Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvas rege régibb alakja



A tulajdonképeni Csodaszarvas-rege régibb alakja tartalma (nem szövege!) tehát a következő volna :

8.)
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos házában, aranyos székén ül a Nagy Égatya.  Ő az örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú, fehér szakállú Istene.  Fekete palástján ezer Csillag ragyog.

Az Égbolt csak a levegő miatt látszik kéknek.  Ahol már légkör nincsen ott fekete.  Így őseink az Ég megszemélyesítő jelképes állatait is hol feketének, hol kéknek mondották, csillagokkal, azaz fehér foltocskákkal ékesnek.  Ez onnan származik hogy csak a már az Égről leszállófélben lévő vagy már leszállott Csodaszarvas, vagy más-más törzseinknél más-más állat : kék.  Maga a Nagy Égisten azonban őseinknél sohasem száll le és az emberekkel sohasem érintkezik közvetlenül hanem csak fiával a Napistennel vagy az Égbe valamikép följött mesehőssel vagy a táltos hozzá fölszállott lelkével, aki aztán üzeneteit az embereknek leviszi.

Mellette ül asszonya a Nagy Éganya.  Fehér palástján is ezer ezüstös Csillag ragyog.  Ő az Ősanyag amelyből minden ami van, lett.  Ők örök idők óta megvoltak és örök időkig meglesznek.

Az Atya az Őserő, az Anya az Ősanyag (a Tejút): a Nap anyja megszemélyesítése.  Úgy az erő mint az anyag örökkévalóak, aminthogy a mai tudomány is megállapította hogy az energia és anyag csak átalakulhatnak de el nem veszhet nek.  Örökké megvoltak és örökké meglesznek, habár az örökkévalóságot az emberi elme nem képes fölfogni, amiértis őseink úgy az erőt mint az anyagot isteninek képzelték és istenségekként személyesítették meg.  Mivel pedig semmiből nem képződhetik valami, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy úgy az erő mint az anyag örökké megvoltak és hogy mivel meg nem semmisülhetnek tehát örökké meg is lesznek.

Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag tündöklik.  Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő;  szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer fényes Csillag ragyog.

A hím az Atya, az ünő az Anya jelképe is de Holdat és Hajnalcsillagot a hímen képzelnünk most még nem volna helyes mert ezek még nem léteznek.  Az ősszarvasfélék nőstényeinek is voltak szarvai, mint a mai iramszarvaséinak.  A Csillagok a fehér szarvason is ezüstösen csillognak, mi több : némely Csillag fénye a valóságban is sárgás, kékes, zöldes vagy pirosas.

Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugárhajú Magyar Napisten.

Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák meg.  Kérdezi : Az emberek világa mikor fog beállani ?

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,

Hullámi ringanak, habjai susognak....

Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja.
Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas fejét fölemeli és fiához így szól :

— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkossuk hát meg az emberek számára a földi világot, amelyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.

— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám ?

— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk : A hullámzó, a kék Mindenség Tengere mélyében alusznak a Szunnyadó Szemek, az Alvó Magvak.  Szálljál hát le a Nagy Tenger színére, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azokból a földi világot megteremtsük.

Egyes rokonnépeinkében, valamint a magyarság világteremtés-mondáiban is — amelyeket tudósaink szorgalma fölgyűjtött (Lássad például Kandra Kabos: Magyar Mythologia-jában) — szerepel a tenger mélyébe való lebukás és onnan homokszemek fölhozása, amiből azután a Föld lesz megteremtve.

Hogy ez mily rendkívül fontos, csodálatos adat, csak akkor értjük meg ha észre vesszük hogy itt tehát még nincsen szó semmiből való teremtésről, mint a későbbi keresztény világteremtéshagyományban de amely fontos különbséget, helyesebben szólva : a különbség nagy fontosságát sem a gyűjtők sem a mythologusok nem vették észre.  Pedig itt a „homok” kétségtelenül az örökké megvolt atomokat illetve az atomokat vagy ezeket is és az anyag legkisebb alkatrészeit is jelenti, amelyekből minden létező lett és lesz de amelyek a világűrben voltak (a „Mindenség Tengerében”) már azelőtt is, mielőtt az Őserő azaz az energia által indíttatva, égitestekké, Csillagokká, Nappá, Földdé alakultak volna.

Szövegemben „Aluvó Magvak” és „Szunnyadó Szemek” alatt érthetjük ugyanazt is : az atomokat de érthetjük az atomok magvát és az ekörül keringő szemcséket is.  Másrészt a költői párhuzamos gondolatritmus kedvéért is alkalmazom a kettőzést.  Ősnyelvünkben a mag szó egységet is fejez ki s így az atom magvára is alkalmazható, míg a szem szó számosságot is fejezvén ki : az atom magva körül keringő szemcsékre alkalmazható.  A mag szavunk tulajdonképeni magyar őstörzsünk szócsoportjából származik, a szem pedig szemere törzsünkéből, aminthogy ősnyelvünkben a homok szónak is volt szomok, somok kiejtésű változata illetve párhuzama.  Mindkettőben az -ok csak a többesszámot kifejező rag, míg maga a főnév tulajdonképen csak hom és szom;  amit bizonyít az hogy a törökben kum = homok.  Ezen kum vagy hom szó az ősnyelvünkben megvolt szómegfordítási törvény szerint (amely csak az egytagú szavaknál volt meg) a mag szavunkkal azonos, szem szavunk pedig magot szintén jelent.  Mind az elmondottakból tehát az következtethető hogy mivel a homok a kicsiny szemek megszámlálhatatlan sokaságából áll, ezért vele őseink valóban az atomok megszámlálhatatlan sokaságát jelképezték is.

A latin nyelvben saburra = homok, amely szóban besenyő törzsünk szócsoportjába tartozó szapora szavunkra kell ismernünk, amely szintén a sokaságot fejezi ki és besenyő őstörzseinknél bizonyára szintén volt homok értelme is, amely szó a szabinoktól került a latinba.  (Szab és bes : szómegfordítás.)

Észre vehetjük az itt elmondottakból valamint e könyv egyéb részeiben is minduntalan azt is hogy míg például a bibliai hagyományban mindent szószerint kell vennünk, illetve hogy úgy mint a keresztény vallás meg is követeli hogy az elmondottakat szószerint való igaznak, úgy megtörténtnek vegyük, addig őseink hagyományaiban majdnem minden csupa szebbnél szebb jelkép, a valóság költői jelképezése.  Hogypedig a jelképezés, a költői jelképes kifejezés az egyszerű, szószerinti fölfogásnak, beszédnek szellemileg menyire fölötte áll, azt hangoztatnunk fölösleges.

Föltűnő még őseink hagyományában az is hogy bár a Napot még a főisten azaz az Ég Istene, az Őserő és neje az Istenszülő Nagyasszony hozzák létre, mivel a Napisten mindig ezek fiának lenni mondatik, de már a Földet és az embereket — bár apja tanácsai szerint — de a Napisten teremti meg.  Ami tökéletesen megfelel a természeti valóságnak, mert hiszen a mai természettudomány szerint is a Föld a Napból keletkezett, a földi élők pedig a Napból származó erőnek a Föld anyagára való hatása folytán.

Mindebből tehát határozottan azt következtetem hogy őseink ezen csak látszólag naiv regéi, igen magas szellemi műveltség költői alkotásai voltak, amelyek azonban sokezeréves, a más népek elhatalmasodása következtében beállott, szellemi hanyatlás miatt igen sokat romlottak.  Mégnagyobb romlást okozott azonban a prófétai vallások elterjedése, amelyek tudományos alapot nélkülöztek és az ősvallás hagyományait könyörtelenül üldözték és ahol azokat kiírtaniok lehetetlen volt, ott a maguk céljai szerint annyira átalakították hogy belőlük az igazi értelem sokszor teljesen kiveszett.  Pedig ezen hagyományok, regék, mondák egy a mai emberi ésszel alig fölérhető nagyszerű költői de tudományos alapon álló alkotás, eposz késői maradványai.  A bibliai hagyomány által okozott egyik nagy romlás például az hogy a semmiből való teremtés gondolatát terjesztette el, egy másik pedig az hogy abszolut monoteisztikus elméletük kedvéért még az ember létrehozását is a Nagy Istennek tulajdonítják.

Ami pedig magát a „teremtés” szót illeti, amelyet ma a más vallási befolyás következtében a semmiből való teremtés — ami természeti képtelenség — megnevezésére használunk, e szót őseink még régi, igazi értelmében használták, amit hiszen maga a szó is tanusít, amely a termés-, termelés-, termesztéssel azonos és nem semmiből hanem természetes módon, minden egyszerű földmíves által is tudott módon : magból, a Föld anyagából és a Napból származó erő, azaz fény és meleg által való „teremtés” megnevezésére alkalmas.

Megvagyok győződve affelől is, hogy a görög tudósok akik a minden létező alkatrészeiről az atomokról kezdtek beszélni, ezt nemis maguk találták ki hanem ősnépeinktől örökölték.  Mentül régebbi időkbe megyünk ugyanis vissza, a műveltséget annálinkább csak szellemiekből, nem műszakiakból állani látjuk.  Mégis az ásatások bebizonyították hogy a görög félszigeten már a görögök előtt is igen magas műveltség volt, amelyet a görögök örököltek (Kréta-mykénéi ősműveltség) éspedig főkép úgy hogy a leigázott kevésbbé harcias de műveltebb őslakosság rabszolgaként végezett számukra mindent, vagyis hogy a műveltség fönntartói, hordozói tulajdonképen továbbra is ők maradtak, bár nyelvileg mindinkább elgörögösödtek de nem anélkül hogy tőlük a görög nyelv ne telítődött volna átvett szavak tömegével.

Ismeretes hogy hasonlóképen történt ez a rómaiakat és etruszkokat illetőleg is, de azon különbséggel, hogy eleintén egyideig az etruszkok Róma fölött még uralkodtak is.  Márpedig úgy az etruszkok mint a kréta-mykénéiek nyelve a mi európai ősnyelvünk ágazatai voltak, ugyanúgy mint a szumir nyelv is.  Azt is tudjuk hogy későbben is a görög műveltség nagyrészt Előázsiából gyarapodott, ahol pedig ősnépeink kivándorlott törzsei szintén nagyszámmal éltek.  Hogy a görög Apolló és Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól tanulták, már említettem, amiután csak azt kell még fölhoznom, hogy Abar, Toxar és Anacharsz skytha bölcsek, amidőn a görögök között éltek, ott igen nagy tiszteletben részesültek, hogy Anacharszot „a hét bölcsek egyiké”-nek nevezték és hogy józan, tiszta és rövid de találó beszédmódját „szkytha beszédmód”-nak mondották.  Végül csak azt említem meg még hogy Berosus, aki Kr.e. 260-ban régi babiloni iratok alapján megírta Babilon és Khaldea történelmét, ehhez szkytha könyveket is használt.  (Berosus, L. III. p. 7., L. IV. p. 12.)

Sajnos, amidőn ezeket itt Zelenikán írom, a tudósaink által rokonnépeinknél fölgyűjtött anyag kisrészének vagyok csak birtokában.  Mindazt azonban a jövőben, mint ősi, még kőkorszakbeli magas szellemi műveltségünk maradványait, egy költő, föltéve hogy az általam itt megadott alapokat is ismeri, gyönyörű eredménnyel fogja fölhasználhatni.

Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, aranymadár képére, aranybúvárkacsa képére átváltozik és a végtelen Tenger síkságára leszáll.  Úszik valameddig a víz szinén, ringatják egyideig a Tenger hullámai, aztán lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri.  Lélekzete kifogyván, föl kell merüljön.  Úszik ismét a vizek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétségbe, lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyöngyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek színén, a Tenger imbolygó tetején.  De íme, most csőre beleütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék homokjába.  Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll fölfelé.  Fölhozott íme homokszemeket, tengermélyebeli fövenyeket :  Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.

Ősnyelvünk magyar szócsoportjában ügy = szem és jelent kicsi magot, homokszemet is.

Mondja neki édesapja :  Röppenjél föl a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.

Megfogadja édesapja szavát, fölröppen a levegőbe, nemis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, a Szunnyadó Szemeket leszórja, Aluvó Ügyeket lehinti, Tenger színére hímleti.

Ősnyelvünkben hímleni, hímletni = szóródni, szórni.

Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok közébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek, Szunnyadó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, eleven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, szaporodnak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos, földecske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fatörzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödönke volna.

(A régi magyarok a tutajt lápnak nevezték, valamint így nevezték a mocsarakban, tavakon képződő úszó szigeteket is.  „Tutaj” szláv szó.  A fatörzsből kivájt, kiégetett csolnakokat pedig bödön-, bodon-, bödönhajónak nevezték.)

De íme zöld fű is terem már rajta.
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócskát emide hajtja.  Lebeg-libeg a Nagy Kékség hátán, a Végtelen Tenger tetején.

A magas Ég ógján át Magyar Napisten fölrepül édesapja aranyhajlékába és így szól :

— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sötétségében, hozék húnyó magokat, szunnyadó szemeket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger színére, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta.  De íme neked van életed párja, nekem is van gondos édesanyám de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam simogató kedvesem, aranyarcom csókolgató édesem.

Miként lehetne hát nekem feleségem;  kedves feleségem, szerető asszonyom ?  És mint lesz meg az emberek világa, mikor áll be az emberek ideje ?

Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz fejét lehajtja.  Fejét lehajtja, ezüstgombos botja ezüstgombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolkodik, még egy kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fejét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal :

— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója;  hajad simogatója, arcod ápolgatója, csak még egyszer aludnod kell, csak azután immedned kell.

Régi nyelvünkben apolni = csókolni, amivel rokon és törők öpmek = csókolni.  Immedni, immedten = ébredni, ébren.

Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hűvös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat és ekkor íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvirágszál keletkezik.  Fehérgyöngyű virága van, gyöngyszínű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója lesz, pirosló.  Égisten a bogyókat szedegeti, ujjai közt szemelgeti.  Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejtegeti, imbolygó hajócskára eregeti.  Egyik, másik a vízbe esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett, némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sellőlány lett.  Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékeshátú, aranypénzes barnahátú halak keltek.  Másik más viziállattá lett, vízből kijáróvá, szárazföldön is maradókká.  Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul.  De a legszebb gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé több is esett.  A magvak oda szóródtak, ki is keltek.  Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten mondott igéjére.

A Föld a Napegyenlítőjéről vállott le a forgás következtében keletkező központfutó erő miatt, ugyanúgy mint a Saturnus gyűrűi.  Ez a magyarázata az Ádám bordájából teremtett nő mondájának is, csakhogy ez utóbbi indíték, a borda kivevésével, valóságnak elképzelhetetlen valami.  Az egyenlítő az ember oldalával összehasonlítható de borda helyett azért is tettem gyöngyvirágot mivel ez tulajdonképeni magyar törzsünknél Tündér Ilona jelképe volt, mert páros (hat) szirmú és sokmagú, a páros számok pedig, valamint a számosság is, őseinknél nőneműségnek tekintettek.  Ezenkívül úgy virágai mint bogyói gömbölydedek, a gömb pedig a magyar törzs legfőbb jelképe volt.  Végül színe is a piros-fehér-zöld, a magyarság ősi szent színei.

Fölemlítem itt azt is, hogy az Ádám-Éva hitrege, nem tartalmazván semmiből való teremtést, bizonyára régibb és részemről valamely őstörzsünktől átvettnek tartom, holott a bibliai világteremtés már a semmibőli teremtés eszméjét is keltvén, valószínűleg későbbi eredetű vagy későbbi átalakításokat szenvedett.  Amint már említettem : tulajdonképen csak a semmiből való teremtés természeti képtelenség, míg az átváltoztatás meglévő anyag más-más alakot való öltése, nem az.  Vagyis csak az a kérdés hogy az anyag ilyen vagy amolyan átalakíthatása titkát ismerjük-e vagy nem ?  Amely „titok'” pedig eszerint tulajdonképen csak tudomány.  Az anyagra valamely erő (energia) hatása titkát kell tehát csak megismernünk.  Erők által anyag átalakítását nevezhették „varázslat”-nak ha az átalakítás titkát az emberek nagy többsége nem ismervén, szemében az csodálatos módon történt de azért nem volt képtelenség, habár utóbb a szellemi hanyatlásban lévő emberek gondolkodása itt is szült szertelenségeket.  Tény hogy őseink egész természetfölfogása alapját az erő (hímség) és anyag (nőiség) és az erőnek az anyagra való hatása képezte.

Mindezek azután azon meglepő megismerésre vezetnek, hogy tehát őseinknél igen régi időkben csak az anyag átalakítása és erő segítségével való szaporítása vagy gyűjtése által teremtés eszméje volt meg és hogy a semmiből való teremtés gondolata csak később keletkezett.

Igaz ugyan hogy ma van olyan elmélet is amely szerint az anyag is csak energiából áll de hogy ez mennyire igaz, eldöntve még nincsen.  Hogy azonban e gondolat már régen is megvolt : bizonyítja a monotheizmus gondolata, amely azonban fanatizmusba süllyedvén, az emberiségnek mérhetetlen szellemi és anyagi károkat okozott.

Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét ébren van.  Így szól Édesapjához :

— Íme aludtam is, föl is ébredtem már;  hová menjek hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem ?  Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember idejebeli világ meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor meginduljon.

Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagragyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn legelésző (a Vízöntő csillagképen) gyönyörű állatát.

— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl.  Vigyen le téged a Kék Tenger gyöngyvirágos, füves szigetére, hullámain úszó, ringó lápjára (a Csodaszarvas a szerelemvágy jelképe is, ugyanúgy mint a kabaroknál a kecske, a palócoknál a hattyú).  Ott találod felséged, jövőbeli élettársad.  Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz nála mert amíg te odalenn leszel kevés világossága lesz a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály lesz mindenütt.  Ezért majd ha visszatérted ideje eljő, visszahívatlak az Égre.

Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren dereng az Ég viziútja a Csillagok között de mindkét vége éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a Tengerbe szádul torkolata, mert a Tengerből származik és a Tengerbe tér vissza.

(Az Ég folyóvize a Tejút.  A száj szót a régi magyarok csakis ember vagy állat szája megnevezéséül használták, sőt a székelyek így ma is.  Minden más nyílás : szád, szádul = nyílik, torkollik.)

A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napistenünk.  A Csodaszarvas ezerágú agancsai között látszik, gyönyörűséges arca.  Leérkezik vele a Csodaszarvas a Mindenség Tengerére, Égi Folyam torkolatába.  Mindenség Tengere hullámzik., hullámzik, hullámai inganak, habjai susognak.  Tenger hullámai között úszik a Csodaszarvas.  Ezez ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer fényes Csillag a vízben tükröződik.  Tenger habjai között úszva viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyánkat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget szélére, kilábol annak partjára.  Zöld füvekre leszáll Magyarok Istene, a szarvas pedig úszik tovább a tengeren míg elérkezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmentében tér vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene hajlékához.

Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyönyörű Ilonát, Tündér Ilonát.  Oda megyen hozzá, lehajlik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a leány megmozdul.  Megcsókolja szép piros száját, mire a leány megmozdul.  Megcsókolja szép piros száját, mire a leány fölsóhajt.  Megcsókolja a két lehúnyt szemét, mire a lány kinyitja azokat és az Ég kéksége tükröződik bennük.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,
Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.

Régebbi nyelvünkben hab hullám jelentéssel is bírt és kabar törzsünknél ez volt a hullám közönséges neve.

Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyemaranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek igaz szerelemben a szigetecskén.  Ha déli szél fúj, északfelé viszi azt, ha északi szél kél, délfelé úsztatja azt.

Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik.  Jön az Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza a szépséges, ereszkedik lefelé Ég Viziút ján (a „viziút” nem csak képzeletbeli mert régen a folyóvizek valóban utakul szolgáltak, valamint az óriási, náddal benőtt mocsaras vidékeken csolnakok számára mérföldeknyi utak voltak vágva az egyébként áthatolhatatlan nádtenger között) a torkolathoz, aztán úszik a Tengerben.  Ezer ágabogán ezer fényes Csillag, homloka közepén ezüstös Hajnalcsillag vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.  Jön, jön a Csillagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre visszavigye, mert félesztendő eltellett már (akkor „egy nap volt egy esztendő” miként ma a Sarkokon, mert hat hónapig volt a Nap az Égen és hat hónapig tünt le onnan).  Szól a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén :

Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ világossága;  hivat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.

Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomorúan lehajtja aranyhajú fejét és indul búcsúznia nejétől, kedvesétől.

A költő alkothat itt bármily búcsúzkodási jelenetet de az csak nyugodalmas, harmonikus lehet mert az Ég Istene ősvallásunkban egyúttal az Örök Természet Törvénye is, amellyel semmi és senki sem ellenkezhet.  Ősvallásunk istenszemélyei mindenkor csak költői megszemélyesítések voltak, illetve igazi személyeknek csak a késői szellemi hanyatlás beálltával kezdték képzeltetni, ami körülbelül 5-6000 évvel ezelőtt kezdődhetett, habár közelebbi rokonnépeinknél még a XIX. század elején sem voltak a megszemélyesítések oly mérvűek hogy a természeti valósággali összefüggésük egészen feledésbe ment volna.  Ugyanez de még határozottabban tűnik ki a mi néphagyományaink XIX. századbeli gyűjtésű anyagából is.

Visszatérvén a búcsúzási jelenethez, a mondottakhoz tehetjük még, hogy bár képzelhetünk Ilona szemében a búcsúzáskor könnyeket is de azt nem soha, hogy kedvesét rábeszéléssel vagy jajgatással a távozástól visszatartsa, illetve az Ég Istenével, azaz a Természet Törvényével szembeni engedetlenséget kívánjon tőle.

A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyóvíz eredete helyére s onnan föl a magasságos Égre, hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja akarata szerint.

A nem teljes megszemélyesítés egy példája :  a Napisten emberszerű lénynek is mondatott, aki beszél, aki szerelmese arcát, száját csókolgatja de másutt azért mégis ő a Nap, aki az Égen ragyog és világít, holott jól látjuk hogy a valóságban a Nap nem emberalakú.  Az ilyen nem teljes, azaz tehát csak költői megszemélyesítések ősvallásunk egyik jellegzetességét képezik és ami, amint mondottuk, élő néphagyományunkat ma is jellemzi még.  Mindez pedig művelődéstörténelmileg azért rendkívül fontos mert ez tette mindig lehetővé azt, hogy a vallás nem jutott ellenkezésbe a természetismerettel illetve a tudománnyal.

Egy jellegzetes példája illetve maradványa az ilyen nem teljes megszemélyesítéseknek azon napjainkig fönnmaradott szokás, amely nem magyari népekhez is átment, amely szerint a napkorongba emberi arcot ábrázoltak, amely szokás a XI-XVIII. századokban egészen általános volt, még tudományos könyvekben is és csak a XIX. század végefelé kezdett mindinkább feledésbe menni, de részben ma is megvan még.

Az pedig kétségtelen, hogy a Nap ilyen ábrázolata eszméje csak oly népnél keletkezhetett amely a Napot megszemélyesítette ugyan de nem teljesen hanem inkább csak költőileg és amely oly kerekarcú mint amilyen az úgynevezett „keletbalti” azaz a magyar, a finn, és az észt, de semmiesetre sem juthatott ilyesmi eszébe olyan hosszúarcú népnek amilyen a régi germán, azaz az északi faj avagy a latin, azaz a földközitengeri faj.

Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája született.  Kicsoda, Kicsoda e szép leányka ?  A gyöngyházarcú, ezüstarcú Holdacska ő.  (A Hold a Földből született, ugyanúgy mint a Föld a Napból.)

Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor az Áldott nincsen az Égen.  Világít is azóta Ilona gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a világossága, gyönge a fényessége.

Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten félnapot a magasban, félnapot lent, Ilonánál fog tölteni.  És azóta ez mind mai napig így van.

Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogisten és Ilona Földistennő Boldogasszony sok, sok ezer esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a ketten.

És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is, gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok.  (Magyar = ember)

De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég helyük nem lenni, nem volt helyük játszódásra, sem terük a futkosásra.  Már ha egymást kézenfogva körtáncot kezdettek lejteni, nem volt helyük síposoknak, dobosoknak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés hely lett táncosoknak.

Idő rnúlott, idő elhaladott.  Egyszer amidőn Napisten az Égen volt, Édesapjához így szólott :

— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból boldogságban élek és az ember idejebeli, az ember korabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú fiaim, leányaim vannak.  De íme, már ők is szaporodnak, napról napra többen lesznek.  Nem férnek a szigetecskén, szűken vannak lápjuk földjén.  Körtáncot ha lejtenének : nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagynak zenészeknek;  nem maradhat táncosoknak.  Szigetünkön sok szép fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a füveken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett, mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek, nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó lápunk szűkös nagyon, az sem biztos; ingó-ringó, ha ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajtja.  Gyermekeim kérdezgetnek :  Édesapám, mit csináljunk, éhségünkben mihez kezdjünk ?  Ezért én is most hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.

Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szívéhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét lehajtja, ültő helyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja, úgy gondolkodik.  Gondolkodik egy ideig, elmélkedik még valameddig, azután fehérhajú szép fejét fölemeli, hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala előtt álló, gondban levő fiához így szól, kedves gyermekének így felel :

— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyermekem, panaszod szívembe vettem, gondjaid mind megértettem.  Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger kis szigetét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint hogyan növel jed, gyermekid hazájává hogy képezzed, hogy az áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyümölcsénnyé (régies szó, jelentése: gyümölcsöskert), Magyarok honává miként váljon.  Hogy rajta sok-sok eledelre való bogyót termő bokor nőjjön, végtelen sokaságban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű teremjen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nővekedjen.  Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide, amoda ne hajtasson.  Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre megtanítlak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítására kellőket.

Tévedés volna azt hinni hogy a ható varázsigékről szóló hagyományok csak babonás hiedelmen alapulnak.  Igaz, hogy a természettisztelő ősvallás pusztulásával és szellemi hanyatlás következtében nem egy dolog babonává romlott, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ugyane dolgok mindig is babonák voltak.  Tudjuk ugyanis hogy a hangok, úgy mint a hő és fény is, hullámzáson, rezgésen alapulnak.  Hogypedig ezen rezgések az anyagra tényleg hatni képesek, erre nézve alig is szükséges más bizonyíték mint az hogy ha két egyenlően hangolt húr közül az egyiket megszólaltatjuk akkor a másik mellette lévő is rezgésbe jön és zeng, de nem mozdul ha nincsen pontosan ugyanúgy hangolva.  E művemben is többször szólottam már ősnyelvünk szócsoportjairól, amelyek egyes őstörzseinkkel vannak szoros összefüggésben és amelyeknek az illető törzs vallásos jelképei felelnek meg.  E megfelelés pedig abból áll, hogy amit a jelképek alakzatokban fejeznek ki, ugyanazt fejezik ki a szócsoportok hangokban;  értve itt természetesen nem zenei hanem kiejtésbeli hangokat.  Erről néhány szót írtam már föntebb a 120. és 121. oldalon is.  Itt szintén csak a legrövidebben szólhatok erről.  A lényeg az hogy az alakzatoknak, színekben és hőfokoknak bizonyos hangok felelnek meg, ami természetes már azért is mert hiszen a Mindenségben minden létező egymással összefüggésben, összhangzatosságban van, azaz: a Mindenség egy nagy összhang (harmonia).  A diszharmónia önmagában nem létező mert csak hiány, a harmónia hiánya, a megfelelések hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha bekövetkező megzavarodása.

Aminthogy vannak „meleg színek” (piros, sárga) és „hideg színek” (kék, zöld), úgy vannak „meleg hangok”:  a, á, ő és „hideg hangok” is :  i, ű.  Vagyis nem mindig csak a hangok magasságát vagy mélységét kell értenünk hanem azok kiejtését (zenei műszóval : színeződését) is.  Továbbá például azon hangadásoknak amelyeket a g betűvel jelezünk, a gömb és a gömbölyded alakzatok felelnek meg, azon hangadásnak pedig amelyet a k betűvel jelezünk a szögletes alakzatok a megfelelői, ezenkívül a g hang a lágyságnak is, a k hang pedig a keménységnek is kifejezője.

Az olyan hullámvonalnak amilyen az itt a-val jelzett, régi nyelvünkben a sallong sallog, szallag szavak feleltek meg, az olyannak ellenben mint b rezeg, ráz, réz alakúak, vagyis az előbbinek az s, sz-l, az utóbbinak pedig a z-r mássalhangzókból képezett szavak.  Ellenben például kazár őstörzsünk szócsoportját a k, h, g, s, sz, z, zs, c, cs mássalhangzók képezvén, náluk ezen jelképeik nevei kacs, kucs és kos, kus, kusz alakúak voltak.  A magyar őstörzsünk gömb-alapjelképének megfelelő szócsoportot a g-m, gy-m mássalhangzók képezték stb., stb.  Csakhogy mindez ma még elég tisztán fölismerhetően csakis a magyar nyelvben van még meg, mivel ez az emberiség ősnyelve legegyenesebb, legelváltozatlanabb leszármazottja.  Ősnyelvünk igen régi időkben — valószínűleg még a Jégkorszakok előtt — az emberiséggel együtt keletkezett és fejlődött, vagyis a Természet által kialakítva jövén létre, annak hangokbani kifejeződése is.  Bár szerintem egykori magas szellemi műveltségünk idején táltosaink öntudatosan is művelték és fejlesztették de a Természet törvényeinek megfelelően, amely törvények ismeretében a mai ismereteinket meghaladták volt.  Más nyelvekben azonban mindezek nincsenek meg vagy a teljes fölismerhetetlenségig összezavarodvák, egyrészt azért mert e nyelvek sokkal később keletkeztek, ősműveltségünk elenyészte után, másrészt azért mert keveréknyelvek.

Ismeretesek a Chladni-féle hangalakzatok, amelyek homokkal megszórt fémlemezen keletkeznek ha ezt egy vagy más pontján tartva, más-más ponton hozzuk hegedűvonóval rezgésbe.  Például ezen alak a jász őstörzsünk vallásos alapjelképe, emez pedig az avaroké.

(A négyzet csak a fémlemez alakját jelzi.)

Viszont Lissajous lengésalakzatai (fémrudacska hegye különféle ütés következtében leírt lengésvonalai), azaz helyesebben, régi magyar szóval, sallás- vagy sallongásalakzatai, meg pontosan szemere őstörzsünk alapjelképét (som vagy szem) és besenyő őstörzsünk alapjelképeit (csöpp, szív és vese) képezik és mivel együtt vannak : Még azon szoros kapcsolatot is kifejezik amely szemere és besenyő törzseink között volt;  az hogy nőelvűek voltak és szócsoportjaik is s sz, z, zs, c, cs d, t - m, n (szemere) és s sz, z, zs, c, cs, d, t - b, p, f (besenyő) is egymással közeli hangzásbeli rokonságban vannak.

Ha tehát a minden alaknak, testnek, színnek és hőfoknak pontosan megfelelő hangokat és azok magasságát is ismerjük, akkor hangokkal az illető anyagokra, testekre hatni is fogunk tudni.

Tyndall állítólag bizonyos hang hosszabb időn át való leadásával üvegpoharakat volt képes összetörni.  Magam is észleltem egyszer hogy amidőn egy vagy 15 méternyi távolságban játszó zenekar nagybőgő hegedűje egy bizonyos hangot adott : ablakom egyik üvegtáblája erősen zörgött de nem mozdult meg más hangoknál, ha akármilyen erősek voltak azok.  A többi üvegtábla ellenben sem ezen hangnál, sem másnál sohasem rezdült meg.  Ebből az következik hogy ez egy üvegtáblának azon hang a pontos megfelelője volt, amiértis valahányszor ama hang érte, meg kellett zördülnie.  De következik ebből az is, hogy ha azon hang hosszabb ideig egyfolytában szólott volna : az üvegtábla összetört volna.

A finn Kalevala regehősei varázsigék éneklésével hatnak úgy élettelen anyagra mint élő lényekre.  Ható varázsigékről pedig a mi néphagyományunk is bőven szól.

Kalotaszegi magyar nép kapukon régen gyakori volt e titokzatos jel (Lássad: Malonyai Dezső : A magyar nép művészete. Budapest, 1907. 144. és 146. oldal.), vagyis : kígyó fején csalogány.

Bámulatos egyezés, hogy ugyane jel megvan, a birtokomban lévő két fénykép bizonysága szerint Nepálban is (Észak-India) ilyen alakban.  Azaz kobrakígyó fején madárka.  (Lássad: Berliner Illustrirte Zeitung N. 42. 1099. és 1700. old. Dr. Martin Hürlimann, Nepal.)  Szerintem ez a Teremtés azaz Isten jelképe, aki a hitregék szerint hanggal vagyis kimondott igékkel teremtette a Világot, ami azonban szerintem szintén csak jelképes beszéd és tulajdonképen azt jelenti, hogy valamely hangadás által teremtett, azaz hangrezgés, hanghullámzás által a Mindenségben meglévő ősanyag atomjait alakzatokba csoportosította, kényszerítette.  Jellegzetes hullámzó mozgásával a kígyó tehát a hullámzást jelképezi, azt pedig hogy itt hanghullámzást kell értenünk : a csalogány jelzi.

Ezekben van tehát az alkotó vagy rontó varázsigék titka.  Itt e dolog kulcsát csak a lehető legrövidebben jeleztem, csak annyira, hogy látható legyen miszerint ha „varázsigék”-ről van szó, nem kell okvetlen babonaságra gondolnunk, bár mennyi zavart, romlást és visszaélést okoztak is a szellemi hanyatlás és utóbb a kereszténység boszorkány- és varázslóüldözései, amelyek az ősi tudomány utolsó maradványait is kiírtották.

Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szükséges, sok hasznos dologra kioktatta.  Ezután Áldott Napunk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magyarok ápolója, gyermekein ekkép segített :  A kis szigetet megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy napi járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos fa, virágos, gyümölcsös fa, piros meggyet termő fa (meggynek, cseresznyének ősidőben nem volt külön neve s kettejük között különbség is alig volt még.  Magyar Napisten szent fája.), piros, édes almát termő fa, sárga aranyalmát termő fa (alma és narancs : Ilona szent fái) elférhessen, virágos, bogyós, sok, sok bokor lehessen.  Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állatkákat, röpdöső méhecskéket szerzett, édes mézet hogy hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák üregébe, emberkészítette kasokba.  Kalászos füveket szaporította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket eledelül, gyermekei számára táplálékul.  De arra is megtanította, szeretettel figyelmeztette, hogy a méhecskéktől minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne haljanak.  Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.

Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgatja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa szerint szélhajtotta szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg, hogy az többé ne inogjon sem hol ide hol amoda ne bolyonghasson :  Magas fenyőfákat, sudártörzsű tűlevelűket vágjanak ki, nyessék le ágaikat;  ágaikat, gallyaikat;  törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán ha a szél a szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zátonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék le szigetük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átérjenek, tenger fenekébe akadjanak, tovább is verjék le a fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak, hogy szigetük ott maradjon, többé tova ne úszhasson, szelek szerint ne bolyongjon.

Való igáz, hogy a végtelen mocsaras tájakon és hajdan a Nagy Magyar Alföldön is ilyen úszó szigetek léteztek, amint azt Herman Ottó : „A magyar halászat könyvé”-ben le is írja.  Mindenféle vízi növény, úszóhínár tömkelegéből képződtek, amelyeken utóbb törmelékből, szélhordta porból, korhadó növényi anyagból vékony földréteg is képződött, ami alatt azonban még ott volt a víz, amelyen az egész sziget úszott.  Voltak ily úszó szigetek kicsinyek is de voltak mérföldnyi átmérőjűek is.  Rajtuk bokrok, fák, különösen mocsárifenyőfélék is kezdtek nőni vagyis főkép olyanfélék amelyek gyökérzete nem hatol mélyre hanem messze szétterpeszkedő.  A mélyben alattuk még mindig ott volt a víz, vagyis még mindig úszóak voltak és csak sok idő múltával nyomta őket súlyával a mindinkább vastagodó földréteg oly mélyre hogy végül megfeneklettek.  Néha szilárd parttal kerültek érintkezésbe, látszólag azzal össze is forrva de erősebb szél onnan ismét elszakította és messzire elvitte, sokszor rajtuklévő állatokkal, emberekkel, halászkunyhókkal együtt.  Vagyis az ilyen szigetek valóban ide-oda bolyongóak voltak.  Való igaz az is hogy az alföldi lakosság az ilyen úszó szigeteket úgy rögzítette meg — amit Herman Ottó szintén leír — hogy sudárfák törzséből való cölöpökkel verve azokat át, ezek által szögezte a fenékhez és így a mocsarak vízvilágától a maga számára művelhető és lakható területeket nyert.  Az ilyen úszó szigetek neve népünk nyelvén láp és ingovány volt.

Az ilyen úszó szigeteket tehát egyszerűsített metszetben így ábrázolhatjuk :

Mivel a levert cölöpök hegyes végükkel voltak a földbe szúrva s töves végükön verték, ezek tehát ilyenek voltak mint az alábbi rajzon 1, vagyis miután törzsükről az ágak, tövükről a gyökerek lenyesettek, vékonyabb végük pedig meghegyeztetett.  A 2-vel jelzett azon állapotukat mutatja amidőn tövük, ha azt erősebben kellett verni, már kissé meglapult.  Ma is szokás az olyan cölöpök, vagy szerszámok nyele végét, ahol azt kalapáccsal verni kell, hogy szerte ne repedezzen, karikával megerősíteni, amely karikát a 2. számú rajz szintén föltünteti.  Nos, mindez meglepően egyezik a görögelőtti kréta-mykénéi ősműveltség oszlopaival, amelyek alakját a 3. rajz mutatja, amelyeken a cölöp ütések által ellaposodott tőkéje és alatta az összefogó karika is ábrázolva.  A tudósoknak már rég föltünt ezen oszlopok egy sajátsága, az ugyanis hogy ellentétben adór vagy más régi és mai oszlopokkal;  lefelé vékonyodnak és fölfelé vastagodnak.

Bár megállapították hogy a kréta-mykénéi oszlopok föltünően emlékeztetnek a mai asztal- és széklábakra (a rajzon 4.) de magát a jelenség okát, vagyis azt hogy a kréta-mykénéi oszlopok miért vastagabbak fölfelé és vékonyabbak lefelé, elfogadhatóan megmagyarázni még nem tudták.  Pedig ha az illető régészek (archeológusok) és művészettörténészek egyúttal a néprajzi tudományban is járatosak lettek volna, úgy az okra is rájöhettek volna, mert hiszen ismeretes hogy a kunyhókban és másféle kezdetleges lakásokban, de különösen a magyarságnál, az asztalok és padok lábait egyszerűen a földbe vert cölöpök képezik, amikoris ezek természetesen szintén vékonyabb és hegyes végükkel vervék a földbe és vastagabb végükkel állanak fölfélé, éspedig azért mert vékonyabb végüket könynyebben hegyezhetni meg és könnyebben verhetni a földbe, vastagabb végük pedig asztal vagy ülőpad lapja tartására alkalmasabb, márcsak azért is mert így megcsapolható lévén : az asztal vagy pad lapja rajtuk biztosabban áll.  Ez tehát megmagyarázza azt hogy asztal- és széklábak miért készülnek hagyományosan ma is lefelé vékonyodóan, fölfelé vastagodóan.

De ez vezet rá a görögelőtti ősműveltség oszlopai ilyen alakja megfejtésére is mert hiszen úgy a cölöpépítmények cölöpei mint a szárazföldön épült kezdetleges és sövényfonatos falú házak falait tartó cölöpök valamint ajtófélfáik és tornácoszlopaik is ilyen földbevert cölöpök voltak.  Márpedig épen a magyar nép nemcsak asztal és szék vagy pad lábait nevezi így, hanem láb-nak nevezi az oszlopot is, sőt a kőből valót is kőláb-nak.  (Ballagi : A magyar nyelv szótára, Pest, 1873.)  Megállapították pedig a tudósok azt is, hogy a kréta-mykénéi ősműveltség (más néven égei-műveltség, az Égei Tenger neve után) oszlopai eredetileg mind fából valók voltak és csak utóbb készültek kőből is.  Részemről nem is kételkedem abban hogy e műveltség népét a magyar ősnép egy kivándorlott szakadéka képezte.  Amely állításom így még „gyönge lábon álló” volna, ha némely tudós is azt nem tartaná hogy a kréta-mykénéi műveltség a Kárpátok medencéjéből származott, és ha ennek több más bizonyítékával is nem bírnék.  Itt azonban csak a következőt hozom föl :  Hérodotosz szerint a görögök Apollon és Artemisz istenségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól örökölték, hapedig ez így van, úgy jogosan vélhetjük hogy az ezen istenség születéséről és anyjukról Létoról szóló hitregék is ugyanezen skytháktól, azaz a mi ősnépünktől származtak.

A hitrege szerint Léto (a rómaiaknál Latona) Zeusz főisten kedvese volt mielőtt Héra lett nejévé.  Ezért Héra Létot féltékenységből üldözte.  Léto, miután már Apollonnal és Artemisszal teherben volt, egy szigetecskére menekült, amely a tengeren úszott, amelyet azonban utóbb Poszeidon Tengeristen Léto kedvére, négy oszloppal a tenger fenekéhez erősített.  A görögök szerint ezen egykor úszó szigetből így lett Délosz szigete, amelyen Apollon és Artemisz nagyszerű temploma épült és a görögöknél a két istenség fő kulsztuszhelye lett.

Ámde az ásatások azt is bebizonyították hogy e kis szigeten már a görögök előtti ősidőkben, azaz a kréta-mykénéi műveltség korában is volt ugyanezen istenségeknek temploma.  Minden kétségen fölül áll tehát hogy az úszó szigetről és annak a tenger fenekéhez oszlopokkali megerősítéséről szóló monda a mi őseink mondájának Délosz szigetére való átvitele, ami mellett azonban a monda igazi értelme feledésbe ment.  Hérodotosz tanúsága szerint e monda egy változata az egyiptomiaknál is élt, de ott már az úszó sziget oszlopokkali megrögzítéséről sincsen szó, vagyis ott már ez is feledésbe ment.  Úszó szigetek ugyanis az igazi tengeren nincsenek és nem is lehetnek.  Sem Görögországban sem Egyiptomban pedig oly nagy kiterjedésű mocsarak nincsenek amelyeken úszó szigetek tényleg képződhettek volna, amiértis ott az igazi értelem idővel feledésbe is ment.  Voltak azonban a Nagy Magyar Alföld őskori tengernyi kiterjedésű mocsarain, „hyperboreusok”-nak nevezett őseink idejében, sőt voltak a nagy mocsaraink lecsapoltatása előtt még nemrégen is.  Márpedig egészen bizonyos hogy úszó szigetről és ennek a fenékre oszlopokkali megerősítéséről szóló monda ott kellett keletkezzen ahol ilyen úszó szigetek tényleg voltak és ahol azokat tényleg a leírt módon szokták volt a fenékhez rögzíteni.  Mi több : a görög hagyomány nem csak azt tudja hogy Apollo és Artemisz tiszteletét ők a hyberboreusoktól örökölték, hanem azt is hogy a hyperboreusok e két istenségüket odaadó szeretettel tisztelték.  Úgyhogy ezekben tulajdonképen Magyar Napisten és Tündér Ilona személyére kell ismernünk.  Elképzelhetjük tehát hogy ősrégi időkben elődeink ezen istenségeiknek könnyű templomokat, földbevert cölöpökből és vesszőfonásos fallal, szándékosan is építhettek ilyen úszó szigetekre s hogy ezek némelyikét utóbb valamely okból a leírt módon mégis megrögzítették, azaz oszlopokkal, vagyis lábakkal.

Igaz ugyan hogy szigorúan véve Létoval azaz tehát a Nap anyjával tulajdonképen a mi Nagy ősanyagistennőnket kellene azonosítanunk, míg Tündér Ilona ennek leánya, vagyis a Föld, csakhogy előszöris ezen két nőistenség már az őshitregékben is egymással gyakran azonosult, másrészt a későbbi mythologiák ennél sokkal nagyobb zavarokat is létre hoztak.  Azt pedig hogy Ilona illetve Artemisz Magornak illetve Apollonak miért szerepel hol nővére hol pedig nejeként „A lelkiismeret Aranytükre” című művemben bővebben is kifejtettem.

A mondának a görögöknél fönnmaradott változata szerint Léto (a rómaiaknál Latona) valószínűleg a szigetnek magának azaz tehát a Mindenség Tengerében úszó Földnek megszemélyesítése s így tényleg azonos Ilonával.  Hogypedig e monda valamely ős-török törzsünk útján kerülhetett a görögökhöz és rómaiakhoz, azt épen a Léto és Latona nevek teszik valószínűvé (az őstörök nyelv a magyarhoz és finnhez sokkal közelebb állott mint a mai), amely két név értelme : föld és föld-anya lehet.  A lat, let vagy rat, ret, megfordítva tal, tel, tar, ter alakú szavak ugyanis az őstörök szócsoportba tartoznak és ott földet és laposságot jelentenek, ugyanúgy mint a mai magyarban lap és láp, tehát egyúttal tutajt, hajót azaz tehát úszó lápot, úszó szigetet is, amely szavak megfelelői ugyanily értelemmel a mai finnben szintén megvannak (lattea = lapos, lauta = deszka, padló) de megvannak a magyarban és a latinban is (tér, terület, rét, réteg; telep, talaj, talp és terra, tellus = föld).  Az etruszkok is egy őstörök eredetű törzsünk voltak, ami turuszka és rét meg razenna neveikből is kitűnik, valamint abból is hogy náluk az Ilonának megfelelő istennő nevei Terenna, Tezan és Turan voltak, aminek a rómaiak földistennője Tellus neve is megfelel.  Az őstörök szócsoport mássalhangzói ugyanis t, d - i, r de az r gyakran z vagy sz-é is változik.

Föntebb neveztem az úszó szigetecskét hajócskának és a szláv „tutaj” szó helyett magyar népi szóval lápnak is, ahogyan népünk a tutajt ma is nevezi.  Azt hogy hajócskának neveztem megokolja a ladik szavunk valamint a szláv nyelvekben is fönnmaradott lod és ladja = hajó szavak is, amelyek, valamint a ladik is a Léto és Latona nevekkel egyeznek.

A magyar nép egészen napjainkig is, a mocsaras nádas területeken készített nádból lápokat (tutajokat) amelyeken nemcsak halászni, vizimadarakra vadászni járt hanem azokat teherszállításra is használta.  Ezek pedig úgy láp nevükkel mint alkotó anyagukkal is nagyon emlékeztetnek a mocsarakon nővényi anyagokból természetesen képződő úszó szigetekre, azaz lápokra;  mi több : Herman Ottó még arról is tesz említést hogy a természetes úszó sziget kis részét levágva is készítettek tutajt és hogy ez volt a tutaj legősibb alakja.

A magyar nádcsolnakokhoz teljesen hasonlót látunk régi egyiptomi ábrázolatokon valamint ugyanilyet mutat be de jelenkorit a Nilusról dr. Karl Weule : Leitfaden der Völkerkunde. (Leipzig Wien 1912.) című műve 112. tábláján.  Ilyen tutajokat ott egy ambacs nevű növényből készítenek (latin nevén: herminiera elaphroxylon).  Lássad az alábbi rajzot.  Az ilyen vizijárművek fejtik meg a régi magyar dunai és tiszai fahajók orrtőkéje alakját és díszítményét.  Valamint ezek fejtik meg azt is hogy miért volt e hajók neve „bögözhajó”.  A „bögöz” ige ugyanis csak felhangos változata a bogoz igének, amelynek csomóz és kötöz értelme is van.  Az ősi nádhajók pedig valóban kötözve, csomózva készültek.  Ballaginál (A magyar nyelv szótára) meg is találjuk : bögöz : bogot, csomót köt.

Prof. C. Leonard Woolley : Vor 5000 Jahren. (Stuttgart.), a 18. oldalon írja :  „A falu lakossága a mocsaras tájakon keskeny, kenúszerű, gyékényből, nádból összekötözött és magasra fölhajtott orrú csolnakokon járt.”  Woolley ezt a mezopotámiai legrégibb, még a szumereknél is régibb őslakosságról írja, éspedig úgy az ásatások révén előkerült leletek, mint az ottani lakosság mai nádhajói alapján.

E leírás is azonnal eszünkbe juttatja a magyar bögözhajók orrtőkéjét.  Csakhogy a föntebbi rajzon Herman Ottó nyomán bemutatott magyar nádcsolnak nem keskeny hanem ellenkezőleg széles és lapos, ami nem egyezik Woolley leírásával, amely szerint a mezopotámiai nádcsolnakok keskenyek.  Ez azonban még nem jelenti azt okvetlen, hogy olyanok is nem létezhettek amilyenek a magyar és a nílusi nádcsolnakok, sem azt nem kell föltételeznünk hogy valamikor nálunk is ne létezhettek volna keskeny, igazi ladikalakú nádcsolnakok is.  Sőt utóbbi alak nyomára is akadtam egy csángó-magyar népmesében (Horger Antal : Hétfalusi csángó népmesék. Budapest 1908.  „A kicsi kígyó, a macska és a féreg” című mese.)  E meséből idézem az alábbi néhány sort, amely mese még azért is igen érdekes, mert verses alakú és amelyről Horger ezt írja :

„Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy fűrészelés közben, rendesen a fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára mondták, mégpedig fölváltva, nehány szót vagy sort az egyik és néhányat a másik.”  (Ugyanúgy tehát ahogyan a finnek a Kalevala énekeit;  ami nagy ősiségre vall.)

Fonnak ők egy jászjot, azon megpróbálják,
De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.
Hadd el édes gazdám, — a macska azt mondja —
Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt.
Azon próbálnak hát aranyvárhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik.
Vissza kell jőjjenek egészen a martig.

No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,
Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám :
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni !

Elmönyön a macska a nádasba vissza,
Mondja a gazdának : — Édes jó gazdácskám !
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra.

Féreg.  Erdélyben e szó mindenféle kártékony állatot jelent;  egeret, medvét, farkast is.  Például a medve nagy talpai miatt : toportyán féreg.

Jászoj = jászol, de jelent ladikot is.

Csigoja = bizonyos fajta fűzfa, amelynek fonásra igen alkalmas vesszei vannak.

Halni.  E szónak Erdélyben egyaránt van „meghalni” és „süllyedni” értelme.  (Nem akarnak süllyedni)

A nád gyenge.”  Kétségtelen szövegromlás, mert hiszen itt még nem náddal hanem gyékénnyel igyekeznek.  „Gyékény gyenge, hajlik.” kellene mondasson.

Háromszor kell térni.”  Tudniillik először úszva próbálkoztak.

Az egyetlen nádkéve amelyen a vízre merészkedtek kétségtelenül a nádhajó legkezdetlegesebb és legrégibb alakja volt.  Holott Herman Ottó által ismertetett magyar alak, három kévéből állván, már fejlettebb.  Az ilyen egyetlen nádköteg természetesen még hosszú.  Innen aztán a fejlődés két különböző irányban indult: az egyik irány a többköteges de lapos „láp”-szerű vízijárműt hozta létre, a másik a hosszúkás és valóságos csolnakalakú, nádból vagy némelyütt szalmából is készülő vízijárműveket hozta létre.  Ilyenek ma is közönségesen készülnek Dél-Amerikában a Titicaca tavon (Lássad : The National Geographic Magazine. Washington, 1908. évfolyam, 9. szám), valamint tökéletesen ugyanilyenek vannak Abesziniában a Tana tavon is.

Azon tény pedig hogy őskezdetleges voltuk mellett ilyen járművek tehát az egész világon feltalálhatók, azt bizonyítja hogy ez az emberiség legrégibb őskorából származó dolog.

Gyárfás István (A jász-kunok története. Kecskemét, 1873. I. kötet, 500. oldalon) amidőn leírja a szkítáknak a rómaiak elleni egy vízi támadását, régi írók nyomán írja :  „Összehordtak tehát a vidékről tömérdek nádat és fát;  a legerősebb nádszálakat kötelekkel kasokká kötözték s ezeket három helyen keresztfákkal egybefoglalták, 3-4 ilyen nádsövény alkotott egy talpat, amely 4 embert megbírt.  E talp eleje hajóorraként fölgörbítve, oldalain evezőkkel ellátva” stb.  Majd írja hogy 150 ilyen nádtalpat elkészítve, ezekre 600 jól fölfegyverzett embert szállítottak a rómaiak elleni támadás céljára.

A „kakasok” és „sövény” szavak úgyhiszem csak az eredeti szöveg hibás fordításai, ha ugyan már az eredeti szöveg is nem volt hibás.  Ezek helyett mindenesetre kévét, köteget kell értenünk.  Így azután rögtön ráismerünk a három vagy négy nádkévéből álló magyar nádhajóra, annak fölhajló orrára, sőt amint azt a fönti rajzon láttuk a „keresztfákkal való egybefoglalás” is megvan, csakhogy a magyar „nádtalp”-on csak egy helyen vannak ilyen egybefoglaló fák, holott a szittyákén háromról van említés;  ez azonban természetes, mivel ott hadicélokról volt szó, és nagyobb szilárdság kellett.

Végül idézzük még Herman Ottó (A magyar halászat könyve) ezen sorait :  „De még ennél is van kezdetlegesebb járómű (a három nádkévéből valóról volt szó) az erdélyi részek egyik zugában, már az úgynevezett Mezőségeken fekvő Apahida nádas és részben ingólápos taván, ahol egyszerűen az ingóláp egy leszelt darabja szolgál a vejszés kárászhalász járműve gyanánt.”



Tovább