Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A Bőségszaru



Bőségszarunak, latinul „cornucopiae”-nak neveznek egy regebeli tülköt, amelyből mindenkor bőséggel omlik mindenféle gyümölcs.

Különösen Fortuna (Szerencse) Istennő kezébe szoktak volt ábrázolni, de látjuk díszítmények között is alkalmazva.  Róla a hagyomány az, hogy ez Amalthea (Tápláló) nevű kecske egyik szarva, amely kecske tejével egy tündér (nympha) — aki Melisszeusz krétai király leánya volt — a csecsemő Zeuszt táplálta, akit az életére törő apja, Kronosz, üldözése elől rejtegetnie kellett volt.  E kecskét, jutalmául, az Istenek az Égbe, a Csillagok közé helyezték és ez a mai Capella (nőstény-kecske) csillagképe.  De utóbb ennek egyik szarvát Zeusz a tündérleánynak ajándékozta azzal, hogy bármit kivánand, ez a szaruból kijövend;  amiértis ezt „Bőségszaru”-nak nevezték el.

Van még e szaruról egy más görög hitrege is, amely szerint ez a bikává változott Acheloosz egyik, Heraklész által letört szarva.

Ide tartoznak a Galatea tengeri Istennőről és Karon hajósról szóló hitregék, valamint a csodás Álomhajóról szóló mesék is, amely hajó az emberek lelkeit viszi az éjszakában.  Ezek egyrészt a nautilusz-polipra vonatkoznak, amely gyöngyházfényű csigahéjában él, a mélységből jön föl, hajóként úszik, majd ismét alámerül.  De vonatkoznak e mesék egy ősrégi időkben élt kétéltű, békaféle emberiségre is, amely millió évekkel az emlősemberiség előtt élte viziéletmódját, magas műveltsége volt és amelynek utolsó maradványait a keletkező emlősemberiség még látta.

El fog majd jönni annak ideje is amikor mind e töredékeket össze fogjuk állíthatni és őseink szellemi kincseinek ismét mindnyájunkat gyönyörködtető és boldogító birtokába fogunk jutni.



A magyar mese ellenben, ennek több változata alapján helyreállítva, ez : (A vörös tehén.)

Volt egyszer egy özvegyember és ennek fiacskája.  Egymaga nem tudta eléggé gondját viselni, a közelben pedig lakott egy özvegyasszony és azért ezt elvette feleségül.  Ennek azonban három leánya is volt.  Kezdetben az asszony a fiúval jól bánt de későbben mind mostohábban és csak saját leányait tartotta jól.  Majd végül a fiúnak a házban sem volt szabad lennie, csak az ólban a tehenekkel;  ennie pedig csak száraz kenyérhéjakat adott.

A leányok egyikének csak egy szeme volt a homloka közepén, a másiknak két szeme, harmadiknak pedig három és ezek közül egyik a haja között a feje tetején.

Egyszer honnan, honnan nem, egy vörös tehén került az udvarukba.  Senki sem tudta honnan jött és kié lehet.  Senki sem kereste s így a tehén náluk maradott.

Egyszer a fiú, hogy csak egy kis száraz kenyérhéjat kapott vacsorára, este az ólban sírdogált, mert nagyon éhes volt és nem tudott elaludni.  Hát csak hallja, hogy valaki nevén szólítja :

— Jánoskám !...

Néz széjjel az ólban de nem lát sehol senkit.

Gondolja hogy talán nem is szólott senki s csak úgy tetszett neki mintha hallotta volna.  De ismét hallja :

— Jánoskám, gyere ide...

Megy a hang után a vörös tehén felé s hát ez szól hozzá :

— Jánoskám, én vagyok itt ;  édesanyád.  Tudtam a Másvilágon hogy rosszul bánnak veled és ezért nem nyughattam, hanem eljöttem vörös tehén képében, hogy gondod viseljem.  Jer, a jobbszarvam csavarjad le s abból mindenféle jó étel jön ki bőven.  Ehetsz, ihatsz, azután a szarvam a helyére csavarjad vissza.

(A mese egyik változata szerint a szarúból tejet ihat amennyit akar, mert ez belőle soha ki nem fogy.)

A fiú úgy is tesz.  A mindenféle jó ételből jóllakik, aztán a szarvát a helyére visszacsavarja.

Így történik ez mármost minden este, úgyhogy a fiú csakhamar megerősödik és minden nap szebb és egészségesebb lesz.

Mostohája sokat bosszankodott emiatt és csodálkozott rajta.  Azt mondotta egyszer az egyszemű leányának :

— Az a kölyök bizonyára éjszaka szopja a teheneket;  azért van olyan jó színben.  Estére, vacsora után a kenyérhéjat te vidd le az ólba hozzája, azután maradjál ott játszani vele.  Tegyél úgy mintha aludnál és figyeljed meg mit csinál.

A leány le is ment, játszadozott egy darabig a fiúval, ámde aztán elaludott igazán.  De a fiú nem aludott el mert éhes volt.  A száraz kenyérhéjból alig rágcsált volt valamit, azt is csak azért hogy a leány lássa.  De mikor látta hogy ez már mélyen aluszik, odament a tehénhez, a szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, azután a szarvát visszacsavarta s aludott ő is reggelig.

Reggel a leány fölment édesanyjához és amikor ez megkérdezte hogy hát mit csinált a fiú, azt mondotta :

— Nem csinált az, édesanyám semmit.  Még a száraz kenyérhéjból is csak ímmel-ámmal rágogatott egy kicsit, aztán játszottunk és elaludtunk.

De az asszony nem volt megnyugodva s aznap kétszemű leányát küldte le, lesse meg mit csinál a fiú.

— Eredj lányom, — mondotta — neked két szemed;  többet láthatsz nővérednél.

Lement a leány, a száraz kenyérhéjat levitte, de Jánoska most is csak amúgy ímmel-ámmal rágicsált belőle.  Játszottak egy darabig, aztán bizony elaludott ez a lány is, de Jánoska nem, mostsem, mert éhes volt.

Látta, hogy a lány aluszik mélyen, a tehénhez osont, a szarvát lecsavarta, evett, ivott jól, aztán a szarvát visszacsavarta s aludott ismét reggelig.

Mikor a leány fölment, édesanyjának elmondotta, hogy Jánoska most sem csinált semmit.  Kicsit rágta a kenyérhéjat, azután meg játszódtak amíg el nem aludtak.

De nem volt az asszony meggyőződve most sem.  Aznap háromszemű leányát küldötte le.

— Eredj lányom te — mondotta —, neked három szemed;  nővéreidnél többet láthatsz.

A leány lement, a kenyérhéjat levitte, aztán játszódtak egy darabig, majd lefeküdött a lány aludni.  Ámde csak két szemével aludott, a harmadikkal nem;  azzal amelyik a feje tetején, a haja között volt, és ezt a fiú nem vette észre, hanem a tehénhez ment, szarvát lecsavarta, evett, ivott, aztán a szarvat visszacsavarta s ő is elaludott.  A lány pedig mindent látott és másnap anyjának elmondotta.

No, ennek sem kellett több.  Az urának azt mondotta :

— Azt a vörös tehenet le kell vágni.  Semmi tejet nem ad, csak eszik hiába.  Pedig ez nem volt igaz.  Ám a gazda hitt az asszonynak és beleegyezett.  Elhatározták hogy másnap reggel a tehenet levágják.

Csakhogy a vörös tehén nem volt olyan tehén, mint a többi, mert az a fiú édesanyja volt, aki a Másvilágról jött vissza.  Táltos volt és tudott mindent.  Tudta azt is, hogy mit akarnak ellene.  Este a fiához így szólott :

— Édes fiam, a harmadik leánynak három szeme volt.  Egy a haja között és azzal nem aludott volt, de te azt nem vetted észre.  Látta hogyan ettél, ittál és mostohádnak mindent elmondott.  Az a gonosz asszony pedig ezért most engem le akar vágatni.  Holnap reggel megparancsolják neked, hogy az udvarra vezessél ki, szarvaimnál fogva kössél a szederfához, hogy apád ott vágjon le.  De te, fiam, csak vezessél ki az udvarra, hanem ott én a fejem lehajtom, te ugorjál és üljél a két szarvam közé, fogódzál jól meg bennük, én meg veled úgy elszaladok, hogy sohasem látnak minket többé !...

Minden úgy is lett ahogy a tehén mondotta.  Megparancsolták a fiúnak, a tehenet vezesse ki s a szederfához kösse oda.  A fiú ki is vezette, de mikor az a fejét lehajtotta, hirtelen a szarvai közé ugrott, megfogódzott, a tehén pedig árkon-bokron át, mint a szélvész, úgy elrohant vele.  Kiabáltak, futottak utána, de azt ugyan utól nem érhették.

Mentek, mendegéltek mármost ketten, míg egyszer egy szép rétre értek, amelyen mindenféle szép, fényes rézvirágok nyíladoztak.

Azt mondta a tehén :

— Édes fiam, én itten most legelészni fogok, te meg játszadozhatsz addig, de vigyázzál, nehogy egy rézvirágot leszakítsál, mert akkor bajunk lesz.  Játszadozott a fiú a réten, míg a tehén legelgetett, de meg nem tudta állani hogy egy szép rézvirágot le ne szakítson és azt épen a kalapjába akarta tűzni, hát csak előrohant egy rettentő rézfarkas, kiabálva :

— Hogy meritek rézvirágaim bántani ?!  Nekirohant a fiúnak, de ez a tehén mögé menekült, a tehén pedig szarvaival védekezett.  Nem is sokáig küzdöttek mert a tehén hegyes szarvaival a farkast fölöklelte, földobta a levegőbe, hogy az fölhasított testtel holtan esett a földre.

Mégis a farkas a tehén egyik fülét fogaival már megszakította és csorgott a vér belőle.Mondja a tehén :

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadtál szót ?  Nézzed milyen most a fülem.

— Jaj, édesanyám — felelt a fiú — bocsásson meg.  Máskor szót fogadok.  Estére a fiú a tehén szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, aztán elpihentek.

Másnap tovább mendegéltek míg ismét egy szép rétségre érkeztek.  Ezen szebbnél szebb ezüstvirágok nyílottak.

Szólott a fiához a tehén ismét :

— Édes fiam, nekem most legelnem kell, te pedig játszódhatsz, de kérlek, az ezüstvirágokat ne bántsd, mert különben nagy bajunk lesz.

Meg is igérte a fiú, hogy hozzájuk sem nyúl, aztán játszadozott a réten, de hogy-hogy nem, ismét csak nem bírta megállani hogy egy szép ezüstvirágot le ne szakítson.

Hát csak rohan elő nagy mormogással egy rettentő ezüstmedve és kiabálja :

— Megálljatok !  Hogy meritek ezüstvirágaim bántani ?!

A fiú most is a tehén mögé menekült, ez pedig szarvaival védekezett.  Sokáig küzdöttek, de most is a tehén győzött, mert hegyes szarvaival a medve testét úgy fölhasogatta hogy ez holtan rogyott össze.  Ámde csupa vér volt a tehén is, mert a medve éles karmaival és fogaival összevissza sebezte.

— Jaj, édes fiam, miért nem fogadsz szót édesanyádnak — mondotta a tehén — Nézzed milyen vagyok, mit csinált velem az a rettenetes medve.

— Jaj, jaj, édesanyám — mondotta a fiú —, bocsásson meg.  Igazán, sohasem leszek többé szófogadatlan.

Harmadnap ismét továbbmentek és most egy még szebb rétre értek, amelyen aranyvirágok voltak.

Mondja a tehén megint :

— Édes fiam.  Én legelgetni fogok itten, te meg játszódhatsz, de kérlek nagyon, ne nyúljál az aranyvirágokhoz mert ismét nagy bajunk lesz.

Igérte a fiú váltig hogy nem bánt egy aranyvirágot sem, de hát megint csak megfeledkezett magáról és egy szép aranyvirágot leszakasztott.  És alig szakította le, már jött is ordítva egy rettenetes aranyoroszlán és dühösen kiáltotta :

— Hogy meritek aranyvirágaim bántani ?!

A fiú a tehén mögé menekült, az oroszlán meg a tehénnek rohant.  Küzdöttek, viaskodtak sokáig, de bizony az oroszlán volt az erősebb.  Mikor látta a tehén hogy meg kell halnia, jobb szarvát elvetette s fiának odakiáltott :

— Kapjad föl a szarvam és szaladják vele, hogy soha szükséget ne szenvedjél.

A fiú föl is kapta és szaladott vele.  Soha az életben szükséget nem szenvedett, mert a tülökből a jó étel, ital soha ki nem fogyott.



E magyar mesében két teljesen képtelennek és egy teljesen megokolatlannak látszó indíték fordul elő, amelyeknek azonban alább magyarázatát fogjuk adni, a harmadiknak okát pedig megtaláljuk.

Az első képtelenség az, hogy a tehén szarvát le lehetett csavarni, sőt azt ő maga is el tudta vetni.  A második az, hogy a szaruból, miként a „Bőségszarvából”, mindenféle jó étel omlik kifogyhatatlanul.

A harmadik — a megokolatlannak látszó indíték — az, hogy a tehén miért épen vörös színű ?

Az elvetés indítéka, ami mai tehénnél képtelenség, ősrégi időből származik, azon korból, amikor őseink legfőbb háziállata a szarvas volt, habár ez akkor még nem a mai szarvas volt, hanem az ősszarvas, amelynek, miként a mai iramszarvasnak, még nőstényének, azaz tehenének, is voltak szarvai, de amelyeket minden esztendőben egyszer, miként a mai szarvasfajok is, elvetette.

Csakhogy itt már zavar áll elő, amennyiben hiszen a mai szarvasok nőstényének nincsenek szarvai.  Viszont a mai közönséges teheneknek vannak ugyan szarvai, de ezek meg szarvaikat sohasem vetik el.  Némileg ugyan helyrehozható volt e zavar azáltal, hogy egy ideig a mesebeli „vörös tehén” közönséges szarvasünőnek képzeltetett, de így meg az volt a baj, hogy ennek meg nincsenek szarvai.  Ha meg iramszarvasnak képzelték, akkor meg az képezett zavart, hogy az iramszarvas nem vörös színű.  De mesebeli „vörös tehenünk” e színe valóban későbbi keletű is, mert — amint láttuk — az ősszarvas tehene nem volt vörös, hanem fehér színű.  Vagyis mesénkben a tehenet akkor kezdték vörösnek képzelni amikor még élt annak emlékezete, hogy e mesebeli tehén szarvastehén volt, de az ősszarvas már feledésbe menvén, a mai közönséges szarvasra gondoltak, amely valóban vörös színű.  (Ezért németül „Rotwild” = vörösvad-nak is szokták nevezni.  Lássad: Behm: Tierleben.)

Hosszadalmasabb annak magyarázata, hogy a szarvat nem csak elvetni de lecsavarni is lehetett, valamint az, hogy belőle mindenféle jó étel omlik :

Az alapgondolat az, hogy földművelő őseink a szarvasok minden esztendőben egyszer elvetett szarvaiból készítették volt a földművelés ősi szerszámát, a kampóalakú őskapát, és hogy ezért a kapát vagyis tehát a szarvas agancsát is jelképesen minden jó kútforrásának tekintették, mivel valóban az áldott földművelő munka az ami minden jó kútforrása.  Úgyhogy náluk az őskapa valamint a szarvasagancs vallásos jelkép lett és minden jónak, a bőségnek, és elsősorban természetesen a jó ételeknek is forrása- és osztójaként tekintetett.  Azon körülmény pedig, hogy régibb ábrázolatokon a bőségszarúból mindig mindenféle gyümölcs omlik, egyenesen arra utal, hogy e jelkép őseredetében épen a tulajdonképeni ősmagyar törzsünktől származott, amelynek háziállata valóban a szarvas volt és amely valóban főkép gyümölcstermeléssel foglalkozott.

Nagyon érdekes az, hogy a „lecsavarás” indítéka mikép keletkezett.  Ezt pedig csakis a néprajzi tudomány, éspedig a magyar tárgyi néprajz segítségével fejthetjük meg :

Népünk egészen napjainkig használta még a ma „szuszék”-nak nevezett élelemtartó (főkép gabona- vagy liszttartó) ládákat, (Lássad: Magyar népművészet.  Egyetemi nyomda Budapest 1928., 144, 153, 154. és Néprajzi Értesítő folyóirat. 1909. 144. old.) de amelyekben a háziasszonyok más élelmet is, főkép kenyeret, édességeket, süteményeket szoktak volt elzárva tartani, hogy a gyermekek ezekhez engedélytelen hozzá ne férjenek.  Ma rendesen közönséges vaspánt és lakat zárja e ládákat, de régen ez nem volt így.  Az alább mellékelt rajzokon is láthatók a ládák „szarvai”, amelyek ma már csak arra szolgálnak, hogy ezeket megfogva, a láda födelét nyissák, azaz emeljék, és visszacsukják, vagypedig már erre sem, mert hiszen ezt a ládát záró vaspánt végét fogva is tehetik.  Ám azon régi időkben amelyekben nálunk még gyönyörű és díszes faragású egész lakóházak, kastélyok és templomok is készültek egyetlen vas-szög és vasalkatrész nélkül, azon időkben a házi bútorok is így készültek, vagyis ezek is még az újkőkorszak idejebeli ősműveltségünk fönnmaradott emlékei voltak.  Ez időben voltak szokásban a különféle fazárak is, amelyeknek úgy minden alkatrésze mint kulcsa is fából volt, csakhogy e kulcs, valamint a zár is más szerkezetű volt mint a mai vasból való záraké, de úgy voltak megszerkesztve, hogy aki ezek titkát nem ismerte, az a zárat a kulcs birtokában sem tudta kinyitni, vagyis a kulcsot, vagy kallantyút, kilincset, bizonyos módon kellett fordítani, húzni, tolni, hogy a zár kinyíljon, és e mód majdnem minden zárnál más-más volt.  Voltak természetesen ezenkívül egészen egyszerű fazárak is, amelyeket a kulcs birtokában bárki kinyithatott, sőt olyanok is, amelyeknek kulcsa sem volt, hanem csupán bizonyos mozdulat által nyílottak.  (Lássad: „A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Értesítője” című folyóirat 1931. évfolyam, 41-55 oldal.)

Nos, a szuszékok zárát azok szarvai (rendesen kettő;  néha egy, három vagy mind a négy) képezték.  A mi mesénk az egyzárú ládák emlékét tartja fönn, mert a mesében csak az egyik szaru lecsavarásáról van szó.  A láda szarvait vagy azok egyikét tehát szintén titkos módon kellett megcsavarni és meghúzni, hogy a födél kinyíljon.  Az ilyen láda volt hát már nemrégen azon mesebeli „vörös tehén”, amelynek tehát szarvát kell lecsavarni és a gyermekek sokszor vágyakozva álldogáltak e kedves vörös tehén körül, amely annyi jót tartalmaz, de amely jókhoz csak az juthat, aki a szarvak lecsavarása titkát ismeri.

És megtörténhetett, hogy valamely gyermek valahogy anyja kezejárását megleste és aztán éjszaka titokban, úgy mint a mesében, a vörös tehén szarvát lecsavarva, az ételekből jóllakott.  Mindez tehát a bőségszaru gondolatát szintén kelti, fölidézi.

A tehénalak a magyar szuszékokon némileg ma is fölismerhető még, csakhogy ezeknek ősidők óta két arculata, azaz két feje van és tehát négy szarva, ezek ketteje a láda egyik végén, más ketteje a másik végén.  Vagyis a „vörös tehenet” nem lehetett megfejni, mivel tőgye nem is volt, hanem szarvait kellett megfogni, megcsavarni, lecsavarni.  Ennek okát, megfejtését pedig a szuszék ősalakjában találjuk meg.  A legrégibb szuszékok fenyőtörzs darabjából készültek, úgy hogy ezt hosszában kettéhasították, de úgy hogy egyik fele nagyobb, a másik kisebb legyen, majd mindkét részt kivájták.

Így lett az alsó, nagyobb részből maga a szuszék, a fölső, kisebb részből pedig a födele.  Csakhogy az alsó részen is meghagytak négy ágcsonkot és ezek lettek a lábak (amelyek, ha túlságosan szétállottak, tűzön lehajlíthatók is voltak), a fölsőn is négyet, de valamivel rövidebbet, amelyekből meg a szarvak lettek.  Tudvalevőleg a fenyvek számos fajtájának, egymástól bizonyos magasságban, mintegy emeletekben, hat-hat ága van, amelyek szabályosan, úgy helyezkednek el ahogyan azt a lenti rajzon ábrázolva látjuk, úgy hogy a törzsrészről a fölöslegeseket levágva teljesen, de a szükségesek csonkjait meghagyva, a négy láb és a födél fogantyúiul szolgáló négy szárú igen könnyen képezhető volt.  Világos tehát ezekszerint, hogy a „vörös tehén”-nek nem volt tőgye és hogy szarvait kellett fogdosni.  Mivel pedig az idővel mindinkább száradó fából az ágcsonkok gyakran kiestek, kijöttek, úgyhogy azokat visszadugni és, hogy újból ki ne essenek, lyukaikban megerősíteni is kellett, ez idővel azon eszmére is vezetett, hogy a kihúzható és visszadugható szarvak segítségével zárat képezzenek, éspedig úgy, hogy a csonkokba egy vagy több ilyen cöveket erősítettek, amelyek eredetileg csak arra szolgáltak, hogy a csonkok ki ne jöjjenek, de utóbb ezek révén alakultak át e csonkok valóságos fakulcsokká, olyanokká amilyeneket a Néprajzi Értesítő föntemlített cikkében rajzokkal ábrázolva is látunk.  Másrészt meg a kieső vagy kihúzható szarvak arra is emlékeztettek, hogy az egykori „vörös tehenek”, azaz szarvastehenek is szarvaikat minden esztendőben egyszer „elvetették”, aminek emléke mesénkben is fönnmaradott abban, hogy a vörös tehén szarvát maga is „elveti”.

Készültek a fönti módon régebben dobozok, kisebb ládácskák is, amelyekben pénzet, ékszereket és egyéb, különösen értékes tárgyakat szoktak volt tartani, de láttam ugyan ilyen alakú de nagy és megvasalt igen régi ládákat, azaz „kincsesládákat” is, amelyekben szintén pénzet, aranyat, értékes tárgyakat, „kincseket” szoktak volt tartani és amelyek utódait a mai „kasszák” képezik;  aminthogy a latin-olasz „cassa” szó értelme valóban „láda”.

A mi szuszékjainkkal meglepően egyező alakú szuszékokat láttam 1944-1945-ben Olaszországban az Abruzza hegységbeli falvakban.  Ezeknek még díszítményeik és díszítményeik technikája is ugyanolyanok voltak mint a mieinkéi;  úgyhogy az egyezés nem lehet véletlen, vagyis ez esetben is az ősidőkben Itáliába költözött ősnépeinkre kell gondolnunk, mert hiszen képtelenség volna azt föltételeznünk hogy a magyar szuszékok készítési módja épen az Abruzzo hegység falvaiból került volna Magyarországba, vagy megfordítva, de újabb időkben, mivel hazánknak ez olasz tájjal semminemű összeköttetése nem volt.  Szerintem elsősorban is az etruszkokra vagypedig a szamnitákra kell gondolnunk, amely utóbbi népről e vidék egy része a Samnium (ma Sannio) nevet kapta volt.

A szuszékok díszítményei lényegesebb részét úgy nálunk mint az Abruzzóban körök és félkörök képezik, amelyekben körzővel megrajzolt négy-, hat- és nyolcágú csillagrozetták vannak.  Ezen díszek mellett azonban gyakoriak még a népünk által ma is elég általánosan alkalmazott ezen, többnyire „fenyőág”-nak és „kalász”-nak nevezett alakzatok is.  Mindkettő jelenléte megokolható azzal, hogy a szuszékok gyakran fenyőfából készültek és főkép gabona és liszt tartására szolgáltak.

A magyar és az abruzzoi olasz szuszékokat összehasonlítva (ottani nevük arca, olv. árká) és az eddig elmondottak alapján, régibb alakjukra így rekonstruálom :  1, míg a ma is még létező és készülő magyar szuszékok alakját és díszeit a 2, 3 és 4 rajzokon látjuk.

Az 1-es számú rekonstrukció-rajzon az arcrészen fönt, középen a körbe foglalt csillagalak a Hajnalcsillag volna, a két ferde szemalak a tehén két szeme, amely gondolat alapját a törzs keresztmetszetén, az ágak átvágása által képezett szemalakok adhatták meg (lássad a 100. oldalon lévő rajzot), míg a lejjebb lévő és nagyobb kör a Holdat ábrázolná, amely ábrázolat az ősszarvas szügye fehér foltja után keletkezett.  Ellenben a szuszék oldalai karikákba foglalt csillagalakjai meg az ősszarvas oldalai fehér foltjait, illetve tehát az Ég Csillagait jelentenék, de amire a még kivájt fatörzsből készülő ősi szuszékok oldalain a lemetszett ágak után maradott kerek foltok is emlékeztettek (lássad a 101. oldalon lévő rajzot).

Eszünkbe juttatják a magyar szuszékok a szarkofágokat is, amelyek eredetileg szintén fából készültek és csak utóbb kőből is.  Kőből való szarkofág csak azért maradott fönn több mivel a fa könnyen elkorhad.  Ha pedig tudjuk, hogy a régi magyar nyelvben koporsó egyaránt jelentett fatörzsből kivájt ládát, csolnakot és halotti koporsót, akkor érteni fogjuk azt is hogy a magyar láda német Lade és a magyar ladik, horvát ladja = csolnak, hajó szavak miért hasonlítanak egymásra.  Spamer „Világtörténelem”-ében (Spamers Weltgeschichte, Leipzig, 1896. III. kötet 36, 37. old.) láthatjuk fatörzsből kivájt koporsók ábrázolatait, ugyanott a 171. oldalon pedig egy már deszkákból való de alakjával a magyar szuszékokra emlékeztető középkori koporsót, míg Wormann Károly „Művészettörténelem”-ében (Karl Woermann: Geschichte der Kunst. Leipzig. 1926. III. kötet 9. tábla) kőből való szarkofágokat láthatunk amelyek azonban a magyar szuszékokra szintén hasonlítanak, sőt ezek közül az egyiknek még díszei lényegét is körök képezik.

Említettük hogy úgy a magyar mint az olasz szuszékok díszei lényeges részét körökbe foglalt és körző által képezett hat- vagy négyágú csillag- illetve virágalakok teszik.  Ha ezek közül a négy- vagy nyolcágúakat tekintenők az eredetieknek, akkor Olaszországban az etruszkokra kell gondolnunk azaz tehát egy őstörök törzsünkre, mivel ezek négy-nyolcas számrendszer szerint számoltak (bár így számoltak például a kabarok és kazárok is); ha ellenben a hatágú alakokat tartjuk az eredetieknek, a szamnitákra, mivel ezek, mint a többi szemere, azaz gabonatermelő törzseink, háromhatos számrendszer szerint számoltak.  Egyébként pedig az etruszkok mellett szólana a szuszéknak tehénnel való kapcsolata, mivel a bika és tehén a török törzsek szent állata volt és e törzsek valóban főkép ez állatfaj tenyésztésével foglalkozván, ez úgy életükben mint mitológiájukban is igen nagy szerepet játszott.  Viszont a szemerék azaz a szamniták mellett a következők szólanak :

A szuszék főkép gabona és liszt tartására szolgál;  a szemerék, szamniták, szumirok stb. főkép gabonatermeléssel foglalkoztak.  A szuszék szó régibb alakja szumszék volt, valamint régi nyelvünkben a szem szónak volt szum változata is, amelynek ugyanúgy mint mai szem szavunknak gabona értelme is volt.*

A fenyőfának is hat ága van és egy fenyőfajt népünk ma is szömörke-nek nevez.  (Ez utóbbi szavunkból lett árja szokás szerinti magánhangzókihagyással a szerb szmreka szó.)

Az abruzzói szuszékokon gyakran láttam ezen madáralakot is, amely ugyanilyenképen a mi népművészetünkben is általános és különösen a kalotaszegi népi fafaragásokon gyakori, ahol ezt galambnak nevezik.  A galamb szemere törzseink szent állata volt.  Ennek legkedvesebb eledelét a gabonafélék képezik.  E madár összefüggését szemere törzseink Földistennőjével, akit ők Szemere, Szamura, Szemiráma, Szemele, Zemenye, Demere, Tamara neveken neveztek, itt nem fejtegethetjük, mert ez tulajdonképeni tárgyunktól túlságosan messze térítene el.

Ezekután még csak azt kell megfejtenünk, hogy miért és mikép jött létre azon gondolat, hogy a jó ételek épen a szarú üregéből omlanak.  Ősrégi e gondolat nem lehet mert hiszen a szarvas szarvai alig üregesek, a szuszékoknál pedig az ételek a ládából nem ennek szarvaiból kerülnek.  Vagyis e gondolat csak akkor keletkezhetett amikor háziállatként a szarvas helyébe már a mai szarvasmarhafélék kerültek, amelyek szarvai valóban üregesek.  Hogy régen tülökből ivókupa is készült, ez eléggé ismeretes; élelmiszerek tartására azonban a mai, közönséges szarvasmarhafélék tülkei mégsem alkalmasak, mivel tülkeik ehhez nem elég öblösek.

Sokkal nagyobb és öblösebb volt azonban az őstulok (urus, Auerochs) tülke.  Brehm „Állatélet”-ében pedig megtaláljuk azt, hogy Belső-Ázsiában élnek ökörnagyságú juhfélék, az argali és a kacsgar vagy kusgar, amelyeknek még nagy testükhöz arányítva is igen nagy, vastag és öblös szarvuk van.  Már Marco Polo is elmondja ez állatokról hogy szarvaikat az ottani juhászok élelmiszereket tartó edényekül használják.  (Brehm: Tierleben. Leipzig und Wien. 1900. Saugetiere. III. kötet. 224-231. oldal, „Argali” és „Katschgar”.)  Úgyhogy ez is, vagyis a szaruból előkerülő étel, a bőségszaru eszméjét keltheti, vagyis azon gondolatot hogy „vajha e jó étel — mondjuk a benne eltett túró vagy vaj — sohasem fogyna ki belőle.”

Föltűnő dolog, hogy úgy a régibb mint az újabb európai művészetben a cornucopia, vagyis a bőségszaru, bár tehénszarvalakúnak, de majdnem mindig gúzsoltnak, azaz kötélszerűen csavartnak van föltüntetve, holott a tehén szarva sima.  Ilyen gúzsoltszarvú háziállatot ma csak egyet ismerünk és ez az úgynevezett cigája vagy racka juh, amelyet elvétve Debrecen körül, Erdélyben, Albániában és Kréta szigetén még tenyésztenek, csakhogy ennek szarvai, bár kötélmódjára csavartak de viszont teljesen egyenesek.  Hogy azonban régebben léteznie kellett ilyen gúzsoltszarvú tehénfélének, bizonyítja némely asszír dombormű amelyen tehénnel teljesen azonos nagyságú és alakú szarvasmarhafaj van föltüntetve, amelynek azonban szarvai gúzsoltak, úgy ahogy azt e rajzon látjuk, ami tehát amellett tanuskodik hogy létezett ilyen szarvú szarvasmarhafaj is és hogy az említett bőségszaru-ábrázolatok ennek emlékét tartják fönn.  Szerintem épen ez volt azon szarvasmarhafaj amelyet török törzseink ősidőkben tenyésztettek, de amely véleményem megokolása szintén nem tartozhat jelen tárgyunkhoz.

A bőségszaru-ábrázolatokon ennek ürege mindig kerek és öblös, holott a kecske szarva lapos, aminélfogva ürege igen kevés és keskeny, lapos;  élelmiszerek bennetartása pedig lehetetlen.  Felülete bár rovátkolt, de rovátkái egymással párhuzamosak, nem gúzsoltak;  úgyhogy a görög hitrege azon állítása miszerint a bőségszaru egy kecske szarva volna: képtelenség.

Megjegyezzük, hogy a „Der Mensch und die Erde” című német mű (Kraemer Hans kiadása, Wien, Berlin, Stuttgart, 1905.) II. kötete 16. oldalán láthatjuk egy Malabár tengerparti (Dél-Nyugat Indiai) szekér képét (Schoberl: „The World” angol mű nyomán közölve), amely járművet járombafogott ilyen gúzsoltszarvú állatok húznak, amelyek bivalyok nem lehetnek, mivel a bivaly fejtartása egészen más (vízszintes), szarvai is vízszintesek és teljesen hátrafelé (nem fölfelé) irányulók, eltekintve attól, hogy bár kissé rovátkoltak, de rovátkáik egymással párhuzamosak, mint a kecske- és juhfélékéi, vagyis nem gúzsoltak (nem spirálszerűek).

Ez ábrázolat szerint tehát azt kell következtetnünk hogy gúzsoltszarvú marhafaj Dél-Indiában még él vagy legalábbis még nemrégen élt.

Van a magyar népmesékben még egy érdekes bőségszaru-indíték is és ez az úgynevezett „Pandora szelencéje” indíték, vagyis amely a görög-római mitológiában is meglévő indítékhoz (motívumhoz) hasonlít és vele közös eredetű is kell hogy legyen.  Ez nálunk, röviden elmondva a következő :

Fiú elszegődik szolgálatba egy évre.  Az év leteltével fizetésként szelencét, dobozt, némely változat szerint tülköt kap, de azon utasítással : bele ne nézzen míg haza nem érkezik.  Azonban kíváncsi megtudni mit kapott, útközben belenéz, mire a tülökből rengeteg szarvasmarha, ló, juh tódul ki de mind szanaszét fut világgá;  vagyis kíváncsisága miatt mindet elveszíti.  Megjelenik azonban egy vasfejű farkas, más változat szerint medve, s ez azt mondja hogy a tömérdek jószágot a tülökbe visszahajtja ha a fiú megfogadja hogy sohasem házasodik meg.  Megfogadja.  A vasfejű farkas vagy medve elrohan, majd iszonyúan ordítva tereli mindenhonnan vissza az elszéledett állatokat és kényszeríti vissza a tülökbe.  A fiú hazaért, zárt udvarban a tülökbe néz, a rengeteg jószág kijön, el nem széledhetnek, nagyon gazdag lesz, de ez mit ér ha gyermekei nem lehetnek ?

Mások, azzal hogy a vasfejű farkas kitudja hol jár azóta, rábeszélik :  házasodjon meg.  Megteszi.  A farkas, vagy medve, megjelenik és őt széttépi vagy elviszi;  némely változat szerint ő azonban azt kijátsza, illetve büntetését elkerüli.

Szerintem azon változatok amelyekben a kijátszás történik, a későbbiek és romlottabbak, mivel itt az adott szó vagy eskü megszegése büntetése elmaradván, ez egyrészt logikátlanság, másrészt a természetes erkölcsi érzékkel ellenkező dolog és a „költői igazságszolgáltatás” elvének sem tesz eleget;  holott ez minden igazán régi hagyományban föltétlen megvan.

Viszont a „Pandora szelence” indítékot tartalmazó mesealakok közül, hogy nálunk a legősibb jellegű is megvan, illetve hogy az indíték maga is valószínűleg nálunk keletkezett, bizonyíthatja az, hogy nálunk a szelence, doboz vagy korsó helyett némely változatban egyszerű tülökről van szó, sőt csak belenézés említtetik, nem kinyitás, sem födél fölemelése, vagyis olyan tülökről van szó amelynek még semmiféle födele sincsen.  Mivel pedig a szelence, doboz, korsó már kézművesség termékei, holott a tülök természeti tárgy és mivel természeti tárgyak edényekül, eszközökül, fegyverekül satöbbi, fölhasználása kétségtelenül régibb mint tárgyak kézművesség általi készítése vagy alkalmasabbá alakítása, ebből természetesen az következik, hogy azon meseváltozatok régibbek, eredetibbek, elváltozatlanabbak, amelyekben természeti tárgyak, edény-, eszköz- stb.-ként való fölhasználásáról van szó.

Csak megemlítjük még hogy a megnemházasodás fogadalma is e mese egyik rendkívül érdekes indítéka.  Valószínű hogy itt a „házasodás” is későbbi, talán épen csak kereszténykori átalakítás és hogy eredetileg a közösüléstől való tartózkodás vagy szüzességi fogadalom szerepelt, mivel ilyesmi már régi népeknél is előfordult, úgy minden további közösüléstől való tartózkodás mint szüzességi fogadalom alakjában is, ami rendesen valamely körülmény folytán vagy cél érdekében történt, éspedig mindkét nemnél.  E tekintetben is mesénk igen érdekes néprajzi kutatás kiindulópontjául szolgálhatna;  ami azonban jelenlegi tárgyunkhoz szintén nem tartozik.


Tovább

_____________________

*Ugyanilyen képzésű a „pohárszék” szavunk is.