Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Világszép Magyar Miklós Története



Leül asztalához Tündér Szép Ilona,
Levelet kezd írni selymes nyírfahéjra.

Betűjét ródalja réztűje hegyével,
Szavait gondolja szíve szerelmével.

Hallottam híredet világ Szép Miklósa,
Szemléltem személyed aranyfém tükörben.

Gyere el, gyere el szép Tündérországba,
Menjél csak mindenütt galambom nyomában.

Szeretném meglátni világszép személyed,
Szeretném hallani eleven szavadat.

Írom a levelet Gyöngyvirág havában,
Ide írom nevem : Tündér Szép Ilona.

Levelét megírta tündérek legszebbje,
Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Pecsétet is tesz rá piros viaszából,
Azt is lejegyezi aranygyűrűjével.

— Ajánlom ez írást Világszép Miklósnak,
Deli legények közt legeslegszebbiknek.

Vidd el, kis galambom, vidd el messzeföldre,
Adjad a levelem saját két kezébe,

Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,
Ragyog a napfényben aranyszínű haja.

Megismeri erről Ilona galambja,
Messziről jött írást elébe hullatja.

Fölveszi Szép Miklós, fölbontja, olvassa,
Ilona szavait szívébe fogadja.

Ezüstös kaszáját vállára vetette,
Bement a faluba, atyjához, anyjához :

Áldja meg az Isten atyám, édesanyám ;
Megyek messzi földre, Tündérország felé.

Meg is indult Miklós, ment a galamb után,
Úgy ment hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által.

Heted-hétországot immár meghaladott,
Hol étlen, hol szomjan, de csak meg nem állott.

Menvén, mendegélvén nagy erdőbe ére,
Szép Tündérországhoz immár közeledve.

Aranyból az erdő minden fája, lombja,
Habár tövises is annak ága, gallyja.

Aranyerdőn átal útja nehéz vala,
Sötét sűrűségben kellett bújdosnia.

Küzdenie kellett indával, tövissel,
De vonzotta vágya : szálldosó galambja.

Vezette, vezette ide s tova szállva,
Ha elmaradozott, maga után várva.

Nagy sebes folyóvíz egyszer útját állja,
Nincsen immár útja, nem mehet előre.

Ilona galambja túlparton röpköd már,
Illanó szárnyával könnyen száll a madár.

Csapkodnak a habok sötét martok mentén
Zúgva örvénylenek mohos gyökereknél.

Partok mentén jár-kel Szép Miklós aggódva,
Átkelő gázlóra vajon hol akadna ?

Haragos habokba végre ereszkedik,
Gázol amíg lehet, aztán úszik, úszik...

Viszi a víz sodra, sodorná lefelé,
Kövek közé rántja, ragadja zúgóba.

De Szép Miklós karja harcol a habokkal,
Túlpart felé halad, hozzá közeledik.

Megragadja ottan fűzek gyökere
Víz sebes sodrából magát hogy kivonja.

Indák, hínárok közt partra ki is juta,
Megszaggatott testtel martra kapaszkodna.

— Istenem, Istenem, mi történe vélem ? —
Könyü is kicsordul Miklós két szeméből.

Megnézi a két karját, testét s a két lábát :
Sebes folyó sodra letépte ruháját ;

Letépte ruháját, leszaggatá bőrét,
Deli tagjairól lesorvasztá húsát...

Éles sziklák, indák leszaggaták haját,
Hosszú aranyhaját, legszebb ékességét.

Éktelen csontvázként hogy menjen most tovább,
Tündér Ilonánál hogyan jelenjen meg ?

— Megismeri-e majd Magyar Miklóst bennem ;
Nem lenne-e jobb most magam elveszítnem,

Zúgó folyóvízbe magam visszavetnem,
Hullámai között életem végeznem... —

De a fehér galamb ott szálldos fölötte,
Zizegteti szárnyát, repesve előtte.

Mégis csak megindult, ment a galamb után
Mint valami árnyék, szomorodott szívvel.

Mocsáros szigeten megyen vánszorogva,
Bozótban, bokrok közt, fenyéres fövenyen.

Kietlen a tájék, vigasztalan, halott,
Egy-egy vizi madár riad csak föl itt-ott.

Így haladván tova ismét vízhez ére,
Újabb folyóágnak fehér fövenyére.

Csendesen folyik ez homokos medrében,
Csillog tiszta vize mintha üveg volna.

Fehér hajnalfényben halak megcsillannak,
Tükrös a pikkelyük, aranyos a hasuk.

Ilona galambja itt is átröpült már,
Indul Miklósunk is hogy kövesse megint.

Belábol a vízbe, mélyebbre, mélyebbre.
Bársonyos a homok, a víz csendes, enyhe.

Már úszik is Miklós, mélyebb helyre érve,
Magát csendes vízzel vitetni engedve.

Cserepes ajkait a víz most megérinti,
Issza Miklós, issza, érzi mint üdíti.

Úgy érzi most testét mintha megújhodna,
Mintha minden része most újjá születne.

Feneket ér ismét, fölmegyen a partra,
Fehér kavics, föveny vagyon talpa alatt.

Kezét-lábát nézi, csodálja örömmel,
Szíve is megdobban, alig hisz szemének.

Teste, bőre, húsa olyan mint azelőtt,
Tálán szebb is annál, acélosabb, tisztább.

Fényes aranyhaja mint Nap koronája,
Aranyfolyondárként omlik a vállára.

Néz most maga körül, néz lábai elé :
Gyönyörű aranytól fénylik ott a homok.

Fehér kavicsok közt aranygyömrő hever,
Felkelő napfényben itt is, ott is ragyog.

Megyen Miklós be ljebb, lombos nyárfák alá,
Minden lapi rajtuk színaranyból való.

Lengeti a szellő aranyleveleket
S szólanak, csengenek, akár aranypénzek.

Tarka kis madárkák ágról ágra szállnak,
Fülnek kellemesen dalolnak, csallognak.

Arany nyárfák alatt szerény őzek járnak,
Harmatos zöld fűben csendesen legelnek.

Gyöngyharmatos fűben gyöngyvirág most nyílik,
Ezer kis gyöngyöcske rezeg, illatozik.

Soha sehol Miklós ennyit még nem látott,
Soha ennél szebbet még nem is álmodott.

Bizony hogy ez lehet Ilona szigete,
Bizony ez kell legyen Tündérország földe.

Szed ottan Szép Miklós gyöngyszín gyöngyvirágot,
Levelestől szedi, hordja egy csomóba,

Csomó mellé leül, zöld szallagot fűzni,
Selymes fűszálakból kemény korcot fonni.

Szallagokat fűzi, tűzdeli, illeszti,
Szallag szallag mellé kerül fonott korcra.

Fűszálból font korccal derekát övezi,
Gyöngyvirágruhába testét így öltözi.

Így megyen most Miklós, megyen lépegetve,
Térdig érő fűben, selymes szép mezőben.

Tündér Ilonának ez itt Selyemrétje,
Az Aranyhajúnak szép Selyemmezője.

Zöldelő pázsiton virágok nyílanak,
Kicsiny kelyheiket égfelé emelik.

Ahány szép virágszál, mind a Napot nézi,
Égi útján őtet csodálva kíséri.

Ott ragyog az Áldott fehér nyírek fölött,
Magyarok Istene, Aranyfejedelme.

Nap felé fordulva, magukat süttetve
Nyíló kis virágok. halkan énekelnek :

„Én kicsike vagyok, keveset szólhatok,
Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok.

Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog,
Én is az ő igaz kis gyermeke vagyok."

Indul alkonyatkor Tündér Szép Ilona
Selyemmezejére tündércselédivel.

Selyemrét virágit sorra zárogatni,
Kicsiny kelyheiket nyugovóra tenni,

Miként édesanya kedves kicsinyeit,
Szerető jó szülő apró magzatait.

Altatja Ilona mező virágait,
Gondját ő viseli minden virágszálnak.

Szembe találkozik Ilona Miklóssal,
Deli ifjak közül legeslegszebbikkel.

Megismeri őtet gyönyörű hajáról,
Gyönyörű hajáról, deli termetéről.

Miklós is Ilonát hogy ne ismerné meg
Magáénak mása lengő aranyhajról.

Gyönyörű orcáról, gyöngyvirágpártáról,
Gyöngyvirágpártáról, rezgő koszorúról.

Üdvözli Ilonát Miklós illőképen,
Szép szemébe nézve, bennük gyönyörködve.

Mosolyog Ilona szíve örömében
Mindkét kezét nyújtja Szép Miklós elébe.

— Isten hozott, Miklós, Tündérország földén,
Isten hozott hozzám boldog Csallóközbe. —

Vezeti vendégét Szép Tündér Ilona,
Vezeti nyájasan Aranykertje felé.

Aranyos a kertnek sövénye, kapuja,
Kapu előtt álló mindhárom bálványa.

Hófehér galambok a dúcokban búgnak,
Érkező elébe csapongva szálldosnak.

Kapu íve szélén virágfűzér díszlik,
Szárnya közepében aranyos, fényes Nap.

Kapu aranyszárnya nyitatlan megnyílik,
Gyümölcsös Aranykert szépsége meglátszik.

Kerten átalmenve palotához érnek,
Ilona lakába ketten föl is mennek.

Tündérpalotának üveg a teteje,
Órjás buborékként csillog kereksége.

Százívű tornácin arany minden oszlop,
Aranyoszlopok közt szépművű könyöklő,

Könyöklőkön végig vertarany edények,
Aranyedényekben illatos virágok.

Ilona és Miklós mennek kézenfogva,
Párkányról párkányra, szobáról szobára.

Minden csodás kincsét Ilona mutatja,
Kedves gyöngyvirágit velük egyre tartja.

Századik szobának ajtaja bezárva,
De Tündér Ilona azt ki nem nyitotta. ...

Megkérdezi Miklós hogy mi volna abban ?
— Ne kérdjed — feleli — jobb azt nem is tudni. —

Vezeti Szép Miklóst legszebb szobájába,
Ragyogó, tündöklő kerek csarnokába ;

Szűzüveg hupolag erre borul rája
Mint magas Menny boltja földi világ fölé.

S forog magakörül lassan, nesztelenül,
Senkitől sem hajtva, soha meg nem állva.

Csarnok közepében kereklapu asztal,
Kerek asztallapba sugárzó Nap róva.

Tündérlányok ottan asztalt terítenek,
Terített asztalra ételt, italt tesznek.

Minden kerül oda, szájnak, szemnek kedves,
Útról érkezőnek, rég nélkülözőnek.

Ezután Ilona asztaltól fölkelvén
Szép szerelmes szóval Miklóst is szólítja,

Gyümölcsös kertjébe sétára noszolja,
Gyönyörűszép karját karjába akasztja.

A Világ Kincséhez hogy őt elvezesse,
Aranyalma fáját Miklós megismerje.

Tündérkert közepén áll a csodaszép fa,
Minden nap éjfélre almái megérnek,

Gyönyörű gyümölcsét tündérek élvezik,
Tündérhon lakói boldogan ehetik.

Csodafa tövénél zöldlevél nyoszolya,
Miklós és Ilona most leülnek oda.

Szerelmes szavakkal egymást szólongatják,
Gyönyörű csókokkal egymást apolgatják.

Ölelkezvén ülvén, akként beszélgetnek,
Alma megérését míg ottan megvárják.

Elmeséli Miklós ide utazását,
Galamb érkezését, útnak indulását,

Sűrű aranyerdőn átal miként jutott,
Két folyón átkelvén ottan miként járt volt.

Szóval mondja neki Gyönyörű Ilona,
Szóval magyarázza ölelő kedvese :

— Szálló fehér galamb a lelket jelenti,
Egymáshoz valókat egymáshoz vezérli.

Ama sűrű erdő melyben tévelyegtél,
Melyen áthaladnod oly küzdelmes vala :

Előbbi életed volt, annak hibáival,
Annak bűneivel, tévedéseiddel.

Ezután szenvedvén, húsod lesorvadván :
Ez volt büntetésed, kellő vezeklésed.

Aztán megújhodtál, rossztól megtisztultál,
Minden gonoszságtól tisztára mosdottál.

Isteni Igazság, Természet Törvénye,
Kinek mit érdemel biztosan megadja.

Kishitűek, gyávák, gonoszak, elvesznek,
Bátrak, erényesek mindig célhoz érnek. ...

Közben idő múlván, csillagos éj telvén,
Éjfél elközelge, éjszaka közepe.

Aranyalma érik, fáján ékeskedik,
Ilona ölébe ága hajladozik.

— Hajtsuk le, hajtsuk le aranyalma ágát,
Szakasszunk szépéből, szakasszunk javából ! —

Kívánatos almát Ilona szakaszta,
Azzal játszadozva Miklóshoz így szóla :

— Miklósom, Miklósom, amit elébb elmondék ;
Az igazság fele, vagy még csak annyi sem.

Többit elmondanom eddig még nem lehet,
Bár veled tudatnom minden titkot vágyom, —

Világ Szép Miklósa kedvesét öleli,
Gyönyörűszép arcát csókokkal illeti.

Tündér Szép Ilona almát megízleli,
Miklósát is azzal boldogan eteti.

— Gyönyörű Ilonám, szívem szép szerelme,
Gyöngyvirágkoszorús aranyhajú kincsem !

Rég hallott regékre vissza emlékezem,
Rejtett értelmükre most magam eszmélek,

Mit mondani kívánsz magam már megsejtem,
Legmélyebb titkokat most érteni kezdem.

Galamb egy értelmét magad megmondottad,
Másodikat tudnom mostan megadatott.

Mit jelent az erdő, mit két folyó s köze,
Mit Tündérországod, Boldog Csallóközöd,

Ennek Selyemrétje, szép aranyalmája,
Ezeket most tudom, jelentésük értem. —

Csodafa ágain csalogány megszólal,
Lanyha éji szellő lombokat lengeti,

Miklóst és Ilonát ezek elaltatják,
Nyoszolyán nyugosznak egymást átölelve.

Csillagos éj után rózsás hajnal kele,
Alvó szerelmes párt álmából fölkelte,

Gyöngyvirágkoszorú lenn fekszik a földön,
Ott fekszik a földön, el is van szakadva,

Gyönyörűszép párta el vagyon hervadva,
Selymes aranyhaj is zilálva, kuszálva.

Ilona szemében két könnycsepp megcsillan,
Szomorú sóhajtás ajkairól illan.

Fényes napsugártól harmat hamar szárad,
Nyári felhő után Ég is hamar derül.

Szép Miklós csókjától Ilona is vidúl,
Égszínkék két szeme ismét mosolyog már

Csöndesen, békésen haját összefogja,
Asszonyi fejére immár fölkontyolja.

Selyemkendőjével fejét be is köti,
Hogy a fölkelő Nap haját már ne lássa.

Hajadonfővel ő ezentúl nem járhat,
Mert az ő neve már Magyar Ilona lett.

      ***
Égalja piroslik, felhők aranyosak,
Napisten érkezik, aranyhaja látszik !

Ilona tündérit sietve szólítja :
— Gyertek lányok, gyertek, ideje indulnunk.

Virágaink kelyhét reggelre felnyitunk,
Kaptáraink, népét munkára serkentnünk.
      ***

— Madarak keljetek, pillangók szálljatok :
Aranyisten megjött, a Gyönyörű feljött ! —

Miklós és Ilona mezőn végig mennek,
Piros napkeltében ott mindent megnéznek.

Hófehér galambok szemet szedegetnek,
Zümmögő méhecskék mézet már gyűjtenek.

Három csodaménes indul nyugovóra,
Éjjel legelésztek, most pihenni mennek.

Három csodaménes: egyik cifra-cirmos,
Másik ezüst-almás, amaz aranyszőrű.

Amott szelíd őzek, szemerék, szerények,
Emitt szép szarvasok, büszkék, agancsosak.

— Ládd-e Szép Miklósom : mindez immár tiéd ;
Magam és országom, szívem, szigetem is.

Magam ahogy lettem Magyar Ilonává,
Szigetem ezentúl : Magyarország legyen. —
      ***
Kerek palotában tündérlányok ülnek,
Sárga selymet szabnak, aranyhímet varrnak,

Asszonyfőre való főkötőt csinálnak,
Bíborfátyolvéget virággal hímeznek.

Arany ivócsésze asztalra készítve,
Igaz aranyalma abba beletéve.

Szép Magyar Ilona, tündérek úrnője
Kendőjét leteszi, haját leereszti,

Tündércselédivel magát fésülteti,
Menyecsketörvénynek magát aláveti.

— Leányim, leányim, vélem mit műveltek ?
Kegyetlen tündérek, hajammal mit tesztek ?

Legszebb ékességem el miért veszitek ?
Lengő aranyhajam csúffá mért teszitek ?

Tündérlányok szeme ottan könnybe lábad,
Asszonyuk bánatát ők is szívből szánják.

— Csak egy kis fürtöcskét, no csak még ez egyet,
Asszonyunk, királynőnk, csak a homlok felett,

Aranyos főkötő, hogy szépen simuljon,
Dús aranyfürtökön hogy félre ne csússzon. —

Aranyos főkötőt fejére illesztik,
Kerek aranytükröt az asztalra teszik,

Fehér bíborfátyolt fejére tekerik,
Gyöngyös aranytűkkel szépen letűzdelik.
      ***
Most Miklós jön sorra s hosszú aranyhaja,
Fésülik, rendezik vállára, mellére,

Ilona csészéje fejét koronázza
Boldogság almája bal kezébe adva.

Gyöngyvirágos pálcát teszik a jobbjába,
Piros bársony palást kerül a vállára.

Piros bársony suba, aranyvóccal vonva,
Aranysugár haja azt is beboritja.

Csallóközben termett csodagyümölcs héjja
Akár az égi Nap fényes aranygömbje :

Ragyog a szép csésze, Ilona kupája,
Ősi Magyarország aranykoronája.
      ***
Miklós és Ilona aranyidőt élnek,
Magyarok szigetén mézes boldogságban.

Esztendők múlnak, napok elhaladnak,
Egy nap akkoriban egy évig tart vala.

Boldogasszony ágyát tündérek megvetik,
Megvetik egyszer is, megvetik másszor is,

Aranyszín szalmával, szagos kakukkfűvel,
Puha lenvászonnal, hófehér sátorral.

Gyermekek születtek, fiak és leányok,
Föl is növekedtek, deli szép magyarok.
      ***
Egyszer csak Miklósnak mi jutott eszébe ?
Elmene a várnak legalsó részébe,

Nézné meg mi rejlik századik szobában,
Miért nem nyitá azt meg akkor Ilonája ?

Ajtaját föltárá, körül néze benne,
Órjás hordó álla egy szögelletében.

Nézi, tapogatja, meg is kopogtatja,
Kiszól valami hang, mélyen ezt mormolja :

— Vizet, szomjas vagyok !  Vizet, szomjan halok !
Mentsed meg életem, meghálállak érte ! —

Kútra mene Miklós, kártya vizet hoza,
Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,
S lepattan egy abroncs az órjás hordóról.

— Ezért egy világot ha megszabadulok,
De hozzál még vizet mert mégis szomjazom.

Kútra mene Miklós, ismét vizet hoza,
Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,
S még egy abroncs pattan, hordóról lecsattan.

— Ezért egy világot ha megszabadulok.
De adjál még vizet, akkor szabad leszek. —

Hoza Miklós vizet harmadik kártyával,
Harmadik abroncs is azzal lepattana.

Ez is lepattanván, hordó széjjel hulla,
Háromfejű sárkány belőle kiugra.

— Köszönöm, köszönöm hogy megszabadítál,
Három világot kapsz, szavam nemfeledem.

Szavam nem feledem de Ilonát viszem,
Utol jára jár most virágos mezőben.

Az első világot íme már megadom :
Téged meg nem öllek, életed meghagyom. —

Sebes forgószélként sárkány szárnyra kele,
Selyemmező felé viharként röpüle.

Sötét viharfelhő Eget elborítá,
Sűrű záporeső mezőt végig veré.

Szép Magyar Ilonát ott éré a vihar,
Naplemente tájban kedves viráginál.

Fölkapta a sárkány karmos markaival,
Vitte alvilágba széles szárnyaival.

Fekete várába Ilonát bezárta,
Szolgaságra őtet ottan kárhoztatta.

Miklós, Magyar Miklós, mostan mit műveltél ?
Kiváncsiságoddal magadnak mit tettél ?

Keresheted immár kedves Ilonádat
Mező viráginál, méhek kasainál...

Keresi is Miklós kedves feleségét
Selyemrét térségén, ezüst nyírek alatt,

De bizony hiába, seholsem találja,
Bármerre is fordul már egyebet nem lát :

Ijedt leányokat, síró tündéreket,
Jégverte réteket, szélszegte ágakat.

Selyemrét virági összevissza törve,
Őszi lomb leverve, csomókba sodorva...

Hova legyen Miklós, hova fájdalmában,
Mihez kezdjen immár e nagy pusztulásban ?

Hagyja a szigetet tündérek gondjára,
Menjen-e világgá, Ilonát keresse ?

Mit tehet egyebet, mit mást-e mint ezt ?
Magát erre szánja még azon órában.

Cirmos-cifra ménes legszebbik csikaját
Megfogja, szoktatja, töri nyereg alá,

Végre indul vele széles nagyvilágba,
Ilonáért, ha kell, a világ végére.

Messzeföldön járva egyszer hírét hallja
Alvilág kapuja merrefelé volna.

Arra indul Miklós hogy oda lemenne,
Alvilág táján is Ilonát keresse.

Alvilág erdeje rémekkel van tele,
Aki abban járkál : helyén legyen szíve.

Fekete sötétség sűrű erdő mélyén,
Félelmes a járás puha, mohos földjén.

Minden lépten, nyomon gombák hengerednek,
Mérges püfetegek pukkanva füstölnek.

Lidérc lángja kísért, tündelevény suhog,
Lombtalan ágakon halálmadár huhog.

Kígyó, béka mászik, csúszik, lappadozik,
Korhadt fa odvából manó leskelődik.

Sötét erdőn túl van gonosz sárkány vára,
Hegyes réztornyai merednek magasba.

Föllovagol Miklós, megyen be a kapun,
S várudvar közepén leli Ilonáját.

Ott a kútnál mossa, mossa, pakolgatja
Sárkány vára népe sok szennyes ruháját.

Nem tétováz Miklós, még csak meg sem szólal,
Kúthoz odaugrat, Ilonát fölkapja.

Nyeregbe fölkapván öleli karjába,
Viszi ki a várból, viszi már vágtatva.

Elnyeríti magát a sárkány monyasa,
Elnyeríti magát olyan csodamódra :

A vár is megzördült a nagy ordítástól,
Ami törékeny volt: ízzé porrá törött.

Kirohan a sárkány nagy riadalomra,
Táltos lovát szidja, szörnyen bosszankodva:

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárat tettél !
Ami edényünk volt mindent összetörtél ! —

— Hogyne nyerítenék, hogyne ordítanék,
Egyik szolgálódat épen most ellopták. —

— Kit loptak el, lovam, ki lopta el vajon ? -
— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —
— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,
Eszik, iszik nyugton, pihen is kicsidég.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,
Lovára fölszökik, meg sem sarkantyúzza.

Utolérik Miklóst még erdő határán
S Ilonát öléből elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :
Egy világot adok : életed meghagyom. —

Szegény Szép Miklósnak, szíve majd meg szakad,
Most mitévő legyen, most merre forduljon ?

Bujdosik bújával, indul hazafelé,
Bús vándorlás után ismét haza ére

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,
Tündér Szép Ilona tündérszigetére.

Aranylomb lehullott, madárdal nem hallik,
Mindenütt hervadás, szomorúság honol.

Megyen Magyar Miklós, gyermekeit lássa,
Azok aranyhaját hogy megcsókolhassa.

Azután kimene Selyemrét síkjára,
Almás ezüstménest hogy ott föltalálja.

A legszebbik csikót abból kiszakítja,
Sötét Alvilágba hogy azzal indulna.

Megyen ismét Miklós, megy a régi úton,
Megérkezik ismét sárkány rézvárához.

Fölmegy az ösvényen, be a vár kapuján,
Most jobban ügyelve mintsem első ízben.

Viszi is Ilonát de most jól vigyázva,
Hogy lova patája kövön ne csattogna.

Mégis óvatosság mindhiába vala,
Most is észre vevé sárkány táltos lova,

Az a táltos ménló most is megneszelte,
Iszonyatos módon magát elnyerítte.

Elkezd dörömbözni, lábával dobolni,
Óla padozatán szörnyen dobrokolni.

Megrengett a vár is, falak megrepedtek,
Ló óla oldala egészen kiesett.

Kirohan a sárkány rettentő robajra,
Táltos ménét szidja, szörnyen haragudva :

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárt csináltál,
Minden rakott falat most megrepesztettél ! —

— Hogy ne nyerítenék, hogy ne dobrokolnék,
Egyik szolgálódat épen most ellopták ! —

— Ki lopta el, lovam, ki járt itt már megint ?
— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Menyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —
— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,
Eszik, iszik békén, pihen is kicsikét.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,
Lovára fölugrik, meg sem sarkantyúzza.

Utol érik Miklóst erdő közepében,
Szép Magyar Ilonát elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :
Egy világot adok : életed meghagyom,

De most már vigyázzál, erre ne vetődjél,
Szemem elé ugyan többé ne kerüljél. —

Szomorú Szép Miklós szíve majd meghasad,
Most mitévő legyen, immár mit műveljen ?

Aranyszőrű ménes még eszébe jutott,
Élete árán is mégegyszer kell menjen.

Bújdosik bújával, megyen hazafelé,
Bús vándorlás után ismét haza ére,

Hajdan olyan boldog Csallóköz földére,
Tündér Szép Ilona boldog szigetére.

Mostan hó borítja, hideg szelek fújják,
Tavasz visszatértét ott nehezen várják.

Megyen Miklós megint, gyermekeit lássa,
Azok aranyhaját megsimogathassa.

Azután kiemegyen Selyemrét síkjára,
Aranyszőrű ménest hogy ott fölkeresse.

Aranyszőrű lóval most hát elindula,
Alvilági sárkány magas rézvárába.

Most még óvatosabb, még körültekintőbb,
Mert hogy élet-halál, most igen jól tudja.

Aranyszőrű lovát hegyoldalban hagyja,
Őt dobogásával hogy el ne árulja.

Magas fenyvek alatt ágcsonkhoz megköti,
Hogy a vár fokáról senki megne lássa.

Hosszú aranyhaját hátára szorítja,
Hogy meg ne láthassák : szűre alá fogja.

Ruhái azóta úgyis rongyollanak,
Magyar Miklóst róluk föl úgysem ismerik.

Ott találja most is Ilonát a kútnál,
Vár népe szennyesét most is ott szapulja.

Oda megyen Miklós, mintha vizet kérne,
Mintha csak valami kósza koldus volna.

Szegény Szép Ilona alig ismer rája
Mikor rongyos koldus halkan szól hozzája :

— Most innen kimegyek, te meg jer utánam,
Menjél az ösvényen, hegyoldalban várlak. —

Úgy is tesz Ilona, a várból kioson,
Úton lefele megy, siet nagy sebesen,

Leér lelkendezve sötét fenyőfákig,
Miklós ott fölkapja, lovát sarkantyúzza.

Száguld a paripa szilaj táltos módra,
Földet sem ér lába levegőben szállva.

De a sárkány lova, vasderes monyasa,
Most is csak fölneszel, magát elnyeríti,

Elkezd dörömbözni, szörnyen dobrokolni ;
Olyan tombolása mint a föld rengése.

Rezegnek a falak, hullanak a kövek,
Rommá dől egy torony, tető szakadozik.

Kirohan a sárkány, szörnyen átkozódik,
Táltosára támad, szidja, káromolja :

— Megint mit műveltél, mármeg mit csináltál,
Gyönyörű várammal most mit cselekedtél ? —

— Már hogyne tombolnék, hogyne dühöngenék,
Mikor megint viszik legjobb szolgálódat. —

— Ki viszi, ki meri ?  Már megint Miklós-e ?
— Ő viszi — hát ki más ? — Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —
— Ehetsz is, ihatsz is de soká ne késsél. —

Eszik még a sárkány, iszik is valamit,
Nyergel és kantároz, fölszökik lóra,

Kezdi sarkantyúzni, — Siess, lovam, siess,
Kutya gaz fajtáját nehogy elszalasszuk. —

Miklós lova röpül, röpül mint a madár,
Mégis utolérik Felvilág határán.

— Nem megmondtam, kutya, ne lássalak többé ?
Nincs több tartozásom, mostan véged vagyon. —

Szép Magyar Ilonát sárkány elragadá,
Miklós karjaiból erővel ki kapá,

Őt meg a magasból le a földre sújtá,
Alvilág szikláin halálra zúzatá.

Ezután utánna aláereszkedett,
Holtan fekvő testét összekaszabolta,

Hogy Szép Miklós többé föl ne támadhasson,
Hogy az élők közé vissza ne térhessen.

Ezzel visszafordult, vitte Szép Ilonát,
Hajtotta a kútra : szapulja a ruhát.
      ***
— Szép Ilona asszony, Szép Ilona asszony,
Miért zokogsz máma olyan nagyon, nagyon ? —

— Hogy is ne zokognék, kicsi fehér kígyóm,
Megölé a sárkány Szép Magyar Miklósom.

Hogy is ne zokognék kicsi jó barátom,
Meghalt Szép Miklósom, aranyhajú Napom.

Piroslik a vére kopár kősziklákon,
Ott van aranyhaja sötét fenyőfákon.

Mikor jól tudom már : örök rabság sorsom,
Minden reménységet el kell nekem hagynom,

Kedves gyermekeim, boldog Csallóközöm
Én többé nem látom, én többé nem látom... —

— Szép Ilona asszony, ne sírj olyan nagyon,
Szomorú sorsodon segíthetek talán.

Kígyók királyához elsietek mostan,
Segítséget kérek, ő csodákat tehet. —

Siet a kígyócska, siklik nagy sebesen,
Csúszik kövek között, sziklaszakadékban,

Sziklaszakadékból sötét, mély barlangba,
Sötét barlang mélyén kicsin palotába.

Aranypalotácska ragyog a barlangban,
Ékkővel kirakva kapuja, ajtaja.

Sárga aranykígyót kicsi kígyó kéri,
Kígyók királyának ezeket beszéli :

— Szép Magyar Ilona, sárkány rabszolgája,
Mindig jó volt hozzám, megsegített engem,

Mindenki üldözött, mindenki kergetett,
Hogy meg ne ö jenek, rejtőzködnöm kellett.

Éheztem, szomjaztam, kínosan koplaltam,
Kőfalhasadékból már ki sem bújhattam.

Csak ő nem kergetett, csak ő nem üldözött,
Kövekkel utánam nem hajigálódzott,

Hasadék szájából hozzá könyörögtem :
Szép Magyar Ilona, Isten megfizessen,

Adj egy kis falatot mert már éhen halok,
Senkit sem hántok én, csak, élni szeretnék.

Akkor és azóta ennem mindig adott,
Mikor szerezhetett, tejet is juttatott.

Kedves, jó királyom, segítsünk hát rajta,
Mert igen keserves Szép Ilona sorsa.

Tudod hogy Ilonát sárkány elrabolta,
Magas rézvárában rabságban tartotta,

Most pedig férjének, ki utána jött volt,
Életét eloltá, testét szétszabdalá.

Ott feküszik halva világ Szép Miklósa,
Sötét Alvilágnak szikláin szétszórva.

Ott piroslik vére kopár kősziklákon,
Fönnakadva haja sötét fenyőfákon.

Küldjed el kígyóid, szedjük össze testét,
Keressük azt össze, keltsük új életre. —

Király a parancsot legottan kiadja,
Ahány kígyó vagyon, azt mindjárt mind tudja.

Jönnek is már gyorsan, siklanak, sietnek,
Százfelől érkeznek, gyógyfüveket hoznak.

Bába csodafüve — ez a Csaba íre, —
Amott forrasztófű, emitt kígyónyelvű,

Hoznak cickórót is, ezerjófüvet is,
Csak ők maguk, tudják még micsodát mindent.

Szedegetik össze Szép Miklós tagjait,
Sziklák kőzött fekvő szétszabdalt részeit.

Legöregebb kígyó, ki legjobban tudja,
Száz esztendő alatt mindent megtanula,

Rakja, keni, feni, forrasztja, íralja,
Halott ember húsát illeszti, füvezi.

Egyszer csak fölsóhajt, egyszer csak megmozdul,
Deli Magyar Miklós szemeit dörzsöli.

Kígyók elosonnak, szerteszét oszolnak,
Kiki megy útjára, a maga dolgára.

Fölocsúdik Miklós, tagjai zsibbadtak,
Föl nem éri ésszel hogy életben maradt.

Föl kel, megyen tova, nem is tudja hova,
Bolyong céltalanul, búsan, bánatosan.

Amint így bandukol : amott erdő szélén
Lát egy vén anyókát, töpörödött nyanyát.

Szedett egy jó öl fát, emelgeti battyát,
Nem bírja fölvenni, vállára emelni.

Megsajnálja Miklós, oda megyen hozzá,
Megsegítem szegényt, gondol ja magában.

— Jó napot, jó napot, szegény öreg anyám,
Nehéz-e a nyaláb ?  Tán vállára adnám ?

Ha kend is akarja, akár el is viszem,
Mindegy nekem úgyis merre megyek s meddig. —

— No, no, édes fiam, — köszönöm, köszönöm —
De hát mi oka van keserűségednek ?

Fiatal vagy, látom, deli szép személyű,
Szerelemben szoktak ilyenek szenvedni. —

— Eltalálád, anyám, el sem is tagadom. —
S elmeséli Miklós minden húját, baját.

— Értem, Miklós, értem, tudom is a bajod,
Tudtam azelőtt is egész történeted.

Csak látni akartam hogy a szíved milyen,
Csak hogy segítséget érdemelsz-e vajon ?

Így rendeli Isten : rosszra büntetést küld,
Jóra jutalmat ad s mindig igazságos.

Mármost hallgass ide, szavam vedd eszedbe :
Ama havast látod, ama magas hegyet ?

Minden újév éjén ama hegy megnyílik,
Ma éjjel lesz épen újév éjszakája,

Azért vagyok itten, azért jöttem máma,
Hogy mitévő legyél megmondhassam néked.

Mikor a hegy nyílik, a nyíláson menj bé,
Meg ne ál ljál sehol, csak siess előre.

Bent a hegy gyomrában táltos kancát találsz,
Táltos kanca ellik táltos aranycsikót,

Aranycsikót kapd föl, azzal szaladj vissza,
Rohanj ki a hegyből, hogy rád ne zárul jon.

Én itten megvárlak, hozzám majd elmegyünk,
Aranyszőrű csikót nálam fölneveljük.

Te majd legeltetni meg jártatni viszed,
Míg megerősödik, míg jó hátasló lesz.

Vele majd elmehetsz Magyar Ilonádért,
Sárkány vasderese azt utól nem éri,

Mert a vasderesnek, tudd meg, testvére az,
Maga táltos lovát sárkány is ott szerzé. —

El is ment hát Miklós a nagy hegy lábához,
Tartotta is magát a néne szavához.

Aranyszőrű táltost ketten fölnevelték,
Azzal mene Miklós sárkány rézvárához.

Sebes forgószélként a várba bevágtat,
Fölkapja Ilonát s viszi is magával.

— Ilonám, Ilonám, most már haza megyünk,
Ide vissza ugyan mi többé nem térünk.. -

Elnyeríti magát sárkány vasderese,
Elkezd dobrokolni mint eddig még soha.

Repednek a falak, romlanak a tornyok,
Rettentő robajjal tombol az a táltos.

Kirohan a sárkány, káromkodik vadul.
— Mit művelsz már megint ?  Váram romba döntöd ! —

— Hogy ne dobrokolnék, hogy is ne tombolnék :
Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját ! —

— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ?
— Ha már rajtam ülnél úgy is késő volna ! —

Hej, ugrik a sárkány, csak amúgy szőrére,
Vasazza a lovát, veri ökleivel.

— Utána, utána kutyafajzatának !
Hej, ha megfoghatlak, pozdorjává törlek !

Háromfejű sárkány szörnyen átkozódik :
— Megálljatok ebek, átkozott haramják !

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,
Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,
Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Meghallja Miklósnak aranyszőrű lova,
Megfordítja fejét, ezt kiáltja vissza :

— Testvér, édes testvér, ne kínoztasd magad,
Vessed le hóhérod, essen le a mélybe. —

Hallja a vasderes, nem mondatja kétszer,
Megfogadja mindjárt testvére tanácsát,

Nagyot bakkol egyet, megugrik oldalra,
Leesik a sárkány, zuhan a mélységbe.

Alvilág határán kősziklákra esett,
Agyon zúzta magát, kiomlott a vére.

Magyar Miklós pedig Magyar Ilonával
Megérkezett ismét Csallóköz földére.

Áldott Nap kisütött Magyarok Szigetén
Tavasz is kivirult Boldog Aranykertben.

Gyöngyvirág virágzik, aranyalma érik,
Nap és Föld fiai boldogan szedhetik.



                                     Vége

Tovább