Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magor és Hunor nősülése



E részt is innen-onnan, ősi nemzeti époszunk elszórtan fönnmaradott töredékeit összeszedegetve, állítgattam össze.  Fölhasználtam a Krónikákban fönnmaradott részt, regös énekeinket, ezeknek a székelyeknél és az oláhoknál fönnmaradott törmelékeit, amelyekre, épúgy mint a dunántúli regös énekekre jellemző a többször előforduló :  „Amott” vagy „És ahol” kezdés, habár az hogy az elmondottak az Égen történnek, már csak a dunántúli magyar regösénekekből tűnik még ki.

(És ahol az Égen, Amott vagyon, Ahol keletkezék stb.  Úgyszintén a dunántúli regös énekekben mondatik hogy a Csodaszarvas a felhőből jön elő, ami tehát az Égen van.  A szarvas aztán egy sebes (áradozó) folyóvíz — a Tejút — kiöntésein, vízállásain — a Vízöntő csillagképe — növekedő apró sásocskán legelészik.  Vagyis mindez tehát az Égen történik.)  Ezután következik a leányrablás indítéka.  Az erdélyi oláhoknál meglévő töredékeket részemről kevésbé „átvételnek” tulajdonítom mint inkább annak hogy egész vidékek ősi magyarsága a kereszténység, majd a császári osztrák uralom magyarüldözései miatt eloláhosodott.  Ismeretes az is hogy egész falvak, vidékek magyarsága meg azért tért át az oláhok görögkeleti vallására és oláhosodott ennek folytán el, hogy a, többnyire német és tót vagy cseh, katolikus papság könyörtelen adószedései alól magát kivonja.  Amely papság pedig természetesen mindig a magyarságot adóztatta a legkönyörtelenebbül, mert hiszen ez ragaszkodott mindig leginkább ősi „gonosz pogány” hagyományaihoz és ez lázadozott az osztrák császári hatalom ellen, holott az oláhok, tótok ennek hűséges alattvalói voltak és még 1848-ban is, a magyarság utolsó, kétségbeesett szabadságharca idején is azzal segédkeztek az osztrák és orosz császári hadaknak hogy egész magyar falvak védtelen lakosságát öldösték le, mivel hiszen azokban csak nőket, gyermekeket és öregeket találtak, lévén a fegyverfogható férfiak kivétel nélkül Kossuth Lajos hadseregében a harctereken.  A legyilkolt magyarok falvait, földeit aztán e gyilkosok foglalták el.  Az ezután következő osztrák rémuralom őket természetesen az így szerzett vagyonok birtokában, jutalmul meg is hagyta, ami hiszen azért is lehetséges volt mert a férfiak az osztrákok és oroszok ellen vívott nehéz harcokban nagyrészt elestek, szabadságharcunk leveretése után pedig sokan külföldre menekültek, sokan pedig osztrák börtönökben vagypedig vérpadon végezték életüket, aki pedig vagyonába visszatérhetett volna, az abban már oláhot, tótot, szerbet vagy svábot talált, az osztrák hatóság pedig őt, mint lázadót, vagyonvesztettnek nyilvánította.  Kivételt csak azok képeztek akik vagyona tisztán magyar lakosságú vidék belsejében volt, ahova sem oláhok sem mások el nem értek.

Ismeretes az is hogy az úgynevezett „móc”-ok, akik az oláh nép értékesebb részét képezik, vagy 100 évvel ezelőtt még magyarok voltak és napjainkig is a legtisztább, zsinóros magyar viseletben jártak.  Az így eloláhosodott magyarság aztán többnyire nem csak régi viseletét tartotta meg hanem az ősi szokásokat is;  a régi szép regéktől megválni nem akart, hanem azokat magának oláhra lefordította, és a regös énekeket is.

Különösen föltünő hogy az oláhoknál még „Aranyhajú Tündér Ilona” neve is, alig elrontva, fönnmaradott az „Iliana Koszincana” tündér nevében.  Az oláh nyelv ugyanis igen sok szláv szót tartalmazván, itt a magyar „haj” szót a szláv „kosza, koszica” szóval fordította le.

Az elmondottakhoz végül még hozzá kell tennem, hogy az oláh papság azért adóztatja kevésbé a népet mert házasodhat;  családjuk lévén pedig földjét leginkább maga műveli, állatainak is maga viseli gondját, kolostorai pedig alig vannak és ennélfogva a nép adóztatására kevésbé szorulnak mint a katolikus papság, amely sokkal inkább a nép terhére él.

Ősköltészetünk eposzai szépsége mindenütt annyira hódított, hogy mindenütt ahova őseink szétvándorlott törzsei valaha eljutottak, ott ez eposzok valamely nyomára akadhatunk.  Például még Kínában is :  Egy ifjú, vadászgatván, rókát lát meg.  Üldözi, ez tóhoz csalja, ott eltűnik.  A tavon az ifjú csolnakocskákat lát, mindegyikben szép leány ül.  Egyet ezek közül elfog és feleségül veszi.  A voguloknál két fivér üldözi a szarvast, az őket messzire elcsalja, az egyik ott marad és ott meg is telepedik.  A bolgárok a szarvain Csillagokat viselő szarvasról regélnek.

Fölhasználom itt azon szépségeket is amelyeket Arany János nagy költőnk teremtett „Csodaszarvasregéje” számára, mert hiszen őáltala is a magyarság lelke szólalt meg, sőt költői indítékokat, szólásokat népköltésünkből is vett át.

Száll a madár ágrul ágra,
Száll az Ének szájrul szájra

Fiairól nagy Ménrótnak,
Két fiáról szép Enőnek.

Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,
Abbol támad elő Csodálatos Szarvas.

Csodálatos Szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag.

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,
Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog.

Ahány szőre szála annyi Csillag testén,
Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Földművelő népek, amilyenek az ősi magyarok és szemerék voltak, már a legrégibb időkben is készítettek a méhek viaszából gyertyát.

Természetes hogy szarvasnak ezer ága-boga nem lehet, valamint testén sem lehet annyi Csillag ahány a szőre szála !  Ez költői túlzás, amely azonban nagyon is megokolt, azért mert hiszen itt az Ég Csillagairól van szó, aminthogy hiszen a Csodaszarvas az Ég megszemélyesítése.  Viszont népünk az „ezer” szót „igen sok” értelemmel általánosan használja.

Másrészt, amint erről már volt szó, az Ég megszemélyesítése a Nagy Isten is, vagyis jelképezi a Csodaszarvas az örök Isteni Törvényt is, amely a legényeket és leányokat egymáshoz vezéreli, vezeti.

Amott, amott az Égen gomolyag felhők gomolyognak.  A felhőkből csillaghullásos nagy esők hullanak, hegyen, völgyön végig mosnak.

Amott folyik sebesen egy nagy fehér folyóvíz (a Tejút).  Annak vize immár áradozik, az égi mezőket, réteket már elöntötte.  Az esők után a Nap fölragyogott, de a folyóvíz mellett vízállás, tóállás maradott (a Vízöntő csillagképe).  Azt fölverte az apró sásocska, ott fölsarjadzott a gyönge sásocska.  A Csodaszarvas (a Bak vagyis a Capricornus) mostan azt legelgeti.  Hadd legelgessen, hadd legelésszen......

A dunántúli regös énekekben is mondják :  „Hadd legedegéllen, hadd legedegéllen !”  Ez az ős-eposzban is azért mondatott így, hogy innen az ének szövege most áttérjen Magorra és Hunorra.  Szokás mai regényekben is mondani például :  „De hagyjuk mostan a szarvast ottan legelészni és lássuk hol vannak ezalatt Magor és Hunor ?”

Hunor, Magyar szép legények,
Aranyhajú szép leventék,

No ha immár kimennétek
Vadat űzni, madarászni,

Erdőn, mezőn vadat űzni
Vadat űzni, madár-lőni.

De ha sehol nem lelnétek
Semmi vadat, sem madarat ? ...

Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak, a Szép Sziget rétecskéjére is kiáradott a nagy Fehér folyóvíz.  De az esők után pirosan kelt föl a Nap, aranyosan sütött ki az Áldott.  A vizek elapadtak,, medrükbe visszatértek.  A sziget rétecskéje is fölszáradott.  Réten, mezőn szép virágok kezdtek nyiladozni, a völgyekben, a folyómentén virulni.

Szép leányok, tündérlányok, no ha immár kimennétek szép virágot szedni, koszorúba kötni, virágos réten vígan lenni, vígan lenni, mulatozni, virágkoszorúsan tündértáncot járni.  Szép leányok, tündérlányok íme kimenének, madárdalos völgybe kimenének, zöldelő rétre is menének, illatos virágokat szedni, pillangókszálldosta szép virágot szedni, koszorúba kötni, magukat mulatni.  Egyik kobzot, másik sípot, amaz dobot vitt magával, zenéléshez, daloláshoz, deli tündértánchoz.  Emez ételt, mézet vitt magával, amaz üstöt, edényt vitt magával, víg lakomához.  Mentek lépegetve, a réten zenélgetve, kobozot pengetve, vígan dalolgatva, virágszedegetve.

Amott, amott a Féhér Folyóban, folyó közepében látszik a Szép Sziget;  Szerelem Szigete, Boldogság Szigete.  (A Tejútban látszó sziget.)  Partját köröskörül fûzfák szegélyezik, közepén szép zöld rétecske, a fák alatt szép fehér gyöngyvirág, szép fehér csillagvirág.  Amott van a gázló, azon átlábolva mennek a szigetre a lányok, imitt-amott mélyebb is a víz, a ruhájuk már csupa víz lett, ezt a szigetre érve a fûzfák alatt levetik, hiszen senki sem láthatja őket itten.  A fûzfák alatt sok ezer gyöngyvirág, sok ezer csillagvirág virágozik;  virágozik, illatozik.  Ahogy vannak, meztelenül szedik, szedik levelestül.  Egy helyre összehordják, oda mind leülnek gyöngyviráglevélből szallagokat fûzni, szallagokat a virágokkal ékesíteni, tündérruhát készíteni, a fejûkre rezgő gyöngyvirágból, fehér csillagvirágból koszorút kötözni.

Gyönyörû tündérruhában a rétre kifutnak, zene és énekszó mellett ottan körtáncba fogódznak.  (Népi csillagos Egünk „Tündérek Tánca” nevû csillagkép a Tejút szigetében.)  Egyik leány fuvoláját fûjja, a másik kobozát pengeti, amaz csörgősdobját ütögeti, a táncolók énekelnek.

E rajz azon újabb kort akarja föltüntetni amikor a „tündérruhát” már csak a közönséges ruha fölé öltötték.  Hiba a rajzon hogy Hunor is hosszú hajjal ábrázolva, azért mert 1915-hen még nem tudtam hogy a hunok (fekete kunok) rövidre nyírták hajukat.

Avar őstörzseinknek olyan dobjaik voltak amelyek üreges oldalán keresztalakú feszítője volt és ez emberalakúra volt kiképezve a Bar Nap- és Tûzisten jelképe volt.  A függőleges rész fából volt és egyúttal fogantyúként is szolgált.  A rajzon látható két pontot azért tettem oda hogy föltüntessem azon részt ahol a fát fogták, tudniillik a két pont közötti részt.  A vízszintes rész rézből volt és rajta kis rézcsörgők függöttek.  Szokták volt a dobokat hosszan lecsüngő szallagokkal is ékesíteni, amelyek a fa- és rézrész kereszteződéséhez voltak egyik végükkel kötve.  Az Olaszországban általánosan használt azon csörgősdobok amelyek szélébe kerek, pénzalakú csörgők vannak, pún vagy pannon (föniciai) őstörzsünktől származnak.  (Az avarjellegű dobokat lássad: „Ethnographia” folyóirat, 1900. évf. 326-333. oldal.)

Mostan fölállították már a rétecske közepén a fiatal meggyfácska törzséből készült, gyöngyvirág csokorral, szallagokkal ékes Megyert is és akörül lejtik táncukat, énekelve.  Hosszú, szőke hajuk csillogva szálldos utánuk a levegőben, éneküket a koboz és fuvola hangja kíséri.


Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...

Magyar, Hunor szép legények,
Aranyhajú édesegyek,

No, ha immár kimennétek,
Hegyen, völgyön vadászgatni,

Vadászgatni, madarászni,
Vadat űzni, madárlőni,

De ha sehol nem lelnétek
Semmi vadat, sem madarat,

Hanem ha csak találnátok
Csodaszarvast, égi szarvast !

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,
Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,
Arany Hajnalcsillag a homlokán csillog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,
Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Az égő gyertyái az égi Csillagok,
Este kigyulladnak, reggel elalusznak.

Kiöntésben gázol, tavacskában lábol,
Sásocskát legeli, gyönge sásot eszi.

De most futamodik, szélként iramodik,
A négy kese lába tán földet sem éri !

Nem hibának hanem előnyösnek tartom azt hogy a költemény ne legyen mindvégig ugyanazon verselésű, hanem néha nyolc-, néha tizenkét-, néha tíz szótagos sorokból álljon.

Azért mert így más-más dallamra énekeltetvén, sohasem válhat untatóvá.  Csupán a változás nem szabad hogy gyakori legyen, mivel ez még az epikai hangulat nyugalmát zavarná.  Ugyanez okból a dallamok is egyszerűek kell legyenek.  Természetesen a tíz szótagos sorok pentatonikus dallamúak kell legyenek, mivel ilyen volt a tulajdonképpeni magyar törzs zenéje, míg az ismertebb magyar dallamok más törzseink zenéje szerintiek.  Ugyanis szerintem a jász, avar, kabar törzseink költészetükben a nyolcas sorokat, a kunok, szemerék a hatos vagy tizenkettősöket, a tulajdonképpeni magyarok pedig a tízszótagos sorokat használták, mert ez felelt meg számrendszerüknek is.

Hunor, Magyar űzőbe veszik, nyargalnak utána, vágtat a két jó ló, szikrát hány a patkó, de a szarvas is gyors, nem könnyű utolérni !  Micsoda vad ez a szarvas ?  Nyílvessző hogy nem is vérzi, gerely, kopja el sem éri ?

Arany János még nem tudta a Csodaszarvas jelképes értelmét, ezért költeményében ez este tűnik el és reggel tűnik ismét elő, amit természetesen meg kell fordítanunk, lévén a Csodaszarvas a csillagos Ég jelképe is.  Mindig fájó szívvel kell arra gondolnom hogy mit teremthetett volna ha mindazt tudta volna amit ma én tudok !  Vajha föltámadhatna !

Ha mindazt amit megtudtam neki átadhatnám, hogy ezek segítségével szenvedő, üldözött és rágalmazott nemzetünket egy mérhetetlen értékű szellemi kinccsel megajándékozhassa !  (Lássad a jegyzetet a 329. oldalon.)

Amott van a négy Fehér Folyóvíz, abban látszik a Szép Sziget.  Arrafelé fut a Csodaszarvas, ismeri a gázlót, ragyogó csöppeket vet a víz, csillogó gyöngyöt szór a víz a lábainál amint futva belegázol.  Szép fejét most visszafordítja és megszólal :

„Hunor, Magyar, szép legények, Aranyhajú legényikrek

Halálomra ne siessetek, nem vagyok én vadászni való vad, nem vagyok én elejthető állat.  Csillagos Ég követe vagyok, a nagy Törvény küldötte vagyok.

Titeket vezesselek, hogy ide csaljalak.  A tőrvény rendeli : leányt a legénynek, legényt a leánynak.  Amott vagyon két szép leány;  aranyhajú két szép tündér, Ilona és Temise a legszebb kettő.  Meg ne meneküljenek.  Beleszeressetek, meg ne menekedjetek !  Haj regö rejtem !  Haj regö rejtem, bűvölöm !

Köd előttem, köd utánam !”

Szólott a Csodaszarvas !  Mit mondott a Csodaszarvas ?  Sem Magyar azt nem értette, sem Hunor meg nem értette.

Népünk a „Köd előttem, köd utánam” mondást (akár első, második vagy harmadik személyben) eltűnés, eltüntetés vagy láthatatlanná tevés vagy levés értelemmel ma is használja.  A „Haj, regö rejtem!” a dunántúli regösök bűvölő mondása, varázsigéje, amellyel a párokat akarják összebűvölni, egymásba szeretni kényszeríteni.

De halljad, halljad !  Mi hallatszik onnan a szigetről ?  Zene, síp, dob, koboz hangja, leányok dalolása.  Dalolása a fűzfák mögül, mulatozása a liget közül.  Tán tündérek mulatnak a berekben, táncot járnak a szigetben ?...

Népművészetünkben, különösen szőttesekben de egyebütt is gyakori ezen kedves, többnyire már egészen mértani díszítménnyé alakított indíték, amelyen egymás kezét fogó, azaz tehát táncot járó alakokat látunk.  Ugyanezt természetesen különböző más népeknél is megtaláljuk, szembetűnő azonban hogy Magyarországhoz közelebb ez mind gyakoribb, távolabb pedig mind ritkábban fordul elő, ami tehát innen való származását teszi valószínűvé, sőt előfordul ez indíték kőbevésetten is, igen régi időkből származóan.  (Például Boszniában.)  Többnyire, látszólag, csak nőalakokból állóan, habár van olyan is amelyen fölismerhetően nő- és férfialakok ábrázolvák váltakozva, amely utóbbi dolgot azonban későbbi keletűnek kell tartanunk, bár ezért ezt is több ezerévesnek.  Hogy e disz táncoló embereket ábrázol abban senki sem kételkedik, csak azt nem tudja senki hogy ez eredetileg őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelynek a Szent Szigeten volt helye.  Ábrázolta ez természetesen a leányok nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése előtt) de ábrázolta ez magát a násztáncot is, amidőn a leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerelmi előjátékok táncait járták, amelyek alatt a legények és leányok párválasztása is történt.  Ez utóbbi azonban a harcias, állattenyésztő törzseknél mindinkább leányrablássá alakult át.  Igen valószínű tehát, hogy az írott krónikákban fönnmaradott Hunor-Magor monda az Árpáddal bejött törzsek közül a vezetőszerepet játszott magyar mondája alapján íródott, amely magyar volt ugyan de sokáig kint harcias népek között élvén maga is harciassá válott és már ilyenül tért vissza az őshazába.  Ez valószínűleg a honfoglaló törzseknek a krónikák által Megere néven megnevezett törzse volt.  A táncok közben való párválasztás emléke azonban népünk táncjátékaiban napjainkig is fönnmaradott.  Kandra Kabos „Magyar Mythologia”-jában (Eger, 1897.) is olvashatjuk a 225. oldalon hogy — ma már csak gyermekek, de régebben legények és leányok — „táncolva énekelvén” egy hosszabb dalt énekelnek, amelyből itt csak az idevonatkozó sorokat hozom :

Szerelem, menyem, szép leánybarátném,
Akit szeretsz, vedd el.
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édes kedvesem.

Gyermekkoromban ilyen játékokban én is részben be voltam véve, részben pedig csak néztem.  Hogy mit énekeltek, feledtem de emlékezem hogy amely leányt a fiú választott aztán pedig amely fiút a leány :  azt mindig meg kellett csókolnia.

Természetes hogy miként a mai táncjátékokban, úgy régen is, ezen táncjátékok közben a csupán egy csók által történő, nem végleges és más-más valakivel párválasztás többször ismétlődött és hol a legények választottak a leányok közül hol meg a leányok a legények közül, a játék menete szerint.  De a játékok alatt idővel aztán létre jött az igazi párválasztás is, olyanok között akik úgy testileg mint lelkileg valóban vonzalmat kezdtek érezni egymás iránt, vagyis „egymásba szerettek”.  Erre emlékeztet bennünket a regös énekeinkben a párok ilyenféle mondásokkal való összebűvölése, „összehajgatása”:  „Beleszeressen !  Amott vagyon egy szép leány kinek neve Böske !  Emitt vagyon egy szép legény kinek neve Jóska !  Bele szeressen, belependeredjen, megne menekedjen !  Haj regö rejtem !  Haj regö rejtem !”  A „rejtem” szónak itt nem a mai „elrejteni” értelme van, sőt ez régen valószínűleg „reitem-, reiteni”-nek is hangzott.  A réülés szónak körülbelül olyan értelme volt mint a mai révedezés-nek és a francia trance-nak, vagyis olyan félig-meddig vagy teljes önkívületi állapotot jelentett, amelyben az illetőnek saját akarata elhomályosul, enged külső befolyásnak de egyúttal hevületbe is jön, amint mondani szokták „tűzbe jön”.  Ilyen állapotban van például a sámán is, mikor varázslatait űzi és „túlvilági látomásai” vannak, amelyeket aztán „magáhoztérvén” elmond.  Azt tartják ugyanis hogy amikor a sámán „magánkívül” van azalatt lelke nincsen testében, hanem másutt, messze, vagy a túlvilágban révedezik, bolyong.

Ismeretes hogy a sámánok is magukat ilyen állapotba tánccal, főképen folytonos körbetáncolással, „örjöngéssel” (ősnyelvünkben ör, örű = karika, kör), dobjuk folytonos verésével és énekléssel hozzák, míg elszédülvén, elterülnek, de hogy ez nem csupán közönséges szédülés, bizonyítja az hogy testük kínosan rángatódzik, arcuk pedig eltorzul.

A táncjátékok alatt aztán az egymás iránti igazi vonzalmat érezők kezdették egymást egymásután mind többször választani, viszonosan, míg végre valóban egymás „választottai”, vagyis szerelmespár lettek.  Ezek aztán a szigeten együtt töltötték a „mézes hetet” vagy „heteket” (olaszul „luna di miele = méz-hold, de itt a „luna” szó hónapot jelent), amely idő után már házaspárként jöttek ki a szigetről.

Ma tudjuk hogy a kölcsönös igazi vonzalom és szerelem egyrészt lélektani okokon de ugyanilyen mértékben fizikai okokon is alapszik éspedig nem csupán faji ellenszenven vagy vonzalmon, hanem azon is hogy az illető egyének mely vércsoporthoz tartoznak.  Márpedig nem vonható kétségbe hogy az ilyen játékok, a kölcsönös enyelgésekkel, csókokkal rendkívül helyes, sőt tökéletes módját nyújtották annak, hogy az egymással lélektanilag és fizikailag is összhangban lévő egyének egymásra találjanak és így valóban harmónikus és boldog házasságok jöjjenek létre.

Ez természetesen aztán az utódok nagy javára is válott mert hiszen a fizikailag összeillő szülők gyermekei is testileg tökéletesek, harmonikusak lettek, viszont lelkületük kialakulására is üdvös befolyással volt az hogy kicsikoruktól kezdve magukkörül mindig harmóniát és szeretetet láttak.  Úgyhogy ezekben is őseink bölcsességét, okos és helyes életberendezését kell észrevennünk.

Tény azonban hogy őseink ezen költőien szép tavaszi szerelem- vagy nászünnepe szellemileg hanyatló, erkölcsileg romló népeknél rút paráználkodássá, erkölcstelen orgiává is züllött, különösen az elő-ázsiai semitáknál.  (Lássad egy példát „Teozofia” folyóirat. Budapest, 1916. „Szíria titkos szektái” cikk, 68-70. old.)

Olvastam, már nem emlékezem hol, hogy volt egy olyan ének is, amely az olyan leány gúnyolására szolgált akit a játék végéig sem választott senki magának.  A szövegre már nem emlékezem, csak annyit tudok még hogy ez is benne volt :

Csókolatlan maradtál.

A mai játékokban ez már nem volt nagy dolog de ősidőkben bizonyára az olyan legényt vagy leányt aki a tavaszi nászünnepen valamely testi hibája vagy rossz híre miatt nehány évig nem kapott párt, azt ilyen énekekkel addig gúnyolták míg a falúból vagy a törzstől elbújdosott és így hibás voltával a törzs vérét nem ronthatta.

A mai ilyen táncjátékokban különben is mindinkább már csak leánykák vesznek részt, fiúk nélkül, úgyhogy a „csókolatlan maradás” már alig is jelent valamit.

De ábrázolta a fönti dísz bizonyára a nász utáni boldog táncokat is, mert hiszen amint tanulmányaim erről meggyőztek, ősidőkben a nászukat tartó fiatalok egy vagy több hétig is tartózkodtak a Szent Szigeten, azaz a „Boldogok Szigetén”(„Földi Paradicsom”).  Érdemes itt fölemlítenem hogy a görög hitregékben is szerepelt egy „Nézoi Makaron” azaz „Boldogok Szigete”.  Tanulmányaim szerint őseink ezen Szent Szigetein a boldog párok magukkészítette, vagy még a lányok által már előre elkészített lombkunyhók alatt laktak, ahol a lányok a magukkal hozott élelmiszerekből sütöttek, főztek is.  A finn Kalevalában bár a Csodaszarvasrege már meglehetősen elhomályosulva, mégis megvan még az hogy Leminkäj-nennek (aki a finneknél eredetileg a Napistennek Szerelemistenkénti megnyílvánulása volt) azért kell a Csodaszarvast elfognia hogy érette jutalmul szép leányt kapjon feleségül.  Mikor pedig a szarvast először utoléri, akkor meg azt mondja hogy jó volna itt maradnia mert itt szép leányok vannak akiket ölelgethetne.  De ugyanitt föltaláljuk a szigeten való főzés nyomát is abban hogy a szarvas Lemminkäjnen által űzve, rohan és ahol a lappok éppen főznek, azok főzőedényeit földönti :

Szalad immár Hisz szarvasa,
Rén állat most benyargala
Észak csűrjei közébe,
Lapp fiúk vívóterére
Fölrúg csöbröt kisházbelit,
Tűzön földönti a katlant,
A húst a hamúba dönti,
Levesük tűzbe loccsantja.

Az pedig hogy a szóban lévő dísz napjainkig fönnmaradott, nem csupán a dísznek magának szép és kedves voltának köszönhető hanem annak is hogy régi időkben ez férfinak nőnek egyaránt kedves visszaemlékezést jelentett életük legboldogabb idejére.  Nem csoda tehát hogy szívesen alkalmazták és hogy szövő, hímző asszonyok e díszt oly szívesen ismételték dolgos kezeik művein.  Hogypedig e dísz azon változatát amelyen a nő- és férfialakok között már határozott különbség van, újabb keletűnek tartom (habár ez is bizonyára már sokezer éves), ez azért van mert hiszen a legrégibb ősidőkben — amint már írtam — férfi és nő külső megjelenésében még igen kevés különbség volt, ha pedig számításba vesszük hogy őseinknél férfi és nő egyaránt hosszú hajat viselt, továbbá hogy a szigetre a vízen át érkező ifjakat a leányok a számukra már előre elkészített, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font „tündérruhába” öltöztették (ami emléke máig is a menyasszony által a vőlegény számára készített „nászing”-ben maradott fönn, amelyet ez nászuk napján és éjjelén visel), akkor mivel a leányok is a szigeten ugyanilyen „tündérruhát” viseltek, még természetesebb dolog hogy ezután ott férfi és nő külsőleg alig volt megkülönböztethető.  Hiszen megírtam azt is hogy az igazi ősember nem a barlanglakó neandervölgyi, nem a jávai majomember, sem az ausztralida nem volt, hanem a ma „keletbalti”-nak nevezett, valamint némely, Belső-Indiában még élő faj is.  Ezekhez hasonlítottak az emberiség legrégibb ősei.  Ezeket a tudomány ma gyermekszerű (infantilis) fajoknak nevezi, amazokat pedig theromorphoroknak.  Utóbbiak erősen specializálódottak, éspedig helytelen irányba, míg a gyermekszerű fajok igen keveset specializálódottak és az emberiség legrégibb őseire hasonlítanak ma is.  E fajoknál, ha más egyebet nem is, elég ha hatalmas szemöldökcsontdudoraikat vesszük figyelembe, amiben a majmokkal egyeznek.  E dudorok pedig nagyfokú specializálódást képeznek.  Sem a gyermekszerű ősfajoknak sem a kisgyermeknek ilyen csontdudoraik nincsenek, ami pedig az ontogenesis törvényei szerint is azt jelenti hogy a gyermekszerű ősfajok a régiek, a theromorphorok pedig később keletkezettek, mert hiszen az igazi ősember testalkatát a kisgyermek ismételi.  Ha az igazi ősembernek is lettek volna szemöldökcsontdudorai s ezek csak később fejlődtek volna vissza, tüntek volna el, akkor ma a gyermeknek volnának nagy szemöldökcsontdudorai és ezek fölnőtt korában fejlődnének vissza.  Holott a dolog épen megfordítva van :  még azon emberfajoknál is, amelyeknek nagy szemöldökcsontdudoraik vannak (ausztralidok), ezek náluk is csak teljesen fölnőtt korukban fejlődnek ki, sőt még a majmok kicsinyeinek sincsenek ilyen dudoraik és ezek náluk is csak később fejlődnek ki, ami tehát csalhatatlan ontogenetikai bizonyítéka annak hogy úgy az ausztralidok, valamint a kihalt neandertaloidák és a jávai majomember mind későbbi fejlemények, más szóval :  hogy a gyermekszerű ősfajok mindazoknál régebbiek.

És ezen gyermekszerű ősfajok közé tartozik a „keletbalti” vagyis helyesebben :  a magyar, amelyet csak azért neveztek el keletbaltinak mert régebben azt hitték hogy onnan származik, holott őshazája a Kárpát-medence, vagyis Magyarország.

E fajnak szemöldökcsontdudorai fölnőtt korában sincsenek, vagy akkor is legföljebb alig észrevehetőek.

Márpedig a magyarság őseleme épen e faj, amely ma is 60-70 százalékát képezi, holott a megmaradó 30-40 százalék a vele rokon alpesi, turáni és dinári fajokból áll, a merőben idegen fajok pedig csak jelentéktelen részét képezik.

És Eickstedt, a legnagyobb embertantudósok egyike, megállapítja hogy az emberiség ősfaja :  a keletbalti, a világ legszőkébb faja (az északi nem szőke hanem vörös, sőt néha barnás is), amelyből ősidők óta az összes többi emberfajok származtak.

Úgyhogy embertanilag is az bizonyul be hogy a magyarság az emberiség őseleme.

Ugyancsak Eickstedt állítja azt is hogy e faj ma is legkevésbbé van specializálódva.  Ennélfogva a legkönnyebben bír is különböző viszonyokhoz alkalmazkodni.  Eickstedt meg is állapítja hogy ma is folyton terjed de nem fegyveres erővel hanem munkaképessége és kitartó szorgalma segítségével, eltekintve attól hogy ma milyen nyelven beszél.  Sőt azt is mondja Eickstedt, hogy bár ma nagyobb része árja nyelveken beszél de eredeti nyelve semmi esetre sem volt árja.  Hogy ezen nem-árja nyelv melyik volt, nem mondja ugyan ki de könyvéből kitűnik hogy ő a finn-ugor nyelvekre gondolt, amelyek közé a tudósok a magyart is teszik.

Megírtam azt is hogy legrégibb őseink kizárólag növényi anyagokkal táplálkoztak, kivéve a tejet.  Tény pedig hogy az emberhez élettanilag a legközelebb álló állatok, az emberszabású majmok is tisztán növényevők.

Mindezek szerint tehát kitűnt azonban hogy miért gondolom hogy a fönti dísz azon változatai régibbek, őseredetibbek amelyeken látszólag csak nőalakok tüntetvék föl.

Elmondottam föntebb azt is hogy ama nászelőtti szerelmi előjátékoknak és táncoknak mily nemes célja, illetve mily nagy erkölcsi, szellemi és élettani haszna volt.  E cél és haszon azonban, sajnos, már igen régen kezdett mindinkább elenyészni, amikor számos, ha nem is minden törzsnél és népnél az ősi, békés „földi paradicsombeli” vagy „aranykorbeli” élet helyébe bekövetkező harciassággal, majd a nomádsággal, öldökléssel járó húsevéssel együtt a nőrablás, vagyis az erőszak kezdte fölváltani az egyetlenül helyes, az igazi, minden erőltetéstől mentes vonzalom és szerelem útján való természetes kiválasztódást.  Az erőszak mindinkább való érvényesülésével, bár a költői szépségek még nem vesztek mindjárt teljesen ki, amint az Hunor-Magyar mondánkból is kitűnik, idővel azonban a szellemi hanyatlással a költői szépségek iránti érzéknek is hanyatlania kellett.  Igaz ugyan hogy később a kereszténység és a mind szorosabbá váló társadalmi együtt élés a nőrablást kiküszöbölte de viszont épen a kereszténységben az olyan szerelmi játékok amilyeneket itt leírtam, szintén kivesztek.  Mindezt, valamint a nőrablást is a kereszténység ugyan eltudta törölni de nem tudta megakadályozni a bekövetkező érdekházasságot sem a szülők, rokonok és hatalmasok általi „kiházasításokat”, amelyekben a házasulandókat meg sem kérdezik és amelyek háttere szintén csak anyagi vagy politikai ok, és sokszor a legkegyetlenebb kényszer útján jönnek létre.  Hogypedig ez mind szellemileg, erkölcsileg és élettanilag még a nőrablásnál is károsabb, ahhoz kétség nem fér mert hiszen a nőrablásnál legalább annyi mégis fönnmaradott még hogy csúf, hibás, torz vagy beteg vagy rosszhírű lányt senki el nem rabolt.  De az érdekházasságoknál még ezen utolsó fönnmaradott jó oldal is elvész.  Úgyhogy a szellemi, erkölcsi és élettani hanyatlás, minden műszaki haladás és „technika csodái” mellett is tovább tart.  Bizonyság :  A minden eddigit fölülmúló háborús borzalmak, kegyetlenség, tömeggyilkolás, emberkínzás, egész népek elnyomása, tervszerű kiítása és minden szépnek, költőinek a haszon, érdek és önzés miatti elhanyagolása, sőt tudatos eldobása, különösen az építészetben, úgyszintén a zenének a teljesen műveletlen népek zenéje fokára való visszasüllyedése, amely zene úgyszólván már csak egyszerű kopogásból, zajcsinálásból áll, ugyanúgy mint a legalacsonyabb szellemi színvonalú népeknél.

Valami csillog ott a szigeten, tűz fénye világlik a fűzek közül, valamit sütnek és főznek ott a vígadozók.  Zöldlevél köntösű, gyöngyvirágékes köntösű szűzek, gyöngyvirágkoszorús leányok vígadnak ottan.  Idehallik zengő zene szava, idehallik csengő dalolásuk.  Szép leányok táncot lejtenek ottan körbe, egymás kezét fogva, fénylő aranyhajuk sallongva száll utánuk.  Középen közöttük földbeszúrva áll az aranygombos Megyer, a szellő fujdogálja háromszínű szallagjait.  Ilona és Temise a lányok között a legszebb kettő, gyöngyvirágköntösben Ilona, csillagvirággal ékesen Temise, gyöngyvirágkoszorúsan Ilona, csillagvirágkoszorúsan Temise.

Íme a Csodaszarvas a szigeten szalad már, a leányok közé rohan már.  Még egyszer láthatóvá lett, még egyszer megmutatta magát, de csak a leányoknak, nem Magyarnak sem Hunornak.  Éppen a lányok közé ront már, a tűzön is átal rohan, a föző üstöt fölborítja, tüzét szét sziporkáztatja, sülő kalácsokat, a mézeseket szétugorja de száguld tovább, tán a szél sem érné utol.  Köd előtte, köd utána, senki sem juthat a nyomába, nem akadhat a nyomára, mert földet sem ér már a lába, felhők közé keveredik, Csillagokba emelkedik, magas Égbe emelkedett.

No volt ott mostan riadalom, ijedelem, nagy rivalgás, ide-oda szaladgálás, egyik leány sivalkodott a másik meg kacagott, egyik csapat megijedett, a többi azon nevetett.

Hej de ott most két sasmadár lecsapott, két gyönyörű turul a lányok közé vágott, két galambot elragadott, Ilonát, Temisét, leányok közül a legszebb kettőt.  Szalad széjjel a leányság, bújik ki amerre tud.  Ilona, Temise, ők is bújtak volna de nem volt menekvésük...

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

A szép tündérruha deli testükről immár le is szakadozott, oda van, oda van fejükről szűzí koszorújok, gyöngyvirág pártájuk, csillagos fejdíszük.

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.

Szálló madár ágrul ágra,

Zengő ének szájrul szájra.

Szép piros hajnalban, virágos meggyfa alatt Magyar csókolgatja rablott felségét.

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ?  Ki apád ?  Ki anyád ?

— Nem anyától lettem,

Rózsafán termettem,

Virágok ünnepén

Hajnalban születtem...

— A világon hol növekedtél hogy termeted ilyen deli, arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?

— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak.  Esők után, pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni.  Virágszedni ki is mentünk.  Szép virágot szedni, koszorúba kötni, magunkat mulatni.

Amott, amott a szigeten gyöngyvirágot szedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól olyan rózsás, hajam attól oly aranyos.

Való igaz hogy az igazi magyarnak nincsen, vagy alig van arcpírja, ezért mondották a leányokat gyöngyszínűeknek, gyöngyházarcúaknak.  (Lássad „A Lelkiismeret Aranytükre” című művemben „Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona” mesét és magyarázatát.)  De azért napsütéstől vagy szégyenkezéstől arca kipirul, elpirul.  Való igaz az is hogy a napfénytől a kissé barnás haj is szőkébb, „aranyosabb” lesz.

őseink tavaszi Virágok Ünnepéből, Virágos Ünnepéből lett a kereszténység „Pálmák vasárnapja” de amelyet a magyarság ma is „Virágvasárnap”-nak nevez és amely ősi ünnep még a sinto-vallású japániaknál is megvan és ott a „Cseresznyevirágok Ünnepé”-nek nevezik.

Szép piros hajnalban ezüstfenyő alatt Hunor csókolgatja rabolt feleségét :

— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ?  Ki atyád, ki anyád ?

— Nem anya szült engem,

Könnyű ködből lettem,

Újhold éjszakáján

Tópartján születtem.

— A világon hol nevelkedtél hogy termeted ilyen deli, hogy arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?

— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön végig mostak.  Esők után pirosan, aranyosan kelt föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyiladozni.  Virágszedni ki is menénk ;  szép virágot szedni, koszorúba kötni; koszorúba kötni, vígan mulatozni.  Amott, amott a szigeten csillagvirágszedtünk, tündértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám attól olyan rózsás, hajam attól ily aranyos.

Büszke lányok megbékéltek, áldott, dolgok nőkké lettek, békés, boldog asszonyokká, fiat, leányt nevelőkké.  Magyar és Ilona fiai a szántóvető magyarok, Hunoré, Temiseé hősi, harcos kunok, hunok.



1955.

Vége