Magyar Adorján
A Csodaszarvas

A szarvasálarcos ember



Említettük, hogy őseink jelképes szertartásaiban a Csodaszarvas szerepét egy szarvasálarcos ember játszotta.  Hogy e szarvasálarc mily ősrégi, arra nézve álljon itt az alábbi, a tudósok előtt már eléggé ismert, a Kőkorszakból ránk maradott ábrázolat.  Ezen az álruha annak ősrégi, ha talán nem is a legrégibb, alakját látjuk föltüntetve, amelyet még igazi szarvasbőr képez, a fejre tett igazi szarvaskoponyával, amelyen a szarvak is rajta vannak, de amely az ember arcát — amint ezt az ábrázolaton látjuk — szabadon hagyja.  Igaz ugyan, hogy itt az ábrázolat szerint nem foltocskás szarvas bőrét látjuk, hanem olyat amelyen sötét színű hosszanti csíkok vannak, bár úgylehet hogy ezek csak az állatbőrre vagy az ember bőrére festvék, mert a csíkok a lábakon is folytatódnak, holott, amint ez az ábrázolatból igen világosan kitűnik, a lábakat az állatbőr már nem borítja, mert ezek tisztán emberi lábakat mutatnak.  Egyébként az alak szakállas arca is nemi része is világosan mutatja, hogy az alak nem igazi szarvast hanem szarvasnak öltözött férfit ábrázol.  Ám azt is ki kell emelnünk (ami megokolja, hogy itt miért nem a foltosszarvast hanem valamely más szarvasfélét látunk), hogy a mi ősműveltségünk és ebben a Csodaszarvas szereplése is vagy még a Jégkorszak előtt keletkezett, vagypedig ha ez alatt is, de oly helyen ahol Jégkorszak nem volt, mint például a Magyar Medencében,* amint ezt a geológusok megállapították, és aminek oka az lehetett, hogy régen e terület olyannyira vulkánikus volt, hogy itt a Föld önmelege akadályozta meg az eljegesedést és amely vulkánosság maradványa a számos dunántúli, ma kialudott tűzhányó, valamint a budavidéki mai forróvízforrások.

Márpedig ezen ábrázolat a Jégkorszak alatt barlangokban lakó emberektől maradott ránk, amely emberek vagy a mi ősnépeink a Jégkorszak ideje alatt, az akkori küzdelmes életben elvadult szakadékai voltak, vagypedig olyanok akik őstörzseinktől merőben idegenek voltak ugyan, de tőlük egyes műveltségi elemeket átvettek volt.  Ezen népek életterén azonban a foltos szarvas nem élvén, ezt nem ismerték.  Vagyis valószínű, hogy ez állatfaj csak enyhe éghajlatú tájakon élt.

Sebestyén Gyula „A regösök” című könyvében bemutatja a mongolok „cam” nevű táncában előforduló szarvasálarcos alakot, amellyel együtt még egy bikaálarcos is ábrázolva, amely pedig a mi egykori „Bözön Biká”-nkkal azonos.  Megemlíti Sebestyén, hogy ilyenek a tibetiek újévi ünnepségein szintén szerepelnek.  Azon körülmény, hogy a szarvasálarcos ember táncol is, azt sejtteti, hogy itt már nem őseredeti szertartással van dolgunk, mert tudván hogy ez valamikor magát a főistent jelképezte, a táncolást ennek méltóságán alulinak érezzük, bár ellenvethető, hogy a tánc ősidőkben époly szent valaminek tarthatott mint ma a vallásos éneklés.  A Sebestyén által bemutatott szarvasjelmez ruháját már igen szép, művészi palást képezi, amely állatbőrre már egyáltalán nem emlékeztet, de teljes, az ember arcát és fejét is befödő szarvasfeje is van, agancsokkal.  Azt már tudjuk, hogy az egykori újév egyúttal Karácsony is volt, vagyis a Napisten évvégi halála és újévi újjászületése napja, illetve éjszakája, egyaránt.

Ezen tibeti és mongol szarvasálarcokkal csodálatosan egyező kelet-magyarországi magyar regös-szarvasálarcokat mutat be Sebestyén Gyula Szamosújvárról, amelyeknek majdnem tökéletesen ugyanolyan, bár kevésbé művészi palástja van mint a mongolokénak.  Hasonló regös-szarvasálarcot mutat be magyarországi oláhoktól is, amelyek fejéről azonban már hiányzanak az agancsok, és már nem is szarvasnak hanem „turka”-nak nevezik és bikának, kecskének, sőt nyúlnak is tartják.  Meg kell jegyeznünk, hogy a régi magyar szokásokat, népviseleteket a bevándorló de teljesen műveletlen oláhok (és ugyanúgy a magyarságot környező más nemzetiségek is) átvettek azok teljességében és az énekeket oláhra fordítva, de természetesen rajtuk sokat rontva és keresztényesítve.  Mégis e népszokásból és az énekekből, elmaradottságukban sokat, máig is fönntartottak még, amikor a sokkal műveltebb magyarok, a Nyugat hatásának engedve, sok minden ősiséget rég feledtek már.  Áll ez annyira, hogy például a mai erdélyi oláh népviselet nem egyéb mint a 200-300 év előtti ottani magyarság népviselete, amelynek tökéletes mása még 100-200 évvel ezelőtt is a Dunántúl, a Balaton vidékén is megvolt, amely vidék magyarsága az oláhokat hírből sem ismeri, és amely időkben az oláhság még Erdély lakosságának is csak számot alig tevő kisebbségét tette.  Mégis e viseletet már oláhnak tartják az erdélyi magyarok is.  1908-ban hallottam kalotaszegi magyaroktól az erdélyi oláh népviseletre vonatkozó e jellegzetes adatot :  „Ruháinkat egy-két évig viseljük ünneplőnek, aztán egy-két évig munkában, mindennapinak;  aztán eladjuk a havasi oláhoknak.”

A kecskét azonban, mint regös-népszokásbeli állatot a németek is ismerik Ausztriában.  Hogy ez a kabár törzsünktől származó zodiacusi Capricornusszal, azaz a halfarkú kecske csillagképével függ össze, azt mi már értjük.  Viszont a szarvasálarcos ember mellett régebben mindig szerepelt még egy bikaálarcos is, amely meg a Bika állatkori (zodiacusi) csillagképet jelentette.  Innen származik a mai oláh és lengyel turka és tur (=bika) elnevezés, amelyet az oláhok ma — a bikaálarcos alak feledésbemenésével — a szarvasálarcosra helytelenül alkalmaznak.  A lengyeleknél viszont a bikaálarcos is megvan.

Vagyis Magyarország Keletén és Erdélyben a bikaálarc veszett ki teljesen és csak a szarvas maradott meg, de él máigis a bikaálarc „turka” neve;  viszont a Dunántúlon meg a szarvasálarc tűnt el teljesen, holott a Csodaszarvasról szóló énekek töredékei napjainkig fönnmaradtak, sőt ennek külseje és még a szarvai hegyén égő gyertyák is leírvák;  azon megjegyzés pedig, hogy e gyertyák „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak, még akkor is világosan bizonyítaná, hogy ezek a Csillagok jelképei, ha nem tudnók is, hogy e Csodaszarvas a Csillagos Ég jelképe és a bolgár regösénekek nem mondanák is, hogy a szarvas szarvain a Csillagok vannak.

Ugyancsak a Dunántúl is a bikaálarcos ember itt-ott még megvan, holott az énekekből a bika, az egykori Bözön Bika, már hiányzik, mert az énekekben előforduló „nagy rőt ökör” inkább az ezen ünnep alkalmával bemutatott bikaáldozattal függ össze, vagyis a régi magyar „ökörsütés”-sel.

A keresztény egyház naptárváltoztatásai miatt, amint Sebestyén is mondja, igen nagy zavarok keletkeztek a népszokásban, sőt az ország legnagyobb részében ez teljesen ki is pusztult, habár a különböző vidékeken és népeknél fönnmaradott töredékek összegezése segítségével az ősalakot mégis rekonstruálhatjuk, éspedig a néprajzi tudomány által előírt eljárás szerint, amely eljárás úgy a népszokások mint a népviseletek, népművészet stb. kutatásánál is alkalmazható.  Az eljárás lényegileg a következő :  Ha például egy régi népdal vagy népszokás több század vagy több ezredév előtti ősalakját akarjuk rekonstruálni, akkor előszöris lelkiismeretes pontossággal, minden szépítés vagy javítgatás nélkül, föl kell gyűjtenünk ennek, úgy nálunk mint bármely népnél, még a legtávolabbinál is megtalálható változatait, a leggondosabban följegyezve még a leglényegtelenebbeknek látszó részleteket is.  Idővel ugyanis az ősalakon különböző okok miatt, különböző időkben és népeknél, itt is ott is elváltozások, romlások, de nem mindenütt ugyanazok, keletkeztek.  Emitt az eredeti ősalak egyik része, másutt más része maradt meg változatlanul.  Emitt ilyen, másutt amolyan elváltozás, romlás állott be.  Emitt ilyen, másutt amolyan betoldás eszközöltetett.  Mármost, ha lehetőleg az összes meglévő változatokat fölgyűjtöttük és valamennyi gondosan áttanulmányozva, összehasonlítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a több helyen, sőt egymással nem érintkező népcsoportoknál vagy vidékeken, előforduló alakok és indítékok (motívumok) régiek, őseredetiek kell hogy legyenek, míg a csak egy helyen vagy csak egymással érintkezésben lévő vidékeken előforduló alakok és indítékok későbbi romlások, betoldások folytán keletkeztek.  Így szinte matematikai pontossággal következtethetjük ki az eredeti ősalakot.  Az eljárás természetesen csak elméletileg ily egyszerű, míg a gyakorlatban még sok mellékkörülmény is figyelembe veendő, de e mellékkörülmények gyakorlott és éles ítélőképességű néprajztudóst (ethnographust) meg nem téveszthetik, zavarba nem hozzák, illetve teljes biztonsággal fog következtetni tudni.  Hiszen előfordulhat azon kivétel is, hogy épen valamely legősrégibb indíték csak épen egyetlenegy helyen maradott meg, míg másutt már mindenütt kiveszett.  Ámde egy ily ősrégi indíték régi voltát annyi más mellékkörülmény szokta tanusítani, hogy efelől kétségben nem maradhatunk, ha a néprajzi tudományban csak valamennyire is jártasak vagyunk.  Az ilyen rekonstruáló munkát azonban a mi néprajztudósaink számára főkép a magyarság ázsiai eredete elmélete, azaz tévtana, tette lehetetlenné, illetve e tévtan suggestiója vezette félre, hozta mindig újra zavarba őket.  Néprajztudósnak azonban mindenekelőtt mindennemű előítélettől és suggestiótól föl kell magát szabadítania és a tények előtt nem szabad szemet húnynia, mire a téves tanítások téves voltát azonnal meg fogja tudni állapítani és azokat könnyen mellőzni is fogja.  Hogy az említett néprajzi eljárásra vonatkozólag csak néhány példát hozzak föl :

Az említett kelet-magyarországi regős-szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy a szarvasfő nem üres, és ezért azt viselője nem fejére veszi, hanem feje fölött tartja, hogypedig a palást alól kiláthasson, szemei számára az álruha nyakán vagy mellén vannak nyílások.  Mivel pedig ez így megvan Galíciában, az ottani lengyeleknél is, ez azt bizonyítja, hogy nem valami újabb és helyi kitalálással van dolgunk, hanem régi, hagyományos alakkal.  Közbejátszó mellékkörülmény: Mivel másutt fönnmaradott hagyomány szerint a Csodaszarvas óriástermetű volt és mivel tudjuk hogy az ős-szarvas a mai szarvasoknál valóban sokkal nagyobb volt, ebben tehát mellékbizonyítékát is leltük annak, hogy a fönti módon óriástermetet utánozó csodaszarvasálarc nem újabb találmány, hanem igen régi dolog lehet.

Más példa :  Ugyancsak a kelet-magyarországi szarvasálarcok egyik sajátsága az, hogy alsó állkapcsuk mozgatható s az álarc viselője egy madzagot húzogatva — miközben a verses szövegeket énekeli — az álarc száját úgy járatja mintha az beszélne, illetve énekelne.  Hogy ez sem itteni újabb találmány, bizonyítja az hogy megvan például Alsó-Ausztriában is (Lássad ábrázolatát és leírását Sebestyén említett könyvébeni, ahol azonban Geiss, Goass = kecske a neve (vagyis valamely kabar törzsünktől származik) és valóban kecskét is ábrázol;  csakhogy itt már nem is álarc, hanem nyéllel, sőt néha már lábakkal is ellátott báb, amelyet az énekes csak magaelőtt tart, de a báb száját a zsinórnál fogva járatja, mintha az énekelne.  Ugyanilyen regösbábot 1908-ban én is láttam, de Erdélyben, a Brassó melletti, ma oláh, de régen magyar lakosságú Zernest és Ó-Tohán falvakban, amelyekben a családnevek még ma is magyarok.  Ennek fején már nem volt fölismerhető hogy mely állatot ábrázol;  nyele oly hosszú volt hogy az énekes azt magaelőtt a földre támasztva tartotta.  Ami azonban szempontunkból fontos az hogy tetején két gyertya égett.

A dunántúli magyar regösök csodaszarvasénekei között előfordul ma is olyan amelyben a Csodaszarvas első személyben énekel önmagáról, elmondván hogy rajta a Nap, Hold és Csillagok ragyognak és hogy szarvai ezer ágú-bogúak.  (Ilyen például a Dozmát községből való változat.)  Holott itt, a Dunántúl, a szarvasálarcos embernek ma már nyoma sincsen.  Itt tehát elveszett maga az alak, de viszont megmaradott annak éneke, éspedig első személyben beszélten, ami meglepően okolja meg a szarvasálarc szája mozgatható voltát, mert első személyben való regös éneklés másutt már nincsen meg.  Ellenben az első személyben való éneklés az osztják és vogul epikai költeményekben elég megszokott dolog, ahol ugyanis az istenségek vagy hősök viselt dolgaikat, harcaikat ők maguk, első személyben szólva mondják el, ami némely tudóst azon következtetésre indította, hogy ez az epikai költemények egykori, legrégibb formája kellett hogy legyen.  Tény, hogy az osztjákok és vogulok, amikor őket az oroszok néhány száz évvel ezelőtt fölfedezték, még a Kőkorszakban éltek, illetve csak kő-, csont- és faszerszámaik voltak, amiből az következik, hogy műveltségük is kőkorszakbeli, vagyis tehát ősrégi formákat fönntartó, volt.

Harmadik példa :  A dunántúli regösök énekeikben emlegetik, hogy köpenyük zabszalmából való.  Nos, az említett ausztriai kecske-alakok testét borító palást gyakran szalmából készül és hogy ez régen csakis így készült, éspedig zabszalmából, bizonyítja ezen kecskék általános Habergeiss, Habergoass = zabkecske neve.  Régen szalmából valóban készült is suba, köpeny, amely meleget is tartott, de eső ellen bárminő mai vízhatlan köpenynél tökéletesebben védett, mivel a sok függőleges szalmaszálon a víz ugyanolyan tökéletesen futott le mint a házak szalmatetejéről.  Ilyen szalmasubát a japáni földművesek, valamint dél-amerikai indián törzsek az ottani heves esők időszakában ma is viselnek, mivel semmibe sem kerülnek, de céljuknak kitűnően megfelelnek.  (A ljubljanai Néprajzi Múzeumban ma is látható egy ilyen szalmaköpeny.  Fényképét lássad a „Muzeji” című horvát folyóiratban (Zagreb, 1955.)  Szlovénia még az avarok idejében is „Hunnia” volt.  A mai szlovének nagyrésze elszlávosított magyar.)

Ám a magyar regösök énekeikben még azt is emlegetik, hogy nadrágjuk nyírfakéreg-, bocskoruk pedig nyír- vagy cserfakéregből való, sőt azt is, hogy tökhéjból való a kalapjuk.  Való igaz, hogy régen puhárafőzött nyírfakéregből nadrágféle, nyír- vagy hársfakéregből bocskor, száraz tökhéjból pedig igen könnyű de nap és eső ellen tökéletesen védő sapka- és kalapféle is készült, sőt különösen a magyar és a kabár törzseknél ősidőkben a tökhéjból való sapka igen általános viselet volt;  oroszországi rokonnépeinknél a nyír- vagy hársfakéregből való bocskor még napjainkig is megvan.

Ha tehát a Csodaszarvas helyett szerepelő Habergeiss subája zabszalmából készült és ez annyira jellegzetes valaminek tartotta, hogy ez még nevében is kifejezésre jutott, akkor egészen bizonyosra vehetjük, hogy az ősi, földművelő magyar törzs Csodaszarvasa is eredetileg zab- vagy más gabonaféle szalmájából készült subát viselt, lévén a szalma minden földművelő népnél mindenki kezeügyében lévő dolog.  Bizonyíték azonban ezenkívül az, amit már említettünk, hogy a magyar regösök, bár ilyet már nem viselnek, ma is azt éneklik, hogy nyírfakéreg bocskoruk, zabszalma köpenyük van.  De közvetlen bizonyítékot találunk még a finn Kalevalában is (XIII. ének) amelyben Lemminkäjnen (a Napisten szerelemistenkénti megnyilvánulása), hogy egy leányt feleségül kaphasson, hisz szarvasát kell elevenen elfogja, amelyet azonban az alvilági lények úgy alkottak meg, hogy szarvait fűzfavillából, többi részeit pedig fűből, fából, fakéregből készítették.  Világos tehát, hogy itt is ugyanazon motívummal van dolgunk, amelyet, bár elhomályosultan, de a Heraklesz-mondában is láttunk, amely szerint Heraklesznek a szarvast elevenen kell elfogadnia, de amely őt egy mondaváltozat szerint Artemiszhez csalja, akivel szerelmi viszonyt köt, úgyszintén a vogul valamint a magyar rege szarvasűzése is azzal végződik, hogy a hős nővel találkozik, akivel szerelemben egyesül.  De világos tehát az is, hogy itt a fából, fűből, fakéregből alkotott szarvas alatt eredetileg a szarvast játszó álarcosra gondoltak, amelynek subája valamikor fűből vagy szalmából, bocskorai fakéregből, szarvai pedig villás faágakból készültek.  Vagyis a Kalevala azon érthetetlen és látszólag képtelen sorait, amelyek szerint az üldözött szarvas ilyen anyagokból áll, a magyar regös ének magyarázza, fejti meg tökéletesen azáltal, hogy velünk megtudatja azt, hogy a Csodaszarvast képviselő regős ember álöltözete készült valamikor ilyen anyagokból.  Hozzájárul azonban a megfejtéshez a német Hafergeiss és a némely mai nép szalmából készülő subája is, vagyis megtudtuk tehát hogy ősidőkben a Csodaszarvast képviselő álarcos ember köpenye, subája nem szövetből, hanem szalmából vagy fűből készült volt, bocskorai nyír- vagy hársfakéregből, szarvai meg faágakból.  De megállapíthatjuk tehát még azt is, hogy a valóságos szarvasbőrből való szarvasálarc, még ha a kőkorszakban volt is már meg, mégsem a legősibb, mert a növényi anyagokból való még ezt is megelőzte.  A Kő- és Jégkorszak előtti „boldog Aranykor” idejében ugyanis, amikor az ember a húsevést és öldöklést még nem ismerte, akkor az állatbőrökből készülő ruhák is előtte még ismeretlenek voltak.  Az ilyen ruha csak a későbbi vadászó és húsevő, vérengző korban keletkezett dolog.  Ugyanezt bizonyítják a mi, a csallóközi boldog őskorunkról szóló valamint más népek hasonló regéi is, valamint ezekkel egybevágóan mondja a Biblia is, hogy az emberek eleintén csak gyümölcsökkel és magvakkal táplálkoztak, első ruhájuk pedig falevelekből való volt és hogy az állatbőrből való ruhát és húsevést csak később, a Földi Paradicsomból való kiűzetésük után, vagyis a Csallóközből való kivándorlás után, kezdték megismerni.

Ez tehát az én módszerem, amely teljesen a néprajzi tudomány elvein alapszik, amelyet kutatásaimban követek és amely szerint az ősmúltnak a jelenben folytatódó szálai segítségével a legrégibb őskorokba is biztosan ítélő szemmel tekinthetünk vissza és amelynek segítségével nem csak a későbbi korok tévedéseit, de ezek minden szándékos hamisítását is csalhatatlan biztonsággal küszöbölhetjük ki.  Vagyis, amint ez esetben is láttuk: ha az elszigetelten álló, látszólag teljesen értelmetlen adatokat, más adatokkal vetjük össze, akkor a gyakorlott néprajztudós szemei előtt az értelmetlenség egyszerre megszűnik és olyan dolgok megfejtése, megismerése válik lehetővé, amelyek létezéséről sejtelmünk sem volt vagy amelyeket örökre elveszettnek hittünk.  Viszont az elszigetelten álló se sehol semmivel kapcsolatban nem lévő dolgokról még kérlelhetetlen biztonsággal tűnik ki későbbi betoldott vagy hamisított voltuk.  Ez a néprajzi tudomány által kezünkbe adott azon hűvös eszköz amely képesít bennünket a nemzetek, népek és az emberiség ősrégi múltja olyan titkait is újra megismernünk amelyekhez máskép soha hozzá nem férhettünk volna, amely eszköz előtt minden hazugság, történelemhamisítás, ami akár századokig is igazságként volt elfogadva, összeomlik, semmivé válik.

Habár megállapítottuk tehát, hogy a csodaszarvas-álarcos ember jelmeze őseredetileg szalmasuba volt és hogy e jelmez más részei is hasonló növényi anyagokból készültek, valamint láttuk hogy a vadászó és húsevő kor beálltával ezt igazi szarvasbőrpalást váltotta föl, de le akarom még tőlem telhetőleg írni azt is, hogy milyenné fejlődött e jelmez egykori magas ősműveltségünk idején, amire szintén az említett módszer segítségével jöttem rá.  Egész eljárásom, összehasonlításaim a részletekig leírnom túl hosszadalmas és céltalan is volna, amiért tehát inkább csak az eredményt adom :

Mindenekelőtt a jelmez két alapalakját kell megkülönböztetnünk.  Egyet olyat amelynél a szarvasálarc valóságos álarc, amelyet az ember arcára vagy fejére vesz és az álarc szemein néz ki belőle, és egy olyat amelyet az ember nyélnél fogva feje fölött tart és a jelmez nyak- vagy mellrészén lévő nyílásokon át néz ki belőle.  Ez utóbbi esetben a szarvasalak az emberi alaknál jóval nagyobb, vagyis óriásnak látszik.  Ekkor a palást elöl természetesen nem nyitott, az ember alulról bújik bele, a játék alatt pedig nem használhatja kezeit.[2]

Már az ősi szalmasubára is alkalmaztak volt nyírfakéregből kivágott csillagokat, amelyek a Csodaszarvas fehér foltocskáit illetve az égi Csillagokat jelentették.  Idővel azonban a szalmasuba, állatbőr vagy bőrsuba helyébe szövetből készült palást került, amely, hogy az Eget jelképezze, fekete vagy sötétkék volt és mind díszesebb lett.  Készült bársonyból, selyemből is, aminek nyoma a mongol, a tibeti, a kelet- és dél-kelet-magyarországi, Sebestyén és mások által képekben is bemutatott, csodaszarvas jelmezekben máig fönnmaradott.  E palástra azután ezüst- és aranylemezből képezett, vagy színes szövetből való, vagypedig hímzett Csillagokat, esetleg üstököset is, alkalmaztak.  Ezek legtöbbje mindig ezüstös vagy fehér kellett hogy legyen de volt közöttük néhány különböző színű is, aminthogy némely Csillagnak valóban pirosas, kékes vagy sárgás fénye van.  E Csillagok a vállakon sűrűn voltak egymás mellett, lefelé ellenben ritkultak, ami így szebb is volt, de azt is kifejezte, hogy az Égen a valóságban is, magasan, a Tejút két oldalán sűrűn vannak, ettől távolodva pedig mind ritkábban.  Azon jelmezek palástja, amelyek feje nem nyélen hanem az ember fején volt, azoké elől nyitott és a nyak alatt összekapcsolható volt, és pedig az egyik oldalon horog, a másikon láncocska segítségével, úgyhogy a horog vagy kapocs a láncocska valamely szemébe volt akasztható s így a palást elől szorosabban vagy kevésbé szorosan volt, tetszés szerint össszecsukható.  A horog és láncocska fölvarrási pontját egy-egy (összesen tehát kettő) legyezőalakú tengeri kagyló födte és erősítette, de lehetett ezek helyén két díszes korong azaz boglár is, úgy mint a mai szűr vagy mint a díszmagyar köpenye kösöntyűjén.

Nyakába akasztva zsinóron vagy vékony láncon fényes ezüst korongot, azaz tükröt, vagypedig kerek, tengeri gyöngyházkagylót viselt, ami a Hold jelképe volt.  A palást alatt ruhája fehér volt, ami elől a palást alól kilátszódván, a szarvas fehér hasát, illetve a Tejutat is jelképezte.  A fából készült szarvasfő is fekete vagy sötétkék bársonnyal volt bevonva, szemei gyöngyházból valók, fülei pedig belöl fehérek voltak.  Homlokán a többinél nagyobb ezüstcsillagot viselt;  ez volt a Hajnalcsillag (Vénusz).  Az igazi vagy fából való agancsok is mindig olyan színűre voltak festve amilyen a szarvasfő és a palást volt, de hegyeik fehérek voltak és ezek mindegyikén kis gyertyaköpű volt, csöpögés elleni tányérkával.  A szertartások vagy játékok alatt ezen köpűcskékben égő gyertyák voltak.  A Karácsony éjszakáján végbemenő szertartáskor az agancsokról aranyozott diók, almák, édességek is csüngöttek és ezenkívül kétfelől egy-egy csengettyű is volt, vagypedig kisebb kolompok, amelyek az alak minden mozdulatánál csilingeltek, szólottak.  Ez onnan származott, hogy régen, amidőn a szarvas még háziállat volt, a csöngőt vagy kolompot többnyire nem nyakába hanem agancsára szokták volt akasztani.  A Csodaszarvasnak a tavaszi Nászünnepen való szereplésekor azonban szarvairól a diók s a többi, hiányoztak és csak a csengettyűk voltak rajtuk.

Az egész jelmez legérdekesebb része volt azonban az agancsokról függő „piros, fölkelő Nap”.  Ezt a két szarv között kifeszített rézsodronyról vagy rézrudacskáról alácsüngő piros hólyaglámpa (lampion) jelképezte, selyemből vagy valamely más átlátszó szövetből, vagypedig pirosra festett állati hólyagból képezve, jelképezte ez egyúttal az újjászületett Napistenke függő-bölcsőjét is.  Ha benne két egymásmellé erősített gyertya égett, hogy erősebben világítson, akkor e két gyertya egymásba olvadó lángja az egy közös bölcsőben fekvő Hunor és Magor ikertestvérpárt jelentette.  A lámpát tartó rudacskára egyik oldalon kék, a másikon fekete zsinór volt fölcsavarva s ezek a két kígyót, a Hidegséget és Sötétséget, vagyis a Nap ellenségeit, jelképezték, amelyek őt már bölcsőjében akarják megölni, amelyeket a fekete Kalán, vagy besenyő néven Iszonya, a Halál Istennője, vagyis a végtelen, mindent elnyelni akaró Világűr, a sötét és hideg Végtelenség, a nagy Semmiség küldi, hogy az Életet megsemmisítse — és amely egykor, ha majd a Nap kihült, a mi világunkban győzni is fog.  Most azonban a még bölcsőjében lévő, újjászületett Napistenke, aki már itt is félelmes erejű, megöli a kígyókat, mert hiszen azon pillanatban amelyben a Nap világítani s melegíteni kezd :  a Sötétség és Hidegség már enyészik.  A Napistenke e győzelmét pedig az is kifejezi, hogy a két zsinór csak a lámpa tetején lévő nyílásig érhet, de bele nem, mert akkor a gyertyák lángja elpörköli.  Világosan fölismerhetjük mind ebben a Heraklészről és ikertestvéréről szóló azon mondát, amely szerint a bölcsőjükben kúszni akaró két kígyót a már itt is nagyerejű Heraklész megfojtja.  Hogypedig a görögök e regét is, mint annyi mást, a mi őseinktől örökölték, bizonyítják a vogul naphimnuszok, amelyek szerint a Napistenke már bölcsőjében is oly hatalmas erejű, hogy ha csak megmozgatja jobbkezét :  a Föld reng; ha balkezét mozgatja meg :  a tenger fölviharzik.  De fölismerjük ezekben a lernai Hydra legyőzetése mondája eredetét is, amely szerint Heraklész és társa tűzzel égetik el a Hydra leütött de újra kinőni akaró fejeit.  Látjuk tehát ezekből is, hogy a görög mondák, amelyeket ők habár a mi őseinktől örököltek, de igazi értelmüket már nem ismerték, a föntebb ismertetett néprajzi eljárásunk útján miként magyarázódnak meg.  Sőt íme :  miként a gyertya amely a zsinórok végét égeti meg, a Hydra fejei tűzzel való megégetése gondolata eredetét fejti meg, ugyanígy megfejthetjük azon gondolatot is, hogy Heraklesz a bölcsőjébe kúszni akaró kígyókat megfojtja.  Ugyanis, bár régen többféle függőbölcső is volt — amelyek tehát nem talpakon állottak a földön, hanem függöttek, mindezek előnye az volt, hogy nesztelenül ringottak, hogy ringásba hozva, e mozgásukat sokáig megtartották és hogy magasabban lévén, a benne fekvő csecsemő inkább volt biztonságban.  Ám ha két a földbe szúrt karóról vagy fa ágáról függöttek is, de épen az ide is fölkúszni tudó kígyók elől nem voltak biztosítva !  Ez tehát annak egyik oka, hogy a rege épen kígyókról szól, mert a mezei munkát végező anyák, hogy kicsinyeiket állatok vagy nagyobb gyermekek által való bántalmazások ellen biztosítsák, épen az említett módon akasztották föl a függőbölcsőket vagy a batyukat, amelyekbe csecsemőiket fektették, sőt régen a házakban, valamint például a kirgizeknél, tatároknál, mongoloknál a mennyezetről függő bölcsők napjainkig is használatban vannak.  De a kígyók által megtámadott és azokat fojtogató gyermek eszméjét az egykori — kisdedükért mindig aggódó és ezzel elméjüket állandóan foglalkoztató — anyák gondolataiba még közvetlenebbül is idézte, szülte az, hogy a bölcsőben fekvő kisded kezecskéivel a kötelet amelyről a bölcső függött, markolászni szokta volt.



_______________________

*Annie Franc-Harrar. Die kultur von Alt Europa, 314-319 oldal, Berlin – Schönberg 1932.

2Azért sem mert egyik kezével a nyelet tartja a másikkal a száj zsinórját húzogatja.