Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor ifjúkora



Kis gyermekekként kerültek volt vissza a nagy erdőből édesapjuk házába de egy év alatt olyanokká lettek mintha tíz évesek volnának, két év alatt pedig olyan deli legényekké mintha húsz évesek volnának, mert táltosok voltak.  Szépek voltak ők már kisgyermekkorukban is de most még szebbek lettek, hosszú aranyhajuk pedig olyan lett mint akár az Áldott Nap aranysugárhaja.  Szépséges arca volt mindkettőnek de Hunor komor tekintetű mint az erdőjáró ordasfarkas, termetre magas, szálas mint a ködös havasok egyenes fenyőfája.  Magor pedig szépséges arcú és szelíd tekintetű, termetre kisebb Hunornál de hatalmas mint a terebélyes cser-tölgy és rettentő erejű, olyan amilyen még nem volt senki fia e világon.


Mars és Herkules.  Ősidőkben a fehér kunok magas hegységek között éltek.  Szent állatuk a fehér farkas volt, amilyen bár ritkán de ma is előfordul, amely azonban a mai farkasnál ősidőkben nagyobb és erősebb volt, szőre pedig hosszabb, olyan tehát mint a mai magyar komondor, amely a farkast könnyen le is győzi.  Szent fájuk volt a fenyő, egyébként pedig úgy életükben mint vallásos szimbolikájukban nagy szerepe volt a kőnek, amelyből legfőbb fegyvereiket és szerszámaikat is készítették.  Termetre magasak voltak, természetre harciasak.  A fekete kunok későbbi ezredévek alatt válottak ki a fehér kun őstörzsből.  Ezek szent állata egy szintén igen nagytermetű bulldogféle kutya volt, feketés-barna színű, s ők maguk is barnák voltak vagy feketehajúak is.  Való igaz hogy a haj és bőr sötét pigmentációja későbbi keletű;  az igazi eredeti ősember tiszta szőke volt, vörös árnyalatot is még teljesen nélkülözve.  Fekete kunok voltak Atilla hunjai is.  A magyarok legszentebb fái ugyan a gyümölcsfák voltak, főkép a meggy, de szent fájuk volt a tölgy is, főképen a cser-tölgy, amelyet ők makkfának neveztek, miként népünk itt-ott ma is.  Ez náluk a férfierő jelképe is volt.  A tulajdonképeni magyarok is mind „lenszőkék” voltak, termetre nem magasak, zömökök és igen nagy erejűek de békés természetűek.

Ma is a magas hegyek lakói magasabb, a lapályok vagy halmos tájak lakói alacsonyabb növésűek.  A fekete kunok is zömök termetűek voltak és főkép homokos síkságon, pusztákon laktak.


Egyszer a két fiú arra kérte apját engedné el őket világlátni.  Apjuk beleegyezvén, újholdkor szüleiktől elbúcsúztak, azzal hogy ha majd visszajönnek, elmondják élményeiket.  Velük ment a két kutya is, amelyek azóta nagy és erős komondorokká növekedtek és az egyik Magoré lett a másik Hunoré.  Egyiknek Vaserős a másiknak Földneheze lett a neve.


Itt ezen kísérő állatok már kutyákként tüntetvék föl, mivel ez ősi Napeposzunk későbbi alakja.  Népmeséinkben azonban még ezek eredeti mivolta is fölismerhető, habár kétségtelen hogy kun törzseink legfőbb házi- és szent állata a kutya, a magyaroké meg a szarvas volt.  Népmeséinkben ugyanis előfordul hogy mesehősnek három kísérő állata van vagy két mesehősnek egy-egy, avagy három mesehősnek egy-egy.  Néha a kutyán kívül oroszlán és tigris is előfordul, vagypedig medve.  Nevük többféle változatban fordul elő de ezekből rekonstruálható hogy valamikor csak Vaserős, Szélsebes és Földneheze kellett hogy legyen.  Mikor Erdélyben egy Varga nevű mesemondómat kérdezgettem e nevek, főképen pedig az oly különös „Földneheze” felől, azt magyarázta hogy ezek kutyákra vonatkoznak és hogy az egyik kutya nagyon erős, a másik nagyon gyors futó volt de a harmadikra nem tudta megmondani hogy miért volt ez a neve illetve hogy mi haszna lehetett volna annak hogy egy kutya olyan nagyon nehéz legyen, majd azt mondotta hogy bizonyára nagyon nagy volt és azért volt ez a neve.  Miután azonban némely mesénkben ezen kísérő állatok nem kutyák hanem más állatok, ezért részemről a dolgot úgy rekonstruálom hogy őseink valóban már igen régi időkben is tudták már a vadállatokat szelidíteni, amiszerint tehát Vaserős valóban az oroszlán, Földneheze az elefánt vagy a mammut, Szélsebes pedig a gepárd.  Ez utóbbi egy a macska- és kutyafélék között mintegy átmenetet képező körülbelül borjúnagyságú állat, amely Afrikában és Ázsiában ma is él, igen értelmes és könnyen szelidíthető.  Némely fajtának némi sörénye, másnak füle hegyén, mint a hiúznak, győrbokrétája van.  Igen sebes futású.  Használják kocsihúzásra is, mivel pedig megpatkolni nem lehet, hogy lábait kíméljék, könnyű csizmákat húztak lábaira.  Alakra inkább macskaszerű, dorombol is, mozdulataiban azonban kutyá-hoz hasonlít de a kutyánál is gyorsabb.  Kabar őstörzsünk egyik szent állata volt és ő képezte a „Csizmáskandúr”-ról szóló mesék alapját, ami tehát szintén őseinktől és nem a németektől származott, mint eddig hitték.


Mentek, mendegéltek együtt ketten.  Egyszer egy válaszúthoz érve, ott megpihentek, pihenésközben pedig azt határozták hogy itt elválnak;  megy az egyik jobbra, a másik balra, mert így többet láthatnak, tapasztalhatnak mint ha mindig együtt járnának.  Hanem ott volt egy nagy kő, azt megemelték és mindegyik tett alája hajából egy fürtöcskét és azt mondották hogy egy Hold-nap múlva ide visszatérnek; aki előbb érkezik: vár a másikra, de a követ megemeli s ha a másik hajfürtje is tiszta akkor nincsen baj és várhat de ha az piros lett mintha véres volna, ez azt jelenti :  baja történt testvérének és akkor induljon a másik úton annak keresésére.


Népünk ma is azt tartja hogy nagyobb dolgot kezdeni, útrakelni holdújuláskor szerencsésebb.


Ezzel egymást megölelték, megcsókolták, elbúcsúztak és elindultak, az egyik egyfelé, a másik másfelé.

Magor kirántott magának a földből egy fiatal makkfát — nagy erejével ez neki nem ment nehezen — letisztította ágát, gallyát, gyökereit és gondolta magában, ez jó lesz botnak, bunkós végével pedig fegyvernek hogy magát vele megvédhesse ember és állat ellen.  Akit vagy amit ő egyszer ennek bunkós tövével megüt, az nem is fog többé neki — de másnak sem — árthatni !

Hunor is gondoskodott magának fegyverről de ő csak rövidebb botot vágott magának és annak egyik, végére hegyes kövét kötötte oda hogy ez így védő de támadó fegyver is legyen, a követ pedig kifente baltaélűre.


Láttuk hogy Magyar Napistenünkkel azonos volt a görögök Heraklésze, aki fegyvere szintén a bunkós bot.

Föntebb ugyan „makkfá”-t írtam, mivel ez, azaz a cser-tölgy is a tulajdonképeni magyar törzsünknek is egyik szent fája volt és a hímséget és férfierőt jelképezte, miként minden olyan fa amely hármas elágazású (páratlan szám) és fája kemény állományú, ellentétben az olyanokkal amelyek kettős elágazásúak (páros szám), faanyaguk pedig puha (például: hárs, nyár, jegenye, nyírj, amely utóbbiak nőneműeknek fogattak föl.

De talán helyesebb ha cser helyett meggyfát írunk, mivel a meggy volt a magyar törzs legszentebb fája és Magor Napisten egyik legfőbb jelképe is.

Alábbi adatokat Hermann Ottó „A magyar pásztorok nyelvkincs” című művéből(Budapest, 1914., a Magyar Természettudományi Társulat kiadványa.  Lássad a 215. oldalán „Kent bot” cím alatt.) és Jókai Mór „Rákóczy fia” című regényéből veszem.  Utóbbi szerint azonban a bot cserfából valónak mondatik.

Az adatok lényege ez:  Az alföldi magyarság félelmes fegyvere az embermagasságú bot, amellyel kard és balta ellen is tudott vívni.  Készült meggyfából, ügy hogy kérge is rajta maradott.  Ezt minden nap zsírral bekenték és kitették a meleg napfényre, mindaddig míg a zsírral teljesen átitatódott, amiután nem tört, ruganyos lett és kardnak, baltának is ellenállott.  Jókai említett regényében leírja hogy egy botos magyar miként vív élet-halálra kardos és kiváló vívóbajnok ellenfelével és végül ezt fejen találva, agyonüti.  Ismeretes az is hogy némely kezdetleges nép, a fémek megmunkálását még nem ismervén, igen kemény fából olyan kardot tudott készíteni, amellyel ember fejét is egy csapásra le lehetett ütni.  Régen kovakőből is készítettek baltaélet, kést, az amerikai őslakók pedig fakardjaik élébe erősítettek végig élesre fent kovaköveket.

Hunor jelképe viszont az ökölbe tartani való hegyes kő, az ék volt (később a kard, balta, lándzsa is lett).

Ez is az ember első fegyverei egyike volt.  Utóbb ilyen kő, botra kötve, súlyával a buzogány, élesre fenve pedig a balta eredetét is képezte de egyúttal a szúró lándzsa eredetét is, mert tudjuk hogy az ősember lándzsája, kopjája hegye is kovakőből készült.  A magyar bot-fegyver egyik fejleménye volt még az „ólmos bot” is, amelynek ütő végébe ugyanis ólmot is tettek, hogy ütése súlyosabb legyen.  Így ugyanis, anélkül hogy bunkós vége igen vastag kellett volna legyen, mégis igen súlyosat ütött.

Végül ide teszem még ezen megjegyzést:  A hármas elágazású fáknál a középső ág, mivel az ott kevesebb napfényt kapott, többnyire elcsenevészedett, majd el isszáradott, úgy hogy idővel csak kis csonkja maradott meg.  Az ilyen fák törzséből azt megfordítva, készítették az ősök hímistenségeik bálványait, az ágcsonkot penisként fogva föl, míg a kétágú villás elágazásúakból nőistenségeik bálványai készültek.  Az ilyen fák elágazásában pedig a női szeméremrészhez valóban meglepően hasonlító képződményt látunk.


Ment, mendegélt Magyar és amint mendegélt, meglátott egy hegyoldalban valami öreg asszonyt valamit szedegetni.  Oda ment hozzá és megkérdezte mi jót szedeget ?  Ez mutatott neki kezében egy csokor valami szép fehéres fűfélét és mondotta :

— Ezt szedegetem, fiam, látod-e ?  Árvalányhajat.

— Minek az ? — kérdé Magyar.

— Díszül házamba.  Látod milyen szép.

— És miért nevezed árvalányhajnak ?

— Mert ez a neve, fiam.  Ha akarod tudni miért ez a neve, azt is elmondom.  Üljünk ide le, hadd mondjam el neked :

Volt nekünk egyszer régen egy királyunk és annak kicsi leánya.  A király egyszer egyedül volt vadászni és amint jődögélt már hazafelé, meghall az erdőszélen valami gyermeksírást.  Megyen arrafelé s hát mit lát ?  Egy fa tövében ül a fűben egy kicsi gyermekleányka, akkora mint az övé épen és sírdogál.  Oda megy a király, fölveszi a karjára és kérdezgeti, hogy kerül ide egyedül ?  De hiába mert kicsike volt az még nagyon és nem tudott beszélni.  Nézdelt a király erre, arra de nem volt ott sehol senki.  Kiáltott, hívogatott is :  „He, he, bééé !  Ki hagyta itt e leánykát ?”  De bizony nem felelt senki.  Nem ám, mert bizonyosan kitette s ott hagyta valami sokgyermekes nagyon szegény ember vagy asszony, mert nem bírta már eltartani, gondolva hogy majd megtalálja valaki s gondjaiba fogadja.  Hát úgy is lett, mert megsajnálta a király, hazavitte s odaadta feleségének, nevelje föl ezt is az ő leánykájukkal együtt.

Hát hiszen el is fogadta a királyné, föl is nevelte, de hát a saját leányát mégis csak jobban szerette s árvalányt — mert ez lett a neve, mivel sem apja, sem anyja nem volt — inkább csak szolgálóleányként tartotta.  Fölnövekedett a két leány de nem szerette Árvalányt a királykisasszony, sem mert ha szép volt-e, nem-e a királykisasszony, de bizony Árvalány százszorta szebb volt nála s ezért nagyon irigyelte is Árvalányt;  mindig rosszul bánt vele s legjobban szerette volna ha a királyi szobákba nem is engedték volna.

Mikor már eladókorba értek a leányok, jött egyszer egy szép királyfi leánynézőbe.  Saját lányát a királyné szép, díszes, aranyos ruhákban járatta de szegény Árvalány bizony csak olyan szerény ruhákat kapott amilyenekben a királyi palota szolgálóleányai jártak.

Habár az a szép királyfi el is kezdett a királykisasszonynak udvarolgatni, de mikor egyszer mégiscsak meglátta árvalányt is, attól kezdve csak ővele akart beszélgetni.

Hiába dúlt fúlt magában a királyné és leánya, a királyfi már alig is nézett a királyleányra s csak Árvalány után járt és vele lebelgett, mert hát Árvalány sem titkolta hogy tetszik neki a szép királyfi, habár szerény maradott is, ahogy az leányhoz illik.


„Lebeleg” népies magyar szó, amely megfelel az angol „flirtel” (olvassad: flörtöl) szónak.  Jelent szerelmes enyelgést, szerelmes mókázgatást; eredeti értelme azonban: könnyed mozdulatokat tesz és: lebeg, liheg.  Említettem másutt hogy szerelmi vágyában a hattyú, valamint némely más madár is, például a kacsa, a veréb, szárnyait lebegteti, valamint említettem hogy őseinknél a hattyú a vágyódás, főkép a szerelemvágy jelképe volt, és hogy palóc (pelasg) őstörzsünknél a hattyú neve lebed, libed volt, amely szó a lebeg, libeg igénkből származott és a szláv labud = hattyú szóban ma is él.  Említettem hogy innen származtak a latin libito, olasz libidine = kívánság, vágy, valamint a német Liebe, a régebbi németben Liebde szavak is.  Úgyszintén ez magyarázza meg azt is hogy a görögök miért ábrázolták Erosz szerelemistent hattyúszárnyakkal.  Hozzá tehetjük ezekhez hogy hattyú szavunk viszont kun eredetű, amelynek tulajdonképeni értelme szintén vágyó, vágyódó, kívánó volt, ami emléke a szláv nyelvekben szintén megvan a hotyu, romlottan hocsu, továbbá hatyu, htju, htje = akarok, kívánok, akar, kíván értelmű szavakban.


A királykisasszony pedig édesanyjával együtt panaszra ment a királyhoz Árvalány ellen.  Szerette a király az oly szép és kedves, szorgalmas és dolgos Árvalányt nagyon de hát a saját leánya mégis csak kedvesebb volt neki is.  Megparancsolta hát hogy Árvalányt a királyi szobákból tiltsák ki.

Ámde a királyfi ezzel nem sokat veszített.  Ha a palotában nem is találkozhatott vele többet de találkozott vele titokban a kertben.  Egyszer így egy este is kinn voltak együtt a kertben és szerelmeskedtek.  Nem tudta ezt senki de észrevette mégis a királyné mert leskelődött utánuk.  El is aludtak ott a szerelmesek a gyepen, az orgonabokrok alatt.  A királyné pedig csöndesen odaosont hozzájuk, levágta Árvalány haját, aztán szaladott vele föl a palotába.

Reggelre Árvalány hamarabb ébredett föl mint a királyfi.  És mit kellett látnia ?  Azt hogy éjszaka valaki levágta egész haját.


Elmondottam föntebb hogy őseinknél vallásos szokásból a nő haját amidőn szüzességét elvesztette, le kellett vágatnia.  Asszonynál, násza után, ez szent szokás volt és e naptól kezdve párta helyett csak főkötőt volt szabad viselnie.Haját ugyan utóbb ismét megnöveszthette de azt csak főkötője vagy kendője alatt, fölkontyolva viselhette mert azt így vagy kibontottan, urán kívül más férfinak többé nem volt szabad látnia.  Ha azonban kitudódott hogy leány szüzességét elvesztette, akkor ennek is, büntetésből vágták le egész haját, ami leányfővel a legnagyobb szégyen volt.  Ez a magyarázata az „Árgyirus és Tündér Ilona” típusú meséinkben is annak hogy Ilona azon hogy hajából a mesehősseli szerelmeskedése után egy fürtöt vagy egész haját levágták, annyira kétségbe esik hogy eltávozik azzal hogy többé soha vissza nem tér és lemond arról is hogy szerelmesét az életben mégegyszer láthassa, holott annyit fáradott hogy vele találkozhasson.  Őt valóban csak hosszú idő múlva láthatja viszont, miután ez utána bújdosott és hosszú vándorlás után megtalálja.  A Gyergyai által elmondott legismertebb változatban a hajlevágás ugyan oda van már csökkentve hogy Ilona hajából a vénasszony csak egy fürtöt vág le, ami elég logikátlan mivel így a nagy kétségbeesés megokolatlan, de lehet hogy a csökkentést csak Gyergyai eszközölte, ami viszont azzal lehet összefüggésben hogy népünknél az asszonyok nászutáni hajvágása már valóban oda csökkent volt az újabb időkben hogy csak a homlokfölötti hajból vágtak le egy keveset hogy a főkötő jobban a főhöz simuljon és hogy valami baj a főkötő vagy kendő alól nehogy kilátszódjon.


Szégyenében és kétségbeesésében erre szegény Árvalány fektéből fölugrott, a folyóvízhez szaladott, magát belevetette és ott lelte halálát.

A királyné pedig Árvalány haját megmutatta a királynak és elmondotta neki hogy mi történt és mit látott.  Megharagudott a király ezt hallva s azt parancsolta, Árvalányt a királyi városból űzzék ki.  Keresték is őt mindenfelé de sehol sem találták, míg végül a folyóból fogták ki halva.  A királyfi pedig keservesen megsiratta kedvesét aztán eltemette ott, ő maga, a folyóvíz mellett a fűzfák alá.  Megtudván pedig hogy Árvalány haját a királyné vágta le és vitte a királyhoz, fölment hát a palotába és kérte hogy kedvese hajából bár néhány szálat adjanak neki, hogy örök emlékül magával vihesse.  De a királyné nem adott neki hanem mérgében fölszaladott a hajjal a palota legmagasabb tornyába s onnan a szélbe szórta, hogy az vigye széjjel és így vesszen el.  Széjjel is vitte a szél de ahol egy-egy szálat el-el ejtegetett, ott az íme, csodálatosképen megfogamzott a földben és azóta is mindenfelé nő a világban és szaporodik a szép árvalányhaj.

Ahogy az öregasszony meséjét így bevégezte, Magyar elkért tőle egy csokrocskát és szép díszül kalapjára tűzte.  Sok, sok idő tellett el azóta de a magyar ifjak, az ő utódai, kalapjukon kedves díszül az árvaleányhajat ma is viselik.


Való igaz pedig, hogy a tiszta magyar faj haja fehéres-szőke, „lenszőke”, ahogy népünk mondja — aminthogy Eickstedt antropológus ugyanezt az úgynevezett „kelet-európai” vagy „keletbalti” fajról is írja — valamint igaz hogy az árvalányhaj színe is ilyen, valamint igaz, hogy a magyarság őseleme és mai 60-70 százaléka is e faj, amelyről pedig Eickstedt azt is mondja hogy ez az emberiség őseleme, amelyből specializálódás és pigmentálódás utján az összes más emberfajok keletkeztek.


No, megköszönte Magyar az öregasszonynak a csokrot, elbúcsúzott tőle és ment tovább világlátó, világjáró útjára.  Ment, mendegélt, míg egyszer egy nagy városba érkezett.  Ott meglátott egy magas, királyi palotát csupa fekete gyászszövetbe vonva;  sok nép állott a palota előtt, az is mind gyászfeketébe meg sárgába öltözötten és szomorúan mind, szótlanságban.


Az ősmagyaroknál a sárga szín is a gyász színe volt és ezt népünk ilyenül itt-ott napjainkig is használta.  Erről másutt bővebben írtam;  itt csak azt említem meg hogy ez a lomb őszi elsárgulásával és így az elmúlással hozatott jelképesen össze.


És hát jönnek ki emberek a palota kapuján, azok is mind feketébe, sárgába, vezetnek egy szép leányt, az is gyászfeketében és megyen sírva a többiek között, utána megy a király, korona a fején, mellette a királyné és sírnak mind a ketten keservesen.  Utánuk jönnek udvari népek, mind nagyszomorúan, lehajtott fővel.

Kérdi hát Magyar az ott álló néptől, hová kísérik azt a szép leányt és mi oka a gyásznak és siralomnak ?  Mondják azok hogy bizony nagy oka van annak, viszik már a király leányát is halálra.  Van a várostól nem messze egy tó, abból származik a víz a patakokba s a városba és az országba.  Más víz nincsen sehol.  De a tóban lakik egy rettenetes sárkány és az minden hónapban egyszer, holdfogytakor kijön a tó partjára s mindannyiszor egy-egy fiatal lányt kell neki áldozatul adni;  ha nem, a vizet úgy elapasztja hogy nem folyik többet, és a sárkány megöl mindenkit aki a tóhoz közelít, úgyhogy szomjan halhat minden az országban.  Sorsot húznak hát minden hónapban, ki lányát adják a sárkánynak és most épen a király lányára került a sor.

Kérdi Magyar hogy hát nem akadott-e még soha senki aki azt a sárkányt elpusztította volna ?  Ám felelték neki hogy hiszen nemegy vitéz kiment már a tó partjára hogy vele megküzdjön és megölje de vagy száz esztendeje már, még mindet a sárkány ölte meg és húzta le a tó fenekére, úgy mint a neki áldozatul adott leányokat.  Nem is mer már senki a sárkány ellen menni.  Volt a királynak is szép, deli fia, a királyfi.

Hogy az országot a sárkánytól megszabadítsa s annyi fiatal leányt a haláltól megmentsen, ő is kiment volt a tóhoz de megölte a sárkány őt is.  Hogy ne volna hát gyászban és szomorúságban már mindenki.  Pedig a király már feleségül magát a lányát is igérte annak aki a sárkányt megölné és egész országát is örökségbe a halála után, hiszen úgy sincsen már fia, akire hagyhatná.

Hát Magor erre nem sokat gondolkodott, odasietett a gyászmenethez és mondotta a királynak, álljanak meg mert kimegy ő a tóhoz a sárkány ellen és vagy legyőzi vagy meghal de nem engedheti éltében hogy a királykisasszony ilyen szörnyű halált haljon.

Meg is állította a király a menetet.  Köszöni a király és a királyné Magornak szándékát de bizony csak szomorúan;  látszik rajtuk hogy nem bíznak sikerében.  Mondják neki, menne vissza a királyi palota fegyveresházába, választana magának jó fegyvert, de Magor csak azt mondja :  jobban bízik ő botjában mint bármely más fegyverben.  Vissza marad hát a király, leányával, övéivel és a néppel, Magyar pedig megyen ki a tóhoz;  csak messziről követik bátrabbak, lássák mi lesz.  Várja a tó partján a sárkányt és hát íme, egyszer csak el is kezd a tó vize buborékot hányni és zavarogni s hát föl is bukkan a sárkány és látja hogy nincsen a parton leány hanem férfi.

Rögtön neki is veti magát de ezúttal rosszul jár mert Magyar botjával, rettentő erejével nagyot üt a fejére hogy roppan bele a koponyacsontja, a kutya pedig a nyakának ugrik és harapja a gégéjét.  Csapdos a sárkány is ide-oda tüskés fullánkos farkával, mereszti, emeli karmos markait de alig van már ereje, sem Magyart sem az ebet megcsapni, megragadni már nem bírja.  Aztán kap a bottal a fejére még egynéhány szörnyű ütést, és vége örökre.  Húsából aztán Vaserős jóllakott.

Volt is ezután nagy öröm a király egész országában.  Magornak pedig mennie kellett a királyi palotába vendégségbe s adott a király olyan ünnepi lakomát amilyet még soha azelőtt.  Magornak meg volt hamar aki megsúgta hogy a király annak igérte a lányát aki a sárkányt megöli s holta után királyságát is ráhagyja, s hogy hát kérje meg a királykisasszony kezét.  Csakhogy Magor ezt nem tette mert világlátni, világjárni akart ő még, sem a király országát nem kívánta.

De ahogy folyt az ünnepség és lakoma javában, egyszer csak jelentik a királynak hogy hírnök jött az északi királytól, Észak Országából, és azonnal akar a királlyal beszélni.  Elsápadott erre a király meg a királyné is mert jól tudták hogy Észak királya mindig ellenségük volt.  Bizony hogy ez csak a sárkány miatt nem támadta meg őket eddig, mert nem kellett neki ilyen ország, de most bizonyosan megtudta már hogy a sárkány nincsen többé.  Be is lépett a hírnök a király elé és csak annyit mondott neki, hogy jön Észak királya hadaival, adja át neki szépszerével egész országát mert különben sem neki sem aki ellenszegül, nem kegyelmez.  Lett most a nagy vigalomból nagy szomorúság újból !  Mondotta a király Magyarnak hogy hát ő bizony országát szégyenszemre át nem adja ellenségnek, hanem kiáll katonáival az északi király elé, pedig tudja hogy az erősebb, de azért megharcol vele s vagy győz vagy ott esik el a csatában.  Magyarnak még azt is mondotta hogy hiszen ő csak vendég itten, minek vesszen el ő is ?  Jobb ha elmegy idejében és életét megmenti.

Csakhogy Magyar máskép gondolkodott.  Azt mondotta :

— Már én, királyom, bizony itt maradok.  Nem avatkozom semmibe ha azt látnám hogy nem lesz szükség rám, mert semmi dicsőséget felséged katonái elől elvenni nem akarok, de ha szükség lesz rám :  ott leszek és azt mondom én is amit felséged :  győzünk vagy halunk.

Hiszen jött is Észak királya hadaival, lett is ottan rettentő harc.  Harcolt is a királyunk katonasága vitézül de a nagyobb erő elől, mire alkonyodott, vissza kellett vonuljon a város magas kővárába.

Velük ment Magyar is.  Erős volt a vár és bízott benne a király nagyon, hogy azt ellenség sohasem bírja bevenni.

Másnap az északi király hadai a várat körülvették és ostromolni kezdték.  Hanem az erős várnak nem sokat árthattak, sem a kaput betörni, sem a falakat megmászni nem bírták, a király katonái pedig nyilaztak le rájuk.  Délfelé a katonák egyrésze nekiállott az ebédet főzni és Magyar is szolgafára akasztott egy üstöt és főzte nyugodtan ebédjét.  Az ám, de Észak királya a vár körül fölállíttatta hadigépeit, a pattantyúkat, pallintókat és ezekkel elkezdték katonái hajigálni a várba nagy köveket.  Egy jókora kő meg épen Magyar üstjét találta el, fölborította s a sok jó étel mind a tűzbe omlott.  Hej, megmérgelődött erre Magyar, fogta rettenetes botját, hívta a kutyáját, a kaput fölnyittatta és kirohant az ellenségre.  Nem törődött most már azzal kié lesz a dicsőség !  Ütött, csapott, pállott jobbra, balra, előre;  akit ért annak vége volt, nem volt olyan páncél, nem volt az az sisak amely ütésétől szét ne zúzódott volna.  Akinek meg a rettentő kutyája nekiugrott és torkonragadta, annak is épen úgy vége volt.  A király katonáinak sem kellett több, nekibátorodva, azok is kirohantak az ellenségre, ez meg meglepetésében fegyvereit össze sem tudta szedni hanem menekült, ki amerre látott;  maga Észak királya is csak jószaladó lovának köszönhette életét és hogy futhatott vissza Észak országába.

Hívta volna mostan a király Magyart ismét palotájába vendégül de ő most már elbúcsúzott tőle mert nem akart ő még házasodni, sem tovább ott vesztegelni, hanem elindult tovább a világba.

Megy, megy hát Magyar, mendegél tovább.  Meglát egyszer valami füstöt és tüzet.  Megy arrafelé és látja hogy ég ott a mező füve, ahogy nyáron az néha megtörténik, és terjed mind tovább, csak ott nem ahol nincsen fű a tiszta homokon.  Körül vett már a tűz egy helyen egy bokrot és épen égni kezd már az is, pedig ágai közé fölkúszott egy kígyó, amint menekült a tűz elől.  Ez megszólal : — Jaj, te jó legény, mentsed meg életem;  jó tettért jót várjál !


Népmeséinkben általános dolog hogy az állatok beszélnek.  Ennek egyik okáról már a szarvassal kapcsolatban írtam.  Van azonban ennek még egy más oka is, amelyet népmeséinket tanulmányozva megállapíthatunk.  Bár az állatok beszélése a mai mesékben, degeneráció folytán már általánosítva van, úgyhogy értelmetlen képtelenségnek látszik, mégis föltűnt nekem, hogy igen gyakran : vagy rendkívül okos, azaz táltos állatról van szó, amit tehát a szarvassal kapcsolatban magyaráztam meg, vagypedig az illető állat valamilyen bajban lévén — amit a mesehős lát — vagy amikor maga a mesehős akarja azt megölni, az állat épen akkor szólal meg hozzá, hogy mentese meg, vagy kéri hogy ne ölje meg és ezért cserébe jutalmat igér és szavát aztán be is váltja.  Ez engem azon következtetésre vezetett, hogy itt is jelképezéssel van dolgunk és hogy ezt úgy kell értenünk hogy tulajdonképpen a mesehős lelkiismerete szólal meg de ennek szava az illető állat szájába adva.  Tehát a mesehős lelkiismerete mondja, hogy mentse meg, illetve ne bántsa azon állatot, de azáltal költőibbé téve, hogy az intés, kérelem alakjában, az állat szájába adatik.

Természetes azonban hogy ilyesmi csak olyan békés, földművelő nép lelkületében keletkezhetett amely az állatok iránt is képes volt szeretetet és sajnálatot érezni.  Durva, vad vagy elvadult nép ilyesmire képtelen.

Másrészt az elmondottak annak is eggyel több bizonyítékát képezik hogy igen régi időkben őseink, akik e meséket alkották, mily magas szellemi szinvonalon állottak.  „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben (Szeged, 1937.) ismertettem őseink fenséges lelkiismeretkultuszát, ami ősvallásunk egész erkölcstana legfőbb alapját képezte.


Gyorsan ledobja szűrét Magyar hogy az lángot ne fogjon, odaszalad a bokorhoz és botját a kígyónak nyújtja, az meg föltekerődzik rá s így a tűzből kimenekül.

Szól a kígyó :

— Oh, te aranyhajú legény köszönöm, hogy — a magad veszedelme mellett is — életem megmentetted.  De látod-e hogy össze vagyok égetve, milyen kínosan tudnék csak így hazavergődni !  A kígyók királya leánya vagyok.  Oh, kérlek szépen, vigyél haza édesapámhoz, ő és kígyói ismerik a világ minden gyógyfüvét, ő sebeimből kigyógyít engem és téged jóságodért megjutalmaz.

Feleli Magyar :

— Hiszen hazaviszlek én szívesen édesapádhoz csak mondjad merre menjünk.

Vitte hát a kígyót Magyar, úgy botjára csavarodottan, az meg mondogatta neki merre kell mennie.


Említettem a kígyó és az orvostudomány összefüggésbehozatalát.

Több népmesénkben megvan a botracsavaródó kígyó indítéka, sőt egyben még úgy is előfordul hogy az magára a mesehősre tekerődzik föl (Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág: „Kígyós Jancsi”.) és ez így viszi azt haza édesapjához.Viszont népművészetünkben is általános a botokon díszül rájuk fölcsavarodó kígyó ábrázolása, néha csak bekarcolva és kifestve, néha domborúan kifaragva.  (Lássad: Malonyay Dezső: „A magyar nép művészete”, Budapest. 1911. III. kötet, 110-117. oldalakon.)  Föltűnően emlékeztet ez a görög-római mythologia Hermész-Nercuriusa kígyós botjára azaz a kerykeion-caduceus-ra.  Nem tudom hogy ezen kerükéjon szót miképen magyarázzák de ezt valóban magyarázhatjuk bot-kígyó, azaz kígyóbot vagy kígyósbot-nak is, mivel régi nyelvünkben a jelző a jelzett után következett.  (Például Becskerek = kerek-vár, mert besenyő szóval becs, bács, bécs = vár, továbbá a Dunántúl Hegymagas = magas-hegy.  A „kerű” szórészt ugyanis értelmezhetjük karó-nak, azaz bot-nak, mivel körös őstörzsünk szócsoportja szerint ez volt a bot neve.  De magyarázható ugyane szó körülkígyós nak is, mert lehetséges hogy ezen „kery” azaz „kerű” szórész a kor, ker, kur kerekséget és kört jelentő, ősi szótövünkben épen olyan képződménye mint a kerül, kerület, kering, korong, karima, kerít s a többi ilyen szavaink.  Viszont azt hogy a keion szórész nem más mint a mi kígyó szavunk régibb, és népünknél itt-ott ma is élő kíjó, kéjó, némelyütt kégyó, alakja, azt egészen kétségtelennek tartom.  E szó ugyanis őse -on képzőnkkel kíjon, kéjon kiejtésű volt, csúszó,  folyó, sikló értelemmel, ami itt a kígyó ilyen mozgására vonatkozott.

Tény azonban hogy a caduceus-boton, azaz Hermész ezen attributumán rendesen két fölcsavarodó kígyó ábrázolva, ami hogy mily ősrégi jelkép, bizonyítja az hogy már a szumereknél is megvolt.  Bár a „Meyers Lexikon” (Leipzig-Wien.1896. „Caduceus cikk”.) bemutat olyan caduceust is, amelyen csak egy kígyó van.  Hogy miért van másutt két kígyó, nem tudom de lehet hogy azért hogy így akarták az ősök azt jobban kifejezni hogy a kígyó itt nőiségi jelkép, lévén a kettő valamint a páros számok, őseinknél mindig nőiségek, ellentétben a bottal, karóval, ami meg hímség.  Lehetséges az is hogy mesénknek is volt olyan változata amelyben két kígyó-lány szerepelt, vagyis „a kígyókirály leánya” helyett esetleg annak két leánya, vagyis mindenképen nőiség.

Azt is kifejtettem már másutt hogy a bot a hímség, azaz a hímtag jelképe, valamint a hímség és hímtag megszemélyesítése Magor vagy Magyar Napisten, azaz Heraklész is, vagyis hogy Magyar-Heraklész és botjuk tulajdonképpen velük magukkal azonos.  Úgyszintén tehát a hímségként fölfogott Nap, a bot és Heraklesz is mind egymással azonosak.

Ebből magyarázódik meg az is hogy a „Kígyós Jancsi” népmesénkben miért csavarodik a kígyó magára a mesehősre.  A caduceus-bot fölső vége is az ábrázolatokon többnyire gömbben végződik, ami az ősi bunkósbot stilizálása de ami a hímtag makkját is jelképezte s az ősmagyar gömb-jelképet is eszünkbe juttatja.  A caduceus vagyis a kígyósbot tehát a hímségre támaszkodó, azt körülölelő (magábafogadó) nőiséget és hímséget ugyanúgy jelképezi, mint a tölgyfára fölkúszó borostyán, a gombos karóhoz kötött rózsatő és a gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal ékesített vőfélybot, azaz az ősmagyarok meggyfából való és gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal ékesített megyer nevű, botalakú és fölső végén aranygömbben végződő bálványa, amelyen a gyöngyvirág igazgyöngyből, levelei pedig rézből valók voltak amely utóbbiakat hagyták hogy a zöld rézrozsda befogja.


Elérkeztek így a kígyókirályhoz, egy erdőben, annak arannyal ragyogó palotájához, amely ott egy mély szakadékban állott.


Őseink faépületeiket szokták volt réz- vagy aranylemezekkel borítani és díszíteni.  Az így borított épület fája az eső és napfény hatása ellen védve volt mert a lemezek halpikkely vagy zsindelytető módjára borították a felületeket.  A lemezek ezenkívül az oszlopokon, az ívek, ajtók, ablakok szélein díszesen veretesek is voltak.  Valószínű még az is, hogy az olyan kerek alaprajzú, párkányzatos várak és paloták, amelyek alakját a 83. oldalon mutattam be, szintén réz- ezüst- vagy aranyozott rézlemezekkel boríttattak.  Az ilyen épületek ugyanis nagyrészt földből valamint vályogtéglából is épültek, ahogy népünk házait az Alföldön még ma is építi.  A vályogtégla úgy készül hogy az agyagot polyvával vagy száraz fűvel keverik össze s aztán a napon szárítják.  Az ilyen tégla oly erős hogy kalapáccsal sem igen lehet szétverni és igen erős az ilyen téglából rakott fal is, csakhogy a nedvességtől mállik.  Ez ellen gondos tetőzéssel és bemeszeléssel védekezik a nép.  Ismeretes hogy Mezopotámiában a szumírok és asszírok óriási épületeket is emeltek így és hogy ezeket a nedvesség ellen úgy óvták hogy külső felületeiket erősen kiégetett és színesen zománcozott téglákkal borították, amelyeket aszfalttal ragasztottak egymáshoz így teljesen vízhatlan külső fölületet képezve.

A fémekben és ezek között aranyban is oly gazdag ősi Magyarországon azonban természetesen létre jött úgy a fa- mint a vályogépületek réz- vagy aranyozott rézlemezekkel való borítása is.  Úgyhogy az elmondottakból az is kitűnik miszerint a népmeséinkben annyit emlegetett gyönyörű és ragyogó rézés aranyvárak meg paloták egyáltalán nem alaptalan kitalálások, legföljebb annyiban túlzottak hogy azokat mai mesemondóink és hallgatóságuk egészen rézből illetve aranyból valóknak képzelik.  Hogy azonban tényleg gyönyörűek és aranyozásuk miatt valóban ragyogóak is lehettek, azt most már el fogjuk tudni képzelni, különösen ha elgondoljuk, hogy az oszlopokat és az ívezetek széleit borító lemezek nem csupán művészi domborveretes és vésett mintázatokkal voltak díszítve hanem színes ékkövektől is ragyogtak, amelyek ezen lemezekbe voltak foglalva.

Mai népi építkezésünkben mindennek emléke már csak a fába vésett díszekben és azok színes kifestésében él.  Hogy a régi Magyarország hegységei ékkövekben és félékkövekben mily gazdagok voltak, eléggé ismeretes, úgy-hogy ilyenek alkalmazása egyáltalán nem is volt valami nagy fényűzés.

Ismeretesek a bizánci és római építőízlések olyan jellegű díszítményei amilyet az alábbi rajzunk tüntet föl.  Hogy ezek azon időkben valahol még létezett — de bizonyára még a cölöpépítményes korban keletkezett — vesszőfonadékból készülő házak fűzfavesszőből font díszítményeit utánozzák, kőbe faragva, az bizonyos de igen valószínű hogy őseink e vesszőfonadékdíszeket utánozták réz és aranysodronyból is, palotáik díszítésére.

Tény hogy mindenütt ahol ezen fonadék-díszítményeket régi épületeken látjuk, azok indítékai a jász, besenyő és szemere törzseink szimbolikájából származóaknak látszanak, vagyis ezen alakzatokból állanak.

Valószínű még az is hogy őseink ilyen fonatokkal, valamint művészi domborveretekkel és vésetekkel meg színes ékkövekkel díszített lemezeket, aranyból, ezüstből vagy aranyozott rézből valókat, épületeik belsejében is alkalmaztak.

Arra vonatkozóan hogy mindez az ősi, görögelőtti, kréta-mykénéi műveltségben is így volt, lássad Schliemann H. „Mykenae” című művében (Leipzig 1878. 49-51. oldalait) amelyben idézi Homéroszt (Odysseia), aki elmondja hogy Alkinósz királyi palotája a magasban mint a Nap és Hold úgy fénylett a réztől, ezüsttől, aranytól.

Írja még Schliemann azt is hogy a mykénéi vár falai kívülről és belülről is fémlemezekkel kellett borítva legyenek mert a falak köveiben láthatók a lyukak, amelyekben a lemezeket tartó szögek voltak.  E szögek bronzból készültek, mert némely lyukban maradványaik még megvannak.  Ebből az következik hogy a fémlemezekkel való borítás azon időkben annyira szokás volt hogy még a kőfalakra is alkalmazták, holott kőfalon ennek semmi haszna nem lehetvén, azt csakis szépsége miatt eszközölhették.  Egyébként megsejti Schliemann azt is hogy a ma még álló kőfalak csakis várfalak, és házak, paloták alépítményei voltak, míg maguk a házak és paloták ezek fölött, fából épültek — és természetesen szintén fémlemezekkel borítottak voltak.

A tudósok rég megsejtették már azt is hogy Homérosz hőskölteményei nem a görögök idejéből származnak hanem a kréta-mykénéi (más nevén: égei) ősműveltség idejéből, amelyet pedig a mi oda kivándorolt őstörzseink alkottak volt.  Ezen költemények amaz ősnép hagyományai, mondái, amelyeket a bevándorló, sokkal későbbi, árják az előállott turáni-árja keveréknyelvre: a görögre, csak átfordítottak, összefüggő két egésszé tettek.  A későbbi görögök ez ősnéppel, amelytől műveltségüket és nyelvük nagyészét örökölték, magukat azonosították, talán csak tudatlanságból de valószínűleg főképen hiúságból.  A valóság azonban az hogy a görögök e népet részben kiírtották, részben pedig leigázták és rabszolgáikként tartották.  Ezek voltak a „helóták”.  Utóbb nyelvüket is mindinkább reájuk kényszerítették ugyan de a maguk nyelve is telítődött az ősnép nyelvéből vett szavakkal, azért mert a műveltség hordozói továbbra is a helóták maradtak, mert a földművelők, mesteremberek, művészek, költők és tudósok helóták vagy helóta származásúak voltak, míg a görögök csak az úri de nem dolgozó és nem alkotó elemet képezték, vagyis ők voltak az urak, a harcosok, fejedelmek és királyok.

A régi idők mindenféle történelmi tévedésein és hamisításain nem kell csodálkoznunk, hiszen ilyen ma is a magyarság ázsiaiságáé is.  Ilyen az is például hogy Nagy Károly császár díszes kardját neki Harun al Rasid arab kalifa ajándékozta, amit Németországban is így tanítanak, holott ez egy avar kard és Magyarországon sírokban nagyszámú ugyanilyen kardot találtak;  azt pedig tudjuk hogy a frankok miután az avarokat legyőzték, ezek mérhetetlen kincseit is elrabolták.  De sőt még manapság is például a német Woermann Károly műtörténész is „Geschichte der Kunst” („Művészettörténelem”) című művében (Leipzig, 1925.) (a 117-112. old. II. kötet) a Kelet- és Észak-Európában talált, köldökük előtt csészét tartó, ősi kun és őstörök sírbálványokat, amelyek régen a kunhalmok tetején állottak, amint azt Rubruquis keleti utazó le is írja, azokat a kunoktól (cumani) származtatva, amely kunhalmokat a nép szintén „Hunengräber” néven nevezi, mégis ő, Woermann „szláv emlékművek”-nek mondja, amit tévedésnek aligha, inkább szándékos megtévesztésnek kell tartanunk, azért mert hiszen Rubruquist ő is említi, márpedig a kunokat még senki sem tartotta szlávoknak, illetve csak affelől folytak viták hogy ugor vagy török nyelvűek voltak-e ?  Viszont az abakáni ilyen szobor hátán még őstörök fölirat is van.  (Lássad az „Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyam, 294. oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és rovásírás” című cikkében, valamint Strahlemberg: „Das Nordund Östliche Theil von Europa und Asia.” Stockholm, 1730.)  Ha tehát az ilyen tévedések vagy megtévesztések még napjainkban is előfordulhatnak, mennyivel inkább előfordulhattak nehány ezredévvel ezelőtt.

Annyi bizonyos hogy a görögöknél az épületek fémlemezekkeli borítása már nem volt szokásban.  Ha tehát hőskölteményeik ilyen palotákról szólanak, akkor ez is azt bizonyítja hogy ezen hősköltemények elbeszélései a kréta-mykénéi korból származnak, amikoris az épületek ilyen borítása szokásban volt.


Volt ott sok kígyó, de Magort, ahogy botján a király leányát meglátták, egy sem bántotta, meg mondotta is ez nekik hogy ne bántsák.  Bementek aztán a királyhoz és annak a kígyóleány elmondotta hogy Magor mikép mentette őt meg kínos tűzhaláltól.  No örült és hálálkodott a kígyókirály, azután küldötte kígyóit, hozzanak gyógyfüveket.  Hoztak is azok s így a kígyóleányt ezekkel mindjárt meg is gyógyították;  égett sebei szemlátomást hegedtek, gyógyultak a füvek csodaerejétől.

— No, — mondotta azután a király — mármost szóljál mit kívánsz ?  Mivel hálájam meg, hogy kedves leányom életét megmentetted és hozzám elhoztad ?  Kérhetsz aranyat, ezüstöt, amennyit elvihetsz, szívesen megadom.

— Nem kívánok én, királyom, sem aranyat, sem ezüstöt — felelte Magyar — de egy kérésem mégis volna: szeretném ha megtanítanál a gyógyfüvek ismeretére.  Annak talán majd még hasznát vehetem.

Ott marasztotta hát Magyart a király nehány napra vendégül, amíg a gyógyfüvek ismeretét és használatát megtanulhatja.  A kígyóleány pedig még azt is mondotta apjának :

— Tanítsa meg, édesapám, az állatok, madarak nyelvére is mert az életben annak is sok hasznát veheti.

Megtanította hát a kígyókirály Magyart erre is.

Megköszönt mármost ő mindent a királynak és leányának, aztán elbúcsúzott tőlük és elindult tovább, vándorló útjára.

Ment, mendegélt ismét.  Ahogy egyszer ráesteledett, szűrét egy fa alá terítette hogy ott megháljon.  Egyszer csak leszáll a fára három madár és elkezd ott egymással beszélgetni, s íme Magyar értette beszédüket.  Azt mondja az egyik madár :

— Látjátok-e ma újhold van.  Ha az emberek, állatok tudnák milyen harmat hullik minden esztendőben egyszer ezen újhold három éjszakáján !

— Milyen ? — kérdé a másik kettő.

— Olyan hogy aki állat vagy ember azzal bármely sebét megmossa, mindjárt meggyógyul az, de még a vak is látóvá lesz tőle ha csak beteg szemét vagy elveszített szeme helyét vele megnedvesíti.

— No, — mondja a másik két madár — ezt jó tudni !

Magyar meg a fa alatt szintén gondolta magában, hogy bizony ezt neki is jó tudnia.

Meghált hát ott Magyar és reggelre ment tovább.  Ahogy megyen, mendegél, egy nagy pusztasághoz ér.  Annak szélén állott egy magányos fa s ennek tövében meglát ülni egy vak embert.  Ahogy elhaladna mellette, az megszólal és alázatosan valami ennivalót kér, merthogy — úgy mondja — nagyon éhezik.

Megsajnálja Magyar a vak embert, odamegy, leül melléje és tarisznyájából ad ennie.  Akkor látja hogy hiszen szeme helye véres is.  Mondja Magyar :

— Úgy látom, kend csak nemrég veszíté szeme világát.  Mi történt kenddel ?

— Hát — felelé az — ha nem unja szomorú sorsom meghallgatni, elmondhatom kendnek.  A nevem Igazság.  Volt egy társam: Hamisság.  Együtt indultunk útnak.  Azt mondá a társam, fogyasztanók előbb el az én élelmem és ha majd ez elfogyott, azután az övét.  Nem tudtam még akkor mi a hamisság, hát beleegyeztem.  Mire élelmem elfogyott volt, épen egy nagy pusztaságban jártunk.  Mikor megéheztünk leültünk enni.  Hát elő is vette Hamisság az élelmet de nekem nem adott egy falatot sem, hiába kértem.  Végül azt mondotta: ha engedem egyik szemem kiszúrnia, akkor ad.  Nem engedtem, de mikor másnap is előszedte élelmét és evett, már hogy éhen ne haljak ott a sivatagban, meg kellett engednem.  Egyik szemem kiszúrta s egy kevéske ételt adott.  Mentünk tovább, ő vígan, én szomorúan.  Másnap is elővette eleségét, evett de nekem megint csak nem adott.  És így volt harmadnap is, de a sivatagnak nem volt vége.  Hiába kérleltem adna ennem, nem adott, hanem azt mondotta: csak úgy ad ha megengedem másik szemem is kiszúrnia.  Mit volt mit tennem ?  Már menni is alig bírtam, az éhségtől úgy el voltam gyöngülve.  Hogy hát éhen ne haljak, végül azt mondottam, hogy ha aztán vezet, míg valami város végére érünk, ahol kéregethetek, akkor megengedem.  Jót nevetett rajtam de megigérte, másik szemem is kiszúrta, egy keveset adott ennem, aztán vezetett míg e helyre értünk és itt azt mondotta: itt van e város végén egy fa, ez alá üljél le s itt a járókelőktől kéregethetsz.  De bizony kend az első, aki lépteit meghallám.

— Hát hiszen nincsen is itten város sehol.  Amarra a pusztaság, emerre egy erdő.  Hát látom most ebből én is hogy mi a hamisság — mondá Magyar.  De tudom, él az Isteni Törvény és ítél mindenkinek érdeme szerint.  Kend meg kellett szenvedjen amiért könnyen hitt és nem vigyázott hogy kinek.  De ez csak hiba volt, nem bűn.  A Hamisságot bűnéért utolérendi büntetése, akár merre jár is, és ha mi azt megtudni nem is fogjuk soha.  Holott, lám, kendnek szemevilágát még ma visszaadja mert, íme, velem tudatta hogy minden esztendőben egyszer, a mostani holdújuláson három éjszakán át olyan harmat hullik, amellyel ha vak ember szemét vagy szeme helyét megmossa: látóvá lesz.  Maradjunk hát szépen itten hajnalig és majd én is segítek harmatszedni. — Úgy is tettek.  Magyar, hajnal előtt kendőjét a harmatos fűben meghúzogatta míg vizes lett és aztán Igazság szemhelyére facsargatta s azt megmosta, mire szemei csodamódra helyrejöttek és ő ismét úgy látott mint azelőtt.

Igazság sora így hát jóra fordult és azóta jobban is vigyáz magára.

Járnak a Földön azóta is az Igazság és a Hamisság.  A Hamisság ahol csak megjelenik, sok bajt okoz mindenütt de azért a végén mégis csak ő jár a legrosszabbul.  Az Igazságnak a Hamisság miatt sokszor nagyon meg kell szenvednie de a végén mégis mindig győz.

Az elkövetett hiba kárát is el kell viselnünk de ez sohasem oly súlyos mint az elkövetett bűnért járó.


Régi nyelvünkben a hamisság szónak hamosság kiejtése is volt és mindkét alakjában gonoszságot és csalást is jelentett, míg mai inkább mókás értelmének csak a hamiskás szó felelt meg.  Az Igazságról és Hamisságról szóló népmeséinkben utóbbi névértelme tehát gonoszság és csalás.

Nem írtam „koldulni” hanem „kéregetni” azért mert előbbi szónak régibb nyelvünkben még csak bolyongani, kószálni értelme volt és kéregetni értelmét csak később kapta, mivel a koldusok többnyire házról-házra, utcáról-utcára járva, vándorolva kéregetnek, bár vannak egyhelyben ülők is, mint az olyan vakok akiknek vezetőjük nincsen, mint itt az Igazságnak.  Említésre méltó azonban hogy olaszul ramingo = bolyongó, vándorló, de hogy ugyane szó a velencei tájszólásban — amelyben „remengo”-nak ejtik — úgy vándorlást mint tönkremenést, koldusbotrajutást is jelent.  Annál meglepőbb tehát hogy az olasz-latin mendicare = koldulni, kéregetni, meg a mi mendegélni igénkkel egyezik teljesen.

Meg kell még említenem a következőt is:  Az hogy a mesében az egyik vándor a másikat fölszólítja hogy előbb egyikük eleségét fogyasszák el, azután a másikét és hogy emez bele is egyezik, ez csak látszólag értelmetlen indíték.  Ez, ha ketten, vagy többen indultak vándorlásra együtt, valóban úgy is volt szokás, éspedig azért mer hiszen nem volt mindegyiknek egyféle útravaló elesége, meg egyiké jobb is, a másiké rosszabb.  Amikor tehát ettek, akié rosszabb volt, annak látnia kellett volna mint eszik a másik jobbat.  A testvériség tehát valóban azt kívánta hogy előbb az egyik eleségét fogyasszák el közösen, azután a másikét, hogy így mindegyik egyaránt részesüljön mindenből.


Megköszönte Igazság Magyarnak szívességét, jóságát, aztán elbúcsúztak egymástól.

Ment hát megint tovább Magyar vándorlása útján, Néhány nap múlva meglát ismét egy fa alatt ülő embert és ahogy közelebb ér hozzá, látja hogy majdnem meztelen, csak egyszál gatyában van és hogy vak ez is és még véres is mindkét szeme helye.  Csodálkozva kérdi hát az embertől hogy mi történt vele ?

— Jaj, jaj, — felelé az — két vad, kegyetlen rabló támadott meg;  kifosztottak és szemeim kiszúrták.

— De hát miért szúrták ki szemeit is kendnek ?

— Hát az úgy volt hogy rám támadtak ordítva hogy: Pénzed vagy életed !  Volt nehány aranypénzem a tarisznyámban de azt mondottam nekik hogy hisz' szegény vándor vagyok, pénzem nincsen csak egy kevés eleségem a tarisznyámban;  azt oda adom.  Csakhogy megmotoztak, a pénzet megtalálták és dühükben hogy meg akartam őket csalni, mindkét szemem kiszúrták;  még jó hogy meg nem öltek;  aztán mindenem, még ruháim is elvették.  Jaj, kérem kendet, segítsen rajtam.  Kísérjen el valami városba hogy ott kéregethessek és valami ruhát, ha akármilyen rongyosat is, adjanak.

— Hogy hívják kendet ? — kérdé Magyar.

— Hamisság a nevem. — felelé az.

Ime, gondolta magában Magyar, ítélt már az Örök Nagy Törvény.  És már csodaharmat sincsen.  Ha meg is tanítom, akkor is egy esztendeig kell nyomorognia.

Elvezette hát őt Magyar az első városig, mert jó szívű volt és meg is tanította hogy szemevilágát miképpen nyerheti vissza, jövő esztendőre.

Mindezek után Magyar úgy gondolta hogy immár eleget vándorolt, eleget látott és tapasztalt, hogy legyen otthon mit elmondania, s elindult hát vissza, hazafelé.


De természetesen költőnek szabadjában áll népmeséink, mondáink világából többet is merítenie vagy az itt fölhasználtakon is változtatnia.

Mondottam hogy Magyar Napistenünk tulajdonképpen azonos Heraklésszel.  Ezért az elmondott kalandokon kívül még olyasmit is lehetne idefűzni amilyen a görögöknél Heraklész 12 dolga.  Ilyesminek népmeséinkben van is nyoma amennyiben az Erős János vagy Kilenc vagy valamely más nevet viselő mesehősnek egy király megbízásából különféle nehéz föladatokat kell teljesítenie.  Az illető király vagy gazda többnyire azért küldi a mesehőst ilyesmi teljesítésére mert azt reméli hogy az odavész és így ő megszabadul tőle, de ennek mindig minden sikerül.  Népmeséinkben ma úgy mondva hogy a mesehős vagy az illető király vagy gazda szolgálatában van vagypedig annak leányát szeretné feleségül kapni.  Azonban a szolgai állapotot Napistenünkre alkalmazni nemigen megfelelő valami;  feleségszerzését pedig költőibbnek vélem úgy ahogyan az Magyar és Hunor ikertestvérekről az írott hagyományban is fönnmaradott, vagyis nőrablás útján, bár nem kétlem hogy némely őstörzsünknél, illetve ezek egykori hitregéiben a Napisten vagy a Napot megszemélyesítő ikertestvérpár valóban az említett módon szerez feleséget;  aminek emléke aztán mai népmeséinkben meg is van.  De tehetséges költő talán talál majd lehetőséget arra hogy ilyen föladat-teljesítéseket is besző, ha nem is mindjárt tizenkettőt.  Gyönyörű indítékokat tartalmaz például a Kilencnek nevezett hősünkről szóló népmesénk, amelyet alább szándékozom elmondani és magyarázni.


De lássuk hát Hunor merre járt, mit látott, mit tapasztalt ?  Ment hát ő is ment mendegélt.  Egyszer egy nagy erdőben ráesteledett és bizony nem volt ott ház ahol éjjeli szállást kérhetett volna.  De íme egyszer csak meglát a fák kőzött valami világosságot.  Megy arrafelé s ahogy közeledik mit lát: Egy kis, alig pislogó tűz mellett ül valami csúf vénasszony;  nagyorrú, kuszahajú.  No, gondolja magában Hunor, ez csak boszorkány lehet.  Mi más lehetne ilyen vénasszony itt egyedül éjjel az erdőben ?  Ki más lehet ez mint a gonosz Vasorrú Banya ?  Hunor kutyája is morogni kezdett.  No, gondolta hát, ehhez nem megyek oda.  Nem jó boszorkányokkal lenni.  Megfordul hát szépen és megyen más irányba.  Megy, de alig haladott valameddig, ismét tűzvilágot lát a fák között.  Megy arrafelé, hát ott is valami olyan banya ül tüze mellett és Földneheze megint morogni kezd.

Ej, gondolja Hunor, ehhez sem megyek;  boszorkányt jobb elkerülni.  Elfordul hát megint és megyen másfelé, de ismét meglát egy tüzet a fák között.  Akar közeledni s hát ott is ugyanolyan banya ül, a kutya meg morog.  Nézi jobban, hát látja hogy hiszen ez mindig ugyanaz a banya.  Lám hát — gondolja — hogy igazán boszorkányság van a dologban.  Bosszankodva fordul másfelé, de hiába, a tűz ismét ott van előtte s a tűz mellett a banya.

Ejnye, ördög vigye — gondolja magában — ha már ez mindenképen velem akar összekerülni, hát legyen, hiszen van jó baltám meg jó kutyám;  majd meglátjuk mi lesz ha káromra akarna lenni !

Megyen oda Hunor, kutyáját lecsitítja és köszönti a boszorkányt szépen :

— Jó estét, öreg anyó !  Mit csinál itt kend ilyenkor az erdőben ?

— Jó estét, jó estét, te szép legény.  Nem csinálok én semmit, csak ülök itt a tűz mellett és várom a reggelt.  De mit keresel te fiam e vadonban, ahol még a madár sem jár ?

— Hát bizony, anyám, elég bajom hogy itt ére az éj.  Keresni meg hát szállást keresnék.

— No, — mondja a banya — ha szállást keresel, azt hát adhatok én szivesen.  Itt a házam, nem messze, bemehetünk, a lányom meg majd főzhet vacsorát is.

Mennek nehány lépést és hát ott van a fák között valami nagy, sötét gömbölyűség.

Ez volt a boszorkány háza, félgömbölyű mint a vizen úszó buborék, valami fűvel vagy szalmával födve, mellette kicsi félszer.  Bemennek a kertajtón s hát a félszer alatt, mécses mellett ül egy leány és fon.  Odaszól a boszorkány a leányhoz :

— Rakjál tüzet, lányom, főzzél vacsorát mert vendégünk van, aztán teríts asztalt meg vessél ágyat is neki.

Mennek be, világot gyújt a vénasszony.  Bement a kutya is gazdája után.  Nem tetszett ez a banyának;  mondotta Hunornak, kutyáját tán hagyná inkább künn, háljon az a félszer alatt, de Hunor felelé :

— Jaj, nénémasszony már azt nem teszem.  Jó kutyám sokkal jobban szeretem semhogy kihajtanám amikor én házban hálhatok.  Inkább, ha nem tűr kend kutyát idebenn, hát kint hálok én is a szín alatt, a tűz mellett.

Mert hát úgy számította Hunor : jobb lesz és biztonságosabb ha kutyája is vele marad.

Mit tehetett mást a szipirtyó, hagynia kellett a kutyát is bent;  ki nem engedhette vendégét, ha már szállásra hívta volt.

Hogy megvacsoráztak aztán, kiment a banya a lányával a szín alá, a tűz mellé, Hunor pedig a fekvőhelyre lefeküdött, kutyája a lábához, baltáját meg magamellé tette hogy kéznél legyen, aztán el is aludott.


A boszorkány itt ősvallásunk Halálistennője aki egyúttal a Sötétség és az örök, fekete Világűr megszemélyesítője is, akit például kőrös törzsünk Kalán, besenyő törzsünk pedig Iszonya néven nevezett.  Ez megfelelt az indiai mitológiaKáli és a germán mitológia Hela nevű halálistennőjének.  E mindkét név kőrös őstörzsünk szócsoportjából származik, amelyben a hal- hel valamint r-es kiejtéssel kar szótőnek egyaránt volt halál, feketeség, sötétség és mélység értelme.  Hogy a germán mitológia is legnagyobb részt a mi ősnépeinktől származik (habár azt utóbb a régi germánok véres borzalmakkal telítették), emellett nem csupán az említett Hela, más nevén Halja halál- és alvilágistennő neve hanem az is tanusít hogy például az idő istennője neve meg Idun, ami pedig idő szavunk régibb idun, azaz idön = haladó, menő, alakjából származik (régen az ö helyett gyakran u volt).  Ezen kun idun szóból származik a szláv ide = megy, haladó szó is, mert az időt őseink mindig menő, haladó, folyó valamiként fogták föl.  Az ősök legrégibb időmérője a Hold volt, márpedig a Hold halott is és halad is, amely szavak egymással ugyanúgy egyeznek mint a Hold másik neve, a Mén, Menes, a mi megy igénk régi mén alakjával, ahogyan azt népünk ma is használja.  A halált és feketeséget illetőleg még csak azt hozom föl, hogy kőrös szócsoportunkban kar, kár, kal, kál feketét és halált is jelentvén, evvel függ össze a jellegzetesen, sőt közmondásosan „fekete holló” e neve, amely névnek a törökben karga = holló felel meg, ami aztán a török kara, régi magyar gara = fekete szónak felel meg de megfelel a magyar korom szónak is.  Mindez viszont azt teszi kétségtelenné hogy a latin-olasz carbon (olvassad: karbon) = szén, corvo (olvassad: korvo) = holló, a szerb-horvát gar = korom, valamint a német Kohle (olvassad: kóle) = szén szavak is mind ősnyelvünkből származnak.  Régi népi költészetünkben a holló gyakori neve „gyászos holló” is és baljóslatú madárként szerepel, amely rossz hírt, gyászhírt, halálhírt szokott hozni.  Ez onnan ered hogy ahol emberi vagy állati holttest feküszik ott megjelennek a hollók, sőt sebesült vagy betegen vánszorgó ember körül is már kóvályognak, lakomát sejtve.  Úgyszintén a vonuló hadakat is szokták volt kísérni, mivel ezek után mindig maradozott egy-egy beteg, kidűlő állat, a hadak célja pedig harc, csata lévén, a hollók a csatatereken bő lakomához jutottak.  A legmeglepőbb azonban az hogy hiszen a holló szava is: Kár, kár !  Amely szó a magyarban romlást, pusztulást, kárt jelent.  („Kárba ment, kárba veszett = elromlott, elpusztult.)

Mindezekkel kapcsolatban is őseinknek sok ezredéven át kialakult csodás, költői szimbolikájából még sokmindent mondhatnék el, de akkor e magyarázataimnak vége-hossza nem lenne.

Bár népmeséink szerint a mesehős a boszorkányt többnyire megöli, de természetesen ezt úgy kell képzelnünk hogy ő utóbb föltámad, ami azonban mai népmeséinkben általában már feledésbe ment.  Mégis a gonosz boszorkány elpusztíthatatlansága (halhatatlansága) emléke még megvan abban hogy a mesehősnek őt többször egymásután meg kell ölnie, mert habár — némely mese szerint — a mesehős őt tűzbe veti de abból nyelve, feje vagy egy csontocskája kiszökken és ebből ismét a boszorkány lesz.  Sőt egy általam Erdélyben hallott mesében a boszorkány óriási fekete gödény (pelikán, amely libánál nagyobb vizi madár de a valóságban fehér színű, bár lehet hogy volt valamikor fekete színű is) képében a mesehőst és kedvesét (az életet!) üldözi hogy elnyelje (a gödény rendkívül falánk állat, igen nagy csőre és szája van, ezenkívül pedig csőre alsó része nagy bőrzacskót is képez, amelyben tartogatja azt amit tele gyomra egyelőre még nem bír már befogadni).  E madár tehát őseinknél, ugyanúgy mint a boszorkány, a sötét világűr egyik nőnemű jelképe volt, amely mindent magába fal, amelyből bár minden születik (népmeséinkben a boszorkány „ördöngős szüle”-nek is neveztetik) de minden oda, a megsemmisülésbe, vissza is tér, amely tehát saját gyermekeit is fölfalja, tátongó torkába nyeli.

Az indiai mitológiában Káli is emberevő Éjistennő, úgyszintén a germán Hela vagy Halja, valamint a mi boszorkányukról is mondatik ez, sőt gyakran úgy hogy gyermekeket öl, főz és esz meg.  Az általam Erdélyben hallott mesében úgy mondatott hogy az iszonyatos, nagy gödény a mesehőst és kedvesét üldözve, már kitátja rémes nagy száját hogy őket bekapja de a mesehősnek egy csodakendője van amellyel feléje legyint, mire a gödény elerőtlenedve elterül és csak hiába tátog-hápog.  Szempontunkból azonban igen fontos az hogy itt tehát a boszorkány vagy ördöngős szüle élve marad, megöletéséről nincsen szó.  Mivel hiszen ő örökkévaló mint a Világűr, amit jelképez.  Más népmeséinkben is megvan az hogy a mesehős és kedvese a boszorkány elől elmenekülnek annak megöletése nélkül.

Föl kell nekünk még tűnjön a kun szócsoportunkba tartozó gödény szó is, amelynek első szótagja megfordítva dög szavunkat adja, ami tehát a halál kun neve volt és eredetileg nem csak állat halálát jelentette, aminthogy dögvész szavunkat nyelvünk veszedelmes ragály értelemmel emberre, állatra egyaránt alkalmazza.  Az albán nyelvben is dek = halál, kaa dek = meghalt.

Örökkévaló tehát a Világűr, a Halál, valamint örökkévaló az Élet és ennek a Halál elleni küzdelme.

Némely népmeséinkben, amint azt erdélyi mesemondóimtól magam is többször hallottam, a boszorkány laka leírásánál az is mondatik hogy kerítése „emberhúrokból” való és hogy minden kerítéskarójára egy-egy halálfő tűzve.  Húr régi nyelvünkben azt jelentette, amit ma, helytelenül, bél-nek nevezünk.  Helytelenül azért mert bél, belek tulajdonképen a test minden belső részét, gyomrot, tüdőt, szívet stb. is egyaránt jelentette, míg húr, húrok csak azt amit ma „belek”-nek nevezünk.  (Német Darm tehát magyarul = húr, de nem bél, mert bél = Eingeweida.)  A hegedűhúrt azért nevezzük húr-nak mert eredetileg csakis állati húrból készült, ugyanígy bizonyos kolbászfélét is azért nevezünk hurkának, mert állati húr kellett hozzá.

Emberi, vagy akár állati húrokból, illetőleg „belekből” való kerítést — amidőn ezt székely mesemondómtól először hallottam volt — nevetséges képtelenségnek tartottam, pedig nem az.  Hiszen nem a még nedves, lágy belekre kell gondolnunk, hanem szárítottakra, olyanokra tehát amilyenek a régi hangszerhúrok voltak.  Hogy az ilyen húr milyen erős, szinte elszakíthatatlan kötözőszer is, jól tudjuk.  Mesebeli túlzás tehát csak az hogy az egész kerítés mondatik belekből készültnek, holott ezt csak úgy kell képzelnünk hogy a kerítés alkatrészei (karók, lécek, ágak, cölöpök) vannak nem szögezve hanem húrokkal kötözve, azért mivel ősidőkben a szög igen drága dolog volt;  a vasat még nem ismerték és minden egyes szög is kézzel készült de csak rézből.

Hogy a kerítés karóira tűzött koponyákat itt a szövegből miért kell elhagynunk, alább látni fogjuk.  Itt csak a következőket hozom föl, ami újabb bizonyítéka azon elméletemnek is, hogy a legtöbb jelképes, valamint a legtöbb különös és látszólag értelmetlen dolognak is gyakorlati vagy valamikép természetes eredete van :

A kerítéskarók fölső végét hegyesre szokták faragni, hogy így az esővíz rajta meg ne álljon, belé ne szivárogjon és emiatt a karó hamar ne korhadjon.  Hogy azonban a karó hegye vízbeszivárgás ellen mégjobban védve legyen, azt be is szokták festeni de szoktak rá régi hibás bögréket, köcsögöket, gazdagabbaknál külön e célra cserépvégeket is tenni, ami a kerítést díszíti is.  De régen, különösen állattenyésztő népeknél, a karókra leölt állatok koponyáit is tűzdelték volt, természetesen azon állatokét amelyeket az illető törzs tenyésztett, vagyis amelyeknek vallásos szimbolikájukban szerepe volt, úgy hogy itt a gyakorlati cél mellett már a szimbolizálás is megjelent.  Népünknél kerítéskarókon némelyütt még napjainkig is lehetett látni ló-, kecske- vagy ökörkoponyát.  Érthető tehát, hogy vad, emberevő népeknél vagy olyanoknál amelyeknél az emberáldozatok is szokásban voltak, a házak vagy templomok kerítése karóira a megölt és megevett, föláldozott emberek, ellenségek koponyáit tűzdelték föl, ami aztán az ilyen vad nép különös büszkesége is lett.  Innen ered némely népmesénk szerint kegyetlen, erdei óriások vagy gonosz királyok szájába adott azon fenyegetés hogy :  „Mert különben karóba kerül a fejed!”  Ami szerint valószínűleg a kivégzett fejét úgy amint volt, tűzték a karóba s az idővel ott válott csontkoponyává.


Ám éjféltájban egyszerre csak arra ébredett, hogy Földneheze nagyon morog.  Hát csak kinyílik az ajtó s bejön két szőrös ördögfajta.  Dereng világlik a szőrük mint a korhadó nedves fa a sötétben vagy mint a lidércláng a vizenyőben (mocsárban).


(Lehet azonban úgy is írni hogy Hunor a mécsest égve hagyta.  Tény azonban hogy már a régiek is ismertek világló anyagokat, kenőcsöket, amilyen például a foszfor, amelyekkel, ha az ember ruháját vagy állat szőrét bekente, akkor az a sötétben kísértetiesen világlott.).


Fejük ijesztően rút és jönnek egyenesen Hunor felé.  Hanem ez fölugrik és kiált a kutyájának :

— Földneheze !  Fogjad !

Villámgyorsan neki is ugrik ez az egyiknek (ezért talán jobb ha Hunor kutyája nevéül a föntemlített Szélsebes név használtatna) és torkonragadja, Hunor pedig fejüket baltája két rettentő csapásával nyakukig kettéhasítja.

No, gondolja magában Hunor, ezek meg is fojtottak volna itten, ha kutyám nincsen és alva találnak, de most ugyan már nem ártanak többet sem nekem sem másnak.  Majd legyen kedves háziasszonyom és leánya gondja holnap őket innen eltakarítani.

Ezzel szépen visszafeküdött helyére.  Várt egy darabig, nem jön-e még valami ilyen ördögfajzat, de semmi sem jött és csöndes volt a kutya is.  Aludott hát reggelig.

Kinyitja reggel az ajtót, bejön a világosság és látja, amit este a mécses gyönge fényénél nem vett észre, hogy milyen helyen hált az éjjel.  A kunyhó gömbölyűségét, hupolagát belülről fűzfavesszőkből kötözött rácsa tartja de azon fölül a fal csupa halálfőből való s úgy látszódnak azok a rács között és a koponyákat a szalma csak kívülről borítja, eső ellen.

Kimegy Hunor és hát ott van a félszer alatt a banya leánya de a banya nincsen.  A lány pedig valami rettentő nagy üst alatt szítja a tüzet és rakja rá a száraz rőzsét, hogy csak úgy zubog az üst.  Szól a lányhoz Hunor :

— Jó reggelt, hugocskám !  Mit főzöl akkora nagy üstben már ily korán ?  Hol a háziasszony ?  A szállást hadd köszönném meg neki !

Megrettenve fordul meg a lány és ijedettségtől reszkető hangon felel :

— Jaj, jó reggelt, jó reggelt !  Jaj lelkem, vendég uram, hát kegyelmed él ?  Hogy nem fojtották meg kegyelmedet az éjjel a gonoszok ?

— Hát csak élek, hugom.  Úgy hiszem meg is fojtottak volna, ha kutyám nincsen és morgásával föl nem ébreszt idejében.  De így most két dög is feküszik odabenn, helyettem.  Több gonosz aztán nem is jött, ha talán vara is még.  Gondolom, tán jobbnak vélék nem jönniök.

— Jaj, lelkem, azok az anyám ördögei, barátai !


Népmeséinkben, amint említők, az ilyen boszorkányokat „ördöngős szüle”-nek is szokták nevezni.

Ördöngős = ördögös, amiértis mai városiak e szót tévesen írták néha „ördöngős”-nek, hosszú ő-vel.  Régi nyelvünkben ugyanis ördöng, még régebben urdung = ördög.  E régi szavunk tulajdonképeni értelme: kereng, kering.  Ezen kering kőrös szócsoportunkbeli szavunk pontos őstörök csoportbeli megfelelője az ugyanazon értelmű tering, amely a „Teringette”! káromkodásban maradott fönn.  Az „ette” csak az értelem feledésbemenése után keletkezett hanghasonulás.

E káromkodás eredetileg így hangzott: „Tering adta!”, aminthogy ma is mondják: „Ördög adta!” vagy „Ördög adta fattya!” vagy „Ördög adta kölke!”, aminek értelme: „Ördög teremtette!” vagyis „Ördög által nemzett kölke!”, amint hogy ma is mondják: „Ördög teremtette!”.  Ezen Tering tehát az ördög őstörök neve volt, aki azonban egy Vulcánus- vagy Prométeusz-féle tűzistenség volt, vagyis a földalatti, a tűzhányókból előtörő és tűzgyújtószerszámok révén is megnyílvánuló tűz megszemélyesítése.  Ezen istenség csak később, a keresztény korban azonosíttatott teljesen az ősi mitológiában is már megvolt gonosz szellemekkel, amelyek egyrésze valóban a földalatt lakónak képzeltetett, mint például a manók vagy a Manó, akit erdélyi mesemondóim törpe termetűnek de igen nagy hímtagúnak mondottak és Hétsüngös-szakállú Kapanyél-faszú manó-nak neveztek.  Tény hogy igen kistermetű emberek hímtagja többnyire a rendesnél nagyobb.  Hogy azonban ősök igen jól tudták azt is, miszerint a földalatti tűz őseredetében szintén a Napból származott, tanusítja az hogy Vulcanus az Égből az Égisten által ledobatottnak mondatik, amiértis ő aztán az Égből lecsapó villám tüzével is azonosíttatott.  A hitrege szerint ledobatásakor megsántult, vagyis lábát törte volt.  (Vul-kán = Tűz-király.  A szumer nyelvben is vul = tűz, de amely szó a tűz őspalóc azaz pelazg szócsoportbeli neve volt.)

A népmeséinkben szereplő „sánta ördög” tehát valamikor kétségtelenül azonos volt a Vulcánus- és Prométeusz-féle tűz- és villám-istenségekkel.  Ősregéink földalatti Tűzistene eszerint a Napistennek tulajdonképen csak mintegy tükörképe volt, mert hiszen például palóc és avar törzseink a Napistent Tűzistenként is tisztelték.  Ugyanolyan tükörkép ez tehát mint amilyen tükörképe a Tenger Isten (Poszeidon) az Ég Istennek (Zeusz), ami kifejeződik abban is hogy tenger szavunknak is eredetileg egyaránt volt Ég és tenger jelentése, aminthogy a szumerben dengirra, a törökben tengir, tengiz = Ég.

A szüle szó Erdélyben ma is öregebb korú anyát, nagyanyát jelent.


Beszalad a lány, látja a széthasított fejjel, holtan fekvő ördögöket, összecsapja a két kezét csodálkozásában és mondja :

— Megölé kend őket !  Jaj, mi lesz ha anyám haza jő?!


(kend a kegyelmed rövidítése.)


— Hát mi legyen, hugocskám ?  Majd megsiratja őket és ketten szépen eltemetitek.

— Jaj, tegnap úgy sajnáltam kendet, merthogy olyan szép személyű, hogy olyan szép aranyhaja van.  De nem mertem szólani mert féltem anyámtól meg ördögeitől.  Látta-e kend hogy csupa halálfőből kunyhónk fala ?  Keritésünk is emberhúrral kötözve.Azokat is mind anyám csalta ide s ördögeivel megfojtotta.  Csak egyetlen egy koponya hiányozik még a kunyhó hopolaga tetejéből.  Az tartandja majd össze az egészet hogy be ne dűlhessen.  Ha az is meglesz, akkor kiszedjük a vesszőrácsotés megálland a koponyahupolag magától.  A kend fejét akará anyám odatenni, hogy háza készen legyen.  E nagy üstben pedig még nem főzök semmit, vagy a vizet forralom;  ebben kellett volna kendet is megfőzzem, ahogy a többit, hogy anyám és ördögei megegyék, és nekem is kellett volna ennem belőle, mint az eddigiekből, mert csak így lehet majd belőlem is igazi boszorkány.  Pedig úgy írtózom az ilyen ételtől.  Látja-e kend a kerítés karóin az állatkoponyákat ?  Azon állatokat is mind mi ettük meg, amikor ember nem volt.  Azok húsától legalább nem írtózom.  Bár sohase kerülne ember.  Pedig azt mondja anyám, ha házunk már készen lesz akkor a kerítés karóira is emberkoponyákat tűz majd, ahogy kerülnek, és az állatokét eldobja onnan, mert embereket látni jobban szeret.

Jaj, lelkem, szép legény, jobb is ha elmenekül innen, amíg nem késő, mert ha anyám megtudja hogy kend még él, a gonoszokat mind idehívja s akkor vége lesz kendnek.  Ő azt hiszi, az éjjel megfojtották kendet is.  Most az erdőben van száraz rőzseszedni a tüzeléshez.


Tény hogy lehet kupolát úgy is megszerkeszteni hogy a legfölső kör, vagy bögre — vagy akár koponya! — tartja össze az egészet, amely legfölsőt, ha kivennők, összeomlana az egész.  Természetesen ha kupola faragott kövekből készül akkor építésénél nincsen szükség tartószerkezetre (a „rács”) amely csak a kupola elkészülte után vehető ki, sőt a gondosan faragott kövekből való kupola tetején a kerek nyílás (az óg) is épúgy meghagyható mint az ősi, csak vesszőfonadékból való kunyhók tetején, annélkül hogy ezért a kupola bedűlne.  Hogy melyik szerkezet a régibb, az égetett anyagból való edényekből összeállított-e vagy a faragott kövekből épülő, eldönteni nehéz de valószínű hogy az edényekből való a régibb, azért mert égetett cserépedényeket az ember már a Kőkorban is tudott készíteni, amikor a réz és vas ismerete híján, a köveket megfaragni nemigen tudhatta.  Viszont tény hogy kisebb, vagyis körülbelül 2 méter átmérőjű kupolát némi gonddal kiválogatott alakú de faragatlan kövekből, minden támasztó szerelvény nélkül is építhetni, amint azt magam is megcsináltam;  támasztó és utóbb kivehető szerelvénnyel pedig bizonyára valamivel nagyobbat is.  Ismeretes hogy égetett cserépkorsókból való templomkupolákat a Középkorban is építettek.  Ilyen például Ravennában a San Vitale templom kupolája is.  Magyarországi ásatások bebizonyították hogy a Középkorban a magyarság igen általánosan épített kupolás, kunyhószerű fűtő- és sütőkemencéket égetett cserépedényekből, amelyek valószínűleg már külön e célra is készültek.  Sőt ugyanilyen kemencéket gyümölcsaszaláshoz népünk még ma is épít.  Utóbbiakba a bögrék mindig nyílásukkal befelé állanak.  Régen azonban szokás volt a szobabeli fűtőkemencék némely bögréjét nyílásával kifelé is beépíteni.  Ezek üregében aztán a bejövők fázó kezeiket melengették, valamint ezen üregekben szokás volt például almát sütni és miegymást melegentartani.  Ezen bögrék képezték úgy üregükkel mint kerek fenekükkel kifelé fordítva a mai kályhacsempe eredetét.  Igen régi cserépkályhákon látunk is még kerek csempéket.  Ezek csak a könnyebb összeállíthatóság kedvéért kapták mai négyszögletes alakjukat.

Ezekszerint tehát a népmeséinkben előforduló és gonosz boszorkányok lakaként emlegetett, emberkoponyákból képezett kunyhó egyáltalán nem képtelenség, sőt föltételezhető hogy ősidőkben a vad, emberevő neandertaloid fajú törzsek ilyen hupolagokat építettek is.  Mivel pedig az emberi koponya még a gömbölyűbb fejű fajoknál is az arcfelőli részen valamivel keskenyebb mint a hátsó résznél (sőt oldalain a hosszúfejű fajoknál még kissé lapos is), ezért természetesen az ilyen koponyahupolagokban a koponyák mindig arcrészükkel befelé kellett álljanak, vagyis a kunyhó belsejében a koponyák arcrésze volt látható, ami a rémességet fokozta de ami a vad, szadista hajlamú, állatias, emberevő neandertaloidoknak különösen tetszhetett.  (Az alsó állkapcsokat valószínűleg nem használták föl.)


— No, hugom, hát belőlem ugyan nem esztek !  Téged nem bántalak mert látom hogy igazán sajnáltál volna engem és ezért figyelmeztetsz most is a veszedelemre.  De anyádtól bizony nem félek mert van jó baltám és kutyám !  És az éjjeli szállást majd még megköszönöm neki !

Alig mondotta ezt Hunor hát már jött is a szipirtyó egy köteg száraz gallyal a hátán.  Ezt, hogy Hunort meglátta, lecsapta és mérgesen kiáltotta :

— Hát te élsz !?  Huh, lányom !  Nem valami árulásod van-e ebben ?

És ezzel a leánynak akart esni, nem hederítve szegénynek rimánkodására, hogy hiszen ártatlan !  De Hunor elkiáltotta magát :

— Földneheze !  Fogjad !

Annak sem kellett több, nekiugrott és egy szempillantás alatt a földre rántotta, mire Hunor, baltája egyetlen ütésével a fejét lecsapta.

De az ördöngős szüle feje még onnan a földről is kiabált és átkozódott szörnyen a lányára meg Hunorra.  Ám Hunor ezzel sem sokat törődött, hanem fogta azt a kiabáló fejet, vitte a kunyhóhoz, tetején a szalmát félrehárította s a fejet szépen odahelyezte ahol az egy még hiányozott, aztán mondotta neki :

— No, itten most kiabálhatsz kedvedre, amíg meg nem száradsz !  Aztán a lányhoz szólott :

— Te pedig, hugocskám, a rácsot kiszedheted ;  megáll immár a koponyaház szépen nélküle is.  Anyád húsából meg ehetnek ördögei, ha még vannak, meg te is, ha ugyan nem irtózol tőle s ha akarsz igazi boszorkánnyá lenni !

Aztán hívá a kutyáját és ment tovább vándorútjára.

A lány meg sírt keservesen.  Siratta anyját mert hát hiszen ha akármilyen volt is az, neki mégis csak anyja volt, és sírt talán a szép, aranyhajú legény után is, de aki oly marcona volt és aki ellen most mégis vérbosszúval tartozik mert anyját gyilkolta meg.


Tovább