Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor gyermekkora



Élt egyszer, valamikor, réges régen egy nagy és hatalmas király.  Ménrót volt a neve.  Arról volt híres hogy nagyon szeretett vadászni.


Itt Ménrót csak királyként van megnevezve, ismeretes azonban hogy a mai mesebeli királyok alatt többnyire egykori istenségeket kell fölismernünk, mivel nagyszámú mai mese a buddhizmus, kereszténység és mohamedánizmus előtti időkben hitrege (mythos) volt.  Így a mi regénk Ménrótja vagy Nimródja is azonos volt a vogulok ősvallásabeli Numitorem nevű főistenségével illetőleg a mi főistenségünkkel is, aki fiai :  Hunor és Magor.


Egyszer, még ifjú korában, amint szép táltos lován vadászatról lovagolt hazafelé, három nagyon szép leányt látott a mezőn, akik ottan kendert téptek.  Azt mondja halkan az egyik leány :

— Jaj, leányok, ha e szép királyfi engem feleségül venne, egy szál kenderből is annyi fonalat fonnék és vásznat szőnék neki, hogy minden katonájának lenne ingre való belőle !

Hallá a király a leány beszédét de úgy tőn mintha oda sem hallgatott volna.

Azt mondja a másik leány :

— Jaj, ha engem venne feleségül, én egy szem búzából is annyi lisztet őrölnék és annyi kenyeret sütnék neki, hogy minden katonájának tellene belőle !


Régen minden háznál volt kézimalom, amelyet forgatva az asszonyok maguk őrölgették kenyérsütéshez a lisztet, miközben annak kellemesen zsuroló hangja mellett énekelni szoktak volt.  Erre mondotta régen az idegen hittérítő egyszer hogy „Íme a magyarok symphoniája !”  Jellemző kép földművelő nép köréből.


Hallá a király ezt is de most úgy tőn mintha nem hallotta volna.

Azt mondja a harmadik leány :

— Jaj, leányok, de ha engem venne el, én életét olyan két szép aranyhajú gyermekkel ékesíteném meg, amilyenek még nem voltak a világon.


Népünk nyelvén némelyütt az élet szónak nem csupán azon értelme van mint mai irodalmi nyelvünkben hanem jelent „háztáj”-at is, vagyis jelenti a házat, melléképületeket, udvart és kertet együttvéve is.


Meghallotta az ifjú király ezt is de most a lovát megállította, a leányt magaelé a nyeregbe fölvette, hazavitte és feleségül vette.

Éltek mármost igaz szerelemben és boldogságban, ámde Ménrót király mivel nagyon szeretett vadászni, sokszor napokig, hetekig is elmaradott hazulról és a vadont, a nagy rengeteg erdőket járta, vadászva, kalandozva.

Egyszer, amidőn így nagyon sokáig elmaradott volt, azalatt Enő királyné (mert ez volt a neve) megszülte az aranyhajú ikreket.  De volt a királynak valami gonosz szakácsnéja, aki már régóta azt szerette volna hogy a király az ő leányátvegye feleségül és dúlt-fúlt mérgében amikor a király a mezőről magával hozta a gyönyörű Enőkét és azt vette féleségül, és azóta is mindig azon törte a fejét, miként árthatna a királynénak, miként tehetné el láb alól, hogy aztán a király mégis az ő leányát venné el.

No, most jó alkalma nyílott erre.  Nagyhamar ellopta anyja mellől a két szépséges, aranyhajú gyermeket és helyükre odatett két szőrös komondorkölyköt.  Azután a gyermekekkel kiosont a csűrbe.  Ámulva látta ottan, hogy milyen csodálatos két gyermek az.  Alig hogy megszülettek, mindjárt azután már akkorára nőttek meg, mintha a egyévesek volnának. — Merthát táltosok voltak ők mind a ketten.

Ott volt a csűrben egy régi, szép függőbölcső, amelyben a király feküdött volt csecsemőkorában.  Olyan volt, fatörzsből kivájva, mint valami csolnakocska.  Mivel a lelke még sem engedte a vénasszonynak, hogy az oly szépen mosolygó két gyönyörű gyermeknek halálát okozza, hát a bölcsőbe szépen beágyazta őket gyorsan, még ételt is tett melléjük, aztán a bölcsővel kiszaladott a kert végébe s ott a folyóvízre bocsátotta őket.  Gondolta magában, majd kifogja valaki és gondjaiba fogadja a gyermekeket;  hiszen olyan gyönyörű szépek ! ... Aztán visszaloholt a királynéhoz és ő sopánkodott, siránkozott a legjobban hogy hát Istenem, Istetem, komondorkölyköket hozott világra a királyné !

Sírt, zokogott Enőke királyné, fájt a szíve, majd meghasadott, mikor maga-mellett a két komondorkölyköt meglátta s azt hitte hogy igazán ő hozta azokat a világra...

És milyen haragra gyulladott a király, amidőn hazatérve meglátta hogy két aranyhajú gyermek helyett két szőrös komondor kölyköt szoptat a felesége !

Nem is tett egyebet, hajdúinak megparancsolta, a királynét kutyakölykeivel együtt, világ csúfjára a városon hajtsák végig, aztán meg űzzék ki az erdőre.  Éljen ott, ha élni akar ezentúl.

A vén szakácsné meg addig beszélt, addig példálódzott leányáról a királynak, míg az csakugyan el is vette feleségül.

És mi lett hát a két kis aranyhajú gyermekkel ?

Vitte, vitte a víz velük a bölcsőt lefelé, ringatta, libegtette a hullámok hátán.  Harmad napja vitte már és a két táltos gyermek három nap alatt olyanná nőlt mintha három évesek volnának.  Ki is nézegettek a bölcsőből és azt mondja egyszer egyik a másiknak :

— Nézzed testvér, hogy haladnak el mellettünk a fák, bokrok és a halmok.

Azt mondja a másik :

— Igazán;  milyen csodálatos ez a világ.  Mindig megy, megyen, soha meg nem áll...

Ámde egyszer a nagy folyóvíz egy kanyarulatában, a fokon, ahol egy szép föveny volt, a víz a bölcsőt a partra vitte s az megfeneklett a homokon.

Azt mondja erre egyik fiacska a másiknak :

— Nézzed testvér, mégis megállott a világ és ide jött a széle a hajócskánkhoz;  szálljunk ki.

És kiszállott az a két szép aranyhajú gyermek a fehér homokra s elkezdett ott, meztelenül ahogy volt, futkosni, jászadozni a verőfényben.  Mikor megéheztek, oda mentek a fövény belső szélére a bokrok közé szedret szedni és eszegetni.

Az Áldott Nap pedig a magas, kék Égről nézte őket és édesanyjához így szólott :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, milyen szép két aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen.  De dél van már és hajadonfővel vannak, én meg erősen sütök már.  Vigyen le nekik két sapkácskát.  De a nagyobbikat a kisebbiknek adja, a kisebbiket a nagyobbiknak, mert ha okosak és édesegyek: megcserélik.  Hadd lám !

Leszállot az Áldott Nap édesanyja hozzájuk és a sapkácskákat a fejükbe nyomta.  Örültek a fiacskák a szép piros sapkácskáknak és szépen megköszönték a nénének, de mikor meglátták hogy a nagyobbik kapta a kisebbet, a kisebbik a nagyobbat, elnevették, magukat, aztán megcserélték, mert okosak, táltosok voltak ők mind a ketten.

Játszadoztak aztán tovább a homokon.  Építették homokból a Tündér Ilona várát meg csináltak árkokat, hidakat, ahogyan a kisgyermekek szokták.

Észre sem vették hogy lement már az áldott Nap az aranyos felhők mögött és följött a Hold.

Meglátta pedig a Hold őket;  azt mondotta édesanyjának :

— Nézzen oda, kend, édesanyám, milyen két szép aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen, de hüvös van már ilyenkor mikor én világítani kezdek.  Adjon nekik ingecskéket hogy meg ne fázzanak.  De a nagyobbiknak kisebbet adjon, a kisebbiknek nagyobbat.  Hadd lám édesegyek-e, okosak-e, mert ha igen : megcserélik.

Úgy is tett a Hold édesanyja.  Levitt nekik két szép fehér ingecskét és reájuk adta, de a kisebbiket a nagyobbiknak, a nagyobbikat a kisebbikre.

Örültek a gyermekek a szép ezüst- meg kékszegélyű ingecskéknek és megköszönték szépen a Hold édesanyjának.  De mikor meglátták hogy a nagyobbikon van a kisebbik, a kisebbiken a nagyobbik, megint elnevették magukat és megcserélték, merthát édesegyek, okosak és táltosok voltak ők mind a ketten.

No, de el is fáradtak már a sok futkosásban, játszásban és elálmosodtak, és mert okosak voltak, visszamentek a bölcsőhöz, belefeküdtek, betakarództak és egymást átölelve elaludtak.

Megjelent akkor az Égen a gyönyörűséges, nagy Csodaszarvas.  Ezer ágabogán ezer tündöklő Csillag – mint ezer égi gyertya – gyújtatlan gyulladozott ki egyik a másik után és ahány szőre szála volt, annyi Csillag ragyogott a két oldalán is.  Homlokára volt Tündér Ilona fényes Est-Hajnal-csillaga.  Sötétkék volt a szőre s a két agancsa, mint az éjjeli Ég, ezüstösen fehér pedig a hasa, mint a felhők a holdfényben.  Büszke tartással, isteni fenséggel jött le az Égről, nesztelenül végiglépdelt a hófehér fővényen, aztán fejét lehajtva, a bölcsőt, annak két fülénél fogva, szarvai közé akasztotta, belement a nagy folyóvízbe s úszni kezdett a túlsó part felé.

Óh, milyen csodálatosan szép volt ez ! ... Hogy ragyogott, csillogott-villogott és tükröződött reszketve a vízben a sok ezüstös, aranyos, zöldes meg pirosas fényű Csillag ! ... A két aranyhajú gyermek meg csendesen aludott a szarvak között ringó piros, tulipános bölcsőben...


A szarvak között függő, ringó bölcső ugyanazon indíték mint a szarvak között ingó és a Napot jelképező piros hólyaglámpa (lampion).  Kétségtelen az is hogy az úgynevezett „betlehemesek” bölcsőben fekvő „Jézuskája” sem egyéb mint a mi napénekeink eléneklésével együtt szokásban volt színjátékok elkeresztényesített maradványa, utánzata.  Csakhogy ezen ősi szokások így átidomítva szépségükből, költőiségükből sokat veszítettek.


Aztán kilábolt a Csodaszarvas a vízből, bement a nagy, rengeteg erdőbe s vitte a gyermekeket.  Vitte, vitte.  Vajon hová ?  Hová vitte volna ? ... Édesanyjukhoz ! ... Szegény, ártatlan édesanyjukhoz, aki ott a vadonban gallyból, lombból csinált magának kunyhót, a legsürűbb bozót közepette, hogy senki rá ne akadhasson.  Ott lakott a két kutyakölyökkel az erdőben és most aludott békében mohanyoszolyáján.

Épen virradni kezdett mikor a Csodaszarvas odaért a kunyhóhoz.  Ezer ágabogán most kezdtek oltatlan kialudozni a Csillagok.  Lehajtotta ismét a fejét és leeresztette a piros bölcsőt a kunyhó bejárata előtt a fűre, aztán fölment ismét az Égre és eltünt a felhők között.


Mily gyönyörű lehetne mindez színes mozgófényképben ha ezen egész ősregénket erre földolgozhatnók !


A királyné meg ezalatt hajnali álmában olyan álmot látott, hogy két szép aranyhajú gyermek játszadozott körülötte s hogy azok voltak fiacskái, nem a kutyakölykök.

Mikor pedig fölébredett és kunyhójából kilépett, nagy csodálkozására ott találta a bölcsőt, benne a két gyönyörűszép aranyhajú gyermekkel.  Ahogy meglátta őket, a szíve nagyot dobbant, mert úgy hasonlított a két gyermek az ő urához... Nem tudta szegény Enő királyné elgondolni mikép került oda a két gyermek, de valahogy mégis csak sejteni kezdette, hogy azok lehetnek a gyermekei, nem a komondorkölykök ;  ahogy megálmodta.  Miért is hasonlítanának urára ? ... Gondjaiba is fogadta a két szépséges fiacskát és nevelte őket igaz anyai szeretettel.  Nevet is adott nekik;  a nagyobbacskát, aki egy kicsit szilajabb is volt, Hunornak;  a kisebbiket, szelidebbet, de aki meg erősebb volt, Magornak nevezte.  Azok meg elmondották neki, mikép utaztak volt a nagy folyóvízen.

Mikor elűzték volt Enő királynét hazulról, semmit sem volt szabad magával vinnie, de azért ő észrevétlen, hajába rejtve, mégis magával vitte a királynak, akit ő annyira szeretett, egy kis képét és ez most ott volt a kunyhóban egy gallyacskára akasztva.  A királyné pedig minden este, mielőtt aludni ment, megcsókolta és megtanította a fiacskákat is hogy ők is úgy tegyenek merthogy az az édesapjuk képe.

No, így éltek mármost ők hárman és a kis kutyák az erdőben.  Egyszer a gyermekek elmentek szamócát szedni, hogy hazavigyék édesanyjuknak.  Ugyanakkor Ménrót király is arra vadászgatott.  Meglátta egy patak túlsó partján a két aranyhajú gyermeket amint szedték az epret.  Ahogy meglátta őket, nagyon megfájdult a szíve mert eszébe jutott hogy volt aranyhajú, szép felesége, akit nagyon szeretett és aki azt ígérte volt hogy két szép aranyhajú gyermekkel fogja megajándékozni de aki ehelyett két komondorkölyköt szült a világra...

Odakiáltott a király a gyermekeknek, várjanak míg átgázol a patakon.  Csakhogy azok megijedtek a fegyveres férfitól és elszaladtak az erdőbe, egyenesen a jól elrejtett kunyhóba.  Hiába kelt át a király a túlsó partra, hiába kereste a gyermekeket az erdőben, sehol sem találta.  Haza ment hát nagy szomorúan.  Búsult, bánkódott, nem ment ki eszéből a két aranyhajú fiúcska... Kérdték őt a felesége s a gonosz szakácsné, mi oka hogy oly kedvetlen és szomorú.

Azt mondja a király :

— Hogy ne volnék szomorú, hogy ne volnék kedvetlen, mikor ott és ott az erdőben két olyan szép aranyhajú gyermeket láttam és fáj a szívem miattuk mert tűvé tettem az egész erdőt utánuk, de sehol sem találtam. – Meg mikor eszembe jutott, hogy első felségem aranyhajú gyermekeket igért volt nekem... de kutyakölyköket szült... és el kellett ezért űzetnem hazulról... pedig olyan szép aranyhaja volt...

Nem szólott a vén, gonosz szüle semmit de mindjárt gondolta hogy a folyóvízre bocsátotta két aranyhajú gyermek lehet az akiket a király látott.  Gondolta magában, majd elmegy ő az erdőbe, a gyermekeket addig keresi míg megtalálja s vagy eltávolítja valahogy vagy elpusztítja.

Azt mondotta hát a királynak, kimegy ő az erdőre, megpróbája, hátha a gyermekeket megtalálja – ő asszony, előle nem fognak elszökni – s elhozza őket ide.

Ki is ment.  Addig járta a rengeteget keresztül-kasul, addig kereste őket míg egyszer csak rájuk akadott, amint szedték a szamócát és a gombát.  Megszólította őket mézes-mázos szóval, beszélgetni kezdett velük.  Elmondatta magának hol és merre laknak, míg egészen meg nem bizonyosodott affelől, hogy valóban az elűzött királyné s két gyermeke laknak ott az erdőben.  Aztán aranyhajukat megsimogatva, mondogatta nekik :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek vagytok !  De még milyen szépek lennétek ha elmennétek a Hold házába s megmosdanátok a Hold mosdóvizében, megtörölköznétek a törölközőjében és belenéznétek a Hold ezüsttükrébe !

Gondolta magában a vén gonosz, hogy ha oda el akarnak menni, majd eltévednek és odavesznek valahol a rengeteg erdőben, vagypedig a magas hegy kőszikláin, amelynek tetején van a Hold háza.  Beleesnek valahol egy szakadékba s ott fagynak meg a hóban.  Még arra is rábeszélte őket, édesanyjuknak semmit se szóljanak, menjenek el most mindjárt.  Hogy meg fog lepődni és hogy meg fog örülni édesanyjuk ha hazajönnek és még százszorta szebbek lesznek mint eddig voltak.

No, rá hagyták magukat beszélni a gyermekek.  Megfogták egymás kezét és elindultak.  Tudták jól merre kell menniök, mert táltosok voltak.  Egész nap mindig mentek de nem tévedtek el.  Estére a magas, kősziklás hegyet meg is látták és annak ködös csúcsán a Hold ezüstös, hegyestetejű házát.  Csak úgy csillogott-villogott fönt a hegy kékes tetején a hó s a zuzmara.

Jaj, milyen nehéz volt a meredek sziklákon fölfelé haladniok !

Föl is vérezték kis kezüket, lábukat az éles kősziklák és a jég, de azért ők csak mentek tovább a Hold és a Csillagok fényénél, a sziklákon egymást segítgetve.  Épen akkor jött már az Égen hazafelé a Hold.  Mikor közelebb ért, meglátta agyermekeket és megismerte hogy hiszen azok akiknek ők egyszer ingecskéket adtak.  Ott ült a házban a Hold édesanyja s fehér ködből fonta a fonalat.  Beszólott édesanyjának a Hold és azt mondotta :

— Nézze csak, édesanyám, az aranyhajú ikrek, akiknek kend egyszer ingecskéket adott, amott igyekeznek fölfelé mihozzánk.  Nézze csak milyen szép nagyocskák már.  De, látom, nem találják az utat;  menjen le elébük, vezesse föl, nehogy valami szakadékba essenek.

Letette a Hold édesanyja az ezüstguzsalyat meg az ezüstorsót és elébe sietett az aranyhajú gyermekeknek.

— Jaj, ti szép fiacskák, hát hol jártok ti itten, ahol még a madár sem jár, a mi havas hegyünk magasságában, a félhők között ?

A fiacskák pedig elmondották, hogy a Hold mosdóvizében megmosdani, törölközőjében megtörölközni és ezüsttükrébe nézni jöttek, hogy megszépüljenek és édesanyjuknak, aki a nagy erdőben él, örömet szerezzenek.

No, odavezette hát a Hold édesanyja az ezüsttálhoz, megmosdatta, a Hold pedig a hófehér, kékszegélyű kendővel megtörölgette s aztán az ezüsttükörbe nézette őket.  És ettől valóban mindketten még százszorta szebbek lettek mint azelőtt voltak.

Megköszönték a fiúcskák a Holdnak és édesanyjának szívességüket, aztán, miután a Hold megmutatta nekik újból merre van az út, elbúcsúztak, megfogták egymás kezét és mentek lefelé.  De most már sokkal könnyebben mentek mint azelőtt, mert az ösvényen mentek, amelyet jöttükkor nem találtak volt meg és csak úgy másztak fölfelé, úttalanul.

A hegyről lejutván, a nagy erdőbe visszamentek és hazáig, édesanyjuk zöldleveles kunyhójáig meg sem állottak.

Meg is örült édesanyjuk nagyon mikor meglátta őket mert már nagy aggodalomban volt miattuk, hogy oly sokáig nem jöttek volt haza, és csodálkozva mondotta :

— Jaj, édes fiacskáim, de megszépültetek !  De hol jártatok ilyen sokáig ?

A gyermekek pedig elmondottak mindent, mi történt és merre jártak.

A vén boszorkány ezalatt a királynak azt mondotta, hogy az aranyhajú gyermekeket sehol sem találta.  Magában pedig azt gondolta, elpusztultak úgyis azóta az erdőben vagy a Holdhegy kietlen szakadékaiban és nem jönnek többé vissza soha.

De aztán mégis csak aggódni kezdett.  Hátha mégis visszajönnek, hiszen táltosok is.  Ki is ment néhány nap múlva titokban mégegyszer az erdőbe, utána nézni.  S hát ott voltak bizony a gyermekek és még százszorta szebbek voltak mint azelőtt.

Kosárkáikban, amelyeket édesanyjuk készített volt nekik, ott szedegették a málnát.  Oda ment hozzájuk, aztán két kezét összecsapva mondotta :

— Jaj, édes gyermekeim, de szépek lettetek !  Lám, milyen jó hogy voltatok a Hold házában !  De még milyen szépekké lehetnétek ha elmennétek az Áldott Napházába is és megmosdanátok a mosdóvizében, megtörölköznétak a törölközőjében és belenéznétek Aranytükrébe !  Hát még akkor hogy megörülne édesanátok ha meglátná hogy ismét még százszorta szebbek lettetek !

És beszélt a vén gonosz a gyermekeknek mézes-mázos szóval addig, addig míg sikerült rábeszélnie, hogy édesanyjuknak semmit sem szólva, menjenek el ismét.  Azt remélte, hogy most már egészen biztosan elvesznek, mert az Áldott Nap háza Napnyugaton vagy a Tenger szigetén, magas, kerek hegy tetején.  A Tengerbe pedig a gyermekek biztosan belevesznek majd, vagypedig megfogják őket a hegyen a tövises magyalbokrok és ott halnak majd meg éhen.

Elindultak hát ismét az aranyhajú ikrek, egymást kézenfogva, Napnyugat felé, amerre az Áldott minden este lemegy, hogy éjszakára, aranyos házába nyugovóra térjen.  Mentek hát, mentek, míg a nagy erdőből ki nem értek.

Nem tévedtek el mert okosak, táltosok voltak és igen jól tudták hogy mindig arra kell menniök amerre az Áldott lemegy.  Estére épen el is értek a Tenger partjára és meglátták abban a szigetet, a sziget közepén a kerek hegyet és annak tetején az Áldott Nap ragyogó, gömbölyűtetejű házát.  Épen akkor szállott már az Áldott Nap lefelé az Égen, hogy házába térjen.  Meglátta és megismerte a tengerparton egymást kézenfogva álló két gyermeket.  Megismerte őket aranyhajukról és az ő édesanyjaadta piros sapkácskákról.  Szép, csillogó aranyhidat támasztott hát a tengerre, a parttól a szigetig és intett a gyermekeknek hogy csak jöjjenek azon bátran.  Ráléptek a gyermekek a csillogó hidra s haladtak rajta a sziget félé.  Ringott, imbolygott az lábaik, alatt de elbírta őket mert könnyűek voltak mint mindenki akinek igaz és tiszta a szíve.

No, kiértek hát a szigetre s ott volt annak közepén a gömbölyű hegy, tele tövises magyalbokrokkal, a tetején pedig aranyos és piros felhők között az Áldott Nap aranyos laka.  Kerek volt az és gömbölyű tetejű mint a kenyérsütő kemences ajtónyílása is egészen kerek volt.  Mentek mármost fölfelé a gyermekek a magyalbokros hegyen és, jaj, de nehéz vala haladniok a sűrű, tövises bokrok között !  Karjuk, lábuk csupa vér lett, úgy szaggatták őket a tövisek.

Ott ült a ház aranyveretes pitvarában az Áldott Nap édesanyja és fonogatott aranyguzsalyról karikós aranyorsóra aranyszőrű juh gyapjából gyönyörűséges aranyfonalat.  Azt mondja neki a fia :

— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, ott jő fölfelé ama két szép aranyhajú gyermek akiknek sapkákat adtunk volt;  most is a fejükön vannak még.  Aranyhidat támasztottam nekik, át is jöttek rajta de nem találják az ösvényet, halálra tépi őket a tüske.  Menjen le kend, édesanyám, vezesse föl őket.

Le is tette erre a Nap édesanyja aranykarikós orsaját, elébük ment az ösvényen és kezüknél fogva a házba fölvezette őket.  Elmondották a gyermekek, mijáratban vannak, mire az Áldott Nap édesanyja az aranytálba megmosdatta, a törölközővel megtörölgette s ettől a tövisejtette sebeik is legott begyógyultak, és azután az Áldott Nap aranyasztalán álló, kerek Aranytükrébe nézette őket, mitől még százszorta szebbek lettek mint eddig voltak.  Ezután megcsókolta mindkettőt és azt mondotta nekik :

— No, édes gyermekek, immár százszorta szebbek lettetek, de most már siessetek haza édesanyátokhoz, mert bizonyára sírva aggódik már miattatok.

Mentek is hát a gyermekek, siettek lefelé a hegyről.  Most már tudták a hegyen körülkaringó utat.

Az Áldott Nap pedig meg mielőtt aludni ment, kisütött mégegyszer a piros felhők.  közül, mire fölragyogott a Tengeren mégegyszer az aranyhíd, a gyermekek átmentek rajta s aztán siettek a nagy erdőn körösztül, édesanyjukhoz.

Hogy megörült ez mikor végre jönni látta őket !  A két kezét összecsapta csodálkozásában, hogy milyen szépek lettek és kérdezte ismét hogy hát merre jártak már megint olyan sokáig ?  A gyermekek pedig elmondottak mindent.

Bánkódott, szomorkodott a király a két szép aranyhajú gyermek után és elment újból a nagyerdőbe vadászni, hátha mégis találkozik mégegyszer velük.  És hát valóban, amint ott járkál ugyanazon patak mellett, hát csak meglátja ismét a két gyermeket a túlsó parton.  Most is kosárka volt a karjukon de most még sokkal szebbek voltak mint azelőtt.  Átkiáltott most is hozzájuk, álljanak meg, ne féljenek, ne fussanak el.  De azok megijedtek most is és bizony elszaladtak megint haza, édesanyjuk rejtett kunyhójába.  Most is hiába kereste őket a király, sehogysem tudta megtalálni s csak még szomorúbban ment haza mint azelőtt.

Elmondotta otthon a feleségének és anyósának, hogy bizony megint látta a két aranyhajú gyermeket és hogy még sokkal szebbek voltak mint azelőtt de ismét csak elszaladtak előle s eltűntek az erdőben;  nem tudta őket megtalálni sehogy sem.  Mérgelődött a vénasszony nagyon amint megtudta hogy még mindig élnek az aranyhajú gyermekek.  De most sem mutatta bosszúságát, hanem a királynak azt mondotta, hogy no, ha ismét ott látta őket akkor azok bizonyosan ott is laknak valahol.  Elmegyen hát ő mégegyszer és addig keresi míg megtalálja s elhozza őket.

El is ment de most eltökélte magában hogy hát elpusztítja a gyermekeket ő maga.  Megvárta az erdőben míg kezdett besötétedni.  Volt egy hűvös furulyája, azt elővette s elkezdett rajta fújni valami dallamot.  Fújta és hát egyszerre csak megzörrent az avar a bokrok között és lassan csúszva előjött a sűrűségből a Sötétség és a Hidegség.  Az egyik fekete volt és kék a másik.  Kúszott a boszorkány felé a két rút kígyó, nyelvét öltögetve, ő pedig folyton fújva furulyáját, elindult, lépkedett, egyenesen a kunyhó felé s vezette őket.  Ahogy közeledett a kunyhó nyílásához, halkabban fújta, hogy a fiak és édesanyjuk föl ne ébredjenek.  Oda vezette a kígyókat a bölcsőhöz és akkor a furulyázást hirtelen abbahagyta, kiosont és elsietett hazafelé.  Gondolta magában, most már vége a gyermekeknek meg az anyjuknak is, mert hogy úgy hirtelen abbahagyta a zenélést, a kígyók mostan dühösen harapni fognak magukkörül mindent.  Odahaza pedig a királynak megintcsak azt hazudta hogy hiába kereste a gyermekeket egész nap és egész éjszaka, sehol sem találta.  Ha ott is voltak de bizonyára elköltöztek onnan és másfelé járnak mostan.  És gondolta magában :  Másfelé bizony azok !  A Másvilágon ! ...

Ámde Magort fölébresztette a két kis komondorkutya szükölése.  Félve, remegve húzódtak azok meg a boszorkány és a kígyók elől.

Sem csaholni, sem mozdulni nem mertek.  Ahogy fölébredett Magor és meglátta magafölött a két rút főt, nagyhirtelen a nyakukat megragadta.  Oly csodálatos erejűvé növekedett volt, hogy már így gyermekként is vetekedhetett a legerősebb férfival, és most a kígyók torkát oly erővel szorította, hogy azok mefulladtak.  Akkor ledobta őket a földre, Hunor pedig előkapta hegyes kövét és fejüket összezúzta vele.


A hegyes kőék az emberiség egy legrégibb fegyvere volt és Hunornak azaz az őskunoknak legfőbb vallásos jelképe is.  Magor itt is azonos Heraklésszel, aki a görög hitrege szerint is már kisgyermekkorában is megfojtja a két kígyót, csakhogy a görögök nem tudták már azt hogy ezek a Sötétség és Hidegség megszemélyesítései, amelyeket a fölkelő, tehát még gyermek, Nap legyőz.  Nem tudom hogy fölgyűjtött néprajzi anyagunkban megvan-e a kígyóbűvölés nyoma, mivel azonban ez ma is különböző népeknél megvan és tehát kétségtelenül ősrégi dolog, joggal föltételezhető hogy nálunk is megvolt, annál inkább hogy farkas és kutya megbűvölése nézéssel vagy szóval, napjainkig is megállapítottan megvan.  Azt hiszem tehát hogy élhetünk annyi költői szabadsággal hogy ez indítékot fölhasználjuk.


A király ezalatt csak búsult, szomorkodott az aranyhajú gyermekek után.  Nem volt nyugta, meg nem is tetszett neki sehogysem a vénasszony beszéde hogy egyszer sem találta meg a gyermekeket, holott hiszen ő meg már kétszer is látta őket.  Harmadszor is elment hát az erdei patakhoz.  De most már előre átgázolt a túlsó partra és a gyermekeket ügy kezdte keresni.  Még is látta őket, mert aznap is arrajártak málnaszedni.  Hiába akartak azok előle most is elfutni, most legott utolérte őket.  Mondotta nekik szép, szelid szóval :  ne féljenek tőle, dehogyis bántja őket.  Így hát végre összekerült az aranyhajú gyermekekkel és azok aztán elvezették őt kunyhójukhoz.  De Enő királyné, amint jöttükkor a király hangját meghallotta, nagyon megijedett, elfutott a sűrűbe s elrejtőzött, mert tudta jól hogy a király mennyire haragszik rá.  Ámde a király, ahogy a kunyhóba lépett, azonnal meglátta ott a képet és csodálkozva kérdezte a fiacskákat hogy miféle kép az és hogyan kerül ide ?

Azok meg felelék :

— Az a mi édesapánk képe.  Édesanyánk és mi minden este lefekvés előtt megcsókoljuk, mert édesanyánk így tanított minket.

És elmondották a fiacskák azt is hogy miképpen utaztak ők bölcsőjükben a nagy folyóvízen.

Megmutatták a bölcsőt is, a király pedig megismerte hogy az volt az ő bölcsője is.  No de ekkor már egymás nyakába borultak és ölelték, csókolták egymást, mert a király is megértett mindent, hogy mi hogy történt, meg a fiacskák is ráismertek a képről édesapjukra.  A király pedig kiáltotta :

— Hát hol van édesanyátok ?!

Nosza, kiszaladtak, a fiacskák a kunyhó elé, de kiszaladott a király is és hívogatták mindhárman Enő királynét, jöjjön elő.  Bizony elő is jött hát a bokrok közül.  Hosszú aranyhajával, zöldlevélruhájában – mert nem volt más ruhája ott az erdőben –
(büntetésül ugyanis régen a rossz nőket meztelenre szokták volt vetkőztetni, megszégyenítésül, néphit volt pedig hogy olyan nő szül kutyakölyköket aki kutyával közösül)
talán még szebb is volt mint azelőtt, aranyos királynői ruhában.  Egymás nyakába borultak most hát a király és a királyné is.  Elmondották egymásnak mindent és meg is értették mind, hogy mi történt és miért.

Mire pedig haza mentek a királyi palotába, a gonosz vénasszony és leánya nem voltak sehol mert ahogyan az ablakból meglátták hogy jön haza a király, feleségével, gyermekeivel és a kutyácskákkal, mind együtt, tudták már úgyis, hogyvége dicsőségűknek és a szégyen és a büntetés elől inkább elmenekültek a nagy erdőbe s most ők rejtőzködnek ott az emberek elől, mint azelőtt Enő királyné.



Ismeretes hogy a legkülönbözőbb népeknél úgy maga a nép mint az államhatalom, a fejedelem vagy az egyház is mily borzalmas kegyetlenséggel, halállal, halál előtti iszonyú megkínzatással büntetett súlyos avagy sokszor kevéssé súlyos bűnt is.  Például a Biblia szerint a zsidók a házasságtörést is megkövezéssel büntették, vagyis a bűnöst nyilvánosan nehéz kövekkel a nép agyondobálta.  Hogy még csak néhány századdal ezelőtt is a kereszténység is a szakadárságot (eretnekséget) vagyis a vallásos fölfogásban többnyire csak igen csekély eltérést is egészen általánosan elevenen való elégetéssel vagyis iszonyú kínhalállal büntette, eléggé ismeretes.  Továbbá szintén még nemrégen európai népek is lopásért kézlevágással, tüzes vassal a homlokon való megbélyegzéssel sőt akasztással is büntettek.  Úgyszintén orr-, füllevágás, nyelvkivágás, szemkiszúrás törvényes ítélet vagy népítélet szerint alig 100-200 éve hogy már nemigen fordul elő. [1]

Különösen fontos azonban hogy a legkülönbözőbb népeknél az ilyen kegyetlen büntetéseket nem csak a törvényes hatalom hanem maga a nép hajtotta végre.  A „lincselés” napjainkban is előfordul még, ami az átlagembernek, mindenműszaki (technikai) műveltség mellett való alacsony szellemi szinvonalát bizonyítja, mert hiszen fejlettebb lelkületű ember ilyesmit nem csak véghez vinni képtelen de még látásától is irtózik.

És íme a magyar nép körében ilyen büntetések sohasem léteztek illetve nem léteztek ott és addig ahol és ameddig a szinte kizárólag idegen vérű vagy idegen vérrel vegyes és nyugati hatás alatt álló úri osztály, és ennek törvénykezése, adologba nem avatkozott.  Ismeretes hogy a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is az ilyen származású nemesség rendelte el de végrehajtásához magyar embert nem találtak, úgyhogy azt cigányokkal kellett végrehajtatni.  (1514.)

A magyar nép saját büntetőszokásaiban sem halálos büntetés sem véres vagy csonkítással járó büntetés nem létezett és ahol ilyesmi régebben elő is fordult az kimutathatóan mindig idegen hatásra vezethető vissza.

Rendkívül jellemző az is például hogy a magyar nép asszonyai, leányai, bár rendkívül szeretik a díszt, ékszert, pompát de fülbevalót sohasem viselnek (kivéve néha, az úri asszonyokat utánozni akaró városba elszegődött cselédlányokat ésegyes ilyenekből lett asszonyokat), éspedig azért mert irtóznak még attól is hogy a leányok fülét kifúrják.

A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bűnt is csak kiközösítéssel, a faluból való kiüldözéssel, kisebb bűnöket pedig nyilvános megszégyenítéssel, általános kicsúfolással, gúnnyal büntette.  Természetes dolog pedig hogy így csak szellemileg és erkölcsileg igen fejlett és magas szinvonalon álló nép büntethet, már csak azért is, mert hiszen durva, vad lelkületű emberre ilyen büntetés semmi hatással sem lett volna, ilyesmi őt a bűn elkövetésétől egyáltalán nem riasztotta volna vissza.

A magyar népmesékben is a gonosznak a mese végén bekövetkező szörnyű halállal való büntetése is vagy hiányzik, mint az általam itt elmondottban, vagypedig ha megvan, úgy az más szomszédaink hatásának tulajdonítható, akik meséiből viszont az ilyesmi sohasem hiányzik.

Hogy ez valóban így van, erről meggyőződhetünk ha a Grimm-féle meséket összehasonlítjuk az azoknak megfelelő magyar mesékkel.  Mindig azt fogjuk tapasztalni hogy számos más népmesének bár megvan a magyar változata is de nálunk belőle a borzalmas, véres események vagy hiányzanak vagy sokkal enyhébbek, vagy legalábbis nincsenek annyira kiemelve, részletezve.  Aminek természetes oka csakis az hogy a magyar nép embere, amíg és ahol lelkületét idegen hatás el ne m durvította, ilyesmitől irtózik, holott másoknál ilyesmi nélkül a mese nem eléggé „érdekes”, illetve ha az eredeti mesében nem volt, akkor betoldották, mert a hallgatóságot a költői szépségek kevésbbé érdekelték mint a véres borzalmak részletezett elbeszélése.  Erre nézve megemlíthetjük még a régi germán hősköltemények szinte hihetetlenül borzalmas tartalmát.  (Lássad Jegyzetek 330. old.)

Jellemző minden nép lelkületére különösen az hogy milyennek képzelte a kereszténység előtti idejében Mennyországát.  A magyar nép ezt az Égi Csallóköz szigetén (a Tejútban látható sziget) lévőnek képzelte, amelyet Fehérköznek is neveztek, amelyről ma is szól egy dal :  „Tündérek érkezének, Fehérközből jövének, hozzánk betérének, Szép leányt keresnek.”  Stb.

Úgy képzelték hogy e szigeten gyönyörű gyümölcsös és virágos kert van, amelyben az igazak lelkei, akik ezt megérdemelték, a tündérekkel együtt boldogan élnek.  Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című művében (Budapest1916.) közül két a népi csillagképeinket ábrázoló rajzot („Égabroszunk Csillagai”) amelyen e sziget föl van tüntetve és rajta egyik végében ott van a „Tündérek fordulója” a közepén pedig a „Tündérek tánca” nevű csillagkép.

Ezekkel ellentétben a régi germánok Mennyországa a Walhalla, ahová csak a harcban elesettek lelkei jutnak el.  Ezek ott minden reggel egymás ellen vad harcra kelnek („wilden Kampfe gegeneinander”.  Meyers Lexikon. Wien, 1897.) de délig sebeik begyógyulnak, miután Odin főisten asztalához lakormára gyűlnek, ahol a Sährimnir regebeli vadkan szalonnáját eszik és méhsört isznak.

Teljesen egyezik mindez azzal amit Tacitus „Germania”-jában ír a germánokról.  E műve IX. pontja alatt írja hogy bizonyos napokon emberáldozatokat ölnek isteneiknek.  A XIV. pont alatt, hogy a földet nem szívesen művelik, jobban szeretik a harcot, sőt lustának, gyöngének tekintik azt aki munkával szerezi meg azt amit vérrel is megszerezhetne.

(Értsed tehát, hogy megvetik azt aki nem rablásból hanem munkából él.)  A XVII. pont alatt azt írja hogy ruhát csak a gazdagok viselnek, a többinek csak palástja van de egyébként meztelen és hogy egész nap a tűz mellett melegedve henyélnek.  A XXII. pont alatt mondja hogy náluk az éjjel-nappal való iszákoskodás nem hiba, valamint hogy a részegek gyakori összezördülései ritkán végződnek máskép mint sebesüléssel és öldökléssel.  A XXIII. pont alatt pedig azon véleményét fejezi ki hogy ha adnának nekik annyi italt amennyit kívánnak, könnyebben volnának legyőzhetők mint fegyverrel.

Hogypedig itt mindenesetre az igazi régi germánokról van szó, nem pedig a szintén északi tájakon is élő finn-ugor azaz magyari fajta népekről, azt Tacitus e műve elején lévő IV. pontjából látjuk amelyben írja hogy a germánoknak sötét tekintetű (értsed: mélyen ülő) kék szemük, vörös hajuk, nagy testük van és hogy csak erőszakosságra valók de munkára képtelenek.  Ezzel szemben tudjuk hogy az összes finn-ugor fajta népek, miként a magyarok is :  közép- vagy kistermetűek, szemük bár kék de nem mélyen ülő, hajuk pedig sohasem vörös, hanem lenszőke és hogy mindnyájan békés természetű, szorgalmas, dolgos és kitartó földművelők.

Ma már tudjuk azt is hogy e népeket a germánok többnyire leigázták, a maguk számára dolgoztatták, nyelvüket is reájuk kényszerítették de hogy ma Németországban már ezek képezik a német nép többségét míg az igazi germánság, épen munkára képtelen volta miatt, számbelileg folyton fogy vagyis kihal.  Svédország őslakossága is finn-ugor volt, amelyet azonban az oda behatoló harcias germánok leigáztak, az ellenállókat pedig a hegységek közé üldözték, ahol Közép-Svédországban még 1890-ben is 19.500-an voltak, míg az ország északibb részeiben lappok is élnek (Meyers Lexikon Leipzig-Wien 1897. „Schweden.” 717. oldal.)  Ma Svédországban a germánok többségében vannak ugyan, de Nytröm német antropologus szerint inkább csak az alacsonyabb néprétegekben, míg a felsőbb osztályokban mindinkább terjed az őslakos elem.  Ezek ma is svédül beszélnek ugyan és magukat svédeknek hiszik, a tudomány haladásával azonban a valóság mindinkább kiderül, valamint ki fog derülni az is hogy a magyar nyelv a germán nyelveknél menyire fejlettebb, célszerűbb és kifejezésképesebb.

Visszatérve a magyar nép büntetőszokásaihoz, elmondom itt Szendrey Ákos nyomán („Ethnographia” folyóirat. 1936. évfolyam, „Népi büntetőszokások”. 65-71. oldal.) a következőket :

A magyar nép büntetőszokásai között halálbüntetés nincsen, valamint testi büntetés, például megvesszőzés is csak ritkán fordult elő éspedig csak a hatóság által alkalmazva, ami tehát idegen befolyásra vezethető vissza.  Súlyosabb bűn is csak a falúból való kiüldöztetést vonta maga után.  Enyhébb bűn, elkövetett hiba, szokássértés, lustaság, illetlenség büntetése volt a megszólás, nyilvános kigúnyolás, utána kiabálás, a társaságból való kinézés, kizárás.  Továbbá szokás volt például hogy Szent György napján valahol a falú szélén nagy máglyatüzet raktak, odagyűltek és itt mindenkinek jogában állott bárkiről hangosan az illető bármely bűnét, elkövetett vagy elkövetni szokott hibáját kihirdetni.  Az itt elmondottakért senkit sem volt szabad bántani, viszont az ilyen kihirdetéstől természetesen mindenki nagyon félt és vigyázott, hogy annak ki ne tegye magát.  Ennél súlyosabb büntetés volt a „meghurcolás”, ami rendesen a rajtakapott tolvajokat érte.  Az ilyennek a lopott holmit a nyakába akasztották vagy hátára kötötték és így a falun végig vezették, kiabálva hogy így jár aki lop.  Eközben pedig valaki ment utána és fújta a kürtöt vagy verte a dobot.  Az ilyen meghurcolás következménye aztán néha az volt hogy az illető a faluból elbujdosott.

Amint Szendrey is mondja, kétségtelen hogy az ilyen népszokások ősrégi időkből származnak, olyan időkből amelyekben még nem létezett büntető állami hatóság.

Mindig idegen hatásnak tulajdoníthatjuk tehát ha a mesében a gonosz és bűnös személy véres és borzalmas büntetése következik be, aminő például a fölnégyeltetés, lófarkrakötve halálra vonszoltatás, kerékbetörés és elevenen való elégetés.  Ami azonban szerintem kevésbbé mesei átvételre mint inkább arra vezetendő vissza, hogy a bejött idegenek által, majd idegenek uralma által, hozzánk az ilyen büntetések is behozattak, ami aztán a mesemondásban is tükröződni kezdett.  Sőt föltétlen idegen fölfogásnak tartom azt ha az ilyen büntetést maga a diadalmas de mindig nemes jelleműnek föltüntetett mesehős eszközöli vagy eszközölteti.  Nemes jellemű egyénről ilyesmit a mi fölfogásunk nem volt képes föltételezni.  A mi fölfogásunk szerint csak az következhetett be hogy a mesehős és gonosz ellenfele egymással megharcolván, a gonosz e harcban legyőzetve, elesik és meghal.  Előfordulhat hogy a mesehős ellenfele fejét, vagy sárkánynál fejeit, levágja, de sohasem hogy azt előbb meg is kínozza, mivel ez már vad kegyetlenséget, szadista hajlamot tételez föl, (a mesemondó és az ilyesmit élvezni képes hallgatóság részéről!) ugyanúgy mint vad népeknél az hogy a győző bosszúból legyőzött ellenfele véréből is iszik, amit dicső dologként például volt alkalmam hallgatni.  Kegyetlenkedés, ha romlatlan magyar mesében elő is fordulhatott, de ez csakis a mesehős gonosz ellenfelének tulajdoníttatott, miként a föntebb elmondott „Szép Miklós” mesében is, ahol a sárkány a mesehős testét darabokra aprítja.  Hasonló cselekedet nálunk valamely a mesebeli nem gonosz személynek csak akkor tulajdoníttathatott ha annak célja az volt hogy a mesehős általa ismét föltámasztatva ezáltal erősebbé és szebbé tétetett.

A „költői igazságszolgáltatás” természetesen büntetésben is a mi meséinkben is bekövetkezett de mindig csak úgy hogy a gonosz maga rohan vesztébe, jár pórul, vagyis úgy hogy őt maga az Isteni Igazság, a Sors vagyis a Természet Törvénye bünteti meg gonoszságáért, ha ellenben maga a diadalmas mesehős bünteti meg, akkor a büntetés csak megszégyenítés, megalázás és elüldözés, elkergetés.


Ezután kell következzenek Magor és Hunor azon ifjúkori kalandjai amelyek még nem végződnek házassággal.  Itt is népmeséink gazdag világából meríthetünk indítékokat.  E rész elején, ha nem is épen ezzel kezdődőleg, kell legyen azon, meséinkben meglévő indíték, hogy a fiúk megkérik apjukat engedné őket útra „világlátni” vagy „szerencsét próbálni”.  Mire az apa engedelmével egy vagy több fiú, együtt vagy időközönként, útra kelnek.  Éspedig egyaránt fordul elő az hogy utóbb a szülő házhoz visszatérnek, valamint hogy egyik-másik vagy mind, nem térnek vissza hanem másutt telepednek meg és ott alapítanak családot.  Népünknél ez így régebben valóban szokásban is volt, hogy ugyanis a legénykor elején az ifjak, házasságuk előtt, vándorlásra mentek.  Némelyek visszatértek és megházasodtak, némelyek visszatértek de már nőt hozva magukkal, míg mások nem is tértek vissza, vagy azért mert valahol életüket vesztették :  „odavesztek” vagypedig mert másutt telepedtek meg, ott alapítva családot.  Megtörtént természetesen az is hogy valamely gyermek szökve hagyta el a szülői házat, ami azonban, népmeséink tanúsága szerint, ritkán fordult elő.  Ellenben gyakran történt meg az hogy a családfő vagy nemzetségfő rendelkezésére valamely telep egész fiatalsága egy része, már házassága után, nőstől, indult vándorlásra, új települő hely keresésére vagy már előzőleg fölkutatott alkalmas helyre, amelyet esetleg előbb vándorláson lévő valaki talált volt.  Az ilyen kivándorlásnak főkép az illető őstelepen való túlszaporodás és az ennekfolytán beálló ínség volt a kényszerítő oka.  Ennek nyoma az úgynevezett „vállalkozás”-ban népünknél ma is megvan még.  Ha ugyanis egy „élet”-en (ahogy népünk az egész háztáját, a melléképületekkel és kerttel együtt, nevezni szokta) a család már nagyon elszaporodott, akkor a fiatalabb házaspárnak a családfő rendelkezése, vagy esetleg sorshúzás szerint, ki kell válniok, amikoris ingóságaikat magukkal vihetik, úgyszintén az állatállományból is annyit amennyit az öreg családfő (régen nőelvűeknél az öreg családanya) nekik odaítél.  Népmeséinkben is megvan ennek emléke, kifejeződése, abban hogy a családapa egy vagy több gyermekének azt mondja hogy mivel szegénységben élnek s őket eltartani már nem bírja :  menjenek a világba szerencsét próbálni.  Némely mesénkben a „szegény embernek annyi a gyermeke mint a rosta lika”, mint „réten a fű” vagy mint „Csillag az Égen”.

Természetes hogy ez költői túlzás de ha elgondoljuk hogy régen többnejűség is volt, úgy az igen sok gyermek gondolata érthetőbbé válik, másrészt annyiban sem kell a dolgot szószerint vennünk, hogy az apa alatt nemzetségfő is érthető, úgyhogy nagyszámú család alatt bizonyos területen túlszaporodott egész törzset is érthetünk.  Benedek Elek „Magyar mese- és mondavilág”-ában a „Szerencsekrajcár” című mesében találjuk :  Atyának 24 gyermeke van, mind fiú;  nem bírja már őket eltartani, azért fölállítja őket két csoportba, mindegyikbe tizenkettőt, mire sorsothúzva :  az egyik csoport marad, a másiknak el kell mennie a világba.  Képzeljünk el tehát a cölöpépítményes korban egy tavat.  Itt valamikor megtelepedett egy család, ez elszaporodván, cölöpépítményes falu keletkezett, majd néhány század múlva, a tavon annyi cölöpépítményes falu állott már hogy sem a tó hallal sem a környék egyéb táplálékkal a lakóknak megélhetést már nem adhatott.  Ínség következett be, vagyis beállott a „szegénység” és ezzel a kivándorlás szüksége is.  Természetes tehát hogy a közösség vagy a törzsfő, fejedelem vagy király elrendelte hogy sorshúzás legyen amely eldöntendi hogy mely falvak tartoznak kivándorolni s valahol más, megtelepedésre alkalmas tavat keresni.

Így történt aztán, ősrégi időkben, még a sémi és árja népek keletkezése előtt, hogy ősnépeink szárazon, folyóvizeken, tavakon, tengereken, gyalog, szereken, hajón utazva, egész Földünkön elterjedve, mindenfelé gyarmatokat, műveltségeket alapítottak.


Tovább

____________________

1A Néprajzi Értesítő folyóirat 1910. évfolyama 242. oldalán, Csippék János: „Sáfrányosok a Felvidéken” című cikkében áll :
   „Még erélyesebben járt el Nürnberg tanácsa, amikor egyik bűnös polgárát, Köbbelt, segítőtársaival együtt, hamis fűszereiből rakott máglyán elégette (1456. év) és ugyanekkor Pfranger Elzát elevenen sírba tették. A későbbi időkben az ilyen bűnösöket kegyelem útján már csak vízbe fojtották.
   Nálunk ilyen barbár büntetéseknek semmi nyoma. A hamis árut elkobozták, megsemmisítették, a bűnös fogsággal lakolt avagy megfelelő bírságot fizetett, de más büntetés nem érte.”