősidőkben is Apolló kultuszhelye volt, amint ezt ottani ásatások bebizonyították.  És a görögök, saját bevallásuk szerint is Apolló és Artemisz kultuszát a hyperboreusoktól vették át, amely ősnép a görögök előtti időkben az egész félszigeten, az Égei-tenger szigetein és Kréta szigetén is lakott.  Lehet azonban, hogy a görögök azt már feledék hogy a Napisten temploma ajtaján Aranytükör kell legyen és hogy a hagyomány náluk már csak annyit tartott meg, hogy ott egy ilyen, a lelkiismerethez szóló fölirat kell álljon.

Kínában viszont napjainkig is szokás volt az ajtókra tükröt alkalmazni.

Diadalkaput tehát, ha valaha ismét építendünk, azt okvetlen úgy kellend állítanunk, hogy a téli napforduló reggelén (:az ősi, igazi Karácsony éje utáni reggelen:) a fölkelő Napot annak középső nyílásában láthassuk föltűnni, akkor ha a kapuval pontosan szemben állandunk.  Őseinknél ennek az időszámításban volt nagy fontossága, azért mert ez éj után kezdenek a napok hosszabbodni, az éjek rövidülni, amiért is ez volt náluk Újesztendő hajnala, vagyis a Napisten újjászületése napja is.  Hitregéjük szerint ugyanis a Napisten ez éjszaka éjfele előtt fehérhajú öregként búcsúzik gyermekeitől az emberektől, de éjfél után újjá születik és az égi Csodaszarvas őt a szarvai között ringó bölcsőben aranyhajú kisdedként hozza vissza.

Irnom kell itt azonban még a bálványos kapuinkról is, vagyis azokról, amelyek nem födöttek vagy födött legföljebb csak a személyek számára szolgáló kiskapu.

Nyelvünkben a bálvány szónak van idolus , istenszobor értelme is de jelent e szó cölöpöt, oszlopot is, sőt népünk mai nyelvében már csakis utóbbi jelentésével él; tudjuk pedig hogy igen régen egyszerű, álló cölöpök is voltak az istenség jelképei, amiért is e szó kettős értelme innen származik, de hogy e szó idolus értelmét népünk már feledte, ez a kereszténységben egészen természetes, mivel ez a szó idolus értelmét kiirtotta.  Hogy azonban kapubálványaink régen valóban egyúttal vallási jelképek azaz idolusok is voltak, azt egyrészt alakjuk maga valamint a rajtuk lévő faragott díszek is elárulják még.  Ezek egykorijelképes értelmét nagyrészt ismerem is, amit azonban itt ismertetnem fölösleges, mivel ezt más műveimben megtettem.  Itt elégnek tartom nehányat, a legjellegzetesebbeket, bemutatnom.  (:XXXI. tábla,2.:) Ezek közül balról jobbra az első kettő és a negyedik egyenlőoldalú négyszögletes, a többi lapos.  Előbbiek hímelvi jelképek voltak, utóbbiak pedig nőelviek.

A teljesen födetlen kapuknál is természetesen van szekérbejárat és személybejárat, vagyis két bálvány áll egymástól távolabb, egy pedig eme kettőhöz kissé közelebb áll, de ezeknél is kapuszárnyak zárják el a nyílásokat.

Viszont amidőn e mindkét bejárat födött, akkor létesül az úgynevezett „nagykapu”, amit oly szép és díszes alakjában irodalmunkban „székelykapu”-nak szoktak nevezni, azért mert nálunk a székely-magyarok építették ezt a legszebb és legtökéletesebb alakjában.  Ezek némelyikénél a naggyal egybeépült kiskapunak külön teteje van (:XXXII. tábla:), úgy ahogyan ez a kínai kapuknál van, némelyiknél ellenben mindkét kapunyílás egy közös tető alatt van (:XXXIII. tábla:).  Ritkán előfordul ma is a két kiskapunyílás is, és ha e három kapunyílás is egy tető alatt van, akkor meg ez teljesen olyan mint egy római diadalív (:XXXV. tábla:).  A római diadalívekre különösen a mi nagykapuink Udvarhely-megyei alakja (:XXXIV. tábla:) hasonlít a legmeglepőbben.

Visszatérve mégegyszer magához a házhoz, kiemelek egy bár ritka de nagyon érdekes dolgot :  a kettős háztetőt (:IV, V. tábla és a XXXVI. táblán 1. és 2.:) és amit nálunk még a kiskapukon is megtalálunk, éspedig főképpen a Barcaság Hétfalujában (:XXXVII. tábla:).  Megvan ugyanez Brassó környéki házakon is (:XXXVI. tábla, 2.:), valamint megvan például Sáros-megyében Eperjes közelében.  Lássad a XXXVI. táblán az 1. számú képet.  Ilyen kettős tetejű kiskapu maradványát láttam egyetlen egyet Zernesten (:XVII. tábla, 5.:) de amely ezért mert már csak maradvány volt :  a szerkezetet mutatta láthatóan.  Bizonyos hogy mi e dolgot sem hoztuk Kínából, hanem hogy a félfákat két egymás fölötti szemöldökfa sokkal szilárdabban tartja össze mint csak egy. Ugyanígy szerkezeti eredete kell legyen a házak kettős tetejének is, valószínűleg főképpen az hogy magasabb tetőhöz elég bajos elég hosszú szarufákat előállítani.

De van nálunk még más is ami a kínai építészettel egyező.  Például a tornácoszlopok helyzete, eltekintve attól, hogy hiszen már maga a házkörüli tornác is egyezik a kínai épületek, különösen a templomok, tornácával.  Az épület sarkain ugyanis, ha a tornác a ház kettő, három vagy négy oldalán is megvan, úgy ott, a sarkakon, tető nagyobb súllyal nehezedik az oszlopokra.  Ezt lehet úgy is megoldani, hogy a sarkakra vastagabb, tehát erősebb oszlopot teszünk, avagy pillért.  De például a régi görögök ezt sem így sem amúgy nem oldották meg hanem egyszerűen bíztak abban hogy a többivel azonos oszlop majd csak kibírja a nagyobb súlyt is, viszont mivel ők templomaikra mindig oromtetőt építettek, így a sarokoszlopokra amúgy sem került túl nagy súly.  A mi építészetünkben azonban, ha a ház nem oromtetős akkor e nagyobb súly kérdését úgy oldják meg, hogy a sarkakon három oszlopot egymáshoz közelebb állítanak mint másutt, éspedig úgy hogy ezen egymáshoz közelebb lévő oszlopok közötti távolság pontosan azonos a tornác szélességével (:lássad a IV, V. és VI. táblát:), amely megoldás egyúttal határozottan a legszebb is, mert egy sarkon álló a többinél vastagabb oszlop avagy pillér az épület szépségét nagyon is rontja.  És lám a kínaiak ezt tökéletesen ugyanígy oldják meg.  Csakhogy szerintem ezt is, mint annyi más műveltségi elemet, a magas „Középduna-műveltség” idején a mi kivándorló törzseink vitték ki, egészen Kínáig is.

Más föltűnő egyezés :  az ablakok rácsozata alakja.  A kínaiaknál szokás volt az ablakokat olajozott papirossal bevonni, ami, ha rajta kilátni nem is lehet de a világosságot átengedi.  A kínaiak ugyanis a papírgyártást már igen régen ismerték és ez tőluk származott Európába.  Miután azonban nagyobb nyílásokra feszítve a papiros könnyen beszakad, ezért rácsokat készítettek, amelyeknek számos de csupa kis nyílása volt.  Az ilyen rácsozatok különféle alakúak de egyik igen általános alakjuk a miéinkkel tökéletesen egyező (:Lássad az V, VI. és XXXVIII. táblát.:), csakhogy ehhez nálunk nem papiros hanem a „bándort” használták, azaz szintén olajozott vagy zsírozott, de állati eredetű hártyát, hólyagot, amelyet úgy tudtak kikészíteni hogy rajta, bár kissé homályosan, de ki is lehetett látni.  Horger Antal :  „Csángó népmesék” című gyűjteményében „Mátyás király és a székely ember leánya” című mesében találjuk e mondatot :  „....alig lát ki a bándoros ablakon.” Vagyis azon, ha nem is jól de ki lehetett látni.  Másrészt szokás volt az ilyen rácsos, bándoros ablakokon kicsi nyitható és zárható lyukat csinálni, amelyen kinyitva ki is lehetett tekinteni.  Viszont az is kétségtelen hogy ezen bándoros ablak régibb mint a papirossal bevont.  Mivel pedig úgy Kínában mint nálunk is ezen rácsos ablakok kisebb nyílásait színezett, átlátszó papirossal illetve bándorral is szokás volt bevonni, ebből az következik, hogy az üvegfestészet őseredetét is ez képezte, annál is inkább, hogy régen bizonyára az úgynevezett „máriaüveget”, a gipszpátot is használták az ilyen ablakrácsokra, ez pedig teljesen átlátszóan, valamint gyöngyházfényűen továbbá pirosas, kékes, sárgás és zöldes színben de szintén üvegszerűen átlátszóan is előforduló ásvány.

Az olyan házakon amelyeknek nem volt tornáca, a pitvar vagy eresz, vagyis az amit ma előszobának is nevezhetnénk (:lássad a IV. és V. táblát:), úgy volt kiképezve, szintén igen szépen oszlopokkal és ívekkel, ahogyan azt a XXXIX. és XL. táblán láthatjuk.

A XLI. táblán egy kútfőt (:kútkávát:) mutatok be, amely azonban a magyar tornyokra is emlékezetet.  Ehhez a fölhúzókészüléket és a vödröt nem rajzoltam oda mert ez különféle lehet :  csigás amelynél a vödör a csigán átmenő kötélen vagy láncon függ, vagy pedig „kerekes kút,” amelynél a lánc vagy kötél a kerék révén forgatott hengerre csavarodik föl, illetve arról le.

A magyar tornyok alakját láthatjuk a IV., a XLII, XLIII. és XLIV. táblán is. Nagyobb tornyoknál az ívek száma 6-7 is lehet.  A XLIII. táblán 1. alatt egy sziluettképet látunk.  Az ilyen toronysisakok úgy szépek ha az ékalakú sisak mentül magasabb, a négy toronyfiók sisakja, bár szintén ékalakú de nem magas, mert ha ezek is magasak, akkor ezek a középső sisak impozáns szépségét, hatását zavarják, csökkentik.

Régen, az ősvallás templomai valamint a fejedelmi kastélyok mindig részarányos (:szimmetrikus:) és többnyire központos (:centrális:) alaprajzúak is voltak (:IV. tábla:), közepükön hupolaggal avagy magas toronysisakkal, amely utóbbiak négy toronyfia egyúttal az őrök számára is vigyázó helyül szolgált, azaz, helyesebben szólva :  ez volt a toronyfiak célja és eredete.  Ugyanis mind a négyben állandóan egy-egy őr ült, aki a láttér felét tartozott figyelni, úgyhogy, miután négy ilyen őr volt, eszerint tehát a láttér minden része kétszer volt állandóan figyelve.

Európában másfelé is, különösen Németországban és Ausztriában elég sokat látunk ilyen négy toronyfias tornyot, de teljesen céltalanul, már csak díszként alkalmazva, kilátó őrhely voltának többnyire minden emléke nélkül.  Mégis, fölületes műtörténészek természetesen a mi magyar tornyaink négy toronyfiát onnan hozzánk származottnak vélték.  Holott ez itt is mint számtalan más esetben, éppen megfordítva történt, azaz úgy ezt, mint sok mást, az egykor Germániában is élt őstörzseink, akik főképp a kereszténység fölvételével germánosodtak el, hagyományozták ama népekre.

E magyar tornyok szerkezetét Szinte Gábor a Néprajzi Értesítőben részletesen ismertette.  Erdélyben hallottam, hogy e szerkezet oly szilárd, hogy semminő szélvihar az ilyen fatoronynak nem árthat.

A XLIV. táblán magam kisérlettem meg magyar építőízlés szerint házat tervezni. Úgy az épületet magát mint a tornyot is részben kőből épülten képzeltem, olyanféleképpen, ahogyan a bánfihunyadi templom tornya épült, amelynek alsó része kőből, felső része azonban fából való.  E rajzomon a kaput, bár háromnyílásúra de egészben kelleténél kisebbre rajzoltam, azért hogy a mögötte lévőkből kevesebbet takarjon el.  Az ilyen hármas kapuk, egy középső nagy- és két kiskapuval Erdélyben ma már eltűntek mert a falusi népnél gyakorlati céljuk nincsen, urak pedig már idegen építőízlés szerint építkeznek.  De ősi időkben, amikor még hatalmas fejedelmek is saját építőízlésünk szerint építkeztek, ilyen kapuknál az egyik kiskapun a tulajdonosok és vendégeik jártak ki és be, a középsőn pedig a cselédség.  „A székely ház” című művében Huszka azonban még említi, hogy fából való ilyen háromnyílásos kaput még látott.  Egy ugyanilyet, de kőből valót, be is mutat képen, Hosszúfaluból (:Barcaság, Brassó mellett:), amelyen azonban a második kiskapu, mivel úgysem használatos, már befalazva.

Egy ilyen, de fából épült kaput én is láttam még, csakhogy nagyon rozoga állapotban, amelynek a háztól távolabbi kiskapujának már csak maradványai voltak meg és ezek is kerítéssé bedeszkázva.  Mivel azonban a használt kiskapunak külön teteje volt, úgy mint a XXXII. és XLIV. tábla kapuinak, ebből az következik hogy külön teteje volt a másiknak is, úgy mint a kínai háromnyílásos kapuknak ma is.  Viszont a Huszka által bemutatott háromnyílásos kőkapu, mivel mindhárom része egy közös tető alatt van, a háromnyílásos római diadalívekkel egyező alakú.  (:Lássad a XXXV. táblán Cobstantinus császár diadalívét:)

A XLVIII. tábla kőkapuja teljesen csak a saját tervezésem.  Rája két sor galambducot ábrázoltam, úgy amint az némely székely nagykapun is van.  Lássad Huszka említett könyvében a II. III. és IV. táblát.

Amidőn az 1900-as évek elején, fiatal koromban, Budapesten jártam és ott a Néprajzi Múzeum magyar kincseit nagy érdeklődéssel szemlélgettem és magamnak ott vázlatokat is készítettem, Seemayer Vilikáld, a múzeum akkori sváb igazgatója, magyarázta volt nekem, hogy íme :  „házainkat, bútorainkat az Ázsiából jött magyarok a németektől tanulták, a földművelést, viseleteiket és hímzéseiket a szlávoktól, ezen »székelykapunak« nevezett kapuikat pedig az oláhoktól, akik hiszen a rómaiak utódai.” Vagyis :  az ázsiázó elmélet eredményeként így foszttattunk meg ősi műveltségünk minden elemétől.  Bár akkor még én is hittem a magyarság „ázsiai nomádsága”-ban, mert hiszen gyermekkorom óta ezt hallottam, mégis, valahogy ösztönszerűleg éreztem, hogy azon állítás, miszerint a magyarok mindenüket amijük van, másoktól tanulták volna, nem lehet igaz.  Elgondoltam, hogy hiszen könyvekben, képeken láttam német parasztházakat de azokon a szép, pálcatagos túlköríveket, patkóíveket és azok oly ízléses díszeit sehol sem láttam.  Továbbá hiszen eleget éltem olaszok, szlávok között, eleget láttam olasz és szláv viseleteket, hímzéseket, de hogy ezek szépségben, nemes ízlésben a magyarokéit meg sem közelítik, ha egyébként ezekre némileg hasonlítanak is.  Nem inkább az árja népek tanultak-e tőlünk?... de csak rosszul, tökéletlenül utánozva a mi dolgainkat ?  Székely kapuink a rómaiaktól származnának ?  De hát hol és mikor voltak a rómaiaknak pálcatagos túlköríveik, patkóíveik ?  Meg hiszen az oláhoknak sehol sincsenek oly gyönyörű kapuik mint a székelyeknek !  Mikor hiszen Erdélyben meg épp ellenkezőleg, azt hallottam hogy udvarhelyszéki meg csíkszéki ácsok nem csak magyarok hanem oláhok számára is jó pénzért jártak házat, kaput, templomot építeni s hogy eljártak még Oláhországba is, szintén jó fizetésért, építeni, de hogy, természetesen ott, másoknak, soha sem csináltak oly szépet és tökéleteset mint otthon saját maguknak és magyaroknak. Ifjúkoromban a művészetet Olaszországban művészeti iskolákban tanultam.  Igaz hogy Olaszország oly gazdag nagyszerű művészi alkotásokban, mert ott háborúk nem pusztítottak mindent úgy el mint nálunk, de az olasz parasztnép háza, viselete rideg, sivár és művészietlen, mivel ott népművészet nincsen, illetve alig van itt-ott egy kevés és ez a mienkkel össze sem hasonlítható.  Mikor azután Huszka József és mások magyar népművészetet ismertető művei is kezembe kerültek, akkor meg is győződtem affelől, hogy e gyönyörű dolgokat nem mi tanultuk másoktól hanem hogy ősidők óta mások utánozták, de csak rosszul és értelmetlenül, azt amit nálunk láttak és hogy a történelmi stílusokban is valahányszor valamely új elem tűnt föl, az mindig a nálunk látottakból vette kezdetét.  Huszka könyveiből győződtem meg például affelől is, hogy hiszen az udvarhelyszéki kapuk (:XXXIV. tábla:), amelyek annyira más jellegűek mint csíkszékiek és a római diadalívekre valóban emlékeztetnek, azért mégsem származhatnak a rómaiaktól mert hiszen ezen Udvarhely-megyei kapukon olyan indítékok (:motívumok:) is vannak amelyek az ősrégi szumer és asszír dolgokkal egyeznek de a rómaiaknál már ismeretlenek voltak.  Vagyis :  a mi kapuink alakja tehát régibb kell legyen mint a római diadalíveké, éppen azért mert több indítékuk szumereknél, asszíroknál vagy hindoszkitha sziklatemplomoknál is megvan.  Ámde miképp hozhattak műveletlen, lovas nomádok Ázsiából Európába, mikor hiszen ők még „sátorokban laktak”! ?  Mikor azután az első világháború után mind e dolgokat, továbbá a magyar nép néprajzát egyáltalán, különösen pedig ősvallásunk maradványait mindig határozottabban kezdtem tanulmányozni, akkor jöttem rá az egyetlen lehetséges megfejtésre :  Hogy mi egyáltalán nem jöttünk Ázsiából, sem soha nomádok nem voltunk hanem ellenkezőleg az innen, Európa közepéből kivándorló őstörzseink vitték e dolgokat szét a világba.  De ezek sem mentek volt ki nomádokként, hanem ezredéveken át való folytonos terjeszkedés által, akkor még lakatlan területekre, avagy még műveletlen erdő- és barlanglakó, vad emberek által gyéren lakott helyekre és ezek fölött uralkodva.  Csakhogy ezek, szaporábbak lévén, mint ahogy a vad növény is szaporább a nemes növénynél, elszaporodván és emellett műveltséget is eltanulva, utóbb ők jutottak uralomra, ők nyomták el őstörzseinket, az eltanult műveltséget pedig a magukénak mondva és ezt maguk is utóbb elhive,—ahogyan ez egyébként ma is történni szokott.

Már Huszka József írja említett könyvében, hogy kapuinkon, különösen az udvarhelyszékieken, a féldomborúan, tehát a többi dísznél sokkal domborúbban kifaragott, oszlopalakú kiképzések (:XXXIV. tábla:), bár helyzetük tökéletesen ugyanaz, mint a római diadalívek hasonló oszlopaié (:XXXV. tábla:), sőt azok korintusi vagy „kompozitá”-nak nevezett oszlopaira föltűnően hasonlítanak is, de mégsem származhatnak sem a rómaiaktól sem a római ízlést utánzó reneszánsz ízlésből.  Azért nem mert a római oszlopok már csak épületrészt tartó tagok, holott a mi szóban lévő oszlopaink, bár ma már csak féldomborúan faragvák ki, de eredetileg kétségtelenül a kapuk előtt, külön állottak, mert fönt szabadon végződnek és tetejükön egy palmettát tartanak, amelynek valamikor bizonyosan jelképes értelme volt.  Hozzá teszi ehhez Huszka még azt is, hogy a jón, korintusi avagy kompozita motívumai, soha sem voltak olyan kicsúcsosodó tekercs alakúak mint amilyenek ezek némely Udvarhely-megyei féldomború oszlopainkon, hanem ellenkezőleg vagy csigaalakúak és egészen laposak, vagy pedig utóbb gombalakúakká egyszerűsödtek.  Hozzá teszem még :  éspedig azért mert az olyan kihegyesedő tekercset sokkal nehezebb, fáradságosabb kifaragni mint csigaalakú és lapos volutát, vagyis a mi tekercsszerű alakulatunk tehát csakis régibb, eredetibb lehet mint a már teljesen leegyszerűsített, sokkal stilizáltabb és sokkal könnyebben elkészíthető jón, korintusi avagy kompozita oszlopok volutái.  Ez pedig azért van így, mivel eredetileg ezen alakulat kos-szarvakat ábrázolt (:kivéve a korintusi oszlopfő volutáit, amelyek növényi indát ábrázolnak:), a kos szarvai pedig nem képeznek lapos csigaalakot hanem olyanok mint e rajzocskán 1, sőt az úgynevezett racka-kosé olyan mint 2.  Kétségtelen hogy ilyen alakulatot kifaragni igen nehéz, sőt kőből szinte lehetetlen, ezért ezt a faragó művészek úgy stilizálták, hogy kifaragásra könnyebb, illetve lehetséges, legyen, amely stilizálás a jón és a kompozita oszlopokon már sokkal nagyobb fokú mint a miéinken, amiből azonban az is következik, hogy székelyeink még néhány századdal ezelőtt is tudták, hogy ama tekercsszerű alakulatok kos-szarvakat ábrázolnak, de amit a görög művészek, valamint a rómaiak is, már ezredévekkel ezelőtt sem tudtak, mivel ők ez indítékot ősnépeinktől csak örökölték de annak értelme ismerete nélkül, amiért is az indítékot mindinkább egyszerűsítették és elstilizálták.  (:A tekercseket lássad XXXIV., 3. és XLVV., 2. alatt:)

Hogy a székely bálványoszlopokra miért voltak eredetileg igaz kos-szarvak fölkötve és hogy miért volt a székelyek (:szikulok:) és jászok egyik szent állata a kos és a juh, ezt itt azért nem magyarázhatom mert e művemnek, amint már írtam, nem ősvallásunk ismertetése a célja.  Bemutatom azonban az XLV. táblán látható görög sírkőábrázolatot.  (:Stela, görög vázafestményről Karl Woermann nyomán :  „Geschichte der Kunst.” Lipcse, 1925. II. kötet, 277. oldal:) Ezen stela, azaz tehát szabadon álló oszlop, tetején még tisztán látjuk a palmettát, ugyanúgy mint a mi Udvarhely-megyei kapuoszlopainkon.  Viszont a XLV. tábla 6. és 7. rajzain azt figyelhetjük meg hogy az ilyen, eredetileg nem tartólag, hanem szabadon álló bálványoszlop miként alakult át tartóoszloppá, illetve végül miként lett azzá ami a „jón oszlop” nevet kapta.  Ami pedig az úgynevezett „kompozita” római oszlopot illeti, amelyről az általános vélemény az hogy a korintusi oszlopfő levéldíszéhez hozzáadták a jón oszlopfő volutáit, ez tévedés. Az amit ma „kompozita” oszlopfőnek azaz tehát „összetett”-nek nevezünk, nem egyéb mint a szikulok oszlopa és régibb a rómaiak nemzete keletkezésénél.  Tökéletes másai ma is a mi Udvarhely-megyei kapuoszlopaink, azon különbséggel, hogy utóbbiakon ugyanazon egész indíték ami az oszlopfőt képezi, ismétlődik teljesen az oszloplábon is. Sőt meg kell jegyeznem, hogy itt-ott a rómaiaknál is előfordul annak emléke, hogy valamikor a szikuloktól örökölt oszlopokon is ez így volt, mert némely régi római oszlopon is előfordul még az oszloplábon némi fölfelé irányuló levéldísz és csak a volutáknak nincsen már lent is semmi nyoma.

Azt sem magyarázhatom itt hogy viszont kabar őstörzseink miért kötöttek bálványoszlopaikra kecskebakszarvakat, amely kecskeszarvas bálványok azonban idővel tartóoszlopokká is alakultak.  (:XLV. tábla 4. és a hímzésminta a XIII. táblán:)

Ezen, a mai kapuinkon már csak féldomborúan kifaragott bálványoszlopok tehát eredetileg egészen külön állottak a kapuk előtt és tehát nem csak fából, utóbb kőből is önttettek, amint azt az említett hímzésen, habár ottan már tartóoszlopon, láttuk.  Ezen a kapuk előtt álló bálványoszlopoknak azonban őseredetileg gyakorlati céljuk volt, csupán jelképi és vallási értelmet csak később, habár sok ezredévvel ezelőtt, kaptak.  Erre vonatkozólag idézem itt amit „Csodaszarvas” című művemben erről írtam :  „Őseink legegyszerűbb, kunyhószerű lakai előtt, amelyek még nem voltak kerítéssel sem körülvéve, állott egy vagy két leásott vagy levert cölöp, amelyeken néha ágcsonkokat is meghagytak, hogy ide miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket kimosás után száradni tűzhessenek.  Ezen bálványokhoz kötötték fejéskor az állatokat, valamint a lovaglásra is használt megszelídített szarvasokat, később a lovakat.  A szent Áldozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépeink ősvallását leíró tudósok is beszélnek, a vogulok hitregéiben szintén szó van arról, hogy az Istenek laka (:temploma:) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyekhez az érkezők lovaikat kötik.  Utóbb ugyanis, amidőn a lakok, templomok, fejedelmek házai mind fényesebbek lettek és kerítést, kaput is kaptak, ezen bálványoszlopok is mind díszesebbek lettek, ezüst- aranyvereteket és más díszeket is kaptak, majd egészen rézből is öntve és aranyozva is készültek, majd az illető törzs jelképeivel is ékesítve, a törzs jelképeivé is lettek.  Táborban a főhadiszállást napjainkig szokásban volt az elébe tűzött zászlóval jelezni.  Benedek Elek és Gaál Gyula magyar népmesegyűjetményében van egy »Csonka és Sánta pajtás« című.  Ebben fordul elő, hogy egy király palotája előtt (:istenség temploma előtt értendő:) három aranyoszlop áll. Az olyan látogató aki bízik magában (:magas rangú értendő:) az lovát az első oszlophoz köti, szerényebb a másodikhoz, egészen szerény a harmadikhoz.  Ennek magyarázata az, hogy a kapu előtt jobbfelőli oszlop, amely az úri bejárat előtt állott :  volt az első oszlop, az ettől balra álló volt a második és az ettől is balra álló volt a harmadik, amely utóbbihoz csak a szolga sorban lévő ember köthette lovát.”

Kiemeli Huszka is azon tényt, hogy a görög és római oszlopokon valamint az ezeket utánzó reneszánsz oszlopokon nem ismétlődik az oszlopfő alakja az oszloplábon is, holott ez nálunk általános, éspedig egyrészt úgy hogy az oszlopfő részletei ugyanazon sorrendben ismétlődnek az oszloplábon is. (:XLV. tábla, 2.:) vagy pedig lent is ugyanazon részletek vannak meg de megfordított sorrendben (:LIV. tábla 4., XLV. tábla, 4. és a XIII. táblán a hímzésminta:) Az ugyanazon sorrendben következést lássad még a XXXIV. táblán is.  Mindkét eset megvan azonban a szumereknél és asszíroknál (:XLV. tábla, 1, 3.:), úgyhogy a mi oszlopaink alakja nem származhatott sem a rómaiaktól, sem a görögöktől, sem pedig a reneszánsz építőízlésből, hanem csakis a szumer és asszír oszlopok közös ősforrásából, ugyanúgy mint ama titokzatos láda oszlopai, amely ládáról már volt szó s amelynek rajzát szintén a XLV. táblán a 8. rajzon látjuk.  (:Ugo Ojetti - Luigi Dami :  „Atlante di storia dell'arte italiana.” Tomo I.  Fratelli Treves, Milánó, 1938:) E láda „Terracinai láda” név alatt ismeretes.  Ugo Ojetti szerint egyiptomi kopt eredetű volna, ami azonban szerintem tévedés mert például a rajta lévő grifon (:sasfejű szárnyas oroszlán:) alakja teljesen egyező a X-XI. századból származó észak-olaszországi és dalmáciai grifonábrázolatokkal.  (:Lássad például K. Woermann :  „Geschichte der Kunst.” Lipcse, 1926. III. kötet 20. tábla:), úgyhogy szerintem e láda tehát vagy olyan helyről származik, ahol régen éltek magyari fajta népek is, de amelyek a kereszténység fölvételével elárjásodtak, vagy talán éppen Magyarországból került Olaszországba.  De amaz őstörzseink, ha nyelvileg el is árjásodtak, azért ősi műveltséguk egyes elemeit még sokáig megtarthatták.  Emellett szól az is hogy az egész ábrázolaton a kereszténységnek még semmi nyoma sincsen és az valószínűleg valamely ősi hitrege vagy mese illusztrációját képezi, Az egész ábrázolat nem csak oszlopaival és ívei fűzérdíszével szól amellett hogy őseinktől származik, hanem a legszorosabb stílusbeli összefüggésben van azon észak-olaszországi és dalmáciai emlékekkel, amelyek a kosárfonásos építészet nyomait őrzik.  Lássad például Woermann említett kötetében a 108. oldalt, itt pedig a X. táblámat, továbbá ugyanezen építőízlés számtalan dalmáciai emlékét, amelyek mind, bár kőbe faragottan, de a fűzfavesszőkből fonott mintákat szemléltetik.  Felötlő e ládadíszen az is hogy rajta az egyik férfialak kezében görbe kardot tart, amilyen pedig akkori nyugati népeknél még ismeretlen volt de megvolt már akkor is az avaroknál, amint azt számtalan ásatási lelet bizonyítja.  Továbbá ugyanezen férfialak tökéletesen ugyanolyan falevelekből képezett ruhát visel amilyen levelekből ott az ívet díszítő füzér is képezve van, amilyen falevélruhát még csak a szumer emberábrázolatokon látunk (:K. Woermann: „Geschichte der Kunst, I. kötet 114. oldal és C.L. Woolley :  „Vor 5000 Jahren” 7. tábla:), de ami magyar népmeséinkben a „tündérruha” elnevezés alatt fordul elő és amilyen, falevelekből való ruhát nálunk leányok, gyermekek tavasszal ma is készítenek még és ezt „tündérruhá”-nak nevezik, bár ma már csak a közönséges ruháik fölé alkalmazzák, amilyen tündérruhát gyermekkoromban leányok tavasszal reám is adtak volt.

Föltűnhetik még a láda e férfialakján az is, hogy szarvai vannak, ami tehát kétségtelen bizonyítéka annak, hogy hitregei vagy mesebeli személyt ábrázol.  A két férfialak közül egyik nyillal, a másik karddal, medvék, farkasok, kígyók, oroszlán és grifon ellen harcol, úgy föltüntetve mintha ezek ellenük mind egyidejűleg támadnának, ismeretes azonban, hogy azon régi időkben általános szokás volt egymás után következendő eseményeket is egyazon képen tüntetni föl, az eseményeket inkább csak jelképezve mint ábrázolva.(1)

Ugyancsak a XLV. táblámon a szumer kosszarvas oszlopot (:1:) a mi kosszarvas oszlopunkkal (:2:), az említett asszír oszlopokkal (:3:) és a mi dunántúli hímzéseink kecskeszarvas oszlopaival (:4:), továbbá föltüntetem, hogy az eredetileg különálló és szarvakat és pálmácskát viselő oszlop (:5., jón sírkő, vázafestményről:) idővel miként alakult tartóoszloppá. (:5,6,7.:)

A római diadalíveken tehát, habár az oszlopok előttük néha még ott vannak, de miután a rómaiak ezen oszlopok értelmét már nem tudták, és ezeket már tartóoszlopokként fogták föl, velük tulajdonképpen nem tudtak mit csinálni. Hagyományból, szokásból ezeket odatették ugyan, de hogy legyen mit tartaniok :  a kapu felső párkányzatának képeztek fölösleges, céltalan kiugrásokat.  Hogy pedig ezen kiugrásokat mégis valamiképpen megokolják, hogy fölösleges voltukat valamiképp eltüntessék :  mindegyikre egy-egy szobrocskát állítottak.  (:Lássad a XXXV. táblán Constantinus császár diadalívét.:)

Föntebb szó volt már a magyar kőépítkezésről is.  Erről Viski Károly dr. és Schnöller Lajos közölt „Bakonyvidéki kőépítkezés” (:Budapest, 1926:) cím alatt egy igen szép és gazdagon illusztrált művet és amely kőépítészetünket lényegében e mű nyomán mutatom be a XLVI. és XLVII. táblán, bár ugyane kőépítészetünkről már a XXVI. táblán 1-6- alatt és a XXXVI. táblán is láttunk adatokat, a magam ebbeli összeállításaim pedig szintén a XXVI. táblán 8. alatt és a XXX. táblán is láttuk.

A XLVI. és XLVII. táblámon is azt láthatjuk, hogy a kőből épült magyar házak is ugyanazon alapalakokat ismételik mint a fából épültek (:oszlopos tornác, pitvar stb.:), sőt Huszka József „A székely ház” című műve XXXIII. tábláján még azt is látjuk, hogy népi építészeink mily gyönyörűen vitték át például a tornáctalan de pitvaros ház (:XXXIX. és XL. táblám:) bejáratát kőbe is, bár, sajnos, különösen a díszekben, már reneszánszos ízlés által némileg befolyásoltan, azért mert nekik még magyar ízlésöntudatuk nem volt. Nekünk azonban már ez is meglévén, az idegen befolyást, alkotandó művekből könnyen kiküszöbölhetjük.

A XLVII. táblámon ezen átvitelt a lehető alakjában látjuk.

A fából faragott magyar díszítményekben, valamint a vakolatból kiképezettekben és természetesen a ma már ritka, kőből faragottakban is (:ilyenek udvarhelyszéki kőkapukon még láthatók:) két alapjelleget különböztethetünk meg :  a bemetszést (:németül :  Kerbschnitt:), amelynél a minta van bemélyítve (:XXVI. tábla, 9.:) és amilyet például a „Magyar népművészet” című műben (:a Magyar Nemzeti Múzeum kiadványa:) látunk egész gyönyörű sorozatot és amelynél, a fából készülteknél a bemélyítéseket többszínűre ki is festvék sőt sokszor színes anyaggal ki is töltvék (:berakás, lássad például az említett mű 178, 179,. és 182,183. oldalain:) és amely faragásmódot nőelvűnek (:negatívnak:) nevezhetjük, míg a másik mód, amelyet hímelvinek (:pozitívnak:) nevezhetünk, az amelynél az alap van kiszedve, azaz bemélyítve s a minta áll ki az alapból (:lássad a XXVI. táblán az 1-6. és 9. számú rajzokat:), habár néha e két mód össze is vegyül, amennyiben az alap kimélyített de ezenkívül a mintában is bemetszett mélyedések vannak.  (:XXVI. táblán 6. rajz:)

Esztétikai szempontból igen fontos itt az, hogy a hímelvi díszítmények is mindig laposak, amit a XXVI. tábla rajzai is igen világosan tüntetnek föl.  Ez pedig azért oly fontos mert így díszek az illető díszített tárgy körvonalait sohasem zavarják meg, nem torzítják el, a tárgy körvonalai tiszták maradnak, valamint ezenkivul a tárgy gyakorlati használhatósága kárára sincsenek.  Ha tehát népünk mindig csak e két plasztikus díszítésmódot alkalmazta, úgy ez rendkívül fejlett szépérzéke egyik bizonyítéka.  E díszítésmódot illetőleg bőséges adatokat láthatunk Gróh István :  „Ungarische dekorative Kunst” című művében.  Itt a sok között (:száznál több:) akad ugyan erősebben kidomborodó dísz is, ami nyilván idegen hatás; amivel együtt stílusrombolás, jóízlésromlás, szépérzékhanyatlás is látszik.

Észlelhetjük különösen régi római, olasz, azután francia és német dísztárgyakon avagy akár mindennapi használatra szolgáló tárgyakon is, hogy a domború díszek alkalmazásában némely nyugati nép művészei mily határtalanul ízléstelen dolgokat is készítettek, (:Kalr Woermann: „Geschichte der Kunst” I. kötet 81. tábla, IV. kötet 25. és 161. oldal, V. kötet 14. tábla:) annyira, hogy az illető tárgy tulajdonképpeni alakja a rárakott dombormű díszek miatt már alig vagy egyáltalán nem is ismerhető föl.

A XXVI. táblán a 8. számú rajz saját kompozícióm kő-, tégla- vagy vályogépületre alkalmazott magyar díszítőelemekkel.

A magyar kőépítkezésre vonatkozólag hivatkozom úgy Gróh említett művére valamint Viski Károly dr. „A bakony- és balatonvidéki kőépítkezés” című művére (:Budapest, 1926:), csakhogy az amit e művekben látunk — mivel ma már csak a szegény nép építkezik az örökölt magyar hagyomány szerint — ezért ez már csak csenevész és szegényes maradvány.  Mindazonáltal az általam itt bemutatott, legnagyobb részt erdélyi, adatok révén egykori építőízlésünket teljesen rekonstruálhatjuk, vagyis ezt nem „megteremtenünk” kell, amint ezt mások akarták, csupán fölújítanunk, föltámasztanunk.(2)

Viszont a XLIX. táblán ábrázolt tökéletesen túlköríves nagykapu, amelyet 1908-ban Ó-Tohán faluban (:Brassó mellett:) láttam, részben kőből, részben téglából épült volt és cseréppel volt födve, be volt vakolva és rajta füzér is fégömbölyűen, vakolatból volt kiképezve, bár e füzér felülete simán hagyottan, minden részletdísz kidolgozása nélkül, ami tehát már hanyatlás, elszegényesedés jele.  De, hogy építőízlésünk egykori egyöntetűsége bizonyítéka még így is, azt láthatjuk az LVIII. táblám 4-el jelzett rajzán, amely a Néprajzi Értesítő folyóirat 1903. évfolyama 66. oldaláról véve és egy nem erdélyi hanem balatonvidéki kőház tornácát ábrázolja, amelyen a füzérdísz tökéletesen ugyanúgy képezve mint emez erdélyi kapuin, és róla csupán a keretezés hiányozik de amit viszont másutt találunk meg úgy tornácívezeten mint kapukon is.

Hogy itt a gömbölyded kidomborodás mégsem hat ízléstelenül, ez azért van mert ez a valóban kidomborodó egykori koszorúfonásos füzér emléke, amely igazi füzér valamikor virágokból és levelekből volt a kapukra alkalmazva, vonala pedig az iv vonalát kiséri , vagyis tehát azt amit díszít :  alakjában nem zavarja, nem is torzítja hanem ellenkezőleg kiemeli, viszont miután a kaput mindig szembe látjuk, ennek körvonalait nem is zavarhatja.

Kérdezősködéseimre ó-toháni oláhok azt mondották volt, hogy a szóban lévő kaput „igen régen” magyar mester építette, akié a ház is volt de aki már „rég meghalt.”

Az L.-LIII. táblákon a régi földvárainkat kíséreltem meg rekonstruálni, olyanokká amilyenek azok főképp az avarok korában de ezenkivul már a Kőkorszakban úgy Magyarországon mint kivándorló törzseink által építve, földből, vályogból és kőből is épültek.(3) A LIII. táblán 2. alatt a dél-magyarországi Gerebenc vára ma is álló maradványát mutatom be fölülnézetben és oldalnézetben, úgy ahogy annak e két képét Milleker Bódog a „Délmagyarország régiségleletei” című műben(4) közöli.  E vidék egykori magyar lakossága a török háborúk alatt kipusztulván, oda az ezután következett osztrák uralom szerbeket telepitett be s e mai ottani lakosság e vármaradványt „Veliki Grad”-nak, azaz „Nagy Vár”-nak nevezi.

Az LIII. táblán 1-el jelzett vármaradványt 1952-ben magam láttam Boszniában repülőgépről.  Teljesen be volt nőve bozóttal.  Miután azonban azon vidék köves, bizonyára kőből rakott kellett hogy legyen.  Szabályos köralakú volt és három egymás fölé emelkedő párkányt képezett.

Az L. tábla képe egy avar kagáni várpalotát ábrázol, úgy ahogyan azt népmeséink adatai valamint más adatok alapján rekonstruálom.  Az LI. tábla 1. száma ugyanezt metszetben mutatja.  Ami a kupola szerkezetét illeti, ennek váza rézrudakból, egyszerű lakoknál, kunyhóknál pedig egyszerű karókból állott, úgy ahogyan azt az I. táblámon a 4. rajz, Herman Ottó nyomán, tünteti föl, ahogy nagyobb kunyhókat néppun ma is épít. Miután az ilyen kunyhókat fölgyülemlő esővíz ellen ma is körül árkolják, csorda vagy nyáj állatai ellen pedig körül is kerítik, (:tábla, 5.rajz:) ebben tehát az avar várak és várpaloták kezdetét, illetve embrióját láthatjuk ma is.  Az LII. táblán pedig az egész vár és várpalota alaprajzát rekonstruálom, úgy ahogyan azt a leírások szerint következtetem. Középen a várkastély áll, köröskörül pedig a hét gyűrűalakú sánc, azaz ahogyan régen nevezték :  győr.  Amely győröket magas földhányás képezte, külső és meredekebb oldalukon sűrűn tövises bozóttal benövesztve, ami a fölmászást gátolta s azt tette lehetővé, hogy a védők a tövis között nehezen föltörekvőket fölülről folyton nyilazhassák. Az e földhányásokhoz azaz töltésekhez szükséges föld külső oldaluk elől vétetett, ami által ott mély árok keletkezett, amely árokban víz gyülemlett, illetve ahová valamely folyóból vizet lehetett vezetni s amely vízben még az átúszást akadályozó veszedelmes hínáros növények is tenyészttethettek.  Ismeretes hogy vannak olyan hínárok, amelyek érintésre valóban az érintő tárgyra vagy élőlényre csavarodnak, miután az egész inda is spirálisan összezsugorodik és az állatot vagy embert menthetetlenül a mélybe húzván, itt a növény a hullába gyökereket bocsát és annak anyagát táplálékul használja föl.  Ezen árkokon a kapuknál híd vezetett át de amely hidak bizonyára fölvonhatók voltak.

Eszünkbe kell e rajzok juttassák azt is, hogy hiszen térképeinken a városokat hagyományosan ma is karikákkal szoktuk jelölni, éspedig falvakat csak egyszerű karikával, nagyobb helységet két egymásban lévővel, nagy várost többel, aminthogy nálunk is régebben a falvaknak csak egy, az egész falut körülvevő kerítése vagy sánca volt, az avarok városainak pedig több egymásban lévő, a kagáni székhelynek pedig hét győre.  Bár a térképrajzolás igen régi de ha utána járnánk, valószínűleg megállapítható lenne, hogy a városok karikákkali jelölése az avarok európai uralma után válott szokássá, illetve hogy e szokás avar eredetű.

Ide teszem azt amit az avar várakról népmeséink és egyéb adatok alapján már másutt is megírtam, habár itt, rövidség kedvéért, állításaim nyelvi és néprajzi bizonyítékait mind föl nem hozom:

Ezen ősi váraknak, miként őseinknél annyi más mindennek, jelképes értelmezései is voltak, amennyibe maga a földvár a Föld jelképe volt, annak hupolaga (:kupolája:) pedig az égboltot is jelentette, mert hiszen, habár őseink tudták, hogy az Ég a valóságban nem egy boltozat, de mivel annak látszik, azt mégis üvegboltozattal jelképezték.  Régi nyelvünkben hupolag hupolyag = hólyag (:Ballagi :  A magyar nyelv szótára.:), aminek megfelel a finn kupla = hóolyag.  Miután pedig e magyar és finn szó még ős-szó, vagyis a természetben előforduló valamit jelent, holott a latin cupola szó már műveltségi szó, vagyis emberalkotta dolgot jelent, ezért csakis e latin szó származhatik ősnépeink nyelvéből, mivel csak műveltségi szó származhat ős-szóból, soha sem ős-szó műveltségi szóból, miként például tőke ősszavunkból (:fa tőkéje, amelyből a gyökerek, a törzs és az ágak indulnak ki:) származott tőke műveltségi szavunk, amely pénzalapot, vagyonalapot jelent, de képtelenség volna azt állítanunk, hogy ez megfordítva történt.  Ugyanígy, például, csakis a kövezet , tűzér , vízvezeték műveltségi szavak származhattak a , tűz , víz ősszavakból, de sohasem megfordítva.  Kitűnik mindebből egyúttal az is, hogy a latin cupola szónak a latin copulare = összeállítani, összekapcsolni szóboli származtatása, amilyen erőltetett, ugyanolyan téves is.  Ezenfölül a magyar hupolag szónak nyelvünkben rokonszavai is vannak, ilyenek :  kúp , kupa , kupak , koponya , amelyeknek megfelelnek a török kapak = kupak és kapamak = befödni.  Márpedig a nyelvekben az idegenből átvett szavak azokban elszigetelten állanak, rokonszavak nélkül.

A vizen úszó hólyag pedig ugyanolyan félgömbalakú amilyenek az avar várak hupolgai voltak.  Mi több :  a vizen úszó hólyag fényes és átlátszó mint az üveg, s ilyenek voltak az avar várak könnyű és átlátszó hupolagai is, mert ezek rézrudakból avagy rézcsövekből képezve, a ma úgynevezett „máriaüveg”, azaz gipszpát, a természetben előforduló ásvány átlátszó, üvegszerű lemezeivel voltak födve.  A gipszpát német, népi neve azonban nem csak „Marienglas” hanem „Jungfernglas” is, azaz tehát „szűzüveg” is, máriaüvegnek pedig csak azért lőn elnevezve mivel Mária a kereszténységben szűzként tiszteltetik.  Ezen szűzüveg pedig egészen papírvékonyságú, hajlékony lemezekre is hasítható, amikor is valóban hártyaszerűvé lesz; márpedig tudjuk hogy a szüzesség bizonyítéka a szűzhártya (:membrana virginalis:).

Mivel pedig a szűzüveg tűzálló azaz tűzben semmi elváltozást nem szenved, rajta a tűz semminő kárt nem okoz, őseink fölfogása szerint pedig a tűz :  hímség (:a víz és föld :  nőiség:) volt, ezért ők ezen tűzálló szűzüveget a szüzesség egyik jelképének tekintették. De náluk minden üreg (:ugyanúgy mint a kapu, ajtó iv is:), tehát a hupolag is, nőiségi jelkép volt.  A várkastély hupolga azonban annál is inkább nőiségi jelkép volt mert hiszen szűzüveggel lévén borítva, tehát fénylő és átlátszó is volt mint a víz, illetve a víz buborékja vagy szappanbuborék.  Ez utóbbi pedig még szivárványos színekben is fénylik, csillog.  Márpedig vannak szűzüveg fajták, amelyek amellett hogy üvegként átlátszóak de pirosas, kékes, zöldes avagy sárgás, szivárványos fényűek is.  Eszerint tehát az avar várak hupolagai is óriási szappanbuborékhoz is hasonlítottak és tehát tündériesen szépek is lehettek.  Ám éppen ezért, mivel ezen csillogócsillogó avar hupolagok ily könnyű anyagból valók voltak, maga a várpalota pedig csak földből vagy vályogból, ezért az egész vár igen mulandó is volt, csak addig állott és pompázott amíg állandó gondozásban részesült, míg elhanyagolva avagy vesztes háború után rablásnak is kitéve, csakhamar csupán egy földhalom maradott belőle.  Másrészt erődítményként nem is maga a várpalota szolgált hanem az ezt környező győrök.  Márpedig a szappanbuborék is, bármily szép és szivárványszínekben csillogva pompázó, de múlékony valami és azt ma is a múlékonyság, mulandóság jelképének tekintjük.  Ugyanolyan tehát mint a női szépség.... Szép, tündériesen szép de mulandó.... És mi férfiak, mégis ostromoljuk ezen mulandó várakat és küzdünk ezen üres, hiúságos szépségért, ezen múlékony szappanbuborékért....

Fölemlítem még ezekkel kapcsolatban a „légvár” szavat.  E mai szavunk ugyan nem egyéb mint a német „Luftschloss” szó fordítása, csakhogy az e fogalmat megnevező szó nyelvünkben valamikor illavár , ilonvár , illovon , illovó alakú lehetett, hiszen az Ég tetején, azaz ennek látszólagos forgótengelyét képező Kisgöncölt népünk ma is nevezi „Tündérasszony palotájá”-nak, amely tündérasszony alatt pedig népmeséink Tündér Ilonáját, azaz a finnek Ilma nevű légistennőjével azonos tündérkirálynőt kell értenünk. És látjuk tehát hogy ezen Ilona , Ilma nevek az illan , illanó = tűnő, eltűnő, múlékony, légies szavunkkal egyezőek, úgyhogy a „Luftschloss” azaz légvár fogalom eredetét is ebben, illetve a gipszpáttal födött hupolagokban, vagyis tehát ősnépeink eszmevilágában, kell látnunk.

A LX. számú táblán megrajzoltam hogy milyennek képzelem népmeséink és egyéb adatok szerint a „Nap házát” azaz a Nap egykori templomát.

A VI. és VII. táblámon mutatom be a magyar parasztházaknak az egész magyarság területén előforduló legáltalánosabb belső beosztása alaprajzát.  Ez előfordul vagy teljesen tornác nélkül, vagy tornáccal.  Előfordul egészen kezdetlegesen is, csak egy szobával és pitvarral, amely utóbbi egyúttal konyha is, (:VII. tábla:) továbbá leggyakrabban két szobával de tornác nélkül (:XXXIX. és XL. tábla:) vagy csak elől tornáccal, ritkábban két vagy három oldalon tornáccal, valamint előfordul de még ritkábban „körültornácosan”, amikor is a ház mind a négy oldalán van tornác (:VI. tábla, 3.:).

Mivel azonban ilyen házak a magyarsággal érintkező népeknél és Németországban is előfordultak, sőt a fából épült német parasztházakon a mi parasztházainkkal egyező részletek is vannak, ezért az ázsiázó és nomádsági elmélet miatt a legtöbb néprajztudós, kivéve például Herman Ottót, ezen házalakot egészében a németektől származónak állította, nem vévén észre, vagy elhallgatván azt, hogy hiszen ugyanezen házalapbeosztás tökéletesen így megvan a belső-ázsiai kirgizeknél is, ugyanilyen oszlopos tornáccal, pitvarral és ugyanígy kétfelé nyíló pitvarral.  Lássad Prinz Gyula közleményét belső-ázsiai utazásairól a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évi 200. oldalán és a kirgiz ház alaprajzát az ő közleménye nyomán a XVI. táblámon.  Lehetetlen pedig az is, hogy soha néprajztudós még ne vette volna észre a kínaiasan kettőstetejű magyar házakat (:XXXVI. tábla, 1. és 2.:), de ezt is elhallgatták, ugyanúgy mint a magyar kettőstetejű kapukat.  Nem vették észre, vagy nem merték észre venni, hogy a tornácsarkakon az oszlopok egymáshoz való közelebb állása tökéletesen azonos megoldás úgy nálunk mint a kínaiaknál.  Lássad a VI. és XVI. táblámat és a Néprajzi Értesítő 1903. évfolyama 65. oldalát.  A folyóirat e cikkében Bátky Zsigmond dr. bírálja Jankó János a balatonvidéki magyar népi építkezésről szóló dolgozatát.  Bátky a kezdetlegesebb házalakot mondja magyarnak, a fejlettebbet, vagyis azt amelyet én (:VI. tábla, 2. és 3.:) jellegzetes magyarnak mondok, ő „felnémet” háznak mondja.  Jankó ugyanis szintén ugyanezt mondotta magyarnak, amiért Bátky őt megtámadja, sőt végül még a kezdetlegesebbet is elvitatja a magyarságtól és ezt is egyszerűen a felnémet ház kezdetlegesebb alakjának véli.  Természetesen csupán azért mert ilyen Németországban is van és mert hiszen a „nomád magyarok” házat építeni csak a németektől tanulhattak, azt pedig hogy ugyanezen házalak a belső-ázsiai kirgizeknél is megvan, ő is elhallgatja, mivel emezt is „felnémet eredetű ház”-nak mégsem meri mondani, csupán azt állítja hogy a „felnémet” házalak Németországban keletkezett! Csupán azért mert német néprajztudósok, akiket meg is nevez, így állították és mert e házalak kezdetlegesebb formája Németországban is megvan! Holott hiszen már Herman Ottó is ugyane háztípust magyarnak mondotta, azért mivel ennek legkezdetlegesebb alakjaitól :  a vesszőfonadékból készülő és még tetővel sem bíró „cserény”-től kezdve, a legfejlettebbig, a magyarságnál szintén megvannak, — ami viszont Németországban nincsen meg.  Így lesz tehát mindig és mindenütt, az ázsiázó elmélet miatt, a magyarságtól minden alkotása elvitatva.

Észre vették a néprajztudósok azt, hogy a magyar tornácoszlophoz mennyire hasonlítanak bizonyos német tornácoszlopok (:LIV. tábla, 2, 3. Dr. Buschan Georg: „Die Sitten der Völker” IV. kötet, nyomán:) de elhallgatják hogy ezeknek pontos megfelelője az indiai mohamedán építészetben is megvan.(5) Elhallgatták vagy nem merték észre venni ezt pedig azért mert hiszen bizonyos hogy ezen indiai mohamedán oszlopok nem származhattak a „felnémet” ház tornácoszlopaitól, viszont „az Ázsiából jött nomád magyarok” sem hoztak lóháton ilyen oszlopokat magukkal Ázsiából! Ha pedig mégis ők hozták volna ezt Európába, akkor hiszen ezt a németek tőluk tanulták volna! Viszont az is igen jól ismeretes tény, hogy ezen oszlopalak Indiába csak a mohamedán építőízléssel került, ahová ezt Bagdad felől vitték be a mohamedán arabok, illetve ezek építészei; vagyis ez oszlopok tehát nem „indogermán” eredetűek, hanem azok alakját ősidőkben kivándorolt törzseink honosították meg úgy Északon, azaz Németországban is valamint Keleten.  Észre vették azt is, hogy a magyar ívezetek pálcatagjai előfordulnak, bár csak igen ritkán és csak csenevész maradványokként, Németországban is (:LIV. tábla, 1. és 3.:), habár teljesen hiányoznak ott a gyönyörűen fejlett de szerkezetileg keletkezett pálcatagos túlkörívek és patkóívek, amelyek nálunk nem csupán két-két avagy legföljebb három-három pálcataggal bírnak hanem az egész íven végig, néha húsznál is többel, ám ismét elhallgatták azt is, hogy ugyanilyen sokpálcatagos és túlköríves sziklatemplomok vannak Indiában is, de ott nem az árjanyelvű hinduk hanem a hindoskithák, azaz tehát turáni fajú nép által készítve.  Elhallgatták ezt annak dacára is hogy hiszen ezt Huszka József már 1895-ben megírta és képekben is bemutatta.  De van még más észre nem vett vagy elhallgatott dolog is :  Szardínia szigetén ma is vannak, ma már kőből épülten, ugyanolyan tornácos, oszlopos parasztházak amilyenek a magyarokéi és amilyen ama bizonyos „kezdetlegesebb felnémet parasztház”, holott ezen szardíniai parasztházak egészen biztosan nem a felnémet parasztház leszármazottai.  Ezek a mi tornácaink oszlopaival annyira egyező oszlopokkal bírnak, hogy az oszloptörzs közepén látható tagoltság tisztán és világosan mutatja még ma is, hogy habár a nyugati történelmi stílusok által már befolyásolva vannak, de hogy ősük valamikor olyan oszlopalak volt amilyeneket a XI. táblán l,e és k-l , a XII. táblán d alatt és a XIV. táblámon mutattam be.  A szardíniai parasztházat pedig lássad a LV. táblán.  El kellett tehát minde dolgokat hallgatni azért hogy az ázsiai nomádság elmélete össze ne omoljon.  Más szóval :  mert lehetetlenség, hogy a „nomád magyarok” háztornácaik oszlopbeosztását Kínából hozták volna magukkal, úgyszintén kettőstetejű házaikat és kapuikat is, de túlköríveiket Indiából, patkóíveiket és szegdeltíveiket az araboktól, oszlopalakjaikat ismét Indiából de a mohamedán építészetből, ellenben házaik belső beosztását pedig a belső-ázsiai kirgizektől, habár ez azért mégis egyezik a „Németországban keletkezett” felnémet ház belső beosztásával !  Ami szerint tehát a kirgizek is meg a magyarok is a felnémet házat vették át a németektől !  Vagyis, mivel ez képtelenség :  el kellett tehát a Prinz Gyula által bemutatott kirgiz házakat is hallgatni, annak dacára is, hogy „a magyarok Ázsiából jöttek” és ennek olyan szép bizonyítéka lett volna a kirgiz és a magyar ház egyezése !  Csakhogy mi lett volna akkor a „felnémet házzal”??  Ezt a németek a „nomád magyaroktól” tanulták volna ??  És a szardíniai olaszok szintén ??  El kellett tehát a kirgiz házat hallgatni !  Holott mind ezen lehetetlen és megmagyarázhatatlan dolog oly egyszerű megfejtése :

A magyarság ősrégi, európai művelt nép.  Ősrégi időkben, az úgynevezett Középdunai Ősműveltség korában, vagyis a Réz- és Bronzkorszakban, amikor — a sémita és árja népek kialakulása előtt — egyes törzsei a világba mindenfelé vándoroltak ki, mindenfelé műveltségeket alapítottak, ami nyomaira a világon mindenfelé rá is akadunk, de mindezt együtt csakis Magyarországon magyarságnál, ahol mind ez keletkezett, találhatjuk meg ma is.  Más megfejtés nincs.

Végül megemlítem még azon házalakot is, amely a görögöknél és a rómaiaknál volt oly általános (:LVII. tábla, 1.:), amelynél az összes lakó- és mellékhelyiségek egy középen lévő és födetlen udvar körül négyzetben csoportosulnak.  Hogy azonban ez valamikor a mi ősnépünknél sem volt ismeretlen, tanusítja egyrészt azon tény, hogy hasonló alakulatok a belső-ázsiai kirgizeknél is megvannak és hogy kezdetleges nyomai nálunk is megvannak.  Ilyen volt például azon parasztház amelyben gyermekkoromban családunk Albertfalván, Budapesttől nem messze, lakott 1893-94-ben (:LVI. tábla, 2.:) mert ama görög-római házalaknak pontosan felét képezi, vagyis annak keletkezését mutatja.  Ehhez pedig nagyon hasonlítókat találunk a Nagy-Kunságon is, Alföldünkön, amit a Néprajzi Értesítő 1909. évfolyama 32. 33. oldalain Győrffy István mutat be.

Ha ugyanis amaz albertfalvai házat megkétszerezzük, akkor máris előttünk van az LVI. tábla 1. számú rajza, vagyis a görög-római ház alaprajza.  Viszont ugyanezen táblán a 3. számú rajz a Printz Gyula által bemutatott ilyenszerű kirgiz házak típusát mutatja, vagyis a kirgiz házak másik típusát, leegyszerűsített ábrázolatban.






1962

Alább bemutatok Ortutay Gyula nyomán egy dunántúli tornácos magyar parasztházat.(6)  De megjegyzem, hogy Ortutay Gyula e könyvét csak 1961-ben kaptam kézhez és ismertem meg.  Ugyanő, említett művében bemutat egy igen régi erdélyi magyar, azaz székely, kiskaput is, amelynek rajzát alább szintén adom de csak vázlatban. Ortutay erről csak annyit mond, hogy székelyföldi, jellegéből azonban azt is következtethetjük, hogy Csík-megyéből való.  Szegdelt ívet mutat, habár csak három bezsegésűt.

Továbbá, „székely kaputípusok” jelzéssel hoz néhány olyan kiskaput is amely szárnyai lécecskéi olyan holdkarajokban végződnek, amilyeneket az LIX. táblámon rajzoltam itt meg és amelyek értelmét oldalakon magyarázom.

Végül, Ortutay is említi az oláhok azon valósággal bűnös hamisító eljárását, amely szerint például székely kapukat, magyar falvakból való magyar női hímzéseket, valamint magyar szűcshímzéseket, még magyar múzeumokban levőket is, lefényképeznek és angol és francia nyelvű kiadványaikban „oláh népművészeti” dolgokként mutatják be a külföldnek, de egyetlen szóval sem említve azt meg, hogy mind e tárgyak magyarok készítményei, még kevésbé azt, hogy oláhok is általánosan viselik a magyar szűcsök és szabók által készített és díszített ruhákat, valamint arról sem történik soha a világért sem említés, hogy az osztrák uralom alatt egész magyar falvak, sőt vidékek is, oláhosodtak nyelvileg el, de megtartották régi népviseletüket, házaikat, díszes kapuikat, hímzéseiket és minden használati tárgyukat is, de ami ma mind „oláh”-nak mondatik.  Mind ennek pedig oka az „ázsiai vad, nomád eredet” tana, amely miatt mindezt már magyarok is elhiszik.

A komoly tudomány előtt azonban az ilyen jogtalan kisajátításokat igen könnyen elárulja azon tény, hogy ugyanazon magyar hímzésmintákat, viseleteket, faragványokat például a csehek csehnek, a horvátok, szerbek horvátnak, szerbnek, németek pedig németnek, illetve szásznak avagy svábnak állítják.  Úgyhogy már ebből is igen világosan kitűnik, hogy mindezt a környező, egymástól annyira különböző népek, a közöttük központi helyzetben levő magyarságtól vették át, amit egyébként még az is igazol, hogy minde dolgok még ma is esztétikailag a magyarságnál a legfejlettebbek, műszakilag a legtökéletesebbek.  Úgyhogy éppen ez az ami például az oláhokat arra kényszeríti, hogy magyar múzeumokban lévő dolgokat fényképezzenek le és mutassák be a külföldi előtt „oláh” azaz „román” dologként, mivel hiszen ily szép és tökéletes dolgok oláhoknál sehol sincsenek.  Sőt a különböző magyaros eredetű dolgoknak más népekhez kerülése utáni esztétikai és műszaki elhanyatlása fő oka az, hogy e más népeknél a szép iránti érzék és szeretet távolról sem oly fejlett mint az oly ősrégi szellemi műveltséggel bíró magyarságnál, valamint ok még az is, hogy ahol magyarok eloláhosodtak, elszlávosodtak avagy elnémetesedtek, ott a szép iránti szeretet és érzék is elhanyatlott, illetve azon népek színvonalára esett vissza amelyen az illető nép van.  Márpedig ha, mondjuk, egy kapu szép és díszes volta iránti szeretet és érzék már nincsen meg, ott természetesen annak gondos műszaki kivitelére is kevesebb fáradság fordíttatik, mert hiszen ha egy egyszerű, dísztelen kapu el is pusztul, ez nem nagy veszteség, sem annyi szeretet hozzá nem fűződik, ez könnyebben pótolható ugyanolyan egyszerűvel, mint egy annyi gonddal, szeretettel és annyi munkával készített díszes kapu.

Például Németországban is vannak székelykapukkal lényegileg azonos alakú és szerkezetű nagykapuk.

Ilyenek egész sorozatát mutatja be Viski Károly is a Néprajzi Értesítő 1929. évfolyama 65-88. oldalain.  Itt „Adatok a székelykapuk történetéhez” című cikkében a székelykapuk eredetét a régi várkapukra vezeti vissza s így székelykapuinkat német eredetűeknek is véli, mivel az említett német kapuk is a régi várkapuk származékai kellene legyenek.  Következtetései itt mindenesetre homályosak és bizonytalanok, cikkéből azonban annyi világosan kitűnik, székelykapuink szinte semmi esetre sem lehetnek magyar illetve székely eredetűek sem.  Ilyesmire gondolnia pedig azért nem volt lehetséges — habár ezt nem is mondja ki — mert hiszen kétségtelen, hogy „Ázsiából jött, műveletlen nomádok” vár- vagy kapuépítés tudományát nem hozhatták magukkal, illetve ezt csakis művelt nyugati szomszédaiktól tanulhatták el.  Azt sem említi Viski, hogy hiszen ama német kapuk, habár a székely kapukkal annyira egyezőek, hogy a közös eredet itt teljesen kétségtelen, de hogy a németekéi a székel kapukhoz képest úgy egész kivitelükben, alkatukban, valamint esztétikailag is, rendkívül gyatrák és ízléstelenek, dísz pedig rajtuk alig is van.  Ha Viski ezt így ki nem is mondja de az általa közölt rajzokon ez világosan kitűnik, sőt föltűnik.  Ám e föltűnő tényt Viski teljesen figyelmen kívül még sem hagyhatván, cikkét tehát azzal zárja, hogy a székelykapu „oly magas színvonalra fejlődött, hogy hozzá, foghatót a mai napig Európában nem ismerünk.

Íme tehát ismét és ismét az „ázsiai nomádság” tévtana a szinte nevetségességig menő képtelenségek elfogadására és állítására kényszerít :  „A németek a régi várak kapuit utánozva, készítettek maguknak falusi, házi kapukat, de a művelt németek e falusi kapui gyatrák, ízléstelenek és dísztelenek.  Az ázsiai, nomád és műveletlen magyarok ezeket meglátva, nekik annyira megtetszettek, hogy utánozni kezdték és most e műveletlen népség e kapukat úgy technikai szerkezetükben mint díszeik esztétikájában, oly magas színvonalra fejlesztette, hogy ezekhez foghatót Európa művelt népeinél sehol sem találunk.” Ki merjen tehát olyasmire gondolni, hogy vad nomádok utódai között az ácsok tudománya oly magas fejlettséget ért el, hogy ők a szomszéd országokat is bejárhatták, jó pénzért fatemplomokat, faházakat és kapukat építeni.  Avagy ki merne olyasmire gondolni, hogy ama német falusi kapuk és „felnémet házak” talán északi rokonnépeink elcsenevészedett hagyatékai ?  Amely rokonnépeink előbb leigázva majd nyelvileg elgermánosítva ugyan, de fajilag ott ma is élnek.



1. (:Lássad :  K. Woermann :  „Geschichte der Kunst ” IV. kötet I. táblán lévő képet, amelyen Ádám és Éva egész története egy képen van föltüntetve:)

2. Lássad XXIV, XXVI, XXX, XVLIV, XLVIII. tábláimat.

3. L. tábla

4. Temesvár, 1897.

5. (: LIV. tábla, 4.  Szeringapatam, Myszore tartomány [:India:] Deria Daulet palota oszlopai, de ugyanilyenek India mohamedán építészetében általánosak.:)

6. Ortutay Gyula :  „A magyar népművészet”.