Magyar Adorján
A Csodaszarvas

Hunor és Magor –Ilona és Temise



Az elmondottak folyamán kitűnt, hogy én regebeli ősatyánkat Magort vagy Magyart a görög mitológia Heraklészével tartom azonosnak, akit a görögök is a szittya (skitha) népek mítikus ősatyjával mondottak.  Mivel pedig ez eredetmondánkra, azaz csodaszarvasregénkre vonatkozó dolog, és hogy Heraklész és Magyar Napisten egymással való azonos volta felől az olvasót jobban meggyőzzem, mondok el itt egyet-mást ez istenségünkről, valamint ikertestvéréről Hunorról is és hozom az alábbi néhány idézetet, végül pedig Ilonáról és ikertestvéréről Temise- vagy Temeséről, Hunor és Magor regebeli feleségeikről is szólandok.

Bonfini krónikás 1690-ben írja, hogy amidőn Árpád a magyar honból meghozott föld, fű és víz jelképeket népe előtt bemutatta :  „Mars pater” és „parens Hercules” Istenek nevét említette.  Tudjuk hogy a latinban a pater és parens szavak értelme :  „atya, ősatya”, sőt „szerző, föltaláló, alapító” is.  Íme tehát a had és az erő Istenét őseink eszerint ősatya- és nemzet szerzője-, alapítójaként tisztelték.  Hogypedig Mars, a Had-Isten vagy Hadúr, mennyire azonos Hunorral, kimutathatjuk.

Ugyancsak Bonfini írja :  „Marti ac Herculi progenitori”... Nem betűszerint annyi-e ez mint „Hunor és Magor ősatyáknak”...-?

Alább pedig, amikor Bonfini Szent István ellen e vádoló szavakat adja Koppány vezér szájába, nem világosan a nemzet és haza Istenei neveztetnek-e meg :  „Marten, Herculem, patriosque deos quorum numinibus res ungarica adolevarat, aboleri jussit.”

Ha tehát a különböző krónikások hol Hunort és Magort, hol pedig Marsot és Herkulest mondják a nemzet ősatyáinak és Isteneinek, nem világosan látnunk kell-e ebből, hogy néhány századdal ezelőtt, azaz a mai, önkényesen, éspedig főkép nem magyarok vagy álmagyarok által fölállított elméletek keletkezése előtt, köztudatunk ezen mondái vagy hitregéi személyeket még egészen közönségesen azonosította egymással, annyira, hogy latin szövegekben Hunor és Magor helyett egész egyszerűen Marsot és Herkulest lehetett írni, amin senki fönn nem akadott, épúgy mint azon sem, hogy az akkori latin nyelvű okiratokban székely helyett siculus, jász helyett pedig filisteus állott, mert hiszen azon időkben még minden valamire való műveltségű magyar tudta, hogy az itáliai siculi vagy sicheli (szikulok vagy szikelek) a mi székelyeink, a filiszteusok pedig a mi jászaink igen régi időkben kivándorlott törzsei voltak.  S ha a krónikások a két törzsatyát egyúttal a nemzet isteneinek is mondották, nem világos-e akkor, hogy például a „Magyarok Istene” sem más, mint Magyar Napistenünk, azaz Heraklesz, akit az elő-ázsiai ősturáni népek, valamint a föníciaiak és az Égei Tenger szigetei lakói, még elgörögösödésük után is, egészen közönségesen neveztek Makar és Magar néven is;  ikertestvérét Ifikleszt pedig Kom- és Kaun-nak;  akiben meg Hunorra, a kunok és hunok istenségére és regebeli ősapjára ismerünk.

Nem szinte hihetetlen-e tehát, hogy mindezt ma köztudatunk feledte, illetve hogy krónikásaink, valamint számos más külföldi író és történelmi nyom, valamint számtalan hazai okirat világos beszédét érteni már nem akartuk, mindezt elhallgatjuk, a nemzetünk nyílt vagy alattomos ellenségei mondvacsinált, kiokosodott, téves vagy hazug elméletei kedvéért, akik őseinket önmagunk és a világ szemében erővel műveletlen ázsiai nomádoknak akarják föltüntetni, azért hogy a magyar haza szent földéhez való jogunkat tőlünk elvitassák.

Ezután még azt kell kifejtenem, hogy úgy Hunor mint Magor a Nap, illetve a Napból a Földre áradó erő megszemélyesítése, — amint ezt már föntebb is egyszer szóvá tettük, de amit itt jobban ki fogunk fejteni.  Hogy ők ketten ugyanazon Napistennek csak két különböző megnyilvánulása voltak, abban is kifejeződött, hogy ikertestvéreknek mondatták.  Hunor (más néven Kún, Kam, Kanor, Kámor, Hadúr, Hader) a Napból származó erő romboló hatalma megszemélyesítése volt, Magor pedig ugyanezen erő alkotó, termékenyítő hatalmát jelentette.  Ezért a hun vagy kun törzsek mind harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Nagy Égisten, azaz az örök Természet Törvénye büntető, megtorló hatalmát is képviselik, akiket ő mindig ott jelentet meg, ahol rombolásra, pusztításra, megtorlásra van szükség, amiértis Hunort, valamint önmagukat is, a Nagy Isten ostorának, büntető korbácsának, pörölyének (kalapács), kardjának vagy nyilainak tartották.  A magyarok ellenben eredetileg mind békés földművelő népek voltak és ősidőkben főkép gyümölcstermeléssel foglalkoztak, majd gabonatermeléssel is, habár ez utóbbi már inkább a nőelvi szemere törzs főfoglalkozása lett.

Hunor és a kún törzsek vallásos alapjelképe az ék volt, ami a behatoló és romboló, öldöklő fegyverek lényege, ellenben Magor és a magyar törzsek jelképe a gömb, illetve a mag és gyümölcs, az alkotás, termékenyítés e szimbólumai voltak.  Magor szent állata volt elsősorban a szarvas, de szent állataik voltak a magvakat terjesztő madarak, továbbá a hímport és megtermékenyülést közvetítő bogarak és legyecskék, pillangók is, különösen a gömbölyded alakúak, amilyen a katicabogár is, amely szent volt azért is mert a levéltetveket pusztítja, úgyhogy nélküle számos növény termelése egyáltalán lehetetlen volna.  Magyar Napisten szent szarvasát azonban nem ábrázolták kéknek, mint a Csodaszarvast, hanem egészen síma aranyszínűnek és a Csodaszarvas fiának tekintették, a napkorongot pedig nem szarvai közé, hanem feje mögé ábrázolták volt, ugyanúgy mintahogy ezt Hunor és Magor feje mögé is oda szokták ábrázolni néha.  Ugyanezt látjuk később a görögök Heliosz Napistene és az etruszkok Uzil (Uzir vagy Ozir) Napistene feje mögött is.  Ezt vette azután át a kereszténység is, eleintén csak Jézust ábrázolva így, majd az összes szenteket is.  De megvan ugyanez mindenfelé Ázsiában a Buddhát ábrázoló képek és szobrok feje mögött is, mivel ott is mindaz ami azelőtt a Napisten kultuszához tartozott, Buddhára lőn átvíve.

Voltak azonban fehér- és fekete-kunok is és a hegyes ék Hunor jelképe inkább csak a fehér-kunoknál volt, akik fehér színű, kékkel díszített ruhát és magas, hegyes süveget viseltek, szent állatuk pedig a fehér színű és hegyespofájú komondorkutya, valamint a farkas, főképen pedig a ritkán előforduló fehér farkas volt.  A fekete-kunok azonban, amilyenek Atilla hunjai is voltak, fekete vagy sötétbarna ruhában jártak, amelyen piros díszítmények voltak, süvegük teteje lecsapott, szent állatuk pedig a fekete vagy fekete-barna, tompapofájú bulldogkutya volt.  Vallásos jelképük pedig a lecsapott hegyű, tompa ék volt.

A hegyes ék ugyanis a behatoló, szétvető fegyverek lényege, amilyenek a nyíl, a szúró fegyverek mind, a kard és a kés.  A lecsapott ék ellenben a roncsolva, zúzva romboló és ölő fegyverekre, amilyen a buzogány, a bunkó, a harcipöröly, a parittya, a hurok, a korbács, a tűz és a méreg, vonatkozik.  Mivel az ezek által okozott sérülések sokkal veszedelmesebbek, gyógyíthatatlanabbak, helyrehozhatatlanabbak, mint a hegyes vagy éles fegyverek által okozottak, ezért a fekete-kunok azt tartották, hogy Hunor rombolóelvét ezek jobban képviselik.  Ez volt oka annak, hogy a fekete kunok nagy mesterei voltak a tüzes, gyújtó és a mérgezett nyilaknak és más a fönti elven alapuló fegyvereknek.

Ősnyelvünkben a főistenség nevei rendesen csak két hangból álló szavak voltak, például :  Ős, Is, Ég, Egy, Ok, Ük, At, Jó, Él, Il, stb., amelyekhez azután egy szóvégi magánhangzó vagy valamely hozzátett más szó is járulhatott, például így :  Is-ten, At-a, Is-e, Ok-un, Ug-er, Üg-ek, Él-ő, El-even, stb., amelyekből azután a Napisten neve úgy képeztetett, hogy még egy mássalhangzó adatott hozzájuk, de természetesen csak az eredeti, két hangból álló, nevekhez, amelyek így tehát háromhangú szavakká lettek, vagyis olyanokká, amelyekben két mássalhangzó, és közepén egy magánhangzó volt;  például :  Had, Har, Par, Mag, Gyúl, Dél, stb., amelyekhez aztán szintén tétetett oda szóvégi magánhangzó, vagypedig valamely más szó vagy rag;  például Had-úr, Har-opa, Bar-ata, Mag-or, Kos-ota vagy Har-ú, Del-i, Gyul-a stb., amely szóvégi magánhangzó ősnyelvünkben ugyanazon szerepet töltötte be mint mai nyelvünkben a névelő;  vagyis például Gyul-a vagy Gyulasz annyit jelentett mint :  a Gyul vagy az Gyul.  A ragozó nyelvek szellemének a névelőnek a szó végére tevése jobban meg is felel mint nyelvünk mai szokása, amiszerint a névelő a szó előtt áll.  A névelő előretevése a nemragozó, azaz elővető (prefigáló) nyelvekben általános, amilyenek például a germánnyelvek is, de a mi ősnyelveink által erősebben befolyásolt nyelvekben, például a bolgárbán, oláhban, albánban, szintén a szó végén áll.  Nálunk a névelőt a szó elé tenni az avarok kezdték volt, de ezek is már sok ezredévvel ezelőtt, mert ez így volt már a hikszoszok idejében is, akik egy avar törzs voltak, és akik vagy négyezer évvel ezelőtt Egyiptomot meghódítva, ezt több mint ötszáz évig egy hét óriási kerületű gyűrűsánc közepén állott városból, amelynek neve is Avar volt, kormányozták.  Megvolt azonban ősnyelvünkben úgy az egymagánhangzós névelő (a, u vagy e), de a szó végén, mint az egymagánhangzós egymássalhangzós (az, uz, asz, usz, esz, isz) névelő is, de régen ez is a szó végén állott.  Innen származik a görög, latin és litván nyelvek -osz, -uzs, -asz, -esz, -isz szóvégzése, aminek névelő volta csak később homályosodott el.

Abban, hogy a Napisten neve az Ősisten nevéből egy mássalhangzó hozzátevésével képeztetett, logika is van, mert természetes az, hogy az ősistenség, az őskezdet neve egyszerűbb szó, a fiú-istené pedig, aki későbben keletkezett valaminek vagy valakinek tartatott: összetettebb, több hangból álló volt.  Fölemlitem itt azon csodálatos törvényszerűséget, amelyet őstörzseink különböző Napisten- és ősistenségnevei között észlelhetünk :  Például a tulajdonképeni magyar törzs az égi ősistenséget többek között Egynek is nevezte, amely szóhoz, ha az m hangot hozzátesszük a Megy, illetve Magy szót kapjuk, amely pedig a magyar nemzeti istenség — azaz a Napisten vagy Fiúisten — neve is, vagyis :  Magy-ar vagy ahogy még nevezték :  Megy-er; márpedig a magyar törzs, mint gyümölcstermelő ősnép a Napistent gömbbel, azaz a növényi mag és gyümölcs jelképével is szimbolizálta;  a Napisten legszentebb, jelképes gyümölcsfája pedig náluk a meggyfa volt.  Más törzseknél Ős és Ősistenség, Hős a Napisten;  Él az Ősisten, Del (Deli, Dalia, mert ősnyelvünkben dél, deli = fény, fényes) a Napisten.  Viszont nőelvi és víztisztelő besenyő törzseinknél az ősistenség (náluk ez is nőiség) neve Isz vagy csak Sz lévén, az egy v vagy b hanggal megtoldva, a náluk a Napisten helyett tisztelt :  Visz, Víz, Biz vagy Besz Istennő, vagyis a Víz-anya (Bisz-enyő, Bes-enyő) nevét adja.  Vagy például a palócoknál is Él vagy Ál volt az Ősisten Bél, Bál, Balopa, Balisa, Balasa, vagy Pál, Pelopa volt a Napisten neve.  Hogy azután e dolgok mögött még mi minden rejlik, arra itt azért nem térhetünk ki, mert ez tárgyunktól túlságosan eltérítene.

A föntiekhez hasonló módon képeztetett a kunoknál a főistenség At, Ata, Atya nevéből a Napisten Hat, Had vagy Hadúr neve.  Régi költőink tehát tulajdonképen csak annyiban tévedtek, hogy e név alatt őseink főistenségét értették, holott ez csupán a Napisten egyik kun neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok „Magyarok Istenének” is neveztek.  Hogypedig ez nem a főisten volt, azt már elég régen megállapították tudósaink (Kandra Kabos :  „Magyar mitologia.”  Barna F.:  „ősvallásunk főistenei.”)  Őseinknél a külön törzsi, vagy nemzeti istenség mindig a Nap (kivéve a nőelvieket, akiknél ez a Föld, vagy a Víz), a harcoló, daliás, deli, ragyogó, szép, ifjú és erőteljes védő, pártfogó, a népet gondozó és ápoló, szerető Fiú-Isten, akit ősvallásukat megőrzött rokonnépeink ma is tisztelnek, de aki fölött ott van atyja, a komoly, ősz férfialakkal jelképezett Öreg Isten, valahol a magasságban trónolva, akitől fia, a Napisten tanácsot kér, akinek szót fogad.  Valóban, ha logikusan gondolkozunk — ősvallásunk pedig, mint a Természet vallása, vagyis az abszolut valóságok józan vallása, mindig logikus —, akkor azt kell következtetnünk, hogy az ős Ok, a Mindenség, a Mindenekfölöttvaló nem lehet Hadisten, mert ő nem harcolhat.  Hiszen mivel, kivel harcolhatna ?  Mikor ő :  minden !  Amikor rajta kívül semmi sincsen, mikor ő a Mindenség.  Mikor ő az Isten, akivel semmi sem ellenkezhet, mert hiszen minden ami történik, azt ő teszi.  Mikor ő az Egy, akiben minden összpontosul és akitől minden ered.  Ezért képzelték őt úgy ősnépeink, valamint a mai rokonnépeink is (például a vogulok) sőt még a prófétai vallású népek is mindmáig :  a legfölső magasságban trónuson, azaz széken ülve, mivelhogy az ülés, trónolás a nyugalmat és egyúttal a mindenekfölöttvalóságot fejezi ki, ami a harcot tehát kizárja.

Másképen van ez a Napistennel.  Ez igenis harcol érettünk a mindenfelől reátörő, megsemmisülést hozni, mindent elnyelni akaró Sötétséggel és Hidegséggel.  Ő kiáradó sugaraival űzi, veri ezeket vissza szüntelenül és fáradhatatlanul;  küzdvén, miként küzd családjáért a szerető édesatya.

Tudván pedig, hogy őseink fölfogása és hitregéi szerint a Földön életet keltő erő széke a Nap, illetve hogy az energia megszemélyesítője Magyar Napisten: kinek nem fog eszébe jutni, hogy a görög-római mitológiában is Heraklész-Herkules a férfierő, azaz a hímerő, a hímség Istene és tulajdonképen szintén Napisten.  Hiszen a görög-római mitológia zűrzavaros világában és elhomályosult volta dacára is, könnyen megállapítható és minden mitológus tudja is, hogy Heraklész eredetileg csak a Nap megszemélyesítése, de nem, amint később képzelték, valóban létezett személy, volt.  Helyesebben szólva :  hogy Heraklész a Napot mint hatalmas energia- azaz erőforrást, jelképezte.  Kinek nem kell hogy eszébe jusson azon tény, hogy a görögöknél Heraklész, a rómaiaknál Herkules, a föniciaiaknál Arkal vagy Erkel, az etruszkoknál Erkola (Fáy Elek :  „A magyarok őshona”, 174. old) néven nevezett Isten :  az erő Istene, akit hatalmas izmokkal bíró, nagy erejű, diadalmasan harcoló, küzdő férfinak ábrázoltak és fogtak föl.  Nem kényszerülünk-e pedig arra gondolni, hogy a föntemlített her, ar, er kezdetű nevekben tulajdonképen a magyar erő szó er töve rejlik, amely er a törökben pedig férfi, hím értelemmel szintén megvan.  Mi több, ha tudjuk, hogy régi nyelvünkben kolló, kalló, kallovó, kallava bot, rúd, dorong értelemmel bírt;  ha tudjuk hogy e szó származékai az árja nyelvekbe is átmentek, amennyiben a szerb-horvátban is kolac = bot, karó, a latinban columna = oszlop, clava = dorong;  ha tudjuk hogy Herkulest fegyverként mindig hatalmas bunkósbottal ábrázolták;  ha tudjuk hogy a mi mitológiánk Herkulesét, Toldi Miklóst, népünk ma is csak hatalmas doronggal, de sohasem karddal harcolónak képzeli, és tudván hogy a rúd, dorong úgy a mi őseinknél, mint más népek szimbolikájában is mindig a hímség, a fallusz, azaz a hímtag jelképe volt, akkor azonnal észre kell azt is vennünk, hogy maga Herkules is tulajdonképen a hímtagnak, azaz a botnak, dorongnak megszemélyesítéseként is fogatott föl, vagyis a legyőzhetetlen férfierő megszemélyesítéseként, amely mindenütt, minden akadályt diadalmasan legyőzve, életet teremt.  Ezek szerint tehát az említett Ar-kal, Er-kel, Har-kol névalakok értelme is egyúttal botférfi, dorong-ember, bot-hím, mert nyelvünkben régebben, a ragozó nyelvek szellemének megfelelőbben, a jelző a jelzett után következett, vagyis például Nagybecskerek városunk neve értelme „nagy kerek vár”, a dunántúli Hegymagas értelme „magas-hegy” volt.  Az említett er vagy ar szót pedig nemzeti istenségünk Moger, Magor vagy Magyar nevében is föltaláljuk.

Az egyiptomiak a diadalmas hős és harcos Napistent Heru, Har, Haru (Horus) neveken nevezték, amelyekben a harc szavunkra is ismerhetünk és amely az er szónak csak hehezetes kiejtése és amelyet még a görög herosz = hős, vitéz szóval is összehasonlíthatunk.

Említettük, hogy, míg a kún törzsek harciasak voltak, a magyar törzsek ellenben főkép földműveléssel foglalkoztak, — amit történelmi nyomok is bizonyítanak, amelyeket eddig vagy szándékosan figyelmen kívül volt szokás hagyni, illetve elhallgatni, vagypedig azokat senki meg nem értette.  Ilyen adat például az is, hogy Szvatopluk, a szlávok fejedelme, Árpád magyarjai jöttét hallva :  igen megőrült, mert azt hitte, hogy ezek békés földművelők, akik földét művelni fogják.  Bonfiniusz nem írja-e (Rer.Ung.Dec.I.Lib.IX.), hogy „Suathes ratus nil sibi commodius accidere, ab Ungaris, quam Rusticam Gentem esse opinabantur, instantissime postulari.”  És a Képes Krónikában nem szintén ez áll-e :  „Haec audiens Zwatopolug, gavisus est gaudio magno. Putabat enim illos esse Rusticos, et venire, utteram eius colerent.”  Mit jelent vajon mindez ?  Szerintem semmi esetre sem azt, amit eddig magyarázni szerettek, hogy Szvatopluk tudatlan gyermekként be hagyta magát csapni, hanem azt, hogy az akkori időkben még köztudomású volt, hogy :  magyar, magor, és a kezdő m hang nélküli ugor, uger, uber vagy ungár szavak földművelő-t, földnépét jelentenek, amit Szvatopluk annál inkább tudhatott, hogy hiszen a mai Morvaországban akkoriban és az általa birtokolt magyar országrészekben nagy számmal éltek őslakos ugorok (ungarok vagyis magyarok), akik mind békés földművelők voltak.  Szvatopluk csak azt nem tudta, hogy az Árpád vezérlete alatt érkező magyarok már nem voltak ilyenek, hanem, hogy keleti vándorlásaik alatt harcias, török népekkel érintkezvén :  a fegyverforgatást is megtanulták és pedig az ő szláv harcosainál sokkal keményebben.  Másrészt azonkívül, hogy Árpád népe között tényleg volt egy a Megyer vagy Megere, azaz Magyar nevet viselő törzs is, ki fogom azt is mutatni tudni, hogy összes őstörzseink a „magyari” nevet összefoglaló, szent, hitregei ősnévként mindnyájan is viselték — mintahogy székelyeink, jászaink, palócaink, saját törzsnevükön fölül a magyar nevet ma is mind viselik —, emlékéül annak, hogy mindnyájan az ősi, szent magyar törzsből származnak, azaz hogy mindnyájan a Nap és Föld, azaz a Napisten és Földistennő gyermekei, amely nevet a honfoglaló törzsek bizonyára még különösen hangoztattak is, mert hiszen ez volt a legszentebb jogcím :  a Magyar Napisten és Magyar Ilona ősi, szent földét, azaz Magyarországot, az összes törzsek ez áldott és temékeny őshazáját, amelyen egykor, réges-régen, az Aranykor mesés ősidejében, valamennyien együtt paradicsomi boldogságban éltek, azaz tehát az ősi, szent örökség földét joggal elfoglalni és birtokba venni.  Szerintem ez volt tehát azon mondai és hitregei (mythoszi) alap, amelyet Anonimusz az őslakó „parasztság” (azaz a földművelő magyarság) „álmodozó és csacska énekei”-nek minősített és tudomásul venni nem akart, egyrészt azok „pogány” hitregei mivolta miatt, másrészt azért, mert mindezt a árpádházi királyok amúgy sem szívesen hallgatták, mert az új, keresztény-nyugati fölfogás szerint, az hogy ősük, Árpád, tulajdonképen majdnem minden komolyabb harc nélkül jutott Magyarország birtokába a hadidicsőséget erősen csökkentette.  Márpedig épen Anonimusz írásából világosan kitűnik, hogy az ország igazi lakossága a „parasztság” és „föld népe” nagy tömege volt, akik nemzetségét nem említi, de akiken kívül szerinte voltak itt még szlávok, oláhok stb., akik csak a nép fölött uralkodtak és azt bizonyára erősen adóztatták és sanyargatták, de maguk földműveléssel nem foglalkoztak, csak némi állattenyésztéssel, de főkép hadakozással és a földművelő nép adóztatásával.  Világos tehát, hogy e nép magyarok jöttét hallva, nemhogy zsarnokai kedvéért ezek ellen harcolt volna, de ezek jöttének örült és így az országban uralkodó idegen fejedelmek, a nép tömege velük nem tartván, a hódítóknak komolyan ellentállani nemigen bírtak.  Árpád és harcosai pedig bizonyára hangoztatták is, hírdették is, hogy ők testvéreiket jöttek fölszabadítani, az adót idegen országokra, de nem saját népükre, nem Magyar Napisten fiaira fogják kivetni s a szabadságot, régi boldogságot hozzák vissza, hogy Magyarországra és a magyarokra velük visszatér a boldog Aranyidő kora, mint amikor Magyar Napisten királyként és Selyemaranyhajú Tündér Ilona királynőként uralkodtak Magyarország földén.  Semmi okunk sincsen pedig föltételeznünk, hogy Magyarországra az első fejedelmek alatt ne következett volna igen boldog idő, mert hiszen tudjuk, hogy az ország igazságosan és békésen lón fölosztva, hogy a vérszerződés pontjait elfogadók, például a székelyek, mindenben a hódítókkal egyenjogúakká és egyenlően szabadokká lettek.  Tudjuk, hogy a magyaroknak ezután majdnem egész Európa adózott és a történelemben semmi nyoma annak, hogy a Szent István előtti időkben Magyarországon valami belső viszálykodás vagy háborúskodás lett volna.  Az első bajok, polgárháborúk, testvérharcok, valamint a népnek a jobbágyság rabszolgaságába taszíttatása, zsarnokoskodó idegen uraknak népestől való betelepítése és ezáltal magyarok megrövidítése csak az idegen vallással és ennek terjesztése érdekében behozott és betolakodott idegenek miatt és által vette kezdetét.  Tudjuk, hogy az azelőtt oly hatalmas ország Szent István halála után csak 50 esztendővel, szánalmasan földúlva és idegenek által fosztogatva, végső pusztulásnak volt már kitéve.  Idegen kalandor, Péter, bitorolta a királyi széket és hogy a lázongó magyarságot leigázva tarthassa, önként a németeknek vetette alá magát és azokat az országba hívta.  És ha a második nagy „pogánylázadás” elmaradott volna s a magyar nép Pétert és az idegeneket le nem győzi s az országból ki nem veri, úgy ma sem Magyarország sem magyarság már nem létezne.

Ha pedig a „parasztság” és ennek „csacska” énekesei, regösei, hegedősei a bekövetkezett új boldogságról, Magyar Napisten és Tündér Ilona atyai és anyai szelíd uralmának visszatértéről, majd e boldogságnak és jólétnek az idegenek behozatala miatt újra való megszünéséről akármily költői szépségű regéket is énekeltek, ezeket az első keresztény királyok és azok idegen környezete nem szívesen hallgatták, sőt üldözték; mi azonban örvendezhetünk annak, hogy ez örökre elveszettnek hitt gyönyörű hitregés tartalmú énekeknek, ha nem is szövegét de legalább tartalmát íme, szép lassan újra megismerjük, várva hogy egy új Arany Jánosunk, egy új hegedősünk azokat majd mindnyájunkat gyönyörködtető énekekbe foglalhassa.  Magukat az énekeket az üldözés elpusztította ugyan, de azok tartalmát a magyar nép nem feledvén, tovább regélgette, de most már csak kicsiny hallgatóságok körében a szerény „népmese” alakjában, prózában elbeszélve, az üldöztetésnek kevésbé kitéve vagy, többnyire, keresztény mezbe öltöztetve.  A mai, előítéletektől szabadult, a későbbi átalakításokat és hamisításokat az összehasonlítások segítségével már könnyen fölismerő néprajztudós azonban az egykori énekek tartalmát föltétlen rekonstruálni fogja tudni.  Előttem már mások is megsejtették, hogy az idegenek által kegyetlenül és kíméletlenül üldözött ősköltészetünk is ilyen kellett hogy legyen.  Amit én még azzal toldok meg, hogy ősköltészetünk kincsei töredékekben az egész világon szétszóródva ma is megvannak és hogy mivel mi vagyunk a világ legrégibb műveltségű népe, ezért a más népek monda-, mese- és epikai kincse is főkép a mi ősköltészetünkből átvett de elrontott, átalakított, meghamisított töredékeiből áll.  El fog azonban jönni ideje annak amidőn ezt a tudomány meg is fogja állapítani s előle ezt eltitkolni, elsikkasztani nem lesz többé lehetséges.

A görög hagyományok a szittya népeket, akik közé ők a hyperboreusokat (északontúliakat), vagyis a mai Magyarország lakóit is, számították, Heraklész fiainak, leszármazottainak tartották (Herodot. IV.8,9,10.) ami tehát teljesen egyezik avval, hogy őseink még Magyart tekintették ősapjuknak.  Gyárfás Istvánnál (A jász-kunok története. I.56.old.) olvashatjuk szóról szóra ezeket :  „Úgy látszik e Herkulestőli leszármazási monda lett őseink által megörökítve, mert Herkulesnek szobrokat emeltek, amilyeneket I. István a keresztény vallás behozatalakor lerontott (Bonfin. Dec. II..L.I.p.175-6.), sőt I. Mátyás is Budán a történelmi nevezetességű Szent György tér közepén traui Jakab jeles művész által rézből egy óriási Herkules szobrot emeltetett.  (Palugyay :  Budapest leírása, 1852.30.136.1.)”  Hogy pedig annak emlékezete Mátyás király korában — amikoris, mint a reneszánsz korban másutt is, például Itáliában, divattá lett a „pogány” Isteneket, ha nem is vallásos meggyőződéssel de legalábbis költői és művészi ihletettséggel emlegetni, ábrázolni és bizonyos fokig tisztelni is — a magyarság tudatában élhetett emlékezete annak, hogy a rómaiak Herkulese és a Magyarok Istene egymással azonosak, valószínűvé teszi azt, hogy Mátyás király korában a magyar nép kereszténységre térítése még csak alig-alig lehetett befejezve, mert IV. Sixtus pápa egy 1472-ből kelt okleveléből kitűnőleg (Gyárfás István :  A jász-kunok története. III.670.old.) a jászberényi ferencrendi szerzetesek csak akkoriban építvén Jászberényben templomot, a pápa dícsérőleg szól arról, hogy Zarnast Gergely és Igal Fábián szerzetesek „bizonyos, Magyarországban lakó, a keresztény vallástól idegen filiszteusokat a Szent Egyház kebelébe és az igaz hit ismeretére térítettek.”  Említettük hogy a latin nyelvű okiratok régen a jászokat mindig filiszteusoknak nevezték, amihez hozzátehetjük, hogy régi magyar bibliafordításokban pedig a filiszteusokat nevezik következetesen jászoknak.  Hogy csak egy példát hozzak föl :  A XVI. század elejéről való Debretzeni Magyar Legendában (Fol.14.verso) Szent Dávid élete leírásában olvashatjuk :  „Kit halván a' Saol Király, jelösül, hogy ezután a Jászokat elverték volna.”  „Végre mikoron eltölt volna Saol Királynak élete, az ő fiával Jonatással egyetömbe a' Gelboenak hegyén a' Jászok hadába megöleteték.” — „Ennek utána mikoron a' Jászok a' Sidókra hadakoznának, és a' Goliád Óriás hartzra ingörlenéje az Istennek népét, sinki ő reája nem merne menni.” — „És Szent Dávidnak mindönkoron hada vala a' Jászokkal.” stb.  Mivel pedig a magyar jász név értelme mindenütt íjász azaz nyilas, nyilazó, ami zsidóul hamorim, latinul sagittarius, görögül toxotesz, eszerint világos tehát, hogy nem névfordítással van dolgunk.  Mitöbb, ismeretes az is hogy a „filiszteus” név eredetét a zsidó pelistim = vándorlók, elköltözöttek szó képezi, ami a görögben allophylusz, a latinban pedig alienigena, ahogyan görög és latin szövegekben a filiszteusokat nevezni is szokták.  Mivel pedig Egyiptomban a filiszteusokat falasa néven nevezték, amely név értelme szintén vándor, elköltözött, száműzött, és mivel a zsidó nyelvnek f hangja nincsen, illetve e szót palasa-nak kénytelen ejteni, ebből az következik, hogy a Palesztina országnév eredeti értelme is Jászföld, Jászország volt.

Ami azonban az eddigi elméletek híveinek képtelenségnek tűnhetett föl, az :  hogy Bonfinius azt állítja, miszerint a régi magyarok Herkulesnek szobrokat állítottak volna !  Mi köze lehetett az „ázsiai nomád magyaroknak” Herkuleshez !?  Pedig ha nem mindig csak a saját maguk által kitalált elméleteket akarták volna bizonyítani, hanem első sorban is — néprajztudósok módjára — kérdezősködni az e tekintetre a legmérvadóbbhoz, a magyar néphez magához fordultak volna, akkor a biztos választ még ma, 800 éves kereszténység után is megkaphatták volna éspedig egészen világosan.  Mert az élő magyar néphagyományban vajon ki az akit Herkulessel azonosíthatunk ?  Népünk felelete erre :  Toldi Miklós !... A nagyerejű nemzeti hős, a férfierő és vitézség eszményi mintaképe, az egyenes lelkű, erényes, jószívű, de ellenségei fölött férfias bátorságával és nagy erejével mindig diadalmaskodó magyar hős, akiben a tősgyökeres magyarság mintegy önmagát akarja megszemélyesítve látni.  Néprajztudósaink rég megállapították már, hogy Toldi Miklós nem történelmi személy — költők, írók bármennyire igyekeztek is személyének történelmi hátteret adni —, mert hiszen történelmünk róla soha egyetlen szóval sem emlékezik (Bán Aladár :  A Toldi-monda alaprétege.  „Ethnographia” folyóirat, 1917.21.old.), hanem hogy az észtek és finnek Nagy Toll, Kalev, Kaleva vagy Kalev-fi nevű nemzeti hősével azonos, de azonos még a svájci Tell Vilmossal is, amint azt a név és a monda több részlete is bizonyítja, de itt nem térhetek ki annak kimutatására, hogy Svájc árjaelőtti őslakossága, amelytől e monda származott, igen régi időkben etruszk volt, vagyis ős-török, azaz a hímelvi tur, turuk, türrük, vagy török és nőelvi rutén, rát, rét nevű törzseink oda kivándorlott ágai, amelyek ősidők óta nagyszarvasmarha-tenyésztők voltak, amiről Svájc ma is nevezetes, és hogy Tell, Toll senki más mint e törzsek Napistene vagyis r-es kiejtéssel Tur, Turr vagy Türr, aki szent állata és megszemélyesítője az őstulok (urus, Auerochs) hatalmas bikája volt, illetve pontosabban :  amely törzseinknél az Ég ősistensége Úr, Uros, Urkán, Uruk vagy Örök, Uropa, a Napisten pedig Tur, Türr, Turus, Turuk vagy Török, Turkan vagy Turopa stb. alakú neveken neveztetett.  Ehhez hozzátehetjük még, hogy török őstörzseinknél az Ősanyag Istennője Urám, Uranya, Urán, Irán, a Földistennő pedig Terén, Terenna, Turenna stb. neveket viselt.  Végül pedig megjegyezzük hogy mindezen neveknek volt olyan változata is amelyben az r hang helyett l ejtetett.

A finnek és észtek Kaleva nevű regebeli hőséről igen sokat kellene elmondanunk, de ezt is csak a lehető legrövidebben tesszük :  A Kaleva név első szótagja azonos eredetű az Arkal, Erkel, Herkules nevek második szótagjával és a magyar külű, kalló, régen kallon, kallovó = rúd, dorong, ütésre, lökésre használt szerszám, amely külű szónak nyelvünkben megfordított lükű alakja is él, vagyis azonosul a lük vagy lök igénkkel is, vagyis mindenképen hímnemű valamit fejez ki.  De a kalló is azonosul a kallani, kólintani = doronggal, nagy bottal ütni igénkkel.  De azonosul még a latin clava (azaz eredetileg kétségtelenül kalava !) = dorong, bunkós bot szóval is.  Említettük pedig, hogy a bot ugyanolyan hímségi jelkép volt mint az ék és a gömb, valamint említettük, hogy igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is, ugyanúgy mint Herkules, hatalmas „öklelő fát”, dorongot emelget és avval öklelődzik, avval harcol, hogy kardról Toldival kapcsolatban az eredeti néphagyomány még nem beszél (Bán Aladár „Ethnographia” folyóiratban említett cikk.) Toldi Miklósnak is van fivére, aki gonosz indulatú.  Megemlítjük hogy a Miklós név is a mag szóval és a Magor névvel függ össze és hogy értelme eredetileg Mik-Kolos, Mak-Kolos = Botos-Gyermek, Botos-Férfi volt;  ezekkel kapcsolatban fölemlítjük még a régi magyar Kolos személyneveket és a latin colossus = óriás, nagy erejű ember szót is, amelyek eredetileg tehát botos, dorongos értelműek voltak, vagyis Magor-Herkules Napistennek tehát Kolos is egyik neve volt.  Világos tehát, hogy Kolosvár neve értelme sem volt más mint Magosvár, Herkulesvár.  Nem hagyhatjuk megemlítés nélkül a zsidók Makabi nevű nemzeti hősét és a zsidó makab = kalapács, bunkó szót sem, mert kétségtelen hogy a Mak-abi név értelme is Mak-apa kellett hogy legyen, vagyis ősrégi név alkalmaztathatott, ha történelmi személyről van is szó.  Ugyanígy történt ez Oroszországban is, amelynek lakossága vagy 80 százalékig a mi fajunkhoz tartozik és szláv nyelvűvé csak a kereszténység fölvételével válott.  Itt Szent Miklósnak, Mikolának vagy Nikolajnak van nagy kultusza;  aki az orosz népmesékben mindig diadalmas hősként szerepel és igazán nagyon kevés köze van Szent Nikolaosz myrai püspökhöz.  Toldi Miklós tehát szintén azonos Magyar Napistennel, akit pedig a mi népmeséink Miklós királyfiaival, Szép Miklósaival és Erős Jánosaival is azonosítanunk kell.

Némelyek a Herkules és Toldi Miklós közötti összefüggést már régebben is észrevették, megállapították ugyan;  a dolgot azonban úgy fogták föl, hogy Toldi Miklós a görög-római Heraklész-mítosz nyomán keletkezett mondai alak;  mihelyt azonban a dolgot kissé alaposabban kezdjük tanulmányozni, különösen pedig ha Toldi Miklósnak a finn és észt nemzeti hősökkel azonos voltát is megállapítottuk, úgy azonnal észre kell vennünk, hogy itt ellenkezőleg :  a Heraklész-mítosz őselemeivel van dolgunk.

Vagy vegyük elő Margalits Ede „Magyar közmondások” című gyűjteményét :  Itt az 557. oldalon találjuk :  „Magyar Miska módjára”, „Magyar Miskásan” (derekasan) és „Meggyömöszölték úgy Magyar Miskásan.”  Vajjon ki tehát ezen Magyar Miska, aki nyilván szintén olyan nagy erejű lehetett, hogy még közmondás is szól róla ?

Néprajzi tudományunk, azaz helyesebben :  a magyar nép itt is pontos választ tud még adni :  Miska a Mihály név becéző alakja;  márpedig e név is épúgy, mint a Miklós, a Magyar vagy Makar névre hasonlít, vagyis ősi Napistenünk nevére, amelynek helyébe tehát tétetett, de ezen Magyar Miska nevében ezenkívül még maga a Magyar név is, az igazi, mintegy jelző vagy vezetéknévként is szerepel még !  Az tehát minden kétségünket eloszlathatja affelől, hogy itt valóban a magyarságot megszemélyesítő és annak egyúttal névadó atyjaként tisztelt Magyar Napistenünkkel van dolgunk, aki istenség volta csak a nyolcszázados kereszténység következtében ment a nép tudatából feledésbe.  A Jelenések Könyvében (Apokalipsis) és a népmesékben pedig Szent Mihály arkangyal nem a sötétség és ördögök legyőzője-e ?  Vagyis tehát itt is Nap-mítosz elkeresztényesítésével van dolgunk.  Világosan fölismerhető, hogy e két névvel a Napistent — hogy magunkat görögösen fejezzük ki — annak herakleszi és apollói (erő és fény) minőségeiben azonosították.  Apolló ugyanis a görögöknél szintén Napistent, de a Napot inkább csak fényt, világosságot árasztó megnyilvánulásában személyesíti meg.

Sebestyén Gyulánál („A regősök” 28, 29. old) találunk egy csodálatos dunántúli magyar regösének-maradványt, amely még így, elkeresztényesített csökevényként is, ősvallásunk csodás szimbólumvilágát szinte hihetetlenül jól megőrzötten tárja elénk.  Ez énekkel ősvallásunkról szóló művemben sokat foglalkozom, de itt csak a Szent Mihály arkangyalra vonatkozó néhány sorát idézzük :

S ahol az Égen három szép madár
Stb.
Harmadik szép madár,
Az kinek farka főrendes
Még az is úgy volna Szent Mihály arkangyal
Stb.

Világos, hogy szenteknek az Égen szálló madarakkal való jelképezése nem keresztény eredetű gondolat.

Sebestyén is kénytelen megállapítani, hogy itt csakis ősvallásunk szimbolikája maradványáról lehet szó és többek között ezeket mondja :  A Napot szimbolizáló páva Szent Mihállyal, az ördögöknek, sárkányoknak, tehát a sötétség démonainak legyőzőjével azonosíttatott.

Művemben azután kifejtem, hogy a páva itt a Napot jelképező mesebeli Főnix-madár helyébe került, amely csodaszépen énekelő, hangjával mindenkit megifjító, bűvös Tűz vagy Aranymadár-ként népmeséinkben ma is él még és hogy ez a pannon, pún vagy vend neveket viselt őstörzsünknél a Napistennek ugyanolyan jelképe volt, mint más törzseinknél a karvaly vagy a sas, vagy a bika, a kos, a meggyfa, az aranygyümölcs stb.  Kifejtem továbbá azt is, hogy ez tehát eredetileg nem a páva volt, hanem egy ma rég kihalt, nagy hollóféle madár, amelynek tolla teljesen aranyszínű és fényű volt, farkát ugyanúgy tudta kiterjeszteni mint a páva, de róla a „pávaszemek” hiányzottak és hogy igen szép fuvolahangon tudott énekelni, hangját pedig alkonyatkor szokta volt hallatni, neve azonban pannon őstörzseinknél valóban páva, paon, pavon fuon volt.  E madárnak ősvallásunkban és ennek szimbolikájában igen jelentékeny és többféle szerepe volt.

A világ szépenszóló aranymadár

Magyart, valamint rokonnépeink a Napistent, őseink egyúttal első mondai királyukként, uralkodó hatalmas fejedelmükként is tisztelték, amit a finn és észt Kalev- és Toll-regék máig is igazolnak.  (Bán Aladár említett cikke.)  Sőt ezek által maga a magyar király, régiesen királ, karál, kerál, szavunk is, amely a szláv nyelvekből nem magyarázható s így szláv eredetűnek oknélkül tartatott, megfejtésére lel.  Vogul rokonnépünk regéi szerint a Napisten vadlúd, azaz gúnár képében szokta a vogul földet körül-körül röpülni s így ügyel népére, így őrködik annak hazája fölött, amiértis ő a világügyelő nevet is viseli.  Hogy a vogulok miért beszélnek épen gúnárról, itt fejtegetnünk ismét hosszadalmas volna, csak azt emeljük hát ki, hogy ez azonos a magasban kerengő királysassal, a koronás karvallyal, vagyis a turulmadárral, amely számos népnél mindig a királyság és a Nap jelképe volt és az ma is.  Azon tény pedig hogy népünk e madarat karvaly, kerecsen, karol, karoly (Ballagi :  A magyar nyelv szótára) neveken máig is nevezi, egyrészt azt bizonyítja, hogy ez állat neve a magasságban kerengő röpülése miatt a kör, kerek, karika szavaink szótövéből keletkezett, másrészt, hogy a király vagy kerál, illetve karál méltóságnév azaz eddig német eredetűnek tartott Károly, régiesen Károl, német Karl, ónémet Karal, latinosított Carolus személynév eredetét is képezte, amely név igazi értelme tehát egyúttal sas és király.  Hogypedig az említett magyar karol és kerecsen madárnevek értelme tényleg köröl, azaz kering volt, igazolja az, hogy párhuzamukat képezi a magyar turul szó, mert tudjuk, hogy a túr szó különböző nyelvekben szintén kört, körben haladást jelent, amely szó, hogy :  turolni, turulni, turjázni, torjázni alakokban ősnyelvünkben is megvolt, könnyen kimutatható.

A Napnak az Égen való keringése nálunk ma nem szemléletes, de igen szemléletes ez a Sarkakon, vagy az ezekhez közel álló tájakon, ahol a Nap három hónapig fölfelé kering, eleintén nagy körökben az egész láthatár körül, majd mindig kisebbekben, föl a Delelőig (Zenitig), ahol egy ideig megállapodni látszik, majd ismét keringve, mindig lejjebb, három hónapig, míg eltűnik a láthatár alatt és csak hat hónap múlva kel ismét föl.  Ezért mondották tehát a vogulok, hogy a Napisten arany-vadlúd képében röpüli körül-körül földünket.  Ámde ősidőkben az Északi Sark még Magyarország területén volt, amit számtalan népmesénk tanúsít azzal, hogy ha bennük régi időkről van szó, az mondatik, hogy „akkor egy nap volt egy esztendő” vagypedig hogy „akkor három nap volt egy esztendő”.  Tudjuk, hogy egy nap egy évig csak a Sarkakon tart, illetve három vagy valamivel több napig csak a Sarkakhoz közel eső tájakon.  Hogypedig a Sarkak lassan, ezredévek folyamán, kacskaringó vonalban (spirál) változtatják helyüket, azt a tudósok már megállapították és azt tartják hogy ez annak oka, hogy voltak idők amikor a mai egyenlítő táján volt jégvilág és a Sarkak táján délszaki növényzet.  A Sarkak e helyváltoztatására vonatkozólag lássad :  Dr. M. Wilh. Meyer :  „Weltuntergang”. Stuttgart, 34. old. és „Weltschöpfung,” Stuttgart, 72-73 old.

Másrészt meg tény, hogy bizonyos karvaly és királysas féle madarak a magasban néha félnapig is szinte az óra pontosságával keringenek, nagy köröket írva le, a táj fölött.

Vajjon honnan származik tehát a germánnak vélt Karal vagy Karol személynév, azaz helyesebben :  királyi méltóságnév ?

Véleményem szerint erre a felelet nem más, mint az, hogy hiszen Germániában a kereszténység előtt nagy számmal éltek ősi finn-ugor fajtájú népek, amilyenek például az észtek, lívek, türingek, válok és még más törzsek is voltak, amelyek társadalma, belső szervezete egészen más lévén, mint a germánoké, illetve ezeknél sokkal régibb, kialakultabb és fejlettebb lévén, reájuk nézve a kereszténység sokkal föloldóbb hatású lévén mint a még szervezetlenebb germánokra, ezek épen ezért könnyebben tudtak az új szokásokba törődni, az új renddel kibékülni, eltekintve attól, hogy a kereszténység térítése különösen Nagy Károly hadai segítségével, őket hamarabb érte s így több idejük is volt az alkalmazkodásra.  Viszont a kevésbbé művelt népek a keresztény térítésnek sehol sem állottak komolyabban ellent.  Komolyabb ellentállásra ez mindig csak a magasabb műveltségű népeknél talált.  Míg például afrikai szerecsen törzsek a kereszténységet igen rövid idő alatt elfogadták, addig például a kínaiaknál, japániaknál ez alig tud valamely eredményt elérni s amit el is ér, azt is csak a műveletlen, babonás néprétegek között éri el, míg a műveltebbeknél azért nem képes semmire sem menni, mert Konfucse és a többi kínai bölcs, valamint a japáni sintó vallás filozófiája és erkölcstana sokkal magasabb színvonalú.  Az említett jelenséget összes oroszországi rokonnépeinknél is észlelhetjük, ahol ugyanis a szlávok a kereszténységnek teljesen behódoltak, úgyhogy náluk a „pogányság” teljesen eltünt, holott rokonnépeink sokáig ellentállottak és utóbb is, napjainkig is, bár nyilvánosan keresztények, de inkább csak az oroszok kegyetlen vallási üldöztetéseitől való félelemből és titokban régi vallásukhoz ragaszkodva, erdők mélyén, rejtett helyeken némelyütt még ősi szertartásokat is gyakorolnak.  Mindez pedig kétségtelen bizonyítéka e népek régibb műveltségének és szellemi fölényének.  Bukásukat és ősi nyelvük pusztulását pedig mindenütt az okozta, hogy a kereszténység fegyveres hatalma segítségével mégis diadalmaskodván, a neki ellentállott népeket, azok nyelvét és minden alkotását sőt még emlékét is, a legengesztelhetetlenebbül írtotta annyira.  hogy maguk e népek is, amidőn végül mégis keresztényekké lévén, a kereszténység eszejárását is elfogadták, most már maguk kezdték régi műveltségük alkotásait és régi nyelvüket is, „gonosz pogány” dologként üldözni és irtani, amint azt a mi első keresztény királyaink is a legkíméletlenebbül cselekedték.

A Napistent mint királyt, mint az emberek hatalmas de szerető és gondviselő fejedelmét, északi rokonnépeink is tisztelték, valamint ismeri és különösen meséiben sokat emlegeti a Napkirályt a magyar nép is, azaz a megszemélyesített Napot, akinek aranypalotáját is leírja, amely gömbölyű mint a kenyérsütő kemence, és amelyben édesanyjával lakik együtt.  A ház ajtaja is kerek nyílású s ennek szárnya is aranyos.  Mindezek szerint a királyságot és a Napot egymással a legszorosabb összefüggésben lenni látjuk.

A germánság első történelmi nagy és hatalmas fejedelme Nagy Károly volt;  tudjuk pedig, hogy a királyság és császárság legfőbb jelképe úgy az ő korában mint már azelőtt is, az aranykorona volt, amelynek legegyszerűbb és legrégibb alakja az egyszerű aranykarika volt (amilyen például a híres „vaskorona” is), aminthogy a latinban és olaszban a corona szónak még karika és koszorú értelme is van.  Csak megemlítem itt hogy ősnyelvünkben, épúgy mint a mai mongolban a körün szónak és a korona szónak szintén kör, karika értelme volt és hogy a kör jelentésű kor szóhoz a jelentésű ona szó azért volt hozzátéve mert őseink szimbolikájában a gyűrű, a karika a nőiség egyik jelképe volt.

De tudjuk azt is, hogy a középkori heraldikába a királyság vagy császárság jelképéül a karvalyt vagy királysast épen Nagy Károly hozta be (lássad: Meyers Lexikon „Adler”) s hogy ez a német és osztrák birodalom jelképe, címere maradott napjainkig is.

Miután a föntieket Napistenünkről elmondottuk ami azonban róla távolról sem minden, — szólanunk kell még — habár ezt is csak igen röviden — regebeli kedveséről vagy nejéről, a Földistennőről, azaz Tündér Ilonáról, akit népünk még Magyar Ilonának és Boldogasszonynak is nevez.  Mindenek előtt azonban ki kell emelnünk a következő egyezéseket :

A magyarság hagyományában Toldi Miklós kedvese :  Magda.  (Láttuk, hogy Toldi Miklós azonos ősi Napistenünkkel.)*

A Bibliában a Jézussal közelebbi kapcsolatba hozott leány neve (Magdalai Mária (Mária Magdaléna), aki a hagyomány szerint így azért neveztetett mivel Magdala városából származott.  Említettük, hogy Jézus is tulajdonképen Napisten, illetve amennyiben létezett is, de utóbb annyi ősi naphitrege alkalmaztatott rá, hogy e mondai anyag a történelmit teljesen elborította.

Buddhával a monda hasonló viszonyba hoz egy Magaddai Amra nevű leányt, akit így azért neveztek mivel Magadda tartományából származott.  Buddhára vonatkozólag a tudósok előtt közismert tény, hogy, bár történelmi személy, de történetéhez utóbb annyi napmítosz toldatott hozzá, hogy ez a történelmit szintén teljesen elborította.Megjegyzendő pedig, hogy a buddhizmus körülbelül 500 évvel régibb a kereszténységnél.

Heraklész neje neve Megara.

Mindezen Magda, Magdala, Magadda és Megara nevek annyira egyezőek, hogy a véletlent kizárnák még akkor is ha más egyezések nem is kisérnék.

A mi rekonstruálható őshitregéink szerint Magyar Napisten neje és kedvese :  Ilona, de akit csak násza előtt neveztek Tündér Ilonának, mivel ősnyelvünkben a Tündér szónak leány és szűz értelme is volt, míg násza után ő a Magyar Ilona nevet vette föl, ahogy őt a csallóközi leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeikben napjainkig is nevezték és minthogy a nő a házasságban ma is férje nevét veszi föl.

Világos tehát, hogy mind a fönti nevek Ilona ezen „Magyar” nevéből származtak.

Különösen föltünő még a keresztény Magdaléna és a buddhista Magaddai Amra-hitrege egyezése egyebekben is, mert hiszen a Mária és Amra nevek is egymásra nagyon hasonlítanak.  További föltünő egyezés a következő is :  A bibliai és népi hagyomány szerint Magdaléna kétes erkölcsű nő volt;  Jézus hét ördögöt űzött ki belőle, miután megtért, Jézus lábaihoz borult és ezután igen ragaszkodott hozzá, sőt a népi hagyomány szerint jegyese is lett.  Utóbb Jézus haját illatszerekkel áztatta, majd lábait is kenvén, ezeket hajával törölgette;  a népi hagyomány szerint könnyeivel áztatta, hajával törölgette.  Végül Jézus halála után keresztfáját ölelgette, majd a pusztaságban egy barlangba vonult vissza, ahol bűnbánó életet élt.

A buddhista Amra hitrege szerint :  Amra kétes erkölcsű de igen szép nő volt, akinek a Gangesz folyó mellett gyönyörű kertje volt.  Buddha a folyón átkelve kenetteljes erkölcsi prédikációt tart neki, mire Amra lábaihoz borul és megtér.

Az erkölcsi prédikációt és megtérést eredetileg kétségtelenül szerelmi viszony helyettesítette, ami mindkét esetben vallási okokból van elhallgatva, de ami megmaradott a Toldi- és Heraklész mondában és aminek eredetét a mi Napiste nünk és Földistennőnk tavaszi násza képezte.  A folyón való átkelés és a szép kert a mi ősregénk Dunája és Tündér Ilona csallóközi gyönyörű „Aranykertje”, más nevén „Tündérkertje”, emlékét tartja fönn, amelyben Ilona és Magyar találkoznak, ahova ez minden tavasszal megérkezik és ahonnan minden ősszel távozik;  ami meg annak emlékezete, hogy amikor a Sark még Magyarország területén volt :  a Nap minden esztendőben egyszer kelt föl, tavasszal és egyszer ment le, ősszel.

Azon indíték, amely szerint Magdaléna Jézus haját illatosítgatja nem egyéb mint a vogul hitrege ősi indítéka, amely szerint a Nap kedvese, a „tündérkisaszszony”, annak aranyhaját simogatja.  Az erről szóló vogul éneket itt le is írjuk :

Vizi tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Erdei tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre
Hét sasröptényi magas Ég-atyácskád teremtette,
Hét oldalú szent sipkádat tedd föl !
Tündököltessed föl !
Hét oldalú szent házad
Aranyrészekből való hét ajtaját
Tárd széjjel !
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerékmódra menő kerek Földre
Sugározzad ki !

A magas Észak hosszú és sötét tele után fölkelő Napot üdvözlő himnusz e részéhez a hozzáfűzött magyarázat („Ethnographia folyóirat 1891.évf.30.old.) többek között azt jegyezi meg, hogy a vizi- és erdeitündérkisasszony egy és ugyanazon személy :  a Napisten kedvese vagy felesége, valamint megjegyezi, hogy a Nap haja :  ennek sugarai.  Másutt mondja, hogy itt a „hét” szó nem értendő számtanilag, mert ennek a vogul nyelvben „sok” értelme is van; „hét oldalú” tehát „sok oldalú” azaz „kerek” jelentésű is lehet, vagyis a Nap háza és sapkája tehát kerekek.  Úgyszintén a „hét sasröptényi magasság” vagyis hétszer olyan magasság mint amennyire egy sas föl tud emelkedni, tulajdonképen „végtelen” magasságot jelent.  A Napisten haja csak becézésül mondatik „fürtöcské”-nek, mert haja oly nagy hogy tőle az egész Ég aranyos lesz, hogy az egész Földet bevilágítja, vagyis kedvesét a Napisten hajába takarja.  A Nap háza „hét ajtaja” is valószínűleg úgy értendő, hogy az ajtó hét oldalú, azaz kerek, mint a magyar népmesékben.  De kitűnik ez énekből még az is, hogy a vogulok, régi hagyományból, nem csak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű, hanem azt is, hogy forog.  Holott nyugaton még néhány századdal ezelőtt is a tudatlanság és vallási türelmetlenség máglyahalállal fenyegette azt, aki állítani merészelte hogy a Föld mozog.  (Galilei).  Holott a vogulok, akik ezt tudták, mikor az oroszok őket fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve kőfegyvereik és szerszámaik voltak és az aranyon kívül más ércet nem ismertek.  Ez pedig azt jelenti hogy tehát szellemi műveltségük is a Kő- és Arany korból való volt.  Mivel pedig a vogulok a legközelebbi nyelvrokonaink, mindezekből azt kell következtetnünk, hogy elődeinknek, akik azon ősrégi időkben éltek, habár műszaki ismereteik a legkezdetlegesebbek voltak is, de szellemi műveltségük oly magaslatokat ért volt el, amelyekről nemrég még mi sem tudtunk semmit, illetve amelyekre mi is csak most kezdünk ismét fölkapaszkodni, hosszú, hosszú szomorú hanyatlás ideje után, amely a Jégkorszakkal kezdődött, tartott némi kisebb-nagyobb emelkedésekkel az Ókorban, majd a legmélyebb hanyatlással a Középkorban, míg végre a Megújhodással (Reneissance) megkezdődött azon újra való emelkedés, amely mai műveltségünket létesítette.  Ha tehát a vogulok a magyarhoz annyira hasonlatos nyelven beszélnek, úgy ez is arra vall, hogy az említett ősrégi, titokzatos, később ismét letűnt magas műveltség, amelyről mintegy álomról, a görögök hyperboreus-mondái és a mi Tündér Ilona csallóközi Aranykertjéről szóló népmeséink regélnek :  a mi ősműveltségünk volt, amely időben az emberek a mi magyar nyelvünk ősalakját beszélték.  Meg kell még jegyeznünk azon tényt is, hogy a vogulok saját hagyománya szerint, ők mai hazájukba messzi Nyugatról, az Ural hegységen át, jöttek, amely hagyományuk tehát szerintem Magyarország földére vonatkozik.  Tudományosan pedig kimutatva, hogy a vogulok még néhány századdal ezelőtt is, az Uralon innen, Európában éltek és hogy mai hazájukba a tatárok, majd az oroszok hatalma elől menekültek.  Ez eltűnt csodálatos szellemi műveltség emlékei tehát :  népmeséink, nyelvünk, gyönyörű népművészetünk, amely dolgok segítségével íme még egész fenséges mitológiánk és ősvallásunk is kinyomozható.

A magdaléna-hitrege másik indítéka pedig, amely szerint Magdaléna Jézus lábait hajával törölgeti, azt tételezi föl, hogy Magdalénának tehát igen nagy haja volt.  Ezt a mi Tündér Ilonáról szóló hagyományaink is róla erősen kiemelik, annyira, hogy ez még nevében is kifejezésre jut, mert őt énekekben Selyemsárhajú Ilonának is szokták volt nevezni (régi nyelvünkben sár, szár aranyat is jelentett), ami tehát Selyemaranyhajú Ilonát jelent.  Az erdélyi oláhok Ilonáról szóló ősi regéinket átvévén, őt mai meséikben Iliana vagy Ilyana Kosincana-nak nevezik;  utóbbi szó pedig a szláv nyelvből magyarázva, „hajas” értelmű, vagyis a név Hajas Ilona jelentésű.  Tény, hogy a mai erdélyi oláhság nagyrésze eloláhosodott szláv, amit számos szláv nyelvű de ma oláh lakosságú helységnév is bizonyít.

Őseink költői szimbolikája szerint a Nap aranyhaját annak sugarai képezik, Tündér-Magyar Ilonáét pedig az északi fény; mivel pedig ez utóbbi is sárgás színű, így mindkettejük szőkének azaz költőileg „aranyhajú”-nak képzeltetett, ami aztán összevág azzal, hogy az úgynevezett „keletbalti” faj is szőke, sőt az „északi” fajnál is szőkébb, amely inkább vöröshajú, sőt amint Eickstedt antropológus is állítja, gyakran barnás is.  Vöröses hajszín a „keletbalti” fajnál sohasem fordul elő, vagyis e faj a világ legszőkébb faja.  „Keletbalti”-nak pedig azért nevezték el, mert régebben azt hitték, hogy a Balti-Tenger keleti partjairól származik.  Holott eredethelye Magyarország, ahonnan máshova is elterjedett.

Tündér Ilonáról, a magyarok hitregei ősanyjáról, Magyar Napisten kedveséről, még az alábbiakat kell elmondanunk :

Ilona nevét a krónikások a krónikákból önkényesen tüntették el, bár neve emléke ott is fölfedezhető.  A tudákoskodás, amely Magyar Napistenből is prózai, vadászó legényfélét csinált, Ilonából viszont az „alánok” királya leányát képezte.  Az alán és az Ilona név azonossága azonnal föltűnik.  Utalunk itt Nagy Géza tudósunkra, aki már elég régen írta meg, hogy :  „Mint a tündérek királynőjét, Tündér Ilonát az elsőrangú mítikus alakok közé kell sorolnunk. ... az a vonás, hogy ... a házasságnak és női termékenységnek volt a védő szelleme stb, ... s az ugor teremtési mondával való kapcsolatát abból sejthetjük, hogy Magyar Ilonának is nevezték, nyilván mint az emberiség = magyarság ősanyját.” („Ethnographia” folyóirat V. évf. 304. old.)  Nem kevésbé fontosak a róla szóló következő tartalmú csallóközi mondák is :  Réges régen a Csallóközben volt Tündér Ilona gyönyörű virágos és gyümölcsös Aranykertje, amelyben minden nagy bőségben termett és Ilona szépséges gyümölcsös kertjeiben boldogságban éltek a tündérekkel együtt az emberek.  A Dunaágak homokjában oly sok volt az arany, hogy csak össze kellett szedni és nem csak díszül, de minden edényük készítésére is használhatták.  De utóbb az emberek rosszak lettek, dolgozni nem akartak, hanem egymástól kezdték elvenni amire szükségük volt, amiért verekedések, gyilkosságok történtek, a kert gyümölcseit és mindent egészen maguknak foglalták, a tündéreket pedig többé nem tisztelték, velük szemben illetlenül és durván kezdtek viselkedni, az aranyból pedig többet szedtek mint amennyire szükségük volt és vele kereskedni kezdtek.  Ezért Tündér Ilona és tündérei, igen megszomorodván, hattyúkká változtak és elrepültek, fölszállottak magasra, magasra a Csillagok közé, az Égi Duna (A Tejút) szigetére (a Tejútban a „Tündérek fordulójától” a „Tündérek tánca” csillagképig, vagyis a „Hattyú α és ζ -tól „Szobieszky pajzsa”-ig), ahová az emberek nem juthatnak föl, és ott élnek most is békében és boldogságban.  Csak ritkán, talán ezer esztendőben egyszer juthat el oda egy ember, aki megérdemeli.  A földi Csallóközt pedig a tündérek egészen az embereknek hagyták, de azóta itten nincsen boldogság többé.  A gyümölcsösök kipusztultak, mert az emberek csak a gyümölcsöt szedték, de a fákat nem gondozták, sem újakat nem ültettek, a Dunaágak homokjából pedig kifogyott az arany.  (Való igaz, hogy valamikor a Csallóközben nagy gyümölcstermelés volt, de ma alig van már valami;  aranymosók most is vannak még de hasznot már alig látnak;  a nép pedig elszegényesedett és eldurvult.)  Tündér Ilona néha, holdvilágos éjszakákon, hófehér hattyúvá változva, leszáll és úszkál a dunaágakban, elveszített egykori szigete körül és sír.  Siratja pusztuló szép szigetét és gyermekeit, a magyarokat, akik őt megtagadván, most saját gonoszságuk miatt annyit kell szenvedjenek.  Néha öreg anyókává is változik és jár az emberek között, hogy lássa megjavultak-e már ?  Ilyenkor valami nehéz batyut vagy köteg fát emelget a hátára, mintha alig bírná, lássa akar-e valaki segíteni, de az emberek közönyösen mennek el mellette.  Máskor szép leány képében jár közöttük, lássa igazak lettek-e már, de azok mindig több rosszat és hazugságot beszélnek neki mint jót és igazat.  De azért, ha majd igen sokat szenvedtek már, egyszer mégis észre térnek és megjavulnak.  Akkor Tündér Ilona és tündérei is vissza fognak térni a Csallóközbe és visszahozzák az emberek közé a jólétet, békét és boldogságot.

Világos ezek szerint, hogy népünk még ma is, 800 éves kereszténység után is, Tündér Ilonának isteni hatalmat tulajdonít, vagyis ebből egykori istenség mivolta még mindig előcsillan.

Az Ilona név értelme :  élet-anya s népmeséink e hitregei nőalakja azonos a finn hitregék Ilma Istennőjével.  Őseink természetvallási fölfogása szerint :  a lég és föld egymással azonos volt, aminthogy ez a valóságban is így van, mert hiszen a levegő csak Földünk legkülső rétege, ami kifejeződött abban is, hogy az anyaföldet megszemélyesítő élet- és természetanya, Magyar Ilona, egyúttal lég- és föld-istennő is volt és mint ilyen, az emberek anyjaként tiszteltetett, amely szimbolizálás a valóságot ismét a legtökéletesebben fejezi ki, amennyiben testünk valóban a Napból áradó erők behatása folytán, a föld anyagából keletkezik, ugyanúgy, mint a nő méhében a gyermek anyja testéből vett anyagból, és valamint bennünket terményeivel az anyaföld ugyanúgy táplál mint tejével gyermekét az anya.  Mindnyájan tudjuk azonban, hogy habár étel és ital nélkül valameddig még csak megélünk, de hogy levegő híján már néhány perc alatt halottak vagyunk, valamint hogy minden más földi élőlény is enélkül pusztul el a leghamarább, vagyis kétségtelen tehát, hogy a levegő a legfontosabb mindazon tápanyagok közül, amelyeket nekünk Földanyánk, azaz Magyar Ilona édesanyánk nyújt.

Hogy természettisztelő elődeink a levegőnek az összes életjelenségekben rendkívül nagy szerepével teljesen tisztában voltak, azt nem csak az bizonyítja, hogy Ilona Istennőnk föld- és életanyai megnyilvánulásai mellett légistennői minősége oly erősen kidomborodott, hanem még az is, hogy nyelvünk az élet, lélek és lélegzés szavakat úgyszólván teljesen azonosnak képezi, amely szavaink ősrégiségét pedig bizonyítja a ma ismert legrégibb emberi nyelv, a magyarral rokon szumir és a magyarnak ma élő legközelebbi rokona, a vogul, amely nyelvekben lili, lilla, lil:  levegőt, lelket és szelet jelentett.  A szél szó, hogy a lélekkel a lélegzés, lehellet, lelkendezés révén mennyire összefüggésbe hozatott, egyrészt szellem, régiesen szellet = lélek szavunknak szél szavunkból való képzettsége is bizonyítja (ami a német Seele = lélek szónak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi), valamint számos más nyelvbeli párhuzam is, mint például a szláv duh:  lélek, dah = lehellet, görög-latin anemosz-anima = szél-lélek.

Tündér-Magyar Ilona jelképes, szent növénye a gyöngyvirág volt, amiértis ő násza előtt, azaz leányként, haján gyöngyvirágkoszorút viselt, ami népünk hagyományaiban máig sem ment feledésbe.  Ezekben azonban itt hozzáteszem, hogy a gyöngyvirág csak a magyar törzseknél volt Tündér Ilona jelképes növénye, de hogy például a kunoknál ugyane szerepe volt egy fehér, csillagalakú virágnak, a székelyeknél a szekfűnek, a palócoknál a liliomnak.  Mind ezen dolgok egyéb jelképes jelentése mellett, egyik értelme az volt, hogy az illat jelképesen egyúttal a levegőt és lelket is jelentette s így az illatos gyöngyvirág, a liliom, a szekfű, vagy például a jászoknál az iszalag, és más-más illatos virágok, különböző őstörzseinknél a Légistennő jelképei lettek.  Igen nagy tévedés tehát az, hogy liliom szavunkat latin eredetűnek tartjuk, mert ez legföljebb ha a latin lilium = liliom szó hatása alatt kissé elváltozott, míg eredetileg talán liliona, liliama, liliana, vagy iliana (Ilona !) volt a neve s benne a lili vagy ili szó az illatot, ana, ona vagy akár om, oma, ama vagy mama szócska a nőiség és anya értelmet jelentette, épúgy, mint az Ilona névben is.  Tény hogy például a szerb-horvát nyelvben is liljan = liliom.  Másrészt ha tehát a liliom, illetve a gyöngyvirág illata révén a lélek és a levegő jelképe volt és ha a vogul és szumir nyelvekben is lili, lilla = lélek és levegő, sőt például még a mai törökben is lalé = tulipán, akkor teljesen tisztában lehetünk afölött, hogy maga a latin lilium szó is azon ősidőkben Itáliába költözött őstörzseinktől származott, amelyek közé az etruszkok, szabinok, szikelek és pelazgok is tartoztak.

Nyelvünk forog, fordul igéjének volt régebben még egy l-es kiejtésű megfelelője, a változ, változik, veltözik igékben, amelyeknek a mai értelmen kívül még forog, fordul értelmük is volt, amiszerint tehát a népmeséinkben előforduló „Változó Vár” azonos a népmeséink által szintén emlegetett forgó várakkal, azaz a „kakas”- vagy „kacsalábon forgó vár”-akkal.  Hogy ezen forgó, azaz „változó” vár tulajdonképen mit jelent, azt az alábbiakból fogjuk megérteni.  Bár népmeséink ezen várakat ma igen gyakran királyok, sőt sárkányok tulajdonának is mondják;  az összehasonlítások révén azonban teljes biztonsággal kitűnik, hogy az eredetileg a Tündérkirálynő, azaz Tündér Ilona vára volt.  Népmeséink többekközött azt is tudják róla, hogy gyönyörű kert közepén áll, ezt pedig a Fekete Város veszi körül.

Bármily képtelenségnek, mesebeli valaminek is tűnhetik föl azon gondolat, hogy egy vár foroghasson és mi több :  kakaslábon;  népmeséink tanulmányozása engem arról győzött meg, hogy a gyakran képtelennek látszó dolgok mögött is vagy csak meseszerűleg kiszínezett és ma már feledésbe ment valóság rejlik, vagypedig természetes dolgok költői jelképezése.  Az alábbiakból látandjuk, hogy jelen esetünkben úgy elfeledett valósággal mint szimbolizálással is van dolgunk :

Először is fölhozzuk Horger Antal egy régi csángó-magyar meséjében előforduló ezen sorokat :  „Fiam, csináljunk most már egy csinyos házat, mert van miből költsünk (tudniillik meggazdagodtak). — És csináltak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.”  Ne feledjük, hogy sarok (például ajtósarok) tengelyfélét is jelent, amely szó a sergés, sürgés, forgás szavainkból keletkezett.  Mostanság (1930. körül) ilyen forgó házat G. Bernard Shaw író is csináltatott magának, hogy ugyanis lakószobáját mindig a Nap felé fordíthassa.  A megfejtés irányában további útmutatásul szolgálhatnak még azon régi szélmalmok, amelyek hatalmas fatörzsön állottak, úgy hogy az egész kis épület, minden bentlévővel, molnárral, őrletőkkel együtt, mintegy függőleges tengelyen állva : forgott;  vitorláit így mindig a széllel szembe fordíthatva.  Az ilyen szélmalmoknak, a mai karácsonyfákéhoz hasonlatos keresztalakú talpa volt azon mesebeli „kakasláb” amelyen a vár forgott.  Mivel azonban e láb gyakran nem is volt mesterséges hanem valamely hatalmas fa töve, amely fa megnyesett törzsére épült a malom, így a talp kakaslábra, habár óriási nagyságúra, még inkább emlékeztetett, különösen ha a fa mocsári fenyő volt, amelynek gyökerei nem hatolnak mélyre, hanem inkább szerte terpeszkednek.  Márpedig mocsarak csak lapályokon vannak, ahol a folyóvizek igen lassú folyásúak és vízhajtotta malmok számára nem alkalmasak.  Emlékeztetjük pedig az olvasót arra, hogy épen a kakasoknak, a kacsáknak valamint bizonyos vizimadaraknak szokása néha féllábon azaz egy lábon álldogálni.

Ezen épülettartó tengelyoszlop, azaz sarok, ősi hitregéink szerint közvetlen összefüggésbe hozatott egyrészt palóc (pelazg) őstörzsünk égigérő, egettartó „világfájával”, másrészt az ősi kunyhók bizonyos tipusa közepén álló tetőtartó oszlopával, valamint a földbevájt lakok ki és bejáró létrájával, amelyek utóbbi azonban régen csak fiatalabb fa törzse volt, amelynek lecsonkított ágai szolgáltak létrafokokul.  Ugyancsak a szélmalomtartó fatörzs adja meg a finn hitregék „szampo”-ja magyarázatát is, valamint az Egettartó Atlasz-hitregéjét szintén, de mind e dolgokkal, mivel az egész külön könyvre való anyag volna, itt csak igen röviden foglalkozhatunk.  Megemlítjük azonban itt is, hogy Ilona lég- és földistennőnek e csodavára népmeséink némelyike szerint, ugyanúgy mint mordva (vagy mordvin) rokonnépünk mondái szerint Ange-Pataj istennőjük laka is :  égen és földön van egyaránt, ami a mi Tündérkirálynőnk, azaz Ilonánk, forgó várát illetőleg úgy fejeztetett ki, hogy a vár erős alépítménye (földvár) maga a Föld, annak magas teteje, azaz óriási de könnyed kupolája :  a levegő, azaz a Föld légköre, vagyis az égholt, amely pedig hiszen valóban forogni látszik, amint ezt a csillagos Égen minden éjjel megfigyelhetjük.

Ha pedig egyszerű molnárok, szegényes eszközökkel ilyen forgó malomházacskákat építhettek maguknak, akkor elképzelhetjük, hogy mérhetetlen kincsekkel rendelkező hatalmas fejedelmek vagy fejedelemnők párkányváraik tetejére, óriási leásott fatörzsre az alábbi rajzokon bemutatott elv szerint egész, forgatható kastélyt is építtethettek maguknak, könnyű fa- vagy sövényanyagból, amit később, a Rézkor beálltával rézrudak is erősíthettek.  Hogypedig az ilyen, tengelyen forgó épület gondolata a lapályokon élő törzseinkhez mindig közel kellett álljon, az szintén természetes dolog mert itt, a folyóvizek lassúsága miatt az őrlést főkép szélmalmok végezték.

Csak az a kérdés hogy az ilyen „sarkon forduló” vagy „kakaslábon”, azaz tehát függőleges oszlopon (itt megjegyezem hogy régibb nyelvünkben és a népében itt-ott ma is az oszlop neve láb, kőoszlopé kőláb) forgó kastélyt mi forgathatta hát ?  Szárnyas vitorlák, amilyenek a közönséges szélmalmokéi, bizonyára nem hajtották, mivel ily nagyobb épület számára oly nagyok kellettek volna, hogy az egész már ezért is képtelenség lett volna, de lehetetlenné tette volna a dolgot a vízszintes forgásnak függőlegessé áttételéhez szükséges és nagy erőveszteséggel járó szerkezet is.

Szerintem ezen mesebeli forgó várral mindenesetre összefüggésben van a székely hagyomány „Fergettyűvár” a is, amiről Jókai is ír.  Erre vonatkozó sorai kivonatosan a következők :

„A Fergettyűvár messze kimagasló hegyfokon áll a Rétyi Nyír kietlen bejárata előtt;  a szirtfokot két rohanó hegyi patak veszi körül a Borosnyó és a Kurta.”

„A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza kerek, egyszerű, óriásrakású kőfal és azon belül van egy torony, mely ezt egészen betölti.  A torony hasonlít a világítótornyokhoz, csakhogy a középen kiöblösödő mint a korsó s aztán teteje is van.  Kerülete hatvan lépés, magassága amilyen egy szál fenyő lehet.”

„Az egész torony fából van, oldalai és teteje rézbádoggal borítva, rikító zöld már a rézrozsdától.”

„Ajtaja vagy kapuja e toronynak sehol sem látszik.  Hanem ahol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskörül egy sor ablak, épen mint az érett mákfőnek.”

„S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog.”

„De hát mi forgatja a kakassarok körül? Ez a kérdések kérdése.”

Nem tudom Jókai ez adatait honnan vette, valószínűleg azonban népi szóbeli vagy írott hagyományból.  Leírja ezután még hogy ez tulajdonképen őrtorony, amelynek ablakaiból ellenség közeledtére jeleket adtak, éjjel ablakaiban megjelenő világosságokkal, mert olyan helyen állott ahol egész Háromszékből látható volt.  Kétségtelennek tartom azonban hogy ami forgatta csakis a szél lehetett.  Ámde, ha olyan vitorlái lettek volna mint a közönséges szélmalmoknak, úgy ezt a hagyomány megemlítené és Jókainak sem kellett volna azon töprengenie hogy a tornyot mi forgatta.  Viszont az a körülmény hogy a torony hosszú völgy bejáratánál és magasban állott, ez széllel hajtott voltát szintén valószínűvé teszi, egészen bizonyossá teszi pedig ezt az, — amit Jókai is megír —, hogy a torony csak ködös időben nem forgott.  Mert hiszen szél és köd egymást kizárják.

Vagyis tehát a szerkezet az alábbi rajzok szerinti kellett legyen, amely ha a szél bárhonnan fúj is, mindig forog, előnye pedig az hogy nagy szélvihar sem árthat neki és hogy nincsen szüksége vízszintes forgást függőlegessé tevő áttételre s így a leggyöngébb szél is hajthatja, mivel súrlódása rendkívül kevés van :  egyetlen ponton fönt és csak erősebb szélnél még egy ponton lent is, amikor ugyanis az erősebb szél az épületet kissé megbillentve tartja.  Ilyenkor lent a padló széle érinti a függőleges fatörzset de a surlódást itt is majdnem semmivé teszi az ha a padló szélén függőleges tengelyecskéken kis kerekek vannak.

A följáró törzsbe erősített fokok által képezett hágcsó is lehetett, aminek eredete ősidőkben a fatörzs levágott ágai csonkjai kellett hogy legyenek, s e később a följárót bizonyára csapóajtón át leereszthető és fölhúzható létra képezte, amikoris az épület folytonos forgása miatt e csapóajtó sem észrevehető sem hozzáférhető kívülről nem volt, vagyis tehát látszólag az épületnek tényleg sehol nem volt ajtaja.

Megállapítható azonban e torony okvetlen kellett hogy legyen, hogy lakói ki és be járhassanak.  Megállítása vagy valamely fékező készülékkel történt vagy azáltal hogy a szelet fölfogó, függőleges, hosszú lemezek lelapíthatóan voltak alkalmazva, amikoris, lelapítva, szelet nem fogták, sőt lehet hogy mint mód is megvolt, amely esetben az épület nagy szélben is szinte azonnal volt megállítható.  A kintről érkezők számára a tornyot vagy forgó várat a bennlévő őrök bizonyára csak titkos jelszóra vagy másvalamilyen titkos jeladásra állították meg.  Népmeséinkben van is szó a vár megállítása titkáról.  Egyik népmesénkben a titkos jel az hogy pénzdarabbal kell megdobni.  Lehet hogy volt ilyen titkos jel is de lehet hogy itt ennek csak jelképes értelme van :  az őrök megvesztegetése.  A mesében ugyanis a várban lévő leány elrablásáról van szó, amihez az őrök megvesztegetése is kellett.  Szerintem az ilyen, függőleges fatörzsre szerkesztett épületek eszméje ősnépünk kőkorszakbeli műveltségéből származik, illetve azt hiszem hogy őseink már azon időkben is készítettek ilyen épületeket és hogy ez még azon korból hagyományozódott egészen az újabb időkig.

1943-ban, Olaszországban láttam egy ilyen, függőleges tengelyen forgó szélmalmot, természetesen már vasból valót, amely villanyos dinamó hajtására szolgált.  Tulajdonosa Cavaliere Deramo Davide (Rocca di Mezzo presso Aquila Abruzzi) volt, aki az egészet maga is készítette háza villanyos árammali ellátására.

Népmeséinkből ismerjük azon indítékot amely szerint egy királyfi (ősvallásunk idejében az Ég királya fia, azaz a Napisten) kedvesét (Ilonát) keresni bujdosásnak indul és végre a Fekete Városhoz elérkezik, ahol a Változó Várat meglátja.  Vajjon nem kell-e tehát a Fekete Városban, Feketegyász Városában a sötét világűr csillagos éjszakáját és a Változó Várban magát az égboltozatot, azaz Ilona légistennői várát látnunk ?  Ha tudjuk, hogy változ szavunk, miként a latin volta szó is :  forgást jelent és hogy egyrészt világ szavunk, valamint a német Welt = világ ezekre mennyire hasonlítanak, akkor a kérdésre igennel felelhetünk.  Ilonáról tudjuk hogy ő egyúttal a Föld és lég Istennője.  Mily csodálatosan szép és költői jelképezés tehát akkor az, hogy lakása a levegőégben lebegő, légies, könnyű változó Várban van, amelynek azonban, hogy legmélyebb értelméül az égboltot, azaz a Világot kell tartanunk, ennek bizonysága marad az, hogy a Változó Várat és kertjét a Fekete Város, azaz a fekete, sötét Világtenger veszi körül;  ami egyezik avval, hogy az avar várak középső kastélyát (amelyben az avar kán laka és kupolája alatt Barata Tűzisten legfőbb szentélye volt) is kert, majd az első (legbelső) varigán vagy váron (körbástyán) kívül város, azaz a nép lakai vették körül.  A városok éjszakánként kigyúló számtalan lámpája az Ég csillagaival hasonlítható össze.

Ugyancsak a magasan a légben könnyedén lebegő csodavár, Ilona Légistennői laka, juttatja eszünkbe a föntebb említett Aranykertet vagy Tündérkertet és annak égi mását, az égi Csallóközt, de eszünkbe juttatja a délibábot is, amelyet népünk egy mondája is az avarokkal illetve azok fiatal királyával és az avar várak sáncaival meg a délibáb tündérével hozza kapcsolatba.  A monda röviden ez :  Az avarok ifjú királya és egy más fejedelem leánya szeretik egymást, de a leány apja csak úgy hajlandó a leányt odaadni ha azt vizen viszik új honába.  (Szokás volt őseinknél a menyasszonyt hajón vinni, amely szokáshoz különösen a besenyő törzsek, mint víztisztelők, ragaszkodtak, de megvolt ez némely más törzsünknél is, mint például a jászoknál.)  Az ifjú király népével azonnal elkezdetett egy nagy árkot ásni a Tiszától a palota felé;  mielőtt azonban befejezte volna, meghalt;  ama másik fejedelem orgyilkosokat küldvén, hogy mérgezzék meg.  Az árok ásatása félbemaradott, kedvese pedig bánatában elepedve, szintén meghalt, de lelke délibáb képében ma is ott lebeg sokszor a szárazon maradott árok fölött és tűnő vizet varázsol bele, amely víz megjelenését életében hiába várta, hogy azon szerelmeséhez vitethessen.

Ősrégi erődítmények, száz meg száz kilométereken vonuló sáncok, árkok nyomai Magyarországon ma is mindenfelé láthatók.  Ezek némelyikét népi neve ma is az avarokkal hozza kapcsolatba.  Ilyen például az Avarárok elnevezésű, de az avarokra utalnak az Ördögárok, Ördögbarázdája elnevezések is, mert a kereszténységben az avarok Tűzistene az ördöggel azonosíttatott, sőt a terjedő tudatlanság még az e Tűzistent tisztelt népet is ördögöknek mondotta.

De eszünkbe juttatja a Tündér Ilona levegőben lebegő vára regéje a közmondásokbeli „légvárak”-at is, amely szót délibábos képzelgések, üres ábrándképek jellemzésére használunk és amit a délibábbal ugyancsak összefüggésbe hozunk ma is;  a Tündér Ilona légi várával való kapcsolatát azonban rég feledők már, illetve a szó igazi magyarázatát és az ősmagyar hitregékben gyökerező voltát szintén eddig nem tudtuk.

Mily csodálatosan összevág ezekkel a buborék szó is, amelyet hiúságos, üres, múló valami jellemzésére használunk közmondásosan, épúgy mint a légvár szót.  Az avar párkányvárak (amelyek rekonstrukcióját az alábbi rajzokon adjuk) tetején álló könnyű kupolát pedig buborékhoz valóban hasonlíthatjuk.  Buborék szavunk úgylehet a búb = gömb szavunkból származik;  miután pedig a vizen úszó buborék félgömb alakú, eszerint a buborék szó a kupola neve is lehet.  De magyarázhatjuk e szavunkat bub-borék-nak is, amely esetben a szó második részét borit igénkkel kell azonosítanunk, mert a kupola valóban borító, beborító, befödő valami.  Miután pedig régi nyelvünkben hupolag = hólyag (Ballagi :  A magyar nyelv szótára.) a finnben pedig kupla = hólyag (Szinnyei :  Finnischugrische Sprachwissenschaft. Leipzig. 1910.), ez tehát világosan mutatja azt is, hogy a latin cupola eddigi hivatalos magyarázata (a copulare = összekapcsolni igéből) amilyen erőltetett, ugyanolyan téves is, vagyis hogy e szó is, mint számtalan más, az egykor Itáliába költözött őstörzseinktől maradott a rómaiakra.  Megfordítva az átvétel nem történhetett, mert úgy a magyar hupolag mint a finn kupla is ős-szó, vagyis természeti dolgot jelentő, míg a latin cupola műveltségi szó, vagyis műveltségi, az ember által műveltségi életben előállított valamit jelentő.  Márpedig a műveltségi szavak képződnek ősszavakból, sohasem az ősszavak a műveltségszavakból.

Föntebb az avar vár kupolája könnyű voltát említettük.  Könnyűségét ugyanis szükségessé tette a nagy magasságban való helyzete, valamint forgathatósága is.  Ilona légies, könnyű Változó Vára volt tehát a magasban forgó mesebeli légvár, amelynek egyik igazi ősmagyar neve :  Illavár, Ilonavára vagy csak egyszerűen Illon vagy Illion = illanó, könnyű, tűnő, eltűnő lehetett, aminek a német „Luftschloss” csak rossz fordítása, emennek pedig ismét magyarra való visszafordítása a „légvár” műszavunk.  Trója várát, amelyről a görög regék szólanak :  a görögök még Ilion és Iliosznak, az egyiptomiak pedig egyenesen Iluna-nak is nevezték.  (Spamer :  Weltgeschichte. I. köt. 123. old.).  Ezenkívül a görög mondákban is a Szép Helena-ért folyik a vár ostroma, aki hiszen senki más mint a mi Ilonánk, aki nevét az Ilion és Iluna nevek is fönttartották.  Az egésznek igazi értelmet azonban csak a mi népmeséinkből érthetni meg, amelyekben a vár ostroma a szép királykisaszszonyért folyik és akihez a mesehős ezüstből vagy fából készült ló belsejében jut be.  De sem a görögök sem semminemű árja vagy semita népek már nem ismerték, de ami gyönyörű költői jelképes szavak mögé rejtve még e népdalunkban is fölismerhető.

Szilaj ló, szilaj ló, kerüljünk elébe,
Hogy be ne ugorjék virágos kis kertbe !
Be talál ugorni, kárt talál ott tenni,
Szerelem bimbóját le találja törni !
Vár, Kapu, kert = nőiség.  Ló, fa-ló = hímség.

A turul-madárral kapcsolatban említettük már, hogy régen volt egy turulni, térülni, tűrülni = keringeni igénk.  Ez igének Ilion vára Trója nevében szintén nyomára akadunk, mert ez szerintem semmi egyéb mint Tündér Ilona forgó várának „túr” szócsoportbeli, azaz ős-török neve, amely névből az tűnik ki, hogy ez igénknek volt még torjázni, turjázni = forogni alakja is;  vagyis ha az árja nyelvek szóelejéni magánhangzó-kihagyási szókásától eltekintünk, akkor a Trója nevet Torja, Turja, Turuja alakúra kell rekonstruálnunk.

Tudjuk már, hogy ősnyelvünkben il, ill vagy illa levegőt is jelentett, amely szót régies -on képzővel megtoldva, kapjuk az illon = illó, azaz szálló, lebegő, tovatűnő szót is, ami azután egyaránt jelentheti jelképesen a képzeletet, a hiú, üres ábrándokat (Ballaginál régi magyar héla = üres;  amit összevethetünk a Helena névvel és a tündéries légvárral), a délibábkergető vágyódást, az egész világ semmiségét, valamint világunknak a fekete világűrben szálló, semmitérő buborékhoz hasonlíttatását.  Eszünkbe juthat a női hiúság, a szépség hiú, mulandó volta, amelyért mégis küzdünk és ostromoljuk e tűnő „légvárakat”.  (Trója ostroma.)  Látjuk pedig mindezekből egyúttal azt is, hogy istenségneveink számos különböző, habár egymással összefüggő értelmet foglaltak magukba, vagyis úgy voltak képezve, hogy mindazt kifejezhessék amivel az illető istenség kapcsolatban volt.  Emlékezünk ugyanis hogy az Ili-ana, El-ena, Hel-ena névnek élet-anya, Föld-anya és lég-anya értelme is volt.

Mindenesetre az itt elmondottakban ismét igen sok gyönyörű és igazi, nem kitalált, ősmagyar költői anyagot találtunk egy új Arany János vagy Vörösmarty számára.  De hogy ez anyag mily kifogyhatatlan, lássuk tovább :

A párkányvár (párkányoknak nevezték az avarok az ilyen várak lépcsőzetesen magasodó emeleteit.  Párkány nevű községünk ma is van Esztergommal szemben a Duna északi partján.  Meg kell pedig jegyeznünk, hogy a Felvidéken ma is élő barkó nevet viselő magyarok voltak a világba szétköltözött avar népek eredeti őstörzse, épúgy mintahogy a pelazgok őstörzse a szintén felvidéki palócok voltak) nagy kupolája tehát, magasban volta miatt igen könnyű kellett hogy legyen, amit úgy érhettek el, hogy vázát vesszőkből, hajlékony, vékony karókból, esetleg rézrudakból készítették, amely vázat azután vízhatlan anyaggal kellett borítani.  E vízhatlan anyag pedig, ha a hupolag a légies, átlátszó léghupolag, azaz az égbolt, a buborék, azaz a tündéries „légvár” (Ilonvár) vagy a délibáb jelképe kellett hogy legyen :  semmiesetre sem lehetett valami sötét, nehézkes anyag.  Talán üveg ?  Üveg is volt valóban, csakhogy az úgynevezett Mária- üveg” — nevezhetjük bátran Ilona-üvegnek ! — vagyis az amit ma, csinált műszóval csillámpalának nevezünk.  Ezt németül a szokott „Marienglas” néven kívül még „Jungfernglas”-nak (Meyers Lexikon) azaz tehát „szűzüveg”-nek is nevezik;  tudjuk pedig, hogy Ilona Istennőnk, mint Magyar Ilona, bár anya, de mint Tündér Ilona egyúttal szűz is, amiértis tavaszi megnyilatkozásában, azaz násza előtt, Tündér-Szűz Ilona is volt a neve, ahogyan ez népmeséinkben ma is előfordul még.  Ő a minden tavasszal megújhodó növényzet Istennője is, aki ilyenként minden tavasszal gyöngyvirágkoszorús, gyönyörű szűzként fogadja Magyar Napisten csókjait.  (A görög mitológiában Héra is minden évben szűzlányként lesz újra Zeusz feleségévé;  ami azonban későbbi zavar, mert Héra nem földmegszemélyesítő, valamint Zeusz sem a Nap.  Ők az ősanyag és az őserő megszemélyesítései voltak, akik számára tehát idő nem létezik mert mindketten örökkévalóak, amit azonban a görögök már nem tudván, náluk ilyen zavarok keletkeztek.)  Az Ilonaüveg pedig abszolút tűzállósága miatt az avarok tűzkultuszában szerepelt is.  Jelképezte magát a szüzességet azért is, mert a tűz (őseink szerint a tűz csak energiamegnyilvánulás, tehát hímség;  a víz ellenben anyag, tehát nőiség) nem fogja, soha el nem ég, lángra nem lobban és a legforróbb tűzből is érintetlenül, elváltozatlanul kerül elő, de emellett átlátszó mint a levegő és hártyaszerű mint a szűzhártya maga.  Ha tehát a párkányvár hupolaga (kupolája)ilyen szűzüveggel volt pikkelyszerűen födve, akkor az valóban óriási buborékhoz volt hasonlatos, átlátszó és messzire tündériesen csillogó volt, mint a levegő, mint a tünemény, mint a délibáb, mint a „légvár”:  sem tűz, sem eső nem árthatott neki, könnyű volt és Ilonát vagy Helénát mindenképen jelképezhette.

Ilona égi forgó vára magyarázatát azonban népmeséinken kívül még a magyar nép csillagképeiben is megtaláljuk.  Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című könyvében látjuk, hogy a Kisgöncöl neveztetik még „Tündéraszszony Palotájá”-nak is, amelynek egyik Csillaga pedig maga az északi Sarkcsillag, vagyis az égbolt forgási tengelyében van, amiszerint tehát e palota nem más mint Tündér Ilona Változó Vára, amelynek üvegkupolája maga az égbolt, azaz Ilona vára, amely azonos a görögök Ilion, az egyiptomiak Iluna nevű mondai várával is, azaz Trójával, amelyet a görögök sohasem ostromoltak, hanem ők csak örökölték az Ilona vára ostromáról szóló ős-palóc (pelazg) és avar regét, amelyet ők azonban soha igazán meg nem értettek, amiértis azt költőik átdolgozván, el is rontottak.  Népmeséinkből azonban napjainkig is kivehető még, hogy e regében tulajdonképen a szüzesség ostromlásáról és bevételéről van szó.  Hogy ez igaz, emellett tanúskodik ma is több Leányvár, Leánykavár, Németországban Magdeburg, vár- és városnév, mert a magyar leány szónak régen szűz értelme is volt.  Leány értelme volt az ónémet nyelvben a magd, magda szónak is, csakhogy itten már árja félreértéssel van dolgunk, mert mi tudjuk hogy Ilona Istennőnk épen ellenkezőleg a Magyar vagy Magar nevet násza után veszi föl, vagyis amikor már többé nem leány hanem „Boldogasszony.”

Hogypedig az ókorban Trója nevű vár tényleg létezett is, talán nem is egy hanem több, ez épen olyan dolog, mint ahogy ma Amerikában vannak például Memphis és Alexandria nevű városok, vagyis a régi mondai, történelemben, hitregékben szerepelt városneveket újonnan alapított városokra mindig újra és újra alkalmazták.

Mind a föntiek után nem lesz többé oly érthetetlen előttünk az sem amit némely népmesénk mond, hogy Tündér Ilona vára aranyláncon arany csillaghoz erősítve függ és mindig arra fordul amerre az Áldott Nap.  Ez aranycsillag tehát a Sarkcsillag.  Igazi ősi várkastélyainkon pedig ez aranycsillagot a kupola tetején lévő kerek nyílásban, az ógban (avar szóval: az ór-ban) összeérő rézrudak végét képezték, olyanféleképen mint ezt a megelőző oldal rajza mutatja.  Amely rúdvégek aranyozottak is lehettek és amely csillagalakról aranyláncon függött Tündér Ilona ágya, amely azonban a régi, kerek, váralakú, tornyos kórcsillárokhoz volt hasonlatos, amilyen egy az Aachen városabeli dómban is van, és amelyet Nagy Károly az avaroktól zsákmányolt volt.  Tündér Ilona ezen függő, kerek ágyát itt le nem írhatom, mert erről az avar várakról és a vele összefüggő mesékről, és egyebekről, szintén igen hosszú tanulmányt kellene írnom.  Csak azt említem tehát meg, hogy a várhupolagoknak is kétféle megoldása volt.  Olyan amelyet a középen álló oszlop tartott és olyan amely önmaga állott meg és amelynek ógjáról az igen nagy és tornyocskáin öröklámpákat égető körcsillár függött.  Az előbbinél a hupolag volt forgatható, az utóbbinál pedig csak a csillár.  (Lássad az illető népi adatok egyrészét: „Ethnographia.” 1927. 149 old. és Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág: „Az örök ifjúság vize.”)

A magyarságtudomány (a hungarológia, amely az emberiség ma még titokzatos homályba burkolt ősmúltját is megvilágítandja) a jövőben, ha kifejlesztjük, azt is meg fogja állapíthatni, hogy ősnépeink hímelvi törzsei a földi paradicsomot, vagyis Tündér Ilona kertjét, víz között, szigeten valónak képzelték, valamint hogy természetesen hasonlónak képzelték a Mennyországot, azaz az égi paradicsomot is, de hogy a nőelvi törzsek ezt ellenkezőleg a hímséget jelképező magas, nehezen megmászható sziklahegy tetejére, sőt némely rege szerint óriási, toronyszerű épület tetejére is képzelték, amelyre eredetileg női mesehősnek vagy hősnőknek kellett följutniuk, de akik helyébe, az igazi jelképes értelem feledésbemenése folytán, ma már szinte kivétel nélkül férfi mesehős tétetett;  elhomályosult maradványokra azonban még akadunk.  Ilyen a Szélvár és Póka Ágnes regéje is.  (Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág: „A szélvári csodavirág.)  A rege lényege ez :  Gazdag ifjú és szegény leány nem lehetnek egymáséi mert a gazdag apa nem engedi.  Magas hegy tetején Szélvárban terem a csodavirág, amelyet a leánynak meg kell szereznie.  Ezer halálos veszedelem között sikerül följutnia és a virágot meghoznia, mire az eddig ellenkező gazdag apa házasságukba beleegyezik.  A hegytető paradicsomi kertjének emlékét itt már csak a „csodavirág” tartja fönn, de feledésbe ment, hogy a nász a hegytetőn történik, ami azonban megmaradott egy más hasonló regénkben, amelyben a leány az érte epedő ifjúnak azt mondja hogy csak egy bizonyos hegy tetején lesz az övé.  Hiányzik azonban már ebből is annak megmondása, hogy akik azon hegy tetején lesznek egymáséi azok férj és feleséggé lettek, épúgy mint a hímelvieknél azok akik a szent sziget kertjében egyesültek.

Úgyszintén megállapítható lesz az is, hogy mindez összefüggésben volt azzal is, hogy a hímelvi törzsek közül azok amelyek lakai azaz kunyhói kupolaszerűek (nem hegyesek) voltak, ezeket rendesen úgy építették, hogy vázuk magától is megállott, holott a nőelviek úgy, hogy ezeket középen rúd vagy oszlop tartotta, amely aztán a hímség jelképe lett és amely jelkép összefügg az Eget tartó Atlasszal illetve Herkulessel, amely dolgokból azután még az is következik, hogy a fönti rajzon vázolt, fatörzsön forgathatóan megalkotott épületek is nőelvi törzseink találmánya kellett hogy legyenek.

Említettük hogy Ilona ikernővére Temise volt.  Ez azonban csak a kunoknál volt legáltalánosabb neve, mert a t-m, d-m, t-n, d-n alakú szavak, valamint ezek megfordítása (m-t stb.) náluk a víz, a nedvesség, tej, tehén és nőiség nevei voltak.  Láttuk hogy a magyar törzsek hímelvűségével szemben a nőelvűséget a szemere törzsek képviselték, amelyek szócsoportja a szem (sz-m, s-m, n-z, n-sz stb.) volt.  Viszont a nyelvészek előtt ismeretes, hogy a sziszegő hangok (sz, s, z, zs, cs) igen könnyen változnak t vagy d hanggá, úgyhogy a tem szócsoportot a szem szócsoporttal tulajdonképen azonosnak vehetjük.  A kunok pedig a sziszegő hangok helyett valóban szerettek t vagy d hangot ejteni, amiszerint tehát Szemere és Temere vagy Tamara egymással teljesen azonosak (Ismeretes ugyanis, hogy a magánhangzók változása alig játszik szerepet.), aminthogy Szemere Földistennőnk nevét az elő-ázsiai Szemiramisz-Szamuramat mondai királynő nevében épúgy megtaláljuk mint az oroszországi mondák Tamara királynője nevében, akik tehát azonosak Tündér Ilonával, illetve a vízistennői megnyilvánulásával is, aki mint ikernővére is szerepelt, de tulajdonképen vele azonos volt.  Ezek után mármost érteni fogjuk az árja mat-er, met-er, Mut-ter, Mad-el, Mäd-el nőt jelentő szavakat is, amelyek hiszen csak a t-m, d-m alakú szavak megfordításai.

Az m és n hangok, bár kiejtésileg egymásnak nem rokonai, de hangzásilag egymáshoz oly közeliek, hogy őket a fül kissé távolabbról meg sem tudja különböztetni, amiértis a nyelvekben azonosulni is szoktak, vagyis a t-m, d-m és m-t, m-d alakú szavakat az n-t, n-d és t-n, d-n alakúakkal azonosaknak tekinthetjük.  (Példa, hogy a magyar kan szó erdélyi tájszólásokban kam, a nesze! pedig mesze!, sőt a nevetni is mevetni.  Mi több :  régibb nyelvemlékeinkben találjuk elég gyakran :  mák-szem, búza-szem helyett mák-szen, búza-szen.)  De tudni fogjuk ezután a dáma szó igazi eredetét is;  hogy ugyanis ez valamikor tulajdonképen semmi egyebet nem jelentett mint nőt, de az őskori fenséges óriásszarvas nőstényét is jelentvén, előkelőség, fenségesség értelmet is kapott, épúgy mint ahogy a görög agetosz, aksziosz és a latin augustus szavak is az ősszarvas hímjei ágas vagy ákos nevéből származtak ugyan de ez állat fenséges megjelenése és főistenjelkép mivolta révén még fenséges, tiszteletreméltó, csodálatraméltó értelmet is kaptak.  De érteni fogjuk ezek után azt is hogy a dám-szarvas latin dama neve eredeti értelme sem volt más mint nőstény, vagyis hogy valamikor tulajdonképen csak szarvastehén jelentése volt.  Ha eszünkbe jut, hogy az ó-franciában dain (az olaszban daino) = dámszarvas, úgy e francia szóban tisztán és világosan fölismerjük tehén szavunkat, amelynek tehát valamikor tajin, tejen, illetve dajin, dajn, dan, tana alakjai is kellett hogy legyenek, úgyhogy mindezek egyrészt a tej, régen té, téj, táj (Csíkmegyében ma is táj = tej) szavunkra, másrészt a szláv dojka = emlő, dojiti = szoptatni és a magyar dajka szóra vezet rá.  Úgyhogy kénytelenek vagyunk ismét a Tejútra és a tehénnel jelképezett és Herkules Napistent szoptató Hera Juno Istennőre gondolni.  De kénytelenek vagyunk egyúttal azt is belátni, hogy mindezen megfejtések csakis az ősmagyar mitológia és a magyar nyelv segítségével lehetségesek.  Ezen ten, tem szóalakok megfordítva, fejtik meg az egyiptomi mitológiabeli Neit, Nut és Mut ősistennőneveket is, amelyek az ősvíz, az őstenger, ősnedvesség azaz a világkezdő ősanyag nőistenségben való megszemélyesítései nevei voltak.  De e nevek sem egyebek mint a mi régi ned, nedű, mai nedv szavaink és a latin-olasz madeo madido = nedves szavak változatai.  Ugyene szavak képezik az árja nyelvekbeli méd, mét = méz szavakat is, míg méz szavunk ismét a d és t hangoknak sziszegőhanggá való könnyű átalakulhatását tanusítja, mivel a méz is folyadék, nedves anyag és épen a tejjel állíttatik gyakran párhuzamba;  viszont az m, v, b, mássalhangzók közeli rokon volta révén méz szavunk a víz szavunkhoz is visszavezet, amelynek révén épen úgy mint a méz szavunk révén is, a kun szócsoportot elhagyván, visszatértünk a besenyő és szemere szócsoportok területeire, amelyekben sziszegőhangok állanak a t és d hangok helyén.

De az elmondottak értetik meg velünk Temes folyónk nevét is, amelynek régen Temis, Tamis változatai is voltak.  Tökéletesen egyezik pedig ezekkel az angolországi Thames, vagy Temse, régen Tamisz folyó neve, de föl kell még tűnjön nekünk az Európában és másutt is előforduló számos Ten-, Tem-, Dan- kezdetű folyónév, különösen pedig a Don, Duna és régi Deneper, Deneszter és Tana folyónevek, továbbá az Azovi Tenger régi Tanaisz neve, mitöbb az abesszíniai Tana tó neve is.

Ha tehát Magyar Napisten neje Ilona volt, aki a Szemere nevet is viselte;  de Hunor neje meg Temise volt, aki a besenyőknél Besenyőnek is neveztetett és míg amaz inkább Földistennő, emez inkább Vízistennő volt.  Aminthogy a békés, gyümölcstermelő és hímelvi magyarokkal szemben a nőelvűséget a békés, gabonatermelő szemerék képviselték, úgy a harcias, vadászó és hímelvi kunokkal szemben a nőelvűséget a harcias és főkép halászó, vizi és hajózó életet folytató besenyők képviselték, bár volt a kunoknak egy más nőelvi törzse is, amely a méd vagy mada, mata nevet viselte és amelynek őstörzse a matyó nevet Felsőmagyarországon ma is viseli, de amely a szemere törzsektől úgy vallásos fölfogásában mint műveltségében alig különbözött.

Mindezen nőelvi törzsek a Napistent szintén tisztelték ugyan (a szemerék Szam, Szon, Szomata stb. nevek alatt, a besenyők Pet, Petur, Bátor, Veszer néven), de náluk mindig a Föld- illetve a Vízistennőnek volt nagyobb kultusza.  Hasonlókép volt ez természetesen az ős-főistenséggel is.  A nőelvi törzseknél az Ősanyag-Istennőnek, a hímelvieknél az Őserő-Istennek volt nagyobb kultusza.  Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbiak, bár főistenségek voltak, de mégis általában kultuszuk nem volt oly nagy mint a nemzeti, névadó istenségé;  bár voltak ez alól kivételek is, mint például az amazon törzseknél, amelyek egyrészt a nőelvűséget a végletekig vitték, másrészt csak az Ősanyagistennőt részesítették nagy tiszteletben, akit Ama, Ma, Amaza, Eme, Emese, Sz, Isz, Iszonya alakú neveken neveztek és kultuszát szinte az egyistenvallásig vitték.  Hasonló kivétel természetesen hímelvi törzseknél is előfordult, aminek eredménye volt a fanatikus egyistenhívőség is, amely fanatizmus természetesen csak azután következett be, miután az ősi magyar vérséget már idegen vérség nyomta el, vagyis Palesztina és Szíria fajunkbeli ősnépeit a hegyek közül és sivatagokról közéjük folyton és mind tömegesebben beszivárgó műveletlen és szellemileg fejletlenebb más népek úgy nyelvileg mint fajilag már elborították.[2]

Nőelvi őstörzseink eszejárása a mai anyagelvűséggel (materializmussal) hasonlítható össze, mert holott a hímelvi törzsek minden létezőnek emberi ésszel meg nem érthető kezdetének, ősokának az örökké megvolt őserőt tartották, amely az anyagot is létrehozta, és ezt férfiistenséggel jelképezték, ezzel szemben a nőelviek szerint minden létezőnek emberi ésszel szintén föl nem érhető kezdete az ősanyag volt, amely öröktől fogva létezett, amely az erőt is szülte és amit ők nőistenségben személyesítettek meg.  Mivel pedig mielőtt ezt megszülte volna, még semminemű erő (energia), azaz semmiféle hímség nem létezett, ami megtermékenyíthette volna, ennélfogva ő csak szűzen szülhetett, vagyis tehát szűz-anya volt.  Lévén pedig a hő és fény is erők, ezért ezek megszületése előtt csak sötétség és hidegség létezhettek.  Ezért az Ősanyag költői megszemélyesítését vagyis az Ős-Anyagistennőt, az Örök-Anyát, a nőelvi törzsek egyrésze, mint például a besenyők, feketének képzelték;  vagy csak feketébe öltözötten, vagypedig feketebőrűnek is ábrázolva őt.  Ez oka annak, hogy például a rómaiak által „Efezuszi Diana”-nak nevezett elő-ázsiai Ős-Világanya-Istennő, aki tiszteletét a rómaiak is átvették, feketearcú-, kezű-, lábúnak ábrázoltatott, amint azt szobrain látjuk, amelyeken teste látható részei fekete márványból készültek, míg a ruhái és a rajta lévő jelképek fehér márványból valóak.  Holott láttuk hogy a magyarok az ős-Anyaistennőt a Tejúttal azonosítva, épen ellenkezőleg fehérnek képzelték és őt fehér szarvasünővel jelképezték.  Vagyis láthatjuk ezekből is, hogy őseink jelképes regéiket teljesen szabadon és tetszésük szerint költötték, habár ezekkel mindig természeti valóságokat igyekeztek költőileg kifejezni.  A vallási türelmetlenség, felekezeti gyűlölködés és vakhit, amely egymásellen uszítja a különböző felfogású embereket, csak igen későn, más népek elszaporodásával vette kezdetét, különösen pedig a mai prófétai vallások elterjedésével.

A besenyők maguk is barnabőrűek és feketehajúak voltak, a földközi, sőt kissé a negroid fajok felé hajló test- és fejalkattal.  Ősrégi időkben a mai arab félsziget déli részében és Afrikában ők alapították Sába és Abesszínia országait.

Innen származnak a Sába királynőjéről szóló mondák, amelyeket későbbi népek csak áthelyeztek újabb időkbe.  „Sába királynője” senki más mint a besenyők nemzeti Istennője Besenyő, aki neve Saba, Sabina, Szabenna is volt, amely mondai királynőtől az abesszíniai nép magát ma is származtatja.  Ez a megfejtése annak is, hogy Abessziniában a Mária-Terézia tallérok máig is forgalomban vannak és Abesszínia számára ma is újra és újra veretnek;  vagyis az ezen tallérokon lévő Mária-Terézia-fejről egykor az abesszíniai nép a fejébe vette, hogy ez az ő ősük : Sába királynéja képe és hogy e tallérok még őtőle származnak, amiértis e pénzeket minden másnál szívesebben fogadta el.  Abesszínia igazi, ősi neve tehát Beszini, Besszínia volt míg a kezdő a csak névelő, épúgy mint az avarok igazi vár vagy várkun neve előtt.

Miután nőelvi őstörzseink fölfogása szerint az erőt az anyag szüli, ezért — amint már említettük — az Ős-Anyagistennőt szűz-anyának képzelték, de értvén ezt egykori nagy szellemi műveltségünk idején, természetesen, csak jelképesen, azaz tudván, hogy maguk az istenségek is csak költői megszemélyesítések.  E költői rege ment azután át egyrészt buddhizmusba, ahol a Buddha születéséről szóló mondákban szintén nyomára akadunk, másrészt a kereszténységbe is, de már teljesen szószerint véve, sőt a kereszténységben már sérthetetlen és megváltozhatatlan hittételként;  amelyben kételkedni halálos bűn, amelyért örök pokol büntetés jár.  Továbbá a Bibliában a Suzanna névben a Szűz-anya név maga is fönnmaradott, habár, természetesen, az igazi értelem ismerete nélkül, épúgy mint ahogy Mária anyja Anna nevében a mi ős-Istennőnk Anya neve maradott fönn, amely anya szavunk régen anna alakban is élt, például a szumiroknál, míg az etruszkok enna-nak ejtették.

A szemere és besenyő törzseknél az Ős-Nőistenség egyszerű S vagy Sz hangból álló neve azzal volt összefüggésben, hogy ez a víz hangja, a nedves őselemé, amely őseink fölfogása szerint nőiség.  A víz ugyanis ha folyik, ha hullámzik, ha csurog, ha esőként hullik, ha sugárban lövell, mindig ssss hangot hallat.  De ugyane hangot hallatja a gabona növények sokasága, ha egy gabonaföld fölött a szél végig fut, vagyis akkor ezek is a vízéhez hasonló suhogó hangot adnak, miközben a vízhez teljesen hasonló módon hullámzanak is.  Láttuk pedig, hogy a szemerék gabonatermelők voltak.  Náluk a gabonanövények, valamint a besenyőknél is (akik, bár mellékesebben, de gabonát szintén termeltek) mindenkor Szemere vagy Besenyő Istennő szent növényei voltak, Neveik :  szem, zab;  megfordítva : búza, mai nyelvünkben is részben még szemere-besenyő alakúak.  A rizs pedig, tudjuk, csak vízben terem, a besenyők meg épen csak vizenyős helyeken laktak.  Ezenkívül a gabonaszemek sokasága, ha mozgatjuk, ha vízként öntjük :  szintén a víz ssss hangját hallatja.  Láttuk pedig, hogy a szemere és besenyő szócsoportok egyik alkatrésze a sziszegőhangok voltak.  A besenyő szócsoport másik alkatrészét a p, b, m ajakhangok és a f, v félajakhangok képezik, ami meg azzal van összefüggésben hogy a barnabőrű és a negroid felé hajló fajoknak fejlett ajkaik vannak, míg például a kunoknak, akik szócsoportjából, az egy m kivételével az ajakhangok hiányoznak, igen keskeny ajkaik voltak.  Különösen áll ez a fehérkunokra, akik, amint a rajzon is láthatjuk, a koponyatorzítás szokásának is hódoltak.

Ha teljes csönd vesz bennünket körül, például barlang mélyén, tökéletes szélcsöndben magas hegy csúcsán vagy tenger síkján, akkor fülünkben halk szszszsz hangot hallunk.  Ezt szemere és besenyő őseink az Örökkévalóság hangjának, a Mindenség Tengere susogásának, a Csend szavának nevezték, természetesen csak jelképesen mert valószínűleg ezt ők is vérünknek ereinkben való folyása hangjának tartották.  Ha azonban ez tényleg így is van, akkor is ez is tehát folyás, azaz tehát folyadék hangja.  Vérkeringésünk, illetve szívünk szüntelen verése, mozgása, azaz élete is tehát a Nagy Titok, az Élet Titka, amely emberi értelemmel meg nem fejthető.  Vagyis ezen Sz hang is a besenyők titokzatos, sötét, feketearcú Ős-Istennője neve és egyúttal az ő szava is, az ő tiltó, hallgatásra intő Szszsz! vagy Ssss! szava, amely tiltja az Örökkévalóság titkát kutatni, a Világ létét magyarázni akarni, mert aki ezt mégis teszi, próbálgatja, annak büntetése az hogy megőrül.

Említettük föntebb, hogy a Nagy Sötétséget megszemélyesítő besenyő Iszonya Istennő egyúttal a Halál Istennője is volt.  E törzseink szerint ugyanis mindennek kezdete, tehát az élet kezdete is, a végtelen világűr ősanyagában volt, amely örök idők óta létezett.  De ugyanezen Végtelenség sötét, tátongó és hideg tengere, a nagy világűr tehát, amelyből az élet származott, az amely minden életet mindig újra meg is semmisít, amiértis ő az Élet kezdete, de vége is, ő a Halál is, aki saját gyermekeit fölfalja, amiértis a besenyő nevével azonos iszonyú és iszonyatos szavaknak a borzalmas és rémes szavakkal azonos értelmük volt.  Azt pedig már láttuk hogy a nemzeti istenség és az ősistenség nevei között a különbség rendesen csak az hogy utóbbiból a kezdő mássalhangzó hiányzik, a jelen esetben Biszonya-Iszonya és Temese-Emese.  Láttuk azt is, hogy őseink hitregéi szerint a Napisten ragyogó, szépséges, aranyhajú és nagyerejű hősként harcol az életet elnyelni, megsemmisíteni akaró sötét és hideg Halál ellen, — amely pedig neki anyja is, valamint nekünk, élőknek, az ő édes gyermekeinek, akiket ő védelmez, ősanyja.  E gondolat van meg, de már teljesen elhomályosulva, elrontva a görög mitológiában is.  Itt Héra a főistennő, aki emlőjét Heraklész Napisten szopja és ami annak elrontott maradványa, hogy Héra senki más mint az ős-Istennő, azaz a Napisten anyja.  Az pedig, hogy Héra utóbb neki életére tör, őt üldözi, annak elhomályosult emléke, hogy a sötét világűr a belőle keletkezett életet ismét el is nyeli, meg is semmisíti.

Sokkal világosabban fölismerhetően maradott meg az indiai mitológiában, amelyben Káli a Halál Istennője, a rémes, fekete Istennő, aki minden életet létre hozott, de minden életet ismét meg is öl, föl is fal;  aki nevének értelme is fekete, sötét.  Ezen Kál szó, amely számos nyelvben sötétség, feketeség értelemmel van meg, csak l-es kiejtése a magyar gara, török kara, japáni kuro = fekete szónak, de amely a mi halál és az ugor kula = halál szavainkkal is azonosul.  Az afrikai oromo (vagy galla) nyelvben, amely a magyarral oly sok hasonlósággal bír, hallaia, halleia = tenger és mélység, ami tehát szintén a mi halál szavunkkal és hal, meghal igénkkel függ össze, mert ennek a meghalás értelmén kívül az erdélyi tájszólásokban meg süllyed értelme is van (például: lábam a hóba halt = lábam a hóba süllyedett), ami tehát azt tanusítja, hogy őseinknél a meghalás mélységbesüllyedésként is fogatott föl, vagyis az Örökkévalóság Tengerébe merüléssel hozatott költőileg össze.  Föltünően igazolja ezt még hal főnevünk is, vagyis azon állat neve amely a mélységben tartózkodik.  Több népmesénkből következtethető, hogy őseinknél a hal valóban a halál jelképe volt, vagyis a mélysége és a mélységbe süllyedése.  Sőt mivel a halál az örök csönddel, az örök hallgatással is egy, a hal pedig azon állat, amelynek tüdeje nem lévén, örökké hallgat, a jelképes összefüggést ez is megerősíti és ami még ezen közmondásainkban is kifejeződik: „Hallgat mint a hal.” vagy „Szótlan mint a hal.”

Mindezek utóbbi szavak azonban, amint látjuk, már sem a szemere, sem a besenyő szócsoportba nem tartoznak, hanem egy egészen más törzsünkébe, amelynek valamely ága, valószínűleg a nőelvi, szintén halászó és hajózó életmódot folytatott.  E törzsünk neve gál, gél, vagy kár, kurus, kuruc, kőrös volt, éspedig közülük a hímelviek kalota, galata, kalocsa, kelte, haropa, a nőelviek pedig kalán, gelona, helena, kirena alakú neveken neveztettek.  Ez is azonban azon dolgok közé tartozik, amelyekkel jelen könyvünkben bővebben nem foglalkozhatunk, mert hiszen ezeknek a Csodaszarvashoz vajmi kevés közük van.  Ezért épen csak néhány szó említést teszünk az alábbiakról :  A kelta nyelvet a tudósok hosszú viták után az árja nyelvek közé sorolták ugyan, de ez csak igen nehezen sikerült, a kelta és az árja nyelvek közötti nagy eltérések miatt.  A tényállás szerintem az, hogy az ismert kelta nyelv az igazi, ősi kelta nyelvnek csak késői, romlott, elárjásodott maradványa.  Az ősi kelta az ősmagyarhoz még sokkal közelebbálló volt és valamint a többi törzsek nyelvének, úgy az övéknek is megvolt a maga szócsoportja, amelyet a gy, g, k, h, és r, l mássalhangzók képeztek.  Szent állataik a halakon és más viziállatokon kívül voltak az oroszlán, a sas és a ló;  hímelvi alapjelképük a bot, de amelyet ők karó, kóró, kaló, koló alakú szavakkal neveztek, nőelvi jelképük pedig a karika vagy gyűrű, amelynek még kalán, kolán, koronk, küren stb. alakú nevei is voltak.  Végtelenül gazdag mitológiájuk, gyönyörű regeviláguk szétszórt, elromlott maradványaival tele van a világ, de ezek mély értelmét és egymássali összefüggését ma senki sem ismeri.  Hogy ezen regevilágból csak egyetmást említsek :  ide tartozik például a Garam folyónk mélyén palotában lakó Békakirályné meséje és annak úgy nálunk meg más népeknél való számtalan változata.  Béka szavunk azonban kabar eredetű, míg gál törzseink ezt réka-nak ejtették, amivel aztán egy regebeli Réka királynéról szóló mondák függenek össze, amelyek csak később hozattak kapcsolatba Atillával és feleségével.  E regék többnyire vízalatti palotákról, városokról szólanak, ahova földi emberek csodás dolgokat tanulni járnak.  Ide tartozik például a kaldeai Oannesz-monda is, amely a vízből kijáró és az embereket oktató halemberekről szól.  (Lássad például Benedek Eleknél „Szekfűhajú János” meséjét.)  De ide tartozik például a szegény halászról szóló mesénk is, aki hálójába a Békakirályné ismételten egy kerek követ tesz, amelyről, mikor a rátapadott iszaptól megtisztul, kitűnik hogy hatalmas gyémánt.


Tovább

___________________

*E Magda név helyébe később csak azért került Piroska, mert a Magda nevet latin eredetűnek vélték.

2A zord hegységek közül és terméketlen pusztákról a lakosság folyton szivárog a jobb megélhetési lehetőségeket nyújtó síkságok, völgyek és tengerpartok felé, még akkor is, ha itt csak alárendelt helyeket tud magának biztosítani;  aminthogy mindenütt azt látjuk, hogy az ilyen, jobb megélhetési lehetőségű helyeken a szolgák, cselédek, durva munkákat végező egyének, szinte kivétel nélkül a környező hegyek vagy terméketlen pusztaságok vidékéről származó emberek, akik kivétel nélkül műveletlenebbek és testileg, lelkileg durvábbak mint a helybeli lakosság.  Eleintén a lakosságba beleolvadnak ugyan, de utódaik, keverék egyének lévén, már durvábbak mint a tisztavérű őslakosság egyénei.  Számuk újabb és újabb beszivárgás folytán mindinkább gyarapodik, úgyhogy idővel az őslakosság között egy alacsonyabbrendű népréteg képződik, amely bár urai nyelvét is bírja, de egymásközött már magávalhozottt nyelvét is használja.  Beházasodás vagy személyes élelmesség révén egyeseknek, majd mind többeknek, sikerül előkelőbb helyzetbe jutniuk.  Ezek az őslakosság magasabbrendű műveltségét tökéletesen, sőt mohón sajátítják ugyan el, hogy alacsony származásukat palástolják, szellemileg azonban mégis durvábbak maradnak, annál inkább mentül több ereikben a bevándorlott durvább nép vére.  Ekkor kezd a bevándorlottak nyelve is mindig általánosabban használatba jönni, bár telides-teli van olyan az őslakosság nyelvéből vett szavakkal amelyeknek megfelelői benne nem voltak meg.  Így állanak elő a keverék nyelvek.  Mivel a beszivárgás szakadatlanul tart, idővel a beszivárgó nép többségbe jut, az uralmat is magához ragadja, az őslakosságot hatalmilag és nyelvileg is elnyomja, sőt szellemileg durvább lévén, a legkíméletlenebbül irtani és üldözni kezdi, mire az őslakosság, saját nyelvét feledve és kényszerűségből meg is tagadva, az úrrá lett jövevények tömegében elenyészik.  A bevándorlott nép most már természetesen saját nyelvét kezdi kiművelni és nála, durvább lelkülete folytán, az igazságérzet is csekély lévén, nemcsak az átvett szavak idegen eredetét kezdi letagadni, de a művelt ősnép egykori létezését is szívesen elhallgatja, majd tagadja is és a tőle átvett műveltséget is arcátlanul a magáénak állítja.
   Mind ennek elkerülhetetlen következménye azonban a műveltség, erkölcs és becsületérzés hanyatlása volt, vagyis még esetleges technikai haladások dacára is, műveltségi és szellemi süllyedés volt, ami műveletlenebb alacsonyabbrendű tömegek uralomrajutásával sehol el nem maradhatott.
   Ez volt az oka például a dalmáciai tengerparti városok lassú elszlávosodásának, valamint Magyarországon is a termékeny völgyek és lapályosabb tájak ősi magyarsága lassú elszlávosodásának vagy eloláhosodásának az újabb időkben.
   Természetes dolog, hogy a hegységek és terméketlen tájak lakossága igyekezik a jobb megélhetési viszonyokkal bíró helyekre, viszont az itteni kifinomultabb népnek sohasem jut eszébe a zord hegységek közé vagy a sivatagokra költözi és ott megtelepedni.
   A fönt leírt folyamat a történelemben számtalanszor ismétlődött.  Ritka kivételek csak szokatlan hatalmi, társadalmi vagy természeti viszonyok következtében történtek.  Például a rómaiak hódításai és a kereszténység fegyveres terjesztésével járt nagy nyelvcserék.