Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Magyarázatok


Mikor e költeményt magyar népmesék alapján megírtam, ezt nem azért tettem mintha költői babérokat kívántam volna szerezni, bár szándékom volt magyar meséskönyvet is kiadni — részben versbe foglalt, részben prózában megírt népi eredetű mesékkel —, amire azonban a közbejött második világháború miatt már nem került sor.  E költeménnyel célom az volt, hogy útmutatásul szolgáljon igazi magyar verseléshez is valamint ahhoz is, hogy miképpen lehetne a magyar népmeséket és regéket gyermekek olvasmányául fölhasználni a ma e célra használt mindenféle idegen de többnyire igen együgyű sőt sokszor buta mesék helyett, amelyeknek bár nagyrésze őseinktől származik de annyira leromlott, hogy értelmesebb gyermekek számára élvezetes olvasmányt már nem képezhet.  Azt is akartam volna a mesékkel elérni, hogy ezek bár gyermeknek valóak legyenek de emellett költői szépségűek és egyúttal igazi ősmagyar jellegűek is, hogy visszatükrözzék ősműveltségük gyönyörű világát.  Azt is akartam, hogy bár közvetlen szövegük a népmese és gyermekmese hangját megtartsa ugyan de emellett rejtett, jelképes értelmük az ősmagyar vallásbölcselet és természetismeret titkait is tartalmazza, úgy, ahogy mindez az igazi magyar népmesékben is megvan, illetve mai nagyfokú elromlottságuk dacára is bennük még fölismerhető, annak ellenére is, hogy a mai mesemondóknak minderről már sejtelme sincsen.

Viszont ezen könyvemben útmutatásul szeretnénk szolgálni költők számára ahhoz is hogy miként kellene ősregéinket nagyméretű hőskölteménybe foglalni illetve, hogy miként kellene egykori nemzeti hősköltészetünket (epikánkat) rekonstruálnunk.  Itt természetesen a helyes epikai hangot eltalálni már sokkal nehezebb lesz, mert hiszen amellett, hogy az eposz egyszerű, természetes, nem tudományoskodó de nyugodt és fenséges hangját meg kell tartani, de vigyáznunk kell arra is, hogy a hang ne legyen gyermekmeseszerű.  A mély jelképes értelem észrevehetőbb kell legyen mint a gyermekmesékben sőt igazi, komoly eposznak az egyik jellegzetessége kell legyen.  Mindezt némely régi eposz el is éri, de hibája a legtöbbnek meg — még Homérosz Iliászának is — az, hogy tele van borzalmas, véres, sőt sokszor egyenesen degenerált, szadista lelkületű embereknek tetsző jelenetekkel.  Ez különösen a régi germán költészet fő jellegzetessége.  Az ilyesmi nem csak az ifjúság, hanem a fölnőttek lelkületét, kedélyét is csak rontani, elvadítani alkalmas.  Rossz, gonosz természetű emberek költői szépségek helyett ilyesmikkel akarják szerzeményeiket „érdekessé" tenni, akár csak a mai ponyva irodalom, illetve nem a nemes lelkületű emberekből álló kisebb számú közönségre, hanem az alacsonyabbrendűekre számítanak és tetszésre ezeknél is találnak, holott felsőbbrendű lelkületű emberek az ilyesmit nemhogy élveznék de undorral utasítják vissza.  Mivel azonban az alacsonyrendű emberek számbelileg nagy többségben vannak, ezért a nem eszményi és nemes célt hanem csak anyagi hasznot szem előtt tartó irodalom az emberiség aljasabb része ízlését igyekszik kielégíteni.  Mindenesetre a régi germán hősköltemények legnagyobb részéből különösen kitűnik, hogy azon közönség amely ezeket élvezni tudta : csak kegyetlen, vérszomjas természetű lehetett.  Holott az ilyen borzalmas elbeszélések az igazi magyar ember ízlésének meg nem felelvén, ilyesmi az igazi magyar népmesékből hiányzik is, illetve ha ezekben harc, véres esemény, emberhalál elő is fordul de csak ritkábban és egyáltalán nem annyi visszataszító borzalmasságok leírásával, valamint sohasem ezek képezik az elbeszélés lényeges részét, érdekességét, hanem inkább az igazi költői szépségek.

Különösen ki kell még emelnem azt is, hogy az ősmagyar költői és mitológiai anyag gyakorlatilag is nagymértékben hasznosítható lehetne ha azt a mozgókép ipar is fölhasználná, éspedig nem csak különben is szépsége miatt hanem azért is mert ez egy eddig a közönség előtt teljesen ismeretlen, új egész világot tárna föl és a már annyira agyoncsépelt dolgokkal szemben a legnagyobb anyagi sikert is biztosíthatná.  Amihez azonban ősvilágunk nem csak felületes ismerése volna szükséges hanem olyan beható amilyennel, sajnos, kívülem alig rendelkezik valaki.

Ami fönti költeményemben a verselést illeti :  bár a végrímet sem kerültem és alkalmaztam is ahol az magától kínálkozott, mivel azt tartom, hogy az ősmagyar verselésben ez is, ha csak mellékesen is, de már megvolt.  De különös gondot fordítottam az előrímre.  (Alliteratio, betűrím.  A „betűrím" elnevezést azért nem tartom helyesnek mert habár elég ha csak a kezdő betűk rímelnek de szebb és tökéletesebb ha rímelnek a kezdő szótagok is.)  Ezt alkalmazom a sorpárok kezdőbetűjénél, a sormetszetek, ütemek és egyes szavak elején de nem ragaszkodva soha egyikhez sem, hanem úgy és ott ahol épen kínálkozott vagy ahol könnyebben találtam.


Példák :
Sorpár elején :
Levelét megírta tündérek legszebbje,
Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Sormetszet elején :
Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

Szavak elején :
Ezüstös kaszáját vállára vetette,
Megyek messzi földre, Tündérország felé.
Nézi a két karját, testét s a két lábát.

Véleményem ugyanis, hogy ilyen volt az ősmagyar rímelés is : teljesen szabad és tehát változatosabb is mint a mai.  Bizonyos rímelési típushoz való ragaszkodás súlyos nyűg, ami a szépség és értelem károsodását okozza.  Sőt ha itt-ott egy-egy verspárnak semmi ríme sincsen is — bár ezt lehetőleg kerültem —, még ezt sem tartom hibának, mivel a ritmus, ha tökéletes, pótolja.

Előrímes finn rokonaink régi verselése is és ilyen elejétől végéig nemzeti eposzuk a Kalevala is.  De ilyen volt a régi germán verselés is, vagyis szintén előrímes.  Csakhogy mivel a magyar és finn nyelv, valamint többi északi rokonnépeink nyelve egyik fő jellegzetessége az hogy a hangsúly kivétel nélkül mindig a szó első szótagján van, sőt majdnem mindig a mondat elején is.  Természetes tehát hogy a rím is itt csendül meg a legjobban, vagyis természetes tehát hogy az előrím olyan népeknél jött létre amelyeknél a hangsúly mindig elől van, holott tudjuk hogy az árja nyelvekben ez nincs így.

Amiből tehát az következik hogy a germánok ősi magyari népek műveltsége hatása alatt élvén, az ilyen rímelést ezektől vették át, de utóbb, mivel ez nyelvük szellemének nem felelt meg, könnyen elhagyják és a más árja népek utórímelését szokták meg, és tehát a németek is utóbbit használják ma is.  Viszont mi még a kereszténység befogadásával idegen hatás és német uralom alá süllyedvén, a nyelvünk szellemének meg nem felelő utórímet szoktuk meg, úgyhogy saját ősi rímelésünknek nyoma ma csak régiségeinkben van meg, valamint az ilyen gyermek mondókákban :

Egyszer egy időben
Szilágyi erdőben
Szarkák veszekedtek,
Szúnyogok átkozódtak.
Szarkavezér meghallotta,
Szalmakardját kirántotta,
Szúnyog bát levágta.
Bagót küldték doktorért ;
Amíg bagó ballagott,
Addig szúnyog megdöglött.

Igaz ugyan, hogy létezik néhány más nyelv is amelyben a hangsúly szintén a szó első szótagján van, de ezeknél könnyen kimutatható, hogy csak elidegenedett magyariak vagy pedig magyari népek hatása alatt éltek.

Ilyen árja nyelv például a cseh és a tót, amelyekben a hangsúly a szó első szótagján van.  Maradott is arról följegyzés, hogy régen a mai Csehországban „éltek csehek és szlávok" ami szerint tehát a csehek régen nem voltak szlávok.  Szerintem valóban a kereszténység felvételével fogadták csak el, ezzel együtt, a szláv nyelvet is, ugyanúgy mint a bolgárok.  Hogy viszont a morvák és tótok mindig mennyire magyar hatás alatt éltek, kimutatnunk nem kell, sőt kétségtelen az is, hogy a morvák és tótok azon része amely a lapályosabb tájakon él, szintén csak a kereszténység fölvételével elszlávosodott magyarokból és magyariakból (palócok, barkók, matyók) áll, amely elszlávosodást utóbb nagymértékben elősegítette a volt osztrák uralom magyarüldöző politikája, legfőképpen azzal, hogy a jó földeket, az osztrák uralom ellen mindig lázongó „megbízhatatlan" magyarságtól elszedve, ezeket a hegyek közül letelepített, sőt külföldről is, például Dalmáciából, behozott szlávoknak adta.  (Hogy mily nagyszámú németeket is telepítettek be, jól tudjuk.)  De elősegítette az elszlávosodást az is, hogy a Magyarországon bárhol élő szlávok mindenkor mindennemű pártfogásban részesíttettek, mivel természetesen mind „császárhűek” voltak és a magyarság ellen fegyverrel is harcolni mindig kaphatók voltak;  például az 1848. évi szabadságharcunk alatt.

Véleményem tehát az hogy a Csehországban, Morvaországban és Magyarország Felvidékén élő szlávság nagy része a kereszténység uralomra jutása után megtagadva a „pogány” magyar nyelvét, amelyet az uralkodók hatalma is tűzzel-vassal írtani igyekezett (vagyis a minduntalan „pogánylázadó” magyarság nyelvét) és magát mindenáron jó kereszténynek és szlávnak kezdé vallani, hogy így üldöztetés, lemészároltatás és földfosztás, kilakoltatás alól kivonhassa.  Ezért a szláv nyelvet fogadta el, amely már Cirillus és Metodius óta a „hithű keresztények” egyik nyelve lett és saját nyelvű egyházi könyvei és keresztény szertartásai voltak.  E rohamos és erőszakos elszlávosodás dacára azonban e nép képtelen volt a szláv nyelvet ennek teljes szelleme szerint is elsajátítani és nem csak népviseletét és népszokásait tartotta meg hanem beszédbeli kiejtése és hanglejtése is a régi maradott, aminthogy a csehek és tótok, a többi szláv nyelvvel ellentétben, a hangsúlyt ma is a szavak első szótagjára teszik és náluk ma is, miként a magyaroknál, erős a hajlandóság ahhoz is, hogy a hangsúly a mondat első szaván legyen, továbbá, hogy a szavak első szótagjai röviden, végszótagjai pedig hosszúan ejtessenek.

Mi is magyarosnak érezzük ha például e szavakat így ejtjük :  magyar, akar, kalász, ahogyan azt magyarul nem tökéletesen beszélő szlávok, oláhok, németek ejteni szokták is.  Ugyanezen ritmus nyilvánul meg az igazi magyar népzenében is, amelyet a cigányok, műzenészek és dalárdák még el nem rontottak, el nem ferdítettek, vagyis az igazi magyar ritmus szerint az egyes hangcsoportok első hangjai rövidebbek, végső hangjai hosszúak.

Ismétlem tehát hogy nem tartom nagy hibának a magyar verselésben ha itt-ott egy sornak semmi ríme sincsen, igen fontos azonban, hogy az egyes sorok közepén, a sormetszetnél, soha egy szó a sor egyik feléből a másikba át ne nyúljon, mert ez a hanglejtést elrontja és igen kellemetlenül hat.

Vagyis nem szabad ilyennek előfordulnia :

Hova legyen Miklósunk most fájdalmában,

Hanem csak így :

Hova legyen Miklós mostan fájdalmában.

De természetesen minden sor végén is, vagy mondat vége kell legyen vagy mondatbeli nyugvó pont, illetve nem szabad ilyesmi előforduljon :

Keresi, keresi most Miklósunk kedves
Feleségét a szép Selyemrét térségén.

Itt ugyanis a „kedves” szó annyira összetartozik a „feleségét” szóval hogy a kettő között nincsen mondatbeli nyugvópont és így közöttük sorvég sem szabad legyen.

Ha mindezeket pontosan betartjuk akkor a verselés szépsége a rím hiányát némileg pótolhatja, eltakarhatja.  Tény az is hogy ha minderre nagyon vigyázunk, akkor a 12 szótagos sorokat akár 6 szótagos sorokká is oszthatjuk így :

Leül asztalához
Tündér Szép Ilona,
Levelet kezd írni
Selymes nyírfahéjra.

Ám az ilyen tökéletes verselés mellett sem a hat- sem a tizenkét szótagú sorokban hat szótagúnál hosszabb szó nem fordulhat elő, ami azonban költői nyelvezetben nem is szükséges.

Természetesen volt őseinknek nyolc- valamint tízszótagos sorokból álló verselése is.  Nyolcszótagosak finn rokonaink Kalevalája sorai.  A nyolcszótagos verselésnek azonban van egy kis hátránya is, mert ennél a sormetszet szintén a sor közepén lévén, ezért a sorokban négynél több szótagú szavak nem fordulhatnak elő, illetve ha valamely szó ennél hosszabb úgy ez a sormetszeten át kell nyúljon.  Pedig ha teljességgel helyesen akarunk verselni, ez nem szabad megtörténjen;  csakhogy négynél több szótagú szavakat nem használhatni, már akadályt képez.

A tíz szótagos sorok, azt hiszem, a tulajdonképpeni magyar törzs verselésében voltak meg, mivel e törzsünk számrendszere az 5-10-es volt, valamint az övék lehetett a magyar népzene pentatonikus változata.  Mivel például a szemere és besenyő törzsek számrendszere a 6-12-ős volt, a jászoké, kabaroké ellenben a 48-as, ezért valószínűnek tartom, hogy a szemere és besenyő törzsek a 6-12-ős, a jászok és kabarok pedig a 4-8-as sorokkal verseltek.

Fontos a verselés szépsége szempontjából az is, hogy benne gondolatritmus is legyen.  Ennek legegyszerűbb alakja az ha egy sor pár két sora körülbelül ugyanazt mondja de más szavakkal és mintegy hasonlattal.

Például :
Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,
Éles sarkantyúit hasába vagdossa.
vagy :
Egykor olyan boldog Csallóköz földére,
Tündér Szép Ilona tündérszigetére.
vagy :
Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,
Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Finn rokonaink egész Kalevalájában mindenütt ezen párhuzamos verselés van meg.  Azt hiszem azonban hogy ma ezt ennyire érvényesítenünk nem kell, nehogy egyhangúságba essünk.  Szebbnek tartom ha másnemű gondolatritmusokat is alkalmazunk, úgy ahogyan a régi magyar népköltésben, különösen a székely balladákban van meg.  Sőt nem is kell, hogy gondolatritmus mindenütt legyen.  Elég ha arra ügyelünk, hogy a sor pár végén vagy pont vagy legalábbis mondatnyugvópont legyen.

A párhuzamos gondolatritmus eredete a következő :  Ősidőkben, bizonyára legkésőbben még a cölöpépítményes korban, de valószínűleg még a Jégkorszakok előtt, vagy valamely Jégkorszakközben, azaz Aranykorunkban, őseinknél, ha talán nem is minden törzsünknél, az volt a szokás, hogy az epikus költeményeket, meséket, regéket ketten mondották, éspedig mindig versben énekelve, de természetesen nagyon egyszerű, epikai elbeszéléshez illő dallammal.

Az egyik, vagy is az előénekes, a sorpárok első sorát, a másik pedig második sorát énekelte, amely második sor tehát körülbelül ugyanazt mondotta de más szavakkal kifejezve, vagy pedig egy hasonlatot tartalmazott.  Amidőn így ketten énekeltek : vagy egymás mellett ültek és karjaikkal egymás nyakát átölelve, testüket a ritmus szerint együtt, jobbra-balra kissé ingatták, vagy pedig, mint a finn kalevala énekesek, egymással szemben ülve, könyökeiket lábukra támasztva és egymás két kezét fogva énekeltek, de testüket előre-hátra ingatva.

Ugyanilyen kettős éneklésmód azonban más alakban is megvolt, például egyenletes, ritmusos munkánál, például nagy cölöpök beverésénél a cölöpépítményes korban, valamint fák kivágásánál.  Föntebb már említettem a régi székelyek ritmusos favágását.  Ennél a verséneklésnek gyakorlati célja az is volt, sőt szerintem az ilyen gyakorlati célok képezték sok költői dolog eredetét is.  Ha például cölöpöt ketten vernek be, amikor is fölváltva hol az egyik, hol a másik kell nehéz kalapácsával lecsapjon, az egyenletes ritmus betartása igen fontos, úgyhogy tehát a vezényszó nagyon is szükséges, nehogy a kalapácsok összeütődjenek.  Hogy pedig a vezényszó ne legyen egyhangú és unalmas : versbefoglalt mondókákat énekeltek igen egyszerű dallamra, majd egész meséket is, mint a székely favágók.

Ilyet egyszer fiatal koromban magam is hallottam.  De a mondóka rövid volt, talán 10 percig tartó a végén mindig kis pihenőt tartottak, de, sajnos, a mondóka szövegét nem jegyeztem föl mivel akkoriban még nem tudtam az ilyesminek a néprajzi tudomány szerinti igen érdekes voltát.  Ugyanígy fontos a ritmus betartása fák kivágásánál is.  Itt, amidőn ketten vágnak, az egyik vágó mindig fölülről lefelé csap, és ez az előénekes is, ami által minden csapásnál egy-egy forgácsot leválaszt.  A másik vágó ellenben vízszintesen csap a leválasztott forgács tövére, ami által azt helyéről kiüti.  Elképzelhető azonban itt az is hogy az énekes egy harmadik valaki, aki aztán az egyik vágót leváltja, mire a leváltott lesz az énekes.

De van mind ennek népünknél még egy rendkívül érdekes nyoma is, habár ma már a romlás oly fokán hogy a néprajzi tudományban nem járatosak előtt alig ismerhető föl.  Ezt megtaláljuk némely mesegyűjteményünkben, például Benedek Elek „Magyar mese és mondavilág”-ában is.  A mese címe „A hazug és a szót-szóra mondó.”  Itt egy legény megkérdez egy másikat :  „Tudsz-e szót szóra mondani ?”  E kérdésből az tűnik ki, hogy a „szót szóra mondás” valamikor ismert tudomány lehetett (de amelyhez bizonyára egyrészt gyakorlat, valamint veleszületett tehetség is kellett, ugyanúgy mint a verseléshez is.)

Miután a megkérdezett igenlőleg felel, együtt vándorolnak és együtt bolondítják az embereket mindenféle hazugsággal.  Például a hazug azt mondja :  „Budán a Duna lángba borult és fenékig kiégett.”  Természetes, ezt neki nem hiszik.  Ám előáll a szót-szóra mondó és azt mondja hogy ő ezt ugyan nem látta, nem is tudott róla, csak arra jártában azt látta, hogy arrafelé annyi a sült hal, hogy ingyen eheti és viheti mindenki, mire elhiszik az egészet.  És így tovább.  Fölismerhető, hogy itt tulajdonképpen züllött, aljasodott hagyománnyal van dolgunk.  Eredetileg a „hazug” az előénekes, a „szót-szóra mondó” pedig az, aki a sorpárok második sorát énekelte.  Ebből megtudjuk azt is, hogy tehát a másodénekes ősi neve nálunk „szót-szóra mondó” volt, de, sajnos, nem tudjuk meg az előénekes nevét, bár sejthető hogy talán „mondó”, vagy „szóló”, esetleg „szómondó” lehetett.

Idézzük a Kalevala Vikár Béla általi fordítása néhány sorát (azon megjegyzéssel a Kalevalát esetleg nem ismerők számára, hogy a Kalevala elejétől végéig ilyen), amelyekből kitűnik hogy a sor párok második sora is tulajdonképpen „szót-szóra mondás”, vagy „szóra mondás.”

Vagyon immár okom nékem,
Megesett a csuda vélem,

Okom, melyért sírdogáljak,
Csuda melyért mormogáljak.

Azt siratom mindétiglen,
Bánom teljes életemben :

Átaladtam Ajno vérem,
Anyám lányát elígértem

A vén Vajnö kedveséül,
A dalszerző hitveséül,

Támaszul a tántorgónak,
Védelmül a vánszorgónak.

De van másféle gondolatritmus is, a láncolatos és haladványos, ami a magyar népköltésnek is egyik jellegzetességét és egyúttal egyik szépségét is képezi és ami több változatosságot is ad, például régi székely balladáinknak, mintha azok csak párhuzamos gondolatritmust ismernének.  Az ilyen gondolatritmushoz példaképen hozom ezen költeményem :

Galambom, galambom, szerelmes galambom,
Hadd mondjam el néked az éjjeli álmom :

Szép, színes sajkára te meg én szállottunk,
Széles tenger vízén útnak elindultunk.

Föl is föltekinték a magas egekre,
A magas egeken fejér fellegekre.

Fejér felhők alatt darvak szállnak vala,
Szépen zengő szavuk hozzánk lehallatsza.

Íme mi is valánk messzi vándorláson,
Élet nagy tengerén átalhajózáson,

Szép, szines naszádunk, álmaink hajója,
Kék mélységek fölött minket viszem vala.

A költeményben lévő gondolatritmust aláhúztam.

Csodaszarvas regénk újraköltésében tehát az ilyen gondolatritmust is alkalmazandónak tartom.

Fönti költeményemben Szép Miklós tulajdonképpen a Napisten, Tündér Ilona pedig a Földistennő.  Ugyanígy van ez népmeséinkben is, amelyek valamikor hitregék, azaz mítoszok voltak és csak a kereszténység korában hanyatlottak mesékké, míg jelképes értelmük teljesen feledésbe ment.

1.  A „Szép,” „Világszép” és „Gyönyörű” úgy Ilonának mint Magyar Napistenünknek szokott jelzői voltak és utóbbinál néha névként is szerepeltek : a Gyönyörű.

2.  A nyírfa héja rétegesen szétváló, lágy hártyalemezei papirosszerűek és őseink írásra használták is, de lehet reájuk róni is;  a tű hegye azonban kissé tompa kell legyen, hogy a hártyát ne tépje.  A hártya barna csíkjai függőlegesen kell legyenek mert így az írást vagy rovást, illetve az olvasást nem zavarják.  Őseink ilyen nyírfahéj lapokból könyveket is készítettek.  Ide mellékelem mintául ezen darabka nyírfa hártyát.  Lehetett azonban olyan nagyságú lapokat is készíteni mint ezen papírlap, föltéve hogy a kéreg nagyobb fa törzséről vétetett.

Mivel a latin charta = írásra használt papiros, azaz a régen a nílusi „papirus” nevű nád hártyájából készülő anyag és tehát műveltség szó (kultúr szó), holott a magyar hártya, amely kerta alakban és réteg, kéreg értelemmel rokonnépeink nyelvében is megvan (Lássad : Szinnyei József :  Finn-magyar szójegyzék. Budapest, 1926.) sőt chart alakban vogul rokonaink nyelvében felületet, felszínt, hártyát jelent (Munkácsi Bernát : A vogul nyelvjárások. Budapest, 1894.), holott tehát e magyar szó meg ős-szó mert természeti anyagot jelent, azaz hártyát, vékony bőrt, kérget, héjat, ennélfogva bizonyos tehát, hogy a rómaiak e szót az etruszkoktól vagy valamely más Itáliában élt rokonnépünktől vették át.  Az etruszkok ugyanis már Róma keletkezése előtt is kereskedelmi összeköttetésben voltak az egyiptomiakkal.  Márpedig sohasem származhat természeti valamit jelentő ős-szó műveltségi szóból, a jelen esetben egy iparcikket jelentő szóból, hanem csakis ellenkezőleg, csak műveltségszó származhat ősszóból, azaz természeti valamit jelentő szóból.

Példák :

magyar ..................... kövezet
magyar víz ..................... víz vezeték
magyar erdő .................... erdész
latin lux = fény ................. luxus = fényűzés
görög anemosz = szél. ............. latin anima = szél, lélek
magyar szél ..................... német Seele = lélek

3.  A „személy” szót régi nyelvünk nem csak mai értelmében használta hanem simulacrum, azaz valakinek vagy valaminek látható külseje értelemben is, értvén alatta azt ami az illető lényből vagy tárgyból szemmel látható.

Népünknél ma is él azon babona, hogy ha a leány bizonyos éjszakán és bizonyos előkészületek után a tükörbe néz, benne meglátja jövendőbelije arcát.  E babona eredete az, hogy őseink kerek, aranyfémből való tükre tulajdonképpen a Nap ábrázolata is volt.  Itt pedig Ilona jövendőbelije Szép Miklós azaz a Napisten.

6.  Gyöngyvirág hava május, azaz a tavasz és a szerelem hava.

7.  Régen szokás volt a falapokra vagy nyírfahéjra írott levelet, hogy más el ne olvashassa, zsinórral lekötni s a zsinór két végét lepecsételni.  A zsinórt saját hosszú hajukból is fonták.

11.  A „rét”: az Ég.  „Kisebbik gazdája”: a Napisten, nagyobbik : apja, az Égisten.

16.  Őseinknél a galamb is, ugyanúgy mint a szarvas is, a szerelem és szerelemvágy jelképe is volt.  Ezért tettem ide vezető állatul galambot és azért is mivel galambbal levelet küldeni régen általános szokás volt.

23.  Őseink két Tündérországról azaz két Paradicsomról regéltek.  Egyik volt a Földi Tündérország, amely szerintük a Duna által képezett Csalló-köz volt, (Ezt ábrázolja leegyszerűsítve, azaz sematikusan az ide mellékelt rajz, a négy Duna ággal és az általuk képezett három szigettel azaz a két külsővel és középen a főszigettel.) az Aranyidő (Aranykor) boldog idejében, a másik, vagyis a Menyország vagy Égi Tündérország pedig az Égben, a Égi Duna azaz a Tejút által képezett sziget volt, a Vízöntő csillagzata közelében.

A Csalló-közt régen óriási erdőségek és mocsarak vették kívülről körül, míg bent, különösen a középső, azaz a főszigeten, termékeny, gyönyörű területek voltak (Selyemrét és Aranykert gabona- és gyümölcsterméssel), amelyeken az ősmagyarság kialakult, de nem harcokban hanem csakis békés szerelmi kiválasztódás útján, amely szerint mindig a testileg legszebb és szellemileg a legkiválóbb egyének jutnak a legkönnyebben párosodáshoz és tehát ezek nemzik a legtöbb utódot.  Itt alakultak ki őseink kezdetleges ősemberből igazi emberré és nemzetté és egyúttal itt volt az emberiség legelső és legrégibb szellemileg igen magas műveltsége (hyperboreusok).  Mindez minden valószínűség szerint még a Jégkorszakok előtti időkben volt.  Ez ősműveltség lényegét a szellemi képességek és tulajdonságok képezték, bár a testi szépség is gyönyörűen kifejlődött volt.  Életük szeretetben, békében, igazságtiszteletben tellett.  Sem állatot sem embert nem öltek.  Ragadozó állatok ott nem voltak.  Táplálékukat csak gyümölcs, magvak, tej és méz képezte.  Művészet, költészet, zene, tánc náluk olyan magas fokra fejlődött volt amilyet ma el sem tudunk képzelni, mert szellemi, teljesítőképességük a mai emberénél sokkal nagyobb volt, ellenben technikai műveltségük alig volt, gépek nem léteztek, valamint fegyverek sem;  az állandóan enyhe, hideg és nagy hőség nélküli éghajlat alatt a természet ölén élve és harcot, vérengzést nem ismerve, technikai műveltségre alig is volt szükségük.

A Csalló-közt négy Duna ág képezi, bár ma ekközül a Csiliz-Duna eltünőben.  Meglepő egyezés, hogy a Biblia szerint is a Földi Paradicsomot is négy folyóvíz veszi körül de amely egyből válik néggyé :  „Folyóvíz jő vala ki Édenből e kert (a Paradicsom) megnedvesítésére és onnét oszol vala el, úgy, hogy négy folyóvíz fejévé lenne.”  Az elsőt ezek közül a Biblia „Pison”-nak nevezi „amely megkerüli Havilah földet, holott terem arany,” majd ezek közül megnevezi az Eufrátot és a Tigrist, bár utóbbit Hiddékelnek nevezi de mondja, hogy ez Asszíria Napkelet felőli részén folyik.  De ezek szerint hova lett volna a másik két folyóvíz ?  Sőt hiszen az Eufrát és Tigris sem származnak egymásból hanem forrásaik egymástól igen messze vannak.  Ebből is látszik tehát hogy a biblia írók, bár örökölték valahonnan az ősi hagyományt de mégis tévelygésekbe bocsátkoztak és a Paradicsom helyéül Mezopotámiát akarták föltűntetni.  Mi több némely későbbi bibliamagyarázó a másik két folyóvizet keresvén meg a Nílust és Gangeszt is emlegeti !  Holott a Csallóköz folyóágai valóban egy folyóból válanak szét néggyé, holott ezekben valóban „terem arany” és ott régebben nagy aranymosás is volt.

Holott az első Duna ág valóban Pozsonynál válik el, holott e város neve még a rómaiak idejében is Pison volt, és holott a magyar nép hagyománya szerint a Csalló-köz szigete valóban Tündér Ilona Aranykertje volt, amelyben a magyarok ősidőkben boldogan éltek, holott régi nyelvünkben és a népében itt-ott még ma is „magyar” = „ember” és holott hagyományainkból kitűnőleg Magyar Napisten és Tündér Ilona valóban még első emberpárként, illetve az emberek ősatyja és ősanyjaként is szerepeltek.  Tény, hogy a négy folyóágtól körül vett belső sziget a legjobban elzárt és mocsarak mögött rejtett, nehezen hozzáférhető volt, bár ma a mocsárvilág és erdőségek megszüntetésével már nem ilyen.  Ezen belső szigeten volt a meséink által emlegetett Selyemrét és Tündér Ilona gyümölcsös Aranykertje, aminthogy a Csallóköz régebben valóban híres gabona- és gyümölcstermelő vidék volt.  A két külső karajalakú sziget ellenben a régiek és a kereszténység Limbus- és Purgatórium-mondái és hitregéi alapját képezte.

De volt őseinknél a Csalló-köznek, mint az emberiség eredethelyének még más jelképes értelmezése is, éspedig az, hogy ez az anyaföld nemző ölét is jelképezi.  És való igaz, hogy a fönti rajz a nő nemi részére is hasonlít.

A két külső sziget a két kisszeméremajkat jelképezte, amit a latin Limbus név is tanúsít, mert hiszen a lip, limb, lap, leb alakú szótő különböző nyelvekben valóban jelent ajkat vagy ajakhoz hasonló lebbenyszerű valamit.  A latinban labium, a németben Lippe = ajak.  Oláh limba = nyelv, német Leber = máj, amely szavakhoz hozzá tehetjük a magyar lebeny, lebenye = lapszerű vékony, levélhez hasonló valami és a szarvasmarha nyakán alul lecsüngő bőr.  Magyar lep, lepel = takaró szövet vagy szövetszerű anyag, lép = a májhoz hasonló, lebenyszerű belső szerv, lapi = falevél az erdélyi tájszólásokban.  Lepke, lepedő, lepény, lomb, lomp és sok más szó is mind ide sorolható.  Finn lepakko = denevér.  Olasz lempo = valaminek lebenyszerű széle, ami tehát úgy a kisszeméremajkakat is eszünkbe juttathatja mint azt, hogy a Limbusa a Csalló-köz két szélső szigetével azonos.

Viszont a clitoris és vaginanyílás közötti sík rész a Selyemrét jelképe volt.  Meglepő tehát hogy némely régibb orvosi könyvben is e rész Nisai mezőnek neveztetik.

20.  Mostan éjszaka van, ezért mondatik hogy sötét erdőben jár.

43.  A két folyóvíz a Csalló-közt körül folyó Duna ágakat jelenti.  Mikor Miklós a második folyón is átkel : akkor hajnalodik azaz az újranövő haja a napsugarakat jelenti.  (54)

56.  Az arany előfordul ilyenszerű, gömbölyded gyömrőkben is.

58.  Némely nyárfa, de különösen a jegenyenyár, levele ilyen és a szélben sőt a legcsekélyebb szellőben is, hosszú szárán rezeg és az így, mindig lefelé csüngő levelek folyvást egymáshoz is verődnek, ami által a sok ezer levél együtt, igen kellemesen hangzó, susogó neszt képez amely annál erősebb minél erősebb a szél.  Másutt leírtam hogy őseinknél a Szent Kert (aminek körülbelül ugyanaz volt a szerepe mint ma a templomoknak) közepén állott a mesterségesen készülő, ezüsttel, rézzel és gyöngyházzal ékesített törzsű és pénzalakú aranylevelekkel teleaggatott fa, amelyről népmeséink ma is megemlékeznek és amelynek „A Világ zengős Aranynyárfája” volt a neve, amely előtt volt „A Világ fényes Ezüsttava” (a lelkiismeretet jelképező tükör, itt víztükör) és amely fára egy villás ágba (a fán lévő szószékbe) ünnepnapokon fölszállott.  „A Világ szépen szóló Aranymadara” képében a Napisten (azaz aranyszínű palástban a Napisten földi helytartója : a fő táltos és egyúttal király) és gyönyörűségesen énekelt (elmondotta a nép számára tanításait) és hogy mindenki aki e gyönyörű éneket meghallotta (a tanításokat meghallgatta, azok szerint élt) az megszépült és megfiatalodott (lelkileg megjavult, testileg egészségesebb és hosszú életű lett.  Lássad mindezt bővebben leírva, „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1975 évbeli, bővített kiadásában.)

Fiatal koromban (az 1900-1904.  években Olaszországban tanultam) Édesapám postán küldözgette volt nekem a szükséges pénzt és mivel akkoriban az aranypénz egészen közönséges volt, a posta is aranyban fizetett, úgyhogy az aranypénz igen szép csengését sokszor hallhattam.  Való igaz hogy az aranypénz csengése, valamint az aranyból való csöngők hangja is, más féméből valóknál kellemesebb, szebb és régen a fösvényeket, kapzsikat, zsugori embereket közmondások is az aranypénz szép csengésével, pengésével hozták kapcsolatba.

Végül megjegyezem még hogy a nyárfélék levelei amidőn ősszel elsárgulnak, valóban gyönyörű aranysárga színűek és emellett fényesek is, úgyhogy aranypénzekre emlékeztetnek.  De az ide mellékelt lapi, elszáradván, úgy szép színét mint fényét már elvesztette, megbarnult.

65-67.  Falevelekből, különösen pedig gyöngyvirág leveleiből és virágaiból készült népünknél „tündérruhá”-nak nevezett ruha, amelyet föntebb a 157. oldalon lévő rajzon ábrázolva látjuk és amelyet az alábbi rajz is föltüntet.  Ilyet népünk napjainkig is szokott készíteni, ma inkább már csak leányok és gyermekek, éspedig főképen az úgynevezett „majális” tavaszi ünnepén, de máskor is.  Ez ünnep mai latin neve dacára is, nem egyéb mint őseink tavaszi nászünnepe egyik késői maradványa.  Ilyenkor szokás ma is „kimenni a zöldbe”, ahova ételt is visznek ki magukkal egész napra valót és ott ének- és zeneszó mellett különösen a fiatalság mulatozik, táncol és szerelmeskedik is.  Ekkor magukat, ma természetesen már csak a közönséges ruha fölé, zöld levelekből és virágokból tűzdelt, font szallagokkal, koszorúval ékesítik, úgy a lányok mint a legények.  Az ilyen, zöld levelekből és fűszálakból való és virággal díszített ruha pedig nem más mint az őseink tavaszi nászünnepén a Szent Szigeten viselt „tündérruha” emléke, amelyet akkor ifjak és leányok még meztelen testükön viseltek.  E ruhát a leányok készítették úgy maguknak mint a később a szigetre gázlón vagy úszva vagy a szintén párosodás miatt jövő szarvasok hátán átkelve érkező ifjak számára.

Szarvasháton érkező ifjak és leányok a Szent Szigetre

Mivel őseink ilyen Szent Szigetei a Nászünnep idején mindenkor a Csallóköz, azaz a Földi Paradicsom, vagyis a magyarok (emberek) eredethelyét is jelképezte, ide ilyenkor meztelenül érkeztek, ami a vízen való átkelés miatt is természetes volt (nászelőtti fürdés, szent helyre, templomba lépés előtti mosdás) és a tündérruhát is csak utóbb, már bent a szigeten vették magukra illetve adták a leányok az ifjakra.  Ennek emléke él a népünknél ma is még meglévő „nászing”-ben, amelyet a menyasszony készít és hímez ki díszesen — a tulajdonképenni magyar törzsnél egykor gyöngyvirágot ábrázoló hímzéssel — és ad vagy küld vőlegényének, aki ez inget a nász napján és éjjén viseli.

A tündérruha készítése egyik módja.A fűből fonott korc a derékra jön, a szallagok és a melletüki fűszálak hosszabbak mint itt, vagy is térdig érnek.

A szallagok készítése egyik módját itt természetben mutatom be, de volt ennek több más módja is.  A nyakra is szokás volt gyöngyvirágból, de levelek nélkül, fűzért készíteni, később pedig, mikor a gyöngyvirág gömbölyű bogyói már érettek és gyönyörű piros színűek, a leányok ezeket, de néha más bogyókat is, például a csipkerózsa szintén piros bogyóit, szerették fölfűzni és ezzel nyakukat ékesíteni.

Kisgyermek koromban, majálison a Budai Hegyekben ilyen zöldlevél szallagokat nagyobb leányok reám is adtak volt.

Lássad amit föntebb, valamint a „Lelkiismeret Aranytükre” című művem már említett újabb kézirata 197. és 217. oldalain írtam.

71.  Tudvalevő s bárki meg is figyelheti hogy a mező virágai kelyhükkel mindig a Nap felé fordulnak.  A virágok is a Nap gyermekei s így az embereket azaz a magyarokat is jelképezhetik.

74-75.  Népköltésünkben meglévő nyomok alapján összeállított gyermekimádság.  Népmeséinkben szó van „erdőzöldítő, mezővirágoztató” királykisasszonyról vagy másutt tündérleányról, egy az erdélyi Mezőségről való közhuszártól pedig huszárkoromban hallottam egy mesét amelyben a mesehős elment a Selyem rétre hogy onnan magának feleségül hozza a tündérleányt „aki a virágokat nyitja és zárja.”  Más erdélyi mesében meg szó van királykisasszonyról „aki virágot lépik” (= virágot lép), vagyis hogy amikor megy: minden lábnyomán virág nyílik.  Bizonyos hogy e királykisasszony vagy tündérleány eredetileg Tündér Ilona Istennőnk volt.  (76-79.)

88.  Őseink lakait kert, várait pedig fal vagy földből hányt és tövises bokrokkal benövesztett sánc, amely előtt vízzel telt árok is volt, vette körül, a kerítés, sánc vagy fal egy vagy több kapuja előtt pedig az illető törzs jelképes bálványoszlopai állottak.  A kapuknak néha egy, néha két, néha három nyílása volt.

A kétnyílásúak előtt három bálvány állott, a háromnyílásúak előtt négy, de az egynyílásúak előtt csak kettő, úgy ahogyan azt az előbbi rajz tünteti föl.  E bálványok eredete a következő :  Őseink legegyszerűbb, kunyhószerű lakai előtt, amelyek még nem voltak kerítéssel sem körülvéve, állott egy vagy két leásott vagy levert cölöp, amelyeken néha lecsonkított ágakat is meghagytak, hogy ide miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket kimosás után száradni tűzhessenek.  Ezen bálványokhoz kötötték fejéskor az állatokat, valamint a lovaglásra is használt szarvasokat, utóbb pedig a lovakat.  A szent áldozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépeink ősvallását leíró tudósok is beszélnek, a vogulok hitregéiben pedig szintén szó van arról, hogy az istenek laka (temploma) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyekhez az érkezők lovaikat kötik.  Utóbb ugyanis amidőn a lakok, templomok, fejedelmek házai mind fényesebbek lettek és kerítést, kaput is kaptak, ezen bálványoszlopok is mind díszesebbek lettek, ezüst-, aranyvereteket és más díszeket is kaptak és az illető törzs jelképeivel ékesítve, a törzs jelképei is lettek.  Táborban a főhadiszállás elé napjainkig szokásban volt azt az elébe tűzött zászlóval jelezni.  De itt is látjuk hogy az eredetileg csak gyakorlati célú valami utóbb jelképpé válik: az eredetileg állatok hozzákötésére, miegymás fölakasztására szolgáló cölöp utóbb törzsi, nemzeti jelkép lett.

Előfordult az is hogy maguk a bálványoszlopok szolgáltak a kapuszárnyak tartására, amikor is ezen bálványoszlopok vastagok, erősek kellett legyenek, habár faragásaik, díszeik így is tulajdonosuk és a tulajdonos törzse, nemzete jelképei maradtak.

Ezek magyarázzák meg azt is hogy népünk a kapufélfául szolgáló cölöpöket miért nevezi kapubálványnak sőt használja a bálvány szót közönséges cölöp és oszlop értelemmel is, holott e szónak idolus értelme is van, de amely értelmet természetesen tehát csak később kapta.  Megjegyezem itt azt is hogy bálvány szavunk palóc őstörzsünktől származott.  Ugyanennek megfelelője besenyő törzsünknél szobor volt, amelyet népünk cölöp értelemmel ma is használ, míg irodalmi nyelvünk ma már csak „status” értelemmel ismeri.  Magyar őstörzsünk cölöp értelemmel a megyer és a magyar valamint a gyám szót használta de az idolus értelmet csak a megyer szó kapta idővel, míg a gyám szó inkább a támasz értelmet kapta.


Tovább