Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A csodaszarvasrege



A nemzetünk eredetéről szóló ezen regénknek, amelyet még „Hunor-Magor mondá”-nak is szoktunk nevezni, a Krónikákban fönnmaradott alakja röviden ez :  Hunor és Magor (utóbbi másutt Moger alakban is előfordul) ikertestvérek Ménrót (másutt : Nimród) király fiai.  Ezek vadászaton gyönyörű szarvast pillantanak meg (az ezen lévő Csillagokat, Napot és Holdat a tudákos és vallásos krónikaírók, mint képtelen és pogány szinezetű dolgot, már elhagyták), lóháton üldözik, de sem utolérni sem elejteni nem bírják.  A szarvast üldözve ismeretlen tájra jutnak, eltévednek, majd az állatot továbbra is követve, ez egy folyóvíz gázlóján át csodálatosan szép, buja növényzetű szigetre csalja őket, de a szarvast elejteni itt sem tudják, mert az szemeik elől egyszerre csak eltűnik.  Ám ekkor a fák közül női énekhangokat és zenét hallanak.  Lopva közelednek és leánycsapatot látnak meg a liget tisztásán táncot lejteni.  Ezek közül a legszebb kettő egy fejedelem két leánya.  A leányok közé rontanak, e kettőt elragadják, nejükké teszik és mivel a sziget oly gyönyörű szép és mindenben bővelkedő, itt megtelepednek (kivándorlás) és örökre ott maradnak.

Hogy e monda mily ősrégi kell hogy legyen, már maga a Ménrót vagy Nimród név is bizonyítja, amely hiszen azonos a rómaiak eredetmondájában is meglévő Numitor névvel, azaz Romulusz és Rémusz nagyapja nevével — eltekintve attól hogy itt is ikertestvérpárról, kivándorlásról, nőrablásról és város (illetőleg nemzet) alapításáról van szó.  Ami azonban a legmeglepőbb, az hogy e névvel a vogulok emberiségnagyapja, azaz főistene neve is :  a Numi-Torem, vagy másként Numi-Tárom neve is teljesen azonos, mivel ebben az -em vagy -om végzés csak birtokosrag, mint a magyarban is „Isten”-em, de amely birtokosragot a vogul nyelvszokás a főisten neve után állandóan használja, ugyanúgy mint a régibb magyar nyelvben is szokás volt állandóan „gazd' uram-, bíró uram-, Szikszai uram”-at mondani olyankor is amikor a birtokosrag használata tulajdonképen nem volt helyénvaló; amely jelenséget különben más nyelvekben is megtaláljuk mert például az olasz „Madonna” sem egyéb mint „mia donna” = „asszonyom” és a francia „monseigneur” sem más mint „mon seigneur” = uram.

Ezen vogul Numi-Tor vagy Numi-Tár (= Fölső-Lény vagy Fölső-Istenség) azért „nagyapa”, mivel ő a Napisten, azaz Szarnu-Ater (Arany-Isten) apja, aki utóbbi pedig az emberek apja, aminthogy Hunor és Magor is a Napisten megkettőződése, aminthogy Romulusz és Rémusz is eredetileg ez volt.  Ugyancsak a vogul nyelvben a numi szó jelentése fölső.

A néprajztudósok rég észrevették már azon tényt, hogy a mai vagy újabbkori népmesék királyai alatt többnyire régebbi mitológiák istenségeit kell értenünk;  ami annyit tesz hogy ezen népmesék valamikor mítoszok voltak.  Ilyen személy tehát a rómaiak Numitora is, azaz Albalonga regebeli királya is, aki nevének a latin nyelvben semmi értelme sincsen és aki tehát a római kor előtti itáliai őslakosság, azaz tehát egy fajunkbeli ősnép mitológiája főistensége volt.  Ennek bizonyságául szolgálhat még az is, hogy a latinban numen = istenség, isteni lény.  Márpedig az Istent, istenségeket úgy ősidőkben mint ma a kereszténységben is, az emberek a magasban, az Égben lakó lényeknek képzelték.  A vogul nyelvnek különben is latinban más nyomai is vannak.  Hogy csak egy példát hozzunk föl :  a vogulban urné = őrizni, megőrizni, eltenni, holott ismerjük a latin urna szót ami azon edények neve amelyekben elégetett halottak hamvát volt szokás megőrizni, eltenni;  holott e szónak a latin nyelvben szintén semminemű etimológiája nincsen.  Miutánpedig a magyar mai ő hang helyett régibb nyelvünkben gyakran u állott, ennélfogva a magyar őriz ige és a fönti vogul szó egymással azonosak.

Ismervén mi ősnyelvünk azon törvényét amely szerint az egytagú szavak megfordítva is ejthetők voltak, azonnal megértjük azt is, hogy a Ménrót és Nimród nevek is egymással azonosak, lévén mén és nim egymásnak csak megfordított kiejtése, amely szavak — amint láttuk — a Numitor és Numi-Torem nevekben is megvannak.  Míg viszont ez utóbbi két név második szótagja a tor, megfordítva rot vagy ród, ami azt bizonyítja tehát hogy a Ménrót és Nimród nevek is a Numitor és Numi-Torem-mel mindenképen azonosak.  Mi több :  a Biblia szerint Nimród is hatalmas király, vagyis benne is főistenségre ismerhetünk.  A legmeglepőbb azonban még azon egyezés is, hogy a Biblia szerint Nimród „nagy vadász” is és hogy a vogul hitregék szerint meg Numitorem Isten szeret vadászni járni.  Másrészt az egytagú szavak megfordíthatása törvénye szerint a num szó — amelynek értelme, láttuk, fölső, magasságbeli is volt — azonosul a magyar menny = Ég szóval, ami szintén „magasságbeli”;  azt pedig már tudjuk hogy Numi-Tor Isten az Ég megszemélyesítése, sőt e megszemélyesítést a magyar nyelvhasználat máig is ismeri még, amennyiben ma is az olyan mondásokban mint „a jó Ég tudja” vagy „magára vonta az Ég haragját”, az „Ég” alatt „Isten”-t értünk.

Vagyis a Numi-Tor névben az Ég-Isten, Menny-Isten értelmet épúgy fölismerjük mint a Fölső-Isten vagy Magasságbeli-Isten értelmet.

Ennyi szóalaki, értelembeli és mondabeli egyezés egymástól oly távol élt népeknél mint a rómaiak, magyarok és vogulok, véletlenséggel nem magyarázható;  más szóval :  ennyi egyezés lehetetlenség volna közös eredet nélkül;  ami tehát azt jelenti hogy mindezen regék, hitregék, nevek és szavak ősrégi időkben magyar ősnépünktől származtak.

Eddigi kutatásaim révén egyelőre annyit következtethetek, hogy eredetmondánk ősidőkben megvolt teljes alakjában a Csodaszarvasnak két lényeges szerepe volt.  Az egyik az év vége- és kezdetekor, vagyis a téli napforduló éjszakáján, azaz regebeli ősatyánk és Napistenünk születésekor, a másik pedig ennek nászakor :  a tavaszi napéjegyenlőségkor.

Amivel azonban nem zárhatom ki azt, hogy az egykor létezett nagy Napéposzunkban még más szerepe is ne lett volna, amely éposz énekei tehát a Napisten születését, gyermekkorát, ifjúkorát, tetteit, majd nászát, a magyar nemzet (azaz az emberiség) későbbi alakjában a magyar és hun nemzet eredetét, utóbb a Napisten öregkorát és végül gyermekeitől való búcsúzását és halálát énekelik meg.

Említettem már, hogy ezen eredetmondánknak vagy napéposzunknak két alapalakja volt :  egy régibb, az amelyben a Nap még csak egy hősben, azaz Magor ősatyánkban volt megszemélyesítve, ami még akkor kellett keletkezzen amikor a különböző magyari törzsek a magyar őstörzsből még nem válottak volt ki, illetve amikor ősnépünk még csak egy törzset képezett és amikor a „magyar” név, azaz szó, még nem jelentett semmi mást mint „ember”-t.  Szerintem e legrégibb napéposz keletkezése ideje még a Jégkorszak előtt volt, éspedig a mai Csallóköz szigetei helyén, amelyek akkor a Duna deltáját képezték, amikor a Nagy Magyar Alföldet még tenger borította, amely tenger a Kárpátok lábát mosta, a Dunántúl pedig egy szigetvilág volt, működő tűzhányókkal és amikor az Északi Sark még hazánk területén lévén, „akkor még egy nap volt egy esztendő”;  amint erre népmeséink máig is emlékeznek még, de amikor itt még örök tavasz volt.  Tény hogy még ma is csakis azon népmeséinkben amelyekben csak egy mesehős szerepel és amely hősben már némely néprajztudósunk is egy ősrégi Napistenre ismert, csakis azokban fordul elő a fönti mondás, de nem azokban amelyekben testvérpárról, azaz két mesehősről van szó, ami tehát az éposz későbbi alakja, amely alak a Jégkorszakok utáni időben kellett keletkezzen.  Mindezek pedig népmeséink ősrégisége és ezek csodálatos megtartó ereje mellett tanúskodó tények, amelyek megtartó erejüket ezek minden idegen hatás dacára is napjainkig megőrizték.  (Lássad: Horger Antal: Csángó népmesék. Budapest, 1908. az „Athenaeum” kiadása: „A vasfejű farkas” és „Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát”.)

Napéposzunk második, azaz újabb, de azért még mindég legalább 10-20.000 éves alakja pedig az melyben két mesehős éspedig ikertestvérpár szerepel, vagy legalábbis (a mégkésőbbi változatokban) testvérpár.  Az írott Krónikákban csak ezeknek maradott fönn nyoma és itt is a tudákosság és vallásosság által már minden költői, meseszerű és észrevehetően ősvallásbeli mitológiai vonástól megfosztva.  A tudákosság a mondából minden költői és meseszerű, azaz tehát „valószínűtlen” dolgot azért hagyott el mert hiszen a keresztény korban a mondát már nem tekintették jelképes költeménynek hanem történelemhagyománynak, a keresztény vallásosság pedig minden olyat hagyott el belőle ami az ősvallásra emlékeztetett és ami a mesehősök istenség-mivoltát tanúsíthatta.  Így lettek az egykori istenségekből közönséges emberi és prózai alakok, így Hunorból és Magorból közönséges vadászó legények és így a gyönyörű és költői szépségekben oly gazdag, terjedelmes ősi énekekből, eposzokból mindennapias, közönséges, minden költői szépséget már nélkülöző, gyarló és rövidke elbeszélések, de amelyek igen „elhihetők” lettek és amelyek tartalmán keresztények sem botránkozhattak meg többé.  Fönnmaradott azonban, ha többé-kevésbé elrontva is, népmeséinkben és népszokásainkban, habár ezekben a tudósok eddig e maradványokat még nem is ismerték föl, vagy legföljebb csak egyesek sejtették meg e rejtett kincseink még létező voltát.

Napéposzaink tartalmát tehát főkép népmeséinkből népszokásainkból és népköltészetünkből állapíthatjuk meg, mert ezekben található még meg, szétszórtan az époszok anyaga.

Ezen még meglévő anyagból alább megkísérlem a helyreállítást, de természetesen kevésbé a szöveget magát mint inkább csak a tartalmat, mert hiszen ily szöveget helyreállítani, rekonstruálni, megalkotni, bár némileg ezt is megkísérlettem, igazán hogy csak oly nagy költők, amilyenek Arany János és Vörösmarty voltak, lennének képesek — föltéve természetesen, hogy ehhez a szükséges magyarságtan (hungarológiai) ismeretekkel is rendelkeznének - de amely esetben aztán irodalmunkat oly gyönyörű alkotásokkal gazdagíthatnák, amilyenek az emberiség irodalmában még nincsenek is.  Alábbi kísérleteimben magától értetődőleg mindent csak mai nyelvünk szerint állítottam össze, ha a nyelvezetnek némi módon színt igyekeztem is adni, sőt Arany Jánostól is átvettem egyet-mást, de természetesen csak nyelvi és költői külsőségeket, amelyek a lényegre, tartalomra semmi befolyással nincsenek, de a szöveget külsőleg szépítik.

Végül megjegyzem még hogy annak oka, hogy tudósaink eddig népmeséinkben ősi Napéposzunk maradványait nem ismerték föl, nem csak az, hogy ennek több, azaz régibb és újabb, alakjai éltek, hanem az is, hogy kialakuló őstörzseinknél ez éposznak még egymástól különben is eltérő változatai keletkeztek.  Például aszerint, hogy az illető törzs földművelő, állattenyésztő vagy halászó és hajózó volt-e, hogy náluk mely állatoknak, növényeknek volt szerepe és hogy a törzs hímelvi vagy nőelvi volt-e ?

Az utóbbi esetben például a főhős is nő volt, illetve nők voltak, vagyis a Nap is nőként volt megszemélyesítve, vagypedig főszerepe egyáltalán nem a Napot jelképező istenségnek volt, hanem a Föld, lég vagy víz megszemélyesítéseinek.  Továbbá, ha például a magyar törzsnél az Égistent jelképező vezetőállat a szarvas volt, de például a kabároknál ez a gepárd volt, de lehetett ló, sőt lehetett egy óriásinak képzelt feketeszínű fülesbagoly is, míg a török törzseknél az ősbika szerepelt, a besenyőknél a bözön, a jászoknál egy óriási hal, amely a Napistent a hátán viszi.  Mindez aztán őséposzunknak oly számos egymástól eltérő alakját hozta létre, hogy tudósaink ezeknek ma létező maradványai tömkelegében el nem igazodhattak, annál kevésbé, hogy hiszen ez ősvallásunk teljes ismerése nélkül nem is volt lehetséges, és annál kevésbé is, hogy mindig az ázsiai eredet elmélete alapján állva, népmeséinknek és népköltésünknek úgyszólván minden indítékát árja szomszédainktól hozzánk újabban származottnak tartották, csupán azért mivel ezen indítékok nyomaira eme népeknél is lépten-nyomon ráakadtak.

Nem kis mértékben volt azonban oka e homálynak az is, hogy a magyarság összes ellenségei hatalmi és anyagi eszközökkel mindenkor elnyomni igyekeztek mindent ami nemzeti öntudatát erősíteni lehetett alkalmas.  Ugyanazon ellenségek voltak azok akik a magyarság kárára kieszelt ázsiai nomád eredet eszméjén is kapva kaptak, egyrészt azért hogy tőle hazája földéhez való jogát elvitathassák és azt tőle a jogosultság látszatával vehessék el, másrészt azért is, hogy a magyarságot műveletlen ázsiai nomádoktól származtatván, azt mondhassák hogy minden műveltségét árja szomszédaitól tanulta és hogy ennek híresztelése által a magyarság önérzetét valamint mások előtti tekintélyét is aláássák.  Tették mindezt elsősorban a volt osztrák uralkodók és magyarországi kirendeltjeik, továbbá tették ugyanezt más idegenek is, mind igen jól tudván hogy egy erős és öntudatos magyarság nem engedné magát sem igában tartani sem kihasználni.  A keresztény egyházak azért kedveztek az ázsiai elméletnek hogy így a magyarsággal magával és másokkal elhitethessék hogy a magyarság műveltségi élete a kereszténységgel kezdődött, hogy azelőtti vallásuk „vad samanizmus” lévén, csak képtelen babonákból állott, aminthogy ők maguk is vadak és műveletlenek voltak és hogy fönnmaradásukat is csak a kereszténységnek köszönhetik.

Világos pedig az is hogyha a magyarság őslakos volta és ősrégi műveltsége tudatában élvén, azt is megállapítja hogy ősvallása sokkal magasabb szellemi és erkölcsi szinvonalú, akkor erre előbb-utóbb vissza is tér, amire hiszen igen erős hajlam már az 1930-40-es években is mutatkozott.

A régi magyar királyok idejében létezett egy magyar regős-rend.  Ezek föladata volt a királyi udvarnál a nemzeti vagy udvari ünnepségek alkalmával valamint egyéb udvari mulatságokon és lakomákon az udvart és ennek vendégeit előadásaikkal mulattatni, amely előadások egyrészt zenélésből állottak, másrészt hősénekek, dalok zenekíséret melletti elénekeléséből, valamint nemzeti mondák, regék, mesék kötetlen szövegbeni elmondásából.  Ezenkívül egyes a zenét, elbeszéléseket különösen kedvelő fejedelmek, királyok, külön, saját maguk számára is énekeltettek és meséltettek.  Mitöbb, voltak olyanok is akik minden írásban is följegyeztettek;  csakhogy, amint erről írott okmány is maradott fönn, első keresztény királyaink elrendelték, hogy a régi pogány iratok mind elpusztíttassanak.

Az udvari regösöknek (más kiejtés szerint: regéseknek) ezért a királyi udvartól rendes fizetés járt, úgy pénzben mint természetbeliekben, sőt királyi adományból a kiválóbbak még külön jutalmakat is kaptak;  például földeket is, amelyeken ők és hozzátartozóik éltek és gazdálkodtak.

Sebestyén Gyula (lássad „A regösök” és „Regös énekek” című könyveit) azon véleményen van, hogy e regös- vagy énekes-rend amaz augsburgi vesztett csata után hazatért „hét gyászmagyar” leszármazottaiból keletkezett, akiket a németek, miután orrukat, fülüket levágták, hazaengedtek volt, hogy a vereségről hírt vigyenek.  Bár mindez csak monda alakjában maradott fönn, semmi okunk nincsen el nem fogadnunk hogy történelmi valóságon alapszik, habár a leszármazás alatt nem szükséges kizárólag vérbeli leszármazást értenünk, mert hiszen tanítványok is tekinthetők ilyen esetben leszármazottaknak, valamint hiszen bizonyos hogy a rendbe gyakran más kiváló énekesek is vétettek be, úgy a regős-rend akaratából, mint királyi intézkedésből is.  Csakhogy a magyarságnak, valamint más népeknek is, már ősidőktől fogva mindig voltak hivatásos énekesei, zenészei és mesemondói, azaz regösei vagy regései;  semmiesetre sem voltak tehát az augsburgi csatából visszatért „gyászmagyarok” az első magyar énekmondók.

A magyaroknak és magyariaknak bizonyára már vagy 10-20.000 esztendővel ezelőtt, vagy még régebben is, amikor még más népek nem is léteztek, voltak énekmondói, valamint bizonyára voltak ilyenek úgy régi királyaink idejében mint később is, egészen az újabb időkig, akik az ország különböző és egymástól távol eső részeiben éltek és a királyi regős-rendhez egyáltalán nem tartoztak.  Hatalmas nemzetségfők, főurak maguk is tartottak udvaruk számára regősöket, zenészeket, ének- és mesemondókat, valamint voltak bizonyára sokan olyanok is, akik senkitől sem függve, a maguk kenyerén élve, járták az országot.

Mindazonáltal az alábbi éposz-rekonstrukcióban az ebben megjelenő hét regőst a hét gyászmagyarként szerepeltetem, vagy legalábbis ezek utódaiként, akik az énekben magukat azokkal azonosították.  Ez indítékot fölhasználni egyrészt azért tartom helyesnek mivel regényes és költői szépségű, másrészt azért is, hogy az egész eposznak mintegy megnyitásául, bevezetéséül szolgáljon és így az ősi mondának újabbkori mezbeni és nyelvezetbeni megjelenését megokolja.  Az époszt teljesen úgy megjelentetni mintha az valódi kőkorszakbeli vagy aranykorabeli énekekből állana, igazán meg sem kisérelhető.

Miként ma is egyes mesék, mondák más-más vidéken más-más változatban vannak elterjedve, ugyanúgy ősidők óta eredetmondánk is különböző törzseknél, nemzetségeknél, illetve az ezek által lakott területeken, különböző típusban alakult volt ki.  Voltak szerintem oly törzseink, nemzetségeink, amelyek mindvégig megmaradtak eredetmondánk régibb alakjánál, amelyben a Nap csak egy hősben (nem testvérpárban) volt megszemélyesítve, valamint voltak olyanok is (és ezek voltak többségben) amelyek az újabb alakot (a testvérpárral) alakították ki és terjesztették tovább.  Így történt azután, hogy még mai népmeséinkben és mondáinkban is mindkét époszalaknak, számtalan változatban, megvannak nyomai, éspedig nem csak nálunk hanem a világ majd minden népénél, mert a később keletkező népek őseink fenséges népeposzai hatása alól sohasem tudták magukat kivonni és nem is fogják tudni soha míg a világon költészet és szépirodalom lesz.


Tovább