Magyar Adorján
Elméletem Ősműveltségünkről




11.


Volt egy őstörzsünk, amely a KŐRÖS nevet viselte.  Ennek szócsoportja a K, H, G, GY és R, L mássalhangzókból állott.  Náluk a hímség jelképe a KARÓ, KURÓ, KÓRÓ, L-es kiejtéssel KALLÓ volt, vagyis a bot, a nőiségé, ellenben a KARIKA, a KÖR, vagyis a GYŰRŰ, amely utóbbi neve régibb nyelvünkben GYŐR is volt.  E kör, karika szavunkból származtak az árja nyelvekben is meglévő Krikosz, Krug, Kreis, ó-német Hiring, ma kopottan: Ring szavak.  De a mongol és török nyelvekben is megvan Küren, Küria=kör.

E törzsünk templomként szolgáló szent helyei kövekkel körülkerített kerek udvarok voltak.  Innen származtak az árja nyelvekben meglévő Kürkosz, Kerke, Kirche és latin (azaz szabin-besenyő) kiejtéssel:  circus (cirkusz) szavak, továbbá a kórus szó is.  Ezen törzsünknél is szent állat volt a sas, de amelyet ők KURUL, KAROL, KÁROLY, KERECSEN, KARVALY neveken neveztek, azért, mert a sasféle madarak néha óraszámra körökben keringenek a magasban, a földet így zsákmány után kémlelve (KEM vagy KÉM szavunk a szemere SZEM szavunknak K-hangos kún kiejtése), amelyre aztán lecsapnak.  E madarak tehát a magasban körölnek, kurolnak.  A nagy sast ma is nevezik „Királysas”-nak és a sas ma is a királyság egyik jelképe, viszont KIRÁLY szavunk eredete sem volt más, mint :  sas.  De ugyanígy a KÁROLY név eredeti értelme is sas, azaz király volt.  Tévedés tehát a király szót a szlávoktól, a Károly nevet pedig a germánoktól származtatni, mert egyik is, másik is ősnyelvünkből, éspedig KŐRÖS őstörzsünktől származott és mindkettő sas értelmű volt.  Mi több, hiszen a sas már a rómaiaknál is a császárság jelképe volt.

De volt kör szavunknak L-es kiejtése is (az R és az L hang egymássali majdnem azonos volta minden nyelvész előtt ismeretes) és innen származik a szláv kolo=kerék, a török halka=karika, valamint a latin halo=kör.  Viszont a hímség jelképeként szereplő karó szláv neve kolac, ami azonos a magyar KALLÓ=bot szóval.

Ezen őstörzsünk jelképes díszítményeiből származnak a mai magyar, e rajzomon bemutatott, ezernyi változatban meglévő karikás zsinórdíszítmények, amelyek jelképes értelmét azonban ma már feledtük és ezt itt nem is magyarázhatom :  ősműveltségünkről írott művemben azonban elmondottam.

A szláv kolo és a latin halo szó nem más, mint KÖR szavunk L-es kiejtése, de amely kör szavunknak régen KOR alakja is volt, amely utóbbiból származott KORONG szavunk is, mivel a fazekasok korongja :  sebesen kering, azaz korong.

KÖRÖS őstörzsünk másik szent állata volt az oroszlán.  E szavunk csak kezdő H-hangtalan kiejtése régi HARUSZLÁN, HARSZLÁN szavunknak, amelynek tulajdonképeni értelme :  harcos és erős, mély hangos kiejtéssel UROS volt, amely szó a régi szerbeknél királynévként szerepelt, de amely név értelmét ma már nem tudják, annak ellenére sem, hogy az oroszlán is a királyság egyik jelképe volt.  Aranyszínű oroszlánnak őseink a Napistent harcos Hadistenként jelképezni szintén szokták volt.

Görögöknél, rómaiaknál, föniciaiaknál, etruszkoknál Heraklesz :  ARKAL, ERKEL, finneknél, észteknél KALEVA, KALLERVO.  E nevek eredeti alakja, azaz értelme :  ER-KOLOS, AR-KALLÓS=férfi-botos, férfidorongos volt, mert ősnyelvünkben és a törökben ma is ER, AR=férfi és mert régibb nyelvünkben a jelző a jelzett után következett, mint például :  Hegymagas–magas hegy.  Azt, hogy a botnak volt KALLÓ neve is, már a szláv kolac=bot szóval kapcsolatban láttuk.  Megvan e szó a latinban is, ahol clava (Klava)=bot, dorong.

Tudjuk, hogy Heraklesz az erő isteneként volt fölfogva s az erőt személyesítette meg.  Mindig oroszlánbőrpalásttal és kezében doronggal: kallóval ábrázolták.

Népünk nyelvében ma is :  kallani=erősen ütni, csapni, ütlegelni.  Említém a finn Kaleva istenséget.  E név teljesen azonos a latin clava=dorong szóval.  Régi nyelvünkben közönséges volt az -ava, -eve képző, amiszerint Kallava=kalló, ütő.




12.


AVAR őstörzsünk e neve az A névelőnk és a tüzet, forróságot jelentő VAR, BAR ős-szavunk összetétele.

Az, ami mai névelőnk, ősnyelvünkben mindig a szó végén állott ragként.  Az avarok idegen hatás következtében ezt a szó elé kezdték tenni, ami a ragozó nyelvek szellemével ellentétben, a magyarban is így lett.

AVAR törzseink tűztisztelők voltak.  Napistenük, a törzs regebeli ősatyja, egyúttal tűzisten is volt.  Neve náluk BAR, BARATA, PARAPA, VARUK, BARISA volt.  A tűz jelképe náluk az egyenlőszárú kereszt volt (rajzomon 1 számmal jelölve), míg a Nap jele kör, de amelybe egy ilyen keresztet ábrázoltak, ahogyan ezt a rajzon 2 tünteti föl.

Szócsoportjuk a P, B, V, F és az R mássalhangzókból képzett volt.

Legrégibb ősnépük a ma BARKÓ-nak nevezett magyarok voltak a Felvidéken, a palócok mellett.  De ezektől származtak a Perzsiában sokáig uralkodó Pártusok, valamint az Egyiptomban 250 évig uralkodott Hixosz-ok is, akik szintén mind tűztisztelők voltak.

Az avarok szent színei a piros és a sárga voltak, a tűz színei.  Szent ércük volt a réz, de ők voltak a bronz föltalálói is.  Ezért található a bronzkori tárgyakon gyakran a körbefoglalt kereszt jele (a rajzon 2).  A bronz avar neve BORON-oz volt, amely szó értelme :  A TÜZES, A VÖRÖS, mert eredetileg valószínűleg csak rezet jelentett, a réz pedig vörös színű s tűz segítségével nyerhető réztartalmú ásványból.  A tűz jelképe náluk azért volt a a kereszt, mert ez az egymáshoz dörzsölt két száraz faág-darabot jelentette, amelynek segítségével az ősember először bírt tüzet gyújtani.

Nagy kultusza volt az avaroknál a virágoknak is.  Különösen termelték pedig a répa-féle növényeket, amelyek virága is négyszirmú :  keresztalakú (a rajzon 3), viráguk sárga.  Maga a répa pedig sárga vagy piros, némely fajtája pedig kívül piros, belül sárga.

Az avarok a tüzet BAR, PAR, PÜR néven nevezték.  Ez alapszóból úgy a magyarban, mint az árja nyelvekben is számtalan származék-szó van, amelyek az árja nyelvekbe ős-avar törzsektől kerültek, még azon sokezredév előtti időkben, amikor az árja nyelvek kialakultak.  Csak néhány példát :  PIROS, PARÁZS, VÖRÖS, PÖRKÖL, FORRÓ szavainknak megfelelnek :  német Brand=égés, görög pür=tűz, olasz bragia (brádzsa)=parázs, szláv variti=forralni, forrasztani, przsiti=pörzsölni.  Továbbá az avarok kultusznövényeivel összefüggőleg :  VIRÁG, RÉPA és német Rübe, olasz rapa=répa.

Az avarok szent fái voltak szintén a fenyvek, különösen pedig a BORÓKA.

Az avarok is négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak, amiszerint a Csillagokat is négy- vagy nyolcágúra szokták volt ábrázolni, de nem úgy, ahogyan a jászok, hanem úgy, ahogyan ezt a rajzon itt az 5 mutatja.

A tűz szikráját az avarok tűzmagként fogták föl és kicsiny, egyenlőszárú keresztként ábrázolták, valamint szokták volt a napkorongot is keresztecskékkel kitöltve ábrázolni (a rajzon 6).  Mivel pedig ők az életet, életerőnyt is tűzként fogták föl, ezért az ilyen napkorongábrázolattal azt szokták jelképezni, hogy az életerőny a Napból származik, ami egyébként a valóságnak is megfelel.  Szerintük, hogy :  az életszikrák, vagyis az életmagok a Napból származnak a Földre.




13.


Másik tűztisztelő törzsünk volt a PALÓC, de akiknél víztisztelet is volt.

Tőlük származtak ősrégi időkben a Görög-félszigeten is szerepelt görögelőtti titokzatos PELAZG-ok, továbbá Északon a VÁLOK, a LIVEK és a LENGYELEK nagy része.  Utóbbiak egy része jász (jazving) eredetű és csupán nyelvileg elszlávosított, ami főkép a kereszténység fölvételével történt, holott például a válok elgermánosodtak.

A palócok egykori kultusz-szócsoportja ugyanaz volt, mint avar rokonuké, csakhogy R helyett e szavaikban L-et ejtettek.  Hímséget jelentő szavaikban a P, B, F hang állott elől :  PÁL, BÁL, FÁL, a nőiséget jelentő szavaikban pedig megfordítva :  az L hang :  LAP, LAB, LÁP, LAF, de a magánhangzók természetesen változhattak is.  Mert ők a hímséget bottal, rúddal jelképezték (pálca, bálvány: népünk nyelvén ma is bálvány = gerenda), a nőiséget LAP-pal, főként két lappal, mivel őseinknél az egység amúgy is hímségként volt fölfogva, a számosság, párosság pedig nőiségként.

A Napisten nevei náluk BÁL, BÉL, PÁL, PELOPA, BALISA alakúak voltak.  Ismeretes, hogy a görög rege szerint is a pelazgok őse Pelopsz volt, akiről a Peloponézosz-félsziget is neveztetik.

De Nőistenségüket, vagyis a Földistennőt viszont VALONA, VELENYŐ, LIVONA, LIBONYA, LAVANYA néven nevezték, vagyis ha V–L szóalakkal is, de nő, anya értelmű szócskákkal megtoldva.

Náluk is nagy növénykultusz volt, mint az avaroknál, de szent fáik főképen a nyár, hárs és a jegenye voltak.  Utóbbit pálma néven nevezték, miként palóc népünk még ma is.  Fontos vallásos jelkép volt náluk a kétágú villaalak, amelyet népünk ma is nevez VELLA-nak is.  Ez is nőiségi jelképük volt.  E szó közvetlenül összefügg VÁLIK (szétválik, kettéválik) és FELE szavainkkal, de különösen VÖLGY szavunkkal is, amely utóbbiból származott a latin, olasz vallis, valle=völgy szó is.

Szent állataik voltak :  a gólya, a hattyú, a liba, továbbá a lepkék, valamint a szentjánosbogár, de amelyet népünk ma is nevez VILLÁNCSÓ néven (amit még Brehm is megemlít), ami tisztán palóc szócsoportbeli szó.  Tápnövényeik főkép a leveles káposzta- és labodafélék voltak.  LEVÉL, LAPI, LAPÚ, LAPOS mind palóc szavak.




14.


A PÚN vagy PANNON, más nevén VEND, VENÉD törzsünk is ősrégi hajós nép volt, már akkor is, amikor az Alföld helyén még tenger volt, amikor a Dunántúl még szigetvilág volt.  E vidék még a rómaiak idejében is Pannóniának neveztetett.  E nemzet a kereszténységgel, hagyományai nagy részét feledve, magát részben egyszerűen magyarnak vallja, nagy része azonban nyelvileg elszlávosodott, de ez is VEND-nek neveztetik, míg az Itália felé elterjedett része ma olasznak vallja magát, de a VENÉT nevet ma is viseli.  Velence, azaz Venetia és környéke népessége tőlük származik.

Messze elhajózott törzseik voltak a PÚN-oknak is nevezett FÖNICIAIAK vagy FÖNÜKÖK, akik azonban a terméketlen hegységek valamint az arábiai pusztaságokról mind nagyobb számmal közéjük szivárgó beduinféle sémita néppel keveredve elsémiesedtek, aminek dacára azonban műveltségük valamennyire fönnmaradott, mivel a hódítók ezt, amennyire erre képesek voltak, elsajátították.

Ezen PÚN, vagy PANNON nemzet ősidők óta főkép kereskedéssel foglalkozott, bár mestersége volt a halászat és a hajózás is, aminthogy főkép hajózás útján is kereskedett, de már az Alföld helyén volt tengeren, majd az Adria-tengeren és utóbb a más tengereken is.

Vallásos alapjelképük volt a kissé domború, lencsealakú korong, amely aranyból készülve a Nap jelképe volt.  E korong neve náluk PEN, PENÉZ, PÚN volt, (a szóvégi -sz, vagy -éz a mi névelőnk szerepét töltötte be).  PÉNZ szavunkat a latin pensio szóból tévesen származtatják, mivel természeti ős-szó sohasem származhat műveltségi szóból, amilyen a latin pensio=bérlés, függés értelmű szó.  PÉNZ szavunk népünk nyelvén ma is minden korong alakú dolgot jelenthet, még a hal pikkelyét is.  Nem is lehetséges, hogy a germán penning, penni, Pfennig és még a kínai fen is mind a latin pensio szóból származnának, amely szavak hiszen mind pénz jelentésűek.

A pannonok nyelvében NUB, NÁP aranyat jelentett, amely szavakkal azonos Nap szavunk is.  Napistenüket nevezték NAP, NAPATA, BAN, BÁN, PÁN, FŐNUK stb. neveken, míg Földistennőjük neve PANNA, PANONA, VANNA, VENUSSZA volt.  Szent- és főbb tápnövényeik a különböző hüvelyesek voltak (bab és lencsefélék), főkép épen a lencsealakúak és ezek között is leginkább a szokásos pénzek nagyságának megfelelő, latinul lupinus nevű aranysárga hüvelyes, amelyet Olaszországban ma is sokat termelnek.  Amint már az említett szavakból is látható, a pannonok szócsoportja a P, B, V, F és az M, N mássalhangzókból képezett volt.

Szent fájuk volt a fenyő, de főképen az ehető, igen tápláló és kellemes ízű magvakat termő, latin nevén Pinus pinea, amelynek koronája óriási lencse alakú.  FENYŐ szavunk ugyanúgy tisztán pún szócsoportbeli szó, mint a latin pinus=fenyő szó is.  Szent viráguk volt a piros pipacs.  De van az Adria és a Földközi-tenger partjain termő gyönyörű aranysárga virágú pipacsfaj is.

Minden őstörzsünknek voltak egyenlő-mássalhangzós szavai is :  ilyen a PIP, PAP, PÚP szó is.  A pipacs latin neve is papaver.  De ugyanilyen szavunk a BAB is;  viszont a német Bohne (bóne)=bab szó is a legtisztább pún csoportbeli szó.

Szent madaruk volt a mai népmeséink „Aranymadara”, a görög és egyiptomi regék Főnix-madara, amelynek pontosan megfelel a kínai regebeli Fung-madár, amely nevek pedig szintén pún szócsoportbeliek.  A pannonok, miként más törzseink ugyanis a szóvégi N hangot NG és ND-nek is szokták volt ejteni.  Az Aranymadár, amelyet némely népmesénk Tűzmadár-nak is nevez, egy ma kihalt nagy paradicsommadár-féle (hollófélék) volt, amelynek aranysárga és piros, fémesfényű ragyogó tollazata volt (FÉNY szavunk is pún szó), amely azonban farkát pávamódra bírta kiterjeszteni.  Magyarországon ma is élő rokona, de sokkal kisebb és nem olyan szép, a babuka (egyenlő-mássalhangzós pún szó, ugyanúgy mint a latin upupa = babukamadár).  Ezen Aranymadár is tehát a Napisten jelképe volt.  Nevéből származtak a páva (szintén egyenlő-mássalhangzós pún szó, mivel P vagy V mindegy), latin pavo, német Pfau, szláv paun=páva szavak is.

Mesterei voltak a pannonok vagy púnok a vitorlás hajózásnak, kelmefestésnek, különösen a piros színnel.  A sárga és a piros voltak szent színeik.  Finn és észt punane=piros.  Mesterei voltak az üvegkészítésnek is.  Ismeretes, hogy ugyanennek mesterei voltak a föníciaiak vagyis a punok is, valamint máig is a velenceiek, azaz :  venétek, de ugyanezek is mind hajósnépek !  Valamint kereskedők is.  Hajóik vitorláit is mindig pirosra és sárgára festették, és pedig a pinia-fenyő piros levet adó kérgével !  Amely festésnek azonban gyakorlati haszna is volt, mert a tannin anyag a szövetet rothadástól védi.  Ismeretes, hogy a Velence környéki halászok még nemrégen is hajóik vitorláit pirosra és sárgára festették volt.  Csakhogy ma a motorosítás miatt a vitorlák már eltűntek.




15.


A SZOLIM vagy SZARMATA nevet viselt őstörzsünk a szemerének volt közeli rokona.  Szócsoportja az S, SZ, Z, ZS, C, CS és az L, R mássalhangzókból állott, de hozzá valószínűleg még az M és N járult.  Egyik kivándorlott törzsük a sémita kor előtt Palesztina területén is szerepelt.  Szent növényük volt a szőlő, amely mint láttuk, a székely törzsek kultuszában is szerepelt.  Szent állatuk viszont a galamb volt, de amelyet ők SZALAMB, SZALLAMBÓ, SZÁLLAM alakú szóval neveztek, amelyből azután a sémita nyelvek szelam, szálem=áldás és béke szavai származtak, de világos, hogy úgy SZELID mint SZELLEM szavunk is a galamb nevével van összefüggésben, mivel úgy a galamb, mint a szellem SZÁLLÓ valami s ennélfogva a SZÉL szavunkkal is ugyanilyen közvetlenül összefügg.  Tény, hogy a németben is Seele (szél)=szellem, lélek.  Mivel azonban a SZÉL még természeti ős-szó, a német Seele=lélek már műveltségi szó, ennélfogva csakis a német szó származhatott ősnyelvünkből.

A galamb ma is a béke, a szerető lélek és a szerelem jelképe.  Jeruzsálem városát, amint az feljegyeztetett :  a SZOLIMOK alapították, akiket a sémiták, mint békés népet, könnyen leigáztak.  Jeruzsálem régi neve URSZOLIME volt.  Az UR, OR szónak (másként ÖRŰ ősnyelvünkben kör, karika, kerítés és város értelme volt.  Nevezték régen, amint az ismeretes, Jeruzsálemet „A galambok városa”-nak is.  A jeruzsálemi nagy templomban, amelyet régen a szolimok alapítottak volt, vagyis a galambok templomában, SZÁLLOMA istennő ünnepein galambokat árusítottak, amelyeket az istennő hívei kifizetvén, szabadon bocsátottak, a szerelem, szeretet és béke Istennője tiszteletére.  Később vérengző természetű népeknél habár e szokás még megmaradott, szokás lett a szabadon bocsátott galambokra nyilazni, manapság pedig puskából lőni.  A zsidók egyik királya, aki e templomot újjáépítette és megnagyobbította, a SALAMON vagy SZALOMON szolim nevet vette föl és róla föl is jegyeztetett, hogy „hajlott a pogány szokások felé” valamint hogy igen bölcs és „békeszerető is volt”.  A szolimek Napistene ABA-SALLON (Absalon) nevet viselt, amely név értelme :  fénylő-apa, ragyogó-férfi volt (említém, hogy ősnyelvünkben a jelző a jelzett után következett), de volt e SALLON vagy ZALLON szónak arany értelme is és innen származik az orosz zoloto=arany szó is.  (Másutt említém, régi -on képzőnket, például : ugron = ugró.)  Hogy ABA SALLON-nak „nagy aranyhajat” tulajdonít a bibliai elbeszélés is, tudjuk.  Amely istenség nagy aranyhaja nem más, mint a Nap sugarai jelképezése.  Abasallon regebeli üldöztetése értelmét itt nem magyarázhatom, csak annyit hozok föl, hogy ebből később Jézus üldöztetése ma is élő népi regéi lettek.

A Bibliából tudjuk azonban azt is, hogy Kánaán földjét a „nagy szőlőfürt" jelképezte, illetve ezzel jellemezték volt.  Említém, hogy a szolimek egyik szent növénye a szőlő volt.  SZŐLŐ szavunk pedig tisztán szolim szócsoportbeli szó: SZ-L.  A szolimek egyik, épen szőlőtermeléséről híres városa neve SZILÓ volt.  A moldvai csángómagyarok nyelvében sziliú=szőlő.  A Dunántúl híresek a „zalai borok”.  Ott van most is Zala, melynek népi neve ma is SZALA.  De ennek helyén már a rómaiak idejében is állott SALA (Szala) városa (Kiepert: Atlas antiquus).  Népünk egy bizonyos szőlőfajt ma is SZALA néven nevez.  ZOLNA viszont egy solanum-féle bogyós növény neve (vége-hossza az adatoknak nincs, de ezeket itt mind föl nem sorolhatom).  SALLON szavunknak régen :  fénylő, ragyogó értelme is volt.  Népünk például ma is mondja „fénylő arany” helyett „salgó arany avagy kopottan: „sajgó arany”.  E kopott szavunkból lett a fény jelentésű német Schein (sájn) szó.




16.


Jelek szerint létezett régen még egy törzsünk, melynek szócsoportja az M-L, M-R, N-L, N-R mássalhangzókból állott.  Miután azonban az M-hang a B-nek közvetlen rokona, régebben úgy véltem, hogy ezen alakú szavak is palóc szócsoportbeliek (B-L), míg az M-R, vagy N-R alakúakra kevés figyelmet fordítottam.  Mégis valószínű, hogy egy MAL, MARON avagy MALAJ vagy MARAN, MARATA, RAM, ROM vagy MARMAR nevű őstörzsünk is létezett, amelynek e nevéből egyrészt az egyiptomiak saját romeszu, másrészt talán még a cigányok saját rom neve, de ugyanígy a rómaiaknál a ROMULUSZ és REMUSZ nevek, valamint tehát RÓMA városa e neve is származott, de ugyanúgy, mint a rómaiak Hadistene, bár megfordított, MARS, régebbi MARMAR neve is.  Nekünk pedig MÁRMAROS vagy MÁRAMAROS táj és vármegye nevünk maradott fönn.

A MALÁJ nemzetnevet ugyan vándor, vándorló és hajózó értelműnek tartják, de viszont ki tudom mutatni, hogy például a palóc, azaz pelazg, a pannon, azaz vend és a jász, azaz jón vagy ijon nemzetnévnek is volt bolyongó, vándorló illetve járó, járkáló értelme is.  A Z-R gyakori hangcsere minden nyelvész előtt ismeretes, úgy hogy a régi -ON képzővel (mint például Ugron=ugró) jázon=járó, járkáló, bolygó.  A görög mythológiában szereplő JÁZON neve értelme sem volt tehát más, mint JÁZÓ, R-es kiejtéssel :  JÁRÓ, azaz utazó;  aminthogy JÁZON a görög mythológia szerint is valóban a messzire utazó, hajózó volt.

Csak fölhozom itt MÉZ szavunk több nyelvben meglévő MEL, MAL=édesség és méz jelentésű párhuzamát és amely megvan MÁLNA, valamint MÁLÉ (csíráztatott és mállasztott gabonából készülő s így édesülő: csiramálé) ételnevünkben is.  De jelent ugyane szó lágyságot, iszap- vagy kásaszerű kenős, ragadós anyagot is, amihez egyébként maga a méz is hasonlítható.  Az olaszban melma jelent ilyen anyagot, de iszapot is, amely szónak pontos megfordítottja a német Lehm (lém)=iszap, Leim (lájm)=enyv, valamint az olasz limo=iszap.  Felhozható még itt a mai magyar, de romlott ENYV, régen helyesen ENYŰ=ragadós, kenős anyag és a lágyságot jelentő ENYHE szó, amelyekben M helyett N hang áll.  Miután pedig a szómegfordítás törvénye a mi ősnyelvünk egyik nyelvtörvénye volt, de ami az árja nyelvekben nincsen meg, úgy ez már magában is arra mutat, hogy mindezen egymásnak megfordított alakját képező M-L és L-M alakú szavak is ősnyelvünkből kellett származzanak.

E szavak a szóban lévő őstörzsünknél valószínűleg nőiségi szavak voltak, ugyanúgy mint például az N-es kiejtésű LÁNY szavunk, amelynek megfelel a LÁNC szó is, mivel a lánc csupa karikákból, azaz gyűrűkből áll, a karika vagy gyűrű pedig nőiségi jelkép volt.  De ide sorolható LANYHA szavunk is, amely utóbbiak tehát N-es kiejtésűek, holott viszont a finn laimes=lanyha ismét M-es kiejtésű.

Mindezekkel szemben az L helyett R-es kiejtésű e szócsoportbeli szavak a hímségiek kellett legyenek.  Amire mutat a MARS avagy MARMAR hadistenség e neve.  Fölhozhatók a következők :  MARS istenség :  MARCONA, MORD istenségként tiszteltetett.  A németben morden= gyilkolni, a latinban mors=halál, az olaszban mordere = harapni.  E szavak megfordítottja :  RÉM, RÉMES.  De ide sorolható a félelmet jelentő REMEG szavunk is, amely viszont egyértelmű a RESZKET és REZEG szavainkkal.  Úgy ezek pedig, mint a REMEG, hullámszerű ide-oda mozgást is jelentenek, ami eszünkbe juttatja a Marmara-tenger nevét.  MÁRVÁNYOS, olasz marmorato: hullámos mintázatot jelent.  A hullámzás erőny (energia), tehát hímség.  Eszerint megokolt, hogy az említett R-hangos szavakat hímségieknek véljük.

Ide tehető RÉZ szavunk, habár ez más szócsoportbeli, de amely azonos a REZEG szavunkkal: márpedig jól tudjuk (és tehát őseink is igen jól tudták), hogy a réz igen jól rezgő, azaz igen jó hangrezgéseket adó anyag, amiért is a harangok, gongok mindig rézből készültek.  A RÉZ és REZGÉS szavaink pontos azonossága még azt is mutatja, miszerint azt is tudták, hogy a hangok: rezgések.  Említém, hogy a REZGÉS és a REMEGÉS egymással azonos.  És íme :  az olaszban rame=réz, habár sejtelmük sincs arról, hogy mi köze e szavuknak a remegéshez azaz rezgéshez és tehát a hanghoz.

Mindezek tehát az emberiség legrégibb műveltségéből vett parányi porszemek minden bizonyítás nélkül, de amelyek logikus voltukkal így is megsejttethetik a nagyszerű egészet.  Ám hol van még őseink gyönyörű szellemi műveltségében megvolt fenséges erkölcstana, költészete, művészete, társadalma leírása !?

De láthatjuk, illetve föltűnhet nekünk már ennyiből is, hogy itt nincsen szó semmilyen technikáról, sem gépekről, hanem csak szellemi dolgokról.  Ami azért van így, mert ősműveltségünk valóban főkép szellemi volt.

Az első gép viszont a két egymáshoz dörzsölt száraz faág volt, amellyel az ősember a tűzgyújtást kezdte volt.


________________________





A Történelem Hamisítások Egyik Legnagyobbikáról


Manapság általános hiedelem, hogy a magyarok Ázsiából jöttek és hogy körülbelül 1000 évvel ezelőtt nomádokként vándoroltak Európába.

Ezt iskoláinkban is így tanítják.  Ami azonban csak újabb kitalálás, amiről egyetlen régi feljegyzés sem tud semmit.  Alapítója pedig, természetesen nem-magyar, vagyis Wamberger Hermann író és keleti utazó volt.

Miután azonban ez elmélet Ferenc József császár politikájának igen megfelelő volt, Wamberger nem csupán Bécsbe rendeltetett, hanem igen kedves vendégként, császári ebédhez is meg lett híva.  Ami nem is történt hiába, mivel — holott ő ezelőtt inkább azon a véleményen volt, hogy Magyarország őslakossága finnugor fajú volt, de Árpád honfoglalói törökök voltak — bécsi tartózkodása után már másképen írt, vagyis mindinkább úgy, hogy a magyarság lényegét az Árpáddal bejöttek képezték, akikhez már azelőtt csatlakozott valami kevés finnugor elem.  Valamint hangoztatta, hogy a magyarság „par excellence keveréknép” és hogy „a mai magyarság vérében az ősmagyarságénak már egy csöppje sincsen”.  Amivel szemben embertanilag kimutatható, hogy a magyarság ma is 98%-ban egyöntetű faj;  valamint nyelvészetileg is, hogy nyelve szintén egyöntetű európai ősnyelv, amelybe csak a kereszténység fölvételével, majd az osztrák uralom alá kerülés után keveredett kevés, de fölösleges, ki is küszöbölhető idegen elem.

Ámde Wamberger Bécsből nem csupán a legnagyobb dicséretekben részesült, hanem a császár magyar nemességet is adományozott neki, miután ő a magyarosan hangzó Vámbéry Ármin nevet vette föl.

Utóbb a császár titkos parancsai folytán — amelyeket a császár által kinevezett (többnyire magyarországi betelepített német) közoktatási miniszterek mindig készségesen teljesítettek — ezen elméletet a volt osztrák-magyar birodalom egész területe minden iskolájában tanították, a sajtóban is terjesztették, annak ellenére, hogy a komolyabb magyar tudósok ez elméletet sohasem fogadták el.  Csakhogy Wamberger a maga elméletéről több könyvet írt, amelyek a császár és a „magyar”-nak nevezett, de a valóságban osztrák fiók-kormány által pártfogolva, lettek terjesztve, más nyelvekre lefordítva, amely könyvekben a magyarság ázsiai, sátoros eredetű, de eredeti jellegét már elveszített keveréknépként tüntetve föl, a magyarság és a történelmi igazság legnagyobb kárára.  Így terjedett ez elmélet el, mesterséges úton, annak dacára is, hogy a komoly tudományban ismeretes, miszerint a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, hogy a magyar nép fajilag is e népek rokona és hogy az egész magyarság Európa egyik legjellegzetesebben szorgalmas földművelő népe.

Mi több, a németek utóbb már azzal sem elégedtek meg, hogy a magyarság török nomád eredetű legyen, hanem még iskolakönyveikben is azt kezdék tanítani, hogy a magyarság mongol eredetű.  Amely egész elmélet ily nagy fölkarolása és terjesztése pedig azért történt, mert az osztrák császári hatalom ebben a magyarság kiirtását célzó politikájának legjobb megokolhatását látta.

Hogy viszont a magyarság ázsiai eredetéről egyetlen történelmi nyom, vagy följegyzés sincsen, ezt egyszerűen agyonhallgatták.  A vége az lett, hogy idővel a magyarságnak a nyelvészetben és embertanban nem járatos része — vagyis nagy többsége — is e tévtant elfogadta, mivel minden oldalról ezt hallotta, iskola, sajtó útján is terjesztve, sokszor még tetszetős, romantikus színben is föltűntetve.

A tényállás azonban az, hogy a magyarság, ugyanúgy, mint a finnek, észtek és baszkok, Európa árjaelőtti lakosságának fönnmaradott része, ami történelmi, nyelvi, néprajzi és embertani adatokkal pontosan kimutatható.  A magyarság tehát eredeti őshelyén, a nehezen járható hegységek által körülzárt, tehát jól védett Kárpát-medencében, mindennemű viszontagság és későbbi betelepítések ellenére is mindmáig fönnmaradott.

Hogy a magyar nyelv szókincse is az európai nyelvekkel közelebbi rokonságban van, mint a törökkel, ez is arra használtatott föl, hogy a magyar nyelv „keveréknyelv”-nek legyen föltűntetve, amelynek úgyszólván minden szava innen-onnan tevődött össze.  Holott igen könnyen kimutatható egyrészt az, hogy a magyar nyelv szavai egymással a legokszerűbb (leglogikusabb) összefüggésben vannak — ami keveréknyelvben lehetetlen, mivel heterogén elemek között összefüggés nincs — másrészt az is, hogy ahol a magyar szó valamely árja szóra hasonlít, ott az illető szónak kimutathatólag mindig ősalakja él a magyarban, elváltozott alakjai, származékai találhatók másutt.  E rövid cikkben ezt kimutató táblázatokat nem hozhatok, de elég is itt néhány példát fölhoznom :

Magyar :  KŐ, régi magyar :  KA, KE, KÚ, mai magyar tájszólásos :  Kű
Magyar :  KEMÉNY
Szláv :  KAMEN=kő

Nos, igen régi ős-szavak mindig egytagúak.

A magyar KŐ, KA, KE, KÚ nem csupán egytagú, de csak két hangból álló.  Az ősember számára a kő főtulajdonsága :  KEMÉNYSÉGE volt, ami egyébként teljesen helyes is, mivel a legkeményebb, amit ismerünk, a gyémánt is KŐ.  Ezért képezte a magyar ősnyelv a KŐ nevéből KEMÉNY szavunkat.  Kétségtelen tehát, hogy a szláv kamen=kő szó, mivel már kéttagú és öt hangból álló szó;  ezért csak későbbi fejlemény, illetve a KEMÉNY szó származéka lehet.  Ezenkívül a magyar és kemény szó között okszerű hangzás- és jelentésbeli összefüggés van, holott a szláv kamen=kő és tvrdo=kemény szavak között a hangzásbeli összefüggés hiányzik, ami szerint tehát a két szó nem egymásból fejlődött, mint a magyarban.  Ősnyelvünkben a szavak egymással hangtanilag is összefüggenek, keveréknyelvekben ellenben nem, mert ezekben a szavak véletlen folytán kerülnek egymás mellé, nem származnak egymásból.

A magyar VÍZ, finn vete, szláv voda, német Wasser= víz szavak egymás hangtani rokonai (V-Z, V-T, V-D, V-SZ), ámde itt is azt látjuk, hogy a magyar szó még egytagú, mind a többi pedig kéttagú, négy, avagy öt hangból álló, amiértis utóbbiak későbbi fejlemények kell legyenek.

Ezzel szemben a török nyelvekben úgy a víz, mint a kő neve egészen más alakú :  szu és tas=víz és kő.  Ha tehát a magyarok Ázsiából jöttek, miképen lehetséges, hogy a vizet, követ nem úgy nevezik, mint a törökök, hanem az európaiakhoz hasonlóan ?

Avagy ama "nomád" magyarok Ázsiában sem vizet, sem követ nem ismertek, ezeket csak itt, Európában ismerték meg és az egyik nevét a németektől, a másikat a szlávoktól vették át ??

Avagy talán az európaiak nem ismertek-e még vizet és követ és ezek nevét a nomádokként érkező magyaroktól vették át ??

Nem képtelenség-e az ilyesmi ??

Az ! — de elhallgatható !

Aminthogy el is hallgattatik !!

Pedig minden nyelvész előtt ismeretes dolog, hogy műveletlen nép, ha valamit más, műveltebb néptől átvett, annak egyúttal nevét is átvette.

Mi tehát a fönti dolog elhallgatott megfejtése ?

Az, hogy mind e szavak Európa őskorából származnak és az, hogy a magyarság európai ősnép lévén, épen náluk a víz és a kő még egytagú neve maradott fönn.  Mindenesetre ez így teljesen okszerű, egyszerű következtetés, de természetesen elhallgatható.

Továbbá műveltségi szó csak természeti ős-szóból származhat, sohasem megfordítva.  Például:  a víz természti szó.  Vízvezeték műveltségi szó.  Lehetséges-e állítanunk, hogy a víz szó a vízvezeték szóból származhatott volna ?  Ép ésszel nem bizonyára.  És mégis, hogy a császári, wambergeri elméletet megmentsék, még ilyet is állítottak !  Birtokomban egy „tudományos” cikk, amely pontosan ugyanilyet állít, vagyis a magyar HÁRTYA szót a latin charta = papiros szóból származtatja.  Pedig a magyar hártya szó vékony, bőrszerű valamit jelent, de emellett még specializálatlan természeti szó, mert jelenthet úgy állati, mint növényi, valamint mesterségesen előállított hártyát, mint például filmet is.  Rokona a magyar KÉREG szó, amely szintén bőrszerű, de vastagabb dolgot jelent.  Viszont kétségtelen, hogy a magyar hártya és a latin charta szó egymásnak úgy hangtani, mint jelentésbeli rokona is.  Ámde a magyar hártya szónak a kéreg szó is közvetlen rokona (H-R, K-R).  Sokan gondolkoztak már azon, miért nevezik Erdélyben a fából készülő vizeskorsót KÁRTYA néven.  Pedig ez igen világos :  azért mert régi nyelvünkben a KÁRTYA szavunknak KÉREG értelme volt és mert az ilyen korsó régen fakéregből készült, ugyanúgy, mint a KÁSZÚ, amely fakéregből ma is készülő edény.  De hogy hártya szavunk nyelvünk ősrégi saját szava, ezt nemcsak az bizonyítja, hogy nyelvünkben számos hangtani és jelentésbeli rokona van — holott az idegen nyelvből átvett szavak a nyelvben egyedül állanak, rokontalanul — hanem még az is, hogy északi rokonnépeink nyelvében is kerta=kéreg, amellyel azonban pontosan egyezik az olasz corteccia (korteccsa) = kéreg.  De ezenkívül a németben is Kork, a szlávban kora=kéreg, amely utóbbi kettő meg azonnal KORSÓ szavunkat kell eszünkbe juttassa, amely edény pedig, amint láttuk, régen valóban fakéregből készült.  Holott Ázsiában a törökben a kéreg neve kabuk, tehát egészen más szóalakú.  De más alakú a török gisa=hártya szó is.  Viszont ez utóbbi török szót illetőleg a következő megjegyzést kell tennünk :

E török gisa szó hangtanilag azonos a magyar KÁSZÚ fakéregből való edényt jelentő szóval, amiszerint a magyar szó eredeti értelme KÉREG kellett legyen.  Mindkét szó pedig hangtanilag azonos a szláv kozsa=bőr szóval (G-S, K-SZ, K-ZS).  Miután pedig kétségtelen, hogy a törökség gisa szavát nem vehette a szlávból, eszerint kitűnik, hogy e szláv szó vagy a törökből származik, (miként számtalan más szláv szó is a törökből, vagy tatárból) vagy pedig közvetlenül a magyarból.

Ámde ismeretes az is, hogy a régi egyiptomiak a papirusz növény vékony hártyáját használták írópapirosként, amely növény nevéből a mai papiros szó is származik.  Utóbb ugyanez anyagot a görögök, majd a rómaiak is használták írópapirosként.  Ezt azonban a rómaiak charta, harta néven nevezték, a görögök pedig hartesz kartesz néven, amely nevek a legpontosabban a magyar hártya szóval, de meglehetősen a finnugor kerta szóval is egyeznek.  Miután pedig a magyar és finnugor szó még ős-szó, amely természeti dolgot jelent, a görög és latin szó ellenben igen késői műveltségi szó, amely már az írástudást is föltételezi, eszerint tehát csakis a görög és latin szó származhatott a magyar hártya szóból.  De hát miképen volna ez lehetséges, ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt jöttek volna Európába ?!

Történelmi bizonyítékok ?

Hogy a magyarok Ázsiából jöttek ?

Hol van erről följegyzés ?

Hol van ennek egyetlen történelmi bizonyítéka ?

Ellenkezőleg :  Constantinos Porhyrogenetos bizánci császár, aki igen tudományos ember volt, azt írja, hogy törökök, „turkok” voltak, akik Magyarországot elfoglalták volt.  A bizánciak pedig igen jól tudták, hogy mi a török és mi nem az, mert hiszen a náluk számbajöhető nyelvek számára hivatalos tolmácsaik voltak.  A császár is ezt igen jól tudta, mert a szóban lévő hódítóknak még szokásait és hadviselési módját is részletesen leírta.

Mondatik pedig még az is, hogy egyszer, mialatt e nép férfiai egy hadjáratukon távol voltak, ezalatt a besenyők és egy bizánci had otthonukat megrohanták, kirabolták, fölégették, hozzátartozóikat pedig legyilkolták.  Ezután vonultak a harcosok, tehát egy csak férfiakból álló had, a mai Magyarország területére s alapították a mai magyar államot, de nem a nemzetet.

Más kérdés, hogy e törökül beszélő nép magyar származású volt-e s hogy Magyarországból régebben kivándorolván és kint nyelvileg eltörökösödött és kiválóan harciassá lett törzs volt-e ?  De vajon nem teljes képtelenség-e, nem néptani (ethnologiai) lehetetlenség-e, hogy ezen, csak férfiakból álló sereg nyelve ezer évnél tovább Magyarországon máig fönnmaradhatott volna ?  És, ha mégis, akkor hiszen ez török volna !  Holott a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik.  Honnan került hát ?  Világos, hogy a Kárpát-Medence Árpád honfoglalása előtti őslakosságától, amellyel egyesülve és amelynek segélyével e harcos férfiak a máig fönnálló államot alapították.  Hogy e medence azon időkben is, rendkívül termékeny talaj lévén, mily sűrűn lakott terület volt, bizonyítja az azon időkből származó nagyszámú temetkezőhely és a sok százezer sír.

Hiszen tudjuk, hogy germánok egykor, családostul, Hispániába vonultak, az országot meghódították, ott uralkodtak, de hogy idővel mind spanyolokká lettek, Tudjuk azt is, hogy más germánok, a longobárdok, szintén családostul, Észak-Itáliába vonultak, ez országrészt meghódították, ott uralkodtak, de hogy idővel mind olaszokká lettek, habár ez országrész ma is a Lombardia nevet viseli.

Tudjuk, hogy egy török törzs, a bolgár, egykor Kelet felől érkezve, a Balkánra vonult szintén családostul, ott hatalmas államot alapított, uralkodott, mégis mivel a föld lakossága szláv volt, idővel szlávvá lett, habár az ország neve ma is Bolgárország, az ottani szláv nyelv pedig „bolgár” nyelvnek neveztetik.  Igen jól tudjuk azt is, hogy a mandzsu-mongolok egykor, szintén családostul, Kínába vonultak, ott uralkodtak, az egész országot meghódították, de mivel az ország népe kínai volt, idővel ők is, úgy szokásaikban, mint nyelvükben kínaiakká lettek.

Mi több :  hiszen Constantinos Porphyrogenetos szerint még a szóban lévő törökök, akik a magyar államot alapították, sem jöttek Ázsiából, hanem Szkitiából, vagyis a mai európai Dél-Oroszországból, vagyis tehát még ezek sem voltak ázsiaiak, hanem szintén európaiak !  Mindezeken kívül pedig ott vannak még a bár latinul írott, de német Fuldai Évkönyvek, amelyek körülbelül ugyanazt mondják el, amit Constantinos is megírt.

Miért lesz tehát mindez oly következetesen elhallgatva ?

Talán a ferenc-józsefi, császári és wambergeri tan megmentése kedvéért ??

Habár csak 100 év múlva is, a szóban lévő, csak férfiakból állott had török nyelve már rég eltűnt volt, mégis a bizánciak Magyarországot még mindig Turkia néven nevezték, annyira hogy az akkori bizánci császár, Ducas Michael, aki az akkori magyar uralkodónak, Gézának, díszes koronát ajándékozott, ebbe görög föliratot vésetett, amely Gézát is „Turkia királya”-nak nevezi.

De e fölirat is agyonhallgattatik.  Miért ?

Embertani bizonyítékok ?

Heinrich Winckler német antropológus, a breslaui egyetem tanára, Magyarországon végzett tanulmányairól írja, hogy a magyarság embertani jellege ez :  gömbölyű koponya (a nép 98%-a), kerek arc, teljesen világos, szőke hajzat, szürke vagy kék szem, kevés szakáll és bajusz.  Kiemeli, hogy tévedhetése kizárt dolog, mivel száz meg száz személyről vett, különböző vidékeken, embertani fölvételeket és méréseket.

Miért tartja szükségesnek ezt kiemelni ?

Kétségtelenül azért, mert ő is kellett halljon azon császári elméletről, amely a magyarokat ázsiai török, nomád eredetűnek állítja !  Hozzáteszi, hogy a magyarság között legföljebb 8-10% barna egyén található, de ezek távolról sem feketehajúak, hanem csak barnák.  (Holott hiszen az ázsiai nomád törökség szénfekete hajú és szemű.)  Hozzáteszi még Winckler, hogy Kelet-Németországban sem, ahol pedig Németország legszőkébb lakossága él, még ott sem találta a szőkék oly magas arányszámát, mint a tiszta magyar nép között.  (Mi pedig beszélünk parasztszőkeségről.  Miért ?  Azért, mert fekete hajú magyar csak a részben idegen eredetű magyar urak között van, vagy esetleg cigány eredetűek között.)

Egy másik német tudós, Kollmann azt írja, hogy a gömbölyűfejű, kerekarcú magyarság teljesen azonos az igazi finnekkel (nem a hosszúkoponyájú és vöröshajú svéd származásúakkal).

De mindez elhallgattatik és a regényekben a magyar mindig rettentő harcias és fekete, nagybajuszú ázsiai.  Amivel szemben a valóság az, hogy a magyarság óriási többsége szőke, békés és szorgalmas földművelő nép, amely hősies is bír lenni, de csak akkor, ha hazája és családja védelméről van szó, ami után mindig visszatér a békés és szorgalmas munkához.

A tények előtt így omlik össze tehát egy bár sokszor tetszetős és regényes mezbe öltöztetett, de többnyire csak rosszindulatból avagy tájékozatlanságból terjesztett, minden alapot nélkülöző elmélet.


__________




A magyar FÖLD szót Vámbéry ármin (Wamberger Hermann) is a német Feld szóból származtatta, mert nem gondolta meg, hogy természetes ős-szó nem származhat műveltségi szóból.

VÍZ szavunk nem származhatott a vízvezeték szóból, Kő szavunk nem a kőműves szóból, hanem csakis megmegfordítva !  De úgyszintén speciális jelentésű szavak is rendesen általános jeletésűekből származtak.

Márpedig a német Feld szó, mivel szántóföldet jelent, már műveltségi szó s emellett speciális jelentésű is.  Igaz, jelent e szó még mezőt is, ami még ősjelentés, de így is specializálódottabb a magyar FÖLD szónál.  Ezzel szemben a magyar FÖLD szó nemcsak természeti ős-szó, hanem még teljesen specializálódatlan is, mert jelent földet, mint anyagot, mint területet, mint szántóföldet és Földet, mint égitestet, vagyis a Nap egyik bolygóját.  De megvan e szavunk északi rokonnépeinknél is, mert finn pelto, észt pöld, lapp päldo=szántóföld.  De ezek is már mind speciálisan szántóföldet jelentenek, tehát csakis a magyar FÖLD szó származékai lehetnek, de ugyanúgy, mint a német Feld, hollandi pold, polder és a szláv polje = mező, rét, de nem általánosan FÖLD.

Ám Vámbéry eljárására jellemző a következő példa is :  fölhozza, hogy a magyar FOLY, FOLYIK ige azonos a jakut-török buol=folyik szóval.  De lehetetlenség, hogy nyelvész létére ne vette volna észre, hogy e magyar szó azonos a — bár kopott, vagyis magánhangzókihagyásos —, latin fluo, fluvius és a német fliessen, Fluss=folyik és folyó szavakkal.

Miért hallgatja hát ezt el ??

Nyilván azért, nehogy valaki észrevegye, hogy a magyar nyelv nem származhatott holmi „ázsiai nomádok”-tól és nem „par excellence keveréknyelv”, ahogy ő állította, hanem európai, árja előtti ősnyelv, amelyből nemcsak rokonnépeink, hanem az árja nyelvek is számtalan szót örököltek.

Viszont a magyar FÖLD általános jelentésű szónak inkább a német Erde=föld szó felel meg, de amely a régi germánban jord volt.  De itt meg az a baj, hogy hiszen a vogulban is jord, a törökben is jer=föld !

E szót a törökök a régi germánoktól vették-e ?

Nem valószínűbb-e, hogy a dolog megfordítva történt ?  Hiszen Németországban ma is ott van Turingia = Türingen és a régi írók említenek is ott egy turcilling nevű népet.  Viszont Tacitus nemetes nevűt is említ (egyes számban : nemet.) Igaz, hogy a németeket a szlávok is nemec néven nevezik, de Tacitus nemet neve csak a magyarral egyezik betűszerint, úgyhogy valószínűnek tartható, hogy a szót a szlávok vették tőlünk és nem mi a szlávoktól.

Továbbá :  ha a magyarok Ázsiából jöttek és törökféle nép voltak, — ahogyan ezt Vámbéry állította —, akkor a vizet miért nem nevezik úgy, mint a törökök :  szu, vagy szuj néven, hanem úgy, mint a németek :  víz, ami azonos a német Wasser szóval.  Amaz „ázsiai nomád magyarak” Ázsiában a vizet nem ismerték-e s nevét is csak a németekről tanulták-e ?  De hiszen nem lehet, mert a VÍZ szó még egytagú, ősegyszerű szó, miként a kő, fa, föld, kéz, láb, én, te, ő stb.  Holott a német Wasser kéttagú, tehát csak származék lehet.

Viszont a víz neve a törökben egészen más alakú : szu, szuj=víz, míg csáj=lé.  De ha a törökben ez így van, honnan akkor a német, angol See, sea (szé, szi)=tó, tenger ?

A törökök vették volna e szavaikat a germánoktól ?  A törökök a teát is csáj, azaz -nek nevezik.  Viszont minden nyelvész tudja, hogy a sziszegő S, SZ, Z hangok milyen könnyen változnak T hanggá.  Mi más tehát a ma nemzetközi tea, té szó, mint a csáj szó változata, mely utóbbi, hogy megvolt a magyarban is, bizonyítja a ma már csak tájszólásban élő SZEJKE=pocsolya szavunk.  De mi más a TEJ — tájszólásban — szavunk is, mint a tea, té, csáj szavak változata.  Továbbá, hogy a LÉ, LŐRE (utóbbi tisztátalan, avagy rossz lé) is a szónak párhuzamát képező szavak és bizonyos törzseink miért szoktak volt T hang helyett L hangot ejteni, itt nem fejtegethetem.

Csak még egyet hát :  az ausztriai sóbányákban a só nem fordul elő tisztán, mint a máramarosiakban, hanem csak földdel elegyen.  Ezért ott vizet eresztenek rá s e sós vizet elpárologtatván, nyerik a tiszta sót.

E sós vizet az ottani német bányászok Sole néven nevezik.  Mi más ez, mint SÓLÉ ?

Stb., stb., mert akit érdekel, fölhozhatok ilyet százával is.


_____________




SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI :

MEGGY.

A könyvbe díszül azért rajzoltam meggyvirágos fejlécet, mert őseinknél a meggyfa Magyar (Másként: Megyer) Napisten kultusz-fája volt.  A meggy termése gömbölyű, a gömb pedig alapjelképük volt.  Levele zöld, virága fehér, gyümölcse piros.  Ezek voltak magyar őseink kultusz színei s ezek nemzeti színeink ma is.

Viszont Tündér Ilona (másként: Magyar Ilona, Ilona = élet-anya) Földistennő kultusz-virága a gyöngyvirág volt.  És ennek levele zöld, virága fehér, gömbölyű bogyója piros.



HIBA.

Az átrajzoló a magyar jelképek közötti meggyvirág porzói hegyén levő gömböcskéket túl nagyra rajzolta.

Az állítás, hogy a besenyők számrendszere is a hat-tizenkettes volt talán téves, mert a kereszténység előtti sírjainkból előkerülő némely besenyő jellegű díszek következetesen négyes beosztása amellett szól, hogy számrendszerük a négy-nyolcas volt.